Akli Miklós cs. k. mulattató története - 09

A daemon taszigálta a könyökét, nosza, nyulj ahhoz a kakashoz,
rászolgált a szörnyeteg, ne félj, ne habozz; lovalta, ösztökélte,
vakította, – de a jó embert mindig kiséri a rossz szellem mellett egy jó
szellem is, azért a jó ember sohase tehet nagyon rosszat, ha nem
hirtelenkedik és időt hagy a jó szellemnek közbeszólni.
«Oh, te balgatag Akli, megmented a Búzavirágot, de magad is elpusztulsz.
A hóhér leüti a fejedet. Mi lesz aztán nélküled a Búzavirágból?»
Persze. Igaz. Mi is lenne a Búzavirágból, ha ő (Akli) nem volna többé?
Rettentő betekintés a jövendőbe! A Búzavirág azért megvolna, tovább
élne, másé lenne. Megvolna a szép szeme, megvolna a szép haja, meg az
édes nevetése is, ami volt…
Mije nem volna hát meg? Nem volna meg az ő Aklija!
És Akli éppen ettől sajnálta volna őt leginkább megfosztani, – mert Akli
önfeláldozó. Tehát nem öli meg Szepessyt.
De nem is jó erről filozofálni, mert minek a hazugságok közül éppen a
legszebbiket kigyomlálni? Minek azt sejteni, hogy a szerelem is csak
önzésen forog, mint az aranyvár is csak kacsalábon? A fenköltség, a
nagylelkűség és önfeláldozás rajta csak az a csillogás, ami a virágon a
harmaté; nem ő belőle szivárog, nem tartozik hozzá, se a levélhez, se a
pártájához, se az illatához, hanem csak úgy rácsöppen a magasból, hogy
néha lemossa a rátapadt sarat. Ő maga puszta önzés, de isteni nedvekbe
megmártogatott önzés.
Akli elméjében szaporán csiráztak ki indokolások, logikus bölcseségek,
csillapító gondolatok és reménységek. Oh, hiszen egy leleményes fej nagy
poziczió. «Qui habet tempus, habet vitam» gondolta eleinte. Még mindig
itt toppanhat a rendőrség. Mikor a «tempus» elfogyott, egyet csavart a
klasszikus közmondáson: «Qui habet vitam, habet auxilium». Minek
csinálna meggondolatlan merényletet? Egy koczkára tenni mindent – mikor
még sok koczka jöhet. Hátha az utolsó perczben nyílik egy modus vivendi,
hogy a lány se vesz el és ő is megmarad. Sőt ki tudja… hátha már most is
fölösleges minden aggodalma? Miért ne lehetne, hogy a császár megkapta a
levelét és legott elvitette Ilonát az intézetből? Minél inkább vesztett
valószínűségben minden más reménye, ez annál inkább nyert. Mikor a
zérusra szállt alá a többi, ebből bizonyosság lett. Mert a logika is
csak egy csinos elmejáték, melylyel az ember megcsalja a gyöngébb
fejűeket és néha önmagát is. A császár értesül a leány elleni
merényletről, hát elviteti. Mi is lehetne más a legmagasabb intézkedés?
No, ezt bizony mindjárt eltalálhatta volna. Hiszen világos, mint a nap,
hogy miért nincs rendőrség kirendelve. Mert nincsen kit őrizni. A
Búzavirág már biztonságban van.
Szabadon, teli tüdővel lélekzett fel, szorongatott szíve ismét nyugodtan
kezdett dobogni, midőn ellenmondást nem tűrő hangon rászól az öreg Tompa
Dienes hadnagy, akivel éppen e perczben ösmertette meg a pipáját
gyujtogató Málnásy:
– Szaladj csak öcsém a kulacsomért, neked jobb lábad van. Ott
felejtettem a szekeremen, kérdezd meg a kocsisoktól, melyik az enyim.
Erre jobbról állnak.
Nem szívesen mozdult éppen a legérdekfeszítőbb pillanatban, de végre is
hadnagy parancsolja s itt a hadi regula uralkodik. Feleselés lenne az
engedetlenségből, ráirányíthatná a Szepessy figyelmét, abból pedig nem
kért, hogy Szepessy fölismerje.
