Akli Miklós cs. k. mulattató története - 04

előbb is megzörrent volna a bokor, mintha valaki lesne ránk.
– Képzelődik. Ürügyeket keres. Nem, nem, nem, csak végezzünk,
kisasszony, végezzünk, tessék gyónni.
– De mikor olyan nagyon szégyenlem, hogy talán meg is halok
szégyenletemben.
Bizony nagy lelki küzdelmébe került a szegény kis bakfischnak. Kékült,
zöldült, akadozott, eltakarta szemét a mantillejával és az alól beszélt
ki, hogy kész komédia volt az is.
Pedig hát csak egy kis csíny az egész. A szobájában van egy nagy tükör,
amelyik voltaképen titkos ajtó a falba. Maguk a barátnék (már t. i. ő és
Szepessy Klára) is gondoltak ilyesmire és egyszer csak addig nyomogatta
Klára kisasszony a kép rámáját, hogy végre rátalált a rúgóra.
Fölpattant, a tükör megfordult és ime, az éléstárba lehetett bejutni a
nyíláson. Nosza, mit súg neki az ördög, bement a kamrába és ott
megtalálta a lekváros bödönt s azóta aztán, ha megéheztek, mindig
beosontak titkon Klárával a lekvárhoz lakomázni. A madame pedig váltig
panaszkodik, pöröl, zsörtöl, hogy a szilvaíz csodálatos módon fogy, hogy
talán az egerek eszik.
Akli édesdeden nevetett, a napsugár is nevetett, a füvek is. Csak egy
gyík bámult ki rájok egy lapulevél alól nagy komolyan az apró szemeivel.
– Lám, ugy-e, hogy paskorta? Nem mondtam? – kedélyeskedett Akli. – És
szörnyűség, az ilyen kis torkosnak mégis már kérője akad.
– Csak nem talán? – kérdezte a leány hüledezve.
– Gubó legyen a nevem, ha nem igaz, feleségül kérte meg ma tőlem egy
gavallér.
– Ugyan no… ne izéljen! – és a parazol nyelével oldalba döfte Aklit.
– Aha, – incselkedett ez vissza – elpirult valaki…
– De ha nem igaz! – ellenkezett a leány fölháborodással.
– Mondom, hogy igaz, ott volt ma a kérő és a császárral is beszélt,
azért jöttem a császár nevében is, hogy megtudjam a válaszát, a mit
feleljünk neki. Nem találja el, ki a kérő?
– Nem tudom – felelte a leány tompa hangon, az izgatottságtól elsápadva.
S mintha álmot akarna látni, akaratlanul behunyta a szemeit.
– Nos, a báró Szepessy István volt ott bejelenteni, hogy feleségül
akarja. Hát már most feleljen.
Lassu reszketegség fogta el Kovács kisasszonyt, egy szót se felelt, csak
közelebb húzódott Aklihoz, mintegy oltalmat keresni nála. Aztán
szomorúan, némán szegezte rá a szemeit.
– Miért nem felel? – sürgeté Akli – ösmeri Szepessy bárót?
– Ösmerem, a Klára bátyja. Minek mondta meg, hogy ő? – támadta meg
egyszerre dühösen Aklit.
– Ej, Istenem, hiszen csak meg kell a kérőt nevezni. Férjet csak nem
lehet zsákban árulni, mint macskát.
– Mert, ugy-e, csúfolódni akar rajtam?
És most már zápor módjára omlottak a könyei.
Akli pszicholog volt; gyorsan megértette, ami a leányka lelkében
történik. Az, hogy feleségül kérik, tetszett neki; melyik leánynak ne
tetszenék, hogy őt szereti valaki, hogy oltárhoz akarja vezetni, hogy
uszályos menyasszonyi ruhát adnak rá, földig érő fátyolt, hogy
nyoszolyó-lányok kísérik, hogy szájtátó közönség bámulja, mikor a
kocsiról lelép a templomnál a fehér atlasz czipőcskéjében, az mind nagy
gyönyörűség, szívet dagasztó édes mákony, de csak az, ami eddig van. Az
út azon túl be van szegezve. Nem szabad tovább. A menyasszony már kész a
kis bakfischban, csak a ruhát, a menetet, a felkendőzött lovakat, a
felbokrétázott ostort kell elképzelni és az könnyű, de a vőlegény alakja
még ismeretlen és nem kész a fantáziában sem, a vőlegény személyéhez
tehát nem szabad hozzányúlni, vagy különben összeomlik minden illuzió,
minden öröm, minden édes merengés, mint egy kártyavár és akár mindjárt
be lehet csomagolni az egész törmeléket – egy kosárba.
