Akli Miklós cs. k. mulattató története - 06

De legalább a magyar ég mosolyog le a kerek ólmos ablakon. Az igaz, hogy
nagyon kis darabka.
Most már aztán végkép el volt temetve a «császár mulattatója». Most már
nem irkálhatott leveleket és nem is kapott. Még tintát, papirost se
adtak neki, hiába rimánkodott a fogház-igazgatónak, hogy ő könyvet
szeretne írni. Az igazgató jóízű magyar ember volt és lebeszélte erről a
bolondságról. Nem lehet egy rókáról két bőrt nyúzni. Elég magában véve a
becsukás, nemhogy még tetejébe könyvet is írjon. Nincs benne az
utasításban ez a szigorítás, tehát ne írjon semmit. Pihenjen egy pár
esztendeig. Hátha megváltoznak az idők. Hiszen a világ se marad mindig
az egyik oldalán, fordul egyet, mihelyt akarózik neki.


VII. FEJEZET. KARÁCSONY A BURGBAN.
Fordult is a világ, kivált a Szent István tornyáról nézve. Az öreg
Európa felöltötte azt a formáját, amelyben sokan szeretik elképzelni: a
pletykázó kávés-nénikéét. A trics-tracs és a sugdosás szinte elnyomta az
ágyúk dörgését. Napoleon válik Jozefintől és elveszi az osztrák császár
leányát, Mária Lujzát. Már meg is kezdődött a diplomácziai
kérdezősködés. De hát nem álom volna ez? Istenem, istenem, de furcsa
szálakból, de különös vetélőkkel szövöd össze a történelem vásznát!
A világ hát fordult, de lassan… Az idők is jöttek-mentek, de sebesen, a
maguk módja szerint; azokon semmit se változtatott Napoleon. Nyár után
ősz jött, ősz után tél jött. És a szép zimankós karácsony is
beköszöntött az ő fehér bundájában (hanem már a bundán néhol
változtatott a korzikai, piros rózsákat pingálván rá.)
A karácsony és a husvét mindenkor nyárspolgárias ünnep volt a Burgban.
Husvétkor az öreg koldusok lábait mossa meg a császár, karácsonykor
ajándékot osztogat családjának, személyzetének és minden
hozzátartozóinak és vigyáz arra, hogy egész nap csak jót cselekedjék.
E miatt aztán karácsony estéjének a napján semmi állami okiratot alá nem
ir (mert az állami okiratok ritkán tartalmaznak jótéteményt).
Halálítéletet meg nem erősít, magánügyet el nem intéz (mert ami az
egyiknek jó, az a másiknak bizonyosan nem jó), szóval, a császár
karácsonykor nem tesz semmit, tehát nem tehet rosszat se. Ellenben már
korán reggel egy zacskó aranyat küld a városházára, kiosztandót a
szegényeknek, három megégett templomra kiutalványoz ajándékul száz-száz
forintot; ezt annyira megtartja, hogy ha talán nem volna, csak két
megégett templom a monarchiában, magok a miniszterek gyujtanának meg egy
harmadikat. Reggeli előtt elmegy a kapuczinusok sírboltjába és a megholt
feleségei koporsójánál imádkozik. Megholt feleségei máris szépen
felgyűltek, de azért kilencz órára mégis végez az ájtatossággal, azután
reggelihez ül. Ő felsége bőjtöl ilyenkor az esti csillag kigyultáig,
csak halat, gyümölcsöt, mézet fogyaszt és tokaji borral öblíti le. Az
utolsó felhörpintett pohár után irószobájába vonul és ott fogadja
Metternich herczeget, a Stadion utódját (Stadion már a multé), aki a
külügyekről referál, a tegnap óta vett hireket csoportosítja és (uj
seprő jól seper) nagy buzgalommal fejti ki pókháló finomságu terveit és
húzásait az Európát jelentő ostáblán.
– Csak mindig a legokosabbat tegyük, kedves herczeg, csak a legokosabbat
– szólt bele a császár ásítozva.
– Csakhogy nem mindig tudjuk, mi a legokosabb – felelé a herczeg
kedvetlenül, hogy tervei föl nem villanyozták urát.
– Amit az Isten akar! – végzi be ájtatosan a császár.
Metternich gúnyosan mosolyog.
– Csakhogy ez talán nem egészen elég, mert az Istennek nem éppen az
osztrák külügyminiszterség a métierje.