Megindult tehát szaladva, hogy minél előbb visszatérjen. Málnásy
uramnak, aki híven ügyelt rá, éppen csak azok a pillanatai voltak
beszámíthatatlanok, mikor az égő taplót rátette a dohányra, mikor
lecsattantotta az ezüst kupakot és elkezdte a tüzet szító első kiadós
szipákolást fölfújt arczczal, mint a vizet köpködő Neptun az
ugró-kutakon. Ilyenkor a világ nem létezett a nemzetes úrra nézve, mert
olyan lusta volt kicsiholni, hogy aztán meg is böcsülte a szikrát fogott
taplót, nem engedvén azt kialudni. Csak mikor már vígan ömlött ki a
kupaklikakon a füst, akkor nézett körül ijedten.
– Nini, hol van a Farkas?
– Azt biz én elküldtem a kulacsomért – felelte Tompa Dienes.
– Hiba volt – sopánkodott Málnásy nyugtalanul.
– A czél szentesíti az eszközöket.
– A czél jó, sógor, hanem azt mondják, hogy a ficzkó nem jó, nekem kell
ügyelnem a körmére.
– Ne ijesztgess, Málnásy! Csak nem gondolod, hogy a kulacsomat elvinné?
– Hát mi lesz már? – türelmetlenkedék Palojtay Gergely, aki más malomban
őrölt.
– Talán siket a kapus? – találgatta Maron Pál.
– Be kellene lőni az ablakon – tanácsolta Horthy József uram.
– Ne sokat teketóriázzunk, törjünk be, ha nem akarnak kijönni –
tüzeskedett Veres Boldizsár.
– És milyen bor van benne? – tudakolta Málnásy, az ő külön thémáját
hömpölygetve.
– Somlyai – felelte Tompa.
– Öreg?
– Olyan öreg, hogy talán még Noé apánk szűrte le.
– Az ördög tudja, nem viszi-e el – felelte, visszatérve a már átugrott
kérdésre (Aklira vonatkozólag). – Az ember sohase bízhat senkiben. Hát
itt van ez a Noé is. Milyen derék embernek tartottam én azt és a minap
azt olvassa a plébánosunk egy régi krónikából, hogy nem igaz, mintha ő
találta volna ki a borkészítést, sokkal később találták fel, Miriri
király idejében.
– Ne beszélj!
– Hogy azt mondja, Miriri király nagy kedvelője volt a szőlőnek,
minélfogva egyik minisztere váltig a fejét törte, hogyan élvezhetné a
király nyáron is a szőlő izét. Eszébe villan, hogy hátha kisajtolnák a
bogyók nedvét és edényekbe csurgatva egész éven át megmaradna a nedv,
hogy iszogatni lehetne, mint a tejet. Nosza, kisajtolta. Megkóstolja egy
napon a király és kiköpi, hogy méreg. Van a királyokban ilyen ostoba
elhirtelenkedés. A bor éppen forrt az edényekben, mikor egy szolga meg
egy kutya bementek a helyiségbe, a szolgát is, a kutyát is halva
találták. Meg volt hát pecsételve, hogy a folyadék ölő méreg és úgy is
tartották a hordókban, hogy majd mint ilyennek veszik hasznát. Mert a
király éléskamrájában csak éppen olyan becses czikk a méreg, mint a háj…
– Ugyan eltalálja kigyelmed az időt a mesemondáshoz – gúnyolódott Veres
Boldizsár. – Meleg kemencze kén’ ahhoz meg egy kis bor.
– Az egyik mindjárt meglesz – szólt közbe Tompa uram. – Csak folytasd,
sógor!
– Hát nem is jöttek volna rá, – szőtte odább a sógor – ha a királyné nem
esik vagy két év mulva valami gyógyíthatatlan betegségbe. Az orvosok
lemondtak róla, búskomorságba esett és elhatározta, hogy elemészti
magát. Kijátszván az udvari frajláit, titkon belopózott a méreggel teli
edényekhez, felhörpent egy bögrével és várta a halált, de e közben olyam
vídám lesz, hogy szeretne tánczra pöndörödni. A halál persze nem
következett be. Gondolta hát, hogy talán keveset ivott. Másnap már két
bögrével vett be és még jobb kedve szottyant. Szóval, minden nap
többet-többet ivott, míg utoljára is kigyógyult a bortól a bajából és
felfödte a nagy titkot a királynak is.
– Hát aztán?
– Eddig volt, mese volt, ezentúl a király is ivott, míg meg nem holt.
– És alkalmasint megküldte az ottani vaskorona-rend nagykeresztjét a
találékony miniszternek – tódítá nevetve Tompa uram.
