Glória és más novellák - 13

igazgatója öngyilkos. A második ez: Apor János agyonlőtte magát.
Egy másodpercre megállt a szive verése. Átfutotta a cikket. Apor János
agyonlőtte magát… gyógyithatatlan betegség… régi buskomorság… a
megőrüléstől félt… pillanatnyi elmezavar.
Egy másodpercre megrettent, egy percig habozott, azután elöntötte a vér
a szivét és fiatal, vad ujjongás támadt a lelkében. Hát nyitva az ut.
Csak végig kellett gondolnia egy gondolatot és már valósággá válik. A
sors a maga rettenetes és hatalmas kezével elébe nyul és félrelódit az
utjából mindent, ami előtte áll. Tegnap vagyonhoz juttatta, ma
csatatérhez. A nagy hóditók káprázatos szerencséje ez, a sors különös
kedveltjeié, az ember felett álló embereké, akikre felséges munkák
várakoznak, akikkel szemben a többi embercsőcselék csak arravaló, hogy
őket megteremtse, szolgálja és csodálja. Holttesteken át visz az utja?
Igen, holttesteken át, de felfelé. És mit jelent egy vagy két, vagy tiz
halott, ha rajtuk keresztül egy hóditót győzelemre visz az utja.
Hazament.
– Alice, – mondta a feleségének – Apor agyonlőtte magát. Megvásárolom a
Vig Opera részvényeinek a felét és átveszem az igazgatását.
Az asszony most nem sirt. Nyugodtan, higgadtan és kiméletlenül
bizonyitgatta, hogy ez ostobaság.
– Nem értesz hozzá és elpocsékolod a pénzedet. Sem szerzőnek, sem
dirigensnek nem vagy elég kiváló muzsikus arra, hogy lefegyverezz minden
természetes ellenszenvet. Dilettáns vagy.
Korn vitatkozott egy ideig, de mikor a kiméletlenségekre nem tudott
választ találni, otthagyta az asszonyt. Bement a szobájába, behozatta a
vacsoráját és készitette a terveit. Lefekvés előtt eszébe jutott a
felesége.
– Korlátolt asszonyszemély – mondta magában. – Terhemre van.
Lefeküdt és a szinházra gondolt. A nagyhullámu, féktelen, szent, szabad,
pogány életre. Nők jutottak az eszébe, összehasonlitotta velük a
feleségét és kellemetlen, kinos nyügnek érezte a házasságát.
– Terhemre van ez az asszony – mondta haragosan.
És elaludt. Reggel vidáman és erősen ébredt és jókedvüen öltözködött. A
szobaleány jött be hozzá:
– Nagyságos ur, kérem, a doktor ur kéreti a nagyságos urat. A szalónban
van.
Korn meglepetve kérdezte:
– Ki hivatta a doktor urat? Mikor jött?
– A nagyságos asszony hivatta fél órával ezelőtt.
Korn sietett a szalónba.
– Tisztelt barátom, – mondta neki az orvos – a nagyságos asszony
állapota egyelőre nem ad aggodalomra okot, de elővigyázatosság, délben
elhozom egy kollegámat.
– Mi baja van? – kérdezte riadtan Korn.
– Egyelőre semmit sem mondhatok. Láza van. De nem kell megijedni.
Korn bement a feleségéhez és igyekezett jó és kedves lenni hozzá. Délben
eljött a két orvos. Megvizsgálták az asszonyt, azután átmentek Kornhoz.
– Csak semmi titkolózás – mondta Korn. – Őszinte és határozott választ
kérek.
– Attól kell tartanunk, – válaszolta erre az orvos – hogy tifusz lesz.
Az orvosok azután elmentek és Korn egyedül maradt. A szive összeszorult.
Az esti gondolatai jutottak az eszébe és rémülten lihegett. Terhére volt
az asszony? Már itt suhog a halál…
De terhére volt-e igazán? Alapjában szerette a feleségét. Hű, kedves, jó
és okos asszonya volt az első perctől kezdve. Csak tegnap vált terhére,
a mikor az utjába állott.
Az utjába… Két halott már van mögötte ezen az uton. Két halotton már
átlépett hideg szivvel és a hóditás, az előretörés örömével. Két
halottal nem törődött. És a harmadikkal? Ha a sors, a szavára és
óhajtásaira élesen figyelő, kegyetlen sors a harmadik embert is
ellóditja az utjából? Ha csak gondolnia kell valamit és máris teljesül?
