Akli Miklós cs. k. mulattató története - 11

Meghatotta a leányka ragaszkodása, önkénytelenül hátra nyúlt az
íróasztalra a félig megírt instancziáért és széttépte dirib-darabra.
– Dehogy eresztlek el, kis Búzavirág. Megoltalmazlak én, ne félj semmit.
– Nem lesz rá szükség, asszonyom. A kisasszonyt nem fenyegeti többé
semmi veszély.
– Vajjon? – szólt Szilvássyné aggódólag.
– Találtam én oly arkanumot…
– De iszen, uram, nincs a gonoszság ellen medeczina.
– Már én pedig találtam! – dicsekedett Akli diadalmasan. – Olyat mondtam
én neki, hogy egyszeribe elment a kedve Búzavirágot elrabolni és vissza
se jő többé, biztosítom.
Hanem iszen föl is ébresztette ezzel a legveszedelmesebb ördögöt, aki
nem az alvilágban lakik, hanem az asszonyokban: a kiváncsiságot.
– Mit? Ugyan mit? – rohanták meg egyszerre.
– Ohó, az az én titkom.
– De megmondhatja nekünk is.
– Semmi esetre se – felelte Akli eltökélten.
Ilonka durczás képet vágott és elfordította fejét Aklitól.
– Hát egye meg a titkát, Pakli úr.
De a madame is megneheztelt, mert fölkelt, hűvösen bicczentett fejével
Akli felé, azután így szólt távozóban:
– Minthogy magán-beszélgetésük van, én most magukra hagyom és beküldöm
Hardy kisasszonyt.
Hardy kisasszony előkelő magatartásu öreg nőszemély volt, az akkori
divat szerint éppen oly szükséges bútordarab a nevelőintézetben, mint a
glóbus, mint a tábla, vagy mint a szivacs. Szóval, ő is a tanszerekhez
tartozott. Annyiban ugyanis, hogy Hardy kisasszony teljesen siket volt
és a siketsége képesítette felette fontos állására, ezzel szerezte a
kenyerét. A parloirban, ahová a családtagok és rokonok lehívathatták a
növendékeket, sokszor az unokaöcscsök és unokabátyák is, Hardy
kisasszony volt jelen folytonosan mozgó kötőtűivel. A négyszemközti
beszélgetések csak női családtagokkal voltak megengedve, a
férfi-rokonokkal azonban csak négy fül közt diskurálhatott a
leánynövendék, mert a Hardy kisasszony szemei ugyancsak résen voltak.
Apró, villogó két detektiv, mindent észrevevő. Hardy kisasszony nem
hallott semmit, de látott volna, ha a cousin megöleli vagy megcsókolja a
cousinet. Vagyis a gondolat szabad volt az intézetben, de a mozdulat
nem. S ez csak a siket vén kisasszony által volt elérhető. Ilyen
hölgyeket a többi intézettulajdonosnők is tartottak, de mademoiselle
Hardy fölöttük állott minden tekintetben, mert gazdag forrásává vált a
Madame mindentudóságának. A mélyebben beavatottak t. i. azt suttogták,
hogy az öreg kisasszony minden nyelvet értett és a szájak mozgásáról ugy
le tudta olvasni a szavakat, mintha csak könyvben látta volna leírva.
Egy teljes percz se mult el, már belépett kötőkosarával az egyik
kezében, a másikban a rendes fekete táblájával, melyről egy zsinóron
lógott a grifli s jelezte a siketséget. Néma fejbicczentéssel üdvözölte
Aklit, aztán leült a szoba legsötétebb szögletébe, onnan nézte,
egykedvűen kötögetve, a beszélgető fiatalokat.
Azok pedig még mindig ott tartottak, hogy mit mondott Akli Szepessynek.
Ilona faggatta, Akli ellenállt, ugy hogy egy veszekedő pár benyomását
tehették a belépő Hardy kisasszonyra.
– Nos, nem mondja meg, uram?
– Nem.
– Meghalok a kiváncsiságtól.
– Szépen eltemetjük – nevetett Akli.
– Hiszen maga valami borzasztót mondhatott én felőlem.
– Meglehet.
– Lássa, én bevallottam akkor egyszer régen az én lekvár-titkomat.
– Hm, mert a nők nem tudnak titkot tartani, de mi tudunk.
