Glória és más novellák - 09

legelső férfihoz – százhetven centiméteren felül.
Teljes két évig tartott a házasságuknak ez az egymást gyötrő, semmi
örömet nem adó, pokollal felérő állapota. Apáti ekkor tetten érte az
asszonyt. Meginditotta a válópert. Elváltak.
A válás után eljött hozzám. Harag nélkül, szeretettel és nagy
szánalommal fogadtam. Sápadt volt, összetörött, megöregedett, szomoru.
Leült; nem szólt semmit. Én sem tudtam szólni. Sokáig hallgattunk. Végre
megszólalt. Egy siralmasan nevetséges, egy gyötrelmesen kómikus szóba,
egy fájdalmasan együgyü kifakadásba foglalta össze minden baját,
bánatát, minden késői megbánását, a szerelmének egész, nevetséges
tragédiáját:
– Csak százhatvankét centiméter volt, – mondta.
Ez arra a szép tökfilkóra vonatkozott, aki az asszonyt elhóditotta tőle;
és amikor ezt a siralmas, szomoru, mindent megbánó vallomást tette,
olyan nevetséges volt, hogy sirni lehetett rajta.


ZSUZSÓ
– Szervusz, Zsuzsó, – mondta Pap.
– Szervusz, – válaszolt a kis lány.
– Hol a mama?
– Elment. Mindjárt itthon lesz.
– Megvárom.
A férfi leült.
– Hogy vagy, Zsuzsó?
A kis lány hajtogatta a fejét és komolyan szólt:
– Na!…
– Mi az, – nevetett Pap, – mi baj van?
– Nem is képzeled, – mondta a kis lány – mennyi bajom van.
– Igazán? Hát mi, öregem?
A kis lány hosszu és komoly előadásba fogott a zongoráról, a francia
nyelvről, az angol kisasszonyról és általában igen lesujtóan
nyilatkozott a társadalom berendezkedéséről. A férfi vigasztalta és
később nagy vitába bocsátkozott vele az élet értékéről.
– Hidd el, öregem, van az életben némi szépség is.
Zsuzsó kételkedve rázta a fejét és azután másról beszéltek. A férfinek
jó kedve volt, a kis lány is felderült, a férfi egy-egy ötletén nevetett
és igen jól mulattak.
– Nagyon jó kedved van ma, – mondta Zsuzsó.
Pap meghajtotta magát.
– Mindig, mikor téged látlak, – szólt udvariasan.
A kis lány tréfásan biccentette meg a fejét. Ekkor jött meg az anyja.
– Kezét csókolom, – mondta Pap.
– Régen van itt? – kérdezte az asszony.
– Vagy egy félórája. Zsuzsóval mulattunk.
A kis lány felállott.
– Zsuzsó, – mondta az asszony, – most menj a szobádba.
A kis lány állott még egy kicsit. Kék szeme lágy és meleg pillantással
pihent a férfin. Azután kiment.
Egy óra mulva indult Pap. Bekiáltott a kis lányhoz.
– Szervusz, Zsuzsó. Jó mulatást a Balaton mellett.
A kis lány kijött.
– Szervusz, – mondta. – Hát te mikor jössz le?
– Idén nem megyek, Zsuzsó.
A kis lány rémülten nézett rá.
– Nem jössz? Nem jössz? Hát miért?
– Nem lehet, drágám. Nem lehet. Ugynevezett kötelességei is vannak az
embernek. Látod, csakugyan rosszul van berendezve a világ. Idén nekem
itthon kell maradnom. Más pajtást kell keresned.
A kis lány sápadtan állott, nagy, kék szeme nedvesen, lágyan, ijedten
pihent a férfin.
– Szervusz, Zsuzsó. Jó mulatást.
– Szervusz, – mondta a kis lány csendesen és visszament a szobájába.
Az asszony kikisérte a férfit az előszobába. Körülnézett és csókra
nyujtotta neki az ajkát. A férfi megcsókolta és elment.
Az asszony járt-kelt a lakásban, később jött a férje és azután
vacsoráztak. A kis lány halványan ült az asztalnál.
– Mi bajod, Zsuzsó? – kérdezték tőle.
– Semmi.
Később átment a szalonba, turkált a fotografiák között és azután
lefeküdt. Az asszony a férjével beszélgetett még sokáig, olvastak és
azután készültek lefeküdni.