– Ugy látom, Iluczi, nem nagyon lelkesedik azért az úrért?
– Hiszen utálatos ember, – tört ki a leány, könyeit letörülve.
– De férjnek előkelő és gazdag, erre kötelességem figyelmeztetni.
– Én sohase megyek férjhez. Hiszen mondtam már.
– Mondta? Mikor?
– Az előbb. Hát nem mondtam, hogy ezt a lekvártitkot soha se mondom el
az életben másnak, csak magának? Már pedig ha férjhez mennék, férje
előtt nem szabad titkának lenni az asszonynak, el kellene neki mondanom,
tehát már én ezért se mehetek soha férjhez.
– No, ha csak ez az oka van – nevetett Akli gúnyosan.
– Hiába nevet. Amit én egyszer megmondok…
– Jól van, jól, tehát örökös párta a jelszó. Ezt mondjam meg a
császárnak?
– Ezt, ezt, nem bánom, – ha csak…
– Úgy? Tehát van «ha csak» is. Halljuk, halljuk.
A bakfisch zavarba jött, ujra elpirult, a mantilla csipkéit merengően,
álmatagon babrálta.
– Ha csak valaki olyan nem kér meg valaha, – mondá vontatottan, de mégis
reszketeg hangon, – aki már tudja a titkomat.
– De ki tudhatná, mikor csak nekem mondta meg?
A leány felkaczagott, de volt a kaczajban valami száraz erőltetettség.
– Jaj, Klipi-Lipi, – kiálta fel azután, elfordítva a fejét – de
szerencse, hogy már a puskapor föl van találva, mert maga, azt hiszem,
soha sem találta volna fel.
A férfi arczán, szemeiben kicsapott erre a láng, mint ahogy kigyúlt a
Hóreb bokra egyszerre váratlanul, csodálatosan.
Felelni akart, csak még a szavak nem voltak meg, amelyek ide illenének.
Az égi tűznek nincsen füstje.
E pillanatban léptek hangzottak. Két férfi közeledett, ami láthatólag
kellemetlenül érintette őket.
Az egyik férfi megemelte kalapját és valami közeleső utcza után
kérdezősködött.
Akli fölkelt, azt hitte, idegenek és néhány lépést előre ment velök a
kerítés felé, hogy megmutassa az irányt, útközben azonban igy szólt
hozzá az egyik úr:
– Nem akartuk a kisasszonyt megijeszteni, uram, gyöngédségből hívtuk el
csellel; ön foglyunk.
– Én? Az lehetetlen – szólt nevetve. – Önök tévednek a személyben. Én
Akli Miklós vagyok.
– Kétségkívül. Az ön neve áll az elfogatási parancsban.
Az egyik úr kihúzta zsebéből a rendőrfőnök által aláírt elfogató
parancsot és felmutatta. «Akli Miklós, harminczkét éves egyén
elfogatandó.»
Akli szinte a szemének se hitt, mintha csak egy rossz álmot látna. Az
ember megterheli a gyomrát, bikákkal álmodik, leesik a kazal tetejéről,
vagy elfogják, viszik a börtönbe, míg végre a legnagyobb veszedelem
küszöbén fölébred; gyakran megesik az ilyesmi. Mily különös, hogy
megfordítva is történhetik. Az ember mámorító ébrenlétben van, szép
leánynyal évelődik s az éppen mond valamit, amitől a szív dobogni, a vér
pezsegni, a lélek szállani kezd s hopp, egyszerre csak leesik a
rózsakazal tetejéről, – a fönséges ébrenlét megszakad…
Összerázkódott, fölébredni próbált, de bizony nem sikerült ez neki.
– És kik önök? – kérdé tompa, fojtott hangon.
Felmutatták a jelvényeiket, hogy ők titkos rendőrök.
– És micsoda alapon mernek engem elfogni?
Vállat vontak, ők bizony nem tudják az alapot.
– De én protestálok.
– Tessék, de csak majd odabent, most legjobb lesz, ha elbúcsuzik a
kisasszonytól, felülteti a kocsijára, hadd menjen vissza a nevelőbe, a
saját személyére nézve pedig rábízza magát mi reánk.
