Glória és más novellák - 11

Maga Kürth legtöbbet talán Koltay Sárival foglalkozott. Az első órában
észrevette, hogy a feketeszemü leány uralkodik az egész társaságon, és
eleinte gunyolódott _Sári királykisasszony felett_. Lassankint azonban
maga is beállott a karcsu leány táborába.
A leányt eleinte kissé zavarta a Kürth Kálmán ismeretlen, megszokatlan
és idegenszerü viselkedése, arca, szikár alakja. Kürth akárhogyan
igyekezett, nem tudta egészen eltalálni a társaság hangját: azt a
tónust, amely évek ismeretségéből, bizalmasságából, együtt átmulatott
éjszakákból és hajnalig táncolt táncokból szürődik le.
A leány merészségét, vakmerőségét, biztos parancsolását megzavarta az uj
ember arca és tekintete. De azután összebarátkoztak. Kiderült, hogy
Kürth tud jó pajtás lenni, és kiderült, hogy a leány több is tud lenni,
mint csak éppen jó pajtás. A leány, aki eladdig mélyen lenézett minden
komolyságot, rajtakapta magát, hogy komolyan beszél, és Kürth rajtakapta
magát, hogy a leány kacagását szebbnek tartja minden tudománynál. A
szerelem közeledett a két ember felé. Már ott is volt. Már szerették is
egymást.
Mert egymást keresték már a társaságban, amelynek nem volt értéke
egyikükre sem, ha a másik nem volt ott. Hallgatag megegyezéssel
találkozásokat rendeztek, mikor a többiek távol voltak. És együtt
sétálgatni egyszerüen és közömbös dolgokról beszélgetve, szép volt, jó
volt, dicsőséges volt.
Házasságról nem beszéltek, de Kürth ezt mondta magában:
– Mielőtt hazamennének, megkérem a kezét.
A leány ezt gondolta – elfeledvén egész hirtelenkedő, tüzes és
meggondolatlan természetét – édes és alázatos odaadással:
– A felesége leszek.
Ekkor egy napon rettenetes dolog történt. Ebéd után, a kis kioszkban,
feketekávénál – nők nem voltak jelen – a leányokra terelődött a beszéd.
És a fiuk közül az egyik – valamelyik, akinek éppen olyan gondosan
simára volt fésülve a haja, mint a többieknek – ezt mondta teljes
nyugalommal:
– Koltay Sári!… Az aztán a leány! Milyen leány, istenem!… Remek leány!
Azután elhallgatott alávaló hallgatással és egy undoritó mosoly ömlött
el az arcán:
– Hogy táncol az a leány… Ha hozzásimul az emberhez!… Mennyi tüz, mennyi
temperamentum. Csupa láng és forróság az a leány. A télen egy egész
éjszaka csak vele táncoltam hajnalig.
Ismét hallgatott egy másodpercig és undoritó mosolyával finoman és
pointirozva hozzátette csattanó gyanánt:
– Akkor pedig elbujtunk egy sarokba…
Kürth valóságos fizikai rosszullétet érzett. A gyomra összeszorult és a
torkát az undor fojtogatta.
A társaság tovább beszélt a leányról és mindegyik tudott egy nevezetes
táncot, egy emlékezetes éjszakát, egy felejthetetlen összebuvást
előadni. És dicsérték a leányt, magasztalták és mindegyiknek az arcán
ott volt az emlékezésnek, a tudásnak, az ismerésnek az a jelentős,
egymást értő, undoritó mosolya.
A Kürth megdöbbenése és undorodása elviselhetetlenné vált. Felkelt és
otthagyta a társaságot.
Ugyanaznap délután a kisebbik Kürth-leány, aki láthatólag rajta volt,
hogy unokabátyját magának hóditsa meg, elkeseredetten fakadt ki.
– Utálatos az a Sári. Mindenkivel kikezd. A télen Tass, a festő volt a
flirtje, azelőtt Győrffy Géza, tavaly Domokossal bujt össze mindig. Egy
tucatszor kompromittálta már magát és még mindig nem elég neki.
Kürth Kálmán nagyon hallgatott. Hallgatott egész este is, de mikor a
társaság egy kicsit szétszóródott, sétálni indult Sárival. Szótlanul
mentek. A leány érezte, hogy az első elhangzó szó valamely fontos,
komoly és nagyjelentőségü szó lesz, de Kürth csak ennyit mondott:
– Üljünk le erre a padra.