– Mi baja Zsuzsónak? – kérdezte a férfi.
– Semmi, – mondta meglepetve az asszony, – semmi. Mi baja volna?
– Sápadt volt, szótalan.
– Nincs semmi baja, – mondta az asszony.
Később mégis nyugtalankodni kezdett. Hátha csakugyan van valami baja a
kis lánynak. Felkelt és átment a szobájába.
Lábujjhegyen lépett be és hallgatózott. Sötét volt, de hallotta a kis
lány szabályos lélegzetvételét. Alszik. Óvatosan csavarta fel a
villamlámpát, és ugy forditotta az ernyőt, hogy a fény rá ne vetődjék a
lányra.
Zsuzsó aludt. Szőke feje nyugodtan pihent a párnán és az árnyékban is
csillogott a haja. Az asszony gyönyörködve nézte egy félpercig, azután
el akarta oltani a lámpát.
A kis lány arcán ekkor egy könnycseppet vett észre. Az üde arcon, a
lezárt szemhéjak alatt egy könnycsepp csillogott. Az asszony közelebb
lépett hozzá. Ez a gyerek sirt, sokáig sirt. Nedves volt a párnája is a
könnyektől. Egy-két perce lehet, hogy elaludt; fáradtan, zokogás közben.
Az asszony megdöbbenve vizsgálta a kis lányt. Mi baja lehet? Mi történt
vele? Miért sirt? Föléje hajolt. Az alvó gyermek megmozdult. A két karja
össze volt kulcsolva a mellén, és a kezei között szorongatott valamit.
Mit? Az asszony óvatosan fejtette ki az ujjai közül. Egy arckép.
Megállott a szive dobogása. A Pap arcképe. Megdermedve, rémülten bámult
alvó lányára. Megszédült egy pillanatra, ugy megrettentette az a
mélység, amely felnyilt előtte.
Ez a kis lány, ez a tacskó, ez a tizenkét éves gyerek szerelmes.
Szerelmes egy koraérett, okos gyerek szerelmével, szerelmes, nagy,
emésztő, fájdalmas, zokogással teljes női szerelemmel.
Hogy nem látta ezt! Hogy engedhette, hogy a férfi pajtáskodjék vele.
Hogy engedhette, hogy vidám, hóditó, kedves játszótársa legyen, mikor
önönmagán tapasztalta a veszedelmes erejét.
Megdöbbenve, rémülten, kétségbeesve vizsgálta a lányát. A maga vonásait
látta rajta, a maga szőke haját. Hogyne szeretné ő is ugyanazt a férfit!
Ekkor jutott eszébe, milyen tekintettel nézte a kis lány bucsuzó
pajtását. Az ő kék szemeinek a pillantása volt ez? Hogy nem vette észre.
De lehetett-e gondolni? Egy tizenkét éves lány, egy kis lány, egy
gyerek…
A megdöbbenése, a rémülete lecsillapodott. Fájdalmas fájdalommal, mély,
zokogó, nagy részvéttel nézte a kis lányt. Hát ő is. Hát máris kezdődik
a nagy vihar, a vészes, a gyötrő nagy indulat. Leült egy székre és ugy
nézte az árnyékban alvó leányát.
Szegény, kicsi, reménytelenül, tévelygően, vigasztalanul szerelmes
Zsuzsó. Nézte a kis lányt, azután menni készült.
Mikor felállott, hogy a férjéhez induljon, uj fájdalom rohanta meg a
szivét. Hiszen ez az alvó, szerelmes kis lány az ő lánya. Hiszen ennek
az alvó, szőke gyereknek a szerelme azt jelenti, hogy egy másik
szerelemnek közeledik az alkonya. Egy másik szerelemnek, egy másik
életnek: az övének. Eddig sohasem érezte még az ifjusága romlását.
Szépnek tudta magát és fiatalnak. De ennek a kis lánynak a könnyei azt
hirdetik, hogy indulatai elmulásának közeledik az ideje; jönnek más
indulatok, más szerelmek, jönnek a fiatalok, jön a lánya. Most még
zavarosan, tévelygően, együgyüen szerelmes Zsuzsó, de szivében
nyiladoznak már a mámor rózsái és egyszer csak kinyilik az igazi, a
célját is tudó szerelem nagy, vérvörös, tüzes virága. Mikor? Nemsokára.
