Goldbach & Comp. fűszerkereskedése "A kék macskához": Regény - 11

3. – «Kedves Gyulám! Még mindig a régi szerelemféltő vagy, ki fölülmúlod
Othellót és mindazon bolond férfiakat, kik a szinházban szerelemféltés
miatt komédiát hagynak magokból űzetni. Te is jó lennél komédiásnak,
mert hallom, hogy újabb gyanú miatt már megint fejedet vered a falba.
Azt mondják, arsenikumot akarsz bevenni, minthogy hír szerint én N.
bárót megcsókoltam volna. Ne higy ily bolond hírnek, mert hazugság,
rágalom! A báró ugyan elég merész volt kaczérkodni velem, de rá sem
hallgattam, mert ügyetlen. A színházban minap mellettem ült (akkor,
mikor nem volt pénzed számomra páholyt bérelni, s zártszékre szorultam)
s gondold csak, hogy figyelmemet magára vonja, úgy megnyomta lábával a
tyúkszememet, hogy nagyobbat sikoltottam, mint egy tetten kapott
primadonna a szinpadon. Apropos, primadonna! Küldd el már édesem azt a
selyem ruhakelmét, melynek párját N. grófnőn láttuk. Meghalok, ha még
soká késel vele. Tegnap már magam akartalak meglátogatni, de a nagy sár
akadályozott. (Nem volt fiákerre pénzem; az utolsó forintomon, minthogy
gyomornyomásban szenvedek, «non plus ultrát» hozattam a conditoryból).
Ha soká késel, elpusztulok, nemcsak szerelembú miatt, hanem anyagilag
is. Ölellek! csókolom a szíved dobogását! N. Clementine, magányzónő.»
– – – Ezek s ezekhez hasonló tartalmú levelek hevertek a fiatal ember
asztalán. Mit kereshetnek e levelek s mi czéljok azoknak, – röviden
megmondom. A még általunk ismeretlen fiatal embernek e levélírások,
valódi kenyérkeresete. Ugyanis, az ipar és kereskedelem minden
osztályából s mind a két nemből, mesterlegények, boltossegédek,
szobalányok, szakácsnők, varrólányok, kik magok vagy nem tudnak írni,
vagy idejök nincs az írásra, fiatal emberünkhöz folyamodnak, ki is
csekély honoráriumért és csekély fejtöréssel fogalmazza helyettök a
különböző helyekre szóló billet-douxkat. S e valóban sajátságos és
eredeti kenyérkeresetből, melynek jelszava: ha nem is csurran, de
legalább csöppen, – évek óta táplálja azon beteg nőt, ki megtörve
testben és lélekben, nyugtalanul hánykódik nyomorúságos ágyán. A fiatal
ember, ki minden mozdulatát aggodalommal kiséri, gyakran leteszi tollát,
vagy épen füle mellé vágja s odamegy a nőhez, vánkosát igazítja hanyatló
feje alá, mi közben oly gondosan kérdezősködik tőle: mije fáj ismét? hol
szenved? óhajt-e valami orvosságot, vagy egy kis meleg levest? – (a
szerelmes levelek nem igen hajtnak többet a konyhára, mint csak levesre
valót). Azután ismét elfordul, miután a nő türelmetlenül utasítja vissza
ajánlatát, – leül: egy mélyet sóhajt, vagy lehajtja tenyerébe fejét,
honnan a bú elűzte gondolatait, melyekkel azokat a tarka szerelmi
leveleket kellett volna alkotnia és fölékesítnie. – Majd ismét fölemeli
fejét, odafordul a beteghez, s lágy, érzelemteljes hangon mondja:
– Oh anyám! szívem vérét ontanám ki, egyetlen boldog órádért!… Éjt-napot
egygyé tennék, csakhogy neked visszaszerezhetném nyugalmas éjjeleidet!…
Mi lenne nekem a nélkülözés, ha téged még egyszer bőségében láthatnálak
elvesztett örömeidnek, jólétednek!…
A beteg nő türelmetlenül vágott a fiú beszédébe.
– Mit siránkozol itt a fülembe?! – monda – avagy segítesz azzal a bajon?
Azon korban, melyben vagy, már bizonyos pályájának kell lenni az
embernek! A te dolgod inkább mulatság és időlopás, mint kenyérkereset.
Csak beszélsz, beszélsz és nem szerzesz semmit. Elpusztulunk éhen. Nem
törődöl anyáddal!!