Ha csak gyülölettel kell tekintenie valakire és a halál már szolgálatába
siet a gyülöletének?
Megrettent és összeborzadt. Didergett és egy rettenő erőfeszitéssel
eldobott magától minden hiuságot, hogy őszintén nézhessen bele a lelkébe
és igazságosan mérhesse meg önmagát. Vajjon a nagy hóditók közül való-e?
Vajjon tudna-e holttesteken keresztül nyugodtan és makacsul felfelé
haladni?
Könnyek boritották el a szemét. Be kellett vallania magának, hogy sem
nagyság, sem kegyetlenség nincs benne. Csak a hiusága hajtotta kifelé az
apja boltjából és sem ereje, sem joga nincs rá, hogy uttörő és
korláttépő legyen. Megértette, hogy akárhová menne, az apja fia maradna,
szerény és közepes munkás és sem a nagy alkotásokra, sem a nagy
erkölcstelenségekre nincs tehetsége és nincs ereje.
– Egész életemben – mondta – gabonakereskedő maradnék.
Bement az asszonyhoz.
– Drágám, – szólt neki sietve – mihelyt meggyógyulsz, bemegyek az
irodába és átveszem az üzletet.


ITÉLKEZÉS
Az ebédlőből átmentem az irodámba. Szivarra gyujtottam, kezembe vettem
az ujságot és lefeküdtem a diványra.
– A tárcát – gondoltam – el kell olvasnom. Egy óra mulva sugárzó arccal
itt lesz Géza és megkérdezi, mi a véleményem róla.
Végigolvastam. Unatkozva és bosszankodva végigolvastam. Elálmosodtam.
Letettem a szivaromat, a fejem alá gyürtem egy párnát és becsuktam a
szememet.
*
Kinyilt az ajtó és Kálmán jött be hozzám.
– Szervusz, – mondtam – gyujts rá egy szivarra.
Rágyujtott. Nyugodtan szivarozott és csendesen beszélgettünk.
– Igaz, – mondta – olvastad a Géza tárcáját?
Ekkor eltünt a nyugalmam. Dühbe jöttem.
– Olvastam, – mondtam haragosan – olvastam, mert egy óra mulva itt lesz,
és a dicsőségtől lesz mámoros a szeme és a gőgtől és a büszkeségtől
részegen fogja kérdezni, mit szólok hozzá.
– Ugyan, ne haragudj – mondta nevetve Kálmán.
– De haragszom. Haragszom először azért, mert ezeket a siralmas, ezeket
a felbőszitően nagyképü és gutaütötten tehetetlen vergődéseket, ezeket a
lapos és ádáz együgyüségü tákolmányokat végig kell olvasnom. Haragszom
másodszor azért, mert ez a fiu, ez a Géza ugy hordozza közöttünk a
fejét, mintha valami igen különös, tiszteletreméltó és becses jószág
volna, és mintha mi valamennyien tökfilkók volnánk.
– Dehogy! Hiszen mindig megkérdezi a véleményünket.
– Megkérdezi, mert tudja, hogy csak jót mondunk neki. Azzal a fanatikus
elragadtatással, amelylyel magában gyönyörködik és azzal a
gyönyörüségtől szédelgő buta vaksággal, amelylyel a világban jár,
kirevolverezi tőlünk a dicséreteket. Ma már ötven helyen volt bezsebelni
az ilyenkor kijáró elismerést, és késő éjszakáig trappol még a városban,
hogy minden esedékes dicséretet inkasszálhasson.
Kálmán vonogatta a vállát:
– Hátha csakugyan tetszenek a dolgai?
Elképedve néztem rá.
– Az Isten szerelmére, csak nem mondod ezt komolyan?
Kálmán kissé sértődötten válaszolt:
– Kérlek szépen: faktum az, hogy a legelőkelőbb lapok szivesen közlik a
dolgait és hogy a darabját is elfogadták.
Erre már csak sziszegni tudtam dühömben. És csapkodtam az asztalt.