Minden nap közelebb hozza az idejét; egy pár esztendő alig van hátra és
az ő szerelmének és szerelmeinek az ő életének vége van… Jön a lánya…
Az öregedés és az öregség fájdalmát most érezte először. Vége a
szerelemnek; a férfit is el kell küldenie, mert ime itt a lánya. Az
öregség fájdalma átjárta a lelkét, összefacsarta, átégette, végigmarta a
szivét. A legyőzöttek fájdalmas pillantásával tekintett a lányára,
bement a férje mellé és párnáját nedvessé tették a könnyek, a melyek
csendesen, szakadatlanul, bőven omlottak a szeméből.


A VENDÉG
Az öreg Lerner az asztalnál ült és Kopsch Felix-szel beszélgetett. Teát
hoztak be.
– Mici, – mondta az öreg – gyere, töltsd be a teát.
A lány kijött a másik szobából. Lassan jött, a fejét feszesen
föltartotta, gőgösen és elszántan nézett maga elé. Az arca piros volt,
szinte tüzelt, a haja felborzolódott. Mögötte jött Antal Géza, lángolóan
piros arccal.
– Ezek csókolóztak, – gondolta Kopsch.
Mosolyogva nézett rájuk, minden mozdulatukat tüntető figyelemmel
kisérte, leereszkedően bólintgatott rájuk és nevetett a
zavarodottságukon.
– Mondja Antal, – kérdezte azután – maga medikus, ugy-e?
– Igen.
– Harmadéves?
– Harmadéves.
– És mennyit kap otthonról havonkint?
A fiu arca még vörösebb lett; a homlokát összehuzta és dadogott:
– Kérem… kérem…
– No, no – mondta Kopsch – nem kell azt szégyelni. Hát mennyit? Ötven
forintot? Hatvanat? Tudom én azt: mikor hónapos szobában lakik az ember,
szépen megél ennyiből…
Antal elsápadt és nem válaszolt. Kopsch nem is várt választ,
megelégedetten, lomhán, kövéren mosolygott és másról kezdett
beszélgetni. Antal sápadtan, zölden, remegve, megalázottan ült a helyén
és nem tudott szólni.
Mikor mind a ketten elmentek, az öreg Lerner megfogta a lánya karját.
– Hát Mici, – mondta – Kopsch megkért?
– De papa… hiszen negyven éves…
– De milliomos… Vagy talán ehhez az Antalhoz akarnál menni… Hiszen
hallottad…
A lány hallgatott, gondolkozott, sóhajtozott, azután sirt. Azután négy
hét mulva megtartották az esküvőt.
Antallal három évig nem találkozott. Három év mulva egymás mellé
kerültek egy vacsorán. A férfi nagyon udvarias volt és nagyon hideg.
– Antal, – mondta az asszony, – haragszik rám?
– Igen, – mondta a férfi.
– De miért?… Nézze… Antal…
Egy szomszédjuk beleszólt a beszélgetésbe. Elváltak egymástól és egy
évig megint nem találkoztak. Ekkor az utcán ment az asszony, vele szembe
jött Antal. Köszönt és tovább akart menni.
– Antal! – szólalt meg hirtelen az asszony. A férfi megállott, az
asszony kezet nyujtott neki.
– Antal, – mondta remegő ajakkal – maga adósom maradt egy magyarázattal…
– Kérem, – mondta a férfi – jobb, ha nem beszélünk erről.
– De igen. Kell, hogy róla beszéljünk. Én tudni akarom… Én tudni akarom…
A férfi nem beszélt, szótlanul mentek egy ideig, azután az asszony
könyörögve mondta:
– Kérem… jöjjön el egyszer hozzám… csak egy félórára… én beszélni akarok
magával…
Antal halkan és kedvetlenül válaszolta:
– Majd egyszer elmegyek.
– Ez az igéret nekem nem elég. Jöjjön el holnap.
Antal nem válaszolt.
– Holnap délután várom, – mondta az asszony.
Antal nem válaszolt.
– Kérem, – mondta könyörögve az asszony – jöjjön el. Ugy-e eljön?
– Igen – mondta Antal halkan.
Másnap délután elment az asszonyhoz. Mind a ketten zavarban voltak,
akadozva és töredezve beszélgettek, néhány udvariaskodó szó esett még
csak… Ekkor bejött Kopsch.
