Glória és más novellák - 02

– Megkaptam az arcképét, – jött a válasz négy hét mulva – és a szivemben
boldogság és félelem reszket. Hónapok óta, mióta egyre szomjasabb
várakozással várom édes leveleit, a lelkemben nő, árad és dagad egy
szenvedély, amely kitör most, hogy ragyogó képét is látom. A faj
korlátain, az idegenségen és a messzeségen, a hegyeken és a tengereken
átalszárnyal a szerelem és csókot lehel fehér kezére. Hiába tilt el az
okosság és a kételkedés, hiába rémitget az a félelem, hogy maga a
fajtája idegenkedésével és felsőbbségével tekint rám, az én szerelmem
ugy érzi, hogy a mi lelkeink egyenlő és rokonlelkek, hogy a lelkeink
amelyek olyan csodamódon találtak egymásra, el sem is válhatnak soha.
Szőke haja fényt sugároz rám a tengereken át, fehér arca világosságot
áraszt az életem utjára. Mélységben vagyok és mint a napra, ugy tekintek
magára. – Hajoljon le hozzám és keze érintésével váltson meg engemet. A
boldogságom, az életem függ a válaszától. Ha nem csalt az a sejtés, hogy
leveleinek finom betüiből szeretet szólott hozzám, akkor enyém az élet.
Ha csalt, akkor vége az én életemnek. Vége oly igazán, mint ahogy az
ereimben azoknak a japán nemeseknek a vére folyik, akik egy tévedésért
vagy hibáért, a becstelenségnek látszatáért is, vagy egy szenvedésért,
amit szótlanul kellett türniök, karddal döfték keresztül a szivüket.
… Horvát Klára nedves szemekkel olvasta a levelet. A sorokból mély
szerelem szólott hozzá, megfogta, elkábitotta, mámorossá tette a különös
romantika, amely ebben az esedező, nagy szerelemben volt. A tengereken
tul, a föld másik felén van valaki, aki meghal, ha ő igent mond egy
kérésre.
Idegenkedve nézte Csák Sándort: az az ember ott a tengeren tul meghal,
ha ő ennek igent mond. És azt – ott a tengeren tul – szereti; már
egészen bizonyos volt benne, hogy szereti. Milyen finom a lelke, hogy
esdekel a szerelméért, hogy imádja őt Álmodozva járt két napig.
A harmadik napon levelet kapott:
– Megkaptam a második levelét – szólt az angol irás és kivánsága szerint
itt küldöm az arcképemet. Reszketve várom a válaszát.
Horvát Klára megnézte a fotografiát. Japáni arc tekintett rá. Egy
sárgaarcu, alacsony ember állott a képen. Egy ferdeszemű. Egy
operettember.
A lány megdöbbenve bámult rá: a tengereken tul ehhez szálltak az álmai?
Egy pillanat alatt vége volt mindennek. A szeme könnybe borult és sokáig
sirt keservesen. Mikor jól kisirta magát, sóhajtott egyet.
Bement az apjához.
– Férjhez megyek Csákhoz – mondta nyugodtan.
Pár nap mulva irt Japánba. Röviden; nem kegyetlenül, csak közömbösen.
– Tegnap jegyet váltottam Csák Sándorral.
Egy hónap mulva az egész dolgot elfelejtette és egy szikrát sem törődött
vele, mit csinál a sárga ember ott tul a tengeren.


PÁRIS!
– Irma! – kiáltotta Pálfi. – Ide nézz. Nem Lyonba megyünk, hanem
Párisba.
A fiatal asszony kiváncsian hajolt a levél fölé és Pálfi ujjongva
magyarázta neki:
– Az igazgató ir. Ő maga irja. Majd meglátod, micsoda ember ez. Azt
irja, hogy jó mérnökük van nekik elég; a gyárban nincs rám olyan nagy
szükség, hanem neki annál nagyobb szüksége van rám. Titkár leszek és
igazgatóhelyettes. Azt irja, hogy már régen közölni akarta ezt velem,
csak az alkalomra várt. Most, hogy háztartást alapitok és ilyen
váratlanul megházasodom és hogy a szép Magyarországból bizonyosan szép
asszonyt viszek el, most nem halasztja tovább.
– És Párisban fogunk lakni? – kérdezte az asszony örömmel.