A fiúnak szívébe metszettek e méltatlan szavak.
– Isten bocsássa meg anyám! – sóhajtá lecsüggesztett fővel a fiú, s
aztán szomorúan tevé utána: – hogy én nem törődöm veled anyám, – te
mondod ezt nekem, ki reggeltől késő estig dolgozom, hogy…
– Az nem dolog. A te munkád csak komédia, melyet krajczárral fizetnek az
emberek, s nevetnek fölötted, hogy olyan jó bolondra tettek szert.
– Ne vedd fölhányásul anyám, – mondá szomorúan a fiatal ember – napi
keresményemet minden estve átadom neked, a nélkül hogy csak csekély
láttatja volna is. Magadra nem fordítod, ételt nem hozatsz rajta,
gyógyszer nem kell, az orvost visszautasítod. Hova teszed tehát azon
naponkinti csekély összeget is?
– Arra éhezel már? – mondá fölindulva a beteg s halvány arcza még jobban
elsápadt. – Szeretnéd már eltékozolni azt a pár fillért? Nem jó lesz
neked, majd ha meghalok? Három éve hogy együtt vagyok már veled; – mi
lenne belőled, ha ez idő alatt azt a pár garast meg nem takargatom
számodra? vagy félsz, hogy tán magammal viszem a sírba? oda varratom a
koporsóvánkosomba? – – Miért hányod hát az ilyest szememre? Tudom, nénéd
majd nem tenné azt. Miért is nem keresed őt fel? az majd jobban gondomat
viselné!…
– Meg akarsz-e ölni anyám? – mondá könnyezve a fiú: – hol és hogyan
keressem fel őt, midőn három év óta hírét sem hallottam.
– Miért titkolódzol tehát? miért nem mondod el őszintén, hol hagytad őt,
hogyan váltál meg tőle? Úgy-e, nagy nyomorban hagytad? nem volt már
ruhája sem… Úgy-e, rongyos volt mondd, mondd bátran.
– Ne kivánd oh anyám! sokszor beszéltem már róla, de sohasem igazat. Úgy
szeretlek, úgy imádlak, jó anyám! szíved törnék meg, ha elmondanám, a
mit én láttam, a mint én hagytam őt! Hagyjuk ezt akkorra, midőn
fölgyógyulsz.
– Az már csak a más világon lesz! Én pedig ezen a világon akarok róla
mindent tudni, – mondá a beteg, és sovány csontkezeit, melyek szinte
zörögtek, mint a halottéi, kinyújtá fia felé: – jer fiam, jer ide, ha
szeretsz; ülj ide mellém, de az ágyamra; én is szeretlek téged, – – nem
zúgolódom többet, csak beszélj róla. Inkább odaadom pénzedet is, melyet
elrejték előled, csak beszélj, beszélj! Aztán hagyj itt engem, – – vidd
el pénzedet is, – – hiszen te szerezted, te is költheted el; – – minek
is volna az már nekem?! jer, jer édes gyermekem, beszéld el, – hogyan,
hol és minő állapotban maradt el tőled? Ott hagytad el történeted
elbeszélését, midőn bizonyos Sérey báró vőn benneteket pártfogása alá;
az isten áldja meg őt érte; – – – ki volt azon Sérey?
– Nem tudok többet felőle, – felelt a fiú, mialatt fölkelt s a rozzant
szalmaszéket közelebb vonva, az ágy mellett foglalt helyet: – nem tudok,
anyám, mert én csak egyszer láttam őt, s másnap már Bécsbe utazott. Mi
lakásán maradánk, Holdburgné és Berger Ottil felügyelete alatt. Hisz
ezeket már említém neked…
– Igen, – mondá türelmetlenül a beteg: – csak tovább!
– Heteket, hónapokat tölténk ott, bővelkedve mindazon jókban, melyeket
csak szem és száj kívánhatnak. Én, hogy megtudám lakásodat, József-utcza
42-dik szám alatt, azonnal Ottil és Betti kiséretében siettem
fölkeresésedre. Te már akkor nem valál itt, anyám.
– Igen, utánatok mentem Alörsre, honnan kétségbeesve tértem ismét ide
vissza, mert már nem találtalak ott többé benneteket. Tovább!