– Jó napot kedves doktor, – kiáltott vidáman. – Milyen jó, hogy
hazavetődtem.
Az asszony elpirosodott; Antal zavarban volt, Kopsch veregette a vállát.
– Hát hogy vagyunk doktorkám, hogy vagyunk. Régen nem láttuk. Persze…
fiatal orvos… most ápolni kell a régi barátságokat a praxis kedvéért… az
ember végre egyszer csak ott akarja hagyni a hónapos szobát…
Antal elsápadt, nyelt egyet, néhány percig beszélgettek, azután
bucsuzott és elment.
Másnap, a rendelő órája végén bejött hozzá az asszony. Halvány volt,
didergett és mosolygott.
– Maga, azt hiszem, nem jön el még egyszer hozzám, – mondta vacogó
foggal. – Hát én jöttem el…
Antal leültette, elvette a köpönyegét, a keztyüjét, azután állt és várt.
– Hát haragszik rám? – mondta az asszony egy hosszu sóhajtással.
– Igen.
– Miért?
Antal összeszoritotta az öklét.
– Hát ha tudni akarja, – mondta haragosan és rekedten – hát most
megmondom. Nem azért, mert nem tartotta meg az igéretét… mert hütlen
lett… az ilyen nagy szavakat nem szeretem. Különben is tizennyolc éves
volt. Hanem mert Kopsch urhoz ment, éppen Kopsch urat választotta ki.
Énrám talán kötelező volna egy kis tapintat, talán tekintenem kellene,
hogy a maga férje, de én sokkal jobban tele vagyok haraggal és
utálattal, semhogy finom és tapintatos lehetnék. Azért haragszom magára,
mert ehhez a rut és utálatos fickóhoz ment, ehhez a nyálkás állathoz. A
pénze miatt… Pedig magának is elég pénze van rá, hogy bőségben éljen.
Kereshetett volna magának mást. Ehhez az emberhez, ehhez az öreg
emberhez ment, hogy még több pénze legyen. Utálat!
Az asszony a kezébe hajtotta az arcát, csendesen sirni kezdett, azután
hangosan zokogott. Antal elhallgatott, dühösen járt fel és le a
szobában; nem törődött az asszony zokogásával, jól esett neki, hogy
megkinozhatta. Lassankint elfáradt, megállott, odafordult az asszonyhoz,
az asszony még mindig zokogott.
– Kérem, – mondta Antal – hát ne sirjon. Hát mit törődik maga az én
véleményemmel.
– Ha tudná, – zokogta az asszony, – hogy megbántam…
– No kérem, – mondta Antal, – hát ne sirjon…
Az asszony hevesen zokogott, Antal könyörgött neki; az asszony zokogása
még erősebb lett, Antal kétségbeesetten járkált körülötte, azután
odament hozzá és megfogta a kezét.
– No… Mici…
Az asszony odaszoritotta az ő kezét is az arcához és halkan zokogta:
– Géza…
Antal lehajolt hozzá és maga felé forditotta a fejét. Összehajlott a
fejük és megcsókolták egymást.
Az asszony egy hét mulva asztalnál, ebéd után, fekete kávé mellett, a
kanalát nyugodtan beletéve a csészéjébe, halkan ezt mondta a férjének:
– Én el akarok válni magától. Csendesen és békében el akarok válni.
A férfi elbámulva nézett rá, a szája nyitva maradt és a kezében remegni
kezdett a kávéscsésze.
– Mit?… Mit mond?…
– El akarok válni magától.
– De minek?… Miért?…
– Sok mindenért. Nem illünk egymáshoz. Én huszonkét éves vagyok, maga az
ötven körül jár.
Kopsch kérdezősködött, azután izgatott lett, felugrott, fel és alá
rohant, kiabált. Az asszony csendesen és nyugodtan ismételte:
– El akarok válni.
Kopsch végre kifakadt:
– De én nem akarok elválni. Nem akarok elválni. Nem kényszerithet rá,
hogy elváljak. Nem fogok elválni.
Az asszony csodálkozva nézett rá.
– De miért? – mondta. – Miért ragaszkodik hozzám. Hiszen ugysem vagyok
már a felesége.
– Mindegy. Én ragaszkodom. Én nem válok el.