– Dehogy. Alkalmasint már előbb lefejeztette, mikor kiköpte volt a
mustot. Mert úgy szokott ez lenni, ha valaki nagy dolgot csinál.
– Pszt! Jönnek! – hangzott szerteszét. – Valami történik.
Hullámzás támadt a tömegben, mint mikor a rozsok közt átszalad a fürj.
Kulcs csikordult meg a házbeli ajtó zárjában, amit meghallottak a falon
guggolók és jelentették.
– Nyitják már.
– Dimitri apó – dünnyögte Szepessy felvillanyozva. – No, valahára!
Ekkoráig Akli is éppen visszatért a kulacscsal, de nem oly nyugodtan,
mint ahogy oda ment. A kocsit megtalálta ugyan, a kulacsot is átadta a
kocsis, de a saraglyában ráköszönt egy czérna vékonyságú, ismerősnek
látszó hang.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! Segítség, jó uram, segítség!
– Mindörökké amen. Kicsoda kend?
A kocsis sietett felelni nagy flegmával.
– Az hadi fogoly.
– Talán hadi kappan? – mosolygott Akli.
– Hát nem tetszik engem megösmerni? – nyöszörgött a hadi fogoly. – Én
vagyok a ragyabunkó.
Isten nyila nem sujthatta volna le jobban Aklit, mint ez a szó. Tehát
minden elveszett. A lovas és a levél a Szepessyék kezébe került. Most
egyszerre előtte állt egész szörnyűségében a helyzet.
– Meg vagyok kötözve, – panaszkodott a ragyabunkó – és fázom.
– Nem segíthetek, barátom, hanem igyék egy kortyot, fölmelegszik egy
kicsit.
Szájához nyomta a kulacsot, melyet hangutánzás révén
«Klipiklapatoriumnak» neveztek a diákizáló inzurgensek. A ragyabunkó
húzott belőle, amennyit tudott s tényleg úgy kopogott ezalatt, mintha
azt susogná: Klipi.
… Mily különös! Így szokta valaki Aklit is szólítani.


XI. FEJEZET. KÉTSÉGBEESETT JÁTÉKOS ONNAN RÁNTJA KI AZ ÜTŐKÁRTYÁT,
AHONNAN LEHET.
Lelkendezve rohant vissza. A kétségbeesés nem zsibbasztotta meg, de
fejlesztette tehetségeit. Egyik terv a másikat kergette izzó fejében.
Nem érezte a hideget. A hűvös éjszaka párázatai különös alakokká
formálódtak fantáziájában, úszó koporsók, levágott bikafejek úsztak a
levegőégben és egy szán, melyet négy madártestű asszony vont.
Még oda se ért, útközben hallotta az öreg Dimitri fenyegető hangját az
intézet udvarából.
– Ki az, hé? Mit akar? Micsoda spektákulum ez?
– Én vagyok itt, Dimitri apó! – szólalt meg künn Szepessy németül. – Én,
Szepessy István.
– Nem igaz! – fortyant fel az udvarbeli hang; – Szepessy István
úriember, aki nem jár éjjel becsületes embereket infesztálni. Ön nem
lehet Szepessy István, kotródjék el innen, akárkicsoda és reggel jőjjön,
ha dolga van. Azért is, mert most részeg és azért is, mert most be nem
eresztem.
Ezzel megfordult az öreg, hogy elmenjen, át lehetett hallani a botosai
csoszogásáról, hogy visszaindult, hanem egyszerre csak úgy rémlett,
mintha megbotlott volna: hop, hop, motyogta, majd elkáromkodta magát.
Nyilván az eb hullájában botlott meg.
– Toppy meg van ölve! – kiáltá fájdalmasan. – Ki cselekedte azt? Rablók!
Gyilkosok!
– Hallgasson, Dimitri, legyen esze! – szólt át ismét a báró. – Én
ölettem meg Toppyt, én fizetem meg az árát, eddig van, de várjon hát és
értse meg a dolgot, ha szívén viseli az intézet sorsát. Hiszen tudja,
hogy én vagyok itt, mit tetteti magát, mit ravaszkodik?
– Ha tudom, se eresztem be a báró urat, a báró úr menjen most haza
lefeküdni.
– De van valami, Dimitri, amit még nem tud, éppen ezt akartam
megmondani.
– Semmit se akarok most tudni, mert én most aludni akarok.
