Akli Miklós cs. k. mulattató története - 07

kivánt, amelyre sokan férnek. Reggelre jelentkeznek a munkások.
– Karabélylyal a ködmön alatt.
Aklit kínos nyugtalanság fogta el, maga se tudta megindokolni miért,
mert hiszen mi szerencsétlenség van abban, hogy Szepessy István Bécsbe
megy a kurtanemeseivel, hogy az ezer juxhoz, amit életében csinált, még
hozzáfűzi az ezeregyediket, azzal már nem lesz még nagyobb bolond se,
mint most. Ami a dolog rejtélyességét illeti, e tekintetben csakugyan
páratlanul fest így embrióban és a kiváncsiság méltán ülhetne tűkön
(ámbár, ha a fátyolt levennék róla, meglehet, egész közönséges hóbort
állana a szemünk előtt), de akár így, akár úgy, a nyugtalanságnak éppen
semmi köze még eddig hozzá. Igaz ellenben másrészt, hogy a kiváncsiság
és nyugtalanság egy közös kútból isznak néha.
Mindegy; nem tehetett ellene, akárhogy próbálta lecsendesíteni idegeit a
logika csillapító szereivel, hasztalan volt. Érezte, hogy ma egy rossz
cserén esett keresztül. A teste a börtönből szabadult ki, a lelke egy
sejtett, láthatatlan hinárban akadt meg és vergődik.
Az első perczben a gondviselés kezét látta működni, hogy a részletek
tudomására estek; a tettvágy lepte meg, rohanni akart, cselekedni,
intézkedni, akadályozni. Felkölteni a nádorispánt, ha itt van (ámbár
dehogy van az itt karácsonykor), vagy a perszonálist, hogy itt valami
nagy dolog készül, hogy az istenért, akadályozzák meg, de hamar. De ez
csak pillanatnyi lelki szesszenet volt, fölbuzdulás, a bátorságnak egy
különös virágja, mely egy fél perczíg nyílik a férfiszívben, aztán
elfagy a tényállás ridegségében és lehull. Bohóság, bohóság!
Hiszen nincs az ő háta mögött most senki, nem húzhatja ki a
laiblizsebből most is Ferencz császárt, mint annak előtte, mikor még
mint bolond regnált a Burg levegőjében, itt most már ki van taszítva
okos embernek, aki kénytelen belátni, hogy a perszonális szolgái menten
kidobnák, ha az uruk felköltését kérné tőlük. De ha nem is, mit mondana
a perszonálisnak? Hogy négyesi báró Szepessy István Bécsbe készül
átöltöztetett inzurgensekkel, hát ne engedje! A perszonális legfeljebb a
szeme közé nevetne: «Ha készül, menjen, hiszen azért van az országút
Pozsonyból Bécsbe, hogy járjanak rajta.»
Mást gondolt hirtelenében és valamivel nyugodtabban fordult Tóth Mátyás
felé.
– Ha így áll a dolog, kedves gazdám, akkor talán meghálnék én is itten,
föltéve, hogy akad számomra valahol egy kis kuczkó s aztán reggel hátha
engem is fölvennének szekerükre a munkások.
Tóth Mátyás nyájasan mosolygott.
– Ami a kuczkót illeti, az megvan itt balra a vizitszobában, olyan
csendesen fog aludni, mint egy kis gyermek a Mária kötényében, de már
azt, hogy a kocsira felveszik-e a báró emberei, nem merném mondani,
kivált, ha valami titkos járatban vannak.
– Pedig ez roppant fontos lenne rám nézve és igen háládatos volnék, ha
valahogy meg lehetne csinálni, esetleg egy kis ravaszsággal.
– Egy kis ravaszsággal, hm, – ismételte Gelencsér uram fölcsillanó
szemekkel – hogy érti ezt, hm? Furcsa puska, hm!
– Úgy, hogy egy kis hadi fortélylyal. Fortély ellen fortélyt…
– Fortély, hm, de hát miért, minek és kinek és ki ellen, hm?
Nagy szemöldjeit furcsán mozgatta az öreg, látszott, hogy tetszett neki
a dolog és hogy szeretne világosabban látni.
– Nem értem – szólt Akli megzavarodva, látván, hogy Gelencsér
diplomácziai ködbe burkolózik, mintha a bekecse fölé még egy krispint is
borítana magára.
