Glória és más novellák - 03

alatt, nagy, ijedt és fájdalmas szemek ültek; a feje kopaszodni készült
már; az arcát rövid, puha, fekete szakáll vette körül, az egész ember
olyan volt, mint egy szakállas, szomoru, megriadt gyerek. A mikor az
ajtóból beljebb lépett, látni lehetett, hogy biceg is.
– Stancikám, – mondta Tárnok Livia – jöjjön már. Vacsorázunk.
Stanci odabicegett hozzá. Tárnok Livia bemutatta.
– Bemutatom az uraknak dr. Stand Lipótot, az én legkedvesebb barátomat
és földi gondviselésemet.
Karonfogta.
– Stancikám, – folytatta – ez itt Drágffy Péter gróf, ez Latorcay Géza
báró, ez Blankenberg Muki és ez itt Jánosházy herceg. És most menjünk
vacsorázni.
A társaság bement az ebédlőbe. Az asztalfőre Tárnok Livia ült, az asztal
végére Stanci.
– Stancika, – kérdezte Tárnok Livia – rendben lesz?
– Igen, – felelte halkan Stanci.
– Szegény Stancika, sok dolga volt vele?…
Az urak kérdő pillantásokkal fordultak a háziasszony felé és Tárnok
Livia mosolyogva magyarázta meg, miről van szó.
– Stancika megint az adósságaimat szabályozza – mondta. – Erre minden
másfél évben rákerül a sor. Mert igaz ugyan, hogy ő állandóan itt van és
vigyáz rám, de én szégyenlem, ha sokat költök és olyankor hazudni
szoktam neki. Amikor azután nagy bajok vannak és engem nagyon zaklatnak
a hitelezőim és jönnek az első lefoglalások, akkor rendesen bevallom
neki a dolgot és megigérem hogy soha többet… Szegény Stancika ilyenkor
napokig dolgozik… De azután legalább nyugta van másfél évig. Azaz, hogy
azután is én adom neki a legtöbb dolgot, de azok már csak a rendes
ügyek…
Az urak elismerően bólogattak, nagyon helyeselték a Stanci szorgalmát és
a herceg, aki az egyik oldalon szomszédja volt, hozzáfordult:
– Eh, – kérdezte nyujtottan és jóindulatu orrhangon – ügyvéd?… Ügyvéd…
Stanci ur?
– Stand! – felelte Stanci halkan és szerényen – ha szabad kérnem.
– El… pardon, Stand ur! – mondta a herceg.
– Igen – felelte Stanci. – Igen.
A vacsora azután különösebb események nélkül elmult; vacsora után a
társaság szivarra gyujtott – Tárnok Livia cigarettára – és nemsokra
leültek kártyázni. A játékban a háziasszony is résztvett. Stanci nem
kártyázott. Nemsokára abbahagyta a játékot a fiatal Drágffy is.
– Bocsánatot kérek, – mondta – ma nem mulattat. Mással van tele a fejem.
Felállott, odament Stancihoz és leült melléje. Nézték a kártyázókat,
Tárnok Livia egy-egy pillantást vetett néha feléjük és ők ketten
csendesen beszélgetni kezdtek.
– Doktor ur, – szólt a fiatal Drágffy – régóta ismeri a nagyságos
asszonyt?
– Régóta, gróf ur – felelte Stanci.
– A nagyságos asszony… csodálatos művésznő, ugy-e doktor ur?
– Igen; csodálatos, gróf ur.
Csendesen elbeszélgettek Tárnok Liviaról. A játéknak azután vége lett,
éjfél elmult és az urak bucsuzkodtak.
– Stancikám, – szólt Tárnok Livia – maga maradjon még… Alá kell irni
mindenfélét, ugy-e?
– Igen. Alá kell irni.
Az urak elmentek. Stanci indult, hogy elhozza az irásokat.
– Várj még, Stancika – mondta Tárnok Livia.
Stanci megállt.
– Kedves emberek, mi? – kérdezte Tárnok Livia.
– Igen, – felelte habozva Stanci – bizonyos szempontból azt lehetne
mondani, hogy kedves emberek.
Tárnok Livia nyujtózkodott és könnyedén megkérdezte:
– Melyik tetszik neked legjobban, Stancikám?
– A fiatal Drágffy – mondta Stanczi határozottan.
– Nekem is – felelte Tárnok Livia halkan és mosolyogva.