– Oh, herczeg, herczeg! – kiált fel a császár megbotránkozva.
Míg a sanctissima majestas (ekkor ez volt a szokásos megszólítás) a
külügyminiszterrel konferált, azalatt egyre gyülekeztek az előtermekbe
az udvar appendixei. Az udvarnak az udvara. Mintha a régen kihajigált
bútorok térnének vissza. Egykori kedvenczek, penzionált öreg alakok, a
császár saját külön szegényei és pártfogoltjai, a volt feleségeinek
szegénységre jutott udvari hölgyei, a dajkák, akik a gyerekeket
szoptatták, a nevelők, akik Ferdinánd trónörököst tanították (no, ezek
ugyan meg nem érdemelnek egy hajító fát sem), a Mária Lujza
játszótársnői, a császár egykori komornyikjai, akik más állásokba
szakadtak, szóval, mindazok az exisztencziák, akik keringésükben, mint a
legyek a czukortartóhoz, valahogy közel jutottak a császárhoz s valami
odatartozandóságot tudtak magukba fölszíni. Ezeket minden évben
karácsonykor kötelességszerüen fogadta, megajándékozván kit-kit a maga
rangja és helyzete szerint.
Az estét aztán az _igazi_ udvar és a család körében töltötte, egészen
egy pater familias és a «legkeresztényibb» udvar szellemében.
Karácsonyfa van felállítva külön a család, külön a marsall-tábla és
külön a szolgaszemélyzet számára. A lakájok évenkint fölhíttak
betlehemeseket is az utczáról a császár parancsára, aki jóizüeket
nevetett a napkeleti csillag után induló szerecsen kollégáin.
A Kovács-árvákat szokásosan szintén ezen a napon fogadta kézcsókra az
udvar appendixei közt. Ekkor hozta el őket Kolowrat gróf, ki azonban már
hetekkel előbb referált előhaladásukról, magaviseletökről.
A császár vidám volt ez alkalommal, uborkaalaku arczán mosoly derengett.
Az írószoba tulajdonképpen egy nagy terem, közepén széles
mahagoniasztal, melyen rendetlenségben hevertek az irások, levelek,
jegyzetek, jelentések, állami akták. A kordovai bőrrel bevont falnál egy
másik asztal görnyedt, fölhalmozva apró csomagokkal és katulyákkal,
mindenik mellett egy jegyzet, hogy kinek szól és a jegyzetre a császári
memoria serkentésére sokszor fel van írva az is, hogy ő felsége miről
beszéljen az illetővel.
Mikor a Kovács-árvák beléptek, a császár szinte hátra tántorodott
meglepetésében, oly szép volt a kisasszony, nyúlánk alakjával, szelid
galambtekintetével s mindenek fölött az a nemes tartás, mintha egy
vérbeli herczegnő jönne bemutatni a hódolatát.
– Ah, ni, a mi magyar leányunk! – kiáltott fel a császár élénken. –
Jőjjön, jőjjön!
Odanyujtotta csókra a csontos kezét s aztán megfogta vele a leánykáét és
ugy tartotta sokáig, mintha valami puha madárfészekben volna a tenyere s
érezné a meleg madárka szíve lüktetését.
– Hogy érzi magát, kedvesem?
– Köszönöm, fölséged jóságából igen jól.
– El van-e látva minden szükségesekkel? Nem hiányzik valamije?
– Bőven van mindenem, fölséges uram.
– Das hör’ i’ gern – szólott a császár bécsiesen s aztán elereszté a
kezét és a fal melletti asztalhoz lépett, hogy kikeresse a számára szánt
ajándékot.
Hamar megtalálta a czédulát az egyik dobozon: «Helene v. Kovács» és az
is oda volt jegyezve, hihetőleg Kolowrat javaslata alapján: «Zárdába
küldés».
A császár előtt, akinek rossz emlékező tehetsége volt, csak homályosan
rémlett, hogy Kolowrat emlegetett valami konfliktust báró Szepessyvel és
valami titkos ábrándos szerelmet is, de miért ajánlja, hogy éppen apácza
legyen a leány, ennek a motivumát nem birta hirtelen megtalálni. Ejh,
gondolta magában, a vén kópé irigyli őt a mostani generácziótól.
De mindegy, ha elő van irva, hát lepergeti a feladatát. Hiszen a korona
csak rosta, amin átesik a tanácsosok tanácsa.