Kedvesen, szendén összetette a kezeit, esdve, kaczérkodva ráemelvén édes
tekintetét.
– No, ne legyen oly makacs és kegyetlen, Klipi-Lipi, szépen kérem.
– Nem és nem.
– Hátha megharagszom?
– Akkor sem. Hanem mondok helyette egy másik titkot. Beszéltem a
császárral…
– Bánom is én a császárt, nem érdekel engem a császár.
– Majd meglássa, hogy érdekelni fogja.
A Búzavirág vállat vont negédesen, durczásan.
– Nem hiszem, de próbálja meg, ha ugy tetszik.
– Hát igen kegyesen fogadott Ő felsége – folytatá Akli bizonyos ködös,
de mégis mesterkélt fontoskodó színezéssel, mely a figyelmet van hivatva
felhívni, hogy valami frappáns következik – és visszavett az udvarába…
A Búzavirág szándékosan ásított egyet.
– Látom, nem sokat érdeklődik a sorsom iránt – vette zokon az elbeszélő.
A Búzavirág megint ásított, elhatározta, hogy ő is megbosszantja Aklit.
– Álmos vagyok egy kicsit, – ravaszkodott az őszinteség hangján – hiszen
tudja, milyen éjszakánk volt. Hanem azért csak folytassa, hallgatom.
S fáradtan, hanyagul eresztette le a két karját.
– De nemcsak visszafogadott Ő felsége, – folytatá Akli, – hanem azt
mondotta, hogy a kiállott szenvedéseimet kárpótolni akarja s
felszólított, hogy válaszszak valamit és azt megadja nekem, bármi
legyen.
– Ah! – kiáltá a leány egyszerre élénken. – És mit fog ön választani?
– Már választottam – mondá Akli megrendítő nyugalommal.
– Mit? – lihegte a leány tompán, bágyadtan, elhaló hangon.
A férfi ránézett s tekintetének melegségétől felbugyogott lelkéből a
tudás forrása. Arcza egyszerre lángba borult, szemeit lehunyta.
– Találja ki – biztatta Akli.
– Nem tudom, nem tudom, – hadarta halkan, csendesen.
– Hát megmondjam? – susogta. (Hardy kisasszonynak ugy tűnt ez fel, mint
egy olvashatatlan sor.)
Kezeit ijedten, tiltakozóan emelte fel a leány.
– Ne, ne…
– Furcsa maga! – zsörtölt Akli. – Majd azt akarja, hogy mondjak meg egy
titkot, majd azt akarja, hogy ne mondjak meg egy másik titkot.
– Mikor úgy szégyenlem magamat, – rebegte halkan s örömtől ragyogó
arczára egy csipke-kendőt borított – úgy szégyenlem…
– Hát kitalálta? – kérdé a férfi mohón.
Némán igent intett fejével, felugrott és kiszaladt a szobából.
Nem birta többé megkeríteni ez este, bezárkózott szobájába és ágyára
vetvén magát, csöndesen sírdogált bent. Akli mindenféle követeket
küldözgetett utána, hogy jönne ki még egy szóra, csak egyetlen egyre, de
sehogy se birták kicsalni. Végre az az ötlete támadt, hogy elkérte Hardy
kisasszonytól a palatábláját és a griflit, beküldte vele Dimitri apót
azzal a kéréssel, hogy írja fel a válaszát egy szóval.
A táblát visszahozta Dimitri s ezek a szavak álltak rajta az Ilona
betűivel:
«Mit felelt a császár?»
Akli ezt írta válaszul:
«A császár ideadta, amit kértem. De hát a Búzavirág mit felel?»
Dimitri elment, meg visszatért, mire több volt a táblán néhány sorral:
«A Búzavirág most még neheztel a csúf Akli úrra és nem tud ránézni, de
ha kialuszsza a haragját, kész engedelmeskedni a császárnak, mert a
Búzavirág kimondhatatlanul szereti – Ő felségét.»
Akli pedig meg volt elégedve a válaszszal s nyugodtan ment haza, mert
pszichologus érzékkel ezt olvasta benne:
«A Búzavirág most még meg van rendülve és nem merne az Akli szemeibe
nézni, de ha egy álmatlan éjszakán hozzászokik a gondolathoz,
menyecskévé lenni, vidáman fog szaladni karjaiba, mert a Búzavirág
kimondhatatlanul szereti az ő Akliját.»


