Akli Miklós cs. k. mulattató története - 08

Total number of words is 4106
Total number of unique words is 1990
32.5 of words are in the 2000 most common words
44.6 of words are in the 5000 most common words
51.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
malomnál s azalatt küldjön ki ő kigyelme előre valakit vagy valakiket,
akik útközben egy-egy osztrák falut felgyujtanának, hogy némi-nemü
melegség vegyülne a levegőbe, – amint ők arra elhaladnak.
Bori uram azonban lecsittítá őket.
– Hiszen megtehetném utóvégre, – szólt, a vállait kellemetlenül
vonogatva – de kár az virtust pocsékolni.
Stadlauban persze megint ivás volt és nagy ebéd. (Csak az a mienk, amit
megeszünk – bölcselkedett Pély Pál uram.) A vendéglőben osztrák urak is
ebédeltek s valami csodálatos fekete levet ittak ebéd után czukorral.
Málnásy uram is rendelt olyat, megkóstolták néhányan, de kiköpték.
«Kafé» – nak hítták a németek a förtelmes folyadékot. Szeleczky Márton
uram, aki tapasztalt ember volt, megjegyezte a tanakodásokra, hogy miből
lehet: «Nem egyéb az, mint az Fekete-tenger megmelegítve, azt iszogatják
a nyavalyások apródonkint.» Csak Akli tudta aztán megmagyarázni a
mivoltját.
Jó sokáig elmulattak be a délutánba, midőn lovas huszár állt meg
tajtékos paripán a vendéglő udvarán.
Pogány Gábor kinézett az ablakon.
– A Szepessy leibhuszárja – mondá csodálkozva. – Az, aki a báró kocsija
mellett szokott lovagolni.
– Valami történt – ugrott fel Bori uram, egyszerre kijózanodván. – Ez
nem ok nélkül tért vissza. Csak maradjanak veszteg kegyelmetek.
Ő maga kisietett és a pitvarban találta szembe az urasági huszárt.
– Éppen a nemzetes urat keresem, – szólt a huszár – jó, hogy egyedül
kapom, mert parancsom van a bárótól, hogy csak négyszemközt adjam át a
levelet, melyet már a többi szekerek vezetői útközben elolvastak.
Bori uram előkereste az okuláréját.
– Lássuk hát, mi az a medve?
Czeruzával hevenyében teleirt papirost nyujtott át a huszár. Nehéz volt
a báró szarkalábait szavakba összerakni, mivelhogy a Bori uram szeme is
kettőt látott, de mégis csak végére járt nagy fejcsóválások között. Állt
pedig a «tábori parancs»-ban a következő:
«Egy lovas embert fogtunk el, közel a városhoz, akinél, megmotozván őt,
levelet találtunk, mely császár ő felségét értesíti tervünkről. A
veszély elmult ezzel, de kitünik, hogy áruló van közöttünk a szekereken.
Ügyeljenek a szekerek vezető hadnagyai, hogy úgy az úton, mint Bécsbe
érve, egyetlen lélek se közlekedhessék idegenekkel, még kevésbbé, hogy
valaki elszökhessen és eláruljon. A gyanus emberek részére rendeljenek
két-két titkos őrt a vezetők, kik minden communicatiót
megakadályozzanak. Ha valamelyik hadnagy nem lenne elég óvatos, azzal én
számolok le. Dixi. _Szepessy de Négyes_.»
Bori uramnak nagy szöget ütött a fejébe az eset. Hm, hátha véletlenül az
ő uj embere, Farkas a Judás. Mert a többiért jót állhat. Dehogy is jutna
ezeknek eszébe lovas ember által tudósítani a császárt! Azt se hiszik
ezek, hogy császár van. Ámbátor az uj embernek is olyan becsületes arcza
van, hogy kontraktus nélkül lehetne neki pénzt kölcsönözni. Csak az az
egy gyanús, hogy a kávét tudta. Nem jó jel. Látszik, hogy már sok
mindent kóstolt.
Azzal az elővigyázattal élt hát, félrehívta Málnásy és Pély uraimékat, a
lelkükre kötvén, hogy vigyázzanak Farkasra, mint a két szemük világára
és ha valami gyanusat vennének észre, az egyik rögtön jelentse Borinak,
a másik pedig ne tágítson mellőle s ha szökni akarna, – töltse meg sóval
a karabélyát és lőjjön bele.