Nyujtózkodott, behunyta a szemét és belemosolygott a messzeségbe. Stanci
a határozott kijelentése után ismét bágyadt és szomoru lett. Csend volt
néhány másodpercig. Azután Tárnok Livia felrázta magát a mosolygó,
megrészegedő kábulatából és hidegen és nyugodtan mondta:
– Most már hozhatod azokat az irásokat, Stanci.
Stanci hozta az irásokat, Tárnok Livia aláirta őket és Stanci azután
hazament. A következő napokban nem járt fel olyan szabadon a Tárnok
Livia, lakására, mint rendesen. Mielőtt felment volna, mindig
megkérdezte, felmehet-e. Nyolc nap mulva kiderült, hogy igaza van.
– Felmehetek ma este szinház után? – kérdezte telefonon Tárnok Liviától.
– Nem, Stancikám, – hadarta az asszony – kérlek, ma ne gyere, olyan
fáradt vagyok… és szerepet kell tanulnom… holnap gyere, drága Stancikám,
vagy holnapután, Stancikám…
– Igen – felelte Stanci, és csendesen letette a kagylót.
Egy hétig nem ment fel. A hetedik napon este már kérdezés nélkül is
megjelent. Tudta, hogy egy hét elég idő rá, hogy a szokatlan helyzetek
megszokottakká váljanak. A lakásban ott találta a fiatal Drágffyt, aki
nagy örömmel fogadta:
– Jó estét, kedves doktor ur, – mondta – de régen nem járt erre. Livia
már panaszkodott, hogy elhanyagolja.
– Kissé el voltam foglalva, – mondta Stanci mentegetőzve.
– De ma velünk vacsorázik?
– Igen… Igenis… ha olyan szerencsés lehetek…
– Okvetlenül, kedves doktor ur.
Fél tizenegykor hazaérkezett a szinházból Tárnok Livia.
– Stancika – mondta – utálatos vagy. Egy hétig!… Ez a barátság…
Stanci tudomásul vette a szidást. Ez elintézett dolog volt. Ő ilyenkor
diszkrét, és a diszkréczióért, amelyet az asszony nagy hálával vesz
tudomásul, kijár a nyilvános szidás.
Vacsora alatt sok mindenről beszélgettek. A Stanci hűségéről is.
– Tudja-e, Péter, – mondta az asszony – az mind semmi, amit maga most
tőle lát… Akkor látta volna, amikor négy évvel ezelőtt nagy beteg
voltam. Éjszakáról-éjszakára itt virrasztott a szomszéd szobában, mert
nem bizott az ápolónőkben. Drága Stancikám!…
– És mióta ismerik egymást – kérdezte a fiatal Drágffy.
– Oh, már kilenc éve.
– És hogyan keletkezett ez a barátság? Lassan barátkoztak meg?
– Hogyan? – mondta Tárnok Livia – én nem is tudom már… Egyszer csak
megismerkedtünk… valami banketten… És lassan barátkoztunk-e meg? Stanci
hozzám csatlakozott és rögtön olyan jó barátom volt, mint most. Másnap
már az adósságaimat rendezte. Drága Stancikám!
A vacsora véget ért, utána beszélgettek még egy kicsit, azután Tárnok
Livia ránézett Stancira és ásitott egyet, Stanci felállott.
– No, én most jó éjszakat kivánok… Holnap sok a dolgom.
– Szervusz, Stancikám, – mondta az asszony.
– Jó éjszakát, kedves doktor ur, – mondta a fiatal Drágffy.
Stanci elbucsuzott és elment.
Négy hónap mulva egy este kisirt szemmel találta az asszonyt. Nem
kérdezte, mi a baja; óvatosan, vigyázva leült és hallgatott. Kettesben,
szomoruan vacsoráztak meg. Vacsora után Tárnok Livia felállott és
haragosan mondta:
– Minden férfi gazember.
Stanci helybenhagyólag bólintott, azután sietve beszélni kezdett. Előbb
szinházi pletykákat beszélt el és amikor az asszony haragja és
szomorusága eképpen engedett kissé, akkor mindenféle egyéb érdekességet
adott elő. Éjféltájban az asszony felállott.
– Köszönöm Stancikám; most eredj. Te egy drága kutya vagy Stanci. De
minden férfi gazember.