Leültek. Ismét nagy hallgatás következett. Végre Kürth minden bevezetés
nélkül, idegesen, zavartan és rekedt hangon megszólalt:
– Sári, mi volt az a dolog Tassal, Győrffyvel…
A leányon egy rándulás futott végig. Olyan váratlanul, olyan
megdöbbentően, olyan rettenetesen érte ez a kérdés, hogy a lélegzete a
torkán akadt. A szive egy kinos görcsben facsarodott össze és fehér
arccal bámult a férfira. Az a bajuszát tépte és szorongva nézett rá.
Kinos, feszült hallgatás volt.
És a rettenetes hallgatásnak ebben a percében a leány megértette, hogy
ezzel a férfival ő már nem indulhat el az élet nagy utjára. Megértette,
hogy az ő tisztaságát tüzes éjszakák tüzes táncai, forró odasimulások és
mámoros táncölelések rabolták meg, hogy ő lányságát, érintetlenségét
részletekben kiszolgáltatta lelkétől idegen férfiaknak, akik csak a
mulatásra voltak társai, megértette, hogy az ő teste és az ő lelke
tulajdona volt már másoknak és hogy ez a keményvonásu és álmodó
pillantásu férfi nem elégedhetik meg azzal, ami érintetlenségéből
megmaradt…
Mereven felállott ekkor, egyetlen szót sem ejtve megfordult és elindult.
Fehér alakja lassan távolodott az éjszakában. A férfi csüggedten ült és
fáradtan tekintett utána. De nem hivta vissza.


SZAKITÁS
Esteledett, az utca tele volt köddel és nedvességgel. Az asszony
felemelte a szoknyáját, ugy tett, mintha egy pocsolyát akarna kikerülni
és mintha a gyalogjárót vizsgálgatná, óvatosan körülnézett és besurrant
a kapu alá. A lakás ajtaja előtt megállott és csengetett. Az ajtó rögtön
kinyilott. Az asszony belépett. Pélyi becsukta mögötte az ajtót, kezet
csókolt neki, lesegitette a kabátját, levette a kalapját. A kabátot
felakasztotta a fogasra, a kalapot letette egy asztalra; mindennek
megvolt a maga megszokott rendes helye; az egész találkozásuknak megvolt
a maga programmja; a nagyon udvarias kézcsókról, amelylyel Pélyi az
asszonyt fogadta, a nagyon udvarias kézcsókig, amelylyel bucsuzott tőle,
minden ugy történt a hét elején, mint a hét végén: két év óta, mióta az
asszony hetenkint kétszer eljött a lakására.
Pélyi kezet csókolt az asszonynak. Bekisérte. Azután megcsókolta. Később
beszélgettek. Beszélgetés közben folytonosan egy mosoly bujkált az
asszonynak az arcán. Egy állandó, elnyomott nevetés, az örömnek az
elrejthetetlen kisugárzása, az olyan ember ujjongásának a korai
jelentkezése, aki valami kedves, nagy meglepetést tartogat.
– Mit nevet? – kérdezte a férfi.
– Semmit – mondta az asszony.
És nevetett. Pélyi udvariasan belenyugodott e letagadásba. Később az
asszony megkérdezte, hány óra.
– Háromnegyed hét, – mondta Pélyi. – Miért?
– Csak ugy kérdeztem, – mondta az asszony és nevetett.
Később az asszony megint megkérdezte, hány óra.
– Három perc mulva hét, – mondta Pélyi. – De miért?
– Semmiért, – válaszolta az asszony és nevetett.
Pár perc mulva az asszony ismét az óra után kérdezősködött.
– Hét óra – mondta Pélyi.
– Pontosan?
– Pontosan.
Az asszony felemelte a fejét és ragyogott az arca az örömtől. Odahajolt
a férfihoz és a fülére tette a száját.
– Akkor hát, – sugta az ujjongás hangján – akkor hát megsugom magának,
hogy Lujza ebben a percben fordul be a Duna-utca tizenegyedik számu
házába.
A férfi elbámult.
– Mi? Mit? Hová?
– Duna-utca tizenegy. Első emelet kettő.
– Solt Kálmán?
– Igen.
– Kicsoda?
– Lujza.
Pélyi hátrakapta a fejét, elsápadt, azután hirtelen vörös lett az arca.
