Akli Miklós cs. k. mulattató története - 02

«bolond» komponált latin nyelven s az «Ad Napoleontem» czímet viselte.
Ez az «impurum» volt törlésekkel, beszúrásokkal, éppen ahogy született,
pólyákban.
A latin nyelvet se az inas nem értette, se a detektiv és nem itélhette
meg értékét, tehát csak úgy találomra vitte el Bratt Stohlen lovagnak.
A rendőrfőnök megelégedettséget sugárzó arczczal olvasta el s egy
tekercs aranyat dobott oda Brattnak:
– Azt hiszem, megfogtuk a madarat – dünnyögte s Bratt távozása után ujra
meg ujra átolvasta a vers szövegét, mely így hangzott:
Vaticinor tibi quod navalis laurea cinget
Tempora nec magnas spes mare destituet
Deiciet tua gens cunctas nec Gallia victrix
Denique frangetur litus ad Albionum
Sors bona non mala sors lustrabit proelia quare
Tempora te dicent quod tibi vaticinor.
(Azt jósolom néked, hogy tengereken szerzett babér fogja övezni
homlokodat s nagyratörő reményeidet nem hiusítja meg a tenger.
A te nemzeted leigázza valamennyit és a győztes Gallia nem fog megtörni
Anglia partjain.
Kedvező – s nem balszerencse fogja kísérni harczaidat, – hogy mi módon,
arra majd megtanít az idő. – Ezt jósolom néked!)
A rendőrfőnök gondosan tárczájába rejtette a versezetet, mint valami
értékes okmányt s legott rohant vele a kanczellárhoz.
– Tudom már, kegyelmes uram, – lihegte, a fogadó-terembe betörve –
milyen udvari betegségben fog Akli barátunk kimúlni.
– Nos, ugyan milyenben? – kérdé Stadion gróf élénken.
– Vörös himlőben, kegyelmes uram, vörös himlőben.
A «vörös himlő» alatt a forradalmi lázat értették. Hívták még «Febris
hungarica»-nak is, amelynek a szimptomái akkoriban igen gyakorta léptek
fel, – még maga József palatinus is megfigyelés alatt állt. Ez pedig
azért volt veszedelmes nyavalya, mert mindenképen elpusztítással
végződött nemcsak arra nézve, aki tényleg benne volt, de arra nézve is,
aki csak benne látszott lenni.
A rendőrfőnök átnyujtá a versezetet Stadionnak, ki mohón falta fel
szemeivel az Akli gömbölyű gyöngy betűit.
– Hisz ez árulás! – kiáltott fel. – Ez a ficzkó csakugyan egy közönséges
gazember. Úgy lehet, hadállásainkról is értesíti Napoleont. Egyszerűen
fogassa el tüstént, még ma.
– Nem kellene talán a fölséggel is közölni?
– Majd utólagosan. Ez az én dolgom lesz.
– De a Burgban csak nem fogathatok el senkit a császár előleges
engedelme nélkül?
– Ebben, azt hiszem, igaza van, tehát meg kell várni Akli uramat, míg
közömbös területre teszi ki a lábát.


III. FEJEZET. AKLI AUDIENCZIÁKAT TART.
Mintha azonban megérezte volna a rá várakozó veszedelmet, Akli ezekben a
napokban ki sem mozdult a Burgból. Elég sok dolga volt, hogy meg ne unja
magát. Az a hire járt, hogy a császár bele van szeretve.
Megboszorkányozta, mint valami Cagliostro. Egész Bécs erről beszélt, de
éppen nem valami ingerülten. Hiszen végre is mindig jobb, ha egy olyan
ember uralkodik a császáron, aki magát bolondnak tetteti, mint egy
olyan, aki a bölcset szimulálja. «A bölcsek gyümölcséből eleget ettünk
már – mondogatták a kedélyes bécsiek – lássuk most már a bolondét.»
Tarka-barka szójátékok termettek, hogy aki az udvarban valamit ki akar
vinni, előbb _aklimatizálódnia_ kell. Talán túloztak az Akli
befolyásáról, de az mindegy. A hit ebben nagyobb erejü, mint maga a
tény. Aki valamit ki akart vinni a császárnál, az előbb Aklit
környékezte meg, nem ritkán magas személyek is, úgy hogy az Akli lakása
olyan volt, mint egy miniszteri hivatalszoba, reggeltől estig ki nem
hült a kilincs az emberek markától. Ezekről az «audiencziákról» nevetve
referálgatott a császárnak:
– Én vagyok a padisah papucsa, amit csókolnak; a fölséged kegye a méz
rajtam, melyre a legyek és darazsak rászállnak.