– Nem érti? Dehogy nem érti – dohogott az öreg. – Ha az ember leteszi a
kezét a sötétben és éppen egy felhúzott puska kakasához talál érni, hát
mégis csak megtapogatja előbb, hogy a csöve merre van fordítva.
– No, ebben igaza van, Gelencsér uram, és éppen azért akartam nyíltan
elmondani, hogy ki vagyok és miképp gondolkozom.
– Pedzi már – szólt az öreg halkan, a vejére sandítva félszemével.
– Hát én a Ferencz császár embere vagyok, – szólt Akli, – az ő
mulattatója és hogy úgy mondjam, jobb keze.
– Hm – mondá jéghidegen a korcsmáros és odább húzta a székét.
– Hét vagy nyolcz esztendeje, hogy az udvarhoz kerültem s mondhatom,
megnyertem a császár bizalmát.
Gelencsér uram a fejét csóválta s a tömött ősz bajsza közé morogta:
– Ejnye, pedig olyan rokonszenves képe van. Ki hitte volna?
De ezt az utóbbit már nem is mondta, csak gondolta.
Akli mindent elbeszélt, ami a dologra tartozott; elbeszélte a Kovács
óbester halálát az ischli vadászaton, elmondta az óbester gyermekeinek
örökbefogadását (Gelencsér uram ösmerte is az óbestert és emlékezett a
gyerekekre), elmesélte, hogyan állított be egy napon Szepessy báró a
rezidencziába s hogyan hallgatta ki a császár a spanyolfal mögül a vele
folytatott párbeszédet, hogy a kis Kovács kisasszonyt el akarja
feleségül venni.
Az elbeszélő maga is láthatta volna, ha figyel, hogyan távolodnak tőle
szemlátomást az ő uj barátjai, hogy néznek össze lopva, vő és após nagy
savanyúan, mintha mondanák: Beh rútul kőbe léptünk ezzel az emberrel!
Hisz ez valami tányérnyaló a császári konyhán s még majd felőlünk is
rosszat hisznek, ha megtudják, hogy az asztalunknál evett. No, már az
ilyesmi bizony nem hoz az «Arany bárány»-ra semmi ragyogást.
Hanem amint aztán odaért az elbeszélésben, hogy Bécs kellő közepén
elfogták, börtönbe zárták, Gelencsér uram szívéről egy nagy szikla
látszott legurulni, mire szabadon föllélegezve, önkénytelenül közbe
szólt:
– No, hála Istennek!
Miközben diadalmasan fújta kupaktalan selmeczi pipájából a füstöt
fölfelé.
Akli csodálkozva tekintett rá, ami teljesen megzavarta az öreget.
– Azaz – javította ki magát – csak azt akartam mondani, hogy akire én
azt mondom, derék ember, hát az derék ember. Úgy ám, Mátyás. Ez a szem,
Mátyás. Amit ez a szem meglát… No, ez érdekes! Elvitték Bécsujhelyre?
Ejnye, de derék! Onnan ide Pozsonyba hurczolták? Furcsa puska. (Ez volt
a Gelencsér gyakori szavajárása.) És csak ma este bocsátották szabadon?
No hát nem adom száz forintért. Az Úristen éltesse! Legalább megtanulta,
mit ér a nagy urak cseresznyéje és a császárok, királyok szeretete.
– Úgy látom én, nagy kurucz kegyelmed, Gelencsér uram.
– Az öreg apám a kuruczságban sántult meg, hanem nekem még mind a két
lábam jó.
– Hát már most aztán mindent elmondtam; – végzé be Akli – az a
sejtelmem, hogy Szepessy báró valami rosszat forral s azért szeretnék a
népe közé elegyedni, hogy megtudjam, mi az s esetleg megakadályozzam.
Ebben segíthetnének engemet.
– De hátha példának okáért olyat tesz, – veté ellene Gelencsér, – ami az
ínye szerint való?
– Akkor abban elősegíteném.
– Ha például Ferencz király ellen tervezne valamit? – firtatta
Gelencsér, – Hiszen az úrnak most kapóra jönne a bosszúállás, mi? Mit
tenne ez esetben az úr?
Habozott egy perczig, vajjon nem jobb volna-e azt mondani a vén
rebellisnek, hogy a császár ellen szívesen segítené Szepessyt, mert az
ellenkezővel végkép eljátszsza a bizalmát, de aztán mégis csak arra
határozta magát, hogy nem szép volna még gondolatban sem megcsalni ezt a
derék öreg embert.