– Elcsüggedve tértünk mi is vissza Sérey lakába, és szinte fölhagytunk a
reménynyel, hogy téged viszontláthassunk. Betti sokat sírt, és – – – oh
istenem, mégis hamarabb megvigasztalódott s hamarabb feledett, mint én!…
A fiú szünetet tarta mintegy elgondolkozva, ha vajon folytassa-e vagy
elhallgassa, a mi következik. Anyja unszolására folytatá:
[Illustration: – Nem tudok többet felőle! – felelt a fiú s a rozzant
szalmaszéket közelebb vonva az ágy mellett foglalt helyet.]
– Mindennap ünnep volt a háznál. Vidám hölgyek, beszédes, tréfás férfiak
jelentek meg esténkint, hol terített asztalok várták őket. Az ily
estélyeknek mindig Betti volt a királynője. Körüle gyűltek össze azok a
tréfás férfiak, kik annyi bohóságot követének el. – – Egy napon, – mi
még sohasem történt, elhagyá Betti a házat. Nyugtalan kezdék miatta
lenni, de Holdburgné azt mondá, hogy egy barátnőjét ment csak látogatni…
Három nap mulva tért vissza… Oh anyám! alig ismertem rá. Olyan volt,
mint a kit a koporsóba tesznek. Miért is nem tették akkor oda?! most
jobb helyen volna szegény leányod!… Kisírt szemekkel jött felém;
megölelt, reám borult és úgy zokogott!… én is sírtam, mint a gyermek, –
– hiszen akkor még gyerek is voltam, – – annak már három éve! Midőn
fölemelte vállaimról fejét, sírva mondá: – Oh, Lajos, ha valahol
föltalálod majd jó anyánkat, mondd meg neki, hogy leánya többé sohasem
fogja őtet látni! mondd neki, hogy leánya el van veszve, de azt is mondd
neki, hogy ne sirassa meg őt, mert nem méltó reá, hogy érette könnyeit
hullassa!… – Itt újra mélyen zokogott, s én szívemet érzém megtörni.
Pedig akkor még nem tudám fölfogni e szavak értelmét. Oh, oly szomorú
nap volt ez anyám! Betti egész nap szótlan volt. Este eljöttek ismét a
bohó ifjak, tréfáikkal, ötleteikkel, melyek az egész társaságot
megnevetteték, – – csak Betti nem nevetett és én; mert én mindig Bettire
gondoltam és reád anyám!… A következő napokban már derültebb volt ismét
Betti, sőt itt-ott nevetett is, különösen, midőn egy estve felém jött, s
mutatá kezeit, hogy neki milyen szép arany karpereczei vannak,
igazgyöngyből, nyakláncza és gyönyörű habos selyem ruhája… S valóban, az
első pillanatra majd megvakultam, – úgy nézett, ki mint egy herczegnő; –
– szemvakító brillánt tű a mellén s ragyogó gyűrűk az ujjain, melyeken
még sohasem volt gyűrű, kivéve azon egyet, mit te hajadból fontál neki
gyermekkorában, s melyet egész azon napig hordott az ujján… – Mi történt
veled Betti? – kérdém ámulattal: – hogyan juthattál te ezen
drágaságokhoz, miknek súlya alatt szinte meghajolsz!!… Betti nevetett s
röviden azt válaszolá, hogy minek kérdem én azt tőle? nem elég-e az,
hogy van?! s nem örülök-e, hogy végre már kivergődünk a szegénység
porából, melyben hat évig hevertünk. S ekkor biztatott, hogy ne
csüggedjek, mert ő rólam is, rólad is fog gondoskodni… Azon napon nagy
estély volt. Az asztalnál két férfi közé ült Betti. Az egyik mintegy
negyven éves lehetett, hanem a másik nagyon fiatal volt, – – az, kit
multkor említék már neked, hogy kocsinkon hoztuk el Pestre, s ki meghitt
házibarát volt Holdburgnénál. Betti nagyon sokat beszélt vele, ámbár az
idősb férfival is csevegett, s a süteményeket mindig annak a tányéráról
ette el. A vacsora nagy pezsgőzéssel végződék, s a pezsgőzés után, éjfél
lehetett, midőn meglehetős mámorosan haza széledtek a vendégek. – – Ez
így folyt szép darab ideig, tán hónapokon keresztül. Bettit sohasem
láttam többé szomorúnak. Soha többé, s ez engem nagyon csüggesztett.
