Glória és más novellák - 05

megesett rajta a szive, tegnapelőtt… bizalmasan beszélgettek… ekkor
megmondta neki, hogy ez nem is igaz, sohasem nevette ki őt, régen
szerelmes belé; azt, hogy kinevette csak a papa találta ki…
– Ezt mondtad neki? – kérdezte Ország komolyan.
– Igen, papám, – mondta az asszony sirva. – Nem kellett volna tennem. Te
megmondtad. De mikor ugy szeretem. Mikor örömet akartam neki szerezni
vele.
Ország gondolkozott egy kicsit, azután ezt mondta:
– Mindenekelőtt: ne sirj. Ne legyen vörös a szemed a sirástól.
Akármilyen nehéz: ne törődj vele, mit csinál a férjed. Akármilyen nehéz:
legyen jókedved. Akármilyen nehéz: nevess. Meg tudod ezt csinálni?
– Meg… meg, – mondta Viola sirva – ha kell…
– Kell.
Ország egy hét mulva egyedül találta Klárayt. Viola nem volt otthon.
Barátságosan üdvözölte, leült, szivarra gyujtott és csendesen füstölt.
– Igaz is, – szólalt meg azután, – hát hamarosan elváltok, mi?
– Ki válik el? – kérdezte Kláray bámulva.
– Ti. Viola meg te.
– Mi?
– Igen, ti. Azért nem kell haragban lennünk. Én szivesen látom a dolgot;
jobb békésen, urasan, szépen szétmenni, mint csunyán együtt élni.
Violának is jobb igy.
– De nekünk eszünk ágában sincs elválni. És miért volna ez Violának
jobb?
– Hát!… kérlek… nem voltatok ti egymáshoz valók… Nem voltál te neki való
ember.
– Miért ne lettem volna én?… Engem szeretett. És szeret.
– Szeretett!… – mondta Ország kicsinylően és egy kézlegyintéssel. – Te
életre-halálra udvaroltál neki, hát ő is fölmelegedett egy kicsit. De ez
nem az igazi.
Kláray ekkor felugrott és hevesen és gunyosan és diadalmasan kiáltotta:
– Fölmelegedett? És ez nem az igazi?… Hát nagyon tévedsz. Én még rá sem
néztem, tőlem még egy jó szót sem hallott, már szerelmes volt belém. Egy
félévvel, tiz hónappal előbb. Amikor a te állitásod szerint kinevetett.
Végigsirta az éjszakáit, olyan szerelmes volt.
– Micsoda meséket mesélsz te itt össze-vissza? – kérdezte Ország
bámulva. – Kitől hallottad te ezt a rémregényt a féléves és egészéves
szerelemről és az éjszakai sirásokról?
– Kitől? – kérdezte Kláray. – Tudod kitől? – kiáltott diadalmasan. – Hát
tőle. Tőle magától. Bevallotta.
– Ah, ugy? Tőle?
Ország elkezdett nevetni, hangosan nevetett egy ideig, azután
bólintgatott a fejével és csöndesen mosolygott maga elé. Hallgatott.
Kláray elbámulva nézte. Ország makacsul hallgatott és makacsul
mosolygott.
– Mit nevetsz kérlek? – mondta végre idegesen Kláray.
– Én csak mosolygok.
– De min?
– Csak ugy.
Tovább mosolygott. A Kláray könyörgésére végre megmondta, min:
– Hát te habozás nélkül elhitted neki azt a romantikus történetet a
szerelméről, az éjszakai sirásokról?…
– Igen, – felelte Kláray ebámulva.
– Te boldogtalan komédiás te, hát sohasem fogod te megérteni, hogy
milyen egy okos asszony, milyen egy előkelő női lélek?
– Miért? – kérdezte Kláray zavarodottan.
– Miért? Miért? Hát nem érezted meg az első percben, hogy hazudik. Hogy
összehazudja az egész regénykét. Hogy a kedvedért talált ki mindent.
Hogy el akarja felejtetni az okosságát, a felsőbbségét. Szó volt arról
ugy-e, hogy ő kinevet téged?
– Igen.
– És ő letagadta?
– Igen.
– Milyen kedves, milyen jó tud egy ilyen asszony lenni. Milyen gyöngéd
és finom dolog ez. El akarja felejtetni, hogy kinevetett. Talán maga is
el akarja felejteni. Erőlködik, hogy valami igen tiszteletreméltó
alaknak lásson téged. Erőlködik, hogy szerethessen. De nem fog sokáig
sikerülni.