– Lujza? – kérdezte dadogva. – Melyik Lujza?
– Melyik Lujza, – mondta bosszankodva az asszony – tudja, hogy csak egy
Lujza nevü barátnőm van.
– Dériné?
– Igen.
Az asszonynak az arcán ragyogott a boldog nevetés, a férfi három hosszu
lélegzetet vett, azután felugrott.
– Biztos ez? – kérdezte hangosan. – Honnan tudja?
Az asszony gyönyörüséggel ujságolta:
– Hetek óta látom már Lujzán, hogy valami készül. Tegnap felmentem hozzá
és nagyon izgatott volt. A szobalánytól tudtam, hogy tiz perccel azelőtt
ment el tőle Solt. Elővettem. Próbálta egy ideig tagadni, de azután
bevallotta.
– Bevallotta?
– Igen. Minek titkolózol előttem – mondtam neki. – Ha te bevallod, én is
elmondom neked az enyémet.
– És elmondta neki?
– Igen. Erre ő is vallott. Ma megy először Solthoz.
Pélyi egészen odafordult az asszonyhoz. Az arca kipirosodott, a szeme
dühtől csillogott, ökölbe szoritotta kezét és orditott:
– És ezt igy mondja? És ezt most mondja? Amikor már későn van? Amikor
már nem lehet segiteni? És ezt igy mondja el?
Az asszony arcán megállott a mosolygás, nyitva maradt a szája,
megdöbbenve bámult a férfira.
– Nem érti, – orditotta Pélyi – hogy ezzel bünrészességet vállal, nem
érti, hogy cinkosává szegődik egy piszkos dolognak?
Az asszony nagy szemmel bámult rá, az arcára lassan ráereszkedett az
ijedtség, a két kezét leeresztette és az ölébe rakta. Pályi ránézett, de
undorodva ismételte:
– Egy ilyen piszkos dolognak… Egy ilyen szennyes, mocskos dolognak…
Az asszony összeszedte magát.
– Nem értem, – mondta halkan – azt nem értem, miért van igy
felháborodva.
– De kérem, – mondta türelmetlenül és izgatottan Pélyi – hogy lehet ezt
nem érteni. Egy ilyen szennyes dolog…
Ujra orditott:
– Solt Kálmán!… Egy ilyen cinikus gazember, egy ilyen romlott fickó, egy
ilyen lelki briganti! Kiszolgáltatni neki egy ilyen asszonyt, egy szép,
derék, tiszta asszonyt! Egy ilyen asszonyt.
Az asszony félénken mondta:
– De ha szeretik egymást.
A férfi dühösen kacagott.
– Szeretik egymást? Ugyan kérem, ne mondjon ilyen gyermekmeséket.
Szeretik egymást. Ha szeretik egymást, miért nem hagyja ott Lujza
asszony a tisztelt férjét? Nyilván, mert jóval vagyonosabb Soltnál. És
próbálja csak Soltnak ajánlani, hogy vegye feleségül szerelmét. Majd
hall tőle valamit. Hát ne mondjon románcokat a szerelemről. Szeretik
egymást. Szép kis szerelem.
Dühösen kacagott és rázta az öklét:
– Hacsak legalább egy órával ezelőtt mondta volna.
Az asszony ekkor felállott, odament Pélyihez és halkan, de remegés
nélkül való hangon kérdezte tőle:
– Akkor mit tett volna?
Pélyi megzavarodott:
– Akkor… akkor lehetett volna valamit tenni… Akkor valahogyan…
megakadályozhattuk volna…
Az asszony egy kicsit felemelte a hangját:
– Miért akarta volna ezt megakadályozni? Mi köze magának a Déri Valérné
hitvesi hüségéhez?
A férfit egészen megzavarta az asszony kutató, hideg hangja és nyugodt,
felsőbbséges vallatása.
– Megakadályoztam volna… mert… mert…
Az asszonynak könnyek gyültek a szemébe és könnyektől fojtott hangon
dadogta:
– Mert… mert őt szereti.
A férfi kényelmetlenül és kinos zavarban emelte fel a kezét.
– De kérem, – mondotta – de kérem, ne sirjon.
– Mert őt szereti. Másképpen nem törődött volna az egész dologgal. Mit
bánta volna máskülönben. De őt szereti. Őt akarta. Most féltékeny rá.