Minden nevetése szívembe szúrt… Hogyis lehet nevetkérezni akkor, midőn
apánk és anyánk sorscsapások alatt görnyed!!… S Betti feledni látszék
mindkettőt. Téged minél ritkábban hozott elő!… Csak egyszer említett
még, egy reggel, midőn azt mondá, hogy megjelentél előtte álmában, s
megfeddéd őt; – – nem szomorúan és gyöngéden, mint anya eltévedt
gyermekét, hanem mint itélő isten az elesett angyalokat. Ekkor újra rám
borult s újra hullatá érted könnyeit és zokogva mondá: – Oh Lajos! minő
éj volt ez, és minő álmok!! Nem bírom tovább! ha még egy ily álmom
leend, nem fogok fölébredhetni belőle! Menj Lajos, hagyj egy időre
magamat s menj, keresd föl anyánkat, – – én adok pénzt neked, melylyel
elutazhatol Alörsre; – – hátha ott van, – – hátha sikerül föltalálnod!
Vigasztald meg őt! vigasztald nevemben is. Aztán jőjj ismét vissza, hogy
akkor én is veled mehessek hozzá… – Másnap, utiköltséggel ellátva,
búcsut vevék Bettitől, ki, mintha tegnap misem történt volna köztünk,
vidáman sétált föl s alá azon férfi karján, kitől (miként megtudám) a
brazeletteket s azt a sok drágaságot kapá. Dél felé már útban valék, s
másnap Alörsön. Oh, mint dobogott szívem, midőn a régi ismerős házak
előtt elhaladtam – egyedül! Házunk felé irányzám lépteimet, azaz azon
ház felé, mely hajdan a miénk volt!… Becsületes jó apám boltczimere
helyett – kocsmaczégér lógott a falról, s a hajdani bolt felett e
fölirat állott: «bor és sermérés a kék macskához!» – Tehát a kék macska
még folyvást játszotta szerepét!… – Befordultam a házba. Minő érzelmek
voltak azok anyám, melyek szívemet szaggatták, midőn keresztülmentem a
szobákon! Minden talpalatnyi földön megállapodám, hogy visszaálmodjam
magamat a multba, – azon multba, mely mint egy tündérmese vonult el
lelkem előtt… – Itt volt az én ágyam, emitt Bettié, s amott a másik
szobában, hol egy piszkos csavargó, bortól elázva, félholtan feküdte
végig a padlót, – – ott: azon szent helyen volt anyám a te ágyad!… Oh,
nagyon jól emlékszem reá! fölötte volt egy Krisztuskép, s akkor, – –
akkor, – – valami haramia volt oda helyébe függesztve… Leültem egy
asztalhoz, – bort hozattam magamnak. Abban a házban még sohasem ittam
bort, csak akkor először. Oh milyen jó volt, midőn az első mámort
érzém!… midőn feledni kezdém, hogy hol vagyok!… midőn leittam magamat, s
elkezdének előttem tánczolni azok a profánus képek a falakon! midőn
megelevenedni látszott előttem az a csavargó, ki félholtan feküdt a
padlón!… Elkiáltám magamat! neved lebbent el ajkamon, oh anyám! S te nem
valál ott. Ismeretlen alakok közelítének hozzám, kik kidobással
fenyegettek… Ellentálltam, mintha jogom volt volna még azon házhoz,
melyben világra hoztál. Őrült lehettem, mert az emberek egy része
mulatni látszék össze-vissza beszélt szavaim fölött és ez engem
bosszanta. Üveget kaptam föl, s azt egy szemtelen suhancz fejéhez
hajítám. A vér elönté arczát s a másik pillanatban kivetettek az
utczára. Szégyen, bosszuság s valami irtózatos keserű fájdalmak közt
vergődtem egy utczai kúthoz s lemosám arczomról a meleg vért. Másnap
híre futott a botránynak s elhagyám a várost, hogy visszatérjek ismét
Bettihez. Késő este volt, midőn megérkezém. A sorsüldözések
kifárasztának, s eredménytelen utam, valamint holmi magyarázhatlan
sejtelmek, igen levertté tőnek. Sérey lakásán most is, mint három nappal
ezelőtt, hogy onnan távozám, társaságot találtam. Hol van Betti? kérdém
Holdburgnét, ki egy ringó támlásszékben ült, melyet támlájánál fogva egy
férfi hintázott. A férfiak összenéztek, Holdburgné pedig könnyen
elpirult, és zavartnak látszék. – – – Betti kisasszony nincs többé itt,
– mondá végre egy férfi, kivel már előbb is gyakran találkozám. – Nincs
többé itt? tehát hol van? – kérdém megütközve. – Hja, elutazott, – lőn a
válasz. – S hová? – Hogy hová, azt nem tudhatjuk, elég, hogy elutazott,
Ottil kisasszony védelme alatt! – – Jó helyen lesz, ne is aggódjék ön
miatta. – – Elsötétült szemeim előtt egyszerre minden tárgy. Fejem
szédült és szívem úgy el volt szorulva. Tehát ezt is el kelle vesztenem.