– Abból nehezen lesz valami, Dimitri apó, mert én most egy
fölfegyverkezett sereggel állok itt a ház előtt… Nézzen csak fel a
falakra!
Dimitri fölpislantott a falra a hálósapkája alól, mely egészen
belelógott a szemeibe s meglátván a csillagfényes éjszakában az ott
hasmánt fekvő marczona alakokat, csillámló fegyvereikkel, felordított
hörögve:
– Jézus Mária!
Majd, mintha nem egészen bíznék a mennyei hatalmakban, harsányan
felkiáltott:
– Policzáj! Policzáj!
De már ezt fenhangon kaczagták meg a falakat megszállt vitézek.
Ösztönszerüleg menekült rogyadozó inakkal fogvaczogva a ház felé, hogy
magára zárja a nehéz tölgyfaajtót, de útközben megjött apránkint az
erősebbik esze és ujra visszakullogott a kapu közelébe, csakhogy az
erősebbik eszéhez már a gyengébbik hangját használta és az is nyájas
volt, szelid volt és reszketett:
– Hát mi tetszik, báró úr?
– No lássa, – felelte a báró – most már nem olyan goromba, mint azelőtt.
És azt jól teszi, apó, mert mi se éppen azért vagyunk itt, hogy önt az
alvásában háborgassuk. De meg van is egy-két sárga csikó a zsebemben a
maga számára.
– Iszen jó, jó, kezeit csókolom, hát csak tessék megmondani a
kívánságát.
Akli megfeszült figyelemmel fogott el minden hangot s izgatottan nyitott
magának utat könyökével közvetlen a báró háta mögé.
– Azt kívánom öntől, – folytatá Szepessy – költse fel az asszonyságot s
közölje vele, hogy addig én innen el nem megyek, míg Kovács kisasszonyt
meg nem kapom.
– Oh Istenem, Istenem! – óbégatott Dimitri. – Mi jut eszébe a báró
úrnak?
– Vagy ideadja szép szerével, vagy elviszszük erőszakkal, de ha egyszer
az én embereim bent lesznek, azt viszik el, aki a szemük-szájuknak
tetszik, én nem birom megakadályozni.
– Oh Istenem, Istenem! – nyöszörgött a kapus. – Hisz a méltóságod
húgocskája is köztük van.
– Hiszen éppen azért kímélem a többit. Ha ezt az egyet ideadja, Isten
hírével elvonulunk. Azért költse fel és mondja meg az asszonynak, amit
üzentem. Egy fertályóra gondolkozási időt hagyok neki.
– Nem, nem, az lehetetlen, báró úr.
– Mi?
– Az, hogy odaadná a kisasszonyt. Ilyet ne is képzeljen! Mit szólna a
nagyhatalmu Kolowrat gróf, akit a császár küldöz a kisasszonyhoz? Ki
tudja, mije a kisasszony a császárnak…
Akli önkénytelenül felkiáltott:
– Megvan! Ez az!
– Csitt, te! Mit beszélsz? – förmedt rá Málnásy uram megbotránkozva. –
Mi van meg, hé?
Akli elröstelte magát, zavarba jött, majd akadozva magyarázta meg:
– Megtaláltam a bicskámat.
– Jó, jó, de azért nem kell mindjárt a hadi traktatumokat megzavarnod.
Nem hallod, miről van szó és hogy ki tette le a garast?
– Az ördög vigye el a magok Kolowratját, – fakadt ki Szepessy – mit
törődöm én vele? Megy, vagy nem megy, felkölteni Szilvássynét? Ez a
kérdés.
– Lássa, kedves báró úr, – könyörgött Dimitri – illendőbb volna ezt a
dolgot reggelre halasztani.
– No persze. Ejnye, de okos ember, mit iszik, vizet vagy bort? Hanem
mindenekelőtt megy-e, vagy nem megy?
– És ha azt felelném, hogy nem megyek?
– Akkor, édes lelkem, egyszerűen betörjük a kapukat és ajtókat, az
embereim összeszedik, ami szemre való asszonynépet találnak, minélfogva
ő is közte lesz. Érti-e már?
– Jaj, szegény jó asszonyom, szegény jó asszonyom! – siránkozott
Dimitri.
– Legyen nyugodt, az asszonyságot nem viszszük el, nem lesz semminemű
bántódása. Ő már meglehetősen be van oltva az elvitel ellen. Hé,
baltások! Gyepre, baltások!