A következő napok elég nyugodtan teltek el. Az asszony szomorusága
lassan egészen eltünt; esténként már jókedvüen beszélgetett Stancival.
Tavaszodott; Stanci szokatlanul hangos, nyugtalan és jókedvü volt, néha
azonban minden ok nélkül keserüen elbusulta magát. Jött a május és egy
meleg májusi estén – nyitva volt az ablak és friss virágok voltak az
asztalon – arról volt szó, hová menjen az asszony nyaralni.
– Osztendébe megyek idén is, – mondta az asszony. Tavaly ott volt
Csillag Balázs, de akkor még nem ismertem.
– A baritonista? – kérdezte Stanci.
– Igen. Tegnap megismerkedtem vele. A napokban meghivom vacsorára.
Stanci nem felelt. A barna arca lassan elsápadt; a fájdalmas, nagy szeme
tüzelt, mint a parázs, de azután elhomályosodott a könnyektől. Keményen
tartotta magát egy darabig, de azután lecsuklott a feje és nem tudott
egészen elnyomni egy felbuggyanó jajkiáltást.
Tárnok Livia felugrott.
– Stanci, – mondta rémülten – mi bajod?
Stanci nem tudott válaszolni. A vézna testét rázta a zokogás.
Tárnok Livia odasietett hozzá és a két gömbölyü, izmos karjával
átkarolta.
– Stanci, Stancikám, mi bajod az isten szerelmére?
Stanci nem birt egyenesen ülni. Az asszony ott állott mellette
ruganyosan, délcegen, erősen; ültében odadőlt, odabujt, az asszony
izmos, szép testéhez.
– Stancikám, mi bajod?
A Stanci vézna testét rázta a zokogás.
– Megint meghivsz valakit, – dadogta elbődülő, gyerekes sirással. – Már
megint meghivsz valakit.
– De Stancikám.
Álmélkodva nézett le rá. Engedte, hogy hozzádőljön, hogy hozzábujjék, és
elképedve, álmélkodva bámult le vonagló, vézna vállára és reszkető
fejere.
– De Stancikám, – mondta gyöngéden, hát én nem gondoltam, hogy ez téged
bánt. Én azt hittem… én nem tudtam… én nem is gondoltam… Hát fáj ez
neked?
Stanci felállott. A könyei lecsurogtak a puha, fekete szakállába; a két
karját kitárta.
– Fáj-e? – jajdult fel csattanó sirással. – Én kilenc év óta vagyok itt…
És mindig más! Mindig, mindig más!
Az asszony odalépett hozzá; le kellett hajolnia, hogy megfoghassa a
kezét.
– De Stancikám – mondta gyöngéden, – hát légy okos. Tudod azt; ha
szerelmes az ember… De mi nem szeretjük egymást.
Stanci felemelte a könyes, szétdult arcát, a kivörösödött, égő szemét és
jajgatva mondta:
– De én szeretlek. Irgalmas isten, hogy szeretlek és hogy szenvedek.
A vékony karjaival átkarolta az asszonyt.
– Livia, – hebegte lázasan, – ha csak szánalomból is… ha csak
szánalomból is…
Az asszony két fejjel volt magasabb nála. Lenézett rá; ellágyuló, nagy
meghattotságot érzett. Ő nagy, délceg, erős, ragyogóan szőke és
sugárzóan szép; ez itt, sánta, szakállas, barna, kicsi, vézna, zokogó…
Egy siró – rut – gyerek. Lenézett rá. A Stanci vézna karjai átfogják a
derekat és ő leküzdve magában a háborgó idegenkedését, megindultan,
nagylelküen, egy meghatott, asszonyi, egy anyás mozdulattal, csak
szánalomból, most az egyszer nekiajándékozta magát.


AZ IFJUSÁG
Este volt. Az utcán csak néha hangzott még kocsirobogás. A számtiszt az
asztal mellett ült és ujságot olvasott. A felesége a teafőzőt emelte le
az égő szeszről. A szobába ekkor hangos nevetés és fütyörészés zaja
hangzott be.
– A fiuk – szólt az asszony.
A fiuk egy szobát béreltek a lakásból.
– Hallatlan, – mondta az asszony – minden este elmennek hazulról.
Mindennap hajnaltájban kerülnek haza.
Hallgattak. A férfi ujra olvasni kezdett. Az asszony megszólalt.
– Megpróbálom őket itthon tartani. Meghivom őket teára.