A császárnak tetszett az Akli protektori szerepe. Hiszen olyan jó tréfa
az egész. Úgy volt vele, mint a hiu ember, aki annyira szereti magát
látni, hogy a torz-tükörre is kiváncsi.
Egyszer az az ötlete támadt, hogy spanyolfalat huzat az Akli szobájában
s a fal mögül végighallgatja a bolond szereplését.
Pompásan mulatott a dolgokon.
Jött egy öreg úr, dr. Krupinszki Gráczból, ki könyvet írt a
«Mellbetegségekről» (Brust-Krankheiten), melyet Ferencz császárnak
ajánlott; a tudós férfiu audiencziára készült s azért jött Aklihoz,
kinek szintén adott volt annak idején egy példányt a munkából, hogy
megkérje, csináljon előre egy kis jó hangulatot ő felségénél.
– Ő felségének igen tetszett a szép könyv és azt hiszem, kegyesen
fogadja önt.
– Tehát csakugyan meg volt elégedve? – kiáltá ez repeső örömmel.
– Nagyon. Együtt olvastuk el a télen és igazán kimerítő, tökéletes
munka.
– Oh, milyen boldog vagyok, – rebegte a derék Krupinszki – bárcsak
valami látható jele volna e legmagasabb megelégedésnek, hogy mindig
szemem előtt legyen.
– Hm, – szólt a bolond – ön voltaképen rendjelet akarna, ha jól
értettem?
– Valóban, erre gondoltam, – vallotta be a tudós, szemérmetesen lesütve
a fejét – és ha ön szives lenne e kivánságomnak némileg tolmácsa lenni…
– Ah, Istenem! – kiáltott fel Akli roppant ijedelemmel. – Hova gondol
ön? Ezt a nagy tudományos munkát igy tönkre tenni. – Hisz akkor én
mindent visszavonok. Pedig én csak bolond vagyok. De a császár okos
ember, ő hát még inkább kénytelen lesz rögtön megmásítani kedvező
nézetét az ön művéről. Hogyan, uram? Ön a mellbetegségekről ir egy
könyvet s ezt a _mellbetegséget_, amelyet az imént említett s melyben
ugy látszik, önmaga is szenved, kifelejti belőle? Nem, nem. Nem szabad
önnek ilyesmit emlegetni ő felsége előtt s akaratosan rámutatni a könyv
hiányaira.
A tudósnak legott elmult a kedve a rendjeltől, szomoruan nézte mellén az
üres gomblyukat és szó nélkül elpárolgott.
Utána egy feltalálót jelentett be Grabe, valami Warning nevü prágai
kalapost, aki egy rugókra járó erőmutatót talált fel. Egy fej volt ez,
amit meg kellett ütni s az ütés erejét számokkal jelezte egy készülék.
Manapság már népszerü és általános instrumentum, vidáman pofozzák két
fillérért a mesterlegények a Wurstl-Práterben, vetélkedve, hogy ki az
erősebb, ki tud nagyobbat odacserdíteni s aki eléri az erő bizonyos
maximumát, már amikor tudniillik a pofon testvérek közt is fölér tiz
nyaklevessel, egy csöngetyü szólal meg, élesen hirdetve, hogy kemény
legényre akadt a vaspofáju.
Hanem a Warning gépe még akkor ujdonság volt s abban a világban, mikor a
koppantó is mint rendkívüli elmés találmány szerepelt, a vasfej
valóságos csodaszámba ment, akárcsak a pozsonyi Kempelen világhírü
sakkozógépe – s minthogy ez első példány a Napoleon fejét ábrázolta, még
politikai éle is volt. Alig hogy elhozta a Burgba a kalaposmester, mint
a császárnak szánt ajándékot, forrongás keletkezett az udvarnál.
Találgatások, disputák pro és kontra. Hogy mit tesz a császár a
Napoleon-fejjel? Elfogadja-e vagy visszautasítja? A bécsi udvar rendesen
kis pecsenyéket süt nagy tüzeknél, a nagy pecsenyéket pedig leejti. Hát
most is ilyen nagy tűz lobogott. Metternich a visszautasítás mellett
volt. Izléstelenség volna, ugymond, ilyen gyerekes módon sérteni meg egy
uralkodót. Az öreg Quosdanovics, a császár legkedvesebb magyar
tábornoka, a maga nyerseségével azt mondta: «Kinizsi szobrára rálőtt
egyszer egy török, de a golyó visszapattant a márványról és a törököt
kólintotta főbe.»