– De kérem, de kérem…
– Csak azért, mert őt szereti. Régen láttam már.
A férfi dühbe jött.
– És azért segitette őt a Solt Kálmán lakásába. Magához hasonlóvá akarta
tenni.
Az asszony egészen elsápadt. Leült egy székre. Elhallgatott. A férfi is
elhallgatott, kellemetlen, keserves, kinos csend volt. Az asszony
összeszedte magát, nyelt egyet, összeszoritotta az ajkait, előrehajolt
és erős elhatározással megkérdezte:
– Feleségül venne maga engem?
– Kérem…
– Feleségül venne-e, igen vagy nem?
– Nem.
Az asszony hátradőlt a székben és ujra hallgatott. A könnyeit egy ideig
vissza tudta fojtani; azután lassan csepegni kezdett a szeméből egy-két
könnycsepp, azután zokogni kezdett és ömlöttek a könnyei.
– Akkor hazudott, – zokogta – akkor hazudott. Azt mondotta, hogy szeret.
Akkor hát hazudott.
A férfi hallgatott.
– Hazudott, hazudott, – zokogta az asszony.
A férfi megpróbálkozott a vigasztalással és a béküléssel. Az asszony
elkergette:
– Hazudott!…
A férfi ujra ingerült lett.
– Mikor hazudtam? – kérdezte haragosan.
– Mindig hazudott. Mikor azt mondta, hogy szeret.
A férfi összecsikorgatta a fogát dühében és lassan és kegyetlenül
megszólalt:
– Bocsásson meg, próbáljon kissé erőt venni a haragján, amely a
tisztánlátását elhomályositja. Legyen olyan szives megmondani nekem,
mikor mondtam én, hogy szeretem?
Az asszony meglepetve nézett rá, sirni is elfelejtett.
– Mikor mondta? – kérdezte bámulva. – Mikor? Mindig mondta.
– Például mikor?
– Mindig. Például első nap, a szigeten.
– Az emlékezete megcsalja, én a szigeten egy árva szóval sem mondtam,
hogy szeretem.
Az asszony ugy elbámult, hogy haragudni is elfelejtett.
– Nem mondta? Hát mit mondott?
– Elmondtam, milyen szép asszony maga. Elmondtam, hogy örülnék, ha
eljönne hozzám, elmondtam, hogy hetek óta magára gondolok, elmondtam,
hogy magát meg akarom tanitani rá, mi a mámor… De egy árva szóval sem
mondtam, hogy szerelmes vagyok.
Az asszony a kezeit rászoritotta az arcára és ujra zokogni kezdett.
– Igy ejtett meg engem – zokogta panaszosan. – Ilyen hidegen, ilyen
számitóan. Igy csábitott engem, igy rontott meg engem.
– Bocsásson meg, – mondta nyugodtan a férfi – ezeket a panaszokat
határozottan vissza kell utasitanom. Én nem ejtettem meg magát, én nem
csábitottam el magát. Ezt maga utólag gondolta ki, talán hogy szebbé
tegye a dolgot, talán hogy mentse magát. Kegyeskedjék visszaemlékezni.
Maga hivott engem nyaralni a szigetre. Maga mondta nekem, hogy kisérjem
el az esti sétáján. Maga szoritotta meg a karomat. És végül maga mondta
meg, hogy tizenkét óra után sötét van a folyosón. A mi közben van, azt
én kitöltöttem néhány igen meleg szóval, a mint hogy nekem csakugyan
nagyon kellemes volt a maga kedvessége. De szerelemről soha sem
beszéltem. És csábitásról egyáltalában szó sincs. Az asszonyok szeretik
és tudják az elmult dolgokat ugy látni, amint nekik kellemes. Ez
irigylésreméltó tulajdonság. A magam védelmére azonban ezuttal meg
kellett állapitanom, hogy nem minden férfi szivtelen csábitó és nem
minden asszony szerencsétlen áldozat.
– Két év óta sohase mondta ezt.
– Semmi okom sem volt rá. Ez a két év nekem igen kellemes volt. Vallja
be, hogy magának is.
– Azt hittem, hogy szeret. Azt hittem, feleségül is venne.
– De maga nem jönne. Mindezt utólag csak a maga igazolására, a maga
lelkiismeretének kényelmes megnyugtatására találta ki.