Fölnyitván a dobozt, maga is kiváncsi, kigöngyölgette puha
selyempapirosból az ajándékot, egy pár értékes fülbevalót, nemes tüzü
opálkövekkel.
– Viselje ezt a csekélységet, édesem, emlékezetül az idei karácsonyra.
Ilona elmosolyodott s leányos csacskasággal kiáltott fel:
– Oh, hiszen már megvan a fülemben.
A császár oda tekintett és bosszusan ránczolta össze sajátszerű
szögletes homlokát. A fülbevalónak szakasztott párja ott fityegett a
Kovács kisasszony füleiben.
– Ezeket tavaly kaptam fölségedtől!
– Az ostoba Stransky, – mentegetőzött a császár, fejét haragosan
csóválta, az ajándékokat bevásárló udvari titkárra hárítva a
felelősséget – úgy látom, azt hiszi, hogy magának négy füle van.
Ezen az ötleten édesdeden elmosolyodott a leány, ami a császárt is vidám
mosolygásra ingerelte.
– No, semmi az, – mondá kegyesen – majd megbízom Kolowratot, hogy valami
egyebet vegyen az ötvösnél, ami éppen megnyeri tetszését. De most
beszéljünk jövőjéről is. Ön most már az utolsó évben van az intézetben
és úgy tudom, nem akar férjhez menni. Hiszen a multkor volt már erről
szó.
A leány némán bólintott szép fejével s szorongva várta, mi fog
következni.
– Nem volna inkább kedve zárdába menni?
– Zárdába? – ütődött meg a leány. – Hogyan érti fölséged?
– Hát úgy (a császár zavartan kereste a kifejezést), hogy talán a
Krisztus menyasszonya óhajtana lenni? Mit szól hozzá?
Ilona lesütötte a szemeit, halavány lett, mint a fal, szíve hangosan
dobogott.
– Beszéljen bizalommal, mintha az apjához szólana. Kielégítené ez önt?
– Fölséges uram, – felelte fojtott hangon – akinek én a menyasszonya
lennék, én azt kívánnám attól, hogy engem… hogy engem mulattasson.
– Oh, kis bohó! A hit nyugalmat önt a szívbe és megelégedést. S ez több
a mulatságnál.
– De én azt kívánnám a vőlegényemtől, hogy ha például a zsebkendőmet
elejtem, azt fölvegye, hogy ha az utczán megyünk és az eső esik, ő
tartsa fölém az esernyőt, hogy a bálban limonádét hozzon és a cotilliont
velem tánczolja s erre a czélra…
A császár nevetett.
– Erre a czélra Krisztus urunk csakugyan nem alkalmas, sőt úgy nézem,
ezzel még ki sem merítette az illetőnek a kellékeit, melyek közt
alkalmasint ott lesz a csinosan kipedert bajusz is… No, no, nem kell
azért mindjárt úgy elpirulni. Hát nem bánom, legyen úgy, hogy semmit se
szóltam. Most pedig vegyük elő a «katona urat». (A császár a háttérben
álló Gyuri felé fordította tekintetét.) Nos, mit parancsol, katona uram?
De be sem várva a peczkesen álló növendék feleletét, ujra az ajándékok
asztalához tipegett, ahol egy díszes erszény volt kikészítve Georg
Kovácsnak, a czédulán pedig a császárnak saját kezével odavetett ez a
jegyzete: «Parittyázás, latin nyelv. Megdorgálandó».
– Meg vagyok veled elégedve, ficzkó – szólt hozzálépve és megveregetve a
vállát. – Professzoraid jó katonát jósolnak benned, atyád is az volt,
kegyelettel őrizzük emlékét, holta után se feledjük hűségét,
szolgálatait, hanem elszomorító reám nézve, hogy a parittyázásban és a
latin nyelvben nem tanusítasz elég előmenetelt.
Gyuri tágra nyitotta nagy, okos szemeit a csodálkozástól, hiszen a
parittyázás nem tantárgy és a latin nyelvben ő az első az intézetben.
Szólni nem mert, de itt bizonyosan valami félreértés van.