Akli elgondolta, hogy itt az ellenkezés csakugyan nem használ semmit.
– Jól van, rendelkezésükre állok. De engedjenek még néhány perczet, hogy
a kisasszonynyal kibeszélhessem magamat. Önök, kik mindent tudnak, azt
is tudják, kinek a megbízásából vagyok itt.
– Igen, mi azt is tudjuk, de ilyen időhaladékot nem adhatunk. Menjünk,
uram. Ne csináljunk spektákulumot. Az megrémítené a kisasszonyt és azt
talán ön sem akarja. Mondjon neki valami más okot, amiért távoznia kell.
Akli egy pillanatra visszatért Ilonához, sápadt volt és izgatott, ami
legott föltünt a leánynak. Az idegenek nyomon követték és néhány
lépésnyire a padtól megálltak.
Akli a következőket mondá magyarul:
– Vágjon közömbös arczot, Iluczi, ahhoz, amit hallani fog, hogy ezek az
urak ne gyanítsák, mit mondtam. Engem elfognak. Nem tudom, hogyan
történhetik s miféle intrikák szövetnek, de mosolyogjon, kérem… Így. Jól
van. Akar-e valamit tenni értem?
– Mindent! – felelte a leány páthoszszal – és fölnevetett, mintha a
világ legvidámabb tréfájáról volna szó.
– Most elkisérjük a kocsihoz, – folytatá Akli, – tegyen úgy, mintha
visszamenne az intézetbe, de a legközelebbi utczában parancsolja meg a
kocsisnak, hajtson a Burgba, maga pedig kérjen audiencziát a császárnál
és mondja el neki, mi történt velem.
Iluczi fogta a szőlőfürtöt, mely a padon hevert s nagy közömbösen
csipegette belőle azokat a kivánatos, haloványzöld golyóbisokat s
rakosgatta be egyenként a szájába nagy delicziával, miközben megvillant
vérpiros ajka mögül a fehér rizskása foga. Csak asszonyi állat tudhat
így tettetni.
– Úgy teszek – felelte, és ásított. (Pedig belül lázasan dobogott
megriadt szíve a rémülettől.)
Fölkelt s hagyta magát kisértetni a kocsiig. A két idegen úr léptei ott
hangzottak folyton mögöttük. Tip, top, tip, top.
– Pedig szerettem volna még valamit mondani. Abban a dologban. Hiszen
tudja…
A leány behunyta szemeit.
– A puskaporra nézve. Amit ki nem talált.
– Egyszerre lettem rabbá, a lelkemmel is, a testemmel is.
– Az egyik rabságból ki fogom szabadítani. Válaszszon, melyikből, –
tette hozzá enyelegve. – Persze mind a kettőből, ugy-e?
– Jobb a kettő együtt, mint egyik se. Ami annyit tesz, hogy…
– Értem. Annyit tesz, hogy a súlyosabbat választja.
A kis bakfisch vidáman nevetett hozzá; felült a kocsira. Akli rákiáltott
a kocsisra:
– Vissza az intézethez!
Integetett neki a fehér ernyőjével, hátrafordulva a kocsiülésen. Akli a
zsebkendőjét lobogtatta. Hiszen csak apró kellemetlenség az egész,
valami rossz tréfa vagy félreértés. Majd kikapnak ezek a császártól!
– És most már menjünk, uraim, – szólt ezután nem minden nyegleség
nélkül, a detektivekhez fordulva, – nem vagyok ugyan próféta, de annyit
merek jósolni, hogy ez a dolog igen kellemetlenül fog kiütni, de nem én
reám nézve. Majd meglátják…
Egy droskét hítt elő az egyik detektiv a sípjával, mire felültek mind a
hárman s a rendőrségi főépületbe hajtattak.
Akli gondolataiba merült, míg a két detektiv egyre próbálta szóra hozni.
– Gyönyörü kisasszony – kezdé az egyik. – Ugy-e bár a császár neveltje,
uram?
– Igen, – felelte Akli kurtán, kelletlenül.
– Sok fiatal ember foga vásik majd ezért.
– Hm, nehéz falat lesz – felelte a másik detektiv. – A császár szigoru
ember.
– Bolondság, bolondság, – vélte az előbbi, széles pofacsontu, törpe
orru, szláv tipusu detektiv. – Van egy orosz közmondás, barátocskám,
hogy a szerelem nem megy audiencziára a czár atyuskához, ha valamit
akar.