XIV. FEJEZET. VICZE-ISPÁNY URAM NAGY TISZTESSÉGBEN.
Nehéz ezekkel a kis portékákkal boldogulni. Még a szerelmük is annyi
mindenféle szeszélybe van burkolva, hogy szinte mesterség kihámozni. Az
igaz, hogy édes mesterség. És talán a természet akarja úgy, hogy egy kis
fáradságba kerüljön a gyümölcs megszerzése. Ott van például a dió, maga
is szereti, ha felnyitják és mégis két héjat, két pánczélt vesz föl
magára, egy zöldet és egy keményet, csontosat, pedig ez az utóbbi már
ugy is nő meg, kétfelé osztott kagylónak, tehát akarja, hogy felnyissák
és mégse enged, szét kell feszegetni, sőt a feszegetésnek se mindig
enged, össze kell néha törni. Ilyen bohó gyümölcs a dió.
De hát még a szerelem? Az jár még csak sok parádéval. S éppen a parádéja
a legnagyobb poézis. A házasság aztán többé-kevésbbé mind egyforma
próza, de az összeboronálása, az mind különböző és változatos. Egy
utazás Tündérországban, tele elbűvölő stácziókkal; eső ha esik, permeteg
csak; felhő ha támad, bárányfelhő csak; fergeteg ha jő, egy bánatos
sóhaj lezúgja; köd és homály ha keletkezik, egy vidám mosoly elkergeti.
Hát igen, volt még elég «jelenet», míg végre oda jutott a dolog, hogy a
Búzavirágból bevallott menyasszony lett.
A császár Kolowrat grófot bizta meg a kelengye megrendelésével és
ezekben az időkben gyakorta emlegette környezetének, féltréfásan ugyan,
de mégis sopánkodó hangon, mikor a kiadásokból valamit le akart faragni:
– Gondolják meg, hogy két leányt kell az idén férjhez adnom.
Mária Lujza főherczegnő férjhezmenetele tavaszra volt határozva.
Áprilisban kiséri el fényes küldöttség és személyzet világverő
vőlegényéhez Francziaországba. Akli ellenben kisürgette a maga esküvőjét
márczius elsejére.
Zajos és fényes volt az idei farsang az udvarnál. Két théma volt: Mária
Lujza bemutatása és nyomban utána az elbúcsuzás a leendő franczia
császárnétól… A fösvény Ferencz nem szerette az ilyen költséges
dolgokat, de Ludovika császárné nem engedett: «Meg kell lenni.» Mit
mondana a világ? Egy Habsburg-leányt nem szedtek fel a szeméten, hogy
csak úgy észrevétlenül küldjék el, mint egy gouvernantot.
– Nem szedték fel a szeméten, – sóhajtott fel Ferencz keserüen – de oda
dobják a politika kedvéért a szemétre. S ehhez a szomorú látványhoz
minek csináljak még illuminácziót is?
Végre is abban állapodtak meg, – mindig az asszony győz az ilyenben –
hogy legyenek meg az ünnepélyek, de csak szűk családi körben; mindössze
az uralkodóház legbizalmasabb oszlopai hivassanak meg. A császár azt
gondolta, hogy így sokkal olcsóbb. A magas arisztokráczia pedig azt
gondolta, hogy így sokkal előkelőbb – s törte magát meghívó után.
A szétküldött «billétek» közül, mint mindig, most is csak kevés ment
Magyarországra. A magyarok közül csak éppen a nagy oligarchákat hítták
meg, az Esterházyakat, Pálffyakat, Batthyányakat, Nádasdyakat, az
aranygyapjasokat és a titkos tanácsosok közül vagy négyet. Erdélyből a
gubernátort. Horvátországból a bánt. Akkor még nagy dolog volt udvari
bálon lenni.
Annál nagyobb föltünést okozott az eset, hogy a meghívók szétküldésekor
a császár a következő nevet diktálta föl a főudvarmester listájára:
– Stephanus Ráthonyi, Nagy-Szőllős.
A főudvarmester tiszteletteljes kérdést tett.
– Az udvari bálra parancsolja őt felséged meghivatni?
– Igen.
– Nincs szerencsém ismerni ezt az urat.
– Igyekezzék vele megismerkedni és el ne felejtse őt nekem a bál
folyamán bemutatni.