– Megakadályoznám, – felelte – mert a király kenyerét ettem és szeretem
a személyét.
– Hát ez az! – kiáltá élénken az öreg felugorva és az arcza kiderült. –
Meg vagyok az úrral elégedve és szolgálatára állok, amiben csak lehet.
Aminek a pecsétjeül megrázta a vendég kezét melegen, magyarosan, hogy
szinte kiserkedt a vér a körmei alól.
– Hogyan? – csodálkozik Akli. – Hát nem haragszik a császárra? Azt
hittem, haragszik. Az imént olyan hideg volt irányomban.
– Az más. Az egészen más puska. Húzódozom azoktól, akik a király talpát
nyalják, de viszont soha se állanék azok közé, akik ellene törnek.
Ezektől is húzódozom, mert mégis csak a mi királyunk, földi előljárónk s
becsülje meg az ember, ami az övé. Hanem iszen csak úgy a levegőbe
vetettem ezt föl, belé akartam látni az úrba, mert ami Szepessy bárót
illeti, attól ugyan nincs mit félteni Ferencz királyt, olyan
fekete-sárga lélek, hogy a szénát is megeszi, ha a király parancsolja.
Valami másban töri a fejét, az bizonyos. Hogy miben, nem tudom, de
reggelre tudni fogom, azért hát most csak feküdjék le nyugodtan, én majd
utána járok a dolognak s megcsinálom, amit a czirkumstancziákból lehet.
Egy szót se többet. Értem én a csiziót!
De Akli csak nem hagyta békén, kíváncsi volt, mi módon vél czélt érni
Gelencsér uram, a maga eszével akarta megitélni, lehető-e, valószínű-e?
– Hát itt van Bajmódy Mihály komám, Szepessy ispánja Stomfáról, ő is
Bécsbe megy. Ma a «Bárány»-nál ebédelt a többiekkel, de vacsorára a
mészáros öcscséhez ment, aki a Három tigris-utczában lakik; most éjféli
misére menet beszólok oda és kiveszem belőle a titkot.
– Okos ember?
– Okos.
– Ha okos, nem mondja meg – aggódék Akli.
– Azt majd meglássuk.
– Talán beszédes ember?
– Inkább hallgat.
– Az már nagy baj…
– Nem éppen, mert ha egy kis borocska hallgat benne, akkor ő maga nem
hallgat.
Csak nagy nehezen lehetett végre betuszkolni Aklit éji pihenőre a
habfehér párnák közé. Tóth Mátyás kísérte be a meggyujtott
faggyúgyertyával, de még az ajtóban is megfordult, rimánkodva
Gelencsérnek:
– Valahogy el ne álmosodjék, el ne felejtse, kérem.
– Dehogy felejtem, dehogy, ha én egyszer megígérem, beszólok még a
pokolba is, mert én olyan furcsa puska vagyok. Pedig nem szeretek a
Bajmódy mészároshoz bemenni, mert olyan rossz bora van, hogy nappal is
megkuporodva mennek el ismerősei az ablakai alatt, attól tartván, be
találja őket invitálni egy kortyra. Én azonban el vagyok szánva és mire
fölébred az úr, már én akkor itt leszek híradással.
Régen aludt már Akli Miklós ilyen szép tiszta ágyban, de hát Majmuna
istenasszony (minden istennők közt a legszebbik) nem sokat ád, úgy
látszik, a libák tollazatára (mintha asszony se volna). Könnyű neki: ha
ő akarja, rálehel a hideg kőre és az puhább lesz a pehelynél, ha rá nem
lehel a leglágyabb vánkosra, kényelmetlenné válik a testre és összetöri,
mint a mángorló sulyok. Ez egyszer nem lehelt rá a vánkosokra és Akli
kínosan hánykolódott rajtuk egész éjjel jobbra-balra, hallgatván a
toronyórának ütéseit, azután a kakasok kukorékolását hajnalban, majd
csoszogó lépteket hallott az ambituson, mind-mind jobban telt meg az
udvar sürgő-forgó, beszélgető és veszekedő emberekkel.
Akli az ablakhoz illeszté fülét, gondolta, hogy a Szepessy emberei
gyülekeznek, hátha meghallana valamit a beszédjükből. A különböző hangok
közül csak a gazdáé csengett ki ismerősen.
Egy rozsdás, rekedtes hang panaszkodott.
– No, szépen vagyunk, Kilityi Balázs uram becsapott.
– Nem jön el?