– Hát az bizony nem megy, – röhögött a másik rendőr.
Aklit vérig bosszantotta a beszélgetés frivol hangja s türelmetlenül
szólt közbe:
– Ha már engem befogtak, fogják be a szájukat is!
A parancsoló hang imponált s most már csendben hajtott a kocsis a
Hohe-Marktra, ahol a rendőrség központi épülete állt, árkádjaival,
vasrácsos ablakaival. Ezalatt a fogoly váltig keresgélte elméjében
elfogatása okát, de sehol semmi támpont. Nem volt még elég róka. A bűnét
kereste, pedig csak az ellenségeit kellett volna eldefiliroztatni a
képzelete előtt. Eszébe juthatott volna Tell asztalos és Eschenbach
nyereggyártó kivégeztetése a mult évekből.
Végre begurult a droske a hatalmas kapu ívei alatt.
Egy öreg, vörös orru porkoláb csoszogott elő a kocsizörejre a kapu
alatti fülkéből, zöld, ezüstpaszomántos ruhában, kulcsait csörgetve
vígan dúdolgatta: «Scheint die Sonne noch so schön, einmal muss sie
untergehn.»
– Az apó megint felhörpintett – szólt az egyik detektiv.
– Megint valaki? – dörmögte a kulcsokat csörgető öreg bosszusan. – És
megint úrféle?
– Ugy van, Schmidt apó, egy külön zárkába tegye ezt az urat.
– Vezessenek, kérem, a rendőrfőnök elé! – követelte Akli.
– Nincs külön szoba. A lelkemből hasítsak én ki külön szobát? –
ellenveté Schmidt apó.
– A rendőrfőnök Stadion grófnál van ebéden – jegyzé meg egy fiatal
rendőrtisztviselő, aki lúdtollal a füle mellett, hajadon fővel átszaladt
az épület balszárnyából a jobbszárnyába.
A két detektiv összenézett.
– Mit csináljunk hát vele?
– Ereszszék szabadon, – vélte Schmidt apó – mert hát nincs külön szoba,
vagy pedig mondjanak le a külön szobáról.
– Hát tegye, ahova akarja – végezték a detektivek. – Szálljon le, uram!
Aklit fölvezette a pityókos profosz az emeletre és ott nyitott ki egy
czellát. Vidám, jóakaratu öreg ficzkó volt, tele bécsi kedélyességgel,
mely csak úgy bugyborékolt benne.
– Allerweil fidel. Kutyába se kell venni. Emberen és ártatlan madárkán
esik meg az, hogy kalitkába csukják. Aztán nem lesz itt rossz dolga. A
Schmidt apó vendéglőjében, hehehe. Nem kérdezem, mit csinált. Itt van és
punktum. Ezzel a mienk és ennyiben van a dolog. A detektiv, a Roszlov, a
muszka, azt súgta nekem, hogy ön a császár mulattatója volt. Also nur
fidel. Ott bizonyosan szert tett ön egy-két sárga csikóra, hehehe. Hát
ki velök az istállóból, ki velök! Schmidt apó ügyes ember, ravasz ember,
Schmidt apó ide teremti, ami kellemességet Bécs nyujthat. Azaz, hogy a
sárga csikók hozzák. Nem szükség azért kimenni. Ah, ez a város! (Schmidt
apó csettentett a nyelvével, mintha valami finom, megenni való falatot
említene.) Es giebt nur a’ Wien. A szabadság, mondják és örökre
hánytorgatják, szabadság és szabadság. Hát ugyan mi voltaképen a
szabadság? A’ kapitale Tummheit. A szabadság az, hogy az ember elmehet
minden korcsmába, oda is, ahol Stammgast, oda is, ahol nem Stammgast.
Iszen szép, szép, de mivel rosszabb, ha a fogságban viszont minden
korcsma eljöhet az emberhez. Pedig eljöhet.
Akli kivett a zsebéből egy aranyat és odanyujtotta a vén fecsegő
markába.
– Rendelkezésére állok, uram – szólt Schmidt apó, alázatosan meghajolva.
– Egyelőre nem kérek semmit, kivévén, ha talán meg tudná mondani, miért
fogtak el.
– Éppen csak ezt az egyet nem tudom, uram, de bizonyosan a császárt
haragította ön meg. A mi jó Ferenczünket. Ah, milyen áldott ember!
