Glória és más novellák - 06
Total number of words is 4002
Total number of unique words is 1707
35.1 of words are in the 2000 most common words
49.0 of words are in the 5000 most common words
55.8 of words are in the 8000 most common words
Péter összeszoritott szájjal, csendes gyülölettel nézett a bátyjára és
rosszindulatuan mondta:
– Ugy látszik, elfelejtetted, mit voltál szives nekem tegnapelőtt éjjel
elárulni. Most le akarod tagadni?
– Dehogy akarom. Részeg voltam.
– De kiöntötted a szivedet. Amit mondtál, az igaz volt.
– Hát aztán! De nagy dolog… Igazán érdemes ilyen lármát csapni érte.
– Ugy? Azt hiszed, hogy nem érdemes. Azt kotyogtad ki, hogy… Gyalázat…
Aljasság.
– Péter, meg vagy őrülve.
Péter csikorgó foggal támadt neki:
– Hogy merted, hogy merészelted… Juliskát… megkivánni… Hogy mertél ilyen
szemmel ránézni…
Ökölbe szoritott kézzel állott előtte. Iván hátralépett és haragosan
káromkodott egyet.
– Az istenfáját, – mondta, – ez mégis csak sok. Hát te hogy mertél
Etelbe szerelmes lenni?
– Az egészen más, – felelte Péter dühösen.
– Dehogy egészen más. Az tökéletesen ugyanaz. Még nagyobb gazság. És
most fogd be végre a szádat.
– Fogd be te.
Haragosan orditottak mind a ketten és már csaknem elcsattant az első
pofon, amikor odajött hozzájuk Etel, az Iván felesége.
– Ne kiabáljatok itt, – mondta ijedten és méltatlankodva. – A cselédek
hallják. Ha van valami elintézni valótok, gyertek be az ebédlőbe.
Bementek az ebédlőbe. A reggelizőasztal meg volt teritve, de nem ültek
le hozzá. Iván leült az ablakba és kinézett a kertre. Péter haragosan
járt fel és le.
– Hát mi bajotok van? – kérdezte Etel.
Nem válaszoltak. Az asszony vállat vont.
– Hát gyertek legalább reggelizni, – mondta nekik.
Péter megmordult:
– Azzal az urral én nem ülök egy asztalnál.
Iván fenyegető arccal állott fel.
– Péter, – mondta, – fogd be a szádat.
– Gazember! – felelte Péter.
Ökölre akartak menni, de a két asszony közbevetette magát. Juliska sirni
kezdett, Etel pedig reszkető hangon mondta:
– Most azonnal beszéljétek el, mi bajotok van.
Péter gunyosan intett Iván felé.
– Az az ur nem engedi ám. Fél tőle.
– Én nem félek, – felelte Iván dacosan. – Tőlem elmondhatod, ha olyan
izetlen szamár vagy.
– Elmondhatom?
– El.
Péter nagy lélegzetet vett és odafordult Etelhez:
– Hát hallgass ide, Etel. A kedves férjed tegnapelőtt éjjel közölte
velem…
Elmondta az Iván vallomását. Azután egy széles mozdulattal, amely
ilyesmit jelentett: »hát tessék!«, kiszolgáltatta Ivánt Etelnek és
várta, mi történik. Mielőtt azonban Etel szólhatott volna, Iván
felemelte a kezét és ezt mondta:
– És most hallgass ide te, Juliska. Miután én ezt részeg fővel
elmondtam, a kedves férjed kijelentette…
Elmondta a Péter vallomását és ő is egy ilyenféle mozdulattal fejezte
be: »hát tessék!«
Csend lett. Zavarodottság. A két férfi elfordult. Etel szólalt meg:
– Ez az egész? – kérdezte.
Péter visszafordult:
– Igenis, ez az egész, – mondta haragosan. – Neked ez nem elég? Nekem
éppen elég. Tökéletesen elég. És minthogy nem akarom, hogy több is
történjék – ha ugyan nem történt már – hát el is költözöm innen. Egy
percig sem maradok egy házban ezzel az urral.
– De Péter! – mondta Juliska.
– Ah, te szeretnél itt maradni? – kiáltotta rá Péter.
Juliska ijedten hallgatott el. Etel azonban ráütött az asztalra.
– Péter, – mondta – igazán meg vagy bolondulva. Nekem éppen annyi okom
van a haragra, mint neked… Azaz, hogy neked nincs rá okod. Te sem vagy
jobb Ivánnál. Minden férfi egyforma. Piszkos gondolkozásu. És ostoba is.
Mert mit lármáztok most? Sértődésre csak Juliskának van oka, meg nekem.
Te megbántottál engem gondolatban és Iván megbántotta Juliskát. És most
még te lármázol? Nekem végre is mindegy, ha elmentek. De ostoba vagy, ha
elmégy. Legalább is gondold meg a dolgot. Várj egy hétig. És
mindenekelőtt üljetek le reggelizni.
– Én elmegyek – mondta Péter dacosan.
– Jó. De most ülj le reggelizni.
Péter leült és mogorván enni kezdett. Iván leült az asztal másik végére
és a csészéje fölé hajolt. Előbb hallgatás volt, azután a két asszony
beszélgetni kezdett.
A reggeli végén Péter nem mozdult. Várta, hogy Iván menjen el. Iván
végre felállott.
– Megyek a gyárba, – mondta.
Szótlanul megcsókolta a feleségét: Péterre rá sem nézett; Juliskának
kezet csókolt. Juliska egy gyors pillantásra kiváncsi, nagy szemmel
nézett fel rá, azután lesütötte a szemét és elhuzta a kezét.
Egy perc mulva Péter állott fel.
– Megyek az üzletbe, – mondta.
Megcsókolta a feleségét és kezet csókolt Etelnek.
– Milyen ostobák vagytok mind, – mondta Etel és mosolyogva veregette meg
az arcát.
Kint hallatszott, amint Iván dühösen becsapja maga mögött a kaput.
Azután a Péter haragos lépései kongtak el. A két asszony egyedül maradt.
Mosolyogtak. Másról beszéltek, de mind a ketten kellemes nyugtalanságot
éreztek. Jókedvüek voltak.
AZ ÖRÖKSÉG
_(Egy fanatikus nőgyülölő elbeszélése.)_
I.
A férfi felkönyökölt az ágyban és gyanakodva mondta:
– Itt akarsz hagyni.
Az asszony kacéran igazgatta virágos szalmakalapját és mosolyogva
felelte:
– Bolondom, hogy gondolsz ilyet! Sétálni megyek.
… Elment egyenesen a hajóállomásra és – ugy amint volt, a kerti
kalapban, a könnyü nyári ruhában, otthagyva minden holmiját – elutazott.
A férfi várta. Csendes vágyódással előbb, feltámadó gyanakvással azután
és hogy jött az est, szilaj dühöngésben. Teltek az órák és Raguza
csodaszép olasz éjszakájában, az illatos tavaszban a férfi láztól
gyötörten fetrengett az ágyon és rágta a párnáját.
Két hete volt, hogy odajöttek. A szerelmük hatodik esztendejében beteg
lett a férfi A szerelmi őrület, egymás dühös marcangolása, amelyben
éltek és amitől pompázóan virult az asszony szépsége, őt megőrölte,
felemésztette. A Déltől, ahová reménykedve szöktek – az asszony a
szinpadtól, a férfi az iróasztalától, a verseitől – valami uj életet
vártak, egy uj tavaszt, valamely csodálatos renaissancet, a szerelmüknek
egy uj virágos kezdetét.
A férfi azonban egyre betegebb lett. A tüdeje, a gerince romlott meg és
szinte a halált lehetett érezni belőle. Az asszony acélos egészsége
megundorodott tőle.
A férfi egyedül maradt, betegen és nyomorultan. A legközelebbi hajót
alig várta azonban. Ment az asszony után. A tengeri ut meggyötörte, a
vonat mintha a fején robogott volna, és amikor félholtan, megalázkodva
az asszonyhoz ment, az isteni szőke asszonyhoz – nem eresztették be.
Elküldték, bezárván előtte az ajtót, majd hogy ki nem dobták, látni sem
akarta az asszony.
Ekkor megértette, hogy a halálos kórt, a betegséget, e pusztulást, magát
a halált utálja benne az asszony bestiális egészsége és hogy részvétet
nem ismer az asszony.
– Meg fogok halni, – mondta magában és várta a halált.
A halál azonban nagy ur, nem jön parancsszóra és ő az ágyban fetrengett
még hetek mulva. És a magánosságban, amint az asszony arca rajzolódott
előtte sötét éjszakákon és amint kétségbeesésben fuldokolva gondolt rá,
hogy az asszony szeretni fog még – ah, hogy fog szeretni – mikor ő már
nem lesz, és amint porig alázta a megsemmisülés, az abszolut
tehetetlenség, a megbosszulás teljes lehetetlenségének tudata,
lassanként – félve és irtózva először, vad és diadalmas örömmel azután –
beteg, letaposott, lázas és szenvedő lelke megteremtette bosszujának a
tervét.