Nem volt elég apám, anyám s – – most még nővéremet is megfosztja tőlem a
sors! Most már akár ő utána induljak!… de merre? merre keressem? Oh minő
gonosz játékot űz velem végzetem! Irtózatosan fájt azon tudat, hogy
eltávolításom egy időre a háztól kiszámított vala. Nem akarom anyám,
hosszasan elbeszélni kifakadásimat, sem azon szavakat, melyekkel illetém
a hitvány, czudar népet, kiket egykor mint jóltevőimet imádtam. Fél óra
mulva már kívül valék a házon, a nélkül, hogy tudtam volna, hová, merre
leszek indulandó. Melyik részében fogom az ismeretlen nagy városnak
eltölteni az éjszakát… Rosszul világított, néptelen utczákon bolyongtam
keresztül, míg egy félreeső kávéház előtt vitt el utam, honnan zaj,
lárma s hangos fölkaczagások üték meg fülemet. – Még van egy kis pénzem,
– gondolám, – itt tán átvirraszthatom én is az éjt, legalább födél alatt
leszek, s betértem. Épen egy rongyos férfit vezetett ki azon ajtón a
pinczér, melyen beléptem. A fél homály miatt nem vehetém ki arczát, de
meg aztán nem is érdekelt akkor senki és semmi. A ben puncsozó társaság
igen lármás és jókedvű volt, s holmi gúnyszavakat kiabált a kiutasított
férfi után. Én sohasem láttam ezen embert, és saját bajaimmal is eléggé
el voltam foglalva, de mégis úgy szántam őt. Szinte kedvem volt volna
utána menni, s az éjt együtt csavarogni át vele. Mikor magunk
szerencsétlenek vagyunk, mások szerencsétlensége iránt is fogékonyabbak
vagyunk. Egy szögletben foglaltam helyet, s hogy a helypénzt
megfizessem, kávét rendelék magamnak s a mellett szépen megviradtam, a
nélkül hogy az említett jókedvű társaságot fogyni láttam volna, sőt
reggelig szüntelen szaporodék. Mikor megvirradt, nyakamba vettem ismét a
várost, és szerte kalandoztam az utczákon, csak egyetlen ismerős
lénynyel sem találkozhatva. Estve ismét fölkeresém azt a kávéházat, mely
egy pohár kávé áráért szállást ad a szegény legénynek. Pár nap mulva,
már ismerősek voltak előttem az arczok, melyekkel a kávéházakban
találkozám, sőt némelyek már szóba is eredtek velem. Nincs könnyebb,
mint az ily korhelyekkel kötni ismeretséget. Megtudták, hogy még ujoncz
vagyok Pesten, hogy sem kenyerem, sem biztos állásom. Hogyan
csudálkoztak rajtam; pedig nekik sem volt sem kenyerök, sem biztos
állásuk, hanem azért úgy éltek, mint a herczegek, ha történetesen a
herczegeknél is divatban van kávéházakban virradni meg. Egy napon, szép
tavaszi délután volt, pár korhely czimbora társaságában a városerdőbe
sétáltunk ki, közönséget és hölgyeket bámulni. Minden úri fogaton
megakadt szemünk, a melyben szép hölgyet pillantánk meg. Egy fényes,
kétlovas fogat vágtatott el mellettünk; mintha delejes hatás vonta volna
szemeinket feléje, oda tekinték. Egy férfival szemközt ülve, Ottilt és
Bettit pillantám meg. Fölkiálték: Betti! Betti! – kiáltozám, s mint a
roham, utána eredtem a tovavágtató kocsinak… Még hallám Betti
sikoltását, s láttam, miként födé el kezeivel arczát s dől vissza
ülésébe. A kocsi e perczben sebesebben rohant, s én, kimerülve a futás
és őrült kiabálásokban, összerogytam. Az emberek csodálkozva
csoportultak össze körültem, s midőn föleszméltem, magam is alig tudtam
visszaemlékezni rá, hogy mi történt velem. A kocsi már akkor eltünt
szemeim elől… Leverém ruháimról a port, és szomorúan megindultam azon
utcza felé, merre a fogatot láttam eltünni. Mennyit adtam volna
életemből, ha még egyszer találkozhattam volna vele! Egy óra mulva,
sikertelen bolyongásaim után, ezen utczába vetődtem. A negyvenkettedik