– Igen. Még pedig milyen palotában. Az igazgatóhelyettesnek ott kell
laknia, hivatalos lakása van. És a fizetésem mégegyszer annyi lesz, mint
eddig volt. És… micsoda szenzáció lesz ez a gyárban. Mindenki azt hitte,
kivülről hoznak igazgatóhelyettest. Micsoda ember ez! Micsoda ember ez!
– Hogy hivják?
– Georges Croisset. Engem mindig nagyon szeretett.
– Fiatal?
– Nem. Ötvenöt éves. De majd meglátod, milyen fiatal és milyen
elragadóan kedves. Egy francia marquis, aki gyárakat és bányákat igazgat
és a tőzsdét dirigálja.
– Családos?
– Igen. Gyönyörü felesége van és egy kis fia. Meglátod, milyen kedvesek
lesznek hozzád.
A fiatal asszony elgondolkozva nézett maga elé, azután sóhajtva és
boldogan mondta:
– Páris! Páris!… Istenem, milyen boldog vagyok…
Pálfi boldog mosolygással olvasta végig még egyszer a levelet, azután
nevetve mondta:
– Azt kérdezi, hogy elfogadom-e? Megyek és rögtön válaszolok neki.
– Mire a levél odaér, mi is ott leszünk.
– Nem. A levél két nappal előbb ér oda. Mi csak holnap indulunk és
Münchenben félbeszakitjuk az utat egy napra.
Pálfi megirta a levelet és másnap elutaztak. Az asszony apja kikisérte
őket az ákácos zsadányi állomáshoz és sokáig integetett a vicinális
vonat után, a mely elvitte őket. Az asszony kihajolt a kocsi ablakán,
azután könnyes szemmel nézegette a kövér buzaföldeket, amelyek között a
kis vonat végigszuszogott. Egyedül voltak.
– Irma! – mondta Pálfi halkan és gyengéden.
– Nem sirok – szólt az asszony. – Nézd, nem sirok. De mégis… mégis csak
az egész életemet itt töltöttem eddig Zsadányban. Tizenkilenc évet. És
most… apa egyedül maradt otthon… és ki tudja?…
– Mit: ki tudja – felelte Pálfi jókedvüen. – Boldog leszel és boldogan
fogunk élni és egy év mulva hazajösz hozzá és hazahozod már az első
unokáját.
A fiatal asszony hátradőlt, behunyta a szemét, a pillái alatt még
könnyek voltak, de az egész arcát egy nagy, meleg, szelid és álmodozó
mosolygás derengte be. Behunyt szemmel nyult a férje keze után, megfogta
és megszoritotta. Sokáig ült igy mosolyogva, a férje kezét a maga puha
meleg kezében tartva, behunyt szemmel beleálmodozva a jövőbe; azután
félig kinyitotta a szemét és halkan és lelkesen mondta:
– Ha lány lesz, Juditnak kereszteljük.
Pálfi mosolyogva bólintott és megcsókolta a kezét.
– Ha fiu lesz, – mondta az asszony – akkor Péternek. Apáról.
Pálfi nevetve biccentett a fejével. Az asszony mosolyogva, álmodozva
nézegetett maga elé, sokáig hallgatott, azután ujra nagyon halkan
megszólalt:
– Azt szeretném, ha az első lány lenne. Judit. Azután… azután megint
lányt szeretnék. Nem, nem is igaz, azután fiut szeretnék. Péter. Azután…
azután megint fiut. Géza. Mint te. Azután… megint egy kis lányt. A
legkisebbet. Magda.
Ránézett a férjére.
– Én legalább négy gyereket szeretnék – mondta szégyenkezve. – Nem fogod
te őket sokallani?
Pálfi visszafojtott lélekzettel hallgatta az asszonyt és most lecsuszott
eléje, letérdelt eléje, átfogta a derekát és belehajtotta az ölébe a
fejét.
– Te kedves! Te drága! Te áldott! – mondta meghatottan és mámorosan.
Ölelkezve, boldogan és hallgatva ültek és a vonat kövér, fekete
termékeny földek között szaladt velük előre.
Harmadnap megérkeztek Párisba. Az asszony jókedvü volt, nevető, boldog
nagy szemmel nézett meg mindent, Pálfi pedig izgatottan, lelkesen
kalauzolta. Pár nap mulva látogatást tettek az igazgatóéknál és
Croisset, az igazgató, másnap mosolyogva mondta Pálfinak a hivatalban:
– El vagyunk ragadtatva az ön feleségétől. Mindannyian. Milyen csodaszép
teremtés. Most kétszeres az örömem, kedves barátom, hogy önt idehivtam.