Barátját hivatta, az orvost.
– Hiszel a lélek halhatatlanságában? – kérdezte tőle.
Az orvos nem válaszolt.
– Én sem hiszek – folytatta. – Meg fogok semmisülni. Az asszony tette
ezt, akitől óvtál és akit gyülölsz. A rossz asszony, a legrosszabb
asszony, a legszebb és legszőkébb asszony. Én meg fogok halni. Ő élni
fog tovább, de én a csontkezemmel átnyulok a halálból az életbe és
kiütöm kezéből az örömek poharát.
… Fantasztikusan beszélt, különös páthoszszal, de világosan. Az orvos
megdöbbenve nézte, de látta, hogy tiszta az eszmélete.
– A végrendeletemben meghagyom, hogy neked adják át a testemet: –
tudományos kisérletekre. Te elviszed a testemet a te boncolóházadba és
átformálod, megtisztitod, hogy a váza maradjon meg csak. Legyek olyan
szép, fehér csontváz, mint amilyen a szobád sarkában áll. A poéta, az
édes szonettek költője csontváz lesz, mint a téglahordó napszámos…
Junius huszadikán – jól megjegyezd, ird fel magadnak – junius huszadikán
veszel egy nagy csomó piros szegfüt. Junius huszadika volt a mi
szerelmünk első napja, minden esztendőben megünnepeltük és a piros
szegfü, a nehéz illatu, sötétvörös volt a mi virágunk. Junius huszadikán
piros szegfüket veszel nagy halomban, szárával, bimbósan, mert ugy
szerette ő. Junius huszadikán elküldöd neki a szegfüt, elküldöd azt a
levelet, amit irok majd – a boritékon is az én irásom lesz – és elküldöd
neki az én szép, fehér csontvázamat. Igy ünnepelem meg a szerelmünk
napját. Mert az a csontváz én leszek: ez a kar lesz az a kar és ez a fej
lesz az a fej… Esküdj meg rá, hogy megteszed.
… Az orvos megdöbbenve hallgatott.
– Te is gyülölted. Ha nem tennéd meg, menj akkor tőlem, akkor hivatok
mást, aki megteszi majd. A haldoklók akaratát teljesiteni szokás.
Az orvos felállott.
– Esküdj meg rá.
– Esküszöm.
– Igy jó. Papirt adj és tollat.
Reszkető kézzel fogta meg a tollat és gondolkodás nélkül irt. A toll
röpült a papiron és az orvos mély megindulással nézte a lázas,
elgyötört, sorvadó, szép férfifejet.
A toll megállott.
– Készen van, – mondta. – Nem szép, nem is kell, hogy szép legyen.
Boritékot.
Megcimezte lassu, szép irással, szinte gyönyörüséggel időzvén az asszony
nevénél.
Az irást odanyujtotta az orvosnak.
– Olvasd.
Az orvos borzongva olvasta ezt a kusza, zavaros, rut és szörnyü irást,
amelyben a lázas gondolat néhol mégis dallamosan csendült meg:
Isteni asszonyom, én felséges urnőm, csodaszép madonnám: hódolatra
jöttem!
Minden, ami bennem mulandó volt, elmult.
Minden, ami bennem teremtő volt, elmult.
Minden, ami bennem fájdalmas volt, elmult.
Ami siralmas volt, gyenge, gyáva, hitvány, ami erőtlen volt csókra,
ölelésre – elmult.
Leperzselte mindet a te ölelésed, a te lángolásod, telhetetlen vágyad
mind elhervasztotta. Mind lerágtad rólam, mind felfaltad rólam: az
izmot, a velőt. A felséges velőt, a teremtő velőt te tikkasztottad el,
te szikkasztottad fel.
Megmaradt a csont. A csont örökkévaló. Öleld hát a csontot.
Csontkar el nem fárad, csontajakam csókol, amikor akarod… Hogyha vágyban
égnél ujra, hogyha örök vágyad parázstüze égne, – izzó tested körül ott
leszen a csontváz, ölelkezzél véle. Mily fehér a karja, mily erős a
karja – ha ő nem akarja, nem leszel te másé…
Ez a kar ugyanaz, amely ölelt téged, ez az ajk ugyanaz, amit
csókolgattál, ez a fej ugyanaz, amelynek fürtiben vágyvillámos éjek
kéjzivatarában a két kezed duskált.
Tied ez a váz. És te az övé vagy.
Ha eszedbe jutna, mást is befogadni fehér nyoszolyádba, ott leszen a
váz. Mily fehér a karja, mily erős a karja – ha ő nem akarja, nem leszel
te másé. Odacsuszik hozzád – mily erős a karja – s elriasztja, elzavarja
ujabb szeretődet.
Övé vagy és nem lehetsz a másé.
Ölelésre mindig, mindig készen van. Mikor gyul a vágyad, ott terem s
átölel. Ha a vágyad tenger, tenger az ereje.
Mást már nem szerethetsz, mást már nem ölelhetsz, szent hüségre, nagy
hüségre örök frigygyel kötött hozzá az én elmulásom, az én szép halálom,
az én rut halálom.
Általad multam el, itt vagyok hát néked Most ölelhetsz engem, most
perzselhetsz engem, most gyilkolhatsz engem.
Eltiltalak mástól. Megátkozok minden csókot, mivel mást csókolnál. A
szemed tüze kialudjon, a szived lángja jéggé fagyjon, rothadás szagát
érezd a csókban, a véred minden cseppje csipjen, mint a skorpió,
bénuljon meg a jobbod és tikkadjon el a nyelved, ha mást csókolnál
hüségtörő csókkal, becstelen asszonyom, gyalázatos urnőm, parázna
madonnám.
Mikor elolvasta, megrettenve pillantott fel az orvos.
– Megérdemli, – szólott a beteg és fáradtan dőlt a párnájára.
II.
Két hónap mulva, május elején meghalt. Az orvosnak majdnem két hónapja
volt még esküje beváltására.
A fogadása első részét ugy végezte el, hogy egyre csititgatta
borzadását.
– Hiszen ugy sem fogom elküldeni.
De mikor a csontváz előtte állott, fehéren és mereven, felébredt benne
az asszony ellen való gyülölet, a férfi sorsán való szánalom, a dühös
him haragja, a pusztitó, erős és kegyetlen nőstény ellen, az esküje
kötelező mivoltának az érzése, sőt – titkon és bátortalanul először, de
egyre erősödve és tisztulva – az érdeklődés is: mi lesz mindennek a
vége.
Junius közepén izgatottan járt-kelt, piros szegfüket látott álmában és
huszadikára meg volt vásárolva a szegfü, nagy halomban, szárával,
füszeres nehéz illatu, sötétvörös, az asztalán volt a levél és
bársonynyal bélelt, lágy és puha, diszes ládában volt a csontváz.
Ő maga ment el az asszonyhoz.
– Tessék a szalonba menni, – mondták neki.
Odavitette a ládát.
– Ajándék van benne – szólt magyarázatképpen.
Egyedül maradt. A szive ijedten vert.
Az asszony jött: erősen, szépen mosolyogva.
Először a virágot adta át dideregve. Az asszony arcán meghalt a
mosolygás. A levelet nyujtotta át szótlanul. Az asszony rápillantott az
ismert, finom betükre és hamuszinüvé vált az arca.
Olvasta a rettenetes irást félig eszméletlenül és rémült kérdéssel
tapadt a szeme a férfi arcára.
A férfi menekülni szeretett volna. De most már nem volt hátrálás. A
halottra gondolt, az esküjére. Odalépett a ládához és felemelte a
tetejét. Fekete bársonyon ott feküdt a csontváz.
Az asszony ajka sikoltásra nyilt ki, felemelte a karját és szótlanul
zuhant végig a puha szőnyegen.
III.
Két napig beteg volt. Egy hétig nem tudott aludni. Még vagy egy hétig
irtózott a csontváztól. A következő héten már nem félt tőle. Még egy hét
mulva megbarátkozott és bizalmaskodott vele. A rákövetkező héten
kinevette. És még egy hét mulva, ha látogatói voltak és koszoruit,
ajándékait megmutatta már, igy szólt:
– A legérdekesebb ajándékom nem ez. A mi felejthetetlen édes poétánk
hozzám irta a szonettjeit és nekem hagyta örökségül a csontvázát. Ott
van a sarokban a függöny mögött.
MICI
– A Zelenyák-házhoz! – mondta Iván a kocsisnak.
A kocsis bólintott, ő beleült a kocsiba és tiz perc mulva otthon volt. A
ház kapujában már várta az apja, az anyja és a két testvére: Georgine és
Melanie. Megölelgették, sorra csókolták, kézről-kézre adták és
diadalmenetben vitték be a házba. A holmiját a cselédek szedték le a
kocsiról; ő nem is látta őket.
