Glória és más novellák - 10

– Az anyám szivbajban halt meg, – válaszolt halkan a fiatal ember.
Az orvos hallgatott.
– De eddig, – mondta panaszosan Gosztonyi – soha nem éreztem semmit.
Gyerekkoromban vizsgáltattak is, nem örököltem-e az édes anyám baját…
– Nem is örökölte a bajt, csak a hajlandóságot. A többit az ön életmódja
tette. Azt hiszi, a poker arravaló, hogy a szivet megerősitse?
Gosztonyi hallgatott.
– Van családja? – kérdezte az orvos.
– Nincs. Csak az apám él.
– Mi a foglalkozása?
– Nincs semmi foglalkozásom.
– Van vagyona?
– Igen.
– Akkor egyelőre éljen teljes nyugalomban. Minden munka és főképpen
izgalom nélkül. Borról, szivarról szó sem lehet. És szó sem lehet –
asszonyokról sem. Elmehet esetleg Nauheimba. Vannak, akik csodákat
tulajdonitanak az ottani kurának.
… Gosztonyi az utcán szédülve nézett körül: ment előre, de nem tudta,
hová, nem tudta, minek. Körülötte pezsgett az élet. Asszonyok suhogtak
el mellette és ő behunyta egy-egy másodpercre a szemét. Minek igy élni
már?… Tegnap még tombolt erősnek és törhetetlennek vélt ifjusága.
Tobzódott az életnek minden örömében. Ma pedig elvonják ajkától a
poharat és menjen előre izgalmak nélkül a halála felé. Izgalmak nélkül
ér valamit az élet?
… Idővel látta, hogy ér. Az orvosok, akikhez ment, mind azt mondták
neki, amit az első mondott. Néha dühösen leszamarazta őket és vak
mámorral rohant a kártyához, vagy az asszonyokhoz. De a szive azonnal
feljajdult. Minden mámorát pokoli gyötrelemmel fizette meg. A mámorát
rögtön követte a kín és igy látta lassankint, hogy a szive gyenge,
rendszertelenül zakatoló, teljesen elromlott és halálosan érzékeny
gépezet, amelyet egy pár viharos esztendő teljesen elkoptatott.
Filozofáló hajlama és életösztöne akkor megtanitotta, rákényszeritette
erre a szimpla bölcsességre:
– Az életben nem is a mámor a fő. Van itt még szépség azonkivül is és a
szépségben örömét lelheti az ember.
Lement a tenger partjára és nézte a napfényt és nézte a tengert. A
hullámzás, a szinek, a vonalak, a felhők: mindez szép volt akkor neki és
tudott igy ülni órákhosszat. Ezentul már ilyen lesz az élet.
Nyugalmát végigvonszolta mindenütt ahol napfény és csend van. A
nyugalomba azután belegázolt egy asszony. Az olasz tenger partján
találkozott egy nővel. Nem tudta, ki, nem tudta, mi, de gyanakodva
nézegette, amikor nap-nap után találkozott vele. Az asszony követte.
Elment a francia Rivierára, onnan Kairóba és ekkor már látta, hogy
csakugyan üldözi az asszony. Rémülten lopta előle nyugalmát és
hazakészült, de már késő volt. Ha az asszony ránézett, tüz nyargalt át
az erein és a régi szomjuság forrón égette a torkát. Nem ment haza. Ujra
az olasz tengerpartot kereste fel, ahol először találkoztak. Itt végre
megismerkedett az asszonynyal. Amerikai nő volt, világjáró, magányos és
független asszony. A szeme egyre kékebbnek látszott, a haja vörös
aranyszine egyre lángolóbb lett és a karcsu termetére csak rá kellett
nézni, hogy szédüljön tőle az ember.
A férfi küzdött még. Életének féltése sikoltva riadt fel még egypárszor,
de félig lehunyt szemmel mosolygott az asszony és egy sóhajtással vékony
ajkába harapott. Vége volt mindennek.
A tenger felől hüs szellő lebbent meg az illatos meleg éjszakában,
amikor az asszony lakása előtt sétált és várta az órát, hogy hozzá
mehessen. Minden eszébe jutott ekkor, ami mögötte volt. Megnézte, mit
nyer és mit veszit és az asszony ablakai felé fordulva igy szólt
hangosan a magányos éjszakában:
– Minden csókodért adok egy esztendőt az életemből. Minden csókod
meghozza nekem a poklok kinját. A te szemed még nedves lesz a
gyönyörtől, amikor én elszökve tőled kinban fetrengek. Neked virulást,
erőt, megifjulást hoz ez a szerelem, nekem az utolsó óra kinjait.