– Miért?
– Mert mégis csak szamár vagy fiam… És ő azt látja. Egy darabig
takargatja maga előtt, azután csak rájön. Egy ideig még ilyen gyöngéd,
kedves hazugságokat talál ki, azután ujra kinevet. Mint leánykorában.
Utánozta, hogyan csókolsz kezet és hogyan nézel a nők körül és
hempergett a kacagástól.
Egy másodpercre elhallgatott, azután sietve hozzátette:
– Én csak azt akarom, hogy ha váltok, a válás csöndes legyen, uras,
előkelő.
Kláray komoran és szótlanul nézett maga elé; Ország nemsokára fölállott,
barátságosan bucsuzott és jókedvüen ment el.
Másnap délelőtt fölkereste a leányát és érdeklődéssel kérdezte:
– Mit csinál Géza?
– Tegnap óta egyre azzal zaklat, igaz-e, hogy el akarok tőle válni.
Igaz-e, hogy lenézem.
– És te?
– Nem adok határozott választ. Mosolygok.
– Igy van jól. És?
Viola fölállott és jókedvüen, nevetve és örömmel mondta:
– Tegnap egész este itthon volt.


AZ ÁLOM
Azon az estén véletlenül Tamás jutott az eszünkbe.
– Szegény fiu, – mondotta Miklós, – ilyentájban, nyár közepén tünt el.
Hátradőlt a székében, szivta a szivarját és gondolkozva mondta:
– Máig sem tudom, mi oka volt az öngyilkosságra. Előttevaló nap
találkoztam vele az orfeumban: pezsgőzött és széles jókedve volt. Másnap
este azután a botját és kalapját találták meg a Lánchidon. És jött a
levél Imre bácsihoz, hogy gyengének érzi magát az életre…
… A nyári estében, dus vacsora után jól érezte magát az egész család.
Nem jó ilyenkor nagy gondolatokkal megerőltetnie magát az embereknek.
Nem szólt senki. Később Margit szólalt meg:
– Hátha nem is halt meg?
A társaság megmozdult:
– Ah, nevetséges, ostobaság – mondották haragosan.
– A holttestét nem találták meg – válaszolt a makacs Margit. – Hátha él
valahol elrejtőzve… Olyan extravagáns volt mindig.
Most felzudult mindenki és a lány erre elhallgatott. Azután másról
kezdtünk beszélni és elfelejtettük a dolgot. Kellemes volt együtt
üldögélni a langyos éjszakában, beszélgetve és szivarozva.
Egy órakor feküdtünk le. Rosszul aludtam. Zavaros álmaim voltak
Tamásról, a Dunáról, és reggel fáradtan ébredtem fel.
Lementem a kertbe reggelizni. Ott volt az egész család, de mindenkinek
rossz kedve volt. A pompás reggelit étvágytalanul piszkálták és a fonott
nádszékeken kényelmetlenül feszengtek. Nem igen beszélt senki. Végre
Miklós sóhajtott egyet és nagy elhatározással azt mondta:
– Az éjjel Tamással álmodtam.
Riadt pillantások szegeződtek reá. Ezeket a gyáva pillantásokat látván,
Miklós kiegyenesedett, felemelte a fejét és most már csak azért is – de
hogy a lelkén is könnyitsen – emelt és határozott hangon beszélni
kezdett:
– A Lánchid felé mentem és ő egyszerre szembejött velem. Egy cseppet sem
voltam meglepetve és ő is egészen nyugodt volt. »Szervusz«, – mondta és
kezet fogtunk. Azután szokása szerint idegesen karon fogott és
elindultunk lassan a Dunaparton. Egy ideig szótlanul mentünk, azután ő
azt mondta: »Ti azt hittétek, hogy én meghaltam…« Erre nem tudtam semmit
válaszolni. Ő ujra hallgatott és azután komolyan folytatta: »Nem
illettem én bele a családba. Az anyám elhozta a millióját és azután
meghalt. Apám is meghalt és én egyedül maradtam köztetek. Ti erősek
voltatok, hangosak, kemények, engem pedig gyengévé és álmodozóvá tett az
anyám örmény vére. Ugy kellett volna lennie, hogy tiközületek
valamelyiké legyen a millió… Én hiába erőlködtem, hogy éljek vele:
elfárasztott és kimeritett a mulatás, az urnak levés, az élet. Ezért
átengedtem nektek a milliómat.« Ujra hallgatott ekkor és én gondolkozni
kezdtem: meg van-e halva vagy csakugyan elrejtőzött valahová öt évig.