– Ösmeri?
– Oh, hogyne. A születése napjától kezdve. Ott voltam a Burgtheaterben,
uram, azon az estén, mint a Trauttmansdorff grófné komornyikja; ott
álltam a páholy hátterében a köpenyét tartva, mikor a mostani császár
nagyanyja, a mi nagy Mária Teréziánk kihajolt a páholyból egy felvonás
alatt és valóságos bécsi nyelvjárásban jelentette a közönségnek: «Der
Poldl hat an’ Buam und grad’ am Bindtag am mein’ Hochzeitstag».[3] Hja
bizony. Schmidt apó sokat tud, többet tud, mint kellene.
– Mit ér, ha még se tudja, hogy miért fogtak el?
Schmidt apó fitymálva intett a kezével.
– Az ilyesmi rendesen kisül. Meg tetszik látni, hogy kisül. Nur Geduld,
und nur fidel. De már most tessék ide belépni, itt már van ugyan egy úr,
és mondhatom, víg spéczi lehet a maga nemében, aki derekasan be volt
csípve, mikor vagy másfél órája behozták. De nem csoda, hiszen Bécs a
murik, a ramasurik, a juxok, a blaumontagok és a katzenjammerek városa.
Nem valami finom úr, kivált az öltözékét tekintve, de hát a többi
czellákban még rosszabbul állnak a dolgok. És végre is, arme Leute
kochen mit Wasser. Isten látja lelkemet, nem adhatok jobb társaságot.
Megyés püspökeink nincsenek. Az ritka dolog itt. Még nem is volt. De ha
lenne, hát oda tenném. Vagy ha lesz, hát ide hozom – mert sohase
tudhatni, mit ad a jó Isten.
Ezzel előre tuszkolván Aklit, biztosította, hogy vacsora előtt még
betekint átvenni a parancsait, addig is felküldhet neki egy
szájharmonikát, ha éppen szórakozni akar.
– Köszönöm, nem kivánom.
– Pedig a harmonikaszó olyan fidélis. De ahogy tetszik. Isten önnel,
uram!
Betette utána az ajtót, a kulcs megnyikordult a zárban és Akli rab lett.
Odabent félhomály volt. Kivált a vakító napfény után, mely künn az
épületnek ezt a részét elöntötte, első pillanatban alig lehetett kivenni
a tárgyakat, csak lassan-lassan rajzolódtak ki a körvonalai néhány
szalmazsákos ágynak, egy-két asztalnak s vizes kancsónak az asztalokon;
ami nem is csoda, mert csak egyetlen magasan fekvő, homályos üvegü
ablakon szolgált be a világosság. Sivár, bántó csönd honolt volna bent,
ha meg nem zavarja valami olyanforma zaj, mintha fát fürészelnének
valahol. De hát az is falláczia volt. A legutolsó pricsen egy férfi
aludt és hortyogott.
Akli megbotlott egy székben és feltaszította, az ebből támadt zörejre
felriadt az alvó.
– No, mi az? – mordult fel rekedten, álmosan s egy nagy fej látszott
megmozdulni a szögletben, majd két villogó szem szegződött Akli felé.
– Bocsánat, uram, hogy önt ismeretlen létemre bátor vagyok háborgatni,
de biztosítom, hogy nem a magam jószántából teszem.
– Teringettét! – kiáltott fel a másik, hirtelen felugorva a vaczokról. –
Mit látnak szemeim! Akli úr?
Akli szinte hátra tántorodott a meglepetéstől.
– Ön volna az, báró úr? Ejnye, ez nevezetes!
– Hát nem engem keres ön? – csodálkozott Szepessy, mert ő volt.
– Nem egészen – felelte Akli egyszerűen.
– Akkor aztán hogyan jut ide?
– Ahogy szokás. Behoztak a rendőrök.
– Behozták? Önt? Miért?
– Hiszen ha tudnám! És ön, báró úr?
– Oh, az én történetem mindennapi. A Burgból, öntől eltávozva, kimentem
a Práterbe és ott megebédeltem a «Blauer Elephant»-nál. Rossz kedvem is
volt, czigány is volt, húzta a jó magyar nótákat, én is el akartam
húzatni a magamét, mondom neki, el is fütyülöm az elejét, de ügyet se
vetett rám, akkor aztán odahajítottam neki egy százforintos banknótát. A
czigány se rest, rárántja hirtelen, de még fele sincs ki a nótának,
odajön egy rendőr és behoz ide a dutyiba, hogy azt mondja, kit öltem meg
a száz forintért?