A minthogy volt is, mert a császár azt a jegyzetet olyan értelemben
csinálta hetek előtt, hogy a fiú megdorgálandó az Aklihoz parittyával
becsempészett levelekért, még pedig latinul dorgálandó meg, hogy a
leány, aki titkos beteges vonzalommal érdeklődik Akli iránt, ne értse,
miről van szó. Hanem persze a jegyzet csak jegyzet. A jegyzettel
megrögzített szó megmarad, hanem a környéke elhalványul, sőt néha nagy
bolondul meg is változik.
– Hát már most te is kikapod a magad karácsonyi ajándékát, fiúcska, –
folytatá a császár tréfálkozva, ami gyakran szokása volt. – Ez az
erszény jut neked tíz fényes körmöczi aranynyal. Hanem még ne nyúlj
utána. Előbb egy kis polgári hasznot szeretnék a hanyagságodból kihúzni.
Várj csak, fordíttatok veled valamit s amennyi hibát ejtesz a latinban,
annyi aranyat vonok le. Van-e pénzed, ha több hiba találna lenni, mi?
– Három aranyam van még a tavalyiakból.
– Az is valami. Gondolod, hogy elég lesz?
– Biztos vagyok benne, fölséges uram, – felelte Gyuri önérzetesen.
– Ohó! Te el vagy bizakodva, nagyon fennen beszélsz. Most már azért is
megpróbáljuk.
Édesdeden nevetett, a leányka arcza ragyogni és virulni látszott a
császár jó kedvétől, sőt a nap is benevetett a három ablakon, – oly
szép, oly barátságos volt most a császár hideg pompájú szobája, mint egy
otthon.
A császár leült az íróasztal előtti nagy gót karszékbe, melyet négy
aranyos oroszlánfej ékesített, szétvetette kedélyesen a lábait és csak
úgy találomra fölvett az asztalról egy teleírt papirost.
– No, nézd meg, latinul van-e, olvasd fel és aztán fordíts.
Gyuri kezébe vette a papirlapot és átfutotta.
– Fölséges uram, – szólt – nem akarok csalni, ennek a szövegét németül
is jól ösmerem.
– Látom, becsületes fiú vagy, – szólt a császár megelégedetten, – hát mi
az?
– Ez a lutheránus poézis, ahogy elneveztük, Akli úrnak egy verse, melyet
az én okulásomra költött egyszer.
A császár homlokán felhők gyülekeztek.
– És miért neveztétek el lutheránus poézisnek? – kérdé kedvetlenül.
– Mert nincsen benne sehol interpunctio, fölséges uram s ha alulról
balra olvassuk, egészen az ellenkezőjét jelenti, mintha felülről jobbra
olvassuk.
– Nem egészen értem. Melyik vers az?
– Ad Napoleontem.
– Ah! – kiáltott fel a császár meglepetve és élénken felkelt, hogy maga
is beletekintsen a versbe, mely mint corpus delicti szerepelt volt a
legfelső helyen (mert bizonyára ez az íróasztal a legfelsőbb hely.) –
Hogyan? Mit beszélsz? Hogy számodra írta volna az a… az az ember?
– Igen, emlegette egyszer, hogy Bajorországban költött ilyenfajta
verseket, kértem, mutasson belőlük, de nem emlékezett egyikre sem;
mondta, hogy inkább ujat komponál, akkor csinálta ezt a _jóslást_, mely
elülről Napoleon hadi sikereit zengi, hátulról pusztulását.
– Hihetetlen, – szólt közbe a császár izgatottan, – olvasd fel hát nekem
hátulról.
Gyuri elkezdte hátulról, jobbról balra olvasni a verset, amint
következik:
Vaticinor tibi quod dicent te tempora
Quare proelia lustrabit sors mala non bona sors
Albionum ad litus frangetur denique
Victrix Gallia nec cunctas gens tua deiciet
Destituet mare spes magnas nec tempora
Cinget laurea navalis quod tibi vaticinor.
(Jóslom neked, majd megtanít az idő, mi módon fogja kisérni harczaidat a
balszerencse s nem kedvező. Albion partjain végre megtörik a győztes
Gallia. Nemzetedet legyőzi valamennyi, nagyratörő reményeidet
meghiusítja a tenger, nem övezendi tengereken szerzett babér homlokodat,
amit jósolok neked.)
A száz Caesarok ivadéka valóságosan elérzékenyült az olvasás alatt.
Tehát nem igaz, hogy a jó, hűséges Akli áruló volt, hogy a franczia
császárnak akarta magát behízelegni, hogy összeköttetése volt vele, hogy
a hadi terveiket közölte volna. Ezt ugyan szépen elhitette vele Stadion
gróf.