Szétgázoltad a nyugalmamat és hoztad helyette a halálos, forró mámort.
Itt szünetet tartott. Tisztán látott mindent és igy folytatta:
– Legyen mégis áldott ez a mámor.
És elindult a ház felé, mivel itt volt az óra.


A HÓDITÁS

I.
Meleg, októberi délután volt. Az öreg Zsadányiné az ispánnal
beszélgetett az udvaron, az idősebb fia, a szolgabiró a verendán
heverészett. A ház tájékán nagy csend ült.
A poros országuton cifraruhás parasztasszony közeledett a ház felé. A
tárkányi menyecskék ünneplő ruhájában volt. A karján tarkapólyás kis
gyerek.
Az öreg Zsadányiné elbucsuzott az ispántól és indult a ház felé. Ekkor
elébe állott a menyecske.
– Tekintetes asszony, – mondta zavartan, de dacos hangon – itt az
unokája.
A pólyásgyereket feléje nyujtotta. Zsadányiné meghökkenve nézett rá.
– Az unokám? – kérdezte ijedten. – Nincs nekem unokám.
Azután bizonytalan hangon tette hozzá:
– Nem házas nekem egyik fiam se.
A menyecske felszegte a fejét. Az arca sötétre pirult a haragtól,
kihivóan rázta meg magát és szinte énekelve kiabálta:
– Nem bizony, nem házas. De mikor Egerben volt diák az ifiur, akkor nem
gondolt a lagzira. Lagzi nélkül is jó volt neki az énhugom, Török
Verona…
Zsadányiné sáppadtan bámult a tüzelő menyecskére.
– Melyik fiam? – kérdezte még félénken.
– A fiatalabb, a Géza urfi.
Az esetre azután hamar világosság derült. Mikor Egerben volt jogász Géza
urfi, ott szolgált a háznál Török Verona… Az urfi azután Budapestre
ment, Török Verona hazakerült Tárkányba és egy félévvel ezelőtt fia
született. Most férjhez mehetne Török Verona egy tisztességes legényhez,
de utban van a gyerek.
– Elhoztam hát a tekintetes asszonynak. Az unokája!…
A tarka pólyát határozott mozdulattal nyujtotta ki az öreg asszony felé.
Látszott a mozdulatán, hogy hajlandó a földre dobni a gyereket, ha ki
nem veszik a kezéből. Zsadányiné ijedten nyujtotta ki a karját. A
menyecske belehelyezte a gyereket, sarkon fordult és elment. Egy félperc
mulva a poros országuton villogott a piros ruhája.
Zsadányiné megdermedve állott az udvaron a gyerekkel. Azután
kétségbeesett kiáltással hivta a fiát.
– Kálmán, Kálmán!
A szolgabiró ijedten ugrott fel. Sietve szaladt feléje és bámulva nézte
az anyját a tarka pólyával a kezében.
Zsadányiné kétségbeesve, szinte sirva mondta el neki, mi történt. A
szolgabiró nevetni kezdett. Az öreg asszony felháborodva, méltatlankodva
beszélt és gyöngéden tartotta a karján a gyereket. A gyerek siró hangot
hallatott és a szolgabiró torkaszakadtából hahotázott.
– Átkozott gézenguz, átkozott kölyök. Ha csak nem buknék meg minden
vizsgáján.

II.
A siró gyereket elcsititották és az öreg asszony kétségbeesve kulcsolta
a fejére a kezét:
– Istenem, istenem, milyen szégyen, milyen gyalázat.
Tele volt haraggal, felháborodással, kétségbeeséssel.
A fia nyugodtabban nézte a dolgot.
– Mindenekelőtt – mondta – meg kell tudnunk, igazat beszélt-e ez az
asszony. Haza kell telegrafálnunk Gézát. Azután majd határozhatunk.
Megirt egy táviratot, elküldte és azután nyugodtan mondta:
– Holnap délután itthon lesz Géza. Hátha az egészből egy szó sem igaz.