A feleségem is, én is nagyon szeretnénk, ha a társaságunkban jól éreznék
magukat…
Pálfi boldogan beszélte el ezt otthon a feleségének, a fiatal asszony
elpirult örömében és válasz gyanánt az igazgatóról és a feleségéről
mondta el ujra azt a lelkes magasztalást, amelyet a látogatásuk után
rögtön elmondott.
– Milyen kedvesek. Milyen elegánsak. Milyen szépek mind a ketten: a
férfi is, az asszony is. Hihetetlen, hogy az asszony a negyven körül
jár. Hihetetlen.
– Öregem, – magyarázta Pálfi – ennek az asszonynak csak egy gyereke
volt. És soha életében nem volt más gondja, mint az, hogy szép legyen.
Az asszony hallgatott; azután elszomorodott egy kicsit.
– Géza, – mondta később elfogódottan – én nagyon szegényes vagyok ebben
a környezetben. A mi legszebb ruháinkból is hiányzik valami… a mit alig
tudunk pótolni… De ők azonkivül többet is költenek ruhára. Ha azt
akarod, hogy gyakran velük legyünk, akkor… akkor egy kicsit többet kell
kiadnunk az én ruháimra, mint amennyit megállapitottunk. Félek tőle,
hogy egyébként… egy kicsit nevetséges találok lenni…
– De szivem, – mondta Pálfi – hiszen az természetes. Többet kell
kiadnunk, de többet is adhatunk ki, mert hiszen a jövedelmem itt
mégegyszer akkora, mint Lyonban lett volna. Természetes… csak ne
takarékoskodj… én azt akarom, hogy szép legyél…
Az asszony akkor boldog tervezgetésbe fogott azokról az uj ruhákról,
amelyeket csináltatni akar. A következő hetekben el voltak foglalva a
lakásuk berendezésével és az azután következő hetekben élték a vagyonos
párisiak párisi életét. Az igazgatóék nyilvánvalóan nagyon szerették
őket; meghivták őket a páholyukba, elvitték őket a kocsijukon,
kifogyhatatlanok voltak a fiatal asszony iránt való kedvességben Egy
kicsit büszkék is voltak rá; ha elvitték valahová, vagy ha bemutatták
egy társaságnak, ugy volt, mintha az asszony szépségének és
kedvességének szóló elragadtatás nekik is szólna egy kicsit.
Tél közepén Pálfi rosszkedvüen jött haza egy este. Az asszonynak sokáig
kellett faggatnia, mig végre elbeszélte, mi baja van.
– A direktor – mondta – négy nap óta feltünően hideg velem szemben.
Tökéletesen megváltozott. Mintha kicserélték volna. A hivatalos dolgokot
megbeszéli velem, de azt is olyan hangon!… És azonkivül egy szót sem. És
ma azt kérdezte tőlem, nem cserélném-e el a mostani állásomat az északi
gyárunk igazgatásával. Én előbb szólni sem tudtam a meglepetéstől. Ez
nyilvánvalóan diszgráczia. A fizetés nem kevesebb, de a gyár egy
nyomoruságos kisvárosban van. Előbb szólni sem tudtam, azután azt
mondtam, hogy nem. »Gondolkozzék a dolgon, kérem«, mondta és otthagyott.
Ez nyilvánvaló diszgráczia. Olyan számüzetésféle. De hát miért? Mi lehet
ennek az oka? Elgondolni sem tudom, mi lehet az oka?
Az asszony meghökkenve próbált találgatni, de Pálfi félbeszakitotta.
– Hagyd kérlek – mondta. – Holnap nyiltan megkérdezem tőle. Hiszen ez
nevetséges. Ez képtelenség. Nem cári udvar ez, hogy itt az embereket
magyarázat nélkül számüzetésbe lehessen küldeni. És velem nem lehet igy
bánni.
Pálfi másnap bement Croissethez.
– Igazgató ur, – mondta neki – én gondolkoztam az ön szives ajánlatán.
Mielőtt azonban válaszolnék rá, engedje meg, hogy tisztelettel
megkérdezzek öntől valamit.
– Tessék – mondta hanyagul és hidegen az igazgató.