Vigyáztak is rá egész Bécsig, sőt még annál jobban, mikor este beértek
és a «Kókuszdióba» letelepedtek. De bizony fölösleges volt. Eszeágában
se volt Farkasnak, illetve Aklinak semmi csalafintaság. Gondolta
magában: «Befűtöttem már az egész pereputynak.» Egy csöppet se tartott
többé veszedelemtől. Tudta körülbelül a kimenetelt, hogy a rendőrség
vagy a katonaság körülveszi őket és elfogja, vagy egyszerüen
szétkergeti. Hanem azért ott akart lenni végesvégig; érdekelte a dolog,
mint a compositort, mikor a darabot előadják, melyhez ő csinálta a
muzsikát.
Különben minden a legjobb rendben ment. Feltűnés nélkül érkeztek
szállásaikra a szekerek, talán egyetlen bécsi szem sem látott közülök
kettőt. Maga Szepessy a «Stadt Frankfurt»-ba szállt s oda kapta a
bulletine-okat a stomfai ispántól, Bajmódytól, ki este fiakkeron bejárta
az egyes tanyákat s aztán visszajött urának jelenteni.
Szepessy lent a földszinti ebédlőben a vacsoránál ült s feltűnőleg
csinosan volt öltözve.
– No, mi az ujság? – kérdé a belépő Bajmódytól.
– Minden úgy megy, mint a karikacsapás. Isten áldása van rajtunk.
– Ne emlegesse az Istent, barátom, – jegyzi meg nevetve – ne
figyelmeztesse ránk, legjobb, ha észre sem vesz. Üljön le inkább és
vacsoráljon, még nagyon sok az időnk.
Kivette czímeres aranyóráját, éppen kilenczen állt a mutató.
– Az egész numerus bejött? – kérdé azután.
– Kétszáznyolczvanan. Kétszáznyolczvan nemes ember. A Belzebub ördögeit
is megveri ennyi.
– Nem maradt el valaki útközben?
– Nem, hála Istennek.
– Jó hangulatban vannak az atyafiak?
– Bemennének azok most a tigris torkába is.
– Csak az a fő, hogy valamelyik el ne áruljon. Minden ezen fordul meg.
– Nagy vigyázat esik, kivált azokra, akik németül tudnak.
Csak halkan beszélgethettek egymással, mert amily veszedelmes volt a
tanyákon, ha a vitézek közül németül tudott egyik-másik, itt
ellenkezőleg az a veszély lebegett, hogy a szomszéd asztaloknál, ahol
előkelően öltözött urak ültek és fecsegtek vacsorájuk mellett, magyarul
tudhatna valamelyik. Ámbár iszen volt ő nekik thémájuk, amibe
elmerültek. A Napoleon házassága képezte a beszélgetés tárgyát az
asztaloknál. Éppen aznap röppent ki a hír, hogy a leánykérő küldöttség
már megindult Párisból és a hét derekán itt lesz és hogy szem nem látta,
fül nem hallotta pompával fogadják a Burgban.
– Van is kit! Egy korzikai rongyos fiskális fiának a kérőit. Mégis csak
rettenetes.
– Szegény Mária Lujzácska!
– Én még most se hiszem.
– Ejh, el van az már intézve.
– Nagyon ravasz ember Metternich, nem járhat az soha egyenesen.
– Úgy, de Napoleon is nagy róka s két róka közt csak egy a biztos: hogy
a tyúk áldozatul esik.
Zagyva vagy homályos félmondatok, apró véleménymorzsák hatoltak el a
báró füleihez, ki érdeklődéssel figyelt a beszélgetésre, meg-meglökve az
ispánját.
– Hallja, hogy mit beszélnek?
– Ühüm, – szólt Bajmódy, aki igen szűk szavú volt, míg a bor meg nem
oldotta a nyelvét.
Vontatottan folyt a társalgás, míg Bajmódy egyre ivott, a báró a fogait
piszkálta, váltig nézegette az óráját, feszengett a széken, nézegette a
vendégeket, akik közt személyesen is ismert nehányat, bicczentett
feléjük a fejével, de azok idegenül bámultak rá.
– Mégis csak furcsa volna, – szólt elgondolkozva – ha ezt a Napoleont
rászedné valahogy Metternich herczeg.
– Bizony, – hagyta rá Bajmódy – okos emberrel is megtörténik.
– De egy Napoleonnal, Bajmódy!
– Ejh, hagyja el, méltóságos uram. Még velem is megtörtént. Az a gaz
Gelencsér Mihály hogy rászedett az éjjel…
Kezdett már a Bajmódy szava megeredni, őszinte vallomást akarván tenni
az elfogott lovasról. Szörnyen nyomta lelkét a titok, hogy ugyanis a
lovas nem volt más, mint a Gelencsér öcscse, a ragyabunkó.
De a báró nem szerette a tárgyhoz nem tartozó melléktörténeteket s midőn
most mellette ment el egy bécsi barátja és nem ösmerte meg, nevetve
vágott a Bajmódy szavába.