Bent már az asztalon állott az ebéd, de Iván eleinte alig ehetett, mert
folyton kérdésekkel ostromolták. Hogy mi mindent csinált egy hosszu év
óta? Hogy nem érezte-e magát nagyon elhagyatottnak abban a messzi
Halleban? Hogy voltak-e ott még magyarok? Talán marosváriak is? Hogy a
jövő évben már ugy-e bizonyosan Budapestre megy a doktori diplomát
megszerezni?
Iván végre mindenre válaszolt és végre jóétvágygyal, kiéhezetten enni
kezdett, amikor a nyugalmas ebédet megzavarta egy kellemetlen incidens.
A szobaleány bejött az inasnak segiteni az asztal gyors leszedésében;
egy mártásos csészét elvett az asztalról; Miklós odanézett és látta,
amint az anyja beszélgetés közben egy gyors mozdulattal, véletlenül
meglöki a csészét, a csésze megbillen és néhány csepp belőle ráhull az
anyja lilaselyem háziruhájára…
– Vigyázz! – kiáltotta jókedvüen.
De alig hangzott el a figyelmeztetés, a lilaselyem ruhán már ott volt a
szürke mártás néhány cseppje; ugyanabban a másodpercben az anyja már fel
is ugrott, kipirult arccal fordult szembe az elfehéredett szobaleánynyal
és hatalmasan pofonvágta.
– Takarodj ki! – mondta neki.
Iván elámulva és megdöbbenve nézte ezt a jelenetet. A szobaleány arcának
az egyik fele kivörösödött a pofontól; a szeme könnyes lett; megfordult
és kiment.
Az inas még bent volt, Iván tehát angolul beszélt:
– Mama, az Isten szerelmére, – mondta csendesen – bocsáss meg… ezt
igazán nem értem… Ez csak nem volt ok rá, hogy pofonvágd?
Az anyja türelmetlenül tisztogatta a ruháját és idegesen felelte:
– No tessék… Talán már te is el vagy ragadtatva tőle?
– Kitől?
– Ettől az ocsmány békától. Ettől a bestiától.
– De kitől?
– Hát Maritól. A szobaleányunktól.
– Én meg se néztem eddig.
– De ő bizonyosan azért szorgoskodott ugy idebent, mert te itthon vagy.
Ahol az egy férfit érez…
– Mama, nekem ahhoz semmi közöm. De igy nem lehet bánni emberekkel.
Küldd el, ha akarod, de…
– Hát tudod mit: ne szólj bele a dolgomba. Nektek könnyü. Aztán, ha nem
kapok cselédet…
Iván csodálkozva vont vállat és odafordult a két hugához. De rögtön
látta, hogy azok sem értenek vele egyet. Georgine gunyosan mosolygott,
Melanie pedig vonogatta a vállát.
– Téged is elbüvölt, – mondta Georgine.
– A mamának igaza van, – mondta Melanie. – Ez a bestia türhetetlen már.
Iván nagynehezen tisztázta magát az alól a vád alól, hogy Mari elbüvölte
és a felindult és haragos nők ekkor elmondták neki, hogy kicsoda Mari.
Mari a bognárnak a leánya Nánásról; a Zelenyák-birtok ispánja küldte;
féléve van itt és a férfiak izlése igazán hihetetlen; hallatlan, hogy
milyen aljas minden férfi; ez a donna, – a hölgyek kedvvel nevezték
donnának Marit és ugy mondták ki ezt a szót, mintha sulyos sértés volna
– ez a donna tetszik nekik; ez a donna félévvel ezelőtt még parasztleány
volt, nézd meg: hogy jár most; nem fogod elhinni: sokszor elegánsabb,
mint mink…
Iván tudomásul vette ezeket a felvilásitásokat és ebéd után csakugyan
megnézte végre Marit, aki az utjába került. Meg volt lepetve. Ez
csakugyan nagyon szép leány, még pedig a legkülönösebb és legérdekesebb
fajtából. Vöröses, aranyos haj; nagyon fehér arcbőr; nagyon finom orr;
sötét szem. Hihetetlen, – gondolta Iván – hogy ez félévvel ezelőtt
parasztleány volt.
Többet azután nem törődött Marival. Szigoru és becsületes elhatározása
volt, hogy otthon semmiféle piszkosnak érzett kis kalandot nem kezd és
Mari az ő számára sohasem lett több szobaleánynál. Abban igazat adott
utóbb az anyjának, hogy a leány erősen forgolódik körülötte; a
forgolódása azonban sohasem volt tolakodó, inkább nagyon igyekvő és
nagyon alázatos kiszolgálás volt. Nem értette, miért támadt fel a leány
ellen az egész házban a nagy harag és miért bánnak olyan rosszul vele,
de egy-egy szelid elvi tiltakozásnál most már nem ment tovább.
– Miért nem külditek el? – kérdezte egypárszor. – Nem is értem, miért
marad itt nálunk.
Ennél tovább nem ment. Ő maga jóindulatu és udvarias volt a leányhoz, de
amikor őszszel Budapestre utazott, már a vasuton elfelejtette.
Husvét tájban jött megint haza. Egy félév alatt nagyon sokat tanult,
nagyon sokat dolgozott és most – a vizsgája után – jókedvü volt és
nagyon vágyódott a pihenésre. Délben megjött, megebédelt, azután
lefeküdt aludni. Öt óra tájban felébredt, meguzsonnázott és a
testvéreivel elment sétálni. A Fő-utca korzóján sétáltak. Friss tavaszi
alkonyat volt; az utcán nyüzsögtek az emberek. Iván a két testvérével
beszélgetett és egyszerre látja, hogy a két leány megmereviti a fejét és
beszélgetés közben összehuzott szemmel néz el a távolba.
– Kin akarnak ezek átnézni? – gondolta Iván.
Egy suhogóruhás, tollaskalapu, szőke nő jött velük szembe. Egyenesen
feléjük tartott. Ivánnak olyan ismerős volt, hogy szinte a kalapjához
nyult már, hogy köszönjön neki. De előbb valami bizonytalan érzés
visszatartotta és azután gyorsan eszébe jutott a leányok gőgösen
felemelt feje. Nem köszönt. A szőke nő egy rejtett, bujkáló mosolygással
nézett végig rajtuk, azután továbbment.
– Ki volt ez? – kérdezte Iván. – Olyan ismerős…
Georgine nem is akart felelni.
– Ah! – mondta bosszusan.
Melanie gunyosan nevetett.
– Mari! – mondta. – A volt szobaleányunk. A protegéed!
– Óriási! – szólt Iván őszinte álmélkodással.
– Hogy az ilyen szemétnek szabad itt sétálnia! – mondta Georgine
haragjában szinte sziszegve.
– Szégyelhetnétek magatokat! – mondotta szemrehányóan Melanie. – Ti
férfiak mind…
Iván megilletődötten hallgatta haragos testvéreit és nem szólt. Nem
akart a Mari karriérjéről tőlük kérdezősködni. Otthon, vacsora után
azonban megkérdezte az apját.
– Barátom, – mondta neki az öreg – olyant még nem láttál. Egy héttel
azután, hogy te elmentél, itt hagyott bennünket. Egyszerre csak feltünt
a korzón: selyemruha, tollas kalap. Valaki felruházta. Azután kaszirnő
lett a Koronában, de csak azért, hogy valami foglalkozása legyen és mert
szereti a pezsgőt. Meg van vele bolondulva az egész város. Tisztára meg
vannak bolondulva. Most Micinek hijják. Egyszer, a gazdasági egylet
közgyülése után elmentünk a Koronába; szeparéba; hivattuk, nem jött.
Ehhez mit szólsz? Nem jött, mert én ott vagyok. Azzal mulat, akivel
akar. A Korona-kávés azért mégis tartja, mert amióta ott van, azóta
folyik nála a pezsgő… De miránk haragszik. Nagyon haragszik ránk.
Iván nevetett.
– Hát hadd haragudjék! – mondta.
– Nono, – felelte az apja – nono… Nem jó, ha haragosai vannak az
embernek…
– Ugyan, apám! – mondta Iván.
– Nono, tudom én, amit tudok.
Iván vállat vont és nem törődött tovább a dologgal. Másnap a korzón ujra
találkozott a lánynyal és ekkor már teljes mértékben méltányolta a Mici
dicsőségét. A barátai el voltak tőle ragadtatva. Milyen okos. Milyen
szellemes. Hogy tud csufolódni. Iván mosolyogva bólogatott ezekre a
dicséretekre.
– Nálatok volt szobalány – mondta az egyik barátja.
– Igen – felelte Iván. – Hát nem titkolja ezt?
– Ellenkezőleg. Dicsekszik vele.
Iván ekkor ugy vélte, mintha a társaság egyik tagjának az arcán
rosszindulatu mosolyt látna. De azután elhessegette ezt a gondolatát.
Este a korzón megnézte a lányt és ő maga is szépnek találta.