– Se nem tanácsos, se nem illő elfogadni – szólt Liechtenstein János. –
Gondoljuk meg, hogy ő (Napoleon) másképen ütött. Ebben az alakban nem
lehet azt lekvittelni.
Kétes lévén tehát, elfogadja-e a császár a különös ajándékot, a
kalaposmesternek azt tanácsolták, Akli útján próbáljon szerencsét.
Minélfogva megjelent Aklinál. Rút, hórihorgas ficzkó volt, olyan
nyakkal, mint egy gitáré és olyan ádámcsutkával, mely majd kibökte a
bőrt a nyakán.
– Maga a gépezet készítője? – kérdezte az udvari mulattató.
– Igenis, uram.
– Ön azért jött hozzám, nemde, hogy ő felségénél az ajándék elfogadása
mellett legyek?
– Igen, uram. Alázatosan esedezem.
– És hát nem tudná ön máskép értékesíteni művét? Valami gazdag, hóbortos
ember mindig akad, aki az effélét jól megfizeti.
– Igaz, hogy a császárt czudarul fösvény firmának mondják, – szólt a
kalapos bizalmas vigyorgással – de én ugy sem akarok tőle pénzt.
(Akli boszus mormogást vélt hallani a spanyolfal mögött.)
– Hát mit akarna tőle? – kérdé Akli.
– Hogy az udvari szinházhoz nevezzen ki szinésznek. Ez megállapítaná
szerencsémet. Hallom, ezeknek a ficzkóknak nagy fizetésük van és vígan
élnek. Az ördögbe is, azok a balletlányok! Egy paradicsom, ahol nincs
eltiltva az alma megkóstolása. Tapsok, koszoruk és a többi. Én ott
nagyot tudnék alkotni. Mindig ilyes valami után vágyakoztam. Ami pedig a
tehetséget illeti, érzem, hogy mozog bennem valami.
– Talán giliszta! – vágott közbe Akli nevetve. – Mért nem marad ön a
becsületes mestersége mellett?
– Rosszul megy, uram, a kalaposság. Gondolja meg, hogy már kalapja
mindenkinek van.
– És hát micsoda szerepeket akarna játszani? – kérdé a bolond
kiváncsian.
– Hősöket, csupa hősöket… hermelinpalástos királyokat és vitézeket.
Akli elnevette magát.
– Hősöket? Ön? Ezzel a termettel? De hogy jut ilyesmi eszébe?
A kalapos büszkén feszíté ki a mellét.
– Már hogy nekem? Hogy mért jut ilyesmi eszembe? Hát tudja meg az úr,
hogy én négy évig szolgáltam a Württemberg-huszároknál.
– Mint ló? – kérdé a bolond, fölvéve arczára és hangjába az együgyüség
és bámulat különös kinyomatait, melyek hatásának titkát képezték.
Hallatszott is legott valami elnyomott kaczajféle a szoba másik
rekeszéből.
Akli elbocsátá a kalapost ezzel a biztatással:
– Az egyik bolondnak kötelessége segíteni a másikat. Ön számíthat rám.
És tényleg szerencséje volt a kalaposnak, mert a császári gyerekeknek
megtetszett az uj játék s bármennyire ellenkeztek is az udvari emberek,
a császár nem birt a gyerekeivel, tehát elfogadta a gépet az ő számukra.
De persze csak azután, ahogy Stadion grófnak, a külügyminiszternek finom
diplomácziai tapintattal sikerült a nehézségeket eloszlatni (s ebben az
időben ez volt az osztrák diplomáczia egyik legnagyobb sikere). Stadion
gróf ugyanis egy géplakatoshoz küldötte előbb a Napoleon-fejet, hogy
átkalapálja hosszukás körte ábrázattá, melynek semmi porczikája se
hasonlítson többé a világhódítóhoz, legyen inkább közönséges
zsidó-koponya. Az is lett, mikorra végre bevitték a gyermekek
lakosztályába, még pájeszek is csüngtek le a két oldalán, de azért a
szép kis bakfisch Mária Lujza mégis azzal a tudattal ütögette a kis
fehér kezecskéivel, hogy Napoleont pofozza.