– Jó, – válaszolt a férfi.
Az asszony beküldte a szobaleányt az üzenettel. Hamar jött a válasz:
– A fiatal urak nagyon sajnálják, dolguk van. El kell menniök.
A szobaleány kiment.
– A szemtelenek. Hogy hazudnak – mondta az asszony. – Dolguk van… éjjel
tiz órakor…
A férfi közömbösen vont vállat. Az asszony hozzásimult.
– Milyen csunya ez az élet, – mondta hizelkedve – mennyivel jobb a
mienk. Te is igy éltél valamikor? Most nem cserélnél, ugy-e?
– Nem, nem, – dünnyögte a férfi.
A szobába behallatszott az ajtócsapkodás, amint a fiuk távoztak,
hallatszott vig lármájuk, és a férfi nyugtalankodni kezdett.
Nem is tudta, mit érez. Tiz esztendei házassága alatt sohasem volt benne
vágy más élet után, mint ez a megaludt, csendes, nyugodt élet. Soha sem
kivánkozott vissza rendetlen, zajos, lármás, mulató fiatalságába. Most a
zajjal együtt, amely kivülről hangzott, becsapódott a szivébe a
fiatalság csikó-kedve is. Micsoda élet is ez, amelyet él. Soha egy
kurjantás, de még egy hangos szó sem hangzik el az ajkáról, soha egy kis
parázskedve, egy pici mámora sincs. Vonja az igát és rá sem nézhet más
nőre, mint erre az egyre. Hajh, a lányok jutottak az eszébe… A duhaj
lárma, a tomboló jókedv, poharak, amelyeket földhöz vágtak, tükrök,
amelyekbe palackot hajitott, cimbalom, amelynek a hurjaiba vad kedvvel
csapkodott bele. Egyszerre nagy nyugtalanság bizsergett még a vérében.
Az adósságok, a zavart és rendetlen élet nyomoruságai kiestek az
elméjéből, nem érzett mást, mint vágyat a tomboló mámor után. A bor… A
lányok.
Letette az ujságot és nyugtalanul tekintett körül. A lakást idegennek
találta: szük volt; nyomott és fojtó a levegője. Felkelt és járkált.
A teát megitták. Az asszony kiküldte az edényeket, beszélgettek közben.
De a férfi idegenül és szorongva tekintett szét.
Csendben teltek a percek. Csak legalább egy kiáltás, egy hangos szó, egy
kurjantás verte volna fel ezt a kábitó, kétségbeejtő csendet.
Lefeküdtek. Az asszony hamar elaludt becsületes, mély alvással. De a
férfi nyitott szemmel meredt bele a sötétségbe. A szive izgatottan vert,
a homlokán tüzelt és lüktetett a vér és az ajkait elepesztette egy tiz
év óta alvó vágy. Csodamódon, érthetetlenül beleszökött ez a vágy a
lelkébe. Miért éppen most? Miért eddig soha? A fiatalok hangja miért
volt ma olyan tüzes, olyan riasztó, olyan fiatal? Nem tudta. De érezte,
hogy meg kell halnia, ha mozdulatlanul marad itt a békében, a csendben,
a gyötrelmesen tiszta rendben. A fiatalság lázas robogását hallotta az
éjszakában, a szivében ifju forradalom, tavaszi vihar zajongott és
korbácsolva kergette. Hová? Csak el innen; innen: a rendből és a
tisztaságból.
Felugrott. Óvatosan, csendben, de gyorsan öltözködött fel. Láza volt és
didergett, félt, de szöknie kellett kifelé.
Lábujjhegyen ment ki a szobából. Kijutott a kapun. Ott állott az utcán.
Hideg volt, de az éjszaka fagyos levegőjét a megszabadulás örömével
szitta be a melle. Nem nyomta többé a szük szoba. Ez itt a szabad, a
friss, a vad éjszaka.
Elindult. Még támolygott és bátortalan volt, de kivilágitott
mulatótanyák hitták. Átcsapott rajta a mámor vágyának a lángja és
lihegve, elepedve, rohanva nyitott be az ajtón.
Bort… Szomjasan öntötte le az italt és a második pohár már villámló
ködöt boritott az elméjére. Cigányt… A régi nótákat huzatta el és a
másodiknál a földhöz vágta a poharát. Leányt… A mámoros, csikó-kedvü,
vak és vad tombolás vizébe elmerült.