– Igazatok van, – mondta másnap a barátainak a kaszinóban. – A Mici
csakugyan szép és elegáns. A legfurcsább az, hogy a ruhája milyen
raffináltan elegáns. Egy parasztlány!
– Mikor nálatok szobalány volt, akkor nem volt olyna elegáns, mi?
– Én nem sokat néztem, de azt hiszem, nem.
Ivánnak ekkor ismét ugy tetszett, mintha a társaság egyik tagjának az
arcán valami gonosz mosolygást látna. Összehuzta a szemöldökét, de
rögtön érezte, hogy a haragnak semmi értelme. Rosszindulatu mosolygás?
Hátha jóindulatu volt? Ki tudhatja azt?
Ugyanennek a napnak az estéjén feldult állapotban találta az egész
családját, mikor hazament. A Georgine szeme ki volt sirva és a többiek
sötéten hallgattak.
– Mi történt? – kérdezte Iván később az anyjától.
– Az történt, hogy Georgine és Kovácsy között vége mindennek.
– Miért? Hogyan?
– Délután találkoztak a tennisznél. Kovácsy már két napja kerülte
Georginet. Georgine beszélni akart vele… szó szót követett… Kovácsy
kijelentette, hogy neki nem kell olyan lány, aki éjszaka az ablakon át
szinészekkel csókolózik…
– Mi? Mi? Hát…
– Hát ugyan kérlek, itt volt ezelőtt egy évvel az a Tamásfi, a
bonvivant, aki most Pesten van… Örökké itt járt az ablak alatt; hát az a
lány egyszer kinyitotta az ablakot és beszélgetett vele…
– De éjjel.
– Ééééjjel! Hát aztán! Semmi se történt. Csak néhány csók. Mi van azon.
Georgine őszintén bevallott mindent.
– Mindent?
– Mindent, de előbb egy nagy pofont adtam neki.
– És Kovácsynak is bevallotta?
– Annak nem. Tagadta. Okosan tette.
– Hát akkor Kovácsy honnan tudta?
– Ezt nem tudjuk mi sem. Ez az, amit nem tudunk.
Iván azon törte a fejét: mit csináljon. Barátságos beszélgetés? Pofon?
Provokálás? Egyiket sem találta okosnak. Végre elhatározta, hogy
egyelőre vár és a további eseményektől teszi függővé, hogy mit csinál.
Másnap délben azonban Melanie sirva jött haza Radákéktól, akiknél
látogatóban volt. Bezárkózott a szobájába, nem akart az ebédhez jönni és
senkit sem eresztett be magához. Georginet végre beeresztette és
Georgine egy óra mulva zavarodottan és dacos ajakkal jött ki tőle.
– Mi baja? – kérdezte az anyjuk.
Georgine nem akarta elmondani. Az anyjuk pofonnal fenyegette; Georgine
ekkor félrevonta és elmondta neki a dolgot.
– No, mi az? – kérdezte Iván.
Nem akarták neki elmondani. Este lett, mire az anyja rászánta magát,
hogy elmondja.
– Hát Melanie ott volt Radákéknál. És Radák Kata elbeszélte neki, hogy a
bátyja – az ő bátyja: Radák Pista – elbeszélte neki, hogy Melanie, ha
lefekszik és jókedve van, a párnáját magához szoritja és azt mondja: –
»Pista, Pistukám«… és csókolgatja… és ölelgeti… A párnáját. No, hát ez!
– És ez igaz? – kérdezte Iván felháborodva.
– Igaz.
– Hát ez hallatlan! Felháboritó!
Georgine közbeszólt:
– Ugyan menj! – mondta megvetően. – Ti férfiak mind egyforma szamarak
vagytok.
Iván nem felelt. Most jön a pofon, – gondolta – itt már csak a pofon
segit.
Azután visszariadt ettől a gondolattól. Szent Isten hiszen ebből botrány
lesz; hiszen akkor még többen megtudják azt, amit most csak egy-két
ember tud. De honnan tudja ez az egy-két ember?
– Hát honnan tudja ezt Radák Pista? – kérdezte.
– Ez az, amit nem tudunk – mondta az anyja. – Nem is sejtjük.
– Gondolkozzatok csak.
Gondolkoztak, de nem találták ki. Haza jött az apjuk és annak elmondták
a dolgot Az öreg Zelenyák köhögött, zavarodottan igazgatta a gallérját,
huzogatta a mancsettáját, fel-lejárt, végre megállt és hagosan mondta:
– Kicsoda? Tudni akarjátok, kicsoda? Hát: Mici!
– Mici?… Mari?
– Igenis: Mici… Mari… Ő terjeszti rólunk ezeket a dolgokat. Még sokkal
rosszabbakat is.
Egy másodpercre nagy hallgatás támadt, azután kitört a felháborodás
zugása.
– De hát ez hallatlan! Ez szemtelenség! Be kell csukatni! És te ezt
tudtad?
– Csend! – mondta Iván.
Odafordult az apjához.
– Apám, – mondta – bocsáss meg, igazán furcsa, hogy te ezt tudtad és
mégis csak most szólsz. Hiszen itt tennünk kell valamit.
– Én már próbáltam, – mondta az öreg dörmögve és zavarodottan. – De
velem szóba sem akar állni. Szóba sem áll velem.
– Hallatlan, – mondta az asszony ájuldozva – hallatlan! Ennek is a te
tehetetlenséged az oka. Tehetetlen vagy. Gyáva vagy. Szégyen, gyalázat,
hogy milyen gyáva figura vagy.
– Te pedig hallgass, – kiáltotta felcsattanva az öreg – mert majd
elmondom, hogy _rólad_ mit beszél. Hogy miért félted ugy a lilaselyem
háziruhát. Hogy kinek tetszel olyan nagyon abban a ruhában. Hogy a kis
szalonban…
Iván ránézett az anyjára és elállott a szive verése, a mikor látta, hogy
az anyja elsápad és a harciassága egyszerre eltünik. Az anyjáról mindig
azt tartotta, hogy csodálatosan fiatal és szép még mindig; most
egyszerre rutnak látta.
– Apám… kérlek, – mondta kinzottan – ne folytasd.
Csend lett. Az asszony sirásra álló szájjal nézett ki az ablakon.
Georgine lesütött szemmel és merev arccal ült a helyén. Az öreg fel- és
lejárt. Iván összeszedte magát.
– Végre is, – mondta nagy erőfeszitéssel – most az a fontos, hogy
valahára tudjuk, kivel állunk szemben. Azt hiszem, igy nem lesz nehéz
elbánni vele.
– Nagyon tévedsz – mondta az öreg Zelenyák. – Nem is tudunk vele
elbánni.
– Miért, hogyne tudnánk…
– Hogyne tudnánk! Hogyne… Be akarod talán perelni? Először: igazat mond.
Másodszor: mindig csak egy embernek mondja egyszerre. Harmadszor:
akármit csinálunk, az csak nekünk árt. Talán a járásbiróságnál akarod
tárgyaltatni ezeket az ügyeket?
Iván nem felelt.
– A pletyka nem büntetendő cselekmény, – mondta az öreg. – Különösen ha
igaz. És a pletyka mindig igaz.
Iván összeszoritotta az öklét.
– De hát csak van rá mód, hogy elbánjunk vele? – kérdezte haragosan. –
Eltoloncoltatjuk.
Az öreg megvetően legyintett.
– Beszéltem a főkapitánynyal – mondta. – Nem toloncoltathatja el, mert
nagy lárma lenne belőle. Jóbarátságban van az ujságirókkal. És a
rosszindulatuan mondta:
– Ugy látszik, elfelejtetted, mit voltál szives nekem tegnapelőtt éjjel
elárulni. Most le akarod tagadni?
– Dehogy akarom. Részeg voltam.
– De kiöntötted a szivedet. Amit mondtál, az igaz volt.
– Hát aztán! De nagy dolog… Igazán érdemes ilyen lármát csapni érte.
– Ugy? Azt hiszed, hogy nem érdemes. Azt kotyogtad ki, hogy… Gyalázat…
Aljasság.
– Péter, meg vagy őrülve.
Péter csikorgó foggal támadt neki:
– Hogy merted, hogy merészelted… Juliskát… megkivánni… Hogy mertél ilyen
szemmel ránézni…
Ökölbe szoritott kézzel állott előtte. Iván hátralépett és haragosan
káromkodott egyet.
– Az istenfáját, – mondta, – ez mégis csak sok. Hát te hogy mertél
Etelbe szerelmes lenni?
– Az egészen más, – felelte Péter dühösen.
– Dehogy egészen más. Az tökéletesen ugyanaz. Még nagyobb gazság. És
most fogd be végre a szádat.
– Fogd be te.
Haragosan orditottak mind a ketten és már csaknem elcsattant az első
pofon, amikor odajött hozzájuk Etel, az Iván felesége.
– Ne kiabáljatok itt, – mondta ijedten és méltatlankodva. – A cselédek
hallják. Ha van valami elintézni valótok, gyertek be az ebédlőbe.