Indult kifelé. Az öreg asszony kétségbeesve járt fel-alá. Odament a
gyerekhez. A féléves, nagy fickó nyugodtan aludt. Az öreg asszony forró
gyülölettel nézte. Utálta a betolakodó paraszt-fajzatot.
A nap hosszu volt. Az éjszaka még hosszabb. Zsadányiné nem tudott aludni
és mikor a harmadik szobából meghallotta a gyerek sirását, izgatottan
sietett be hozzá. Végre is nem lehet engedni, hogy itt pusztuljon el.
A lámpa fényénél ujra hosszan nézte a gyereket. A formátlan kis arcon
nem akart ismerős vonásokat felfedezni. Nem az ő unokája ez a
parasztgyerek. De a porontynak korán nőtt, dus szöghaja olyan ismerős
volt. Nem ezt a hajat simogatta-e ő husz-huszonöt évvel ezelőtt, mikor a
fiai félévesek voltak? A szivében nagy ijedtséggel ment vissza
lefeküdni. Régen meghalt férje jutott eszébe és imádkozni kezdett.
Másnap estefelé megérkezett Géza. Komor arcok fogadták. A fiu ijedten,
zavarodottan nézett az anyjára, azután a bátyjára. Az öreg asszony szeme
könnyes volt. A szolgabiró vezette a kihallgatást. Elmondta az esetet és
feltette a kérdést:
– Igaz-e, hogy…?
A fiu pirultan, zavarodottan állott előttük. Egy kicsit habozott, ne
tagadjon-e le mindent, azután rántott egyet a vállán és dacosan mondta:
– Igaz.
Az öreg asszony zokogásban tört ki, de a szolgabiró szemében a nevetés
kedve csillámlott meg, mikor a zavart, komor, dacos, huszonegyéves apára
pillantott. A nevetését azonban elfojtotta és a tárgyalások komoly
hangján folytatta:
– Most az a kérdés, mi történjék Zsadányi Géza gyermekével. Mi a
véleménye az atyának?
A fiu a bátyja felé fordult és dühtől remegő hangon mondta:
– Hagyj békét nekem. Csinálj vele, amit akarsz. Add dajkaságba, vagy
dugd lelencházba.
Az öreg Zsadányiné már nem sirt. Felemelte a fejét, felugrott és remegve
kiáltott a fiára:
– Dajkaságba? Lelencházba? Nem szégyeled magad? A fiadat! Egy
Zsadányinak a fiát! Nincs benned egy szikrányi becsület?
Elhallgatott. A fiu lesütött szemmel állott előtte. Az öreg asszony
kiegyenesedett, fölemelte a kezét:
– Te takarodj. Az unokám itt marad.

III.
Vacsora után nagy volt a hallgatás. Az öreg asszony hamarosan felkelt,
rá se nézett a fiára és kiment. A két fiu egyedül maradt.
– Látod, – mondta az idősebbik – minek csinálsz ilyen bolondokat.
Azután hallgattak. A kapu felől ekkor zaj hallatszott, ideges szóváltás
és egyszerre előttük állott egy poros, magas, barna parasztlány. A szeme
ijedten röpködött egyikről a másikra, azután félig sirva, gyáván szólalt
meg:
– Géza urfi…
Géza urfi felugrott.
– Verona, – mondta ijedten – mit akarsz?
A lány lihegve, kétségbeesve sirta:
– A gyerekemet. Az egyetlen magzatomat. Adják vissza. A néném hozta el…
Most elszöktem otthonról. Nem akarok férjhez menni. A gyerekemet akarom.
Géza nem tudott szólni, de az idősebb felkelt és nyugodtan mondta: Ez a
legjobb megoldás.
– Gyere velem – szólt azután a leányhoz.
A leány engedelmesen ment utána. Az öregasszony a gyerek mellett volt.
– Édesanyám, – mondta a szolgabiró – Török Verona eljött Tárkányból a
fiáért. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha visszaadjuk neki.
A leány egy lépést tett a gyerek felé, de az öreg asszony reszketve
ugrott fel és kitárt karokkal állt elébe.
– Nem, – kiáltotta dühtől remegve – hogy beszélhetsz ilyet? Nem adom. Az
én unokám. Senkinek sem adom.