Odaugrott Csoltói Benjamin és a két Lenty testvér. Erős az egyik, mint a
bika. Sujtott a baltával, hogy még talán a hetedik utczában is tánczolni
látszottak a házak a szörnyű csattanástól. Ropogott, recsegett a kapu és
meghasadt, mint egykor a bizanczi a Botond bárdjától.
Majd hogy meg nem hasadt a Dimitri szíve is a kapuval együtt. Mintha
valami kedves élőlénynek ropognának a bordái, metsző fájdalom nyilallott
át a szívén és megtörte az ellenállását.
– Jaj, ne bántsák, báró úr, ne bántsák azt a kaput, hiszen megyek már.
– Jó. Hagyják abba kegyelmetek, várjunk – aztán utána kiáltotta
Dimitrinek: – El ne felejtse mondani, hogy melegen öltöztessék fel a
kisasszonyt, mert messze útra megyünk.
E pillanatban egy ablak világosodott meg az emeleten, majd gyorsan
elsötétült. A gyertyaláng mint valami lidérczfény végigszaladt
ablakról-ablakra az emeleten, míg végre kezdtek a gyertyák sorban
kigyúlni az egész házban. Az ötödik udvari ablaknál, mely egy folyosóra
nyílt, elsuhanó női alakok silhouetteje rajzolódott le az ablaküvegre.
Kecses, sugár derekú bakfischek, akik felriasztva, szétbomlott hajjal,
egy alsószoknyában menekülnek a madame szárnyai alá. Éhes tekintetek
csakhamar észrevették a mutogatós ablakot és odatapadtak gonosz
gondolatokkal. Ohó! Odafönt már észrevették a dolgot. Szegény kedves kis
jószágok, hogy meg lehetnek most ijedve! Ablakot persze kinyitni nem
mernek, hanem valami függöny mögül látnak ám mindent…
Ilyen beszédek estek itt lent. Találgatták, mi lesz? Kiadja-e az asszony
a leányt, vagy nem? De hátha a leány nem akar? Számítgatták, hogy
akkorára már fölérhetett Dimitri, körülbelül már el is mondta a báró
üzenetét. Most javában tanácskoznak… De nagy mulatság volna ott lenni a
remegő báránykák között és végighallgatni ezt az éjféli tanácskozást.
– Fogadni mernék, – szólt Bajmódy – hogy a fruskák egy részének tetszik
a veszedelmes kaland lehetősége. Sikítoztak, de titkon örülnek is.
Ösmerni kell az asszonyi lelket. Én nem hiszem például, hogy a
paradicsomban a kígyó tanította volna meg Évát az almaevésre, de élek
azzal a gyanuperrel, hogy Éva tanította meg a kígyót a sziszegésre és
marásra.
Lihegve érkezett a Barischgasséból Detreházy Tamás, hogy ott két
konstáblert tartóztattak le, akik kérdőre vonták őket a csoportosulás
miatt, hát, hogy mi történjék a két konstáblerrel?
– Fogva kell őket tartani, – parancsolá Szepessy – és vigyázni, hogy
valami jelt ne adhassanak. Ha végzünk, magunkkal viszszük és majd csak
valahol egy órajárásnyira Bécs mögött tegyék le őket sértetlenül, hadd
menjenek Isten hírével.
Detreházy elment a parancscsal s Szepessy kivette óráját, megnézte a
Palásthy Ferencz tolvajlámpájánál.
– Még tíz perczet adok nekik s akkor aztán «lóra huszár, kapura hajdú»,
ahogy mondani szokták, ámbátor lovunk nincs, de annál inkább megvan a
kapu.
Ekkor lépett eléje nagy vakmerőn Akli Miklós.
– Megösmer-e, báró úr? – kérdé.
– A hangja ismerős előttem – felelte Szepessy hanyagul, tekintetét le
sem véve az órájárul. – Mit akar?
– Én Akli Miklós vagyok.
– Ah! – kiáltott fel a báró meglepetve és önkénytelenül hátra
tántorodott ettől a névtől. – Mit keres ön itt? Az ördögbe is, hogy jut
az én embereim közé azok ruháiban? Tudja-e, hogy a fejével játszik?
– Éppen én is arra akarom önt figyelmeztetni, hogy a fejével játszik.
Szepessy szemei vérbe borultak, öklét indulatosan fölemelte és a fogai
összecsikordultak.