– Ó gyermeki ártatlanság! Ó te naiv, beteg ifju! Közlik a dolgait,
persze, hogy közlik. Mert Géza bácsi igazgatója a Központi Banknak, mert
Leó bácsi elnöke a szerszámgyárnak, mert Ödön igazgatója a
Hitelintézetnek és mellékesen a Pázmány-nyomdának. Mert viruló és
kellemes üzleti összeköttetésben vagyunk velük, és mert a barátság
megéri nekik azt, hogy háromhetenkint egyszer fogcsikorgatva leadjanak
egy lapos tárcanovellát. Mert a Géza könyvét ezzel a megjegyzéssel
küldte szét a lapokhoz a kiadója: »A szerző az ismert bankárcsalád
tagja«. Ezért, naiv gyermek, ezért!…
Kálmán megfélemlitve hallgatott. Azután megpróbálkozott egy szerény
ellenvetéssel:
– De mikor ő iró akar lenni!
– Hiszen éppen ez a felháboritó. Ha csak kisérleteznék, ha csak
szórakoznék, ha csak _ezt is meg akarná próbálni_, akkor jó volna. De
hogy komolyan irónak tartja magát és hogy komolyan a pályájának nevezi
az irodalmat, hogy meg akar élni belőle és hogy a talentum, sőt a genie
jogait és kiváltságait reklamálja a maga számára, az türhetetlen, az
megbizsergeti az embernek minden idegszálát, azt nem lehet elbirni.
– Meg fog élni – mondta Kálmán gőgösen.
– Meg fog élni, – válaszoltam – de nem az irodalomból. Hanem az apja
pénzéből. Az irodalomban pedig lesz egy szánalmas, egy siralmas, egy
nevetséges alak, aki mögött összemosolyognak az emberek, akit türnek, de
lenéznek az irók, vagy akit egyszer csak nem is türnek már és akkor
apritanak fel, amikor azt hiszi, hogy irigyelt és bámult mester.
– Te is irogattál!
– Igen, _irogattam_. De nem irtam. És idejekorán észrevettem, hogy
vissza kell vonulnom, hogy itt van a helyem az ügyvédi irodában és hogy
Anatole Francet olvasni sokkal nagyobb öröm, mint vizenyős műveket
alkotni.
– Hát csakugyan olyan tehetségtelen?
– Hát te ezt most kérdezed? Hát te erről nem vagy meggyőződve? Hát nem
látod a Vera kinos mosolygását, mikor néhány sorát elolvassa? Hát nem
látod, hogyan csavargatja Ödön a bajuszát, mikor egy-egy _művét_
átnyujtja neki? Hát nincs szemed? Hát olvastál tőle valaha egy keményen
megformált, egy erős, egy izmos, egy művészi sort? Hát olvastál tőle
valaha valamit, amiben legalább a hibák lettek volna eredetiek? Hát nem
dühöng-e mindenben, amit ir, a laposság, a lomposság, a tehetetlenség, a
keserves kikeféltség? Az ellentéte mindennek, amit tehetségnek hivnak.
Szánalmas másolás és nagyképü kapkodás minden sora. Csak a teljes
tehetségtelenség, és az izlés és a művészi ösztön teljes hiánya lehet
ilyen elbizakodottan bátor, mint az ő irásai. Hiszen soha egy percig sem
vergődött, soha nem kinlódott; pedig még én is kinlódtam, aki sohasem
voltam tehetség. De izlésem volt. Meg tudtam mérni az irói magasságokat.
De neki még művészi ösztöne sincs, ami nekünk, a jóizlésü olvasóknak is
megvan.
Kálmán gyáván szólott:
– Hátha megjön?
– Ó édes fiam!… Két embert semmi nem választhat el jobban egymástól,
vastagabb falat két ember közé semmi sem vonhat, mint az izlés
különbsége, mint a művészi ösztön, amely az egyikben nincs meg és a
másikban megvan. Vannak emberek, akik sohasem fogják megérteni, hogy
sorok és sorok, irók és irók között különbség van, hogy van az
irodalomban krumplihámozás és van artisztikum. Ha van másvilág és Géza
valamikor meghal és ott fent lesz és megtisztult elmével és mindent értő
és sugárzó lélekkel onnan letekint… akkor talán… vagy még akkor sem
fogja megérteni, mi az, ami nem volt abban, amit ő irt, hogy mi a
tehetség és mi az, amit az irók most már egy kissé koptatott
elnevezéssel artisztikumnak hivnak…
Kálmán vonogatta a vállát:
– Hát mit lehet akkor csinálni?
– Tudom, hogy hiábavaló, de én mégis megmondom neki. Könyörtelenül,
kiméletlenül, brutálisan.