Az asszonyban nagy harag gyült fel, Kopsch nyakasan és hangosan
ismételte: »nem válok el«, az asszony ekkor felkelt, odalépett hozzá és
fehéren a dühtől odasugta neki:
– Azt akarja, hogy szeretőt tartsak?
Kopsch ránézett, hallgatott, azután vállat vont. Az asszony fáradtan ült
le egy székbe és kétségbeesetten mondta:
– De hát miért nem engedi, hogy elváljak?
Kopsch járkált a szobában, három, négy, öt perc telt el, a fejét
lehajtotta, a kezét hátratette, igy járkált szótlanul és gondolkozva,
azután egyszerre megint odafordult az asszonyhoz.
– Nem engedem – mondta. – Nem válok.
– De hát miért? – kiáltotta kétségbeesve az asszony.
– Nem tehetem. A pénz miatt.
– A pénz miatt? Az én pénzem miatt? Hisz magának sokkal több van.
– De most nem vehetem ki az üzletből… Százezer forint… Nem vehetem ki…
Megrázta a fejét és elment. Az asszony másnap ujra kezdte a követelést.
– Én el akarok válni.
– Én nem.
Az asszony ráütött az asztalra és a méregtől sirva, hangosan kiáltotta
– Én… el… a… ka… rok… vál… ni…
– Én nem – mondta Kopsch nyugodtan. Én nem tehetem.
Mikor az asszony hangosan sirni kezdett és könyörgött és fenyegetőzött,
akkor idegesen kiabálta:
– Hát nem tehetem… Nem tehetem… Most lehetetlen… Olyanok a viszonyok…
Várjon két évig…
Az asszony zokogni kezdett. Kopsch felkelt és elment. Az asszony másnap
délután ezt mondta:
– Ha nem enged elválni, öngyilkos leszek. De megirom egy levélben, ki
miatt halok meg.
Kopsch meglepetve nézett rá, azután mosolyogni kezdett, az asszony
azonban hidegen és komolyan tekintett maga elé.
– No, – mondta az asszonynak – hát ez bolondság…
– Ha huszonnégy óra alatt nem egyezik bele, hogy elváljunk, én főbe
lövöm magamat – mondta az asszony.
– No… kérem szépen… ne beszéljen ilyent…
Az asszony mozdulatlan arccal ült a helyén, a férfi könyörgött neki.
– Hát mondja, hogy nem… Borzasztó ilyent még csak gondolni is… Mit
szólnának az emberek…
Az asszony nem válaszolt. A férfi könyörgött:
– Hát miért kivánja az én tönkremenetelemet? Én most nem adhatok ki az
üzletből százezer forintot. Hát miért akarja, hogy én tönkremenjek, hogy
én csődbe menjek.
Az asszony nem válaszolt. A férfi összetette a kezét.
– Hát kérem, – mondta – könyörüljön meg rajtam.
Könnyek jöttek a szemébe és egyszerre csak elbődült.
– Miért kivánja a bukásomat? – kiáltotta sirva.
Az asszony kétségbeesve nézett rá.
– Csak ne sirjon kérem, csak ne sirjon – mondta.
A férfi ekkor letörülgette a könnyeit és odament az asszonyhoz.
– Ne kivánja a bukásomat – mondta halkan. – Hiszen én mindenbe
beleegyezem… Csak várjon két évig… Mig a viszonyok változnak egy kicsit…
Maradjon addig itt… Ugy élhet, ahogy akar…
Az asszony nem válaszolt. Sötétedett. Este lett. Kopsch egészen közel
huzódott hozzá és egészen halkan mondta:
– Azzal fenyegetett meg engem, hogy… hogy… szeretőt tart. Istenem,
hiszen maga egészen független. Azt tehet, amit akar. Csak maradjon itt
még két évig. Megállapodhatunk, mint két becsületes üzletember. Maga
bent hagyja még két évig a pénzét. Ezért visszakapja a teljes
szabadságát.