Haragosan rángatta meg a csengetyűzsinór selyemrojtját.
Egy hadsegéd jelent meg.
– Küldje Stransky titkárt!
Ezalatt hálásan nézett a fiúcskára, ki által csodálatosképen világosítá
fel őt a gondviselés egy szenvedő rab ártatlanságáról s a saját zsebeit
is kiürítvén, teliden teli tömte az ajándék erszényt aranyakkal, mikor
odanyujtotta neki.
– No, ez egyszer elengedem a latint, – szólt türelmetlenül – Isten
veletek, gyermekeim! – tette hozzá bizonyos ünnepélyességgel. – A
császár nem hagy el benneteket. (A leány felé fordult nyájas
mosolylyal.) Magának majd csak szerzek valahol egy hadnagyot (azután a
fiú vállát érinté gyöngéden) és én magam is egy hadnagyhoz jutok
nemsokára.
Éppen az ajtó felé tartottak sugárzó arczczal a Kovács-árvák, midőn a
szemközti ajtón báró Stransky jelentkezett, egy kecske-szakállú,
czukorbaba szépségű kis emberke s még hallották a császár kurta
parancsát, künn a lépcsőkön is sokáig a fülükben csengett:
– Írjon egy parancsot, Stransky, hogy Akli Miklós rab Pozsonyban legott
szabadon bocsátandó és nálam jelentkezzék. Lovas ember vigye,
haladéktalanul nyergeljen.


VIII. FEJEZET. A TITOKZATOS VÁLLALKOZÁS.
Zuzmarás bajuszú udvari kurir hozta karácsony estéjén lóhalálában az
Akli szabadulását Pozsonyba. A fogház-igazgató maga jelent meg a
czellában és tudtára adta, hogy szabad és a király azt rendeli,
jelentkezzék nála minél előbb.
Akli szíve nagyot dobbant örömében, mert az volt az első gondolatja,
hogy ma van karácsony, ma volt a «Búzavirág» a császárnál. A szabadság
magában véve is fönséges ajándék annak, aki meg volt tőle fosztva, de
hátha még olyan két fehér kezecske könyörögte ki, mint aminőt az ő
képzelete rajzolt, két összetett kezecskét, fehér hattyúnyakból
kezdődőt…
Olyan volt, mint a bolond. Azt se tudta, mihez kezdjen. A friss levegő
elkábította, úgy ment ki a fogház kapuján tántorogva, mint a részeg. A
hó vígan csikorgott lábai alatt. Ujjongani szeretett volna, emberekkel
találkozni, szóba állani kedve szerint, de az utczákon nem járt senki.
Karácsony estén meleg szobában ül minden keresztény lélek, csak egy-egy
utczanyílásnál látni a szomszéd téren tétova fényt, mintha rézkarikák
futnának végig a havon; a betlehemes gyerekek kószálnak arra beljebb,
papirlámpáikkal.
A belső házsorok közé lépve, az első nyájasan csalogató fény az «Arany
bárány» kivilágított ablakai voltak. Az ajtó fölött a borókaágon millió
gyémánttű csillogott, az ajtó üvegjén pedig ott mosolygott a habzó sörös
pohár és a zöldes boros palaczk.
A lutheránus öreg torony órája hatot ütött.
Akli belépett a vendéglőbe. Máskor a mulatság, zajos tivornyák tanyája;
most végtelenül szomorú hely, ahová csak azok lépnek be, akiket sehol se
várnak ma. A vendéglős maga is csodálkozó pillantást vet a belépőre.
Öreg, kajlabajuszú ember, nagy báránybőrsüveggel a fején, amelyet meg
sem emelint.
– Mi tetszik?
– Egy itcze bor és valami harapni való.
– Az úr talán idegen?
– Bécsi ember vagyok.
– És alkalmasint itt rekedt?
– Valóban itt rekedtem, szeretnék is egy kis falatozás után mindjárt
indulni, ha alkalmatosság volna.
– Hm, – szólt a korcsmáros, kedvetlenül vakarva a fejét – mit adjak az
úrnak? Ilyenkor Pozsonyban nem tartunk korcsmát. Mert a vendég mind
otthon eszik. Nem készítettünk semmit. Én magam is becsukom a korcsmát
egy óra mulva és elmegyek a leányomhoz vacsorálni, kis unokáim vannak,
tetszik tudni; a szakácsnémat is odaküldtem, hogy a lányomnak segítsen.