– De mikor tudod, hogy nem használ. És olyan jó fiu, olyan igazán nagyon
jó fiu.
– Mégis megmondom; ezt nem lehet tűrni, az ember izlésének ezt a
meggyötrését, ezt a kihivását, ezt a maltretirozását nem lehet eltűrni.
Jó fiu. De nem bánom. Megmondom neki.
… Amikor ezt az utolsó szót haragosan, felhevülve és kiabálva
kiejtettem, akkor valami rettenetes dolog történt. Az ebédlő ajtaja
kinyilott és beesett rajta Géza. Az arca fehér volt. A homlokán
verejtékcseppek látszottak és a haja izzadságtól nedvesen lógott a
homlokába. A szeme kitágulva és könnyesen nézett rám, és az ajka
remegett, mintha nem tudna belefogni abba, amit el akar mondani.
Kálmán felugrott. Ijedten néztünk rá.
– Hallgattam, – mondta Géza és csuklott, mintha a sirását nyelné le –
hallgattam, mindent hallottam… Hát mondd… hát mondd…
Nem tudott tovább beszélni. Leült egy karosszékbe, az ajkát mozgatta,
mintha a sirás akarna kitörni belőle.
Nem tudtam megszólalni. Álltam előtte és a kezemet emelgettem.
Fájt a szivem és rettenetesen szégyeltem magamat. Kinoztam az agyamat:
mit mondjak, mit hazudjam, hogyan tagadjak le mindent, amit hallott. De
hiszen lehetetlen, mondtam magamban. És a rémülettől és a szégyentől és
a fájdalomtól reszketni kezdettek a lábaim és dideregtem.
*
Ekkor felébredtem. A párna be volt gyürve a fejem alá, az ujság ott
hevert mellettem a földön. Körülnéztem és megdobbant örömemben a szivem.
Ohó, hiszen csak álmodtam, álmodtam, álmodtam.
Boldogan nyujtózkodtam ki. A rémületet és a fájdalmat minden tagomban
éreztem még, elállott a lélegzetem, ha arra gondoltam, ami majdnem
_történt_. De most már nyugodtan és kényelmesen ásitoztam.
Azután kint csengettek. Kinyilott az ajtó és Géza jött be sugárzó
arccal, a dicsőségtől mámoros szemmel, a gőgtől és a büszkeségtől
részegen. Felugrottam. Kezet fogtam vele. Nem is vártam, mig szól;
sietve, örömmel elragadtatva, boldogan és hálásan mondtam neki:
– Most olvastam a novelládat. Elsőrangu. Pompás. Erős, értékes, finom,
művészi munka. El vagyok ragadtatva tőle…


VASUTON
– Szabadka felé beszállni…
Kimentem a perronra és sietni kezdtem hogy elébe vágjak annak az
emberáradatnak, amely a harmadik osztályu váróterem felől hömpölygött a
vonat felé. A vonat a harmadik sinpáron állott. Elértem; felugrottam egy
kocsiba; elhelyezkedtem. Rajtam kivül csak egy hetykeorru, fekete
bajuszos fiatalember volt a fülkében. Pepitanadrágot viselt és zöld
nyakkendőt. Én az indulás irányában helyezkedtem el az ablak mellett, ő
a másik oldalon az ajtó mellé telepedett le.
Meleg, nyári éjszaka volt, a fülke fülledt párákkal, gőzökkel és
szagokkal volt tele, az ember ugy érezte, hogy a bársony és az ülés bőre
tapad a piszoktól. Unalmas, utálatos, izzadságos meleg, kellemetlen
éjszaka lesz. Miért utazom most? Miért nem vártam legalább a
gyorsvonatra? Miért kellett általában eljönnöm otthonról, miért vannak
az embernek kötelességei? Miért kell az életnek azt a legalacsonyabb és
legostobább formáját élnem egy éjszakán át, amelyet egy vasuti utazás
jelent? A feketebajuszost ezek a kérdések nyilván nem bántották.
Jókedvüen és megelégedetten rendezkedett be éjszakára. Készült a
gallérját legombolni.