– Azt üzeni, nem jöhet, mert a sógorát megütötte az éjjel a guta,
beküldte egy vén asszonytól a ködmönét és a karabélyát.
– Hát most már mit csinálunk?
Nagy tanakodás indult meg, de ebből csak szaggatott félmondatokat
lehetett kivenni, mert lassan beszélgettek, a reszelős, rozsdás hangból
azonban semmi sem veszett el a tiszta téli levegőben.
– Én húsz «vitéz»-re szerződtem a báróval, tehát húszat kell
beszállítanom, – mondá – hiszen tudják kegyelmetek, milyen ember.
(Hm, tehát húsz «vitéz»-re szerződött, gondolta Akli; _vitézekről_ van
szó és nem munkásokról.)
– Hol veszünk tehát még egy vitézt?
– Hiszen éppen ez a baj! Fogadni kellene valakit.
– Van elég ember Pozsonyban.
– Bolond kee, Málnásy János uram, hiszen lakik itt ember elég, de minő?
A burger nem arra való, a diétai követek és a megyés püspökök pedig nem
vállalkoznak rá. Nem tudna egy bátor legényt, Tóth Mátyás uram, mi?
A házigazda hangja most vegyült be.
– Van egy vendégem, pompás, ügyes legényke, valahonnan a felvidékről
való nemes ember, ő, azt hiszem, vállalkoznék, ha jól megfizetnék.
– Hát megfizetjük, hogyne fizetnénk meg – kapott az ajánlaton a rekedt
hangú. – Hol az a ficzkó?
– Itt alszik nálam.
– No, már az nagyon jó volna. Ugyan beszéljen vele, Tóth Mátyás uram.
Akli szíve hangosan dobogott örömében. Éppen ilyesmire gondolt ő az
elmult este, csak kifejezni nem tudta; Gelencsér uram nyilván nem
értette meg, mit akar ő, hogyan gondolja és íme a gondviselés teljesen
felfogta a fejében formátlanul gomolygó plánumot és megvalósította a
kedvéért.
Kopogtatás hallatszott ajtaján. Belépett a gazda s elkezdte nagy
fenékkanyarítással előadni, hogy nem szívesen rabolta meg kedves
vendégének a hajnali álmát, de hát valami olyas történt…
– Köszönöm az irántam való jó szívét – vágott közbe Akli elérzékenyülve.
– Mindent tudok, mindent hallottam, küldje be kérem azt a nemes urat,
megalkuszom vele.
– De vigyázzon, tartsa magát egy kicsit, nehogy gyanut fogjon Bori uram.
– Ne féljen attól. Nem azért voltam nyolcz évig az udvarnál.
Kis vártatva maga a gazda vezette be a rekedt nemest, nagy Góliáth
termetű embert, olyan bozontos fejjel, mint egy medvéé. Kékbe játszó
krispin volt rajta vitézkötéssel és tajtékpipa lógott a szájában.
– Nemes Bori Pál vagyok, – mondá a szobába lépve és a sarkantyúját
kevélyen összeütve – volt inzurrekcziós hadnagy és pátyi komposszesszor.
– Én Farkas Miklós vagyok – felelte Akli.
– Igen elterjedt család.
– Kivált így télen az erdőben – hagyta rá Akli.
– És nevezetes család – bókolt a pátyi óriás, méregetve a legénykét, aki
most felült a párnák között.
– Kivált az étvágyáról – tréfálkozott Akli.
– Ön, úgy látszik, nem sokat ad a czímerére, fiatal ember – szólt az
óriás kedvetlenül.
– Mikor egy Farkas egy Borival találkozik, illő, hogy a Farkas ne
hivalkodjék.
Ez már tetszett a pátyi óriásnak s egyszerre a kegyeibe fogadta a
Farkasok ivadékát.
– Mind gyöngyei vagyunk a szent koronának, – hárítá el szerényen a
Boriak fölényét – egyik fényesebb, a másik talán homályosabb, de gyöngy
az azért mind. Hát abba jöttem, kedves öcsémuram, igaz… szólt már
valamit a gombkötő? (Ugyanis Tóth Mihály uramnak volt egy nagy gombkötő
üzlete a főtéren.)
– Igen, mondott valamit.
– Egy kis vitézi kalandról van ugyanis szó.
– Sejtem egy kicsit.
– Nemes emberhez való munka, parolámra mondhatom.