– Hogy jutott ide ez az ember? – kiáltá zordonan. – Ki merte őt
becsempészni?
Bori uram szeretett volna másutt lenni, hanem a virtus megkívánta, hogy
jelentkezzék, ötölve-hatolva dadogni kezdett valamit.
– Majd elmondom én! – vágott közbe Akli. – Pozsonyban Bori uram emberei
közül elmaradt valaki, én ajánlkoztam helyette és ő felfogadott, ez az
egész.
– E szerint ön mint kém jött nyomomba. Tudja-e, mi a kémek fizetése?
Persze ön írta a levelet is Kolowrathoz?
– Igen, én írtam a levelet is, mert…
– Kötözzétek meg!
Akli összefonta mellén a kezeit, annak jeléül, hogy nem fogja magát
védelmezni. Bátran, megszeppenés nélkül nézett a báró szeme közé s
franczia nyelven mondá:
– Tegyen velem, amit akar, de hallgassa meg előbb, amit mondok.
Elhiheti, hogy tudatában voltam a veszélynek, emberei közé vegyülni s
hogy nagy oknak kell lenni, ami erre késztetett. Jól eltalálta előbb,
hogy a fejemmel játszom, csakhogy játszom az ön fejével is.
– Vajjon? – szólt a báró gúnyos, megvető hangon.
– Hallgassa meg az okot, amely…
– Jól van, mondja el – hagyta rá Szepessy türelmetlenül.
– De engedje, hogy ne itt a sokaság előtt. Népekre és országokra szóló
veszedelem lehetne, ha valaki megértené.
Szepessy habozni látszott, de már az ő kiváncsisága is fel volt
piszkálva. Akli mintegy kitalálta a gondolatát, kihúzta ködmöne alól a
karabélyát és átadta Málnásynak.
– Jőjjön! – intett neki Szepessy.
Néhány lépést tettek némán a Rennweg felé.
– Beszélhet! – mondá a báró.
Akli óvatosan körülnézett. Egyedül voltak, csak egy macska nézte őket a
szomszéd ház párkányáról a világító, veres szemeivel.
– Szavát adja rá, hogy semmi körülmények közt nem közli az elmondandó
titkot senkivel?
– Szavamat adom, csak végezzünk már! – toppantott a báró a lábával
türelmetlenül.
– Tehát röviden úgy áll a dolog, báró úr, hogy a kisasszony, akit ön
most el akar rabolni az intézetből, nem Kovács Ilona…
– Hanem?
– Hanem ő fensége Mária Lujza főherczegnő.
Ha fényes nappal van, látni lehetett volna, hogy sápadt el a báró arcza,
mint a halotté, de így csak a nyelve akadozásán és a rekedt hangján
mutatkozék megbolygatott lelkiállapota.
– Mit? Mi? Hogy? Megőrült ön?
Akli észrevette a lesujtó hatást és sietett rátérdepelni érveivel a
zsibbadozó elméjére.
– No, úgy-e, hihetetlen? Pedig mégis oly egyszerű. A császár már évek
előtt tudta Napoleon kedvencz tervét, beleházasodni a Habsburg-házba s
ezáltal megaranyozni a friss, festékszagos czímerét. A mi diplomácziánk
rég tisztában volt, hogy a császár leányát fogja megkérni és azt is
tudta, hogy kikosarazni nem lesz tanácsos, mert annak szomorú
következményei lehetnének. Tehát csinálni kellett valamit. Egy kis
ravaszság nem bolondság. Mert a császár azt is nagyon jól tudja, hogy a
Napoleon hatalma mégis csak álom (az igaz, hogy egy kicsit
hosszantartó), egy napon szétfoszlik, volt, nincs s mehet vissza
Korzikába akár kecskepásztornak… Hát csak nem gondolta ön, kedves báró,
aki oly éles eszű, hogy egy Habsburg az édes leányát adja oda ilyen
parvenünek? Ennyire egy Habsburg soha alá nem szállhat, igaz-e?
Csak egy hörgés volt a felelet, sajátszerű tompa hörgés, se nem olyan,
mint az emberé, se nem olyan, mint az állaté. Ilyenképpen mordulhat meg
az ördög, ha a katlanja alól kialszik a szépen megrakott tüze.