Kint zugott a tömeg a harmadik osztályu kocsik felé, a szomszéd fülkék
ajtait csapkodták, helykereső emberek tekintgettek be a mi szakaszunkba
és kettő csakugyan be is jött hozzánk. Két asszony volt. Az egyik nagyon
kövér, a másik nagyon sovány. A kövér hozott egy kézitáskát és támogatta
a soványat. A sovány rendkivüli módon sovány volt, leaszott, elhervadt,
elkinzott, elnyomorodott; a melle és a hasa tájékán azonban
valószinütlen és hihetetlen módon megduzzadt, kidagadt a teste. A szeme
bágyadt és megtörött, ijedt és lemondó pillantásokat vetett maga köré,
az orra körül két fájdalmas és csüggedt vonás huzódott lefelé. Bejöttek
hozzánk és a kövér értelmetlenül, kutatóan és kissé dacosan nézegetett
körül, mint aki sejti, hogy nem jár jó helyen. A pepitanadrágos
méltatlankodva nézett rájuk és ugy látszott, mindjárt kiküldi őket
azzal, hogy ez itt első osztály, nekik nem itt a helyük.
A kövér asszony azonban leültette a soványat, elhelyezte, megtámogatta,
azután hozzám fordult és tört németséggel kérdezte, hogy Szabadka felé
megy-e ez a vonat.
– Igen, – feleltem neki, – Szabadka felé megy.
A kövér asszony erre leült, elhelyezkedett, párnát tett a sovány asszony
feje alá, azután suttogó hangon és valami ismeretlen nyelven beszélni
kezdett vele. Talán kinált neki valamit: vizet, gyümölcsöt, ennivalót. A
sovány asszony bágyadtan rázta meg a fejét, azután nyögni kezdett,
félrebillent a feje és a fénytelen, megtört szeméből könnyek szivárogtak
ki. Mellettem ült. Túl rajta, az én oldalomon, az ajtó mellett, a
pepitanadrágossal szemben ült a kövér asszony. Ijedten szóltam át hozzá:
– Mi az? Rosszul van ez a hölgy?
– Igen, – felelte a kövér asszony kissé konok, kissé dacos
szomorusággal.
– Hát segiteni kell rajta valahogyan. Mi baja?
– Nem lehet rajta segiteni.
– Nem lehet? Legalább is külön fülke kellene a számára?
A kövér asszony fájdalmasan és dacosan vonogatta a vállát.
– Ez, ugy-e, ugyis első osztály? – kérdezte.
– Igen.
– Nekünk második osztályu jegyünk van. De sehol sincs hely. És a kalauzt
nem lehet megtalálni.
– Hát mi baja voltaképpen ennek a hölgynek?
– Operálták.
– Operálták?
– Operálták.
Egy fejmozdulattal odamutatott a sovány asszony megduzzadt derekára. Az
ott mind kötés és pólya. Megborzongtam.
– Mikor operálták?
– Négy napja.
– És eleresztették a kórházból?
– Dehogy eresztették. De nem lehetett vele birni.
Dacosan, konokul és fájdalmasan rángatta a vállát.
– Nem lehetett vele birni. Haza akart menni. Reggel vonatra kellett vele
ülni.
– Reggel? Hát honnan jönnek?
– Bécsből. És itt lekéstünk a déli gyorsvonatról.
– Szent Isten… És ilyen állapotban…
Az asszony ujra konokul és fájdalmasan rángatta a vállát.
– Nem lehet vele birni.
– Hová mennek?
– Horvátországba.
– Hiszen akkor nem erre kell menniök.
– Lekéstünk a gyorsvonatról és erre megyünk, hogy a jegy érvényes
maradjon.
– Miért nem pihentek meg éjjel?
– Nem akart. Otthon akar lenni.
A sovány asszony lecsuklott fejjel ült a helyén, a formátlan, nyomorék
teste meggörbült és a szeméből lassan hullottak a könnyek.
– Nagy fájdalmai vannak?
– Igen.
Kint kiabálás és füttyszó hallatszott, a vonat megzökkent, indulni
készült, ekkor egy hordár rontott be hozzánk és felhajitott a hálóba egy
szép, nagy kézitáskát. Utána egy szurtos, feketearcu, tüskésbajuszu,
pohos ur jelent meg az ajtóban; fekete ruha, sárga cipő és szalmakalap
volt rajta; mögötte egy karcsu, fehérarcu, barnahaju fiatal asszony
jött. Szürke porköpönyeg volt rajta, óriási gyémántfüggők a fülében és
karperecek – három-négy – a cérnakeztyüs kezén. A hordár megkapta a
járandóságát, leugrott a vonatról, a vonat lassan megindult, a
szurtosképü, pohos ur pedig bekémlelt a szakaszba.