– Elég! Ha egy Bori mondja, ez elég, hanem mégis szeretném tudni, milyen
fajta dolog, egy nemes ember mégse indulhat látatlanba. Mert azt csak
nem gondolhatom, hogy a czukor-fábrikába állnánk be munkásoknak.
Bori nagy bajusza széthúzódott, mint két denevér-szárny; édesdeden
nevetett.
– Azt a gombkötő mondta? No persze. Ez csak a pretextus, ha valaki
kérdezné. Mert van benne valami igaz. Czukorról van szó. Isten úgy
segéljen, czukorról (s még jobban nevetett hozzá, láttatni engedve a
fekete odvas fogait). Sőt még a czukornál is édesebbről.
– No ugyan? Most kezdem már nem érteni. Hát mi lenne ott például az én
dolgom?
– Egyszerű verekedés, ha valaki ellenállna, ha pedig nem állna ellen,
hát egyszerű ostromlás és különféle hadizsákmány esetleg.
– Csak nem a Burgot ostromoljuk meg?
– Kell a kutyának. Mit csinálnánk vele? Ilyen nagyban nem kezdünk,
hékás, mert az embernek csak egy feje van. Kis vállalat ez. Bagatell.
Azaz, hogy a Burgnál mégis többet ér. Mert egy gyönyörüséges
paradicsom-kertet akarunk bevenni, ahol különféle virágszálak nyílnak,
csak egyetlen bimbót kell kihozni az egészből, – de hát van ott sok, már
pedig az ilyen fiatalember, mint uramöcsém, ott is szakít magának, ahol
nincs. Egy nevelőintézetről van szó – kihozunk onnan egy kisasszonyt. Ez
az egész. Csapjon fel, uramöcsém.
Aklit az izzadtság verte ki a rémülettől.
– De hiszen ez borzasztó! – kiáltott fel akaratlanul és kiugrott az
ágyból, mintha valami láthatatlan gépezet kilökte volna, majd
észrevévén, hogy ily viselettel könnyen elárulja magát, mintegy
kiigazítva folytatá: – vagyis hogy lehetetlen, mert összeröffen a
rendőrség és becsuknak, elitélnek leányrablásért.
Eközben izgatottan kezdte fölhúzogatni a ruhadarabjait.
A rekedt óriás nevetett.
– Ne törődjék, öcsém, a taktikával, azt csak bízza ránk. Ha összeröffen
a rendőrség, hát akkor egy kis csata lesz Bécsben s megverjük őket
gyönyörüen, mert hát mi is leszünk ott egynehányan. Azonban éppen azért
csináljuk a dolgot éjjel és titokban, karácsony első ünnepének éjjelén,
hogy ne legyen ott a rendőrség. Ilyenkor egész Bécs részeg és a
rendőrség el van foglalva a korcsmákban a tömérdek verekedő
filiszterrel. Sőt maga a rendőr is felhörpent ilyenkor egy kis szeszt a
hideg ellen. Hát én csak azt mondom, hogy gyerekjáték az egész. Az
utczák néptelenek. A lámpásokat kioltjuk s úgy elviszszük onnan azt a
kis fehér cselédkét, hogy az ördög se veszi észre. Jó lesz az, ne féljen
semmit. A báró a karácsony estéjét akarta, de én lebeszéltem erről, mert
az éjféli mise miatt tele vannak az utczák éjjel járó-kelő sokasággal s
a kaland hírére-zajára hirtelen verődhetnek össze nagy néptömegek s
Isten tudja, milyen kimenetele lehetne a tréfának, de ami a mai estét
illeti, mikor a java lakosság otthon ünnepel a hajlékában és csak a
korcsmából hazatérő tántorgó alakok mutatkoznak az utczákon, nem kell
tartani semmitől. Bátran fölcsaphat, uramöcsém.
Akli még habozott egy perczig, de azt annak is lehet tulajdonítani, hogy
éppen a csizmáját húzta föl, mert aztán szinte feltünő jó kedvvel
kóválygott kezével Bori uram elébe nyujtott tenyere fölött, éppen mint a
kánya, mikor le akar csapni.
– És mi lesz a fizetség? – kérdé kiváncsian, mintha éppen csak ettől
tenné még függővé.
– Hát egy százas, a kirielejzomát, azonfelül a gyönyörűség, – szólt
hánya-veti módon Bori uram, hátrahajítva krispinjén a lecsúszott
vitézkötést – és minden korcsmában megállás Bécsig. Elég? Mi?
Akli szótlanul nyujtotta oda kezét.