– Nézze csak, Bajmódy, milyen okos ember vagyok. Váltig gondolkoztam,
hogy milyen álruhát vegyek magamra, míg végre felöltözködtem
becsületesen és most az ördög se ösmer rám. Ez az úr, aki elment, egy
régi jó czimborám.
– Valóban, ma kicsípte magát méltóságod, de úgy is kell. Teringette,
hiszen asszonyt viszünk a házhoz s ezt mégis csak ünneplő ruhában
szokás.
A Szepessy szeme megcsillant.
– Ad vocem asszony! Rendben vannak-e a váltott lovak?
– Stadlauban vár a négy pej.
– Sokért nem adnám, ha még sötétben érhetnénk be Pozsonyba.
– Persze, – szólt Bajmódy, megint felhajtva egy pohár gránitpiros bort.
– Egy maradék darabka az éjből sokat érne ilyenkor.
S durván nevetett hozzá.
A báró arcza idegesen rándult meg, szemöldjei összevonódtak s inkább
önmagához szólva, a szakállába dünnyögte, mintegy a gondolatai
összegezéseül:
– Lesz még azzal elég parádé odáig.
A kaland részleteire gondolt, a különféle jelenetekre, sírógörcsökre,
elájulásokra, stb.
– Akármilyen kemény a dió, mégis csak feltöri az ember, méltóságos uram.
Nincs igazam?
– Igaza van, Bajmódy, hanem kezd egy kicsit szemtelen lenni.
– No, no, – hunyorgatott Bajmódy a keresztbe álló szemeivel, olyan
boldog arczczal, mintha a tokáját simogatnák – tudom én ezeket, hiszen
én is voltam fiatal. Én is tudtam a csíziót. De hát most már tempi
passati. Először a Boriska, azután a borocska, utoljára a borovicska. Ez
a három időszak vagyon az ember életében.
– Az is igaz, hanem most már mindjárt tizenegy óra, öreg, félek, megárt,
ha még egy kvaterkát felhajt, mert a maga eszére szükség van. Jó lesz,
ha most már a helyszinére megy a hintóval s egy kicsit felügyel az
elhelyezkedésekre. Éjfél előtt egy negyedórával én is ott leszek a
szürke köpönyegemben s a jeladás egy sípolás lesz.
– Hát akkor én megyek is.
Fölkelt, megrázta magát s olyan józan lett egyszeribe, mintha
ujjászületett volna.
– Ad revidere, Bajmódy!


X. FEJEZET. BORI PÁL TAKTIKÁJA.
A báró selyemmel bélelt batárja, melyet Párisból hozatott, az «Onkl»
czimü korcsma udvarán állt, az állás alatt. Az «Onkl» dépendance-a volt
a «Stadt Frankfurtnak». Akkoriban minden előkelő fogadónak volt egy
külön függelékje, ahol a lovak és a kocsisok külön tanyáztak; mert nem
vasút hozta az idegeneket a birodalmi fővárosba, hanem saját fogataikon
érkeztek. Magyar nagyurak nem ritkán elszaladtak egész Párisig is a
saját kocsijukon.
Az «Onkl»-ban János, a parádés kocsis gondozta a négy szürkét. Szirotka,
a hű tót komornyik pedig beszerezte a szükségeseket és vigyázott a
bundákra. Téglákat melegíttetett a tűzhelyen: jók lesznek a kocsiban a
kisasszony lábacskái alá. A két bunda azonkép megmelegíttetett, hogy a
czobolyprémes bundácska melegítő ereje legalább az első perczekre
meghatványoztassék. Még virágbokrétát is szerzett Szirotka, amit majd a
báró átnyujt annak idején a kicsikének, mert hát a nagyurak a legnagyobb
hidegben is nagyurak, megcsinálják a tempót. Fázó, piros orral az ördög
se szagolja ugyan a virágot, de éppen ilyenkor kerül sok pénzbe és nekik
csak az kell.
Bajmódy tehát mindenekelőtt befogatott, beült Szirotkával a hintóba,
magára vette az egyik bundát, rátette nagy talpait a forró téglákra,
megszagolta a kaméliákat s konstatálván, hogy csak egy illat van a
világon, a fokhagymás kolbászé, megparancsolta a kocsisnak, hogy hajtson
az Ungargasse 20. számú háza elé.
Útközben is pikáns volt, csintalankodott benne a sok bor, hogy azt
mondja, mire való két bunda ilyen alkalomhoz? Miféle gyámoltalanság! Hát
nem szebb volna, ha ketten összebújnának egybe? Mert a leánytest melege
mégis csak különb meleg a czobolypréménél.