– De egy kis sajt mégis csak akad a ház körül, vagy valami hideg sült.
Éhes vagyok, mint a farkas.
Az öreg ember kimegy a konyhára, azután nagy röstelkedve csoszogott elő.
– Bizony nincs semmi. Inzurgensek mulattak itt ma délben és az ördögöt
is megették volna. Olyanok, mint a sáskák. Hanem tudja mit az úr, ha
csakugyan éhes, tiszteljen meg bennünket, jőjjön velem, a lányom
szívesen látja vendégnek, itt lakik a harmadik házban.
Akli habozni látszott.
– A vőm kocsit is tart, hátha bevihetné vacsora után Bécsbe – mondá
rábeszélő melegséggel a különös korcsmáros. – Pozsonyban úgyis nehéz
kocsit kapni máskor is, de karácsonykor kétszeresen, mert a lónak
mindegy, de már a kocsis nem szívesen hagyja itt ilyenkor a mákos
metéltet.
– Köszönöm a szíves ajánlatát, – felelte Akli, elcsábíttatva a kocsi
kilátásaitól – és ha nem lennék nagyon alkalmatlan…
– No, csak az kellene még, – szabódott a korcsmáros – ha én hozok
valakit.
– Én Akli Miklós vagyok – mutatta be magát hősünk, mivelhogy illendő ily
esetben megmondani a nevét.
– Én meg Gelencsér Mihály. (Parolát csaptak egymás tenyerébe.) Micsoda
mestersége vagy foglalkozása van, ha meg nem sérteném?
– Hát én bizony abból éltem eddig, hogy mulattattam valakit.
– Én meg azokból éltem, akik mulattak. Egy malomba őrlünk, ahogy látom.
Ezzel aztán nem is volt több beszéd köztük, Gelencsér uram bekiáltott a
belső helyiségbe: «Gyere ki, ragyabunkó», mire egy tömzsi, ragyás
legényke gurult ki valahonnan, erre bízta rá a söntést, mondván:
– Te pedig itt maradsz, ragyabunkó, egész kilenczig a kimérés okáért, ha
netalán borért küldenének a «házaink», ámbár, aki már eddig be nem
szerezte, megérdemelné, hogy szomjan haljon, kilenczkor bezárod a
korcsmát és eljösz a kulcscsal Zsuzsáékhoz.
Ezzel karanfogta Aklit és elvezette az utcza végére, ifjabb Tóth
Mátyáshoz, ahol – nem akarom szélesen elbeszélni – olyan vacsorát tálalt
fel a gömbölyű Gelencsér Zsuzsika, hogy a fölséges császár is
megnyalhatta volna a száját utána. Füstölt kolbászos káposztalevesen
kezdődött, folytatódván egy öreg sertésnek különböző földi maradványain
és egy unokának (malacznak) ropogósra pirított rozsdaszín testén át a
pulykapecsenye, a mákos metélt, a herőczén túl, le egész a diókig és
almákig a háziasszony folytonos sopánkodásai közt, hogy: «Jaj Istenem,
ha tudtam volna, hogy vendég is lesz.»
Akli sokat evett és sokat ivott, azután pedig sokat beszélt s olyan
érdekes dolgokat, hogy szinte a fele szaladt el az időnek, ami még az
éjféli miséig hátra van. Élvezték a beszédjét, tágra nyitott szemmel
hallgatva azt. Csak a két kis pulya aludt el, egyik az anyja, másik az
apja ölében.
– Fektesd le a gyerekeket, Zsuzsi – figyelmeztette Gelencsér uram.
Vetkőztetés közben észrevette az anyjuk, hogy a kis Pali fiú marka össze
van szorítva, szétfeszegeti a kis rózsaszínű ujjacskákat, hát mit
szorongat a gyerek? Egy igazi aranypénzt, egy körmöczi aranyat. Nézi a
kis leányt, a Katót, hát annak is össze van csukorítva a marka és abban
is aranypénz csillámlik. Megijedt az asszony az aranyoktól, szinte
belesápadt. Ezt az az idegen adhatta nekik. Kiszaladt az ágyas szobából
és beinti szemöldökje mozgatásával az öreget.