– Engedje meg, hogy megkérdezzem öntől: mi oka volt rá, hogy a velem
szemben való viselkedését, a hozzám való kedvességét és jóságát
megváltoztassa?
– Kérem, én nem tartozom…
– Bocsánat, félbe kell azt a mondatot szakitanom. Az én kérdésem nem
számonkérés, hivatalos jogom természetesen nincs rá, jogot éppen csak az
ön azelőtt való kedvessége ad rá; fontos okom pedig a kérdésre az, hogy
az ön válaszától teszem függővé, elfogadom-e az ajánlatát,
visszautasitom-e, vagy pedig általában kilépek a társaság szolgálatából.
– Ah, – mondta Croisset, – erről szó sem lehet. Biztositom önt róla,
hogy az ön hivatali munkássága és mesterségbeli kitünősége felől én
változatlanul a legjobb, a legnagyobb véleménynyel vagyok.
– Ellenben?
– Mit ellenben?
– Ellenben: hivatalon kivül való szereplésemről? Nem mesterségbeli
tulajdonságaimról? Hiszen éppen erről van szó. Ez az, amit tudnom kell.
Azt hiszem, nem elbizakodottság, ha azt mondom, hogy két hónappal
ezelőtt még ezek felől is jó véleménynyel volt…
– A legjobb véleménynyel.
– Akkor őszintén szólva, teljesen érthetetlen nekem ez a változás.
– Hagyjuk ezt kérem. Minek a kinos magyarázkodás?…
– Nekem éppen arra van szükségem. Minthogy én mentnek tudom magamat
minden olyan hibától… legalább is minden olyan hibától, amely a multamat
meghazudtolná…
– Kérem. Hagyjuk.
Pálfi kért, kapacitált, könyörgött, azután bucsu nélkül akart távozni;
Croisset ekkor felállott.
– Várjon – mondta.
– Igen. Tessék.
– Hát… én önt nagyrabecsülöm tovább is, változatlanul. De nem kivánom az
ön társaságát.
– Rendben van. Miért?
Az igazgató idegesen járkált fel és le a szobában, azután odafordult
Pálfihoz.
– A nagyságos asszony, az ön felesége… ugyebár jó reménységekkel jár?…
Önöknél… nem is olyan hosszu idő mulva boldog családi eseményre van
kilátás?
– Igen – felelte Pálfi bámulva.
Az igazgató megállott előtte, a finom arca kipirult, a szép barna szeme
megvillámlott és haragosan, megvetően, szinte fogcsikorgatva mondta:
– És ön… ön nem szégyeli magát?
– Tessék? – kérdezte Pálfi elképedve.
– Ön nem szégyeli magát… Egy ilyen csodaszép teremtés! Egy ilyen fiatal
gyerekasszony… Hány éves az ön felesége?
– Tizenkilenc éves.
– Tizenkilenc éves! És most el kell pusztulnia a szépségének, tönkre
kell mennie, formátlanná kell volna, nehézkessé, csunyává, soha többé
olyan ruganyossá, acélossá és széppé nem, mint azelőtt… A fiatalságát
meg kell terhelni a legborzasztóbb teherrel, a mit asszonynak az élet
adhat. Ennek az egész sugárzó szépségnek el kell tünnie, mert ön… tudom
is én, ön sürgősen akar egy porontyot… Nem érez ön szégyenkezést, ha
ránéz erre az egyre jobban elcsufuló csodálatos teremtésre? Nem szégyeli
magát? Nem várhatott egy kicsit? Édes Istenem… pár évet csak,
ötöt-hatot, hadd élvezte volna ez a fiatal asszony addig a fiatalságát,
a szépségét, a szerelmet, amelyet éppen most megismert. Azután, Isten
neki, legyen meg, ha már meg kell lennie… De adni szegénynek egy pár
évet! Most lett asszony. Most kezdett igazán élni. És ön rut, barbár,
önző és aljas módon tönkreteszi, elcsufitja, beszennyezi, megfosztja még
a lehetőségétől is annak, hogy az életét élvezze, megfosztja a jövőre is
tőle, mert hiszen rut lesz, megcsuful az arca is, a termete is
bizonyosan, egy év alatt ötöt, tizet fog öregedni… Utálat! Utálat!
Felindultan, hangosan beszélt és a megvetéstől és az undortól eltorzult
az arca. Pálfi elképedve hallgatta.