– Lássa-lássa, ezt mind a czinikus öltözködési módja teszi.
– Ejh, hagyja el! Hiszen végre is mulatságos. Az emberrel legalább
mindig történik valami. De ami önt illeti, arra már igazán kiváncsi
vagyok, hogy miképp került ide.
– A Stadtparkban beszélgettem Kovács kisasszonynyal, egyszer csak elém
áll két titkos rendőr és…
– Mit? – szakítá félbe a báró mohón. – Ön tehát beszélt a kis
jövendőbelivel? Nos? Széna-e vagy szalma?
– Meg kell vallanom az igazat, báró úr: az bizony szalma.
Szepessy a fogait csikorgatta mérgében.
– Nem akar? Mi?
– Gyerek az még, báró úr, éretlen gyerek, – csittította Akli – nem
arravaló az még.
– Meg kell történni! – tört ki a báró lázas, szenvedélyes hangon. – Meg
fog történni. Az enyém lesz. Érti ön? A Szepessyek csúnya emberek,
nagyon csúnya emberek, de csupa szép feleségeik vannak. Mert mind lopják
a feleségeiket. Az anyámat is lopta az apám, a nagyanyámat is a
nagyapám. Ah, a lopott asszony édesebb lehet, mint az, amelyik önként
tapad az emberhez, mint az, amelyik szereti.


V. FEJEZET. A CSÁSZÁR HARAGSZIK.
Kovács kisasszony, ahogy utasítása volt, a szomszédos utczában
megparancsolta a kocsisnak, hogy hajtson egyenesen a császári
rezidencziába.
A császárhoz azonban nehéz ily késő délután bejutni. Ő Felsége ilyenkor
vagy odakünn sétált polgári ruhában a glacison s minden ismerősével
szóba állott, sokszor ismeretlenekkel is, vagy a parkban pepecselt a
növények közt és akkor senkivel se állt szóba, a főkertésznét kivéve –
(de nem akarok a rossz nyelvek után indulni), vagy pedig bent volt a
laboratoriumában, ahol némileg ő is foglalkozott annak a kornak a
divatja szerint az alkhimiával, melynek végső czélja az aranycsinálás
volt. De sajnos, ő se találta ki a nyitját, megmaradt az aranycsinálás
régi methodusánál, mely az alattvalók zsebén sarkallik.
A görebeket, lombikokat pedig használta holmi apró dologra, mert aki
egyszer a vegyészetet megkóstolta, el nem szokhatik többé attól, mint a
korhely az alkoholtól. E pillanatban is, mikor Kovács kisasszony
droskeja begördült a Burg udvarába, laboratoriumában volt elvonulva az
uralkodó, egy uj parfüm kitalálásán kísérletezve. Rózsából és
kendermagból kellett volna kifőzni az uj illatszert. Keményen meghagyta
a szolgálattevő kamarásnak, gróf Daunnak:
– Ne engedjen háborgatni, csak ha a leányom találna jönni.
Ő reá gondolt, éppen neki akarta kitalálni az uj illatszert. Az a vágy
hevítette, hogy egy kis forradalmat csinál az asszonyok közt. (Oly
epidémia volt a forradalom-csinálás, hogy még ő is gusztust kapott rá.)
Pokolban fogant ötlet, hogy a királykisasszonynak olyan külön illata
legyen – amihez más Éva leánya hozzá nem juthat. Hogy micsoda revoluczió
lesz ebből az udvari dámák közt, azt csak a jó Isten tudhatná.
A koktumok éppen javában rotyogtak a «szentély»-ben, mikor az intézeti
növendék váratlanul megjelent az előszobában, ahol a kamarás őrködött.
Ez pedig nem volt valami könnyű dolog. Sokkal egyszerűbb lehetett a
tevének a tű fokán átbújni, mint a Schweizer Hofba jutni, a
laboratoriumhoz vezető előszobába a közönséges halandónak, mert a bécsi
udvar, mióta a franczia Lajosok eltüntek őseikhez, a legfényesebb volt
Európában. Tömérdek lovagok és szolgálattevő méltóságok nyüzsögtek
minden zugban, zsandárok, testőrök, alabárdosok álltak az ajtóknál s
mindenkinek volt valami látszólagos feladata s ezt mind azon a
boldogtalanon kellett végigcsinálni, aki a császár színe elé
kívánkozott.