A főudvarmester alázatosan meghajtotta magát.
– És milyen czímet irjak a meghívóra?
– Irja, hogy «spectabilis».
A főudvarmester egy szót se szólt többet a császár jelenlétében, de
annál inkább csóválta a fejét annak távollétében, tán egy óráig is
csóválta, hogy így elrontotta Ő felsége a listája szépségét ezzel a
plebejus névvel, fűnek-fának elbeszélte, nagy csodálkozással, égre emelt
szemekkel, sopánkodván, hogy ugyan honnan jutnak a császár eszébe az
ilyen nevek… Sőt a felséges asszonynak is felhozta alkalmas pillanatban
panaszkép, hátha az segíthetne még a dolgon, de a császárné közömbösen
vette az egészet.
Lőn tehát, hogy tekintetes, nemes és vitézlő Ráthonyi István uram, Ns.
Ugocsa vármegye alispánja megkapta a meghívót a legszűkebbkörű udvari
bálra Bécsbe, ami nagy port vert az egész környéken, mert soha még
egyszerü nemest nem ért ekkora nagy tisztesség.
A főispán, báró Perényi, akinek az ősei nem egy király asztalánál
törülték meg a szájukat s nem egy király az övékénél, felette
csodálkozék, hogy ő nem kapott meghívót. Vagy ha már nem kapott, miért
kapott akkor a másod-alispán? Hát elment az esze a czeremóniacsináló
hopmesternek?
Még rejtélyesebbé tette a meghívást a szomszédos Károlyi grófok
mellőzése, sőt a párdányi grófot, Butlert is kifeledték, aki pedig grata
persona az udvarnál. Miért éppen Ráthonyit? Hiszen az igaz, hogy
nagybirtokú nemes úr, derék ember, de csak a második viczispán. És az is
csak Ugocsamegyében, amelyik non coronat. Mit akarhatnak vele? Nem érti
ezt az ember. Végre is megnyugodtak abban a magyarázatban, hogy
bizonyosan meg akarják daloltatni, mert meg kell adni, hogy ritka
gyönyörűen, betyáros zamattal tudja a magyar nótákat elfújni a kvaterka
mellett.
Magát Ráthonyit is feszélyezte az eset, de azért csak mégis nyakába
vette a bécsi utat s a bál estéjén felöltvén ezüstgombos, fekete posztó
atilláját és asztrakánprémes mentéjét, melyet a megyegyűléseken viselt,
megjelent a legfenségesebb udvarnál, hol is úgy vette ki magát
egyszerüségében a sok egyenruhás, díszruhás alak mellett, a gyémántok,
smaragdok ragyogásának és a bársonyok, selymek suhogásának közepette,
mint egy közönséges kakas a pávák, papagályok, strucczok, aranyfáczánok,
pelikánok és gyöngytyúkok között.
A főudvarmester, aki már vadászott rá, legott felismerte, nem is kellett
kérdezősködnie s vitte egyenesen a császár elé. Ráthonyi szerénykedett,
szabódott, hogy ő azt nem kivánja, de a főhopmester kijelentette
kategorikusan, hogy erre parancsa van.
A császár az imént lépvén ki a belső termekből, a szokásos cerclet
tartotta, megosztván a nehéz fejedelmi munkát felséges nejével. Sorba
megszólították kegyes leereszkedéssel a karéjban álló előkelő hölgyeket
és urakat, a császárné a jobbról esőket, a császár a baloldalt.
Ráthonyit a félkör közepére állította a főudvarmester, mondván:
– Itt álljon, domine spectabilis, mígnem ő «legszentebb felsége»
megszólítani kegyeskedik, ami bizonyára megtörténend.
Míg Ráthonyi tűkön állt (jobb szeretett volna ő most otthon csibukozni a
zsölléjében), a főudvarmester azalatt a császárhoz furakodék, jelentvén
halkan, hogy ama bizonyos Ráthonyi István, Nagy-Szőllősről, ott az a
csinos, zömök ember, a hórihorgas Waldstein Fridrik gróf mellett.
A császár jóváhagyólag intett a szemhunyorításával, majd háborítlanul
végzé tovább a feladatát, örömrózsákat ültetvén útjában az arczokra,
azonképpen a felséges asszony is, míg végre utolsónak Ráthonyit
szólította meg a császár.