– De uram – mondta elámulva és dadogva – én nem is tudom hirtelenében,
mit feleljek önnek? Talán azt kell legelőször megmondanom, – ha már
erről a dologról beszélünk – hogy neki is az volt a legnagyobb vágya…
szóval, hogy ő abból a felséges női tipusból való, amely született anya…
– Kérem, ne mondja ezt, – felelte ingerülten az igazgató – ez semmiképen
sem menti önt. Ellenkezőleg. Annál inkább kellett volna önnek okosnak
lennie, felvilágositani öt, megmenteni őt egy tévedéstől, egy babonának
a szörnyü és utálatos következményeitől.
Pálfinak egy ránc jelent meg a homlokán és az arca lassan kipirult. Az
igazgató észrevette.
– Ah, – mondta – hiszen igen, én nekem semmi jogom nincs ebbe
beleszólni. Természetes. Én mindezt nem is mondtam volna el, ha ön rá
nem kényszerit. Amire nekem jogom van, azaz hogy…
– Hogy?
– Hogy az ön társaságát ne találjam többé olyan kellemesnek magamra
nézve, mint azelőtt. Értsen meg: én változatlanul nagyrabecsülöm önt.
De, bocsásson meg, nem tudok önre boszuság és ingerültség… dégoût nélkül
ránézni. Hiába akarom, nem tudok. Nem tehetek róla. Mintha valaki
összetörte volna a milói Vénuszt… Ah, ön többet tett, ön rosszabbat
tett, ön nem egy holt, hanem egy élő remeket tett tönkre.
Pálfinak szikrázni kezdett a szeme. Az igazgató észrevette.
– Ne folytassuk ezt a beszélgetést – mondta. – Tudtam, hogy kinos lesz.
Nyilvánvaló, hogy mi nem értjük meg egymást.
– Nem, – felelte Pálfi elfojtott dühvel – mi nem érthetjük meg egymást.
Egy világ választ el bennünket egymástól.
– Ugy van. És én azt hiszem, ön a legokosabban teszi, ha elfogadja az
ajánlatomat. Menjenek Issy-les-Mines-be, az csendes kis város… ott…
szóval, ott csendes családi életet élhetnek.
– Helyes, – felete Pálfi. – Elfogadom. Rendben van.
– Rendben van. Isten önnel.
– Isten önnel.
Pálfi hazament a feleségéhez és elmondta neki a beszélgetést és elmondta
az eredményét. Dühösen kacagott.
– Ezek itt téged, – mondta – a maguk számára akarnának szépnek
megtartani. Midenki számára. Az egész világ számára. Ezek nem tudják
megérteni, hogy az ő finom romlottságuk mennyivel alatta van a te szent
hősiességednek, annak a gyönyörü termékenységnek, amely mindennél
nagyobb és mindennél szentebb dolognak tartja a gyereket. Ezért mennek
tönkre.
A fiatal asszony vele nevetett.
– Oh nem, – mondta – én nem vagyok párisi asszony. Ugy könnyü szépnek
megmaradni, ha az embernek egy gyereke van, mint az ő feleségének… Én
nem bánom, ha nem is maradok szép. Csak te szeress. Mással nem törődöm.
Gondolkozva és lassan elboruló arccal nézett maga elé. Aztán
könnybelábadó szemmel felnézett a férjére.
– De fogsz-e szeretni, ha nem leszek szép? – kérdezte halkan és remegő
hangon.
– Oh kedves, – felete Pálfi megindultan – hogy kérdezhetsz ilyent? Nekem
most már te vagy az egyetlen, akár szép vagy, akár nem: a gyerekem
anyja, a gyerekeim anyja.
Az asszony lehajtotta a fejét, gondolkozott, azután csendesen sirni
kezdett.
– De én nem akarom, – mondta sirva – hogy hozzám kötelességből légy hű.
Én azt akarom, hogy szeress… Én szeretnék… szép maradni…
Pálfi megölelte, megvigasztalta, az asszony lassankint megnyugodott és
Issy-les-Mines-ről kérdezősködött. Pálfi elmondta neki, hogy
Issy-les-Mines kis bányaváros északon, csendes, elhagyatott, de az
igazgatói lakás szép; nagy, pompás kertje van, az igazgató ott a
legnagyobb ur…
Egy hét alatt elkészültek a költözködés előkészitésével. Az asszony
csendes volt, gondolkozó, néha egy kicsit szomoru is. Az utolsó napon
elmentek az igazgatóékhoz bucsuzni. A bucsuzás korrekt volt, szives, de
egy cseppet sem meleg. Croissetné, a szép negyvenéves asszony,
csodálkozva és kissé idegenkedve nézett a tizenkilenc éves asszonyra,
akinek a járása kezdett megnehezedni…
Másnap reggel vonatra ültek. Rut, hideg és piszkos téli reggel volt.