– Adjon Isten, ügyvéd ur, – kiáltott fel hirtelen harsány hangon.
Azután visszafordult az asszony felé:
– Ide nézz, Darinka, ki van itt.
Darinka bejött a fülkébe; a pepitanadrágos felállott és előbb a pohos
urral fogott kezet, azután megcsókolta a Darinka cérnakeztyüjét. A pohos
ur velem szemben az ablaknál ült le, a pepitanadrágos maradt a helyén,
az ajtó mellett. Darinka közöttük foglalt helyet.
– Cudar meleg, disznó meleg! – mondta a pohos ur és törülgette a
homlokát. Hogy van, ügyvéd ur? Budapesten volt? Mit csinált? Kimulatta
magát?… Züllött egy kicsit?… Haj Budapest…
A pepitanadrágos zavarodottan tiltakozott. Általában kissé zavarodottnak
látszott, sőt alaposabb megfigyelés után Darinka is kissé zavarodottnak
látszott. Mereven ült, az állát és a finom orrát magasra emelte, a
porköpönyeget nem vetette le és karpereces, keztyüs kezét mozdulatlanul
tartotta az ölében. Csak a pohos nem volt zavarodott. Jókedve volt.
– Ügyvéd ur, azt mondom magának, házasodjon meg. Csak a házas ember
tisztességes ember. Mit ér az a maga lumpolása. Ha majd maga is nászutra
megy, akkor látja meg. Olyan az, mint három hét a paradicsomból.
Darinka vörösre pirult, az ügyvéd ur egészen megzavarodottan krákogott,
a szurtosképü azonban nem zavartatta magát és tovább magasztalta a
házasság intézményét, a nászut örömeit, továbbá feleségét, a jelenlévő
Darinka asszonyt. A nyilatkozataiból kitünt, hogy most térnek haza
háromhetes nászutjukról otthonukba. Az ügyvéd ur és Darinka asszony
végül is beletörődtek a dologba és mindegyik a maga módja szerint
egy-egy szóval, vagy egy-egy fejbólintással hozzájárult a pohos ur
fejtegetéseihez. A pohos ur arca olyan fekete és szurtos volt, hogy
szinte fénylett.
Ferencvárosnál a pohos ur kiment a szakaszból, hogy valami gyümölcsöt
vásároljon. Darinka és a pepitanadrágos a távozása után öt másodpercig
zavarodott és merev hallgatásba merült; a pepitanadrágos azután
mozgolódni kezdett. Darinka ránézett. Előbb egy kicsit farkasszemet
néztek, azután suttogva, egészen halkan, gyorsan és élénken beszélgetni
kezdtek. Csak az első mondatot lehetett hallani.
– Haragszik még rám? – kérdezte Darinka.
Amit a pepitanadrágos felelt, azt nem lehetett hallani. Nyilvánvaló volt
azonban, hogy még mindig haragszik. Darinka hűtlenséget követett el, ezt
világossá tette az egész helyzet. Darinka leánykorában, nemrégiben
szerelembe volt borulva a pepitanadrágossal, a pepitanadrágos csinos, de
kezdő ügyvéd volt, közben jelentkezett a pohos ur a szurtos arcával és a
terjedelmes földbirtokával; Darinka feleségül ment hozzá, most jön haza
a nászutjáról és a pepitanadrágos haragszik rá.
Darinka még nem engesztelte ki a pepitanadrágost, amikor a pohos ur
öt-hat gyümölcsös zacskóval megjelent az ajtóban. Darinka hanyagul
visszadőlt a helyére, a pepitanadrágos megmerevedett, a pohos pedig
letelepedett a helyére és harsányan kinálgatta nekik a gyümölcseit. A
pepitanadrágos köszönte, nem kért belőle, Darinka csipegetett egy
kicsit, a gyümölcs impozáns tömegét a pohos maga fogyasztotta el. Azután
fujt egyet, kinyujtózkodott és kezdett berendezkedni éjszakára. A
gallérját legombolta, a mellényét kigombolta és látnivaló volt, hogy
azon habozik, ne vesse-e le a cipőjét. Kutatva tekintett körül.
Szigoruan és mereven néztem a lábára. Nem vetette le a cipőjét.