Nem volt messze, hamar odaértek. Bajmódy kiugrott a kocsiból s az
Invalidenstrassén a Magdolna-kápolna vén órája kisértetiesen kongta el a
kétnegyedet tizenkettőre.
– Nemsokára kezdődik a mulatság! – szólt Bajmódy. – Maradjanak most már
itt veszteg a kalitkával, míg a madarat behozzuk! Jól tartsa kend János
a gyeplőket, ha majd forró lesz a kása, mert egy-két lövés mégis eshetik
és a lovak könnyen megbokrosodhatnának. Én most egy kicsit megtekintem a
környéket.
Az utcza csöndes volt, mint egy temető, se nesz, se hang! Szörnyű holt,
sivár, elhagyatott valami egy efajta város, ahol nincsenek kakasok és
kutyák, mint falun, akik a kukoríkolásukkal és az ugatásukkal egy kis
elevenséget, vidámságot hoznak be. Szép fehér éjszaka volt különben,
pénzt lehetett volna olvasni. Fehérek voltak a házfedelek, fehérek az
utczát szegélyező akáczfák, melyek gallytestükkel, mint valami fehérre
meszelt óriás pókok, a levegőben látszottak lebegni, mert az aljuk
elveszett a házak által vetett árnyékban. A falak is fehérek voltak
(akkor még nem volt szokásban a házakat festeni), csak imitt-amott verte
át magát a jégvirágos ablakokon a gyertyavilág sárgás derengése.
Bajmódy átsétált a 23-as szám alá, azt vette szemügyre, mert voltaképpen
az volt Szilvássyné intézete, magas, erős falkeritéssel, mint a zárdák,
középkorias kapuval, melyről kalapács lógott le. Itt csak egyetlen ablak
világított az emeleten, de az is éppen e perczben sötétült el, mint
mikor a vak ember az egyetlen szemét is behunyja.
Kétszer is elhaladt az épület és fundusa mellett, kopogtatván a falakat
s hangos morgással elmélkedvén a dologról: «Hát bizony ez nem Déva vára
– pedig hát azt is be lehet venni.» Erre a gondolatára éktelen
csaholással egy véreb felelt, aki nyugtalanul szaladgált bent fel s alá.
«Hm, az első ellenség», – dörmögte félhangon. – (De jó volna neki
visszafelelni egy kis ólommal.)
Amint így nézelődék a nemzetes úr, egyszerre csak reccsen valami a
magasban (de erre a reccsenésre is csak utólagosan emlékszik) s egy
rettenetes súlyos dolog zuhan a nyaka közé.
Csak egy jajt ordított a néma éjszakába és összerogyott, mint
taglóütéstől az ökör, részint az ijedelemtől, részint a rázuhant
tömegtől. Bár a magasból szakadt le, mégsem a mennykő volt, mert a
mennykő nem tud magyarul káromkodni. Olyas valamit érzett, mintha egy
medve ugrott volna rá, de a medve sem tud magyarul káromkodni.
Már pedig az illető szörny azonfelül, hogy a Bajmódy keresztcsontját
vagy vállpereczét talán be is törte, olyan szemtelen volt, hogy még ő
neki állott feljebb:
– Ejnye, az árgyélusát, ki ténfereg itt a lábam alatt!
Összegabalyodtak a fagyos, síkos földön. Bajmódy alul maradt,
szuszogott, mint a duda, Szirotka a kocsi mellől kiabálta:
– Cso je to? Tu szom. (Mi az? Itt vagyok.)
De hisz éppen az a baj, hogy ott volt a kocsi mellett és nem itt és hogy
nem is akart onnan elmozdulni.
Miatta akár agyon is üthették volna a nemzetes urat, no, de ilyen
szándék éppenséggel nem forgott fenn, mert amint megmenekült a terhétől
és nagy óvatosan fölpislantott, miként ha már a túlvilágról jönne s
körülnézne előbb, hogy csakugyan a régi planétán van-e megint, ámulva
ösmerte fel a föltápászkodó alakot.
– Nini, nini, Bori Pál uram.
Egy hajszállal se lehetett kisebb a Bori meglepetése.
– Tyűh, maga az, ispán úr? No, nézze meg az ember!
– Majd agyon nyomott, – duzzogott az ispán, – de hát garaboncziás diák
maga vagy mi a fityfene, hogy a felhőből csöppen le az ember nyaka közé?
– A bizony különös volt, – nevetett Bori Pál, nadrágját tisztogatva –
restellem is, de hát katonadolog; egy kis kémszemlén voltam ezen az
átkozott fán.
– Ni, persze, – vágott közbe Bajmódy – ej, persze, hogy persze, észre se
vettem ezt a fát…
Örült neki, hogy megvan az eset magyarázata s nem valami csodás mennyei
inzultusnak kell tartani.