A kalapos pedig kapott egy arany burnótszelenczét és még egy orrot is
hozzá. A szelenczét a gépért, az orrot pedig a tiszteletlen
kifejezésért, melyet a császár a spanyolfal mögött hallott.
A császárnak elég volt egyszer megkóstolni az Akli-féle
«kihallgatásokat», hogy kedvét lelje bennök. Azontúl rendesen ott volt a
spanyolfal mögött.
– Jobban mulatok itt, mint a szinházban – jegyzé meg. – Igazi alakjukban
ösmerem meg az embereket.
– Dehogy – felelte Akli. – Az embernek hat bőre van, mely takarja. A
hetediket csak otthon veti le a sötétben, mikor magányosan fekszik az
ágyában.
Egyet a hétből mégis levetettek Aklinál. Igaz ugyan, hogy csak egy
ideig. A mig kiszivárgott az érdekes titok, hogy a császár Akli lakásán
van elrejtve, míg a látogatóival fesztelenül diskurál. Nosza fölvették a
nyolczadik bőrt is a hét fölé. Főméltóságu és kegyelmes urak keresték
fel Aklit naponkint s tudván, hogy a császár is hallja, amit beszélnek,
nagy ravaszul valóságos szerepeket játszottak el a bolond szobájában.
Hiába minden! Nincs arra mód, hogy a királyok fülébe igaz szó
eljuthasson…
A kinyalt czifra udvaroncz-sereg közt egy nap furcsa fiatal férfi lépett
be Aklihoz. Piszkos, elhanyagolt alak, fésüt ritkán látó bozontos
szakállal és hajjal. Csokoládészinü kabátot viselt, melynek az ujja csak
a könyökig ért, ennél is pitoyabilisabb volt a koczkás nadrág, nemcsak a
rajta lévő zsírfoltok miatt, hanem alul rojtosra volt kitaposva.
Öltözetét egy fakó fekete selyemkendő egészíté ki, háromszor
körülcsavarva a nyakánál, ugy hogy az inggallérja (ha egyáltalában volt
rajta ing) egy cseppet se látszott ki. Szóval, egy tökéletes csavargó
benyomását tette a belépő.
– Mit akar? – kérdé Akli mogorván, az aprópénz közt keresgélve a
nadrágzsebében, majd rátámadt az inasára. – Miféle skandalum ez, Grabe?
Egyáltalában tarthatatlan állapot, hogy a császári lakosztályba
mindenkit föleresztenek.
A jött édesded mosolygásra fakadt. Egész lényén látszott, hogy most
élvez. Szúrós, kék szemeit Aklira függesztette, miközben agyagszinü,
hosszú bajuszának egyik lelógó szárnyát szájába vette és rágcsálta.
– Bocsánat, – szólt csendesen – de nekem itt szabad bejáratom van.
– Milyen alapon? Talán hivatták? Valami mesterember?
– Nem, nem – igyekezett elhárítani magától ezt a föltevést. – Én
császári és királyi kamarás vagyok, akinek a dekretum szerint szabad
bejárata van az udvarnál.
Akli most még egyszer megnézte tetőtől-talpig az idegent. «Szép kis
kamarás», gondolta magában, de csak ennyit mondott:
– Vajjon?
S titkon kacsintott Grabera, hogy tartsa szemmel a különös ficzkót.
– Nos, hát jó, de legyen szives megmondani, mivel szolgálhatok a kamarás
úrnak?
– Én leánykérőben vagyok itt, uram!
– Leánykérőben?
S Akli megint kacsintott Grabénak, hogy intézkedjék odakünn.
– Ön csodálkozik? De rögtön megért, reménylem. Nekem egy húgom van a
madame Szilvássy nevelő-intézetében az Ungargasseban. A húgomnak pedig
van egy barátnője, bizonyos Kovács Ilona, aki a legbájosabb bakfisch
egész Bécs városában.
Akli összerezzent. Tágra nyitott szemmel bámult az idegenre. Mindez
olyan furcsa volt és csodálatos. Hogy Kovács Ilona a legbájosabb
bakfisch Bécsben. Valóban mondta ezt a rongyos ember? Vagy hogy csak ő
gondolkozott.
– Nos, uram, én beleszerettem ebbe a leánykába – folytatá az idegen – és
feleségül veszem, punktum.
– Már mint ön? – kérdé a bolond gúnyosan.
Az idegen ügyet se vetett a közbeszólására.
– Ha szépszerével megy, hát szépszerével, ha nem megy, erőszakkal.