A leány zokogni kezdett. Az öreg asszony hozzálépett. Megsimogatta a
haját.
– Ne sirj, – mondta neki – ne sirj. Jobb helye lesz itt. Itt kell
maradnia. Eredj haza.
A leány zokogott, azonban az öreg asszony gyöngéden, remegve, de
türelmetlenül és határozottan kituszkolta a szobából.


A HAL
A szinfalak mögött beszélgettek. A lány még lihegett a tánctól, amit
háromszor ismételtettek meg vele és törékeny teste verejtékes volt.
– Sárikám, drágám, – mondta a férfi – jöjjön el velem egy hétre
Olaszországba.
– Nem lehet, – mondta a halvány, szőke lány – nem lehet.
– De igen, – könyörgött a férfi – jöjjön szivem, édes, kicsi Sárikám.
Hiszen maga is gyenge, beteg, köhög, ez az átkozott tánc tönkreteszi.
Jöjjön, édes. A fjordok lánya csak szerdáig marad műsoron, akkor kap egy
heti szabadságot. Lemegyünk valahová a tenger mellé, ahol a nap süt és
tavasz van, itthagyjuk ezt a sáros, piszkos várost. No jöjjön, édes. Ez
lesz a mi nászutunk. Jöjjön, drágám, kicsi, édes Sárikám.
Forró szava körülsimogatta a lányt, a szinház meleg, piszkos levegőjébe
ibolyák illatát hozta be.
Szerdán táncolt még a lány, csütörtökön vonaton ültek.
– Sárikám, drágám, kicsi, szőke lányom, sohse eresztem vissza, –
hizelgett neki a férfi és takarót rakott a lábára, virágot az ölébe.
A lány bágyadtan mosolygott és engedte, hadd dédelgesse a férfi. Ugy
volt, hogy valami kis olasz faluba mennek, de a lány Abbáziába akart
menni, hát odamentek.
Délre Abbáziában voltak. Csakugyan tavasz volt. Melegen sütött a nap, a
lány szines, nyári bluzt vett fel és virágokat vásárolt. Felelevenedett,
erős volt, jókedvü.
Karonfogva, összebujva jártak-keltek, ok nélkül nevettek, tele tüdővel
itták a tavaszt, szitták be a fényt, a napsugarat.
– Budapesten most sár van, köd, hideg piszok – mondotta a férfi.
– Jó itt – válaszolta a lány és hozzásimult.
Boldogok voltak, mámorossá tette őket a fiatalságuk, amiről otthon
megfeledkeztek és a szerelmük, amelyet otthon az élet apró nyomoruságai
elfojtottak.
Délután egy parkban kószáltak és csókoloztak. A lány ujra virágot akart,
a férfi azt mondta, hogy tép neki.
– De nem szabad.
– De én tépek.
– Nem engedem.
Ezen elveszekedtek egy kicsit. Két ember jött feléjük. A vállukon rud
volt, a rudon háló, a hálóban egy hal. Egy óriási hal, másfélméteres
pikkelyes nagy állat, a teste olyan vastag, mint a gerenda. A két ember
közömbös arccal vitte; a nagy hal meg-megrándult és ingott vele a háló.
– Szegény hal, – mondta a lány.
– Szegény, – ismételte a férfi.
Továbbmentek. Egy percig hallgattak, azután ujra jókedvük támadt.
Estére kifáradva, boldogan mentek a szállodába, ahol laktak.
– Fent vacsorázunk ugy-e, – kérdezte a férfi.
– Nem, nem, – mondta a lány – mit gondolnának rólunk?
Lent vacsoráztak hát az étteremben. A férfi kikeresett egy sarkot, ahol
lehetőleg rejtve voltak, oda leültek. Cigány játszott; a terem tele
volt.
Vacsoráztak. A lány jókedvüen evett, a férfi egy-egy csókot lopott a
kezére és édes bort töltögetett neki.
A terembe két konyhaszolga jött be; széles deszkalapon egy óriási halat
hoztak és letették a terem közepén egy üres asztalra. Az emberek
érdeklődve fordultak oda: milyen óriási állat!
A hal ottfeküdt az asztalon. A lány riadtan kapta fel a fejét.
– Ni, a mi halunk.
Az volt. Ugyanaz az óriási pikkelyes szörnyeteg. De már nem csapkodott.