– Csak nem ütöttem meg nagyon?
– Szerencséje, hogy nemes ember! – mondá Bajmódy neheztelő hangon.
– Nem tehetek róla és nem is szabad fölvenni, mert a közügyek mezején
történt – mentegetőzött Bori Pál.
– A fa tetejét nevezi a közügyek mezejének?
– Azt, azt. Mert mi egyébért másztam volna föl, mint a hadi plánum
okáért? Be akartam nézni a ház udvarára. Az ördög nem alszik. Hátha itt
már mindent tudnak? Egy levelet elfogott ma a báró, de hátha egy másik
levél eljutott a czíméhez és meg van rakva az udvar katonasággal,
lehetne ott uram, még ágyú is, mi meg buga fővel beleszaladnánk a kész
veszedelembe. Nem tréfa az, rogo humillime. Mert végre is háromszáz
lélek irhájáról van szó. S ha az valami közönséges nép lenne. De csupa
nemes ember!…
– Iszen nem lehet tagadni, de…
– Mondom, fölmásztam és kémleltem a terepet, már egy jó óra óta
spekulálok és kombinálok fenn a fán. Hát hallom egyszer, hogy fel s alá
jár valaki a ház előtt, mintha czirkáló őr volna. Ejnye, canis mater,
ezt meg kell látnom, rendőr-e vagy katona? Honnan tudjam én azt, hogy az
ispán úr csinálja lent a fenster-promenádét? Próbálom elhárítani a
gallyakat, de nem látom jól se az alakját, se a ruháját a gallyak miatt.
Kissé följebb lépek egy vékonyabb ágra, ahol szabadabb a látás és puff,
reccsen egyet az ág és letörik velem együtt, hogy az Isten nyila ütött
volna belé csemete korában.
– Hagyjuk ezt most, – ejté el a kellemetlen thémát Bajmódy nagylelkűen –
a haza szolgálatában a személyes sérelmek nem számítanak. Térjünk át a
meritumra. Lássuk, mit tapasztalt? Nem látni valami gyanusat az udvaron?
– Semmit. Azaz egy félóra előtt ki volt még a konyha ablaka világítva és
minthogy éppen szemben van a fával, láttam, hogy a szolgálók, szakácsnék
az edényeket mosogatják bent, némely vászonnépek pedig csípőre rakott
kezekkel, dologtalanul «povedálnak» és vihánczolnak, ami engem teljesen
megnyugtatott.
– Hogy-hogy?
– Mert ha katonaság volna valahol a kertben vagy valami félszerben
elrejtve, akkor a vászonnép bizonyosan nem egymás közt diskurálna, hanem
ő velök legyeskednék.
Tetszett Bajmódynak a következtetés, hogy szinte visszanyerte tőle a
derültségét.
– Persze, hogy persze. Szent egy igaz! (Elmosolyodott, fejét csóválta.)
Ki az ördögnek jutna ilyesmi az eszébe?
– Hát nincs nekem nagy eszem? – verte a mellét Bori.
Bajmódy a tenyerébe csapott.
– A Boriak mind kutyagyerekek – mondá barátságosan. – De most már nézzük
meg az embereinket.
Szirotka roppant bámult a messzeségből, hogy a két összemarakodottnak
hitt ember nemcsak nem ölte meg egymást, hanem karonfogva távozik a
Rennweg felé. Sajnálta már, hogy oda nem ment.
– Az emberek már mind a posztjukon vannak – felelte Bori megelégedetten.
– A plánum szerint?
– Igenis a plánum szerint.
Valóban úgy is volt. A szomszéd utczákban helyezkedtek el a ködmönös
hadak. Az Invalidenstrasse tulsó oldalán a Bencze-Sebestyén György
emberei és az Inokai Mihály csoportja foglaltak állást feltűnés nélkül,
szórványosan, fel s alá járkálva, kapuk alá húzódva; magába az
Ungargasseba csak a sípjelre vonulnak be Bori Pál, Tompa Dienes, Karacsy
Antal és Veres Boldizsár legényei; ezek a voltaképpeni ostromló tábor. A
Bencze-Sebestyénék csapatja csak a mellékhad, mely mozdulatlanul marad a
helyén s csak azon esetre rohan be az Ungargasséba, ha az
Invalidenstrasse felől rendőrség vagy katonaság érkeznék az ostromlók
ellen, ezt pásztortülök adja tudtukra s ekkor tömörülvén, besereglenek a
támadók után, minélfogva azok két ellenség közé szorítva,
ártalmatlanokká válnak. Arra az esetre ellenben, ha a Rennweg felől
jönne a rendőrség, az Ungargasséval parallel futó Fasangasséban kujtorog
a Samarjay Ferencz és az Antal Gedeon csapatja, a balszárny, ezt
ugyancsak a tülök egy e czélra betanult riadozó hangja szólítja be a
színhelyre, hogy a rendőrség erről az oldalról is legott beékeltessék a
mieink közé.