Teltek az órák. Változatosságot csak a zajban hoztak, de a mulató ember
egyre jobban megfeledkezett róla: honnan jött, mi van mögötte, mi van
előtte. Ujjongó vad fiatal gyerek volt, akinek nincs gondja a multra és
nincs gondja a jövőre, aki csak a zajos, nótás, boros, édes, piszkos
jelennel törődik.
Hajnaltájban érzékenykedni kezdett.
– Gyuszi, – sirt a cigánynak, – te nem nézel urnak engem.
Bankókat szedett elő és a cigány hajlongva bizonykodott, hogy igen.
Ráborult az asztalra. Szerelmes nóta ölelte körül és ő kétségbeesve
siratott valami lehullott csillagot, valami elhervadt virágot, valami
szép szeretőt.
Lassan világosodott kint. A hajnal fénye belopta magát a szobába és a
mulatós ember bánata nagy haragra vált. A csalfa női szivet, a szivtelen
embereket és a hivatal rabszolgaságát egyforma keserüséggel szidta. Soha
nem érzett haragos indulatok támadtak fel a lelkében. A rabszolga keserü
lázadóvá vált, a félénk hivatalnok kötekedő betyárrá. A betévedő korai
vendégeket haragos pillantással mérte végig és harsogva, elszántan
igérte, hogy minden zsidóval végezni fog.
Reggel lett. A bort már nem is birta. A pezsgős üvegek felsorakoztak
mellette, de az italt nagy tócsákba locsolta ki. Bánatosan meredt a
világosságba és zavaros, nagy, nagy keserüség kinozta. Bizonyos volt
benne, hogy ez a világ gyalázatosan van berendezve és tudta, hogy ebben
a dologban tennie kell valamit.
A cigányok elmentek. Keserü haraggal nézegetett maga köré. Azután
fizetett. Minden pénzét otthagyta. Adós is maradt még. Kiment az utcára.
Valami nagyot kell cselekednie, ebben bizonyos volt.
Elindult. Az órára tekintett. Fél kilenc. A hivatal felé tartott.
Ingadozva haladt előre, de az utja biztos és kiszabott ut volt.
Lassanként tisztába jött vele, mit kell cselekednie.
A hivatali szobája előtt elhaladt. Átment a hosszu folyosón és benyitott
a polgármesterhez. Az ott ült az iróasztalánál és csodálkozva tekintett
rá.
Az elszánt ember odalépett az iróasztalhoz, egyik kezével rátámaszkodott
az asztalra és a másikat figyelmeztetőleg emelte fel:
– Te vén pióca, – szólalt meg határozott hangon, – te kopasz vérszopó.
A polgármester dühösen ugrott fel. Az elszánt férfiu határozottan
folytatta:
– Tudd meg, hogy kivel van dolgod. Urral van dolgod. Rongyos
szabó-ivadék, urral van dolgod.
A polgármester gyanakodva hajolt feléje azután méltatlankodva mondta:
– Hisz maga részeg.
Kiment és egy szolgát hivott be.
– Ültesse be egy kocsiba és vigye haza, – mondta a szolgának.
A szolga karon fogta a részeg embert, aki megzavarva tekintett az
iróasztalra. Kocsiba ültek. A hideg levegő megcsapta őket. A kocsi
robogott. A részeg ember valami határozatlan aggodalmat érzett.
Hazaértek. Az asszony sikoltva futott elébe. A szolga elment. Az asszony
sirt. A lakás nagy rendje és tisztasága ujra körülfogta a férfit. Most
egyszerre érezte, hagy valami botor ostobaságot követett el.
Lelkifurdalása támadt. Félt. Az ifjuság lángja és láza valami rut és
gyülöletes csábitóként állott előtte. Ugy érezte, hogy csellel és
erőszakkal ragadták ki csendes házából a bolondos, ifju zajba, amelyhez
ő gyenge, és öreg már. Reszketve fogta meg az asszony kezét és keserü
bünbánattal, részegen zokogott Azután ujra hozzásimulva a csendes
lakáshoz szepegve, sirva, mélyen elaludt.


A FELELŐSSÉG
Hárman voltunk a szobában: Veszprémi Mátyás, Kálmán doktor, az
unokatestvére és én. Veszprémi az idegességéről panaszkodott, azt
mondotta, feladja a vállalatát és egészen visszavonul az üzlettől. A
szobalány ekkor egy névjegyet hozott be. Veszprémi elolvasta és
kedvetlenül huzta el a száját.