Hanem ennek a fényes udvarnak megvolt aztán az a jó oldala is, hogy
mindent tudott, sőt valamivel többet a mindennél. A titok ebben a
légkörben nem tudott megélni egy óráig se. Az intézeti növendékről is
mindenki hallott már egyet-mást, hiszen karácsonykor fogadni szokta a
császár, a fiú-testvérével együtt. Ezer verzió keringett erről.
Pletykák, legendák. Valóságos csemege a boudoirokban. Öreg főherczegnők
élvezettel majszolják, de a fiatalok se jobbak.
És most megjelenik a szép, fiatal növendék, mintha a napsugár osonna
végig a méltóságteljes, komor, ódon folyosókon. Egy kicsit izgatott,
sápadt; beszédes, tiszta őzike-szemeiben aggodalom ül.
– Ő felségével kell beszélnem, azonnal, azonnal, – lihegi azoknak,
akikkel találkozik. – Hol van, merre van ő felsége?
Oh, az udvari orrok! Azok a pompás szimatok! Aki sohase látta is, rögtön
kitalálja, ki lehet a leányka.
Vajjon mit akar a császárnál a kicsike? Hogy ilyen későn jön! Ebben
valami rendkívüli esemény rejlik. Valami történt vagy történni készül
valami. Hm, jó volna kihámozni. Az udvari portentumok kapnak utána, mint
a macska a pehely után, ha egérszíne van. Mert csodálatos, hogy itt,
ahol az igazi események születnek, csak a nem igazi események a
becsesek, a kicsiségek, a semmik.
A bakfisch megjelenik a Burgban és mindenki azt mondja kapunál, ajtónál,
előszobákban, hogy most lehetetlen a császárral beszélni, de azért
beljebb ereszti, hogy hátha talán egy följebbvaló közeg kivételt tesz.
Csak egy piczinyt segíti a dolgát mindenki, ameddig a felelősség nem
nagyon nyomja, de a felelősség annyi ember közt oszlik meg, hogy a
császárt akár el lehetne lopni is, anélkül, hogy az őrizet hiányossága
megállapítható legyen.
– Próbálja meg, kisasszony, talán a főudvarmesternél. A főudvarmester is
kegyes ebben az esetben.
– Ő felsége nem fogad ilyenkor, azonban meg lehetne próbálni a
szolgálattevő kamarásnál, ha talán ő…
Így jut be a kisasszony Pontiustól Pilátushoz, Pilátustól a
szolgálattevő kamaráshoz, aki unalmában éppen az ablaknál állt s nézte a
napot, amint bíborvörösen leszállt nyugaton, nézte pedig olyan közömbös,
unott szemekkel, ahogy egy kamarás nézhet egy égitestet, melyről tudja,
hogy nem folyik benne kék vér. Egyszerre azonban szoknyasuhogás támadt a
háta mögött. Ah, szoknyasuhogás! Műértő fül millióféle zsongás-bongás,
hullámzás közül felismeri ezt a sziszegő zörejt, minden hangok közül a
legszebbet.
A kamarás megfordult s a csodálkozástól szinte leszegződött, oly szép
volt a kis leány üdeségével és bájos félénkségével, mint egy szarvas,
amelyik rohan, rohan s egy tisztáson szemben találja magát egy
vadászszal. A leszálló nap ragyogó aranyát keresztül lövelve az ablak
üvegén, éppen oda tűzött az arczára s gloriolát font a feje körül.
– Mit parancsol? – dadogta a kamarás zavartan.
– Ő felségével kell beszélnem tüstént, tüstént. Kérem, uram…
– Bocsánat, de Ő felsége megparancsolta, hogy senkit se jelentsek be.
– Oh, uram, az én dolgom kivételes és Ő felsége is meg fogja önnek
bocsátani. Kérem, esedezem, uram…
Gyönyörű szemeit ráemelte szeliden, kérőn és mégis félig parancsolón.
Mintha símogatná, mintha melegítené, mintha átgyúrná az a bársonyos
tekintet. A kamarás érezte, hogy nem tud ellentállni.
– De hát ki ön, és mit akar?