Bementek az ebédlőbe. A reggelizőasztal meg volt teritve, de nem ültek
le hozzá. Iván leült az ablakba és kinézett a kertre. Péter haragosan
járt fel és le.
– Hát mi bajotok van? – kérdezte Etel.
Nem válaszoltak. Az asszony vállat vont.
– Hát gyertek legalább reggelizni, – mondta nekik.
Péter megmordult:
– Azzal az urral én nem ülök egy asztalnál.
Iván fenyegető arccal állott fel.
– Péter, – mondta, – fogd be a szádat.
– Gazember! – felelte Péter.
Ökölre akartak menni, de a két asszony közbevetette magát. Juliska sirni
kezdett, Etel pedig reszkető hangon mondta:
– Most azonnal beszéljétek el, mi bajotok van.
Péter gunyosan intett Iván felé.
– Az az ur nem engedi ám. Fél tőle.
– Én nem félek, – felelte Iván dacosan. – Tőlem elmondhatod, ha olyan
izetlen szamár vagy.
– Elmondhatom?
– El.
Péter nagy lélegzetet vett és odafordult Etelhez:
– Hát hallgass ide, Etel. A kedves férjed tegnapelőtt éjjel közölte
velem…
Elmondta az Iván vallomását. Azután egy széles mozdulattal, amely
ilyesmit jelentett: »hát tessék!«, kiszolgáltatta Ivánt Etelnek és
várta, mi történik. Mielőtt azonban Etel szólhatott volna, Iván
felemelte a kezét és ezt mondta:
– És most hallgass ide te, Juliska. Miután én ezt részeg fővel
elmondtam, a kedves férjed kijelentette…
Elmondta a Péter vallomását és ő is egy ilyenféle mozdulattal fejezte
be: »hát tessék!«
Csend lett. Zavarodottság. A két férfi elfordult. Etel szólalt meg:
– Ez az egész? – kérdezte.
Péter visszafordult:
– Igenis, ez az egész, – mondta haragosan. – Neked ez nem elég? Nekem
éppen elég. Tökéletesen elég. És minthogy nem akarom, hogy több is
történjék – ha ugyan nem történt már – hát el is költözöm innen. Egy
percig sem maradok egy házban ezzel az urral.
– De Péter! – mondta Juliska.
– Ah, te szeretnél itt maradni? – kiáltotta rá Péter.
Juliska ijedten hallgatott el. Etel azonban ráütött az asztalra.
– Péter, – mondta – igazán meg vagy bolondulva. Nekem éppen annyi okom
van a haragra, mint neked… Azaz, hogy neked nincs rá okod. Te sem vagy
jobb Ivánnál. Minden férfi egyforma. Piszkos gondolkozásu. És ostoba is.
Mert mit lármáztok most? Sértődésre csak Juliskának van oka, meg nekem.
Te megbántottál engem gondolatban és Iván megbántotta Juliskát. És most
még te lármázol? Nekem végre is mindegy, ha elmentek. De ostoba vagy, ha
elmégy. Legalább is gondold meg a dolgot. Várj egy hétig. És
mindenekelőtt üljetek le reggelizni.
– Én elmegyek – mondta Péter dacosan.
– Jó. De most ülj le reggelizni.
Péter leült és mogorván enni kezdett. Iván leült az asztal másik végére
és a csészéje fölé hajolt. Előbb hallgatás volt, azután a két asszony
beszélgetni kezdett.
A reggeli végén Péter nem mozdult. Várta, hogy Iván menjen el. Iván
végre felállott.
– Megyek a gyárba, – mondta.
Szótlanul megcsókolta a feleségét: Péterre rá sem nézett; Juliskának
kezet csókolt. Juliska egy gyors pillantásra kiváncsi, nagy szemmel
nézett fel rá, azután lesütötte a szemét és elhuzta a kezét.
Egy perc mulva Péter állott fel.
– Megyek az üzletbe, – mondta.
Megcsókolta a feleségét és kezet csókolt Etelnek.
– Milyen ostobák vagytok mind, – mondta Etel és mosolyogva veregette meg
az arcát.
Kint hallatszott, amint Iván dühösen becsapja maga mögött a kaput.
Azután a Péter haragos lépései kongtak el. A két asszony egyedül maradt.
Mosolyogtak. Másról beszéltek, de mind a ketten kellemes nyugtalanságot
éreztek. Jókedvüek voltak.
AZ ÖRÖKSÉG
_(Egy fanatikus nőgyülölő elbeszélése.)_
I.
A férfi felkönyökölt az ágyban és gyanakodva mondta:
– Itt akarsz hagyni.
Az asszony kacéran igazgatta virágos szalmakalapját és mosolyogva
felelte:
– Bolondom, hogy gondolsz ilyet! Sétálni megyek.
… Elment egyenesen a hajóállomásra és – ugy amint volt, a kerti
kalapban, a könnyü nyári ruhában, otthagyva minden holmiját – elutazott.
A férfi várta. Csendes vágyódással előbb, feltámadó gyanakvással azután
és hogy jött az est, szilaj dühöngésben. Teltek az órák és Raguza
csodaszép olasz éjszakájában, az illatos tavaszban a férfi láztól
gyötörten fetrengett az ágyon és rágta a párnáját.
Két hete volt, hogy odajöttek. A szerelmük hatodik esztendejében beteg
lett a férfi A szerelmi őrület, egymás dühös marcangolása, amelyben
éltek és amitől pompázóan virult az asszony szépsége, őt megőrölte,
felemésztette. A Déltől, ahová reménykedve szöktek – az asszony a
szinpadtól, a férfi az iróasztalától, a verseitől – valami uj életet
vártak, egy uj tavaszt, valamely csodálatos renaissancet, a szerelmüknek
egy uj virágos kezdetét.
A férfi azonban egyre betegebb lett. A tüdeje, a gerince romlott meg és
szinte a halált lehetett érezni belőle. Az asszony acélos egészsége
megundorodott tőle.
A férfi egyedül maradt, betegen és nyomorultan. A legközelebbi hajót
alig várta azonban. Ment az asszony után. A tengeri ut meggyötörte, a
vonat mintha a fején robogott volna, és amikor félholtan, megalázkodva
az asszonyhoz ment, az isteni szőke asszonyhoz – nem eresztették be.
Elküldték, bezárván előtte az ajtót, majd hogy ki nem dobták, látni sem
akarta az asszony.
Ekkor megértette, hogy a halálos kórt, a betegséget, e pusztulást, magát
a halált utálja benne az asszony bestiális egészsége és hogy részvétet
nem ismer az asszony.
– Meg fogok halni, – mondta magában és várta a halált.
A halál azonban nagy ur, nem jön parancsszóra és ő az ágyban fetrengett
még hetek mulva. És a magánosságban, amint az asszony arca rajzolódott
előtte sötét éjszakákon és amint kétségbeesésben fuldokolva gondolt rá,
hogy az asszony szeretni fog még – ah, hogy fog szeretni – mikor ő már
nem lesz, és amint porig alázta a megsemmisülés, az abszolut
tehetetlenség, a megbosszulás teljes lehetetlenségének tudata,
lassanként – félve és irtózva először, vad és diadalmas örömmel azután –
beteg, letaposott, lázas és szenvedő lelke megteremtette bosszujának a
tervét.
Barátját hivatta, az orvost.
– Hiszel a lélek halhatatlanságában? – kérdezte tőle.
Az orvos nem válaszolt.
– Én sem hiszek – folytatta. – Meg fogok semmisülni. Az asszony tette
ezt, akitől óvtál és akit gyülölsz. A rossz asszony, a legrosszabb
asszony, a legszebb és legszőkébb asszony. Én meg fogok halni. Ő élni
fog tovább, de én a csontkezemmel átnyulok a halálból az életbe és
kiütöm kezéből az örömek poharát.
… Fantasztikusan beszélt, különös páthoszszal, de világosan. Az orvos
megdöbbenve nézte, de látta, hogy tiszta az eszmélete.
– A végrendeletemben meghagyom, hogy neked adják át a testemet: –
tudományos kisérletekre. Te elviszed a testemet a te boncolóházadba és
átformálod, megtisztitod, hogy a váza maradjon meg csak. Legyek olyan
szép, fehér csontváz, mint amilyen a szobád sarkában áll. A poéta, az
édes szonettek költője csontváz lesz, mint a téglahordó napszámos…
Junius huszadikán – jól megjegyezd, ird fel magadnak – junius huszadikán
veszel egy nagy csomó piros szegfüt. Junius huszadika volt a mi
szerelmünk első napja, minden esztendőben megünnepeltük és a piros
szegfü, a nehéz illatu, sötétvörös volt a mi virágunk. Junius huszadikán
piros szegfüket veszel nagy halomban, szárával, bimbósan, mert ugy
szerette ő. Junius huszadikán elküldöd neki a szegfüt, elküldöd azt a
levelet, amit irok majd – a boritékon is az én irásom lesz – és elküldöd
neki az én szép, fehér csontvázamat. Igy ünnepelem meg a szerelmünk
napját. Mert az a csontváz én leszek: ez a kar lesz az a kar és ez a fej
lesz az a fej… Esküdj meg rá, hogy megteszed.