szám előtt vitt el utam. Szívem fön dobogott, midőn eszembe jutott, hogy
te anyám, laktál egykor ebben a házban. Valami magyarázhatlan érzet oly
ellenállhatlanul vont azon pillanatban ismét e ház felé. Elhatározám
belépni, s a kapustól még egyszer tudakozódni utánad, hova s mikor
hagytad el e lakásodat. Szerencsés gondolat volt, mert annak
köszönhetem, hogy téged föltalálhattalak. – – – A kapus mindjárt
megismert, s már messziről mondá, miszerint azon asszonyság, kit multkor
kerestem, pár nap óta visszajött s ismét elfoglalá régi szállását… Oh
anyám, ki tudná elmondani azon érzelmeket, melyek e hírre támadtak
bennem… Azon nap óta három év folyt le, s e három év óta egyszer sem
hagyálak el. Megosztom veled szenvedésidet, együtt tűrök és nélkülözök
veled, a nélkül, hogy csak egy sóhajomat is hallád, melyből tán panaszt
vagy zúgolódást vehettél volna észre! S te mégis örökké elégületlen vagy
velem… Leányodat óhajtod vissza, én meg mehetek, a merre jónak látom; –
pedig leányod örökre el van rád nézve veszve… én – – oh anyám, szívem
vérét ontanám ki egyetlen boldog órádért!…
Az ifjú fölkelt e szavaknál, arczát törlé meg azon könyektől, mik az
elbeszélés alatt fakadtak szemeiben.
Odament anyjához, s kezét ajkaihoz emelé. Az oly hideg volt, mint a
márvány, mintha az elbeszélés folyamában megfagyott volna.
– Anyám, mi lelt? mi történt veled? – kiáltá halálra ijedve a fiú. –
Szent Isten! elájult!… Ennek én vagyok oka! oh, miért is hallgattam rá,
s miért mondék el neki mindent, mit neki nem lett volna szabad tudnia
soha? Most még boldogtalanabb fog lenni. Igen, hisz egyetlen örömétől
vált meg, – – azon reményétől, hogy valaha leányát láthassa. Oh istenem;
ébredj föl! anyám! térj magadhoz! ébredj föl! fiad térdel előtted!
E pillanatban fölnyílt a kisded szoba ajtaja, s egy fiatal hölgy lépett
azon be.
Az ifjú gyorsan fölkelt anyja ágyától, s halántékára nyomva két
tenyerét, a belépő elébe siete.
– Oh, Róza kisasszony! – kiáltá: – segítsen ön, anyámat életre hozni.
Elájult, vagy tán, – tán meg is halt…
A fiatal hölgy, kit az ifjú Rózának szólíta, s ki alig lehete több
tizenhét évesnél, – valódi szépségnek volt mondható. Igen gazdag fekete
haja volt, igen piczin piros ajka, s igen szép metszetű fekete szemei.
Egyszerű, házias öltözék volt testén, melynek növése könnyen
vetélkedheték a czédruséval. Lábai mint a szikra oly parányiak valának.
Az ifjú kétségbeejtő kiáltására elhalványult, s ott termett az ágy
előtt.
– Mi történt?
– Nem tudom. Anyám, szegény anyám! – hebegé az ifjú, kezeit tördelve.
– Szent isten! siessen ön orvosért! hamar, hamar! kiáltá a fiatal nő,
mialatt a beteg fejét fölemelé karjába s hanyatló hideg kezeit kezébe
vevé. – Gyorsan, gyorsan orvosért! én addig itt maradok!
Az ifjú kalapját ragadá s mint eszeveszett elrohant a szobából. Tán el
is felejtette, mikor a kapun kiért, hogy tulajdonkép orvosért kell
mennie.


XIII. Kézfogó, ara nélkül.
Ugyanazon időben, napon és órában, valamint ugyanazon házban maradunk
jelen fejezetünk folyamában is, – azon különbséggel, miszerint
földszintről az emeletbe lépünk, hol nem nagy fáradságunkba fog kerülni
felejtenünk a nyomort, melynek föntebb tanui valánk. Lent éhség, nyomor,
– itt fönt bőség és jólét. Ott egy anya, leánya feletti
kétségbe-esésében, a halállal küzd, itt egy más anya, leánya számára
menyasszonykoszorút fon. Ott is köny, itt is köny. Amott a bú, emitt az
öröm sajtolja azokat a szemekbe. Gyönyörű ellentétek, melyekből áll az
élet, s melyek változatossá teszik a világ folyását.