– Ki az? – kérdezte Kálmán.
– Garzó – felelte Veszprémi.
– Minek fogadod! – kiáltotta Kálmán haragosan. – Ne fogadd. Dobasd ki.
Nem szabad gyöngének lenned. Ilyen dolgok tesznek aztán idegessé. Dobasd
ki.
– Azt nem tehetem – mondta Veszprémi.
Intett a szobalánynak, hogy vezesse be. Garzó bejött. Hosszu, fekete
kabát volt rajta, a kabát két szárnya felfelé libbent, amint végigjött a
szobán. A járása egészen különös, hullámzó, libegő, nesztelen járás
volt. Hosszu szőke hajat hordott és szőke szakállat; nagy szürke szemei
voltak; az arca – nyugodt állapotban – szenvedő volt, mint egy
Krisztusé; ha nevetett, csufondáros volt, mint egy vércséé. Kezet fogott
Veszprémivel és Kálmánnal, azután velem. Bemutatkozott:
– Garzó Olivér.
Ugy fogott kezet, hogy felemelte a karját magasra, azután egy széles,
lendülő, de szelid vonalban leeresztette és a puha ujjait belekapcsolta
az ember ujjaiba; óvatosan, mintha valami érzékeny, kényes tárgyat fogna
meg.
– Furcsa ember – gondoltam. – És furcsa neve van.
Garzó leült, mondott pár szót az időről, azután hozzám fordult.
– Olvastam az ön legutóbbi novelláját – mondta jóakarattal. – Nagyon
rossz volt.
Elképedve néztem rá. Ez a furcsa ur egészen furcsán ismerkedik. Garzó
nem zavartatta magát.
– Nagyon rossz volt – mondta határozottan. – Ön sulyosan vétkezik
önönmaga ellen, ha kényszeriti magát az irásra. A rossz óráiban ne
irjon, akármennyire szüksége van is pénzre. Vannak emberek, akik birják
ezt a kényszermunkát. Ön nem birja.
Válaszolni akartam, de Garzó nem engedett.
– Általában szörnyüségnek tartom, hogy ön az utóbbi időben elhagyja a
régi, derék, becsületes irói elvét: a tiszta artisztikumot. Mit akar ön
a szociális igazságok hirdetésétől? Bizza azt a vezércikkekre.
Megint válaszolni akartam, de Garzó ekkor egyszerüen, simán, halkan
elfordult tőlem és amire megszólalhattam volna, leült egy székre,
egészen odarukkolt Veszprémi elé és halkan és nyomatékosan magyarázni
kezdett neki valamit. Félrehuztam Kálmánt.
– Te, Kálmán, – mondtam neki – micsoda ember ez. Mi ez? Iró? Tanár?
Muzsikus?
– Ez? Ez gépügynök.
– Lehetetlen.
– De igen.
– Rokonotok?
– Egy unokatestvérünket vette el.
Ránéztem a szőke emberre. Előrehajolt a széken, egészen rá Veszprémire,
aki a karosszékébe beledőlve, sápadtan, bágyadtan hallgatta. A Veszprémi
arca mindig fáradtabb, mindig halaványabb lett, a Garzóé egyre pirosabb
és egyre mozgékonyabb. A Krisztus-arc összekuszálódott a vércse-arccal,
a két szürke szem dühösen csapkodó lánggal, tévelyegve lobogott.
– Te, – mondtam Kálmánnak – ez az ember nem egészen épeszü.
– Persze hogy nem – mondta Kálmán haragosan. – Az apja is bolond volt
már. Azért keresztelte Olivérnek.
Veszprémi ekkor felállott. Verejtékes volt a homloka.
– Hát jól van, öregem, – mondta – pénzt nem adhatok neked, mert nincs.
De aláirom a váltót.
Garzó felállott, kivett a zsebéből egy kék váltóblankettát, odament az
iróasztalhoz, kiteritette a blankettát, tollat mártott be és odaadta
Veszpréminek. Veszprémi leült és engedelmesen aláirta a váltót.
Garzó zsebretette.
– Köszönöm, – mondta halkan és elegánsan, – kedves vagy.
Azután felénk fordult.