Az asszony sértődötten felugrott és sietve öltözködött. A férfi
udvariasan segitett neki, mint ahogy rendesen segiteni szokott. Az
asszony felvette a kabátját, felvette a kalapját és kifelé indult. A
férfi mentegetőzni akart még; az asszony azonban sietett, kinyitotta az
ajtót, kisurrant a kapu alatt és kinn volt az utcán. Egészen este lett,
sürü köd ereszkedett le, az asszony nem kerülte ki a pocsolyákat,
nedvesen, sárosan, csatakosan sietett a sötétben hazafelé.


AZ ARCKÉP
– Mama, – szólt Krausz az asszonyhoz – le foglak festetni.
A kissé elhizott, szép asszony csodálkozva tekintett a férjére.
– Le foglak festetni, – mondta ujra Krausz – a születésnapodra ez lesz
az ajándékom.
Az asszony még mindig nem volt tisztában a dologgal. A családban csak
krétarajzok voltak forgalomban. Az apákról, anyákról, nagyapákról,
mindegyikről volt egy krétarajz a lakásban, fotografia után készült
vérlázitó portrék, amelyeket olcsón lehetett beszerezni és amelyeket
meglepően hasonlatosaknak találtak az ismerősök. Ezekre a krétarajzokra
őszinte kegyelettel tekintett mindenki és soha sem lehetett hallani,
hogy valaki kételkedett volna értékes és művészi mivoltukban.
A lefestés uj, meglepő és kissé érthetetlen volt. Krausz magyarázta:
– Boros tanácsolta a törvényszéken. Együtt tárgyaltunk ma. Ő is
lefesteti a feleségét. Azt mondja: egy szép kép a legszebb disze a
lakásnak. Az ujság is mindig ezt irja.
Az asszony ebbe belenyugodott. A következő napok azzal teltek el, hogy
Krausz festő után kutatott. Előbb a hires, divatos festőket kereste fel.
De ezek nagyon drágák voltak. Alapos megbeszélés után az asszony sorban
mindegyiket elutasitotta. A lefestés ügyét már bizonyos fanyarság
kisérte a családban. Krausz végre egy napon ragyogó arccal jött haza.
– Megvan, mama – kiáltotta diadalmasan. – Holnap kezdődik a kép.
– Ki az? – kérdezte érdeklődve az asszony.
– Tárkányi Árpád. Kitünően tud festeni. Rajztanár a ferencvárosi
reáliskolában. Tanult ember és mégsem olyan követelő, mint azok a
többiek, akik iskolát se jártak.
– Mennyit fizetsz neki?
– Százötven forintot és velünk uzsonnázik mindennap. A törvényszéken
valami ügye volt és én helyettesitettem az ügyvédjét. Ezért csinálja
ilyen olcsón.
– Százötven forint, – mondta óvatosan az asszony – nem olcsó.
– De igen, – heveskedett Krausz – mert ez művész. Az ilyen képnek
műbecse van. Azt mondta, hogy talán a tárlaton is kiállitjuk.
Ez megnyugtatta az asszonyt. Másnap délután megérkezett Tárkányi Árpád.
Nagy haja volt és Petőfi-szakálla és hatalmas dialektikával beszélt a
művészetről.
– Érteni kell a művészetet, – mondta – szeretni kell a művészetet. A
művészet szépiti meg az életet, a művészet ad tartalmat a létnek.
Az asszony feszesen ült fekete selyemruhájában, és a vásznon, amely a
tanár ur előtt volt, lassan megjelentek az alak körvonalai egyelőre
fekete rajzban. A tanár ettől kezdve minden délután megjelent a
szalónban, az asszony mereven ült, ő szónokolt és később együtt
uzsonnáztak. Ilyenkor már Krausz is bejött az irodából és szemüvegen át
műértő szemmel nézegette a vásznat.
A kép haladt előre. A ruha már világosan fel volt ismerhető; az arccal
kissé nehezebben ment a dolog, mert a tanár merev ecsetje nehezen tudott
megbirkózni az asszony husos, puha szépségével, amelynek semmi világos
strukturája nem volt. A szem is nehezen formálódott ki. Krausz néha
megjegyezte:
– Még nem hasonlit eléggé.
– A művészi képen – válaszolta a tanár nem a hasonlatosság a fő;
hasonlatosság van a fotografiában is. Itt a művészi erő, a jellemzés, a
lélek, az artisztikus felfogás a fontos.