– Aranyban? – tudakolá.
– Nem is fekete bankóban – felelte Bori uram, ünnepélyesen megrázva Akli
kezét. – Van honnan, hála Istennek. (S ezzel kivett foglalóul öt aranyat
a zsebéből és oda nyujtotta Aklinak.) Van Szepessy bárónak elég.
– Itt van ő most? – kérdé Akli.
– Dehogy van. Ő már előre ment az éjjel az első transzporttal. Mi
leszünk az utolsók, a sereghajtók. De már most upre pupos, az én
parancsom alatt állasz holnap reggelig. Úgy vedd a dolgot, atyámfia,
hogy te most katona vagy, mert én úgy veszem. Ha pedig te nem úgy
vennéd, az nagyon megárthatna az egészségednek. Reménylem, értesz engem?
No, már most tehát öltözz fel szaporán, azaz megállj, ne öltözz, majd
más gunyát küldök be, amit föl kell venned, mert mi most parasztok
vagyunk útközben, tudod, a taktika miatt.
– Értem.
– Egy óra mulva indulunk.
– Helyes. Én készen vagyok.
Bori uram személyesen hozott be egy darócz nadrágot, egy tüszőt, egy pár
nagy patkós csizmát, báránybőr-sapkát, egy karabélyt és egy bőrködmönt.
– Itt van a hadi készség – szólt nevetve. – Csinosítsd ki magadat!
Akli magára maradt, kétségbeesett, dúlt arczczal. Izgatottan kapott
halántékához: Istenem, mit tegyek? Búzavirágot elrabolják az éjjel.
Vége, örökre vége a bájoló idillnek, mely az elején oly váratlanul
megszakadt s melyet a börtön magányában édesbús fantáziával tovább
szőtt. Szíve megtelt keserűséggel. Hát van Isten? – kiáltá, amint látta,
hogy a nap most is felkel s fagyos, közömbös sugaraival benevet az
ablakon. – Hát nem roppan össze a világ? Holnap ilyenkor is csak úgy fog
lenni minden, – de ő már ott lesz a karvaly kezeiben…
Összecsikorgatta fogait, aztán a párnák közé vetette magát, tehetetlen
dühében sírt, megfogván a karabélyt, azon gondolkozott, ne lőjje-e magát
főbe, midőn szelíd kopogtatás hangzott az ajtón.
– Bújj be! – dörmögé keserűen.
Hát ki toppant volna be más, mint Gelencsér Mihály uram, megelégedett,
rejtélyes ábrázattal.
– Mi az ördög? – kiáltá kedélyesen. – Csak nem reggelizett tormát? Hisz
a szeme könnyezik. Mi történt azóta?
– Beszerződtem én is a «vitézek» közé – mondá sötéten Akli.
– Hallom, mondta a vőm, hogy szerencsésen sikerült neki beajánlani az
urat pótinzurgensnek, hanem hát megtudtam mindent – folytatá a hangját
suttogóra lassítva – és a dolog általában véve nem érdemel valami
különösebb figyelmet. Bajmódy komám bevallott mindent, egész két óráig
ittunk együtt; micsoda pocsék bora van annak a szerencsétlen
mészárosnak, majd meghasad tőle a fejem… Hát nincs itt semmi
merényletről szó, se Napoleon, se Ferencz császár ellen. Egy kis
bolondság. Leányszöktetés. A báró feleséget akar szöktetni. Tudja,
milyen szamarak a nagyurak. Bizonyosan tányéron hoznák eléje, de neki
jobban tetszik, ha lopja. Hát csak ezt jöttem megmondani, hogy semmit se
aggódjék.
– A pokolba is! – fakadt ki Akli éktelen káromkodásban. – Hiszen csak
éppen ez kellett nekem. Maga becsületes ember, Gelencsér bácsi, van
szíve, megérti az enyimnek a mélységes keserűségét. A leány, akit el
akar a báró rabolni, az én lelkiüdvösségem, az én ezerszer elképzelt,
ezerszer megálmodott jövendőbelim, ama Kovács kisasszony, akit
említettem.
Az apó arcza megfelhősödött.
– Tyűh, a likom-fikomját, erre bizony nem gondoltam. No, ez már furcsa
puska! Hát mit csináljunk?
– Egyet lehetne.
– Mi az?
– Akar-e segíteni?
– Mint a tulajdon fiamon – szólt az öreg ünnepélyesen.