Feküdt a deszkalapon mozdulatlanul, csak a kopoltyui jártak. Kopoltyui,
lélegzőszerszámának e nedves fedői egyre mozogtak. Lassan, ütemesen,
szabályosan, mint valami gépezet mozgólapja: egy-kettő.
A férfi bort töltött és a lány azt mondta neki:
– Nézze csak azt a halat.
– Az ám, – mondta a férfi – még él. Bámulatos ereje van egy ilyen
bestiának, hogy eddig birja a levegőt.
A leány elhallgatott. A villát és a kést letette és nem evett többet. A
férfi hiába kinálta borral is, a halat nézte rémült szemmel.
A kopoltyuk mozogtak. Az a szegény vizidög iszonyu kinokat szenvedhetett
a levegőn. Élni nem tudott és nem tudott elpusztulni sem.
Az emberek közömbösen fecsegtek, a cigány játszott, tányérozott, villák
csörömpöltek és a szegény hal ott feküdt az asztalon. A kopoltyui
szüntelenül jártak, szakadatlanul, szünet nélkül mozogtak, szabályosan:
egy-kettő…
A lány azt mondta:
– Most ugy-e haldokol?
A férfi bosszankodva válaszolt:
– Ugyan szivem, ne törődjék azzal a hallal. Kivitetem innen, ha nem
akarja látni.
A lány nem tudta a szemét elforditani a halról, a szüntelenül mozgó
kopoltyukról.
– Sárikám, édes! könyörgött a férfi.
A lány fehér arccal hanyatlott hátra a székén. Az ájulás környékezte. A
férfi a karján vitte ki a teremből, fel a szobájukba.
A szerelmes éjszakán rosszul volt a leány. A férfi a csókjaival akarta
elfelejtetni vele azt, ami bántotta. A lány fáradt volt és aludni
szeretett volna, de alig hogy elaludt, felriadt:
– A hal…
A férfi könnyezett.
– Sárikám, kicsi lánykám, ne gondoljon rá.
Reggel felé elaludt a lány. Déltájban felkelt és megint friss volt és
jókedvü. A férfi mámoros örömmel csókolta.
– Sárika! Sárika!
Sétáltak, csókolóztak, nevettek. Az ebédet a szobájukba hozatták fel. A
férfi sietett, a pincérre bizta, állitsa össze a menüt.
A lány megint jókedvüen evett, bort is ivott. A pincér egy tálat hozott
be és odanyujtotta a lánynak, hogy vegyen. A tálon szép, sima egyenlő
szeletekben puha, fehér friss halhus fekszik.
– A hal – mondja a lány és ájultan esik le a székről.
… Este visszautazott Budapestre, a sárosba, a piszkosba, és hetekig
reszketve kerülte a férfit.


A PROFESSZOR
A lány felkelt az asztaltól és kifelé indult.
– Megállj! – mondta neki a professzor.
A lány megállott és feléje fordult. Pávay beletámasztotta a hófehér
szakállát a tenyerébe, hideg és nyugodt szemmel ránézett a leányra és
halkan és dölyfös egyszerüséggel mondta:
– Ha te azt hiszed, Ilona, hogy azzal eleget tettél minden
kötelességednek, ha itt velem megebédelsz és ha azt hiszed, hogy most
már a jól teljesitett kötelesség öntudatával vonulhatsz vissza a
szobádba, akkor nagyon csalódol. Nem ezért hoztalak el ide, nem ezért
fizetek havidijat a családodnak; és nem ez az a mód, amelylyel
rábirhatsz, hogy neked is akkora hozományt adjak, mint Olgának.
A leány ijedten és zavarodottan állott.
– Mit parancsol, bácsi? – dadogta azután rémülten.
– Mindenekelőtt azt kivánom, hogy fordits több gondot a konyhára. A
leves izetlen volt, a sültek szénné vannak égetve, a feketekávé szörnyü.
Azután: most már lehetne spárga az asztalon. A borral is baj van.
Mindenekelőtt tehát gondolj a konyhára. Azután: Olga megmagyarázta
neked, hogy én milyen rendet kivánok. Amig el nem alszom, addig a
dolgozószobában vagy a dohányzóban kell lenned, hogy nincs-e szükségem
valamire. Reggel neked kell a fürdőt elkészitened. Mindebből nem
engedhetek. Mindehhez ragaszkodom. Ezért vagy itt.