Megeshetik, hogy a rendőrség éppen a Fasangasse felől talál becsörtetni.
No, hát erre is van provideálva. Akkor Samarjay uraimék szépen,
észrevétlenül behúzódnak a Rennwegnek a Hauptweg felé eső részébe és ott
meglapulva, bevárják nyugodtan, míg a pribék had bemasírozik a
színhelyre: ekkor aztán hajrá, utána, bedugaszolják erről az oldalról is
a kijárást s a rendőrség bent van, mint a hering a hordóban.
De a legnagyobb ravaszság, vagyis mint Bori uram mondta: a «plánum
karbunkulusa» (mert a gyöngyöt keveselte) az volt, hogy a háromszáz
vitézből a legnagyobb rész egy egészen semleges ház elé állíttatott,
hogy olyan látszata legyen, mintha ott akarnának «dolgozni». Ez volt az
Ungargassét és a Landstrassét keresztül szelő Barischgasse egy kis
palotája, ahol a magyarfaló ex-miniszter, Stadion gróf lakott. Hadd
higyje a hatóság, hogy ő exczellencziájának adnak itt nachtmusikot
«Európa végőrző seregének» daliái (ez volt akkor a divatos öndicsekedés)
s míg ott a szétkergetés folyik, azalatt a szomszéd utczából elviszik a
leányt, köd előtte, köd utána…
– Hát a szekereik hol állanak? – tudakolta Bajmódy. – Mert a
visszamenetelre is gondolni kell.
– A szekerek? Most még szanaszét. Hanem ezekkel nagy tervem van.
– Ugyan?
– Mikor kijelölt embereink mind bent lesznek már az Ungargasséban, a
szekerek, két részre osztva, bevonulnak szép rendben az Invalidenstrasse
és a Rennweg felől az utcza két torkolatához s egy szekértábort
alkotnak, amelylyel innen is, onnan is elbarrikádozzuk magunkat, hogy
csak a madár repülhet be.
Bajmódy uram vidáman kiáltott fel:
– No, ez már pompás, igazán nagyszerű ötlet.
– Azért mondom én, hogy nagy eszem van.
– Valóságos kis Napoleon. Most már szentül hiszem, hogy sikerül a dolog.
– Még pedig simán. Nem fog itt vér se folyni. Az intézetben csak
asszonyok vannak, meg egy kapus, no meg a sok gyerekleány; úgy
megijednek, hogy ész nélkül kiadják azt az egyiket, akiért jöttünk. De
mit is csináljanak egyebet? Ez a sok teketória egyszerűen ostobaság, ha
csak, mondom, a rendőrség részéről nem keletkezik valami non putarem. De
hogy akkor is kihozzuk a kisasszonyt, az vas.
– Si vis pacem para bellum. Csak jó az, hogy sokan vagyunk.
– Persze, hogy jó, mert nemcsak hogy ki kell hozni a leányzót, hanem
haza is kell vinni. Üldözők jöhetnek utánunk és úgy is csöppenhet, hogy
vagy ők esznek meg minket, vagy mi őket.
Ilyen beszélgetés közt fordult be a két úr a Rennwegen a Hauptstrasse
felé, ahol valami kávéházféle mosolygott nyájas, kivilágított
ablakokkal.
– Ott még nyitva van valami spelunka, Bori uram, hátha kapunk
hirtelenesen egy kis krampampulit.
A krampampuli volt a divatos korhely-ital Bécsben.
– Bizony belénk férne egy kis meleg – vélte az inzurgens hadnagy – s ha
sietünk, még talán jut rá időnk. De csak úgy, hogy míg az egyik odabent
iszik, addig a másik künn várja a síphangot.
Megkettőztették lépteiket. A Rennwegről amint betekintettek a
Fasangasséba, már látni lehetett járókelőket. Mintha messzebb, beljebb
bizonytalan árnyak libbennének. De maga a Rennweg egészen néptelen volt.
Csupán egyetlen kapu nyílt meg s azon jókedvü társaság özönlött ki a
hideg éjszakába, fiatal hölgyek meleg capichonokba bujtatva,
kardcsörtető katonatisztek, félrecsapott czilinderű uracsok. Az egyik a
kedvelt, híres Volksliedet dudorászta:
Jövő vasárnap Schönbrunnba megyünk,
Hahó, hahó, Schönbrunnba megyünk!