– Hja, a politika! – folytatta Akli. – Ilyen a politika! Oh, hány titok
van a világhistóriában és nincsen az a macska, aki kikaparhatná. De ki
is gondolna olyanra, hogy a főherczegnőt nevelőintézetben tartják
közrenden levő leányok között, a fogadott leány pedig adja a
főherczegnőt, fenségnek hívják és palotahölgyek czipelik az uszályát…
Ejnye no, báró, ne bolondozzék hát!
Szepessy ugyanis rárohant, fogcsikorgatva megfogta a ködmöne két szélét
és ide-oda rázta, mint a fát, amelyről rút hernyók potyognak le.
– Ember, – sziszegte – mondd, hogy hazudtál!
– Igazat mondtam, – felelte nyugalommal – kötelességemet végeztem, most
már az én lelkem tiszta, ön pedig tegyen, amit akar.
Mintha egyszerre minden erő eltünt volna a Szepessy karjaiból, leestek
lankadtan. A hatalmas, fékezhetetlen ember összezsugorodott, összetört s
fogcsikorgatása didergő fogvaczogtatásba ment át s ezt mind egy
rejtélyes nemzeti méreg okozza: a _loyalitás_. Behat a pórusok alá, a
vérbe és tejjé változtatja, beveszi magát a szív rostjai közé, megüti a
billentyűket: «hallgassatok». A szív azonban jár még, jár, jár, kopog és
érez, de nem parancsol többé.
– Hát mért nem mondták ezt nekem mindjárt, – panaszkodott szemrehányó,
bágyadt hangon – mikor még az érzésemet el lehetett volna fojtani
pázsitjában?
Akli nem az az ember volt, aki a helyzetet ki ne aknázná. Most ő
kerekedett felül és kigúnyolta Szepessyt a megjegyzéseért.
– Miért nem mondtuk? No persze. Nem szép a császártól, hogy nem volt
őszinte, hogy önt meg nem nyugtatta. Mert hisz az ön megnyugtatása
nagyobb érdek Ő felségére nézve, mint egész birodalmának és gyermekének
sorsa. Bizonyos ellenben, hogyha minden alkalommal őszinte lett volna,
azóta már a verebek is csiripelnék a háztetőkön a sigillum secretummal
lezárt esetet. Arra azonban még kötelességem rátérni, hogy mikor ön
fellépett mint kérő, a császár megijedt egy kicsit a heves szenvedélytől
és engem bízott meg, hogy ha veszélyesnek ítélném szándékait a jövőben,
végszükségből, de csak végszükségből, közölhetem önnel, mint
kamarásával, a valódi tényállást.
– És miért nem közölte? – fortyant fel a báró indulatosan, mint mikor
még utolsót lobban a mécses végső olajcsöppje.
– Mert a «végszükséget» nem láttam még akkor beállottnak. Tegnap
Pozsonyban vettem észre gyanus jeleket s erre beállott rám nézve a
felelősségteljes kényszerűség, önhöz eljutni mindenáron, még életem
kockáztatásával is és megmenteni magamat, a főherczegnőt és önt.
Szepessy görcsösen kaczagott fel, volt benne valami erőltetett és
szomorú.
– Hahahaha, milyen szépen tud ön mesélni, bolond uram. Ha akarom,
hiszem, ha akarom, kieresztem a fülemen.
Akli rejtélyesen intett a kezével, majd megfogta a karját és egy pár
lépést előre vonta a Barischgasse szögletén égő lámpáshoz. A báró
tehetetlenül lépegetett vele, mint egy gyámoltalan gyermek.
A lámpás alatt aztán a tüszőjébe nyult és kivett a tárczájából egy
összehajtogatott papirczédulát.
– Ime, olvassa!
Meg volt sárgulva a papiros, halaványak a betűk, de Szepessy előtt
éltek, égtek, ragyogtak, mint hideg fényű csillagok. Megismerte a
legfelsőbb kéz kusza vonásait:
«_Ez egyszer igaz, amit Akli mond. Ferencz császár._»
(Ez volt az a kézirat, melyet a kedélyeskedő császár a Martinecz kertész
nejéhez adott egykor a szőlőfürt dolgában.)
Szepessy lehorgasztotta a fejét. Nem kételkedett többé.
– Ezt aznap bízta rám a császár, mikor a fogságban találkoztunk, de én
akkor még nem hittem azt, ami bekövetkezett.
– Jól van, – hörögte Szepessy tompán és hirtelen léptekkel visszaindult,
kezeivel a levegőben kalimpálva.
Akli utána baktatott.
– Mit szándékozik most tenni? – kérdé bizonytalan hangon.