– Délután hat órakor – mondta Pálfi – Issy-les-Mines-ben vagyunk.
A vonat piszkos külvárosi házak között robogott el. A fiatal asszony
kinézett az ablakon és visszanézett Páris, az igazi Páris felé.
– Páris! – mondta halkan és remegő ajakkal. – Páris!… Páris!…
Pálfi megfogta a kezét.
– Nagyon sajnálod? – kérdezte halkan és gyöngéden. – Nem tudunk majd
kárpótlást adni neked… én és az, a ki jön?…
– Igen, – mondta az asszony – igen, ti tudtok. – Nagy lélekzetet vett és
rögtön utána zokogás buggyant ki az ajkán.
– Bocsáss meg – mondta zokogva. – Nekem csak ti kelletek. De olyan szép
volt… olyan szép volt ez a pár hónap…
Nem tudta elfojtani a sirását. A vonat vágtatott észak felé, már a
külvárosi házakat is elhagyta és ő keservesen sirt. Pálfi hallgatva és
elsötétült tekintettel nézte és megértette, hogy az asszony a szépségét
siratja, azt a hódolást siratja, amely a szépségének kijárt, a
bámultatást siratja, megértette, hogy Páris bennehagyta a mérgét a
szivében, hogy sehol sem lesz ezentul igazán otthon és hogy gyönyörü
termékenysége nem csupán ujjongva fogadott áldás többé a számára, hanem
sulyos teher, nehéz áldozat, nagy csapás, amelyet az asszonyi sors
kérlelhetlensége rárótt.


AUGUSZTUS
Irigyeltem őket. Vendégük voltam; az irántuk való rokoni szeretetem
mindig erős volt, mind a kettőjüket nagyrabecsültem és bámultam; mégis
irigyeltem őket. Keserü, dühös, haragos irigység kelt fel a szivemben
ellenük. Olyan szépek voltak, olyan erősek, olyan okosak. Amikor ebéd
után és vacsora után szivarfüstben beszélgetni kezdtek és amikor
apróságokról, semmiségekről, mindennapi dőreségekről siklott vitára a
beszélgetés: egyszerre két lángelme villogott előttem. Ugy éreztem
ilyenkor, hogy egyszerre a földre zökkenek, tehetetlen voltam és sirni
tudtam volna dühömben, hogy ezek ketten mért szökkennek el mellettem
könnyedén és miért pattannak egyszerre – ebéd után, szivarfüst mellett,
az elme renyheségének az órájában – olyan vidékekre, ahová én a
legéberebb akarattal és megfeszitett elmeerővel se tudom követni őket.
Apor János, az apa ekkor ötvenöt éves volt. Kálmán, a fia harminc. Az
apa ekkor mondott le a miniszterségről: ugy rugta el magától, mint ahogy
egy megunt csizmát rug le az ember a lábáról. Kálmán ekkortájt irta meg
a matematikai munkáját, amely ugy elragadta a németeket. És ezt is ugy
csinálta, mint az apja mindent csinált: könnyedén, elegánsan,
megerőltetés nélkül. És hasonlitottak egymásra. Szépek voltak. Erősek.
Szálasak. Gazdagok, gazdagok… nagyon irigyeltem őket.
Néha dühödten kiáltottam magamban:
– Miért nem vagyok én is ilyen? Hiszen az én vérem az ő vérük. Én is
Apor vagyok. A nagyapánk közös. Miért kell nekem vánszorogni, mikor ezek
repülni tudnak? Miért kell nekem keservesen tanulni, dolgozni, talpalni,
verekedni minden lépésért, amelyet előretehetek?… És miért vagyok
szegény, amikor ők gazdagok?
