Akli Miklós cs. k. mulattató története - 10

Szepessy e perczben félretaszította Málnásyt és ő lépett ki az első
sorba.
– Itt vagyok, madame.
– Úgy? Maga van itt? És melyik korcsmából jön uraságod? Mondhatom, derék
dolog. Szép magyar mágnás. Dicsőségére válik az országnak és a magas úri
rendnek. No hát, mit akar, méltóságos négyesi Szepessy István báró úr?
– Semmit, – szólt a báró szeliden – azaz alig valamivel többet;
mindössze egy bokrétát szeretnék átadni Kovács kisasszonynak.
Az inzurgensek édesdeden vihogtak a báró kijelentésén. Tetszett nekik,
hogy ilyen finom formában adja be a szándékát. Az úr mégis úr, hiába.
Szilvássynét azonban hidegen hagyta az ékes forma. A kígyó a
rozmaring-bokorban is kígyó marad.
– Kovács kisasszony először is nem kivánja a maga bokrétáit, másodszor
nem szokás éjjel hozni bokrétákat fiatal leányoknak. Ön gonosz ember és
tudom én, hogy sötét szándékot forral, de figyelmeztetem…
– Igazán, nincs egyéb szándékom, madame és ha ön megengedi, hogy egyik
emberem fölvihesse létrán a bokrétát és az ablakra tegye, rögtön el
fogunk vonulni.
Szilvássynét meglepte a Szepessy sajátságos, lázas hangja, melyből
valami végtelen szomorúság csengett ki.
– Becsületére mondja? – kérdé élénken, bizonytalanul.
– Becsületemre, – felelte Szepessy ünnepélyesen – és mondja meg neki – s
itt majdnem fuldokló, ziháló lett a szava – mondja meg neki, hogy… azt
üzenem, soha sem fog engem többé látni. De mondja meg.
– Jó, hát átveszem a bokrétát, de csak egy ember jőjjön a létrán.
Az inzurgensek meglepetve súgtak össze. Hát mi ez? Mit akar? Sehogy se
értették, hová vág ez az uj ravaszság. Bori uram a vállait vonogatta,
hogy föl nem foghatja, mi történik.
– Hozzanak egy létrát! – parancsolá Szepessy.
A létra csakhamar előtermett.
– Menjen fel Szirotka és nyujtsa fel a bokrétát az asszonyságnak.
Szirotka szót fogadott, fölhágott a létra közepéig s onnan felnyujtotta
a kaméliabokrétát. Szilvássyné átvette és becsapta az ablakot.
– Jó éjszakát, báró Szepessy, jó éjszakát!
Úgy rémlett, mintha a többi ablakoknál is megmozdultak volna a függönyök
s az ablakbecsukás zajától kandi tündérek s bohókás villik rebbennének
szét.
– Hát már most mi lesz? – rohanták meg Szepessyt a hadnagyok.
– Haza megyünk – felelte mogorván, de mégis egy önkénytelenül kitört
sóhajjal.
Lett erre zsivaj, méltatlankodás, elégedetlenség, mindenki a bátorságát
fitogtatván, hogy neki veszedelem kellett volna.
– Hogyan? Haza? Most? Így üresen?
– Így üresen – ismételte Szepessy keserűen.
– De hát miért jöttünk akkor voltaképen?
– Hiszen látták? – szólt csendes melancholiával – egy bokrétát hoztunk.
– Ennyien?
– Hát ennyien.
– Pedig milyen szépen volt kigondolva! – boszankodott Bori.
– Milyen híre lett volna! – liczitált rá Málnásy.
– Egy bolond háromszázat csinál – gúnyolódott Palojtay uram, de persze
csak ad amicas auras, ennek is, annak is megsúgván ezt a velős
észrevételt.
– Furcsa, furcsánszky! – csóválta a fejét Bori. – Soha még én ilyet nem
láttam, mióta a bába megfürösztött! De legalább már azt mondja meg
méltóságod, mi változtatta meg így egyszerre?
A gőgös főurat sértette most a tolakodás. Szerencse ilyenkor a
kevélység, legalább elnyeli egy perczre a bánatát.
– Nem kell ám mindent tudni – vetette oda félvállról, mogorván. –
Mindent csak az Isten tud. Abból, az igaz, ő sokat hagy tudni az
embereknek is, de egy részét megtartja magának. Én ugyan nem vagyok
Isten, de báró Szepessy mégis vagyok és csak annyit kötök a kegyelmetek
orrára, amennyi éppen szükséges; némelyeket én is magamnak tartok meg,
lelkem Bori uram.
Hiábavaló volt tehát minden rezonirozás, csak föl kellett szedni a
sátorfákat s hazamenni leány nélkül, dicsőség nélkül.