Krausz erre elhallgatott. A tanár birkózott a képpel. Hetek teltek el és
ő még mindig ott uzsonnázott. Levakarta a képnek egy részét, ujrakezdte,
javitotta, ecsetelt, kapart, szinezett és lassankint befejezéséhez
közeledett a mű.
– Hétfőn rámába teszszük – mondta a tanár.
Erre meghivták vasárnap ebédre.
Vasárnap pontosan megjelent. Krausz egy alacsony, sápadt, szőke fiut
hozott elébe:
– Sándor, az unokaöcsém. Minden vasárnap nálunk ebédel. Jogász, de ő is
festő akar lenni minden áron.
A tanár elnézően mosolygott. Krausz a fiuhoz fordult, aki vörösre pirult
arccal állott előtte.
– Látod, a tanár ur is festő, de előbb letette a vizsgáit. Ugy is lehet
valaki művész.
– Sőt, – szólott Tárkányi – ugy még inkább lehet. Nem az a művész, aki
előtt nincs tekintély és a ki azt hiszi, hogy neki semmit sem kell
tanulnia.
– Én tanulok – mondta csendesen a fiu.
– Hol?
– Zácsnál.
– Nem helyes. Ott komoly tudást nem sajátithat el. Csak titánkodnak ott.
– Zács – mondta kipirult arccal a fiu – Magyarország legnagyobb művésze.
A tanár ismét elnézően mosolygott, de Krausz dühbe jött.
– Ilyenekkel lopod te az idődet, ahelyett, hogy tanulnál. Szegény fiu
vagy, dolgoznod kell. Tedd le előbb a vizsgáidat, mint a tanár ur. Akkor
foglalkozhatsz a művészettel. Tudod, mi addig nekem a művészeted:
ostobaság, szemtelenség, szamárság.
Krausz nagynehezen csillapodott le. Később megnézték a képet. Készen
volt. Bizonyos hasonlatosságot meg lehetett állapitani, de az egész arc
egy merev pléhdarab volt, a hus: bádog, az asszony husos, teli szépsége
szintelen, merev és hideg festékhalmaz.
Nézték. A fiu összehuzta a szemeit és az ajka vonaglott. Krausz szorosra
vont szájjal állott és műértő szemmel vizsgálta a festményt. A tanár a
művészi követelményekről beszélt.
Később átmentek a harmadik szobába ebédelni. Mikor a beszélgetésnek nem
volt témája, Krausz ismét a fiut szidta.
– Haszontalan lump vagy – mondta neki. – Szegény fiu, az tanuljon.
Különösen szegénységének brutális ismétlése bántotta a fiut. Az erek
kidagadtak a homlokán és a szive a megszakadásig vert. Végre nem birta
tovább. Kifakadtak a könnyei, felugrott és kiszaladt a szobából. Az
asszony utána akart menni! De Krausz visszatartotta.
– Ez használ neki.
A fiu berohant a szalónba és zavartan állott meg. Előtte volt a kép. Ott
volt még a paletta is, a festékes tubusok, az ecsetek. A fiu torkából
még egy ideges zokogás tört fel, azután megfogta a palettát, egy
kétségbeesett mozdulattal nyult az ecset után és odaült a kép elé.
Az ebédnek egy fél óra mulva vége volt, a társaság benyitott a szalonba.
A fiu még lázasan dolgozott. Az ajtónyilásra felugrott és a szoba másik
végébe hátrált. Onnan megnézte a képet, amelyen emésztő lázzal dolgozott
egy fél óráig. Megnézte, meg volt elégedve. Fáradtan eresztette le a
kezét az ecsettel, de a fejét szikrázó szemmel, diadalmasan kapta fel.
A belépők megálltak az ajtóban. Ők is jól látták a vásznat. Mi történt a
képpel?
A bádog arc eleven és üde hus lett, a pléhnyak lágyan és puhán
csillogott, a mély szemben élet volt és az egész festményben ott élt,
ott duzzadt, ott dagadt az asszony lágy, puha kövér szépsége.
Az ajtóból álmélkodva néztek a képre. Ebben a lakásban, a hol soha sem
tudták, mi a művészet, a massziv, polgári butorok között egyszerre
meglibbent a halhatatlan szépség levegője. Az alkotó erő rezzentette meg
szárnycsapásával a tunya levegőt és a tunya lelkeket és az asszony és a
férfi érezni kezdték, hogy vannak csodák, amelyeket ők nem értenek.