Első beléptünkkel az emeletbe vidám társaságra bukkanunk.
Fényesen öltözött hölgyek, betanult mosolylyal ajkaikon, – s fényesen
öltözött uracsok, mesterkélt érzelmekkel szíveikben, föl s le
hullámzanak a teremben, mely ma nagy eseményeknek lesz tanuja.
A háziúr élemedett, tisztes férfi, iszonyú nagy sasorral s még iszonyúbb
apró szemekkel, milyeket az ember ha lát, önkénytelen tünődnie kell
fölöttök, ha vajon látásra, vagy tán szaglásra vannak teremtve azok.
Szép ősz, tömött bajusza és haja van, mely minden esetre tiszteletre
gerjeszt iránta. Felesége többnyire az oldala mellett van. Valódi
fölkiáltójel, – t. i. a felesége, a mennyiben oly magas és a mellett oly
sovány, hogy ha az ember rátekint, azonnal megéhezik, – t. i. a ki
rátekint. Azt mondják, hajdan szép volt, – s hogy most nem szép, azt
egyenesen az időnek köszönheti, mely sokkal jobb fogakkal van megáldva,
mint az emberek, – daczára, hogy már hat ezer esztendő óta folyvást
koptatja azokat az örökkévalóságon. A háziúr és neje, névszerint Berkey
Bálint úr és Berkey Eufrózina asszonyság, harminczöt év óta élnek már
boldog házaséletet, sőt mondhatjuk – családéletet, miután az ég egy oly
szép lánynyal áldá meg házasságukat, milyennek – sem szépségre, sem
jóságra, hetedhét országban nem volt párja azon időben.
E szép lánynak lesz ma kézfogója.
Ki van világítva minden szöge-zúga a háznak. Még a cselédség is jóformán
– kivilágított állapotban van már.
Hat órakor gyülekezni kezdenek a vendégek Bálint úr körül, ki alig győzi
már megköszönni a sok jó szerencsekivánatot a leendő egybekeléshez.
– Hja, bizony, sok bajjal jár egy leány kiházasítása! – mondá többek
közt egy őszbecsavarodott úr, ki három hajadon lányával jelent meg az
ünnepélyen.
– Pedig az isten rendelte; – jegyzé meg a három hajadon édes anyja, ki,
mint mondani szokás, még most is jobban elkelt volna, mint leányai.
Leányai nem szóltak semmit, mintha hallgatásuk által akarnák tudatni
beléegyezésöket ez állításba, miszerint a házasság, isten rendelete, s
egyszersmind tudatni azon szomorú meggyőződésöket is, hogy az emberek
nem szokták mindig teljesíteni az isten rendeletét.
E pillanatban egy öreg úrral szaporodék a társaság, ki is megjelenésével
hatást látszott előidézni, legalább a vendégek, mint mikor valamely
fontos személy jelenik meg, titkon összetekintének, sőt némelyek elég
bátrak voltak egymás fülébe sugdosni is. Magas, sovány alak volt a
belépő, ősz haja, s barázdás homlokáról itélve, túl lehetett a hatvanon.
Kopott dohányszínű őszi kabát volt testén, mely nyakig vala gombolva, s
inkább lehetett volna gondolni, hogy rókavadászathoz öltözött, mint
kézfogóra. Nadrágja, csizmái, fesledezett selyem nyakkendője, épen nem
mutatának benne gentlemanre.
Midőn belépett, a háziúr azonnal elébe siete és régi szokás szerint
latin szavakkal köszöntve, kezet szorítának.
– S hogy érzi magát, domine spectabilis? kérdé a most érkezett, midőn
helyet foglalt a háziúr mellett.
A háziúr, – arczán némi elégületlenség kifejezésével válaszolá:
– Bizony bizony, mi az egészséget illeti, nem a legjobban vagyok. Ezek
az átkozott ujságok folyvást bolondítanak hirdetményeikkel. Minden
számban jelenti magát egy-egy új csudaorvos, és mi legkülönösebb, mindig
oly betegségek ellen találnak föl szereket, mikben én szenvedek. Most
két hete olvastam, hogy «Nincs több fogfájás!» – Kapom magamat, azonnal
megszerzem drága pénzért a hirdetett gyógyszert, s ím tegnap már az
utolsó fogamat kellett kihuzatnom. Most már hiszem, hogy nem lesz többé
fogfájás! Multkor szintén olvasám a májbetegségek elleni hathatós
csalhatlan gyógyszert, mely a hirdetmény szerint új találmány.