Jött a kalauz. Megnézte a két asszony jegyét, konstatálta, hogy nincs
joguk első osztályon utazni, – »az bizony jó volna, második osztályu
jegygyel!« – egyelőre azonban itt hagyta őket ebben a fejedelmi
kényelemben, mert a második osztályon nincs hely. Igérte, hogy éjszaka
közepén átszállitja majd őket. Azután elment.
A fülkében megkezdődött az éjszaka. A pohos ur lehuzta a Darinka
porköpönyegét; Darinka meg lassan lehuzta a keztyüjét; ez volt az éjjeli
toalettje. A pepitanadrágos maradt, a hogyan volt. A kövér asszony
leoldotta a kendőjét és levette a sovány asszony szalmakalapját. A
sovány asszony csendesen nyögött. A pohos ur lehuzta a lámpa ernyőit,
jóéjszakát kivánt, bebujt a sarokba – velem szemben – és öt perc mulva
mélyen aludt.
A fülke homályos volt, csendes, fülledt. A vonat zötyögött, zakatolt,
kattogott, idebent mindenki mozdulatlanul ült a helyén. A levegő
türhetetlenül megmelegedett és megfülledt. A sarokba támasztottam a
fejemet; aludni akartam, aludni, aludni, aludni! De nem tudtam.
Émelygett a gyomrom és egy nagy méltatlankodás, egy nagy felháborodás
támadt bennem azért, hogy itt kell lennem, ezekkel az emberekkel együtt,
bepréselve, összezsufolva. Mit csinálnak vajjon?
Kinyitottam egy kissé az égő szememet. Darinka egyenesen ült a helyén,
mereven, kifeszitett derékkal. A szeme le volt hunyva. A keze – szép,
sima, puha, keze, a karperecekkel – rajta pihent az ülése két karfáján.
A jobb keze jobboldalt a férje felé, a bal keze baloldalt a
pepitanadrágos felé. Alszik?
A pepitanadrágos be volt dőlve az ülése bal sarkába, a szeme lefelé
fordult, mintha be lett volna hunyva. A keze azonban, a jobb keze
egyszerre csak lassan és óvatosan megmozdult. A könyöke surolta a
Darinka ruháját. A keze lassan csuszott előre és óvatosan, tapogatódzva,
lassan ráhelyezkedett a Darinka kezére. Előbb csak megsimogatta,
megtapogatta, kipróbálta, azután megfogta, hatalmába vette.
Alszik Darinka? A szeme le volt hunyva, de egyszerre csak a lehunyt
pillája alól egy kutató, gyors negyedpillantás repül felém. A jobb
szemét nyitotta ki, a bal egészen zárva maradt. A pepitanadrágos felé
alvást mutat az arca. Én lehunyom a szememet.
A sovány asszony felnyög. Darinka ugy tesz, mintha most ébredt volna fel
és most vette volna észre a közeledést. Elhuzza, méltatlankodva elrántja
a kezét. A pepitanadrágos megrezzen, visszakapja a kezét és besorvad a
sarokba. Csend. A pohos ur alszik.
A sovány asszony felnyög. A kövér hozzáhajlik, beszél hozzá, kérdez tőle
valamit, kinál neki valamit, a sovány asszony bágyadtan megingatja a
fejét, halkan nyög befelé és könnyek csurognak le az arcára. A kövér
asszony arra akarja rábirni, hogy feküdjék le, ő majd kimegy a folyosóra
és ott áll. A sovány asszony ezt nem akarja. Nem akar egyedül maradni.
Fél. A kövér asszony erre felhajtja az ülés támláját, amely közöttük
van, nagyobb helyet csinál a sovány asszonynak és rábeszéli, hogy igy
nyujtózkodjék ki legalább. A sovány asszony megpróbálja. Beledől, a
nyomorék teste beletörik a sarokba; amennyire lehet kinyujtózkodik;
egészen halkan jajgat, a kövér asszony annyira összehuzódik, amennyire a
kövérsége mellett csak tud; a sovány asszony elhallgat és a kövér
asszony behunyja a szemét.