– Ejha! – gúnyolódék ismét a bolond.
– Ma beállítottam az intézet igazgatónéjához, akit még Magyarországból
ismerek. Tudakozódtam a leány szülei és egyéb körülmények után. Ő önhöz
utasított engem. Mondta, hogy a leány szülei nem élnek már, ő ugy tudja.
Sapristi, hát kitől kérjem meg akkor a kezét? Csak menjen ön, ugymond,
Akli Miklós úrhoz a Burgba, ő gondoskodik a kisasszonyról, ő látogatja,
ő fizeti az érte járó összegeket, alkalmasint ő a gyámja.
– Nos, és ön eljött?
– Igen, én eljöttem és várom a felvilágosításait.
Akli felkelt az íróasztaltól, ahol ült és egy kis ovál-alaku velenczei
tükröt akasztott le a falról, azt odavitte a kérőnek.
– Ha minden áron azt akarja, hogy fölvilágosítsam önt, hát nézzen be
ide.
Az idegen elnevette magát. Tetszett neki ez a fordulat.
– Talán valami kifogása van a külsőm ellen? – kérdé szelid enyelgéssel.
– Valóban, nem tagadom, hogy ön egy cseppet se hasonlít azokhoz az
ideálokhoz, kiket fiatal leányok és hozzátartozóik szoktak magoknak
elképzelni, mint jövendőbelit.
Az idegen fitymálva intett kezével.
– Ah, mindig ez a sok ezer éves együgyüség a ruháról. A világ igazán
semmit se tanul. Ettől az egy ostobaságtól nem bír megszabadulni, pedig
hányszor szedik rá vele. Egy csinos, divatos ruha harmincz forint. E
harmincz forint körül forog tehát az önök emberismerete és
ítélőképessége. A huszonöt forint billenti erre, a harminczöt forint
billenti arra. Bohókás dolgok ezek, uram. Hát mit gondol ön, ki lehetek
én?
– Hm. Az én véleményem éppenséggel nem volna kellemetes az ön fülének.
Jobb, ha egyszerűen ön mondja meg, kicsoda.
– Én báró Szepessy István vagyok.
– Ah! – kiáltott fel Akli és elsápadt. – Ön tehát az a czinikus báró,
akiről Pozsonyban, Pesten annyi sok tréfás dolgot mesélnek? Az ördögbe
is, ki gondolhatta volna ezt? Foglaljon, kérem, helyet, báró ur és ne
vegye rossz néven, de végre is nincs a homlokára írva. Az Isten
szerelméért, miért nem öltözik ön tisztábban, csinosabban?
– Nem tehetem, uram, – mondá Szepessy majdnem siránkozó hangon – nem
tehetem, lehetetlen.
– Nem teheti? Hiszen ön gazdag ember.
– Még se tehetem. Mert pro primo, megszoktam a piszkos, rongyos ruháimat
és csak azokban érzem magam jól. És mert pro secundo, az ismerőseim is
ezekben a ruhákban szoktak meg. Nem képzelheti ön, mennyire kényelmes ez
és gazdaságos, kivált utközben. Én pedig szeretek utazgatni. Hol Bécsben
vagyok, hol Gráczban, hol Pesten. Aztán gyakorta elfognak. Egész életem
abból áll. Elfognak és kieresztenek. Nincs ennél mulattatóbb
tarka-barkaság a világon. E napokban is egy ékszert vásároltam a
Grabenen, a kis húgomnak. Kiveszem a tárczámat s becsületesen fizetek a
kereskedőnek egy ezressel, amit vagy húsz darab ezresből húztam ki; a
kereskedő kacsint egyet a segédjének, mire az eltűnik s míg ő aprópénzt
keresgél össze-vissza a fiókokban, azalatt megjelenik a
kereskedő-segéddel a policzia. Bevisznek, vallatóra fognak: hol vettem
azt a tömérdek pénzt? Hát furcsa, a gyapjumat adtam el a zsidónak. Ugy,
és kicsoda ön? Mondom nekik, hogy Szepessy István báró vagyok. No, azt
minden bolond mondhatja, és ujra vallatnak, faggatnak, lökdösnek,
taszigálnak, visszavisznek a börtönbe, meg ujra kihoznak, hogy valljam
be, kit öltem meg, kit raboltam ki, de hát én csak amellett maradtam
hogy én Szepessy vagyok és a pénz jogosan az enyém.