A szőke fiu sugárzó arccal állott előttük. Tisztelettel és álmélkodva
pillantottak rá. A tanár haragudni próbált, de nem sikerült. Nem
lehetett. A rongyos, kis fiu teljesen legázolta. Csendesen kiment az
előszobába, vette a kabátját és eltávozott.


REMÉNY
_Délelőtt tiz óra. A minisztérium egyik hivatalszobájában három fiatal
ur unatkozik. Az egyik irogat, a másik az ablakon nézeget kifelé, a
harmadik a cigarettakészlete felett tart szemlét. A szolga jön be és
jelenti a cigarettásnak: »A nagyságos urat egy asszony keresi«. A fiatal
ur meglepetve tekint fel. – »Asszony? Miféle asszony?« A szolga
vonogatja a vállát. – »Fiatal? Öreg?« – »Öreg« – mondja a szolga. –
»Milyen a ruhája?« – kérdi a fiatal ur. A szolga hümmög és kifelé
forditott tenyerével jelzi, hogy nincs elragadtatva a látogató
habitusától. A fiatal ur vállat von, lustán felkel és indul kifelé. Az
előszobában meglátja az asszonyt, meglepetve áll meg és kérdő
pillantással néz rá._
Az asszony: Jó napot kivánok… nagyságos ur…
A fiatal ur: Jó napot, Kölberné.
Az asszony: Nagyságos ur…
A fiatal ur _(kérdő tekintettel néz rá)_.
Az asszony _(elvörösödve, egyre nagyobb zavarban, dadogva)_: Nagyságos
ur…
A fiatal ur: Az Isten szerelmére szóljon már. Mondja hát, mit akar
tőlem.
Az asszony _(kétségbeesett pillantást vet a szolgára)_: Szeretnék…
beszélni szeretnék… négyszemközt szeretnék…
A fiatal ur _(azt hiszi, hogy érti a dolgot. A szolgához)_: Itt van a
méltóságos ur?
A szolga: Nincs.
A fiatal ur: Nyissa ki a szobáját.
_A szolga kinyitja a szobát, az asszony zavartan babrál a ruháján.
»Tessék« – mondja azután a fiatal úr. Az asszony bemegy a szobába, a
fiatal ur is. A szolga filozófus pillantást vet utánuk. A fiatal ur a
szobában helyet kinál az asszonynak, ő maga is leül és a tárcája után
nyul. Az asszony ijedt pillantást vet rá._
A fiatal ur _(udvariasan, jósággal)_: Parancsoljon velem.
Az asszony: Nagyságos ur…
A fiatal ur _(előveszi a tárcáját)_: Kérem, ha pénzről van szó…
Az asszony _(hevesen tiltakozik)_: De nem, nem, nem.
A fiatal ur _(türelmetlenül)_: Hát miről? Hát kérem, tessék már szólni.
Az asszony _(elszánja magát)_: A reggeli lapban olvastam, hogy a
nagyságos ur eljegyezte magát.
A fiatal ur _(jóindulattal bólint)_: Igen.
Az asszony _(rémült szemekkel mered rá)_.
A fiatal ur _(álmélkodva néz vissza)_.
Az asszony: De…
A fiatal ur: De hát kérem, szóljon már. Hát mondja már, mit parancsol,
mit kiván, mit akar tőlem. Mi mondanivalója van egyáltalában?
Az asszony: Hogy az… nem lehet…
A fiatal ur: Mi nem lehet?
Az asszony: Az eljegyzés.
A fiatal ur: Hogy az ördögbe ne lehetne?
Az asszony _(panaszosan)_: Hát Lujzika?
A fiatal ur: Mit Lujzika? Mit akar Lujzikával?
Az asszony: Mi lesz most Lujzikával?
A fiatal ur _(megérti a dolgot. Felugrik)_: Hát mit tudom én? Hát mi
közöm nekem hozzá? Hát bánom én? Hát mit érdekel az engem?
Az asszony _(vonagló arccal néz rá és zokogni kezd)_.
A fiatal ur _(kinosan feszeng)_: De az Isten szerelmére, hát ne sirjon.
Hát mi oka van a sirásra voltaképpen? Az, hogy én eljegyeztem magamat?