– Azt majd meglátja! – felelte a czinikus főur mogorván.
A 20-as számu ház előtt elhaladva, ahol a hintó állt a pokróczokkal
letakart paripákkal, odaszólt a fel s alá poroszkáló komornyiknak:
– Hozza csak utánam a bokrétát, Szirotka!
Szirotka a bokrétáért ugrott s vitte ura után ünnepélyesen, gyöngéden,
mint valami oltári szentséget.
Ezalatt letelt a fertály óra, az inzurgensek türelmetlenkedtek, mert
fáztak, aprózott tánczban keringve egymás körül, hogy a lábuk egy kicsit
melegedjék a mozgástól, pedig részben megenyhült az idő, mert a hó
kezdett pilinkélni, a miriárd csillag hirtelen eltünt az égboltról, sőt
láthatatlan lett az égbolt is, piszkos, vörhenyeges pép töltötte ki a
fönséges ürt ég és föld között, azonban hideg, metsző szél kezdett fújni
s mintha valami ismeretlen világban odafönn megrázott volna egy óriás
akáczfát, hullongtak a fehér virágai.
– Nos? – kérdé Szepessy.
– Még mindig semmi! – felelte Bori uram. – Ugy látszik, még mindig
tanácskoznak.
Majd hosszú magyarázatokba és megfigyelésekbe ereszkedett, hogy a falon
ülők jelentése szerint a szolgálók azóta folytonosan vizet merítenek a
kútból és csöbrökben hordják fel, ami arra mutat, hogy védelemre
készülnek odafönn. Csakhogy nem forró olajjal vagy lúggal fognak
harczolni, mint az egri nők Dobó alatt, hanem hideg vízzel öntik le
embereinket az ablakokból. No, az szép mulatság lesz, ha így lesz. De
van még egy veszedelmesebb jel is, a ház padlásán nyüzsgés-mozgás
észlelhető, a folyosóról nyíló ablakokon át látni lehet, hogy valami
bútorfélét czipelnek fel fiatal leányok a padlásra. Kutya legyek inkább,
mintsem jól sejtsek, de az asszonyi ész az ördög szántóföldje, ott
könnyen megteremhetett az az ötlet, hogy a padlásra halmozott bútorokat
meggyujtják s a fellobogó tűz ide csődíti az egész várost… Az lenne ám a
ne mulass… Azért hát sietve kell cselekedni.
Szepessy egy szót se hallott ebből, inkább a szél dúdolása érdekelte.
Szomorú egy dallam, panaszkodásféle, mintha a lelkével beszélgetne a
szél. Hát csak fújj, beszélj, kutya, hallgatlak!
De az inzurgensek türelmetlenkedtek. Mind köréje gyűltek s éktelen
lármával követelték a cselekvést.
– Végezzünk, uram, meguntuk már, megvesz az Isten hidege. Elmult a
fertályóra, ne várjunk tovább, mert bajba jutunk.
– Várjunk még – felelte Szepessy sötéten.
– De egy kicsit mégis megsürgetem őket – gondolta Lenty György s
fejszéjével egy irtózatosat sujtott a kapura. Alig hogy a csattanás
elhangzott, nagy dérrel-durral szétcsapódott az emeleten egy utczára
nyíló ablak s egy fehér főkötős asszonyi fej jelent meg benne.
Maga Szilvássyné volt, az asszony-viczispán. Mélységes csönd állt be.
Mindenki hallani akarta. Most dől el a koczka.
– Miféle istenítélet ez? – szólt le az asszonyság haragos hangon, jóízű,
ropogós magyarsággal. – Micsoda banda magok? Hogy mernek itt éjnek
idején tisztességes emberek háza előtt ilyen remazúrét csapni? Nem
szégyenlik magokat? Pfuj, gyalázat! Magyarok magok? Nem hiszem. Magok
csak csürhe. Hadd lássam, hol a kolomposuk. Szép mákvirág lehet. Annak a
fejével akarok beszélni. Ha nem fél egy asszonyszemélytől, hát álljon
ide, jelentse magát.
De már ezt nem tűrhette Málnásy uram, fölfortyant.
– Hallgass, szoknya, mit tudod te megitélni a dolmányt?
– Én szoknya vagyok, az igaz, – pattogott az asszonyság – de ti nem
vagytok dolmány, hanem csak kapcza és ha el nem takarodtok innen, de
mindjárt…