– Kálmán fiam, – mondta – hallom, hogy peched volt. Blamiroztad magad a
Koller-fiunál. Nem ismerted fel a mellhártyagyulladást. Elhagytad a
punkciót. Nagy oktalanság, öregem. Aki nem bizik a fülében, az legalább
anatómiát tudjon és merjen szurni.
Mosolygott. Vércsearca volt. Kálmán elsápadt dühében. Garzó azonban
nesztelenül puhán megfordult és jóindulattal mondta:
– Nem tesz semmit. Nem lehet mindenki lángelme.
Kezet fogott Veszprémivel, egy széles és puha mozdulattal köszönést
intett nekem. Kálmánra rá sem nézett, azután puhán, halkan, három
hosszu, hullámzó lépéssel kiment a szobából.
Egymásra néztünk. Hallgattunk. Kálmán szólalt meg elsőnek.
– Mennyit irtál alá neki?
– Az összeg mellékes – mondta Veszprémi kényelmetlenül.
– Nem mellékes. Tudni akarom.
– Mellékes.
– Nem!… Ezer? Tizezer? Huszezer? Harmincezer?
Veszprémi igent intett. Kálmán összecsapta a kezét.
– Hallatlan. Borzasztó. Hiszen akkor nem ő a bolond, hanem te.
Veszprémi szégyenkezve fordult el; leült, azután bátran mondta:
– De most igazán zseniális terve van.
– Mindig zseniális tervei vannak, de mindig van valami hiba bennük.
– Most nincs. Megmagyarázta. Egy uj ekekonstrukciója van. Gyárat akar
csinálni. Ezzel a pénzzel megcsinálja és akkor bőven van hitele, hogy az
üzletet vigye.
Nemsokára azután elmentem; Kálmán velem jött és az uton mondott még
néhány szót Garzóról.
– Egészen bolond – mondta. – Veszedelmes, mint egy veszett kutya, a
lábadba harap minden ok nélkül. Veszprémit tönkre teszi. Nemcsak pénzt
zsarol ki belőle, hanem ráfekszik az egész életére. Beleavatkozik az
üzletébe, rákényszeriti, hogy kivel érintkezzék, még az izlésének sem
türi, hogy a maga utján járjon. Csakugyan zseniális, néha elragadóan
kedves is. De ha az orvostudomány előrehaladottabb volna, ha az
észrevevései nem volnának durvák, mint egy favágó munkája, szóval, ha
nemcsak akkor állapitaná meg a közveszélyességet, mikor valami már
dühöng, akkor ezt az embert régen tébolydába csukták volna.
Ezután elváltunk. Öt hónap mulva egy napon felmentem Veszprémihez. Az
arca fáradt volt, megviselt, elkinzott.
– Mi bajod? – kérdeztem tőle.
– Itt volt Garzó.
– Mit akart?
– Pénzt. A hitelviszonyok rettentőek, nem kap sehol se hitelt.
– Adtál neki?
– Aláirtam.
– Mennyit?
– Tizezret.
– Szegény öregem, – mondtam – kicsit drága ez a rokonság.
– De olyan zseniális ember – mondta Veszprémi melegen. – Nem tehet róla,
hogy ilyen rosszak a viszonyok.
Négy hét mulva egy reggel berohant hozzám Kálmán.
– Vedd a kabátodat – kiáltotta izgatotton. – Gyere velem. Azonnal.
– Hová? Minek?
– Veszprémihez. Barátja vagy, segits megmenteni.
Vettem a kabátomot. Kálmán rohant kifelé.
– Mi baj van? – kérdeztem utközben.
– Ott van nála Garzó – lihegte Kálmán. – Tönkre teszi, ha nem gátoljuk
meg.
– Mit akar tőle?
– Az ekéjéről kiderült, hogy zseniális alkotás, csak szántani nem lehet
vele. Most azt akarja, hogy Veszprémi adjon annyi pénzt, amennyivel
fenntarthatja a gyárát. Addig, amig az ekéjét tökéletesiti… A hitelezői
megrohanták… Százezer koronán alul beszélni se lehet velük.
Felértünk Veszprémiékhez. Kálmán rohant befelé, én a nyomában. A szoba
tulsó sarkában – nyilván állandó hátrálás után bekergetve, beszoritva –
ült a karosszékébe görnyedve Veszprémi. Ijedten, kinzottan, sápadtan.
Előtte ráhajolva, kigyult szemekkel Garzó.