– Hát aztán hogy szabadult ki? – kérdé Akli.
– Mesének tartották, amit mondtam, míg végre arra kértem a
rendőrfőnököt, engedje meg, hogy bebizonyítsam a személyazonosságomat. A
szemem közé nevetett: «Ne bolondozzék velünk, mert sötét zárkába
csukatom be vízre és kenyérre.» Nem bánom, – mondám – ha nem bizonyul
igaznak a vallomásom, akár kerékbe töressen a főnök ur. Erre megenyhűlt
a főnök és így szólt: «Hát jól van, tegyük meg a próbát, bár csak
kompromittálom magamat, hogy ilyen mákvirágnak felültem, ám nevezze meg
valami ismerősét, akiről gondolja, hogy elég szavahihető ember a
rendőrség előtt». «Jó lesz-e gróf Széchenyi Ferencz?» kérdeztem.
«Hogyne! – felelte a rendőrfőnök gúnyosan nevetve – ő exczellencziája
igen jó lesz.» Erre aztán írtam egy nyitott levelet a grófnak: «Kedves
barátom! A policzia elfogott, nem akarja elhinni, hogy én Szepessy
vagyok. Azt hiszi, loptam a pénzemet. Gyere hát, kérlek, és szabadíts ki
a vallomásoddal.» Ezt a levelet azonban nem merte a rendőrfőnök
elküldeni Széchenyinek, mert hát a tapintat. Hehehe, a tapintat. Ez a
rákfene többet pusztít az igazságon, mint a hazugság és gonoszság. Ej
bizony, ott kellett nekem kuksolnom, míg csak a rendőrfőnök nem
találkozott véletlenül valami nagy ebéden az exczellencziás úrral és ott
elmondta kuriózumképpen az én hozzá intézett levelemet, mire aztán
mindjárt az elbeszélésből rám ösmert Széchenyi és megjelent a policzián
az agnoszkáláshoz. Persze, rögtön szabadlábra helyeztek nagy
bocsánatkérések mellett. Széchenyi pedig így szólt hozzám: «Most pedig
ígérd meg paroládra, édes Pistám, hogy innen egyenesen valami szabóhoz
mégysz, és illő ruhába öltözködve, többé nem mutatkozol ily rongyokban,
mert látod, milyen veszedelem kerekedhetik ki abból, ha az ember nem áll
örökös harmóniában az állásával, a rangjával vagy tárczájával.»
– No, és mért nem fogadott szót a grófnak?
– Hiszen szót fogadtam neki. Fölmentem a Kärntnerstrassen egy
ruhaüzletbe. Kiöltöztem tetőtől-talpig, kihúztam magamat, olyan lettem,
mint azok a nyalka piperkőczök, akik a Grabenen a szoknyák után
futkosnak. A finom, uj posztón, mikor kiléptem az üzletből, szinte
enyelegve játszottak a napsugarak, a fényes lakkczipőm kisértetiesen
csikorgott a kövezeten, a keményített fehér «sapodli» kellemetlenül
zörgött a mellemen, a divatos inggallér majd kettéfürészelte az
állkapczámat, a finom uj czilinder felülről nyomta a fejemet, azt
hittem, hogy mindjárt megrepeszti. De még ezt mind megszoktam volna,
hiszen más ember se hal bele, hanem találkozom a Matschaker-Hof kapuja
mellett Ibrányi Józsival, aki nekem régi vadász-pajtásom
Szabolcsmegyéből; elmegy mellettem és rám nem ösmer, megyek odább, hát a
tulsó oldalon szembe jön az öreg Quosdanovics generális, aki nekem anyai
nagybátyám. Köszönök neki, visszaköszön, rám néz, de látom, hogy rám nem
ösmer, pedig a mult csütörtökön voltam nála ebéden. No, szépen vagyunk,
gondoltam magamban és sietek haza a szállásomra, a «Stadt Frankfurt»-ba.
Hát, amint fölmegyek a lépcsőn az emeletre, látom, hogy valami ismerősöm
lépeget a magasból lefelé. Ejnye, ugyan ki lehet… olyan megszokott,
ismerős arcz. Hol láttam én azt az embert? Pedig bizonyos, hogy már
ezerszer láttam. Egy szempillanatra akaratlanul megállok tünődve. Ő is
megáll, ő is tünődni látszik. No, persze, ő is ösmer engem. Ki lehet, ki
lehet? No, mindegy, megszólítom. «Szervusz, barátja az erénynek!» Ő egy
szót se szólt. Nyujtom neki a jobb kezemet, ő nyujtja a balkezét. Hohó,
ez nem szokás, barátom, és el akarom tréfásan taszítani a balkezét és
íme, belevágom a jobb kezemet a tükörbe.