… Az orvos megdöbbenve hallgatott.
– Te is gyülölted. Ha nem tennéd meg, menj akkor tőlem, akkor hivatok
mást, aki megteszi majd. A haldoklók akaratát teljesiteni szokás.
Az orvos felállott.
– Esküdj meg rá.
– Esküszöm.
– Igy jó. Papirt adj és tollat.
Reszkető kézzel fogta meg a tollat és gondolkodás nélkül irt. A toll
röpült a papiron és az orvos mély megindulással nézte a lázas,
elgyötört, sorvadó, szép férfifejet.
A toll megállott.
– Készen van, – mondta. – Nem szép, nem is kell, hogy szép legyen.
Boritékot.
Megcimezte lassu, szép irással, szinte gyönyörüséggel időzvén az asszony
nevénél.
Az irást odanyujtotta az orvosnak.
– Olvasd.
Az orvos borzongva olvasta ezt a kusza, zavaros, rut és szörnyü irást,
amelyben a lázas gondolat néhol mégis dallamosan csendült meg:
Isteni asszonyom, én felséges urnőm, csodaszép madonnám: hódolatra
jöttem!
Minden, ami bennem mulandó volt, elmult.
Minden, ami bennem teremtő volt, elmult.
Minden, ami bennem fájdalmas volt, elmult.
Ami siralmas volt, gyenge, gyáva, hitvány, ami erőtlen volt csókra,
ölelésre – elmult.
Leperzselte mindet a te ölelésed, a te lángolásod, telhetetlen vágyad
mind elhervasztotta. Mind lerágtad rólam, mind felfaltad rólam: az
izmot, a velőt. A felséges velőt, a teremtő velőt te tikkasztottad el,
te szikkasztottad fel.
Megmaradt a csont. A csont örökkévaló. Öleld hát a csontot.
Csontkar el nem fárad, csontajakam csókol, amikor akarod… Hogyha vágyban
égnél ujra, hogyha örök vágyad parázstüze égne, – izzó tested körül ott
leszen a csontváz, ölelkezzél véle. Mily fehér a karja, mily erős a
karja – ha ő nem akarja, nem leszel te másé…
Ez a kar ugyanaz, amely ölelt téged, ez az ajk ugyanaz, amit
csókolgattál, ez a fej ugyanaz, amelynek fürtiben vágyvillámos éjek
kéjzivatarában a két kezed duskált.
Tied ez a váz. És te az övé vagy.
Ha eszedbe jutna, mást is befogadni fehér nyoszolyádba, ott leszen a
váz. Mily fehér a karja, mily erős a karja – ha ő nem akarja, nem leszel
te másé. Odacsuszik hozzád – mily erős a karja – s elriasztja, elzavarja
ujabb szeretődet.
Övé vagy és nem lehetsz a másé.
Ölelésre mindig, mindig készen van. Mikor gyul a vágyad, ott terem s
átölel. Ha a vágyad tenger, tenger az ereje.
Mást már nem szerethetsz, mást már nem ölelhetsz, szent hüségre, nagy
hüségre örök frigygyel kötött hozzá az én elmulásom, az én szép halálom,
az én rut halálom.
Általad multam el, itt vagyok hát néked Most ölelhetsz engem, most
perzselhetsz engem, most gyilkolhatsz engem.
Eltiltalak mástól. Megátkozok minden csókot, mivel mást csókolnál. A
szemed tüze kialudjon, a szived lángja jéggé fagyjon, rothadás szagát
érezd a csókban, a véred minden cseppje csipjen, mint a skorpió,
bénuljon meg a jobbod és tikkadjon el a nyelved, ha mást csókolnál
hüségtörő csókkal, becstelen asszonyom, gyalázatos urnőm, parázna
madonnám.
Mikor elolvasta, megrettenve pillantott fel az orvos.
– Megérdemli, – szólott a beteg és fáradtan dőlt a párnájára.
II.
Két hónap mulva, május elején meghalt. Az orvosnak majdnem két hónapja
volt még esküje beváltására.
A fogadása első részét ugy végezte el, hogy egyre csititgatta
borzadását.
– Hiszen ugy sem fogom elküldeni.
De mikor a csontváz előtte állott, fehéren és mereven, felébredt benne
az asszony ellen való gyülölet, a férfi sorsán való szánalom, a dühös
him haragja, a pusztitó, erős és kegyetlen nőstény ellen, az esküje
kötelező mivoltának az érzése, sőt – titkon és bátortalanul először, de
egyre erősödve és tisztulva – az érdeklődés is: mi lesz mindennek a
vége.
Junius közepén izgatottan járt-kelt, piros szegfüket látott álmában és
huszadikára meg volt vásárolva a szegfü, nagy halomban, szárával,
füszeres nehéz illatu, sötétvörös, az asztalán volt a levél és
bársonynyal bélelt, lágy és puha, diszes ládában volt a csontváz.
Ő maga ment el az asszonyhoz.
– Tessék a szalonba menni, – mondták neki.
Odavitette a ládát.
– Ajándék van benne – szólt magyarázatképpen.
Egyedül maradt. A szive ijedten vert.
Az asszony jött: erősen, szépen mosolyogva.
Először a virágot adta át dideregve. Az asszony arcán meghalt a
mosolygás. A levelet nyujtotta át szótlanul. Az asszony rápillantott az
ismert, finom betükre és hamuszinüvé vált az arca.
Olvasta a rettenetes irást félig eszméletlenül és rémült kérdéssel
tapadt a szeme a férfi arcára.
A férfi menekülni szeretett volna. De most már nem volt hátrálás. A
halottra gondolt, az esküjére. Odalépett a ládához és felemelte a
tetejét. Fekete bársonyon ott feküdt a csontváz.
Az asszony ajka sikoltásra nyilt ki, felemelte a karját és szótlanul
zuhant végig a puha szőnyegen.
III.
Két napig beteg volt. Egy hétig nem tudott aludni. Még vagy egy hétig
irtózott a csontváztól. A következő héten már nem félt tőle. Még egy hét
mulva megbarátkozott és bizalmaskodott vele. A rákövetkező héten
kinevette. És még egy hét mulva, ha látogatói voltak és koszoruit,
ajándékait megmutatta már, igy szólt:
– A legérdekesebb ajándékom nem ez. A mi felejthetetlen édes poétánk
hozzám irta a szonettjeit és nekem hagyta örökségül a csontvázát. Ott
van a sarokban a függöny mögött.
MICI
– A Zelenyák-házhoz! – mondta Iván a kocsisnak.
A kocsis bólintott, ő beleült a kocsiba és tiz perc mulva otthon volt. A
ház kapujában már várta az apja, az anyja és a két testvére: Georgine és
Melanie. Megölelgették, sorra csókolták, kézről-kézre adták és
diadalmenetben vitték be a házba. A holmiját a cselédek szedték le a
kocsiról; ő nem is látta őket.
Bent már az asztalon állott az ebéd, de Iván eleinte alig ehetett, mert
folyton kérdésekkel ostromolták. Hogy mi mindent csinált egy hosszu év
óta? Hogy nem érezte-e magát nagyon elhagyatottnak abban a messzi
Halleban? Hogy voltak-e ott még magyarok? Talán marosváriak is? Hogy a
jövő évben már ugy-e bizonyosan Budapestre megy a doktori diplomát
megszerezni?
Iván végre mindenre válaszolt és végre jóétvágygyal, kiéhezetten enni
kezdett, amikor a nyugalmas ebédet megzavarta egy kellemetlen incidens.
A szobaleány bejött az inasnak segiteni az asztal gyors leszedésében;
egy mártásos csészét elvett az asztalról; Miklós odanézett és látta,
amint az anyja beszélgetés közben egy gyors mozdulattal, véletlenül
meglöki a csészét, a csésze megbillen és néhány csepp belőle ráhull az
anyja lilaselyem háziruhájára…
– Vigyázz! – kiáltotta jókedvüen.
De alig hangzott el a figyelmeztetés, a lilaselyem ruhán már ott volt a
szürke mártás néhány cseppje; ugyanabban a másodpercben az anyja már fel
is ugrott, kipirult arccal fordult szembe az elfehéredett szobaleánynyal
és hatalmasan pofonvágta.
– Takarodj ki! – mondta neki.
Iván elámulva és megdöbbenve nézte ezt a jelenetet. A szobaleány arcának
az egyik fele kivörösödött a pofontól; a szeme könnyes lett; megfordult
és kiment.
Az inas még bent volt, Iván tehát angolul beszélt:
– Mama, az Isten szerelmére, – mondta csendesen – bocsáss meg… ezt
igazán nem értem… Ez csak nem volt ok rá, hogy pofonvágd?