– Miféle embert hozott maga ide, édes apám? – kérdé rejtélyes
suttogással.
– Mért kérdezed? – hökkent meg az öreg.
– Mert szegény embernek mondta.
– Hát aztán?
– Egy-egy aranyat csempészett be a gyerekek kezecskéibe.
– No, ez csak azt mutatja, hogy emberséges ember, meg akarta hálálni a
vacsorát.
– Hát már most mitévők legyünk?
– Visszacsempészszük a zsebébe, mivelhogy mi is emberséges emberek
vagyunk. Add ide azt a két aranyat!
Az öreg Gelencsérben volt aztán elég ravaszság, ráköszöntött egy pohár
bort s a koczintás után magyaros szívességgel átfogta a derekát, mintha
roppantani akarna rajta, miközben becsusztatta a két aranyat a zsebébe.
A vendég visszaszállt poharával a ház népére, igérvén, hogy sohase
felejti el a szíves vendéglátást s felkérte, hogy ha valamelyikük
valamikor Bécsbe vetődik, nagy tisztességnek tudná, ha fölkeresnék.
– Nagy város az arra, – felelte a gazda – és hát nem igen megyünk mi
Bécsbe, de ha mégis úgy esnék, nehéz lehet ott megtalálni az ismerőst.
– Csak Akli után kell tudakozódni a császári rezidencziában, a vártától,
vagy akárkitől.
– Macska legyek, – kiált közbe nevetve az öreg Gelencsér – ha nem
egészen úgy fest a dolog, mint a czinkotai kántor históriája.
Eközben megérkezett a ragyabunkó is, az öreg Gelencsér unokaöcscse (a
csallóközi Gelencsérekből), akinek a vacsoráját melegre tették addig.
Azt a hírt hozta, hogy a korcsmát azóta érkező inzurgensek rohanták meg,
alig tudott tőlük szabadulni. Bort és vacsorát követeltek és szobákat
kértek, ahol át akarnak öltözni.
Akli csodálkozva kérdezte:
– Hát folyik még a háború Napoleonnal, hogy még mindig szerepelnek az
inzurgensek?
– Dehogy folyik, dehogy, – jegyzi meg Gelencsér – hiszen veje lesz a
császárnak.
– Igaz volna?
– Bécsi ember létére ne tudná? Hiszen már a verebek is csiripelik.
– Hallottam valamit s éppen azért nem értem, micsoda inzurgensekről van
itt most szó.
Az öreg Gelencsér vállat vont.
– Délben nálam ebédelt vagy húsz ilyen csallóközi kurtanemes, akik
inzurgenseknek nevezték magukat, egyenkint szállingóztak, mindegyik
egy-egy batyut hozva és karabélyt. S minthogy két vendégszobám is van,
délután, miután jól ettek-ittak, elkérték a két vendégszobát s
felöltöztek ott bőrködmönökbe, szűrnadrágokba, közönséges parasztoknak.
Furcsa puska, gondoltam magamban, csodálatos az egész, de végre is mi
közöm hozzá?
Akli gondolatokba merült, de aztán elvetette az egész rejtélyt, ahogy a
teljesen megfejthetetlen problemákkal tesz az ember s miután az öreg
Gelencsér szemei is egyre kisebbedtek és az órabeli kakuk kiáltásai
egyre szaporodtak, elkezdte a beszédet az elutazásra irányítani.
– Igaz, – szólt az öreg, a dörgést megértvén, – megigértem, fiam, kedves
vendégünknek, hogy esetleg te is beviheted Bécsbe a szekereden.
– Nem lehet, ipam uram, igen sajnálom, de a kocsit felfogadta holnapra
Szepessy báró.
– Úgy? Sebaj. Már most aztán maradjon itt holnapig, pihenje ki magát.
– Pihentem már én eleget, szeretnék elmenni – felelte Akli egyszerűen.
– Igen nehéz most alkalmatosságot kapni.
– Örömest megadnám a kettőst vitelbért is. Mit szoktak Bécsig fizetni?
– Bizony elkérnek ezek a pozsonyi pernahajderek néha öt huszast is.
– Fizetnék én akár tizenötöt is.
– Ejnye no! Hopsza, ugorj csak fel, ragyabunkó, szaladj át vagy
Kirnerékhez, vagy átellenben Feldmayerékhez, azok is szoktak fuvarozni,
kérdezd meg, nem volnának-e hajlandók ideadni a kocsit Bécsbe? Mondd
meg, hogy egy úr van itt, aki jól megfizeti.