Az asszony hallgatott. Kopsch tovább beszélt:
– Nem ugy élünk, mint férj és feleség. Hanem mint két üzletfél. Én… én…
tele vagyok jóakarattal… mindent megteszek… szivesen szolgálatára
vagyok… Én belátom, hogy egy fiatal asszony… egy fiatal asszonytól… egy
fiatal asszonynak… társaság kell… társaság kell… Én magam fogok magának…
társaságról… társaságról gondoskodni…
Az asszony feléje fordult, ránézett és Kopsch az alkony utolsó
világosságában észrevette hogy elmosolyodik. Ekkor fellélegzett,
bátorságot kapott, egészen odafurakodott az asszonyhoz és megnyugodva,
jókedvüen, vidáman, bizva a dolgában, duruzsolt a fülébe:
– Én már nem vagyok féltékeny… Nem vagyok… Ilyen szamárságot… Én egy
öreg ember vagyok… De maga szép, fiatal asszony és azt akarom, hogy jól
érezze magát… Hát mondja… hát mondja… mondja… kit hijjunk meg ide
hozzánk… Jó volna… például… például… Déri Pista?…
Egészen sötét lett, nem láthatták egymást, az asszony megint mosolygott,
de nem válaszolt. A férfi sürgette a választ:
– No… Déri Pista?… Jó lesz?… No… Mondja. No. Jó?
– Nem! – válaszolta halkan az asszony.
– Nem! Hát nem. Ha nem, hát nem. Hát… hát… Weiner Dóri?
– Nem! – mondta halkan az asszony.
– Hát akkor… a kis Solti doktor? Ez nagyon kedves fiu.
– Nem! – mondta halkan az asszony.
– Hát nem… Hát Ács Kornél. Ez hires iró is… És szép ember… és nagyon
diszkrét ember…
– Nem! – mondta halkan és mosolyogva az asszony.
– Hát Törzs Miklós?
– Nem!
– Dénes Artur?
– Nem.
– Krausz Kálmán?
– Nem.
– Wolf Jancsi?
– Nem.
– Hát… hát…
A férfi megakadt. Nagy hallgatás következett.
– Hát ki? – mondta azután Kopsch. Hát mondja meg maga.
Az asszony hallgatott. A férfi sürgette:
– Hát ki? Mondja meg maga.
Ujra hallgatás jött, azután óvatosan, csendesen, lassan suttogta feléje
az asszony:
– Antal Géza.
Kopsch harmadnap találkozott a kaszinóban Antallal.
– Kedves doktorkám, – mondta – miért nem jön már el egyszer hozzánk?
– Köszönöm szépen, – mondta Antal – majd egyszer tiszteletemet teszem.
– Majd egyszer… Ez nem elég… Holnap jöjjön el vacsorára.
– Köszönöm szépen… De ugy el vagyok foglalva…
– Nem, nem, semmi kifogás. El kell jönnie.
– Sajnálom…
Kopsch ijedten kezdett könyörögni; Antal tartotta magát; Kopsch
kétségbeesetten mondta:
– Hát mit csináljak, hogy eljöjjön?
Antal ekkor elmosolyodott és megigérte, hogy elmegy.
Másnap este elment hozzájuk. Kopsch karon ragadta, bevezette, leültette,
kiszolgálta. Az asszony, akivel délután együtt volt, nevető szemmel
nézett rá. Megvacsoráztak. Vacsora után leültek a dohányzóban. Szivarra
gyujtottak.
Antal kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben és jóindulatuan mondta:
– Kopsch ur, ön ilyenkor a kaszinóba szokott menni…
– Igen, – mondta Kopsch megzavarodottan.
Antal leereszkedően és barátságosan folytatta:
– Hát kérem, csak ne zavartassa magát…
Kopsch egészen megzavarodott.
– Igen… igen, – mondta dadogva.
Antal hátradőlt a karosszékben.
– Kérem, csak menjen – mondta biztatóan és barátságosan.
Kopsch rémülten bucsuzott, Antal nyugodtan mosolygott le rá. Kopsch
zavartan és megverve huzódott ki és Antal a bosszuját gyönyörüséggel
élvezve, nyugodtan és kényelmesen vette birtokába a lakást és az
asszonyt.


A VALLÁS
– Ó, a vallás, – mondta a professzor – respektáljátok a vallást. Nagy
ur. Nagy hatalom.
Meglepetve néztem rá. Hallottam nehány előadását. Leigázó tudással és
fanatikus ékesszólással hirdette a tagadást, a hitetlen tudományt és a
tudomány hitét. Néha a boncolóasztal mellett ragadta el a forró
meggyőződése és ugy hirdette az istentagadást, mint egy fanatikus pap.
Megkérdeztem.