Akli a nyakába borult az öregnek, megölelte.
– Az Isten áldja meg ezért a szaváért. Egy levelet írnék a császárnak;
egy lovas embert kellene keríteni, aki elviszi a levelet a Burgba és ott
törik-szakad, átadja még ma Ő felségének. Mit gondol?
Gelencsér gondolkozott.
– Legjobb volna, ha saját maga vinné el azt a levelet, mert hol vegyek
én olyan embert, aki bizonyosan eljuttatja a levelet még ma a
császárnak? Lovat még talán tudnék keríteni.
– Nem, nem, – ellenveté Akli – nekem ezekkel a gazemberekkel kell együtt
maradnom. Megölne a kétség, ha külön lennék, egyszerűen megőrülnék bele.
Ha köztük vagyok, még mindig megakadályozhatom valahogy, ha máskép nem,
a legrosszabb esetben egy pisztolygolyóval. A pisztolylyal tudok bánni,
de lovon sohase ültem.
– Akkor hát írja meg azt a levelet.
– Van-e valami megbízható embere?
– Majd elviszi a ragyabunkó.
– És átadja Kolowrat grófnak, ez lesz a legjobb. Hozzon hamar egy kis
tintát és papirt. Itt van ez az öt arany a lovasnak. Fogadja el, kérem.
Gelencsér tintát, papirt hozott s gyorsan vetette rá a betüket Akli:
«Tudassa kérem sürgősen Ő felségével, hogy Szepessy báró parasztruhába
öltöztetett inzurgensekkel meg fogja ma, karácsony első ünnepének
éjjelén, támadni Szilvássyné Ungargassei intézetét s erőszakkal
elhurczolja onnan Kovács Ilona kisasszonyt. Ezeket tudatja Ő felségének
egy hódoló szolgája, aki szintén közte van az inzurgenseknek.»
Borítékot csinált és ráírta a borítékra: Kolowrat Konrád grófnak, Cito,
citissime.
– Itt van, kedves Gelencsér bácsi, pecsételje le, arra már nem érek rá,
mert lépteket hallok, aztán keressen valami lovat és lovast. Siessen,
siessen, az Istenért!
Ugyancsak ideje volt, mert Bori uram már bejött sürgetni.
– Hopsza, Farkas! Ugorj, Farkas! Micsoda? Most sincs kend felöltözve?
Ejnye, milliom ördög adta!
No most aztán öltözött is Akli gyorsan, katonásan, egy percz alatt olyan
parasztlegény volt, mint a pinty, még a tüszőt is felkötötte.


IX. FEJEZET. A RETTENTŐ HADAK ÚTRA KELNEK VALA ÉS BÉCS FALAI ALÁ
ÉRKEZNEK.
Falatoztak egyet. A fölséges fagyos szalonna, rá egy-két kupicza öreg
szilvórium képezték azt a nagy összhangot akkoriban, amitől a magyar
gyomor legszívesebben békült ki reggel. Ezalatt befogott a Tóth Mátyás
kocsisa s elhelyezkedvén a szénás szekérre rakott czók-mókokon,
megindultak végre, annyian, mint az arató tótok, vidám énekszó és
kurjongatások között.
Szigorú, hideg idő volt, a föld csonttá fagyva és hóval borítva. A nap
csak fénylett, de nem melegített. Oly tiszta volt a levegőég, hogy a
három lovacska párája szembántó piszkos köd gyanánt gomolygott a szekér
előtt. A szilvóriumos kulacs sorba járta most is. (Fűtsünk, nemes
atyafiak, mert megfagyunk.) A sehol véget nem érő fehérséget semmi se
zavarta, csak az úton messze egy-egy elmosódó feketeség, a Szepessy
korábban elindult szekerei, meg a faluvégeken a disznópörkölések kormos
foltjai. De ezek a fekete karikák is csak a határig tartanak. Újfalutól
már ez se lesz. Ausztriában nincs pörzsölés, lobogó lángok közti
megdicsőülés a halál után; ott talán még a sertés is ispotályban múlik
ki.
Dévény-Ujfalunál nem mutatkozott elegendőnek a belső fűtés. Bori uram
leszállást vezényelt a korcsmánál, ahol vidám tűz pattogott a
kemenczében – és az előző szekér nemesei is ott tartottak pihenőt.
Nosza, lett nagy öröm a találkozás okából és nagy áldomás.