Majdnem meggyülöltem az anyámat és a nagyanyámat. Az ő vérük, a csendes,
lomha, polgári vér, az rontotta meg az Apor-vért bennem. Azért vagyok én
lassu gondolkozásu, hizásrahajló, rövidorru, barna és a legsiralmasabban
középtermetü, amig ezek villogó gondolkozásuak, karcsuak, magasak,
remegően finom orruak és szőkék, szőkék…
… Lassan hozzászoktam a felsőségükhöz, a magasabbrendüségükhöz.
Belenyugodtam. És akkor azután jól éreztem magamat náluk. A kertjük, az
egész nagy birtokuk szép volt és a házuk fejedelmi kényelmü.
Olvasgattam, dolgozgattam és csendesen, szépen telt a nyár.
Egy pokolian forró augusztusi délután a kertben sétáltam. Az istállók
felől égő vörös arccal jött Apor János:
– Mi baj, János bátyám? – kérdeztem tőle.
Remegő torokhangon felelt:
– Kilovagoltam Szaffiánon. A dög makrancos volt. Hazahoztam, az
istállóban megkötöztettem és addig ütöttem, mig vérben nem fürdött.
Ránéztem. A szeme zavaros volt, a fenekén a düh csillogott és a
pupillája szélesre kitágult
– No, János bátyám…
Elhallgattam. Az akartam mondani, hogy egy jó lóval nem szabad igy
bánni, de ugy nézett rám, hogy elhallgattam. Ijedten kérdeztem:
– Valami baja van, János bátyám?
A vékony, fehér ujjaival végigsimogatta a homlokát és azt mondta:
– A fejem fáj.
Azután otthagyott. Tudtam, hogy a minisztersége utolsó idejében
gyötrelmes fejgörcsei voltak. Az idegessége tette ilyen bőszültté
gondoltam és nem törődtem vele.
Másnap délután puskadurranást hallottam a gyümölcsös felől. Arra mentem.
Apor János állott ott füstölgő puskával a kezében és amikor meglátott,
mosolyogva intett egy bokor felé.
– Nézz oda.
Odanéztem. Egy parasztgyerek feküdt a bokorban, a combjából ömlött a
vér. Egy csomó alma és körte feküdt mellette; nyilván lopni jött be a
szerencsétlen.
– De János bátyám…
– Hallgass. Majd megmutatom én ezeknek a disznóknak.
Kálmán jött oda.
– Nézd, – mondtam neki felháborodva.
Kálmán rögtön megértette a dolgot, vonogatta a vállát, azután megnézte a
kapálozó parasztfiut és mosolyogni kezdett.
… Rettenetes volt ez az augusztus. A forróság csipő tüzkorbácsokkal
csapkodta az ember fejét. A lélekzet is nehéz volt és az ember érezte,
hogyan vonaglík betegen az agyveleje a hőségtől. Tébolyitó, napszurásos,
gyilkos augusztus volt.
Délben együtt ültem Apor Jánossal. Lustán ültünk mind a ketten és
hallgattunk. Ekkor bejött a házvezetőnő. Nagy kerülővel, finoman és
diszkréten, alázatosan, fontoskodva, szörnyüködve és felháborodva
előadta, hogy baj történt a háznál. A Marinak – az egyik szobalánynak –
kis lánya született az éjjel. Valami erdészféle járt hozzá kérem
alássan…
Az Apor János arca kipirult. Intett az asszonynak, hogy elmehet. Majd ő
intézkedik. Mikor egyedül maradtunk, hallgatott.
– Hát mit csinál a leánynyal, János bátyám? – kérdeztem.
Felém fordult. Az arca vörös volt az orra remegett és rekedten mondotta:
– A kölyköt széttapossuk.
Meghökkenve néztem rá. Tréfára akartam venni a dolgot, azután komolyan
akartam emlékeztetni a liberális elveire, de nem tudtam. Ujra mondta
rekedten, és hörgött a torka:
– Széttapossuk.
A szemébe néztem és elállott a szivem verése az irtózattól. El volt
borulva a szeme, de ezt az elborulást egy dühödt, eszeveszett, makacs
láng törte át. Nem tudtam megmozdulni a rémülettől; de világosan,
határozottan, bizonyosan éreztem, láttam, tudtam, hogy őrült. Őrjöngő.
Bolond. Veszedelmes. Dühöngő. Tébolyodott…
Fáztam a rémülettől, jeges volt a testem és vacogott a fogam. Felkeltem.
Menekülni akartam. Remegett a lábam és alig tudtam lassu lépésekkel
kivonszolni magamat a szobából. Hallottam, amint mögöttem, benn a
szobában nagy lépésekkel rohan fel és le Apor János; én vágtattam le a
lépcsőn.