– No, csak menjetek! – morogta Bajmódy uram és megfájult bordáival
kínosan húzta irháját az előre loholó Bori után a krampampuli
reményében.
De, hajh, a végzet kegyetlen. E pillanatban fölhangzott az éjben élesen,
mintha kétfelé metszené a levegőt, Szepessy báró sípja.
– Edd meg! – morogta bosszúsan az ispán és visszafordult, úgyszintén
katonásan fordult meg a sarkán Bori Pál uram is. Ami regula, az regula.
Csodálatos volt, ami történt. Mint a mesékben a varázssípocskára,
egyszerre nyüzsögni, mozogni kezdett az egész holt környék, mintha a
föld alól bujnának elő az emberek. (Hogy hol voltak ezek eddig?) Hosszú
társzekerek döczögtek dübörögve a fagyos utakon. Itt is, ott is egy-egy
alak suhant el futva. A síp pedig egyre sikongott az Ungargasse felől:
«Jertek, vitézek, jertek!» Ugyan miről álmodik most fehér párnáin a
szépséges Kovács Ilona?
Mire Bori uraimék visszatértek az Ungargasséba, már akkor ott állt
hatvan ember a 23-as szám előtt nagy csendességben. Egyik-másiknak
baltája volt, látni lehetett kötélhágcsót, feszítővasat és egyéb
szerszámot. Némelyek létrákat hoztak az Invalidenstrassén gyülekező
szekerekről, egy ilyennek fogta az egyik végét Akli s színlelt
egykedvűséggel kérdezte Málnásy uramtól: mire való lesz ez?
– Ez a Jákob létrája, ecsém; ezen megyünk fel az égbe, hogy az
angyalokat lehozzuk.
Akli incselkedett Málnásyval, hogy milyen legyen a leányzó, akit neki
juttatnak zsákmányul: szőke, barna, karcsú, szikár vagy gömbölyű? Most
szóljon, mikor még mind raktáron vannak, ne majd akkor, ha szétkapkodják
a javát.
– Nem kell nekem, fiam, semmilyen, nem kívánja semmi porczikám. Sőt ha
tudtam volna, hogy itt bizonyosan szétszedik a fehérnépeket, a
feleségemet is idehoztam volna még a mult héten, Isten engem úgy
segéljen.
Nevetgéltek, tréfálkoztak, de az Akli lelke tele volt nyugtalansággal.
Megfoghatatlan, hogy nem mutatkozik a rendőrség! Percz percz után múlik
és nem jön senki. Talán nem kapta meg a levelet a császár? Mert
lehetetlen, hogy ne tett volna intézkedést. Minden neszre élénken
fölrezzent. Hasztalan. Háborítlanul gyülekeztek a hadak, legfeljebb
egy-egy későn haza baktató filiszter állt meg a tömeg láttára, sőt a
kíváncsiságtól vonzatva, oda kullogott a sokasághoz, megtudni, mi
történik. A szürke köpenyeges Szepessy megemelintvén a sapkáját, maga
magyarázta meg az illetőnek a csoportosulás okát:
– Gyári munkások vagyunk, uram, akik előtt nagy út áll még reggelig. Ez
a gyülekezeti hely, amott állnak a szekereink és csak azt várjuk, hogy
mindnyájan együtt legyünk.
Erre aztán a szájtátó német rendesen eltávozott, nagy csalódottan, hogy
nem kínálkozik semmi különös. Pedig a potya látványosság nagy csemege
Bécsben.
De ez csak az elején volt, míg a szekértorlaszok végkép el nem zárták az
utczát; azon túl már csak a szekerek mellett álltak meg bámészkodók,
akiket az e czélra ott hagyott németül beszélő inzurgensek
világosítottak fel a fentebbi formulával, úgy hogy ezek éppen úgy
lehúzták az éjjeli járókelőkről a gyanut, mint ahogy a tolvajok szokták
a télikabátokat.
A bezárt utczában most már Szepessy volt az úr s rövid tanácskozást
tartott a hadnagyokkal.
– Hát kezdjük meg, drága az idő, nemes atyámfiai.
– Kezdjük meg, de hol? – kérdé Bori uram, aki caput volt a hadnagyok
közt.
– Talán az elején, – nevetett Szepessy.
– Úgy van, az elején – hagyta rá Bori – az eleje pedig minden dolognak a
békés út megkísérlése. Mert az embernek nyaka is van és a császárnak
pallosa is van.
– Rozsdás az most – jegyezte meg fumigáló kézmozdulattal Veres
Boldizsár.
– Na, csak nem jó elbizakodni, Veres Boldizsár uram, – ellenveté Tompa
hadnagy. – Akármilyen nagy vitéz is kend, de nem vagyunk ám otthon.