A leány ijedten mondta:
– Igenis, bácsi. Ezentul igy lesz.
Az inas jött be a szobába.
– Nagyságos ur, – mondta – a rendelőóra.
Pávay felkelt és átment a rendelőszobájába. Az előszobában nyüzsögtek az
emberek, nem volt elég nekik a szék, álltak, sétáltak, azután egyenkint
mentek be Pávayhoz. Délután háromkor kezdődött a rendelés és eltartott
hét óráig. Hét órakor elment az utolsó beteg, Pávay kinyitotta a
rendelőszobája ablakát és az iróasztala fiókjából átvitte a pénzt – egy
kosárra való aranyat, ezüstöt és bankót – a páncélos szekrényébe.
Azután bement a leányhoz.
– Nem vacsorázom itthon – mondta neki. – Tiz-tizenegy órára itthon
leszek. Addig vársz reám.
A leány egyedül vacsorázott, azután a zongorához ült és játszott, azután
könyvet vett elő és olvasott. Elmult tiz óra; tizenegy és tizenkettő is.
A leánynak fájt a szeme az álmosságtól, a szemhéja égett és szurt; vizbe
mártott egy zsebkendőt, azzal hüsitgette a szemét és erősitette az
éberségét. Egy órakor hazajött a professzor. Sápadt volt az arca és
zavaros a szeme.
– Kicsit többet ittam, – mondta – mint kellett volna.
A leány alázatosan mosolygott; boldog volt, hogy nemsokára alhat. Pávay
bement a hálószobájába és lefeküdt. A leány álmosan figyelt a vetkőzése
hangjaira, hallgatta, amint ágyba fekszik, amint eloltja a lámpát és
amint tiz perc mulva ütemes, hosszu lélegzeteket vesz. Ekkor rohant a
szobájába, ledobálta a ruháit és boldogan bujt be az ágyába.
Rögtön elaludt. Tiz perc mulva bekopogtattak hozzá. Felriadt:
– Ki az?
– Én vagyok, az inas.
– Mit akar?
– A nagyságos ur kéreti, tessék azonnal bemenni hozzá.
A leány fáradtan, részegen az álmosságtól, felkapott egy ruhát magára és
beszaladt a hálószobába. A szobában égett a lámpa. Pávay ült az ágyában,
csapkodta a takaróját a kezével és a szeme kimeredt. A leány ugy
megijedt tőle, hogy a gyötrő álmosságból is kijózanodott.
– Ilona! – orditotta a professzor. – Hogy mertél elmenni? Hogy mertél
magamra hagyni?
A leánynak remegett a lába a félelemtől.
– Bácsi, – mondta dadogva – azt hittem, hogy alszik.
– Nem aludtam! – orditotta Pávay. – És azután hasztalan kiabáltam
utánad. Itt voltam egyedül a sötétben.
A leány most értette meg először, hogy a nagybátyja fél egyedül lenni a
sötétben és ez a gondolat bátorságot adott neki. A lábai nem remegtek, a
szive nem dobogott, nyugodtan és hangosan válaszolt:
– Hát most itt vagyok már. Csak aludjon, bácsi.
Bement a másik szobába, ujra elővette a könyvét és olvasott. Pávay
eloltotta a lámpáját. A leány elálmosodott a könyv felett, öt perc mulva
azonban a sötét szobából kiszólt a nagybátyja hangja:
– Itt vagy, Ilona?
– Itt.
A leány végigfeküdt egy kanapén, behunyta a szemét és rögtön elaludt.
Tiz perc mulva uj kérdés ébresztette fel:
– Ilona, itt vagy?
– Igen – válaszolta álmosan.
Tiz percenkint és negyedóránkint felébresztette ez a rémült kérdés. A
reszkető kiáltásra felébredt, bekiáltott egy álmos igent, azután tovább
aludt. Hajnalban egy hosszu jajgatás hangzott ki hozzá, fuldokló nyögés
és vergődő hörgés. Azután kétségbeesett és dühös hivás:
– Ilona!… Ilona!…
A leány felugrott, bement a szobába és meggyujtotta bent a lámpát. A
professzor kitágult szemmel és nyitott szájjal feküdt az ágyban, az arca
fehér volt és a homloka verejtékes.