Akkoriban még nem voltak Pozsonyban rendes bérkocsik, habár a koronázó
város virágzása tetőpontján állt. A diétai követek és azok családjai,
cselédsége szokatlan élénkséget és hatalmas vérkeringést hoztak az ősi
falak közé, de a bérkocsiintézmény, melyet Bécsben is csak egy pár év
előtt honosított meg egy Himler Péter nevű orvos, még ismeretlen volt és
különben is fölösleges. Aki úr volt, az úgyis elhozta ide a négyesét is,
aki pedig nem volt úr, az úgy se lehetett diétai követ. A szegény
emberek számára ott volt a naponkint induló posta és a keddi meg a
csütörtöki napokon a Bécs és Pozsony közt közlekedő társaskocsi –
csakhogy ezekre már előzőleg kellett helyet váltani. Ah, ezek a kedves,
barátságos társaskocsik! Mindenki magával hozta az elemózsiát is. Ami
azonban a jókedvet illeti, az ott termett útközben a társaskocsikon!
A ragyabunkó engedelmeskedett, mint egy gép s mire egy-két pohár bort
ujra felhajtottak, azalatt vissza is tért a röhögő piros pofájával.
– No, mit mond Kirner?
– Azt mondja, hogy kiárendálta a kocsiját éppen Bécsbe, Szepessy István
báró.
– Furcsa, – szólt Gelencsér – Feldmayeréknél persze nem voltál?
– De voltam ott is.
– Nos?
– Szakasztott azt mondta, amit Kirner.
– Vagyis?
– Hogy a kocsiját lefoglalta egy bécsi útra Szepessy báró.
– Furcsa puska! – kiáltott fel Gelencsér uram. – Hiszen ha mindjárt báró
is valaki, azért fölférne egy kocsira. Csak nem utazik három kocsin?
– Azt mondták Feldmayeréknál, hogy munkásokat szállít Bécsbe a Meidling
külvárosi czukor-fabrikába.
– Munkásokat? Szepessy báró? Hiszi a piszi. Valami csíny lesz az egész!
Úgy sincs ki a bárónak mind a négy kereke.
Akli csupa fül volt, szíve hangosan dobogott.
– Hogyan? A különcz báró Szepessyről van szó?
– Ismeri?
– Igen, ismerem Bécsből. Nem nősült még meg?
– Nem, de suttognak valamit, mert a kastélyát renováltatta az őszszel
nagy fénynyel és hallatlan pompával. Itt nem messze, Bazin mellett van.
Akli izgatottan dobolt ujjaival az abroszon.
– Karácsony első ünnepére szállítana munkásokat? – kételkedett
Gelencsér. – Hisz ilyenkor az ott levő munkások is szétmennek. Már az
igaz, kis ragyabunkó, hogy sok bolond gombát összeszedsz, ha valahova
küldlek.
De a ragyabunkó nem hagyta magát.
– Már pedig úgy lesz, ahogy mondom, mert a déli vendégeink közül
egynehányat Feldmayeréknál láttam, ott ültek a nagy szobában az asztal
körül paraszt ködmönökben, ők indulnak reggel a szekéren.
– Ki mondta neked?
– Feldmayer Francziska.
– Úgy? Ő vele beszéltél? Azért csillog a szemed? Tehát a Szepessy báró
emberei?
– Hogy igenis az ő emberei.
– Az meglehet, – mondta Gelencsér elgondolkozva – mert Szepessy a volt
csallóközi inzurgensek kapitánya, hanem azt már kétlem, hogy ezek a
gőgös kurtanemesek azért öltözködtek volna paraszt gunyába, hogy munkát
vállaljanak a meidlingi czukorgyárban. Szamár vagy te, kis ragyabunkó.
Itt valami nagy hadi dolog készül, olyan igaz, mint hogy Gelencsér a
nevem.
– Mégis mit gondol? – kérdé a vendég sötéten, megüvegesedett szemmel
bámulva az öreg korcsmáros szőrös, redős arczába.
Tóth Mátyás szólt közbe:
– Igaz lehet, amit Gyuri mond, mert az én kocsimat is úgy fogadta meg a
báró komornyikja, hogy munkásokat szállít Bécsbe; nagy szénás szekeret