– Hiszen ha otthon volnánk! – sóhajtott föl Bajmódy.
– Nem bánom, – egyezett bele Szepessy – kezdjük meg a
béke-traktatumokat; csakhogy félek, soká tart az ilyesmi és a lassúság
veszedelemmel járhat. Mindegy, húzza hát meg a csöngetyűt, Bori uram.
– Van itten kalapács is – szólt Bori, a kapun motoszkálva a kezével.
– A kalapács nappalra való, mikor a kapus az udvaron tartózkodik, éjjel
csak a csengetyű czélirányos, mert a drótja beszolgál a szobájába.
– Jó, a csöngetyűt rángatom meg. Hanem azalatt támaszszák fel a létrákat
és upre föl a falakra.
– Nem lesz korai? Mit csináljanak még most a falakon?
– Üljenek ott, akik fölférnek, mint a varjak. Hadd lássa, aki majd
kijön, hogy komoly hadi néppel van dolga. Ki a karabélyokkal a ködmön
alul, hadd villogjanak a sötétben!
Szepessy erre is helyeslést bólintott a fejével és maga is segített
tartani a létrát a fölmászóknak.
Bori uram ezalatt egész kedvteléssel kapaszkodott a csöngetyűbe s
kihúzta meg eleresztette, mint hajdan gyerek korában az orgonaszíjakat.
Legelőbb a kutya vett tudomást az akcziórul Elkezdett rémletesen
vonítani.
– Lőjjétek le a bestiát! – parancsolta Szepessy.
Egy karabély elsült és a kutya elnémult.
– Ki lőtt? – kérdé élénken.
– Én – felelte a fal tetején guggoló nemesek egyike.
– Helyes egy lövés volt – méltányolta a báró. – Ezennel kinevezem önt
fővadászommá.
E fejedelmi ötlet (mert a Szepessy uradalmában pompásan dotált állás
volt a fővadászé) nagy lelkesedésre és szolgálatkészségre tüzelte fel a
nemeseket. Hiába no, úr az úr mégis.
Csak Bori uram nem helyeselte a lövést, odatámasztva fülét nagy
várakozón a kapu kémlelőlyukához.
– Nem volt tanácsos, instálom, mert most a lövéstől úgy meg találnak
ijedni a házbeliek, hogy senki se mer kijönni.
És azért se volt tanácsos, mert Akli agyából azt a rossz gondolatot
hasította ki a lövés, hogy hiszen karabélya neki is van, hátha elsütné
hirtelen és lelőné Szepessyt, a kis Búzavirág megmenekülne tőle.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Akli Miklós cs. k. mulattató története - 09
  • Parts
  • Akli Miklós cs. k. mulattató története - 01
    Total number of words is 3950
    Total number of unique words is 1978
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    43.9 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Akli Miklós cs. k. mulattató története - 02
    Total number of words is 4063
    Total number of unique words is 1912
    33.6 of words are in the 2000 most common words
    46.5 of words are in the 5000 most common words
    52.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Akli Miklós cs. k. mulattató története - 03
    Total number of words is 4076
    Total number of unique words is 1987
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    44.3 of words are in the 5000 most common words
    50.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Akli Miklós cs. k. mulattató története - 04
    Total number of words is 4071
    Total number of unique words is 1923
    33.9 of words are in the 2000 most common words
    46.7 of words are in the 5000 most common words
    53.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Akli Miklós cs. k. mulattató története - 05
    Total number of words is 4123
    Total number of unique words is 1926
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    48.0 of words are in the 5000 most common words
    55.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Akli Miklós cs. k. mulattató története - 06
    Total number of words is 3981
    Total number of unique words is 1976
    32.2 of words are in the 2000 most common words
    45.5 of words are in the 5000 most common words
    51.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Akli Miklós cs. k. mulattató története - 07
    Total number of words is 4131
    Total number of unique words is 1928
    33.6 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    53.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Akli Miklós cs. k. mulattató története - 08
    Total number of words is 4106
    Total number of unique words is 1990
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    51.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Akli Miklós cs. k. mulattató története - 09
    Total number of words is 4047
    Total number of unique words is 1938
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    45.8 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Akli Miklós cs. k. mulattató története - 10
    Total number of words is 3929
    Total number of unique words is 1917
    34.6 of words are in the 2000 most common words
    47.1 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Akli Miklós cs. k. mulattató története - 11
    Total number of words is 3938
    Total number of unique words is 1977
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    44.0 of words are in the 5000 most common words
    50.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Akli Miklós cs. k. mulattató története - 12
    Total number of words is 2527
    Total number of unique words is 1369
    37.1 of words are in the 2000 most common words
    50.1 of words are in the 5000 most common words
    56.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.