Az asszony: Igen.
A fiatal ur: De hát mi van azon siratni való? Az, hogy elmegyek maguktól
lakni?
Az asszony: Nem, nem.
A fiatal ur: Hát akkor mi az Isten csudája?
Az asszony: Lujzika…
A fiatal ur _(bosszusan)_: Mi az ördög van Lujzikával? Hát mit árt az
Lujzikának?
Az asszony _(keseregve)_: Mit csinál most Lujzika? Mit csinál? Mi lesz
vele? Mi lesz vele? Mi lesz vele?
A fiatal ur _(remegve a dühtől)_: Kérem, hagyja már abba az óbégatását
és feleljen nekem: mi okon siratja maga Lujzikát, azért, mert én
megházasodom?
Az asszony _(zokog)_.
A fiatal ur _(majd megfullad a dühtől)_: Hát házasságot igérten én
Lujzikának? Feleljen.
Az asszony: Nem.
A fiatal ur: Elcsábitottam?
Az asszony: Nem.
A fiatal ur: Mondtam neki egyetlenegyszer, hogy szeretem?
Az asszony: Nem.
A fiatal ur: Mondtam neki valaha egyetlenegy szót, amiből azt
következtethette, hogy szeretem, vagy hogy éppen el akarom venni?
Az asszony: Igen.
A fiatal ur _(nagyon meglepetve)_: Igeeeen? Ugyan mit?
Az asszony: Hát nem mondott éppen…
A fiatal ur: Nos?
Az asszony: De olyan jól megvoltak együtt. Olyan jól összeillettek.
Lujzika olyan művelt lány. Iskolákat járattam vele.
A fiatal ur: De a Jézus szerelmére, ha az ember beszélget egy leánynyal,
hát abból csak nem következik még…? Hogy jutottak erre a gondolatra?
Az asszony: Mikor néha találkozott Lujzikával és be tetszett jönni
hozzánk, mi az urammal ugy elgyönyörködtünk kettejükben. Olyan szép pár
voltak.
A fiatal ur _(kétségbeesetten)_: De hiszen én soha egy árva szót se
mondtam, amiből arra következtethettek volna…
Az asszony: De mi azt gondoltuk. Olyan kedves tetszett lenni. Mikor el
tetszett menni, mindig azt gondoltuk, hogy egyszer csak majd bent marad
nálunk.
A fiatal ur: Soha egy szót se mondtam. Óvatos voltam. Korrekt, mint egy
angyal. Soha. Egy szót se.
Az asszony _(makacsul)_: De mink azt gondoltuk. De mink azt gondoltuk.
A fiatal ur: És azért jött hozzám, hogy ezt elmondja?
Az asszony: Nem is tudom, minek jöttem. Mikor reggel olvastuk az
ujságot, Lujzika sirva fakadt. Én meg ruhát kaptam magamra, hogy
idejövök és megmondom…
A fiatal ur: Mit mond meg?
Az asszony: Hogy megmondom…
A fiatal ur: Hát mit? Mit?
Az asszony _(gyáván)_: Hogy nem szabad Lujzikát boldogtalanná tennie.
A fiatal ur _(kacag dühében)_: Nem szabad? Hallja! Csak nem teszem
boldogtalanná magamat, mert a maga lánya ezt meg azt képzeli.
Az asszony _(naivul)_: Hát nem?
A fiatal ur _(dühösen)_: Persze, hogy nem.
A szolga _(benyit)_: Jön a méltóságos ur.
A fiatal ur: Kérem, tessék most… _(Egy kézmozdulattal távozásra szólitja
fel az asszonyt.)_
Az asszony _(zavartan megy ki az előszobába)_.
A méltóságos ur _(belép és vidáman kiáltja a fiatal urnak)_: Szervusz,
gratulálok, gratulálok.
A fiatal ur _(bizalmas udvariassággal)_: Köszönöm, méltóságos uram. _(Az
asszonyhoz.)_ Azt hiszem…
Az asszony: Megyek már.
A fiatal ur _(szigoruan)_: És tessék tudomásul venni, hogy elsején
elhurcolkodom.
_A fiatal ur bemegy a szobába, a cigarettái között turkál és
bosszankodva beszéli el a másik két fiatal urnak az esetet, az asszony
pedig zavarodottan, szégyenkezve, összezuzva, ostobán botorkál le a