Mikor beléptünk, Veszprémi boldog megkönnyebbüléssel pillantott ránk.
Garzó hátraforditotta a fejét, szólni akart, azután mosolygott egyet és
egészen vércse-arc lett az arca; azután elfordult. Minthogy nem
szabadulhatott tőlünk, legalább nem törődött velünk.
Halkan beszélt még egy ideig; Veszprémi azonban felállott és félretolta.
Kiszabadult.
– Édes öregem, – mondta – ezt nem tehetem. A két váltót, a harmincezrest
és a tizezrest ugyis én fizetem; ha most ilyen óriási összeget vonok el
a magam üzletétől, vagy ha ilyen óriási hitelt veszek igénybe, akkor
magamat teszem tönkre. Magamat és a családomat.
Garzó hátralépett egyet, az arca pirossága eltünt, a szeme tévelyegve
lobbant egyet-kettőt, azután elnézett a Veszprémi feje fölött és
rekedten kérdezte:
– Hát az én családom?
– Nektek – mondta Veszprémi nagyon melegen – itt vagyok én. De mi lesz,
ha én is tönkre megyek?
Garzó még mindig elnézett a feje fölött és halkan belemondta a levegőbe:
– De én ezzel akartam megszerezni az első milliót.
Veszprémi nagy jósággal készült valamit mondani:
– Hja fiam…
Garzó azonban ekkor már ránézett, a pillantása biztosabb lett, az arca
nyugodtabb és tiszta hangon, felemelt fejjel, határozottan és nyugodtan
mondta:
– Ezért az összeomlásért te viseled a felelősséget.
Veszprémi elhülve nézett rá; Garzó megnyomta a hangját:
– Ezért az összeomlásért és minden következményéért. Isten és ember
előtt.
Veszprémi remegve tiltakozott:
– De hisz ez őrültség. Hogy beszélhetsz ilyent?
Garzó acélélességü hangon mondta tovább, bele az arcába, a vádat:
– Te vagy a felelős azért, hogy én belementem ebbe a vállalkozásba.
Veszprémi szólni akart de nem tudott.
– Te vittél bele – mondta Garzó keményen és pattogott minden szava. – Te
vittél bele és most szándékosan romokba döntöd, hogy engem is a romjai
alá temessen.
Veszprémi levegő után kapkodott.
– Ezt nem lehet tovább hallgatni – mondta Kálmán.
Odament közéjük. Szembe akart fordulni Garzóval. Garzó azonban rá sem
pillantott, megfordult és kiment.
Veszprémi a homlokát simogatta és lehunyta a szemét.
– Ülj le, – szólt Kálmán – hiszen elájulsz.
Veszprémi leült, hátradőlt, lehunyta a szemét és fájdalmasan nyögött.
Később rám nézett. Megszólalt és csak dadogva tudott beszélni:
– Azt mondja… hogy én… vittem bele…
– Hisz ez őrült, ez tébolyodott – szólt közbe Kálmán.
– Igaz, ez őrült – mondtam én is.
Kálmán ezután egy pohár cognacot adott Veszpréminek, sürgette, hogy
utazzék el valahová. Veszprémi magához tért és én elmentem.
Ez délelőtt volt. Délután hat órakor azt olvastam az esti lapokban, hogy
Garzó főbe lőtte magát és meghalt. Rohantam fel Veszprémiékhez. Az
előszobában elmondta a szobalány, hogy az ur délután nagyon rosszul
lett, eljött a Kálmán doktor ur és az hozott két professzort.
Bementem. A szalónba a hálószobából keserves jajveszékelés hangzott be,
egy üldözött embernek a sikoltozása.
Kálmán kifelé kisérte a két professzort. Mikor visszajött, rémülten
kérdeztem tőle:
– Mi történt?
– Idegláza van. Délután ezt a levelet kapta.
Levelet vett ki a zsebéből, átadta. Olvastam. A levél alatt a Garzó
aláirása. A levél szövege ez:
»Egy negyed óra mulva főbe lövöm magamat, A halálomért Isten és ember
előtt te viseled a felelősséget. Te vittél a romlásba. A kiömlő vérem
reád frecscsen. _Nyomorultul fogsz elpusztulni_.«
Elszörnyedtem.
– De hisz ez egy őrült volt, egy tébolyodott, egy eszeveszett.
– Az volt.