– Valakinek az elfogatásáról van szó, uram, aki…
– Elfogatásról? Az semmi. Az nem főbenjáró dolog. Hadd üljön veszteg,
akit befogtak. Pihen egy kicsit, ennyi az egész. Csak a kivégzések
képezhetnének kivételt. Bocsánat, asszonyom, de…
– Nem vagyok asszony – vágott közbe a leány elpirulva. (Pedig tetszett
neki, hogy asszonynak gondolja a csinos, nyalka kamarás.) – Hanem ami az
elfogatást illeti, legyen szabad megjegyezni, hogy a császárnak is
kedves az, akit elfogtak.
– A császárnak is? Tehát még másnak is? – enyelgett a kamarás.
A leány arcza kigyúlt erre, mint a hamu alatti tűz, ha megfújják.
– Bejelent ön, vagy nem? – kérdé aztán bátran, szinte daczosan a kamarás
szeme közé tekintve.
– Nem lehet. Ő felsége megparancsolta, hogy senkit se bocsássak hozzá,
csak ha a leánya jönne.
– Nos hát, én az vagyok! – mondá a bakfisch büszkén. – Engem Ő felsége
leányának fogadott és ő neveltet madame Szilvássynál.
A kamarás meghajtotta magát.
– Valamit hallottam erről, kisasszony, és szolgálatára állok.
– Tehát mégis be fog jelenteni, úgy-e?
– Azt még nem tudom. Minden attól függ…
A kamarás eltűnt a laboratoriumba vezető ajtón át s kis vártatva
megjelent maga a császár is a teremben szürke blúzban, zöld ernyővel a
homlokán.
– Ah, kedves kicsike, – kiáltá jóságosan – ön van itt? Nos hát, történt
valami?
A leány eléje járult, meghajolt féltérdben és megcsókolta a császár
kezét, mire az megsimogatta a haját – amennyi a kalap alól kimaradt.
– Nézze csak, kedves Daun gróf, intézkedjék, hogy a czukrász egy csomag
édességet készítsen össze a kis vendégünknek, amit majd magával vigyen.
A kamarás távozott s a császár megismételte a kérdést.
– Történt önnel valami, kedvesem? Ne reszkessen úgy, ne féljen tőlem,
szóljon bátran.
– Felséges császár, – kiáltott fel végre, mintha a melengető szavakra,
mint a befagyott forrás, csak most törne ki a hangja – Akli Miklóst
elfogták.
A császár csodálkozva mereszté rá a tekintetét.
– Elfogták? Aklit? A mi Aklinkat? De hiszen az lehetetlen. Ki fogta
volna el? Hiszen nincs itt ellenség.
– Már pedig elfogták, felséges uram. Két polgári ruhába öltözött rendőr
vitte a börtönbe a Stadtparkból, ahol együtt beszélgettünk s engem ő
arra kért utolsó szavával, hogy siessek ide s mindezt megjelentsem
felségednek.
– De hisz ön álmokat mesél, kis barátnőm. Bécsben végre is én uralkodom
és nem tudok a dologról semmit.
– Vágassa ki felséged a nyelvemet, ha nem szóltam igazat.
– No, majd bolond vagyok, hogy a maga kis nyelvecskéjét kivágassam!
Inkább megengedem, hogy valami félreértés történt, de csillapodjék, még
ma szabad lesz ő, és estére elmeséli nekem az élményeit, sőt holnap
elküldöm az intézetbe is.
A császár csengetett, mire egy kakastollas kalpagú tiszt jelent meg az
ajtóban, szalutálva.
– Küldjenek rögtön Stohlen lovagért. – Majd ismét a leányhoz fordult:
– Reménylem, meg van velem elégedve? Csakhamar megtudjuk, mi történt a
rossz csonttal és bizonyára nem hagyjuk egy hajaszálát se meggörbülni, –
mosolygott a császár. – Hanem ezúttal már beszéljünk magáról is.
Elmondta-e Akli, hogy kérő volt a háznál? Úgy bizony, nagy leány
lettünk, hm…
Mire a császár pajzánul megcsipkedte az állát.
A bakfisch lesütötte a szemeit.
– Hát hozzámegyünk-e, vagy nem? Feleljen a kisasszony.
– Nem! – hebegte és eltört a mécses, fuldokló sírásra fakadt. – Nem,
nem, nem. Inkább meghalok.
– Nos, én nem fogom erőltetni. A házasságok az égben köttetnek,
gyermekem, s én már csak itt a földön szeretek maradni, ameddig lehet.