– Milyen volt az idén a termés Ugocsában?
– Bizony gyenge volt, felséges uram.
A főudvarmesteri bölcsesség akképpen czirkalmazta ki ezt a formaságot,
hogy a kör közepén a felséges asszony, felséges férjével találkozván, a
cercle véget ér, a császár karját nyujtja a császárnénak, egy sétát
tesznek köröskörül a termekben, míg végre a nagy tánczteremben
megtekintvén a tánczolókat, visszavonulnak lakosztályaikba.
Minden ki van itt mérve és számítva, a hang nyájassága, a mosoly, a szó,
a fejbicczenés, a leereszkedés fokozata, ennek annyi, másiknak csak
félannyi. Hanem persze előre nem látott dolgok is történnek. Az olyanok,
hogy a császárné hajából kiesik egy fehér rózsa.
Waldstein Fridrik gróf lehajlik érte és átnyujtja hódolattal.
– Ah, szegény kis rózsám, el akart engem hagyni – szólt a császárné. –
Köszönöm, kedves Waldstein.
Azzal átvette a rózsát és szórakozottan játszott vele, himbálta a
levegőben, miközben néhány kérdést intézett Prága előhaladása felől.
– Ott is olyan hideg van?
– Igen, felség.
– Az emberek azonban ennek daczára boldogok, nemde?
– Egy részök, felség, de sokan vannak olyanok is, akiknek nincsen
kenyerök.
– Miért nem esznek zsemlyét? – szólt a felséges asszony, felhőket
parancsolva szép homlokára.
S ezzel szinte gépszerüleg lépett odább, rezedaszín brokát selyem
szoknyája nagy suhogással huzódván utána, ott hagyta Waldsteint,
mivelhogy ez éppen egy egész adag a kegyből s egy embernek csak egy adag
jár. Tovább ment. Azaz tovább ment volna, de ime, a revierje végéhez
jutott. A legközelebbi ember (ez volt Ráthonyi) már a császár területén
van, ő beszélget vele.
A császárné türelmetlenül tekintett urára, mert most már a karnyujtás és
a továbbmenetel következik a programm szerint, de a császár még nem
készült el emberével s megpillantván várakozó nejét, hozzája fordult s
bevonta őt is a beszélgetésbe.
– Ime, kedvelt hivünk, Ráthonyi, – szólt – akit én olyan messziről
felfárasztottam.
– Nagy kegy rám nézve – hajtotta meg magát Ráthonyi.
– Örülök – mondá szinte egyszerre a császárné.
– Akié amaz Akli nevü falu – tette hozzá magyarázólag a császár.
– Ah, igen, tudom már – mondá a császárné mohón, mint akinek hirtelen
láng gyúl a fejében. – Mi most nagyon rászorultunk önre.
– El kell hinnem, – felelte szerényen Ráthonyi – ha fölséged mondja, de
némává tesz a csodálkozás, hogy a föld leghatalmasabb császárnéja és
császára egyik utolsó szolgájukra miben szorulhatnának rá. Mesének is
hihetetlen.
– Nemde az ön birtoka Akli község? – kérdé a császár.
– Igen is, egy kis magyar falucska Halmi mellett.
– Azt óhajtanánk öntől megszerezni. Átengedné-e nekünk?
– E percztől fogva a fölségedé – szólt nemes egyszerüséggel Ráthonyi.
– Ohó, carissime, az nem úgy megy. Clara pacta boni amici. Ellensége
vagyok a bizonytalan helyzetnek és az utólagos áraknak. Én kevésre
becsülhetném, ön sokra, szóval, nem volnánk egymással megelégedve. Azért
tehát előre szeretném tudni, mit kiván érte tőlünk.
Ráthonyi egyet rántott a félrecsuszott mentéje ezüstös lánczán, aztán
egyszerűen, minden páthosz nélkül szólt, mintha a legtermészetesebb
dolgot mondaná:
– Adom örök áron azért a rózsáért, melyet a felséges asszony a
balkezében tart.
A felséges asszony önkénytelenül elmosolyodott (nagyon bájos volt így),
még talán el is pirult egy kicsit, de semmi esetre sem haragudott meg.