Akli úr elnevette magát.
– Nem rossz. Ön tehát saját magával találkozott.
– És nem ösmertem saját magamra. Ezer ördög! – kiáltottam fel. – Mivé
lettem? Minden hajam szála égnek állott annak a veszedelemnek a
gondolatára, melyben forogtam. Hiszen hogy elfogott a policzia, még
mindig bebizonyíthattam a személyazonosságomat a régi rongyaimban, mert
akadtak emberek, akik rám ösmertek, de ha most gyűlt volna meg vele a
bajom, ott rothadnék meg a börtönben, mint örökös rab, mert széles e
világon nincs többé olyan ember, aki ebben a ruhában rám ösmerjen. Első
dolgom volt tehát, uram, hogy az inasomat szalasztottam a szabóhoz és
elhozattam a kopott ruháimat, az ujakat pedig odaajándékoztam neki. Ime,
ezért nem öltözhetem már én másképen… az lehetetlen többé.
– Ön igazán eredeti ember, – vette át a szót Akli – s gondolkozásmódja
legalább is mulatságos. Hanem térjünk át a meritumra. Ön tehát Szepessy
István báró és feleségül akarja venni a mi pártfogoltunkat?
– Miért mondja: _a mi_ pártfogoltunkat? – vágott közbe a báró élénken.
Akli egy kicsit zavarba jött.
– Miért? Hogy miért? Hát mondjuk egyelőre, hogy lapsus linguae. Az ember
megszokja ebben a levegőben a fejedelmi többest.
– Miért mondja, hogy _egyelőre_?
– Hja, ön nagyon is kíváncsi, kedves báró és mindennek a végére akar
járni, pedig voltaképen én rajtam van a kérdezősködés sora, de ön nem
felel.
– Hát igen, el akarom venni a kisasszonyt és el is veszem.
– Hogyan mondhatja ezt olyan apodikticze?
– Hiszen mondtam már, hogy beleszerettem.
– De hát ő? – kérdé Akli úr halkan, rekedten.
– Kicsoda?
– Hát a leány. Ő is szereti önt?
– Azt én nem tudom, nem kérdeztem tőle, de nem is helyezek rá valami
különös súlyt.
– Hogyan? Ön nem helyez rá különös súlyt? Oh, szent Krispin és szent
Aloys, könyörüljetek ezen a különös szerelmen!
Szepessy vállat vont.
– Megint az ósdi fölfogás! Ön még bolondnak is tart engem, pedig csak
czinikus vagyok. Én csak azt fogadom el az emberi élet nyilvánulásaiból,
amiben logika van. Mit bánom én, hogyan történtek a dolgok a
pásztoridillek korszakában? Hogyan szerettek a régi görögök és rómaiak,
vagy hogyan szerettek az én apáim? Azóta okosabb lett a világ. A
franczia forradalom se volt látható. Itt mindig egyforma levegő van. Ah,
itt soha se fognak szellőztetni. Minden olyan dohszagu. Ön kaczag azon,
hogy Kovács kisasszonytól meg nem kérdeztem, szeret-e viszont? Minek? Ha
én meglátok egy kanárit vagy egy papagályt és megszeretem, hát
egyszerűen megszerzem magamnak anélkül, hogy kiváncsi volnék, ha vajjon
az is megszeretett-e engem? Ön megint nevet? Vagy egészséges elmével
megy végbe az a misztérium, és akkor mi benne a boldogító? Ugy-e, az az
érzés, ami én bennem él? Hát mi közöm nekem ahhoz a másik érzéshez, ami
ő benne lappang? Önök még az emberiség gyerekkorát élik. Igen is,
valóságos gyerekek. Vagy még rosszabbak. Mert a gyerek előbb mégis
játszik egy kicsit a kedvencz bábujával és csak aztán hasogatja szét,
hogy megnézze, mi van a belsejében. Persze, kócz van a belsejében. Önök
azonban előbb a kóczra kíváncsiak s csak azután fogadják el a
játékszert. Nem, uram, én nem vagyok oly önző. Isten két darabban
teremtett bennünket. Nekem is külön lelkem van, neki is. Én arra nem
kívánok lánczot vetni. Legyen a lelke szabad. Nekem csak a test kell.