Az anyja türelmetlenül tisztogatta a ruháját és idegesen felelte:
– No tessék… Talán már te is el vagy ragadtatva tőle?
– Kitől?
– Ettől az ocsmány békától. Ettől a bestiától.
– De kitől?
– Hát Maritól. A szobaleányunktól.
– Én meg se néztem eddig.
– De ő bizonyosan azért szorgoskodott ugy idebent, mert te itthon vagy.
Ahol az egy férfit érez…
– Mama, nekem ahhoz semmi közöm. De igy nem lehet bánni emberekkel.
Küldd el, ha akarod, de…
– Hát tudod mit: ne szólj bele a dolgomba. Nektek könnyü. Aztán, ha nem
kapok cselédet…
Iván csodálkozva vont vállat és odafordult a két hugához. De rögtön
látta, hogy azok sem értenek vele egyet. Georgine gunyosan mosolygott,
Melanie pedig vonogatta a vállát.
– Téged is elbüvölt, – mondta Georgine.
– A mamának igaza van, – mondta Melanie. – Ez a bestia türhetetlen már.
Iván nagynehezen tisztázta magát az alól a vád alól, hogy Mari elbüvölte
és a felindult és haragos nők ekkor elmondták neki, hogy kicsoda Mari.
Mari a bognárnak a leánya Nánásról; a Zelenyák-birtok ispánja küldte;
féléve van itt és a férfiak izlése igazán hihetetlen; hallatlan, hogy
milyen aljas minden férfi; ez a donna, – a hölgyek kedvvel nevezték
donnának Marit és ugy mondták ki ezt a szót, mintha sulyos sértés volna
– ez a donna tetszik nekik; ez a donna félévvel ezelőtt még parasztleány
volt, nézd meg: hogy jár most; nem fogod elhinni: sokszor elegánsabb,
mint mink…
Iván tudomásul vette ezeket a felvilásitásokat és ebéd után csakugyan
megnézte végre Marit, aki az utjába került. Meg volt lepetve. Ez
csakugyan nagyon szép leány, még pedig a legkülönösebb és legérdekesebb
fajtából. Vöröses, aranyos haj; nagyon fehér arcbőr; nagyon finom orr;
sötét szem. Hihetetlen, – gondolta Iván – hogy ez félévvel ezelőtt
parasztleány volt.
Többet azután nem törődött Marival. Szigoru és becsületes elhatározása
volt, hogy otthon semmiféle piszkosnak érzett kis kalandot nem kezd és
Mari az ő számára sohasem lett több szobaleánynál. Abban igazat adott
utóbb az anyjának, hogy a leány erősen forgolódik körülötte; a
forgolódása azonban sohasem volt tolakodó, inkább nagyon igyekvő és
nagyon alázatos kiszolgálás volt. Nem értette, miért támadt fel a leány
ellen az egész házban a nagy harag és miért bánnak olyan rosszul vele,
de egy-egy szelid elvi tiltakozásnál most már nem ment tovább.
– Miért nem külditek el? – kérdezte egypárszor. – Nem is értem, miért
marad itt nálunk.
Ennél tovább nem ment. Ő maga jóindulatu és udvarias volt a leányhoz, de
amikor őszszel Budapestre utazott, már a vasuton elfelejtette.
Husvét tájban jött megint haza. Egy félév alatt nagyon sokat tanult,
nagyon sokat dolgozott és most – a vizsgája után – jókedvü volt és
nagyon vágyódott a pihenésre. Délben megjött, megebédelt, azután
lefeküdt aludni. Öt óra tájban felébredt, meguzsonnázott és a
testvéreivel elment sétálni. A Fő-utca korzóján sétáltak. Friss tavaszi
alkonyat volt; az utcán nyüzsögtek az emberek. Iván a két testvérével
beszélgetett és egyszerre látja, hogy a két leány megmereviti a fejét és
beszélgetés közben összehuzott szemmel néz el a távolba.
– Kin akarnak ezek átnézni? – gondolta Iván.
Egy suhogóruhás, tollaskalapu, szőke nő jött velük szembe. Egyenesen
feléjük tartott. Ivánnak olyan ismerős volt, hogy szinte a kalapjához
nyult már, hogy köszönjön neki. De előbb valami bizonytalan érzés
visszatartotta és azután gyorsan eszébe jutott a leányok gőgösen
felemelt feje. Nem köszönt. A szőke nő egy rejtett, bujkáló mosolygással
nézett végig rajtuk, azután továbbment.
– Ki volt ez? – kérdezte Iván. – Olyan ismerős…
Georgine nem is akart felelni.
– Ah! – mondta bosszusan.
Melanie gunyosan nevetett.
– Mari! – mondta. – A volt szobaleányunk. A protegéed!
– Óriási! – szólt Iván őszinte álmélkodással.
– Hogy az ilyen szemétnek szabad itt sétálnia! – mondta Georgine
haragjában szinte sziszegve.
– Szégyelhetnétek magatokat! – mondotta szemrehányóan Melanie. – Ti
férfiak mind…
Iván megilletődötten hallgatta haragos testvéreit és nem szólt. Nem
akart a Mari karriérjéről tőlük kérdezősködni. Otthon, vacsora után
azonban megkérdezte az apját.
– Barátom, – mondta neki az öreg – olyant még nem láttál. Egy héttel
azután, hogy te elmentél, itt hagyott bennünket. Egyszerre csak feltünt
a korzón: selyemruha, tollas kalap. Valaki felruházta. Azután kaszirnő
lett a Koronában, de csak azért, hogy valami foglalkozása legyen és mert
szereti a pezsgőt. Meg van vele bolondulva az egész város. Tisztára meg
vannak bolondulva. Most Micinek hijják. Egyszer, a gazdasági egylet
közgyülése után elmentünk a Koronába; szeparéba; hivattuk, nem jött.
Ehhez mit szólsz? Nem jött, mert én ott vagyok. Azzal mulat, akivel
akar. A Korona-kávés azért mégis tartja, mert amióta ott van, azóta
folyik nála a pezsgő… De miránk haragszik. Nagyon haragszik ránk.
Iván nevetett.
– Hát hadd haragudjék! – mondta.
– Nono, – felelte az apja – nono… Nem jó, ha haragosai vannak az
embernek…
– Ugyan, apám! – mondta Iván.
– Nono, tudom én, amit tudok.
Iván vállat vont és nem törődött tovább a dologgal. Másnap a korzón ujra
találkozott a lánynyal és ekkor már teljes mértékben méltányolta a Mici
dicsőségét. A barátai el voltak tőle ragadtatva. Milyen okos. Milyen
szellemes. Hogy tud csufolódni. Iván mosolyogva bólogatott ezekre a
dicséretekre.
– Nálatok volt szobalány – mondta az egyik barátja.
– Igen – felelte Iván. – Hát nem titkolja ezt?
– Ellenkezőleg. Dicsekszik vele.
Iván ekkor ugy vélte, mintha a társaság egyik tagjának az arcán
rosszindulatu mosolyt látna. De azután elhessegette ezt a gondolatát.
Este a korzón megnézte a lányt és ő maga is szépnek találta.
– Igazatok van, – mondta másnap a barátainak a kaszinóban. – A Mici
csakugyan szép és elegáns. A legfurcsább az, hogy a ruhája milyen
raffináltan elegáns. Egy parasztlány!
– Mikor nálatok szobalány volt, akkor nem volt olyna elegáns, mi?
– Én nem sokat néztem, de azt hiszem, nem.
Ivánnak ekkor ismét ugy tetszett, mintha a társaság egyik tagjának az
arcán valami gonosz mosolygást látna. Összehuzta a szemöldökét, de
rögtön érezte, hogy a haragnak semmi értelme. Rosszindulatu mosolygás?
Hátha jóindulatu volt? Ki tudhatja azt?
Ugyanennek a napnak az estéjén feldult állapotban találta az egész
családját, mikor hazament. A Georgine szeme ki volt sirva és a többiek
sötéten hallgattak.
– Mi történt? – kérdezte Iván később az anyjától.
– Az történt, hogy Georgine és Kovácsy között vége mindennek.
– Miért? Hogyan?
– Délután találkoztak a tennisznél. Kovácsy már két napja kerülte
Georginet. Georgine beszélni akart vele… szó szót követett… Kovácsy
kijelentette, hogy neki nem kell olyan lány, aki éjszaka az ablakon át
szinészekkel csókolózik…
– Mi? Mi? Hát…
– Hát ugyan kérlek, itt volt ezelőtt egy évvel az a Tamásfi, a
bonvivant, aki most Pesten van… Örökké itt járt az ablak alatt; hát az a
lány egyszer kinyitotta az ablakot és beszélgetett vele…
– De éjjel.
– Ééééjjel! Hát aztán! Semmi se történt. Csak néhány csók. Mi van azon.
Georgine őszintén bevallott mindent.