– Ah, uram, – szólt nyájasan, félénken Ráthonyihoz, miközben
bizonytalanul nézett a császárra – hová gondol ön, hiszen ez a rózsa nem
ér meg egy falut…
A császár, bár halkan, de mohón, türelmetlenül vágott közbe:
– Add oda, Ludovika!
És még a szemöldjeivel is intett neki.
A császárné átnyujtotta kegyes mosolylyal a rózsát, mely még az imént a
hajában volt. Ráthonyi mélyen meghajolva átvette és az atilla zsinórja
alá tűzte a mellén. Halk moraj, hullámzás támadt köröskörül, a nagy
«jelenet» hire szétfutott a teremben herczegek, herczegnők között, a
diplomaták is erről beszéltek. Volt, aki sopánkodott, hogy a spanyol
etiquette immár erről a helyről is száműzetett. Volt, akinek tetszett,
hogy a császárné ilyen egyszerű, kedélyes és természetes a legszerényebb
alattvalóival szemben is, mint akármely más földi asszony. De vajjon ki
lehet az az ismeretlen ember? Az epidemiák gyorsaságával tört ki és
terjedett a kiváncsiság láza. Kapós ember lett a főudvarmester, az
egyedüli, aki tudott felőle. Zászlós urak, udvari potentátok siettek
magukat bemutatni az egyszerű falusi nemesnek. Próbálták is kivenni
belőle szépszerivel, miről beszélgetett a felségekkel, de Ráthonyi
zárkózott maradt.
– Egy kis üzletet kötöttünk együtt.
Mindez olyan különös és titokzatos volt, hogy egy sajátszerü nimbusz
vette körül az alakját azon az estén.
De hát ennek az estének hamar vége lett. Éjfélkor kioltják a gyertyákat
a lakájok s a bál csak bál, még ha a Burgban van is, eltűnik, mint egy
szép álom – s nem marad meg utána más valóság, csak egy pár foszlány a
ruha-fodrokról, egy-egy leszakadt pántlika vagy csipkedarab, egy csomó
elhullott hajtű vagy kapocs, egy-két elvesztett félkeztyü bámulatosan
kis kezecskékről és néhány megszerzett hörg- és tüdőhurut.
Ráthonyi hazament a «Matschacker-Hofba», ahol szállva volt és mire
kialudta a mámort, neki se maradt meg egyebe a tündérestéből, csak az
elfonnyadt rózsája. Tegnap még egy császárné hajában volt, megérdemelte
volna, hogy legalább egy pohár vízbe tegyék éjszakára, de Ráthonyi erről
is megfeledkezett. Reggel végre ügyet vetett rá, egy «kopertát»
hajtogatott össze egy szelet papirosból, abba tette a rózsát, ráírván a
papirra, mint rendszerető emberhez illik, pro memoria: «_Akli falu_». Ha
hazaér, gondosan elzárja a családi leveles ládába, hol az utódok
mindenkor megtalálhatják – az egykori falujokat.
Alig hogy «megfölöstökölt» az étkező «szálában», már kereste Nostitz
udvari tanácsos, a császári magánjavak direktora, az Akli község
átruházásáról szóló okmányt hozva aláirás végett. Nyájas, előzékeny öreg
úr volt az udvari tanácsos, édeskés, mint a szirup és okos, mint a
kigyó, elmondta a császár üzenetét, melyet ekképen formulázott:
«Ő felségét a császárnét annyira meghatotta az ugocsai vice-comes
gavalléros viselkedése, hogy a császár ő felsége a világért sem akarta
egyelőre annak a zamatját és szépségét akár elrontani, akár
meggyengíteni valamely közbelépés által. (Az nem is volna rendjén –
szólt közbe Ráthonyi.) Ő felsége mindazáltal érzi, hogy a dolog nem
maradhat sokáig annyiban s igyekezni fog azt illendő módon viszonozni.»
Ráthonyi mosolyogva jegyzé meg, hogy ő már megkapta a falu árát és
eléggé meg van jutalmazva az elfogadás kegyes ténye által. Aláírva tehát
az okmányt, miután még aznap körültekintett egy kicsit a roppant
városban, másnap reggel haza pályázott Nagy-Szőllősre.