Néztem az arcát: olyan sápadt, barna volt, mint mikor utoljára láttam, a
szeme fáradt, kékgyürüs; elől kilátszott két nagy foga. A szalmakalapja
is olyan volt, a piros nyakkendője is. Ő igy válaszolt a gondolatomra:
»Nem vagyok meghalva. Átengedtem nektek a milliót és ti birtokba
vettétek. Én gyenge voltam és elpusztultam, jöttetek, ti, akik erősek
vagytok. Ti tudtok urnak lenni, tudtok mulatni és élni… De engem
megsiratni nem tudtatok. Amikor árva lettem, az egész család vigyázott
rám, nevelt és dédelgetett. Mikor megjött a hire, hogy elpusztultam: ki
siratott meg engem? Hullottak könnyek, mert érzékeny az emberi sziv és
olyan szomoru halál az a Dunában… De ki zokogott értem? ki gyászolt
engem? Azt mondtátok a második napon már: szegény fiu, talán jobb igy
neki! – és a birtokra gondoltatok és a kastélyra és titkosan az volt a
szivetekben: jobb igy nekünk. Kinek sajgott a szive, ha én eszébe
jutottam? Ki beszélt rólam másképpen, mint vállvonogatással, ki
emlegetett másképpen, mint valami extravagáns bolondot? Ki nem örült a
vagyonnak, amelyhez juttattalak és ki gondolt rám csendes és fájó
szeretettel e mellett? Pedig engem a ti fajtátok ereje pusztitott ki, ez
a szivós, nagyétvágyu és keményfogu nép lökött ki az életből. És ime,
már a rózsalugasomat is ki akarjátok pusztitani, hogy tenniszpályát
csináljatok a helyén…«
Miklós lázasan és töredezve, de végül hangosan és kiabálva beszélt, mint
akinek – magát és másokat is kinozva – el kell mondania mindent, ami a
szivén van. Az egészséges, erős és számos család sápadtan hallgatta. A
jólét élvezése mellett sohasem jutott gondolatuk a részvétnek és a
szánalomnak. Acélos egészségüket sohasem bántotta a tulvilág gondolata,
de most a zavaros álom zavaros előadásából transzcendentális rejtelmek
suhogtak ki jeges áradással. Ez megzavarta és megdöbbentette őket. A
félelem felkeltette a lelkifurdalást és általa a részvétet.
Miklósnak könnyek jelentek meg a szemében és rekedt hangon mondotta:
– Többet nem álmodtam.
Margitból görcsösen tört ki a zokogás. Az egyik asszony csendes, mély
sirásba kezdett és a reggelizőasztal körül sirt az egész család És öt
esztendő eltelte után emésztő, fájdalmas és őszinte bánat, keserü
könnyek, görcsös zokogás siratta meg az elköltözött, gyenge halottat,
akire öt évig nem gondolt senki igaz gyászolással.


KÉPEK
Az Andrássy-ut sarkán találkoztam Peredy Gyurkával. Nagyon megörültünk
egymásnak. Kiderült, hogy Gyurka azért jött fel Pestre, hogy megint
kimulassa magát egyszer istenigazában. Otthon igy télen nincs dolog;
felhozott egy csomó ezrest, a felének már a nyakára hágott. Eddig
Gyurkáról volt szó. Most reám került a sor.
– Milyen lapnál dolgozol most? – kérdezte Gyurka érdeklődve.
Megmondtam neki.
– Nagyszerü! – kiáltotta örömmel – hiszen az az én lapom. Én is azt
járatom. Mit irsz bele?
– Vezérczikket.
– Azt én nem olvasom.
– Egyéb aktuális czikket.
– Nem, én azt sem olvasom.
– Igen sok tárcát.
– Nem, – mondta Gyurka szomoruan – én azt sem olvasom.
– Hát mit olvasol a lapban? – kérdeztem tőle.
– Az időjárást – felelte Gyurka örömmel. – Az a fontos a gazdának. És az
csak a ti lapotokban van meg.