Akli összecsapta a kezeit.
– Jaj, lelkem, édes báró, hiszen maga még rosszabbul van felöltözve
belülről, mint kívülről. S ezért a gunyájáért is megérdemelné, hogy
becsukják, de nem mondom meg: hova.
– Ugy-e, a bolondok házába, hehehe? – nevetett jóízűen a báró.
– Mondhatom, furcsa fogalma van a házasságról. Lássa, az olló két
darabból áll, de a két darabnak össze kell illeni, hogy nyírni lehessen
vele. A két léleknek egy darabba kell forrni, édes báró, és ha én tőlem
függne a Kovács kisasszony sorsa, hát én olyan nagy kosarat adnék önnek,
mint aminőben a zöldséget hordják a meidlingi kertészleányok.
– Mit mond ön? Nem ön a gyámja a kisasszonynak? Hát akkor miért hagy itt
engem darálni egy félóráig?
– Hát mondtam én, hogy beszéljen?
– De azt legalább megmondhatta volna már azóta: ki a gyámja?
– Azt még ezután se szándékozom megmondani.
A különcz megütődve emelte fel a fejét.
– Hogy nem fogja megmondani? Mit jelentsen az? Az ön eljárása kezd sértő
lenni.
S kékesszürke szemei fenyegetően szegződtek Aklira.
– Eszemben sincs, önt megsérteni, de a kisasszony gyámjával az adott
viszonyokból kifolyólag magamnak kell előbb beszélnem és puhatolóznom,
hogy egyáltalában kívánja-e önt fogadni.
– No, azt szeretném én látni, hogy engem ne fogadjon.
– Az pedig megtörténhetik s ez esetben…
– Meglövöm, mint egy kutyát! – rikácsolta a báró indulatosan és a fogai
megcsikordultak. – Velem nem lehet tréfálni, becsülje meg magát az úr.
És most már követelem, hogy azonnal megmondja a gyám nevét, akihez
fordulni kell.
– Most még nem mondom meg – szólt Akli nyugodtan.
– Nem mondja meg?
– Nem, – felelte Akli szilárdan. – A gyám neve titok.
– Kényszeríteni fogom. Hallja, kényszeríteni.
Hangja reszketett a dühtől.
– Azt szeretném én látni – felelte Akli, karjait mellén összefonva.
Szepessy báró arczát elöntötte a vér s aztán halotti sápadtság borította
el, szemei szikráztak.
– Vagy megmondja ön, vagy szétloccsantom az agyvelejét ezzel a
pisztolylyal.
A kopott csokoládészín kabát belsejéből egy villogó csövű pisztolyt
rántott elő és czélba vette Aklit.
Az «udvari mulattató» megszeppent, elsápadt, hanem azért megpróbálta
kapaczitálni a dühöngőt:
– Ej, uram, ön, aki a logika embere, hogyan tehetne ilyen hebehurgya
dolgot? Hiszen ha engem meglő, akkor éppen nem tudja meg tőlem sohasem a
gyám nevét és nem lehet öné a leány, mert becsukják. Ha azonban meg nem
lő, esetleg még segítségére lehetek.
Eközben egyre hátrált oldalvást a spanyolfal felé s azon gondolkozott,
hogy alkalmas pillanatban egy merész ugrással ráveti magát a báróra és
kicsavarja kezéből a fegyvert.
– Nem, nem! – hörögte a báró, nem birván fékezni indulatát. – Engem ön
nyilvánvalóan gúny tárgyává tesz. Vagy különben miért tagadná meg a gyám
nevét? Nevetséges. Ki hallott olyat, hogy az titok? Nos, hát nem engedem
meg a rajtam való szánkázást. Egy magyar mágnás nem lehet lába kapczája
az ilyen tányérnyalónak, aminő ön. Vagy megmondja, amit tudni akarok,
vagy pedig, mire hármat olvasok, lövök.
Felhúzta a pisztoly kakasát s az nagyot csettent a síri csöndben.
– Egy… kettő…
E pillanatban megmozdult a spanyolfal s kilépett egy sovány, vézna,
keskeny, hosszú arczú, hosszú orrú és hosszú homlokú úr, sötétkék
kabátban, fehér mellényben.
– A császár! – hebegte Szepessy István megreszketve s a pisztoly kihullt
a kezéből.
– Nos, hát én vagyok az a gyám, carissime, – mondá szeliden dorgálólag