– Ilona, – nyögte a leánynak – Ilona, meghalok.
A leány most már egy cseppet sem félt tőle, ugy bánt vele, mint egy
gyerekkel.
– Nono, bácsi, – mondta neki vigasztalóan – nem kell megijedni, majd
elmulik.
– Meghalok! – mondta a professzor.
– Hát mi baj van?
– Eláll a lélegzetem… Nem tudok levegőt színi… Megáll a szivem…
Meghalok…
Levegő után kapkodott és a szivére szoritotta a kezét. A leány
megigazitotta a párnáját, paplanát, letörölte a homlokát és vizet adott
neki. Pávay nehezen lihegett, azután lassan magához tért.
– No, ugy-e, hogy elmulik, bácsi? – mondta a leány nagy jósággal.
A professzor megfogta a kezét, belekapaszkodott és ijedten és panaszosan
mondta:
– De megint jön. Hidd el, Ilona, megint jön.
– Hát mit csináljunk, bácsi? Valami port kellene talán bevenni. Vagy
hideg borogatás kellene.
A professzor válaszolni akart, de egy kegyetlen görcs eltörte a hangját.
Kinlódva görnyedt össze. Azután fuldoklása támadt. A leány most
megijedt:
– Mit csináljak? Mondja, bácsi, mit csináljak?
A görcs engedett, a Pávay szeme tele volt könnyel, a könnyei lehullottak
a párnájára. Sirt.
– Meghalok, Ilona! – mondta sirva.
– De édes bácsi, – kiáltotta a leány kétségbeesve – hát mondja meg, mit
kell csinálnom? Ne hozassak valami gyógyszert? Mit kell csinálni?
A professzor ránézett, feléje hajolt és titkolózva sugta neki:
– Én nem tudom.
A leány elbámult.
– Nem tudja? – kérdezte csodálkozva.
A professzor ujra a szivére szoritotta a kezét, összegörnyedt és most
már kiabált:
– Nem tudom, Ilona! – orditotta keserüen. – Én nem tudok semmit. Én
csaló vagyok. Én szédelgő vagyok. Én semmit, semmit, semmit sem tudok.
– Bácsi, – mondta a leány – csak fájdalmában mondja ezt.
A professzor a görcsei közben toporzékolt.
– Nem, nem, nem! – orditotta sirva. – Semmit se tudok. Harminc év óta
csalom az embereket. Ezért kell most megdögölnöm. Nem tudom, mi a bajom.
Egy hosszu és gyötrő görcs jött rá, utána lihegve szólt a leányra:
– Küldj el Kálmánfiért. Kálmánfi professzor: a Liget-utcában.
A leány elhülve nézett rá.
– Kálmánfiért? – kérdezte bámulva.
Pávay rákiáltott:
– Ne tátsd itt a szádat. Igen, Kálmánfiért.
Kétségbeesve emelte fel a kezét:
– Mert ő tud; csak ő tud; azt is tudta mindig, hogy én csalok.
A lány megrettenve csengetett, elküldte az inast és ijedten és szótlanul
ült az ágy mellett. Egy félóra mulva jött Kálmánfi, megvizsgálta a
beteget, rendeléseket adott ki és elment. Pávay lecsillapodott, a
fájdalmai megszüntek és nemsokára elaludt. A leánynak a szomszéd
szobában kellett aludnia.
A betegség négy napig tartott. Kálmánfi mosolygott rajta.
– Egy kis alkoholmérgezés volt az egész – mondta nyugodtan, mielőtt
utoljára elbucsuzott.
Pávay elpirult, beleharapott az ajkába és egy félórával azután, hogy
felkelt az ágyból, ujra olyan hideg, előkelő és méltóságos volt, mint
azelőtt. A leány ujra félt tőle.
Azután folytatták a régi életet. A leány egy napon az ebédnél
végigsimogatta a homlokát. Pávay ránézett, a leány ijedten sütötte le a
szemét.
– Nézz csak rám! – mondta a professzor. A leány ránézett.
– Hiszen neked lázad van! – mondta Pávay. – Látom a szemedből. Azonnal
feküdj le!