– Ó, – mondta – azért mégis nagyhatalom…
És elbeszélte ezt:
– Sehogy sem ment a kineveztetésem. Befolyásos barátom volt elég. Volt
egy-két lelkes hivem is, aki valósággal agitált mellettem és aki minden
alkalmat felhasznált, hogy hirdesse, milyen szégyen lesz, ha külföldi
egyetemen kapok katedrát. Mégsem ment. Egy napon azután hozzám jött
Petersen professzor, aki igen szeretett és ezt mondta:
– Hát ennek véget kell vetni. Meg kell tenned. Végre is, semmi sem füz a
vallásodhoz. Mi füzne hozzá? Dobd el. Akár az egyik, akár a másik…
Olyan órában mondta, amikor a büszkeségem, a gőgöm hallgatott. Addig
makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy vagy kineveznek, ugy, ahogy vagyok,
vagy nem kell semmi. Ekkor azonban ugy éreztem, hogy nevetséges volna,
ha olyasmihez ragaszkodnám, amihez egyetlen érzésem sem füz. Egyetlen
gondolatom se. Semmi. Azt mondtam: igen.
Három hét mulva megtörtént. Petersen volt a keresztapám. Mikor a
templomból kijöttünk, végigsimitottam a homlokomat. Könnyü szédülést
éreztem. Kocsiba ültünk.
– No, – mondta Petersen – ne bolondozz. Csak nem veszed komolyan ezt a
dolgot.
– Nem, – mondtam – de mégis csak megalázó, hogy az én orvosi, tanári,
klinikai, tudományos kvalitásaimnak az értéke attól függ, mit csinált
velem egy együgyü és tudatlan pap.
– Ostobaság – mondta Petersen. – Nem kell vele törődni.
Nem törődtem vele. Egy hónap mulva kineveztek. Tudtam, hogy az apám és
az anyám mámorosak lesznek az örömtől és akkor irtam meg nekik, mi volt
a kineveztetésem ára. Az öröm enyhiti majd a fájdalmukat. Tudtam, hogy
nagyon fáj nekik. Egyszerü, tudatlan, falusi zsidók voltak, akiknek
minden idegszálába beleöröklődött, belenőtt, befészkelte magát a
ragaszkodás mindahhoz, amit ők nagynak és szentnek tartottak.
Belenyugodtak a dologba. Ugy titkolták, mint valami hallatlan szégyent,
de belenyugodtak. Mikor nemsokára hazamentem, már tele volt a szivük
örömmel. Hallottak a sikereimről, látták, hogy vagyonosodom, az egész
kis város óriási respektussal emlegetett: büszkék voltak rám. Csak
amikor ketten voltak, néha titokban összenéztek és elfordultak, hogy ne
lássák egymás szemében a könnyeket. Sirattak. Rajta voltam, hogy
megvigasztaljam őket; mindent megtettem, hogy érezzék is, hogy jó fiuk
vagyok és szeressenek. Szerettek is.
Két év mulva meghalt az apám. Egy délelőtt táviratot kaptam az öcsémtől:
utazzam rögtön haza. Hazautaztam. Az öcsém elém jött és megmondta: az
apánk ma reggel szép csendesen elaludt. Hetvenöt éves volt. Öt órakor
szokott felkelni. Ma nem kelt fel. Tovább aludt. Sirtam.
Az anyám fájdalma fájt legjobban. Gyenge, öreg asszony volt, csupa meleg
szeretet és jóság; és hajlott a szivbajra.
Hazaértünk. A ház tele volt bánattal és csendes zokogással. A testvéreim
mind otthon voltak már és együtt sirtak az anyámmal. Velük sirtam.
Azután megpróbáltam talpraállitani őket. Az édesanyánk kedvéért össze
kell szednetek magatokat. Nem szabad engedni, hogy ő is tönkremenjen a
fájdalomban. Megértették. Megtettek mindent, nyugalmat erőszakoltak
magukra, a bánatnak valami derüjét. Sokat nem használt, de valamit
mégis.