A bál után is csak ugy röpültek a napok egymás után, mint annak előtte,
de Aklinak úgy tetszett, hogy csigamódra csúsznak, kínosan, alig
észrevehetően. A napok még ahogy úgy; nappal elmehetett az intézetbe,
együtt lehetett Ilonával, kivált mióta a császár felszabadította a
személye körüli szolgálattól s kinevezte őt a császári családi levéltár
és könyvtár egyik főhivatalnokának, mióta tehát komoly dolga volt, azóta
ráért nem dolgozni, hanem ott legyeskedni sülve-főve a szép menyasszony
körül, összeveszve és kibékülve vele napjában négyszer, de az éjszakák,
amikor a szerelmes ember nem tud aludni, csak mindig _ő róla_
gondolkozni, azok a rózsaszin éjszakák de hosszúk, de hosszúk! Mivelhogy
a menyország előszobája türelmetlenséggel van kikövezve.
Még csak hét nap hiányzott az esküvőig a bál után, addig is mindig
történt valami, ezek már többnyire eseménygazdag napok, a «nagy dolog»
előízével. Meghozza a posta otthonról a keresztelőlevelet, szállást
keres az ember, ez is nagy élvezet, elviszi magával a menyasszonyt is,
megmutatni a jövendő fészket, a menyasszony irul-pirul, mikor ahhoz a
kérdéshez jutnak, hogy melyik lesz a hálószoba. Aztán berakják a
bútorokat, azt is meg kell nézni napjában néhányszor. Leveleket kell
írni a rokonoknak, násznagyot, vőfélyt kell keresni, stb.
No, ezzel az utóbbival nem sok dolga volt Aklinak. Rokonait rég
elfeledte, azok őt még régebben, csak az édes anyja élt Halmiban, egy
özvegy timárné, akinek esze-ágában sincs ilyen nagy útra kelni.
Násznagy, vőfély szintén nem kellett. El volt határozva, hogy az esküvő
egész csendben lesz a Mária-Stiegen templomban, Kolowrat gróf lesz az
egyik tanu, a fiatal Kovács György a másik. A templom persze
előreláthatólag megtelik közönséggel, mert ott lesznek Akli ismerősei,
az udvari emberek, akik a császár fogadott leánya iránt érdeklődnek,
bizonyosan megjelenik madame Szilvássy is, az Ilona barátnői, a
növendékek és egy csomó szájtátó népség, mely elmaradhatatlan az
esküvökről.
Lakomáról utána szó sincs (mégis csak csúf fösvénység a császártól), a
boldog pár reggel tizkor megesküszik, otthon úti ruhát vált s legott
elutazik a császár möllersdorfi majorjába, ahol az udvar tehenészete
van, ott ebéddel várja őket a császári szakács, aki hét hétre van oda
küldve a rendelkezésükre.
Szegényes volt a menyegzői programm, sőt sivár, de mint a matt szöveten
annál jobban kitündöklik a piros selyem másli, ennek a programmnak is
volt egy mozzanata, mely Bécs legpompásabb esküvőit is fölülmúlja
fényben. A jegyespár ugyanis közvetlen a templomba indulás előtt
megmutatja magát menyegzői díszben a Burgban, a császár és császárné
audienczián fogadja, jelen lesz Mária Lujza főherczegnő is, aki
menyasszony lévén, kíváncsi az ilyesmire. Emberi természet örök
törvénye. Mindenki a legközelebbi stáczió iránt érdeklődik. Öreg asszony
szívesen jár temetésekre, eljegyzett leány menyasszonyokat nézeget.
Ezzel az előleges czeremóniával tehát maga az udvar is némi szerepet
visz az Akli esküvőjénél, ami nagy szenzáczió a lojális birodalmi
városban. Az utczákat és a templomokat el fogja lepni a közönség, rossz
élczeket és szójátékokat fognak gyártani a kávéházakban és a
sörözőhelyeken az elmés bécsiek. Magának a császárnak is gyengéje volt
az ilyen hatásos szczénák rendezése, melyek a nép fantáziáját
csiklandozzák. Csak a fa rügyezik ki magától, de a népek szivéből a
szeretetet harapófogókkal kell kihúzni s a legjobb harapófogók az ilyen
színes mutatványai a leereszkedésnek és a jó szívnek. Kétszer-háromszor
is benyitott az utolsó napokban a kabinetirodájába, ahol az Akli-czímer
készült nagy titokban. (Insignis Nobilis Familiae Akli «de Akli»). A
paizson egy kétfejű kanári madár zöld mezőben, az egyik kanárifej
csőrében egy töviság, a másik csőrben egy arany karikagyűrű. A czímer
Kolowrat gróf ötlete volt, czélzás a Napoleon-versre, jelezve annak
kétértelműségét és kettős következményeit a tövisággal és a
jegygyűrűvel.