Száz tojásból rántottát rendeltek s harmincz itcze melegített czimetes
vörös bort (az veri ám ki a hideget). A korcsmáros nem akart bort adni,
mivel, úgymond, nem illendő ilyen ünnepen, mialatt a nagymise folyik a
templomban. Amiért aztán jól megverték, úgy hogy felmenekült a padlásra
s a létrát maga után húzván, onnan fenyegetőzött le gyalázó szavak
kíséretében.
Minthogy pedig a fehérnép is rémülten szétszaladt, nemes uraimék maguk
szolgálták ki magukat, fölfeszítvén kamrát, pinczét, sütvén a rántottát,
melegítvén vörösbort és hordván be az udvarról rőzsét a tűzre.
Mindez pedig nagy mulatság volt, de a legjobb kedvre Akli Miklós
szottyant, mert amint kiméne egyizben a rőzséért, hall vala lódobogást s
látja, hogy az úton elvágtat a kapu előtt egy szürke paripa s rajta ül a
ragyabunkó. Se jobbra nem néz, se balra nem néz, csak megy egyenesen,
mint a kilőtt nyíl.
Szíve nagyot dobbant az örömtől.
– Szegény Búzavirág meg van mentve.
Némi mulatozás után ujra felczihelődtek ő kelmeik, még pedig a haditerv
szerint először az elsőbben jött szekér és csak egy jó félóra mulva az
utána következő. Mert az volt a terv, hogy ne egyszerre érjenek Bécsbe
és ne egy kapun, egy úton; helyezkedjenek el a városban kijelölt
különböző kis korcsmákban. Maga Szepessy báró már körülbelül uzsonna
tájban ér oda néhány főemberével, kik hintókon mentek. Azután szinte
óránkint érkeznek a szekerek. Az egyik beszáll a «Két almá»-nál, a másik
az «Arany lúd»-nál kvártélyozza be magát. Veres Boldizsár hadnagy a
«Három granátos»-nál telepszik meg embereivel, Tompa Dienes hadnagy a
«Szerecseny király»-nál, Bencze-Sebestyén György hadnagy a «Négy
szekfü»-nél üt tanyát, míg Bori Pál hadnagy a «Kókuszdió»-hoz hajtat a
Meidling külvárosban.
Ez a legrégibb korcsmája Bécsnek s annyira hires már ötven év óta a
rostélyosáról, hogy ott álruhában már József császár is megfordult a
legenda szerint. Hiába, bolond az ember, amíg meleg, egy jó rostélyosért
messze elmegy. De nem is lehet ezen csodálkozni. Hiszen nini, most
hányan mennek ő kegyelmeik hóban-fagyban egy kis fiatal csirke miatt.
Mikor pedig annyi csirke van mindenfelé! Tele van csipogásukkal minden
zeg-zug. S íme, mégis csak azt az egyet kell kihozni nagy
ügygyel-szerrel, veszedelmekkel a kalitkájából. Hát nem merő bolondság
ez az egész világ?
Hanem legalább okosan van kifundálva, ezt az egyet meg kell adni. A
megérkezett nemesek vígan pihennek a maguk szállóhelyein az éjféli
óráig, akkor aztán húzódnak szekéralja szerint egy nagy gyűrűzetben az
Ungargassét környező mellékutczákba s mikor a Szent István tornyán
tizenkétszer üt a kalapács, egyszerre omlanak mindenünnen ama bizonyos
ház elé, ahol a kalitka van. Lehetetlen ennek nem sikerülni.
De hát az még messze van. Most egyelőre még csak Dévény-Ujfaluról indul
az utolsó szekér a Bori uram embereivel – ott hagyva egy pár aranyat a
korcsma asztalán, ahogy illik nemes emberekhez. Málnásy uram annyira
benyakalt, hogy még a maga pénzéből is oda guberált egy fényes aranyat a
többihez. Hiába kapaczitálták a többiek, hogy anélkül is meg lesz
elégedve a korcsmáros, ha majd le mer jönni a padlásról:
– Ejh, mit, – ellenveté Málnásy – hadd higyje a szamár, hogy átöltözött
királyok jártak a korcsmájában.
Nagy dölyffel, parádéval, szeszélyekkel teltek meg a czimetes bortól a
többiek is, úgy hogy a kevélységtől már szinte kirepedni készültek, azt
követelvén Bori uramtól, amint Stadlau felé haladtukban ujra csípni
kezdte a hideg a füleiket és lábaikat, hogy szálljanak ki egy útba eső