Óvakodtam Gyurkát felvilágositani róla, hogy az időjárás más lapban is
megvan, csakhogy nálunk könnyebben található meg egy tipográfiai tréfa
következtében, de egyuttal lemondtam arról is, hogy irói és ujságirói
kiválóságomról meggyőzzem őt. Az ő életéről kérdezősködtem inkább; az
érettségi óta alig találkoztunk. Az ő élete? Gazdálkodik, télen néha
feljön Pestre kimulatni magát, de utálja már az egészet; az lesz a vége,
– egye meg a fene – hogy megházasodik…
A Műcsarnok elé értünk.
– Ide mégy? – kérdezte Gyurka. – Mi van itt?
– Képkiállitás.
Gyurka rámnézett, azután megnézte a bejáratot, azután megint rámnézett.
Nyilvánvaló volt, hogy habozik.
– Gyere be, no – mondtam neki.
– Bemenjek? – kérdezte gyanakodva.
– Be hát; – mondtam neki biztatóan. Most ugy sem tudsz mit csinálni.
Nincs még orfeum.
Még mindig habozott.
– Gyere be, – mondtam. – Zene is van.
– Zene? Akkor bemegyek.
Végigjártuk a termeket. Gyurka veszedelmesen ásitozott, tájkép, portré,
figurális kép: egyik sem érdekelte; szerencsére jött egy pár aktkép:
azok felvillanyozták kissé.
– No, – mondta leereszkedően, – nem is olyan unalmas, mint gondoltam.
Az öreg Loredan Róbert gyüjteménye egészen megnyerte a tetszését. Egy
egész szoba, tele meztelen női testtel; karcsu lábak és karok, ruganyos
mellek, sima hátak, megfeszült derekak, rózsaszinü, virágzó, üde hus…
Megállott egy kép előtt, a mely alatt csak ez állott: Lygia. A képen
izmos férfi tart a vállán egy asszonyt és indul vele valamerre. Felemeli
a lábát, a lábán játszanak az acélból való izmok. Az asszonyt a jobb
vállán tartja görcsösen szoritó kézzel. Mind a ketten hátat forditanak a
nézőnek. Az asszony feje előrehajlik, a haja kibomlott, az arcából
semmit sem lehet látni. A teste elernyedten csüng le, a lába megnyulik,
a gyöngéd, puha női test leomlik a széles vállon, az erős férfiháton.
– Ejnye! – mondta Gyurka.
Sokáig nézte ezt a képet. Csóválta a fejét.
– Te, – kérdezte azután, – ezek a festők mind eleven modell után
festenek, ugy-e?
– Igen.
– És a modellek, azok ugy-e… mind _olyanféle_ nők?
– Na, nem éppen. Ez például éppenséggel nem.
Gyurka elszomorodott.
– Kár, – mondotta, – de kár. Szerettem volna megismerkedni vele. Éppen
ezzel. Hát ez kicsoda?
– Ez a leánya az öreg Loredan Róbertnek. A festőnek. Annak, aki ezeket a
képeket festette.
– A leánya!… Ne mondd! És nem szégyelli?… Uri lány?
Meg sem várta, mig felelek.
– Uriember? – kérdezte. – Az apja! Uriember?
– De milyen! – mondtam nevetve. – Hiszen te jártál Velencében. Nem
emlékszel a nevére?
– Nem, – felelte Gyurka, – én Velencéből csak arra emlékszem, hogy
nagyon rossz szaga van.
– Ez nem sok. Hanem az uriember, öregem. Az ősei dogék voltak. És ő maga
akkor is grandseigneur volna, ha az ősei csizmadiák lettek volna.
– Kár! – mondta Gyurka. – Kár.
Hosszan és figyelmesen nézte az erős férfivállon leomló női testet. A
szomszéd teremből hangos beszélgetés és nevetés hallatszott. Kinéztem,
azután odamentem a műélvezetbe elmerült Gyurkához.
– Gyurka, – mondtam neki – most meg fogsz ismerkedni ezeknek a képeknek
a modelljével.
– Hogyan? – kérdezte ijedten.
– Itt van a szomszéd teremben Loredan Irma egy nagy társasággal.
Bizonyosan ide is bejönnek. Ha rögtön nem szökünk, alig kerülhetem ki,
hogy be ne mutassalak.
– Ne is kerüld – mondta Gyurka idegesen. – Mutass be.