– Mindent?
– Mindent, de előbb egy nagy pofont adtam neki.
– És Kovácsynak is bevallotta?
– Annak nem. Tagadta. Okosan tette.
– Hát akkor Kovácsy honnan tudta?
– Ezt nem tudjuk mi sem. Ez az, amit nem tudunk.
Iván azon törte a fejét: mit csináljon. Barátságos beszélgetés? Pofon?
Provokálás? Egyiket sem találta okosnak. Végre elhatározta, hogy
egyelőre vár és a további eseményektől teszi függővé, hogy mit csinál.
Másnap délben azonban Melanie sirva jött haza Radákéktól, akiknél
látogatóban volt. Bezárkózott a szobájába, nem akart az ebédhez jönni és
senkit sem eresztett be magához. Georginet végre beeresztette és
Georgine egy óra mulva zavarodottan és dacos ajakkal jött ki tőle.
– Mi baja? – kérdezte az anyjuk.
Georgine nem akarta elmondani. Az anyjuk pofonnal fenyegette; Georgine
ekkor félrevonta és elmondta neki a dolgot.
– No, mi az? – kérdezte Iván.
Nem akarták neki elmondani. Este lett, mire az anyja rászánta magát,
hogy elmondja.
– Hát Melanie ott volt Radákéknál. És Radák Kata elbeszélte neki, hogy a
bátyja – az ő bátyja: Radák Pista – elbeszélte neki, hogy Melanie, ha
lefekszik és jókedve van, a párnáját magához szoritja és azt mondja: –
»Pista, Pistukám«… és csókolgatja… és ölelgeti… A párnáját. No, hát ez!
– És ez igaz? – kérdezte Iván felháborodva.
– Igaz.
– Hát ez hallatlan! Felháboritó!
Georgine közbeszólt:
– Ugyan menj! – mondta megvetően. – Ti férfiak mind egyforma szamarak
vagytok.
Iván nem felelt. Most jön a pofon, – gondolta – itt már csak a pofon
segit.
Azután visszariadt ettől a gondolattól. Szent Isten hiszen ebből botrány
lesz; hiszen akkor még többen megtudják azt, amit most csak egy-két
ember tud. De honnan tudja ez az egy-két ember?
– Hát honnan tudja ezt Radák Pista? – kérdezte.
– Ez az, amit nem tudunk – mondta az anyja. – Nem is sejtjük.
– Gondolkozzatok csak.
Gondolkoztak, de nem találták ki. Haza jött az apjuk és annak elmondták
a dolgot Az öreg Zelenyák köhögött, zavarodottan igazgatta a gallérját,
huzogatta a mancsettáját, fel-lejárt, végre megállt és hagosan mondta:
– Kicsoda? Tudni akarjátok, kicsoda? Hát: Mici!
– Mici?… Mari?
– Igenis: Mici… Mari… Ő terjeszti rólunk ezeket a dolgokat. Még sokkal
rosszabbakat is.
Egy másodpercre nagy hallgatás támadt, azután kitört a felháborodás
zugása.
– De hát ez hallatlan! Ez szemtelenség! Be kell csukatni! És te ezt
tudtad?
– Csend! – mondta Iván.
Odafordult az apjához.
– Apám, – mondta – bocsáss meg, igazán furcsa, hogy te ezt tudtad és
mégis csak most szólsz. Hiszen itt tennünk kell valamit.
– Én már próbáltam, – mondta az öreg dörmögve és zavarodottan. – De
velem szóba sem akar állni. Szóba sem áll velem.
– Hallatlan, – mondta az asszony ájuldozva – hallatlan! Ennek is a te
tehetetlenséged az oka. Tehetetlen vagy. Gyáva vagy. Szégyen, gyalázat,
hogy milyen gyáva figura vagy.
– Te pedig hallgass, – kiáltotta felcsattanva az öreg – mert majd
elmondom, hogy _rólad_ mit beszél. Hogy miért félted ugy a lilaselyem
háziruhát. Hogy kinek tetszel olyan nagyon abban a ruhában. Hogy a kis
szalonban…
Iván ránézett az anyjára és elállott a szive verése, a mikor látta, hogy
az anyja elsápad és a harciassága egyszerre eltünik. Az anyjáról mindig
azt tartotta, hogy csodálatosan fiatal és szép még mindig; most
egyszerre rutnak látta.
– Apám… kérlek, – mondta kinzottan – ne folytasd.
Csend lett. Az asszony sirásra álló szájjal nézett ki az ablakon.
Georgine lesütött szemmel és merev arccal ült a helyén. Az öreg fel- és
lejárt. Iván összeszedte magát.
– Végre is, – mondta nagy erőfeszitéssel – most az a fontos, hogy
valahára tudjuk, kivel állunk szemben. Azt hiszem, igy nem lesz nehéz
elbánni vele.
– Nagyon tévedsz – mondta az öreg Zelenyák. – Nem is tudunk vele
elbánni.
– Miért, hogyne tudnánk…
– Hogyne tudnánk! Hogyne… Be akarod talán perelni? Először: igazat mond.
Másodszor: mindig csak egy embernek mondja egyszerre. Harmadszor:
akármit csinálunk, az csak nekünk árt. Talán a járásbiróságnál akarod
tárgyaltatni ezeket az ügyeket?
Iván nem felelt.
– A pletyka nem büntetendő cselekmény, – mondta az öreg. – Különösen ha
igaz. És a pletyka mindig igaz.
Iván összeszoritotta az öklét.
– De hát csak van rá mód, hogy elbánjunk vele? – kérdezte haragosan. –
Eltoloncoltatjuk.
Az öreg megvetően legyintett.
– Beszéltem a főkapitánynyal – mondta. – Nem toloncoltathatja el, mert
nagy lárma lenne belőle. Jóbarátságban van az ujságirókkal. És a
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Glória és más novellák - 07
- Parts
- Glória és más novellák - 01Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3999Total number of unique words is 173733.3 of words are in the 2000 most common words47.9 of words are in the 5000 most common words55.6 of words are in the 8000 most common words
- Glória és más novellák - 02Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3974Total number of unique words is 171236.4 of words are in the 2000 most common words50.3 of words are in the 5000 most common words57.3 of words are in the 8000 most common words
- Glória és más novellák - 03Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3857Total number of unique words is 171734.6 of words are in the 2000 most common words49.3 of words are in the 5000 most common words57.0 of words are in the 8000 most common words
- Glória és más novellák - 04Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3881Total number of unique words is 158237.3 of words are in the 2000 most common words50.5 of words are in the 5000 most common words57.2 of words are in the 8000 most common words
- Glória és más novellák - 05Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3910Total number of unique words is 159737.7 of words are in the 2000 most common words50.6 of words are in the 5000 most common words57.8 of words are in the 8000 most common words
- Glória és más novellák - 06Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4002Total number of unique words is 170735.1 of words are in the 2000 most common words49.0 of words are in the 5000 most common words55.8 of words are in the 8000 most common words
- Glória és más novellák - 07Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3955Total number of unique words is 171336.1 of words are in the 2000 most common words51.3 of words are in the 5000 most common words58.9 of words are in the 8000 most common words
- Glória és más novellák - 08Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3916Total number of unique words is 176535.5 of words are in the 2000 most common words48.8 of words are in the 5000 most common words55.8 of words are in the 8000 most common words
- Glória és más novellák - 09Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3862Total number of unique words is 156137.4 of words are in the 2000 most common words51.3 of words are in the 5000 most common words57.9 of words are in the 8000 most common words
- Glória és más novellák - 10Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3960Total number of unique words is 169733.9 of words are in the 2000 most common words50.1 of words are in the 5000 most common words57.1 of words are in the 8000 most common words
- Glória és más novellák - 11Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3971Total number of unique words is 160036.1 of words are in the 2000 most common words50.9 of words are in the 5000 most common words58.3 of words are in the 8000 most common words
- Glória és más novellák - 12Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3963Total number of unique words is 180534.6 of words are in the 2000 most common words50.0 of words are in the 5000 most common words56.8 of words are in the 8000 most common words
- Glória és más novellák - 13Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3997Total number of unique words is 171533.0 of words are in the 2000 most common words45.6 of words are in the 5000 most common words51.5 of words are in the 8000 most common words
- Glória és más novellák - 14Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4208Total number of unique words is 170235.3 of words are in the 2000 most common words47.1 of words are in the 5000 most common words53.6 of words are in the 8000 most common words
- Glória és más novellák - 15Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4083Total number of unique words is 127340.0 of words are in the 2000 most common words52.0 of words are in the 5000 most common words58.5 of words are in the 8000 most common words
- Glória és más novellák - 16Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4158Total number of unique words is 124738.1 of words are in the 2000 most common words50.4 of words are in the 5000 most common words57.7 of words are in the 8000 most common words
- Glória és más novellák - 17Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 68Total number of unique words is 5028.0 of words are in the 2000 most common words46.0 of words are in the 5000 most common words50.0 of words are in the 8000 most common words