A császár meg volt elégedve a találó gondolattal, de az udvari
heraldikusoknak nem igen tetszett, csipkedték is egy kicsit Kolowratot a
természetellenes kétfejű kanári miatt, kivált a főherczegek, akik
bíbelődnek az ilyesmivel.
– Ej, ugyan hol vette az ördöngős Kolowrat a csodálatos tojást, melyből
ez a szörnyszárnyas támadt?
– A tojás normális volt, – mentegetőzött a gróf – de tényleg én követtem
el a hibát: puszta meggondolatlanságból a kétfejű sas alá tettem, hogy
az költse ki.
Szóval, az udvart is élénken foglalkoztatta az Akli házassága. Az
egyszerű alattvalók abban szórakoznak, hogy a magok kicsi, egyhangú
dolgaik közé beviszik szórakozásul a világeseményeket is. Nekik csinálja
Napoleon a csudákat. A hatalmasok megfordítva teszik. Ők a kis dolgok
után futnak, hogy a megrázó nagy események fölé, melyek közt életük
lefolyik, ezeket emeljék. Egy elveszett tartomány feletti keserűséget
egy megnyert pikét-játszma feledteti el egy perczre. Egy idegen számára
inszczenált boldogság elfödi valamiképen a boldogtalanságot, melybe a
saját gyermeküket taszítják.
A császár nagy kedvteléssel merült el a bohóságba, figyelme mindenre
kiterjedt. Egy udvari kurirt menesztett Nagy-Szőllősre Ráthonyihoz, aki
a vaskorona-rend harmadik osztályú keresztjét vitte és egy
rózsafa-szekrényt valamely ajándékkal.
Egész Nagy-Szőllős lázban volt, Ráthonyi István viczeispán uram nem
minden elfogódás nélkül nyitotta ki a ládát, körülállva azt szent
áhitattal a megyei tisztikar és a családtagok. Azt hitték, az Aladin
mesebeli kincsei vannak benn felhalmozva, de milyen nagy volt a
meglepetésük, mikor végre a tömérdek selyempapiros közül, amibe be volt
göngyölgetve, kihámozódott a Ferencz császár carrarai márványból
faragott mellszobra.
Az esküvő reggelén Ő felsége még tán korábban kelt, mint a vőlegény.
Megtekintette a Ludovika császárné ajándékát, egy láda ezüstöt, melyen
már rajta volt az Akli-czímer, a különös kanári. Mária Lujza egy
gyönyörű faragványú csontlegyezőt fog adni a menyasszonynak. A császár
azután a maga ajándékait sürgette meg a kabinetirodában, az aláírandó
okmányokat. Türelmetlenül nézegette az óráját, míg végre behozták és
aláírta.
– No, most már jöhetnének.
Bement a királyné lakosztályába és szokása szerint közölte vele éjjeli
álmát, amit a királyné is rendszerint viszonzott. (Mert akkoriban még
álmodtak az emberek.) Úgymond, megjelent előtte a megboldogult Kovács
ezredes és így szólt hozzá: «A másvilágról jövök, hogy fölségednek
gyermekem iránti jóságát megköszönjem.»
«Úgy, és mi ujság a másvilágon?» – kérdé ő.
«Semmi különös, – felelte az ezredes – csak annyit jelenthetek
fölségednek, hogy az Isten elrendelte ma délután, miszerint fölséged
további életfolyamatjáról uj lapot nyissanak a végzet könyvében.»
S ezzel az ezredes eltűnt, eloszlott, mint a pára.
E csodálatos álomról beszéltek, miközben a császár azt is felemlítette,
hogy az álom után nyomban fölébredt és többet nem tudott elaludni,
álmatlansága azonban ez egyszer nem maradt gyümölcstelen a hazára nézve,
mert egy uj uniformis-gombot fundált ki, amit a Splényi-ezred
egyenruháján kíván legelsőbben bemutatni s még ma hozzáfog a kivitelhez
udvari ötvösével. Ezekről beszéltek s a felséges asszony bizonyos