A leány lefeküdt. Pávay megvizsgálta és egyelőre borogatásokat rendelt
neki. A leány láza gyorsan nőtt. Az arca izzott, a vére forrón
nyargalászott az ereiben és a halántékán egy kis kalapács makacs,
szapora ütéseit érezte. Félni kezdett.
Hét óra után megkérdezte a szobalánytól itthon van-e még a nagybátyja.
– Nincs – mondta a szobaleány. – Már egy órája elment.
A leány ekkor felkelt az ágyból és felöltözködött. Ruhát vett, kabátot
és kalapot. Mikor a szobájából ki akart lépni az előszobába, találkozott
a nagybátyjával.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte bámulva a professzor. – Hová akarsz
menni?
A leány megrettent, kapkodott, dadogott.
– Hová akartál menni? – kiáltott rá Pávay.
A leány szédülő fejjel támaszkodott az ajtónak és rémülten hebegte:
– Nagyon rosszul vagyok…
– Azért jöttem haza, hogy megvizsgáljalak. De hová akartál menni?
– Sehová…
– Ne hazudj! Hová készültél?
– Nagyon félek – mondta a lány.
– Mitől?
– Hogy meghalok…
A professzor rákiáltott:
– Takarodj vissza az ágyadba!
A leánynak elhomályosodott az öntudata, összezilálódtak a gondolatai, a
láz kinozta és a rémület.
– Nem! – mondta kétségbeesve. – Én elmegyek…
– Hová akarsz menni?
A leány rémülten és dacosan fakadt ki:
– Kálmánfihoz!
Pávay haragosan orditott rá:
– Kálmánfihoz? A legnagyobb ellenségemhez? Mikor én itt vagyok!
A leány most nem birta tovább. Az életét féltve, fellázadva, reszketve,
zürzavaros keserüséggel kiáltotta:
– Én itt meghalok! Maga nem tud meggyógyitani!… Nem ért hozzá… Maga
mondta!…
A professzor visszahőkölt, elsápadt a megdöbbenéstől, azután vörös lett
a haragtól.
– Maga nem ért hozzá – mondta a leány. – Maga mondta.
– Hazudsz! – orditotta a professzor. – Hiszen te hazudsz! Hiszen te meg
vagy őrülve!
Tébolyodottan orditott, dühödten esett neki a leánynak, vak haraggal
megrázta, megütötte és belóditotta, belökte, visszavágta a szobájába.


FLIRT
A fürdőn egy budapesti társaság verődött össze: jómódu, kényes és
exkluziv családok. Az öregek együtt töltötték az időt, a fiatalok is
együtt mulattak.
A leányoknak ebben a társaságban egytől-egyig volt valami becéző-nevük:
Tusi, Nusi, efféle nevek. A fiukat is csak a keresztnevükön szólitották.
Egy estén magas, szőke fiatalember társaságában jött közéjük a két
Kürth-leány. Kérdő pillantások fogadták őket és a kisebbik leány kissé
kómikus méltósággal mutatta be az idegent:
– Kürth Kálmán, az unokabátyánk…
A leányok kezet fogtak vele, a fiuk szervuszszal fogadták és mindjárt
tegezték, Kürth Kálmán nyugodtan nézegette kék szemével a társaságot.
Magashomloku, erős ember volt, rideg és kemény vonásokkal, amelyekről
sugárzott a dacos energia és amelyekkel különös ellentétben volt kék
szemének meleg és álmodó pillantása félig lecsukott szemhéja alatt.
Az egyik leány megkérdezte tőle:
– Hogy van az, hogy eddig nem ismertük?
Kürth mosolyogva válaszolt:
– Amig Budapesten voltam, addig igen sok volt a dolgom, különben pedig
évek óta Jénában lakom.
Az egyik fiu ijedten kapta fel a fejét:
– Csak nem te vagy az a Kürth, aki most egyetemi tanár lett?
– De igen.
– A kisérleti kémia…
– Igen.
A fiu – aki az egyetemre járt – megilletődve hallgatott és a többieknek
is kényelmetlen volt a szőke fiatalember hiressége, tudós mivolta,
professzorsága.
Kürth Kálmán igyekezett azon, hogy ezt elfeledtesse. Jókedvü volt,
készen volt minden bolondságra és – tréfásan – életre-halálra udvarolt a
leányoknak, akik eleinte bizalmatlankodva, később teljes jóindulattal
egyszerüen Kálmánnak szólitották.