Csend. A pohos ur hosszuakat, nyugodtakat szuszog. A Darinka keze ismét
rajta van az ülés támláján. A pepitanadrágos óvatosan közeledik feléje
és a hatalmába keriti. Darinka alszik. A pepitanadrágos egészen
odafészkeli magát az ülése jobb sarkába, hogy a válluk összeérjen; a
Darinka keze után meghóditja a Darinka egész alsó karját. A sovány
asszony megmozdul, felül. Darinka méltatlankodva rántja vissza a kezét,
az ügyvéd ur mozdulatlanul kucorog a kuckójában. A sovány asszony felül
és körülnéz. Vak tekintettel néz meg mindenkit; szólni akar, de csak
sóhajtozni tud; nagy, keserves, lihegő sóhajtások szakadnak fel a
melléből; a kövér asszony felé fordul… A kövér asszony azonban alszik,
fájdalmas, konok, dacos arccal alszik. A sovány asszony halkan, egészen
magában, olyan csendesen, mintha a hang nagy messzeségből jönne,
jajgatni kezd, a mellére szoritja a kezét, szorongatja a megduzzadt,
vastagon bepólyázott, szegény testét, azután könnyes arccal hátradől az
ülésen és elhallgat.
Csend. A Darinka keze ismét megjelenik az ülés támláján. A
pepitanadrágos most már alig vár egy-két percet; sietve keriti a
hatalmába. Darinka nem huzza vissza. A pepitanadrágos egészen magához
vonja a Darinka karját. Darinka lemondott arról, hogy a
pepitanadrágossal szemben fenntartsa az alvás fikcióját. A szeme be van
hunyva, de csak azért, hogyha a jobboldalon mozgás támadna, akkor az
alvás állapotában találtassék.
A pohos ur azonban alszik. A pepitanadrágos egészen áthajol jobb felé, a
Darinka kezét a maga bal kezébe veszi, a jobb kezével pedig a Darinka
dereka mögé nyul be. Darinka elhuzódik. Nem engedi. A bal kezét is
visszavonja és a bal kezével és a jobbal egyszerre tolja vissza a dereka
felé nyuló kezet. Csendes, szivós küzdelem, amelyet egy megriadás,
egy-egy megrezzenés félbeszakit néha, amely azonban rögtön ujra
kezdődik, mihelyt csend van és a pohos ur szuszogása hallatszik.
A pepitanadrágos győzött. A karja átnyulik az ülés támlája fölött,
körülfonja a Darinka derekát és az egész Darinkát lassan áthuzza
balfelé. A sovány asszony ekkor feljajdul. A kövér felébred, ráhajlik a
soványra, kérdez valamit; a sovány felel valamit, azután elhallgat. A
kövér visszahuzódik a sarokba, összevonja magát, amennyire tudja és
aludni akar.
Ekkor a mozgás zajára a pohos ur is felébred. Csodálkozva néz körül,
mint aki mély, édes, tiszta álomból ébredt fel; azután balfelé fordul.
– Alszol, Darinka?
Darinka nem felel.
– Alszol, Darinka?
Darinka kinyitja a szemét:
– Tessék?
– Hogy alszol-e?
– Igen. Miért?
– Csak hogy aludj jól, fiam. Jóéjszakát.
– Jóéjszakát.
A pohos ur fordul egyet és három perc mulva ismét alszik. Darinka
lehunyja a szemét. A keze az ülés támláján van, csörögnek a karperecei,
amint odateszi. Öt perc mulva megjelenik az ügyvéd ur keze, átfogja és
balfelé vonja Darinkát. Darinka balfelé csuszik. A pepitanadrágos most
már csigaalakban helyezkedik el az ülés támlája körül; fent és lent
áthajlik, az egész testét át akarja préselni. Darinka védekezik. Csendes
és szivós harc folyik a homályban, a vonat kattogva rohan előre, telnek
a negyedórák, végül Darinka megadja magát. A fejét jobbfelé forditja,
mert jobbra kell figyelnie. De az egész karcsu teste beledől, beleomlik
a bal sarokba. A derekát, a csipőjét, a lábát, a vállát, mindent átad a
pepitanadrágosnak.
A pepitanadrágos azon fáradozik, hogy a fejét is visszaforditsa. Meg
akarja csókolni. Darinka nem engedi. Fél. Most már nem tettet alvást,
aggódó és gyanakvó pillantásokat vet felém. Én behunyom a szememet.
Amikor ismét kinyitom egy kissé, Darinka visszaforditotta a fejét és egy
gyors és futó csókra átengedte az ajkát a pepitanadrágosnak. A
pepitanadrágosnak ez nem elég. Hosszabb, tartósabb, odaadóbb, tüzesebb
csókot akar. Darinka védekezik.