A társaság bejött. Csupa ismerős volt. Bemutattam nekik Gyurkát. Gyurka
huszárosan, mereven összecsapta a sarkát, meghajolt, azután nem szólt
többé egy árva szót sem, csak nézte hol a képeket, hol Irmát. A dolog
kezdett feltünő lenni. Közbelépésre és némi enyhitésre volt szükség.
Odaléptem a leányhoz és ezt mondtam neki:
– A barátom eddig nem igen foglalkozott képekkel. Ha megnyerem a
művészet számára, akkor ez teljesen a maga érdeme lesz.
– Ugy látom, – felelte a leány kissé élesen – hogy a barátja tulságosan
is fontosnak vagy nagyon is különösnek találja az én részemet az apám
művészetében.
Gyurka ekkor megszólalt. Nem is hallgatott arra, a mit a leány mondott.
– Milyen szép maga! – tört ki elragadtatva.
A kitörése olyan őszinte volt, annyira látszott, hogy semmi más nem
foglalkoztatja, mint ez az elragadtatás, annyira látszott, hogy semmit
sem hall és semmi egyebet nem lát, csak a leányt, hogy a leány nevetni
kezdett és beszélgetésbe ereszkedett vele. Felsőbbségesen,
leereszkedően, kötekedve beszélt vele.
– Mulatságos ember, – mondotta nekem később nevetve.
Amikor azonban elváltunk, akkor kiderült, hogy Gyurka meg van hiva
hozzájuk. Menjen el majd egyszer, ha kedve van rá, ő minden délután
otthon van… Hallgatva mentünk Gyurkával lefelé az Andrássy-uton.
Megnéztem Gyurkát. Most vettem észre, milyen szép legény lett belőle.
Izmos, karcsu, sasorru, tüzesszemü. Loredan Irma szőke, kékszemü, finom
kisorru…
Gyurka hallgatva nézett ki a kocsiutra.
– No, szervusz, – mondtam neki később – most már mehetsz az orfeumba.
Rámnézett. Megrázta a fejét.
– Nem megyek az orfeumba – felelte halkan. – Veled maradnék, ha
megengednéd.
Együtt töltöttük az estét. Gyurka nem volt mulatságos. Egész este
hallgatott.
Pár hétig nem találkoztam vele. Tél vége felé felkeresett.
– Hát pajtás, – mondta – megházasodom. Vőlegény vagyok.
– Gratulálok. Ki a…
– Loredan Irma.
Ujra gratuláltam. Gyurka elmondta a történetet:
– A mióta azt a képet megláttam és utána a leányt, nem volt nyugtom.
Egyre a szemem előtt volt, reggel, este; vele álmodtam… Másnap kimentem
oda… a Műcsarnokba, meg akartam az összes képeket venni, az egész
szobát, de kutya drágák ám azok a képek, pajtás… Négyet vettem. Hanem
annál rosszabb volt. Minél inkább a szemem előtt volt a kép, annál
jobban vágyódtam a leány után. A kép bolonddá tett. A kép… tudod a kép…
eh, ugysem tudom megmagyarázni… Felmentem hozzájuk. Bizony, eleinte alig
tudtam én azzal a leánynyal beszélni. Nem vagyok én festő, nem vagyok én
iró, láttam mindig, hogy parasztnak tart. Hanem azért lassankint
megbarátkozott velem; aztán nem vagyok én az utolsó legény, a birtokom
sem az utolsó, a házamat kastélynak is nevezhetném, ha kedvem volna rá.
Megszeretett. Négy hét mulva esküszünk. Te leszel az egyik vőfélyem. És
most fel kell jönnöd hozzá, mert ő is meg akarja neked köszönni, hogy
akkor elvittél oda a kiállitásba.
Elmentem Gyurkával. A leány kedves volt, jókedvü, nevető, szerelmes, a
szép kezének a fehér ujjaiból is sugárzott a boldog leányszerelem. Ha
Gyurkáról beszélt, tréfálni kellett, hogy ne lássék rajta a
meghatottsága.
– Vadember! – mondta róla. – Barbár. Borzasztó volna a feleségévé
lennem, ha nem volna olyan szófogadó és engedelmes velem szemben.
Gyurka azonban tökéletesen engedelmes volt és egy félóra alatt
nyilvánvaló lett, hogy ez boldog pár és a házasságuk boldog házasság
lesz.