Megszerzém magamnak, s élek is vele, hanem biz az én májam cseppet sem
tágít. Pedig szenvedhetlen betegség. Az ember tele van képzelődéssel
általa. Multkor is a boromat meg akartam inni, a pohárban egy szőlőmagot
pillanték meg, s az én fejemből ki nem lehetett verni, hogy az nem egér.
Ezt a máj okozza. Tegnap a gyomrom megkordult, s én azonnal erősen
fejembe vettem, hogy az nem gyomorkorgás volt, hanem valóságos
békakuruttyolás. Ezt mind a májbetegség szüli. Nem tudna valami
orvosságot spectabilis a májbetegség ellen?
A kérdezett összeránczolá homlokát, s tudós basszushangon válaszolá:
– De igen, – úgymond; – Lipcsében jelent meg egy könyv, mely
megbecsülhetlen találmányokkal bővelkedik a még nagyon kiskorú orvosi
tudomány terén. Egy példányát bírom én is e könyvnek, s ha jól emlékszem
rá, szól a májbetegségekről is.
– Ajánl gyógyszert ellene?
– Minden esetre, még pedig csalhatatlant.
– Próbált gyógyszer? – kérdé Bálint úr, s apró szemei kitágultak a nagy
kiváncsiságtól.
– Még ez egyet nem próbálám meg, hanem azért teljes hitemet helyezem
belé, miután minden eddig megpróbált szerét csalhatlannak találám.
Legyen holnap szerencsém spectabilis, majd kisérletet teszünk a
májbetegség ellen.
A háziúr megköszönvén, tovább kérdezősködék:
– Hát kedves háznépe, spectabilis?
– Oh, otthon minden jó rendben van, – felelt amaz. – Ide nem számítva,
hogy mult hónapban nagy csapás ért.
– Hogyan?!
– Megdöglött a szegény tánczoló pókom, mondá elszomorodva az öreg úr. –
Hanem kaptam helyette gazdag kárpótlást. Béla öcsém megszerezte számomra
azt a híres sakkozó majmot, mely Bécsben oly nagy hatást csinált.
– Sakkozó majmot?! – kiálták egyszerre a hölgyek. – Oh, beh szeretnék
egy olyant látni! – S igazán sakkoz?
– Nincs az a sakkista, ki megverje őt, – mondá komolyan az öreg, kiről
olvasóim is gondolhatták már, hogy az senki egyéb, mint Zsedőfi András
úr, a különcz és nőgyűlölő.
– Oh beh szeretnék én azzal a tudós majommal egy partiet sakkozni! –
mondá egy negyvenes asszonyság, ki, minthogy igen szép párizsi legyezője
volt művészi amorettekkel, szüntelen legyezé magát, daczára, hogy a
teremben egy csepp meleg sem volt; – tudom, hogy én meggyőzném!
– Asszonyokkal nem szokott játszani, – mondá a különcz.
– Oh, minő goromba!
– A majom, vagy én? melyiket értette kegyed?
– Én csak egyszerűen a majmot értettem, – felelt oly arczczal és hangon
a sértett nő, mely minden esetre kétértelműséget fejezett ki, s aztán,
tovább legyezve magát, szomszédjához fordult.
Szerencsére új vendég érkezék, kinek megjelenése a folyamatban lévő
tárgyakról elvoná a figyelmet s végét szakítá. Az új vendég fiatal dandy
volt, öltözve mint egy divatkép, és szép, mint egy Adonis. A
legmesterkéltebb könnyűséggel, fesztelenséggel hajtá meg magát a
társaság előtt, – annyi ügyességgel, hogy a sarkán egy felet fordulva, a
társaság minden tagja mintegy egyszerre lőn általa üdvözölve.
Minden hölgy rajta feledé szemét. S minden hölgynek mondott valami
kellemest, – sőt az öreg urak gyöngéit is látszék ismerni, mert pár
megjegyzésével egyenként megnevetteté őket. Az öreg urak pedig igen
szeretik a készet megnevetni.
E fiatal dandyról ismertetésül vagy fölvilágításul, csak kettőt mondunk
olvasóinknak. Először: – ő a jelen ünnep hőse, azaz a házikisasszony