Jött a temetés napja. Ettől féltem. Különösen féltem a
gyászszertartástól és még jobban a paptól. Ezeknek a papoknak legfőbb
ambiciójuk, hogy az amugy is összefacsarodott szivekbe belegázoljanak,
hogy a fájdalmat felgyujtogassák és ugy szónokoljanak, hogy lehetőleg a
gyászolók közül is ott maradjon nehány halott a halott mellett. Ez a mi
papunk, ez az ő papjuk különösen ambiciózus ember volt. Megpróbáltam,
nem lehetne-e rászoritani, hogy egyáltalában ne szónokoljon. Ezt nem
lehetett. Még a testvéreim is ellenezték. A zsidó szertartásnak a veleje
a gyászbeszéd. Az apám nagy embere is volt a hitközségnek: beszélni
kell. Megkérettem hát: beszéljen röviden és kimélje a fájdalmakat.
Megigérte.
A deszkakoporsót kivitték az udvarba. Tele volt az udvar feketeruhás
emberekkel. Ott álltunk a koporsó körül és engem kinzott ez a barbárság:
a fájdalomnak ez a mesterséges meghosszabbitása. Az anyámat támogattam.
A rabbi beszélni kezdett. Láttam, hogy emlékezik az igéretére és rövid
akar lenni. De nem tudott. A saját szép baritonhangja, a nagy szónoki
siker lehetősége és reménye, talán az a tudat is, hogy egy… budapesti
kitünőség… egy egyetemi tanár előtt beszél, elragadta. Végre is, neki ez
a mestersége.
Felsorolta az apám érdemeit. A jóságát. Az áldozatkészségét. Nagy
érdemeit a vallási életben. A jótékonyságban. Családi tulajdonságait.
Apai jóságát.
Az elhalkult zokogás ujra feltört. Én is megindultam. Ott a koporsó
mellett énrám is hatott ez a vad és fájdalmas ékesszólás, amely
megmámorosodott a maga szépségétől.
A beszéd ekkor áttért az ittmaradottakra. A feleségre. A gyermekekre.
Átkaroltam az édesanyámat, hogy állni tudjon. A szónoklat sorba vette az
elhunyt gyermekeit. Reám került a sor. Megrettentem.
»És itt áll a koporsó mellett – harsogott a gyászbeszéd – fia, aki
büszkesége a tudománynak és aki büszkesége testvéreinek: hitünknek
oszlopa, vallásunk hüséges fia és támasza, aki hiven ragaszkodott az
ősök hitéhez…«
A testvéreimre néztem: hát ez nem tudja? – Nem. Hiszen titkolták. –
Izzott bennem a harag. Majdnem rákiáltottam: hagyja már abba! De nem
hagyta abba: mámorosan magasztalta az ősök hitéhez való ragaszkodásomat.
Kétségbeesve szoritottam magamhoz az édesanyámat, a beszéd harsogott,
egy vergődő, halk kiáltás, az édesanyám gyönge szive nem birta tovább és
ott a koporsó mellett a karjaimban ájult el. Szivgörcsöt kapott.
Rettenetes volt. Ó, gyülölöm a vallást…


A SZIV
Egy napon reggelig kártyázott a fiatal Gosztonyi. Közben különböző
szeszes italokat ivott és egymásután szitta el erős, fekete szivarjait.
Mikor a játéktól felkelt, némi szédülést érzett. Bizonytalan rosszullét
bántotta; kocsin ment haza. A lakása sötét volt és hideg. Az inasa
aludt. Tapogatózva ment előre. Bizonytalan rosszullétből egyszerre
kicsapódott, szinte kivillámlott valami rettenetes fájdalom, megmarkolta
a szivét, összefacsarta, megtépte, beégett az agyába és ő eszméletlenül
bukott végig a szőnyegen.
Másnap orvoshoz ment. Az orvos levetkőztette, megvizsgálta.
– Sokat éjjelez?
– Igen.
– Hol?
– Szinházban, orfeumban, a kaszinóban.
– Ah, kártyázik?
– Igen.
– Mit?
– Két hónap óta pokert.
– Gyakran?
– Majd mindennap
– Egész éjjel?
– Igen.
– Iszik?
– Igen.
– Mit?
– Mindent.
– Sokat?
– Sokat.
– Dohányos?
– Igen.
– Mit szí?
– Fekete havannát.
– Sokat?
– Tizenötöt egy nap.
Az orvos komolyan bólintgatott a fejével.
– Kérem, – mondta Gosztonyi – méltóztassék a teljes őszinteséggel és
kiméletlenül megmondani: mi bajom van, mit tegyek.
– Volt a családjában szivbajos?
Gosztonyinak minden vér eltünt az arcából.
– Nem kell megijedni, – mondta az orvos.