Négy hét mulva megvolt az esküvő. Nyáron a Gyurka birtokán laktak, télre
feljöttek Budapestre és ekkor gyakori vendég voltam náluk. A lakásuk
szép volt, az asszony rendezte be; az életük boldog volt, mert Gyurka
változatlanul szerette az asszonyt és az asszony imádta az urát.
Tél végén egyszer felmentem hozzájuk. Vitatkoztak; nem hevesen, de
szokatlan élénkséggel.
– Hát hallott ilyent, – fordult hozzám az asszony – Gyurka minden áron
azt akarja, hogy egy képet vigyünk magunkkal Peredre. Mindet itthagyná,
de éppen azt az egy ostoba képet magával akarja vinni. De a képnek árt
is az örökös utaztatás.
– Mindegy, – felelte Gyurka mosolyogva, de makacsul, – én azt az egyet
mindenütt magammal akarom…
Megpróbáltam egy közvetitő inditványt tenni.
– Fotografáltasd le – mondtam Gyurkának. – A fotográfiát kényelmesen
magaddal viheted.
Gyurka habozott. Az asszony megszólalt:
– Jó, ez helyes. Ezt nem bánom. Nem tudom ugyan, miért éppen ezt a
képet…
Hozzám fordult.
– Tudja, – mondta nevetve, – Gyurkának még mindig nincs fogalma sem
művészi dolgokról. Hiába volt minden fáradságom… az Uffiziben, a
Tribuna-teremben ugy ásitozott, hogy botrány volt. Ez magyarázza meg,
hogy éppen ez a halott asszony hóditotta meg a szivét.
– Mi, – kérdezte Gyurka meghökkenve – miféle halott asszony?
– Mi! – felelte az asszony nevetve és bosszankodva. – Ez a Lygia. Ez a
férfivállon lecsüngő asszony. Nagyszerü! Hát ezt sem tudtad eddig?
– Nem – mondta Gyurka elsápadva. – Hát honnan tudtam volna? A cime csak
ez: Lygia.
– A cime…! Rá kell nézni a képre. Hát lehet ez élő asszony?
Kiereszkedhetik egy élő test igy? Elomolhat igy? Elnyulhatik ilyen
mereven? Ez legfeljebb ájult asszony lehet. De nem az. A papa sokáig
tanulmányozta, hogy az élő test rózsaszine rögtön a halál után
megváltozik-e és ezt itt szándékosan festette egy kicsit sárgásra és
tésztásra… Utálatos.
Gyurkának verejtékes lett a homloka. Dadogott.
– De hiszen, – mondta – de hiszen… te voltál… a modell…
– Én voltam; de milyen fáradságomba került, hogy ilyen halott módra
elnyuljak. Nem is tudtam igazán. A papa nem is festette meg azt a nagy
képet, amelyet meg akart festeni. Keresztény mártirok az arénában:
valami ilyesmi lett volna. És ez a Lygia egy halott szüz, aki megölte
magát és akit egy hü szolgája vagy szerelmese felragad a vállára, hogy a
holttestét megmentse legalább. A papa abbahagyta inkább az egészet.
Gyurka nem szólt. Elfordult.
– Hát elvigyük? – kérdezte az asszony egy kissé meghökkenten.
– Nem, – felelte Gyurka halkan – ne vigyük el.
Az asszony leült és beszélgetni kezdett velem. Gyurka fel és le járkált;
megállott a kép előtt és rémült és iszonyodó arccal nézte meg, azután
ránézett az asszonyra. Az asszonynak kellemetlen volt ez az
összehasonlitgatás, eltiltotta Gyurkának. Gyurka engedelmeskedett, de
aztán ismét visszatért a képhez; az asszony erre néhány ideges szót
mondott…
Kellemetlen volt a hangulat. Felálltam és bucsuztam.
– Veled megyek – mondta Gyurka.
– Kérlek, maradj itthon, – szólt remegő szájjal az asszony.
– Nem, – felelte Gyurka.
– Gyurka kérlek, – mondta könnyes szemmel az asszony – maradj itthon.
– Nem, nem maradhatok, el kell mennem.
Az asszony keservesen küzdött a sirással. Gyurka eljött velem.
Összehuzott szemöldökkel, hallgatva nézett maga elé.
– Gyurka, – mondtam neki szemrehányón, – miért nem maradtál otthon?