Kálmánt kerestem. Egy percre visszariasztott ez az irtózatos, rut
feladat: megmondani a fiunak, hogy az apja megőrült. Azt gondoltam,
legjobb lenne csomagolnom és rögtön elutaznom. De azt mondtam magamban,
hogy ez gyávaság; kötelességem, hogy figyelmeztessem Kálmánt.
A kapuban találkoztam vele. Kimelegedve, nekihevülve jött az izzó
napfényben uszó tarlóról. Megállitottam. Haboztam még egy kicsit, de
azután megerősitettem a szivemet.
Mindenekelőtt, gondoltam, elbeszélem neki a mai esetet.
Nyugodtan, halkan, óvatosan és gyöngéden, hogy kiméljem az
érzékenységét, elmondtam neki. Idegesen hallgatta. És amikor oda értem:
– … az édes apád erre ujra azt mondta; a kölylköt széttapossuk…
Akkor Kálmán felém fordult, remegve szoritotta ökölbe a kezét,
reszketett a vékony, finom orra, a szeme elborult és rekedten mondta:
– Igaza van… Széttapossuk… Azt a kölyköt széttapossuk.
A szemébe néztem és ujra elállott a szivem verése. A szeme elborult és
ez a borulás ugyanaz volt, ami az apja szemét fátyolozta be. És ezen a
boruláson egy lobogó, dühödt, makacs láng lobogott át.
A falnak támaszkodtam, hogy össze ne essem; ugy bámultam rá. Hogy
hasonlitott az apjára…
Megfordult és otthagyott. Az elmém fáradt volt a rémülettől, de tisztán
láttam mindent. Az apa még erős volt. A csodálatos kifinomodottság, a
tultenyésztettség, a lángelme terhét elbirta ötvenöt évig. Akkor roppant
meg. De a fiu már az ő fia volt. Még kifinomodottabb, még magasabb
rendű… Csak harminc évig birta.
És amint remegő testtel a kapuba kapaszkodva állottam és azon törtem
megrettent remegő elmémet, mit csináljak, kinek szóljak, milyen orvost
hivassak, hová vitessem őket, amint rémült irtózattal gondoltam el, mi
történik, ha ezek ittmaradnak együtt és valamikor csak kitör a
katasztrófa, egyszerre megindult, reszkető, a szemet könnyekkel elboritó
hála árasztotta meg a szivemet. Végtelenül nagy, gyöngéd, meleg hála az
anyám és a nagyanyám csendes, lomha, polgári vére iránt, amely adta
nekem a lassu gondolkozást, a hizásra való hajlandóságot, az egész
áldott, csendes, békés és biztos középszerüséget.


STANCI
A szobalány bejött a szalónba és jelentette, hogy tálalva van. Tárnok
Livia felállott. Felállott a négy férfi is; mind a négyen frakkban
voltak, a fekete frakkok és fehér ingmellek között tüzes fényben
ragyogott az asszony biborszinü selyemruhája és aranyfényü, dus haja.
Tárnok Livia rájuk mosolygott. Egyikük a karját nyujtotta, Tárnok Livia
feléje nyult, de egyszerre megállott.
– Ohó, – mondta – hiszen még egy vendégem van.
Odament az egyik ajtóhoz és átkiáltott rajta:
– Stanci!… Sta–a–anci!
Az urak meglepetve néztek össze; Tárnok Livia hátrafordult.
– Nem mondtam már a szinházban? – kérdezte. – Azt hiszem, mikor az
öltözőmben voltak…
– Nagyságos asszonyom – szólt az egyik ur – azt mondta, hogy még egy
férfivendég lesz…
Tárnok Livia nevetni kezdett.
– Azt mondtam? És mégis majd elfelejtkeztem szegény Stancikámról. Sta –
a – anci!…
Az ajtó mögött lépések zaja hallatszott.
– Itt van – mondta Tárnok Livia.
Az ajtó kinyilott és az urak elámulva néztek a jövevényre. Ketten
nyugodtan maradtak, de a másik kettő nevetni kezdett. Az ajtóban egy
alacsony, vézna, fekete szakállas, kis ur állott. Smoking volt rajta,
fehér, de puha ingmellel. A barna arcában, mélyen bent a homlokcsontjai