Megtörölte a homlokát; nehezen vett lélekzetet.
– Nem tudtam, – mondta halkan. – Nem tudtam volna most egyedül maradni
vele.
– Gyurka, te bolond vagy, – mondtam neki. – Menj hozzá vissza.
Gyurka végigborzongott, azután hangosan felelte:
– Nem! Nem tudok.
Rámnézett. A szemében rémület volt és iszonyodás.
– Én nem is tudom, – mondta halkan – vissza tudok-e még hozzá menni. Én
azt hiszem… nem tudom többé szeretni…
– Meg vagy őrülve, – mondtam neki haragosan. – Holnapra elfelejted az
egészet.
– Nem, – felelte Gyurka halkan és szomoruan, – nem, én nem tudom őt
szeretni már…
– De miért? Te őrült. Miért?
Szomoruan rázta a fejét és csüggedten, halkan és borzongva mondta:
– Olyan… mintha eddig is… mindig egy halottat öleltem volna…


BOLDIZSÁRÉK
A két Boldizsár, Iván és Péter egyedül maradt a dohányzóban. A vendégek
mind elmentek, az asszonyok is – Etel, az Iván felesége és Juliska, a
Péter felesége – lefeküdtek. Csak ők ketten nem tudnak elválni
egymástól, az örömüktől, a most felavatott uj háztól; a cselédeket is
elküldték aludni, maguk közé állitottak néhány borospalaczkot, és kint
lassan szürkült már a téli hajnal, amikor még mindig borozgattak.
– Látod, fiam Péter, – mondta Iván – most boldog ember vagyok. Ha az
ember ilyen házat épithet magának, akkor már boldog ember lehet.
– Az Isten adjon hozzá szerencsét mind a kettőnknek, – mondta Péter. –
Szeretetet, békességet.
Elérzékenyülten koccintottak, harmincharmadszor erre a jókivánságra ezen
az estén.
– Szeretet, az lesz, – mondta Iván – békesség az lesz. Volt a régi
házban is, pedig ott szüken voltunk. Hogyne lenne itt, ebben a nagy
házban, ebben az emeletesben. Palota ez.
– Palota! – mondta büszkén Péter. – Még az unokáink is itt laknak majd
velünk.
Ugy veregette meg a karosszéket, amelyen ült, mint ahogyan egy szép
lovat szokás megveregetni. Gyönyörködve nézegette a többi butort és
hátrafordult, hogy átnézzen az óriási ebédlőbe. Iván elmélyedve nézett
bele a boros poharába.
– Békesség az lesz, – szólt mosolyogva a pohárnak.
Azután az öcscse felé fordult.
– Mert mink szeretjük egymást. Mink nagyon szeretjük egymást. Ha az öreg
most láthatna bennünket.
Az apjukra gondoltak, elérzékenyültek, összeölelkeztek és huszadszor
ezen az estén boros csókot váltottak. Azután Péter szólalt meg:
– Mink szeretjük egymást; az asszonyok meg összeférnek. Derék két
asszony.
– Jó két asszony, finom két asszony, drága két asszony, – mondta Iván a
karját emelgetve.
Szótlanul emelgette a karját tovább is az elragadtatása jeléül. Péter
szótlanul, de teljes meggyőződéssel bólintgatott hozzá az egész
testével.
Koccintottak. Azután töltöttek és megint ittak.
– A te Juliskád! – szólalt meg Iván. – Hogy az milyen asszony.
– Hát Etel! Hogy az milyen teremtés.
– Boldog lehetsz vele.
– De te is.
– Én is. Mind a ketten.
– Mind a ketten.
Ismét ittak. Hallgatva üldögéltek egy ideig, azután Iván csendesen
belemosolygott a poharába. Péter ránézett. Iván nem szólt hozzá, csak
halkan, boldogan nevetett a poharára.
– Mit nevetsz? – kérdezte Péter.
Iván legyintett a kezével.
– Semmit, pajtás. Csak eszembe jutott valami.
– Mi?
– Csak az, hogy micsoda gyönyörüséges egy asszony is ez a te Juliskád.
– Hát Etel!
– Etel is szép. Szeretem. A feleségem. Talán szebb is. De Juliska… az
olyan kicsi… olyan finom… olyan csecse…
Elérzékenyült.
– Ne haragudj rám, fiam Péter, – mondta sirva – amikor hazahoztad két
éve a régi házba… olyan szüken voltunk ott… ugy együtt voltunk egész
nap… szép, rózsaszinü fiatal asszony volt… olyan kivánatos volt…
Megkivántam…
Péter meghökkenve nézett rá.
– Nem sajnálom tőled – mondta Iván. – Nem irigyeltem a boldogságtokat.
Nem szóltam volna én egy szót se. A világ minden kincséért se. Inkább
leharaptam volna a nyelvemet. Hiszen szerettem is a feleségemet. De
amikor olyan friss volt, olyan szép volt… Megkivántam. Nem tudtam tőle
aludni. Elmult. Ne haragudj érte testvér.
Péter komolyan nézett maga elé.
– Ne haragudj, testvér, – mondta Iván sirva.
Péter megrázta a fejét.
– Nem haragszom, dehogy haragszom…
A homlokára ütött.
– Csak gondolkozom, – kiáltotta komolyan. – Emberek vagyunk. Ember vagy.
Ember vagyok.
Az embervoltukon elokoskodott még egy ideig, azután tanitó hangon,
nyugodtan és komolyan mondta:
– Amikor Etelt elhoztad, nyolc esztendeje, én huszonnégy éves kölyök
voltam. Szép asszony! Szép fiatal asszony volt akkor. Sugár, erős,
pirosarcu. Együtt voltunk sokat. Szerelmes lettem beléje.
Iván felemelte a nehéz fejét.
– Szerelmes lettél?
– Szerelmes lettem. Ő nem tudta, nem is tudja, ne is tudja, de nekem?…
nekem…
Felemelte a mutatóujját.
– Nekem, – mondta szótagolva, – kilógott a nyelvem.
Iván szólni akart, de nem tudott mit mondani. Végre kiforditotta a
tenyerét.
– Hát szép két asszony, – mondta dadogva – azt meg kell hagyni.
– Hát az bizonyos, – mondta Péter.
– Nem haragszol rám, testvér!
– Te se én rám, testvér!
Kezet fogtak, azután ujra összeölelkeztek és megcsókolták egymást.
– Ha az öreg ezt láthatná, – szólt Péter elérzékenyülten.
Iván sirni kezdett. Péter is a könnyeit törülgette; siratták az apjukat,
azután ismét összeölelkeztek, ittak, és világos reggel volt, amikor
elbucsuztak egymástól. Iván ment a ház kerti szárnyába, Péter
felbotorkált az emeletre.
Délben keltek fel; Iván elment a gyárba, Péter elment az üzletbe és csak
a vacsoránál találkoztak. Szótlanul fogtak kezet és mind a ketten
szótlanul ettek. A két asszony beszélgetett, a gyerekek nevetgéltek, ők
mind a ketten a tányérjukra hajoltak, csak néha néztek körül vizsgálódva
és elkapták a fejüket, ha az egymás tekintetére akadtak.
Iván másnap reggel találkozott Juliskával, a Péter feleségével a
lépcsőn. Az asszony félrevonta.
– Iván, kérlek, – mondta izgatottan – mit beszéltetek tegnapelőtt éjjel
Péterrel én rólam?
Iván megzavarodott.
– Istenem, – mondta, – tudom is én. Be voltunk rugva. Miért?
– Mert Péter agyongyötör engem. Egész éjjel nem aludtunk. Hidd el: majd
megvert. Azt mondja, kiderült rólam, hogy alávaló teremtés vagyok; és
hogy te gazember vagy. És hogy nem félek-e, hogy megöl… Hát miért? Mi
történt?
Iván válaszolni akart, az asszony azonban ijedten hallgatózott, azután
elsurrant az ebédlő felé. Péter jött le a lépcsőn. Álmatlan, fáradt
arccal. Karikás szemmel jött lefelé; meglátta az elsurranó asszonyt és
düh szikrázott fel a szemében. Odalépett a bátyjához.
– Iván, – mondta neki rekedten, – ha azt akarod, hogy szerencsétlenség
történjék, hát az meglesz.
– Mi bajod?
– Juliskával beszélgettél!
– Vele beszélgettem. Hát aztán?
– Ebből emberhalál lesz.
– Péter, te meg vagy őrülve. Azért mert Juliskával beszélgettem?… Hát
aztán. Minden nap százszor beszélgettem vele eddig és sohasem jutott
eszedbe…