Egy óra mulva olyan csendes volt az Ungargasse és tájéka, mint egy
kripta és az egész vitézi kalandból másnapra vagy későbbre nem maradt
fenn egyéb nyom, csak a Kvilnicsek Nep. János és a Prioner Sebestyén
konstáblerek rendőri jelentése, hogy őket egy bőrködmönökbe öltözött
embercsorda, mely az elmult éjjel, éjféltájban ismeretlen czélból
ellepte a Barischgassét, az Ungargassét és a mellékutczákat, elfogta,
megkötözte s magával vitte hajnaltájban ki a városból egy mérföldnyire s
ott különböző csúfondáros magyar káromkodások közt hazabocsátotta. Ők
maguk pedig hosszu szekereken tovább koczogtak az országuton
Magyarország felé.
Stohlen lovag felette megbotránkozott a jelentésen:
– A két gazember alkalmasint holtrészeg volt. Az egyik bizonyosan
álmodta a dolgot, a másik pedig, aki annyira «matsch» volt, hogy nem
emlékszik semmire, elhiszi neki. Elcsapandó mind a kettő.


XII. FEJEZET. DER KAISER HAT DIE SPENDIERHOSE AN…
Akli észrevétlenül tünt el társaitól, a nagy hazakészülődési zavarban
senki se ügyelt rá, eszeágában sem volt visszamenni a gunyájáért, hanem
megállt egy kis korcsmában, az Alte-Ringen s másnap reggelre beszerezve
a szükséges ruhákat, audiencziára jelentkezett a császárnál, nem egészen
nyugodt lelkiismerettel a nagy szorultságban előrántott Mária Lujza-féle
ötlet miatt és nagy bizonytalansággal jövendő sorsa iránt. Mert fogalma
sem volt, miért kellett a fogságban szenvednie, azt sem tudhatta hát,
mit akar vele a császár, megbocsát-e neki, visszafogadja-e szolgálatába,
vagy csak a büntetését enyhíti meg, szabadon hagyja, de száműzi
udvarától.
A császárnál az erdélyi kanczellár, Nopcsa Elek volt bent, aki ez idők
szerint Bécsben lakott, de karácsonytájt minden évben Erdélybe utazott s
ilyenkor rendesen instrukcziókért jelentkezett a legfelső helyen. Az
uralkodó, aki igen keveset tudott Erdély felől (szegény Erdély mindig
mostoha gyermek volt), valami csekélységet kötött ilyenkor a kanczellár
szívére, leginkább ezt:
– Szorítsa a népet, édes Nopcsa, hogy krumplit ültessen. Mert az nagy
jótétemény.
Nagyanyjától, Mária Teréziától hallotta, hogy az erdélyieket, kivált a
székelyeket, karhatalommal kellett szorítani a burgonya ültetésére, de
még a karhatalomnak is ellenszegültek, s amit egyszer a jó «groszika»
mondott, az mindig megmarad az ember emlékezetében.
Ez alkalommal azonban még a szokottnál is kegyesebb volt Ferencz Erdély
iránt s fölemlítvén a krumplit, mint olyat, melynél atyai szíve nem tud
jobbat ajánlani népének, egyszersmind a lelki élvezetekről is
megemlékezett s íróasztaláról egy papírtekercset fölvévén, átnyujtotta a
kanczellárnak.
– Ez a Haydn himnuszának a kottája – mondá kegyesen mosolyogva. – Ime,
vegye ezt a példányt. Ez még valami uj lesz az ön hazájában és merem
mondani, hogy ha elterjed, nagy gyönyörűséget fog szerezni egykor a
lakosságnak.
– Oh, bizonynyal – felelte Nopcsa mélyen meghajolva és a könyekig
elérzékenyülve vevén át a «Gotterhaltét». – A magyarok tombolni fognak a
lelkesedéstől e dallamokon.
(Császár és kanczellár derék, jóakaratú emberek lehettek, de mint jósok,
igazán nem váltak be.)
A kanczellár távoztával Aklit jelentette a szolgálattevő kamarás. Az
uralkodó szinte felvillanyozva kiáltott fel:
– Ah, Akli! Itt van a gonosz ficzkó! No az derék! Hát jőjjön be.
Kis vártatva belépett és térdre vetette magát az uralkodó előtt.
– Köszönöm fölségednek, hogy megkegyelmezni méltóztatott.
– Ugyan keljen föl! – förmedt rá a császár jóságosan. – Mit komédiázik?
Hiszen voltaképpen én hibáztam. Tudom, hogy ártatlan volt.
Félrevezettek, ez az egész. De úgy kell. Minek ír olyan verseket,
amelyeknek két értelme van? Az csak a zsidóknál van, carissime és nem a
keresztény poétáknál, hogy hátulról olvasandók visszafelé. Honnan
tudhattam volna én azt?
A régi levegőben legott megtalálta Akli az ő régi hangját.
– Nagyon is tudhatta volna fölséged, mert jeruzsálemi király is.
A császár jóízűen nevetett, aztán egyszerre elkomorodva tekintett végig
régi kedvenczén.
– Szegény Aklicska, hogy lesoványodott. S ezt mind a rossz császár
okozta, egy verséért. Úgy-e sokat szenvedett? Hiába tagadja, látom az
arczán. De most már megint minden jó lesz, minden a régibe tér vissza,
marad, mint eddig, az udvarnál. Lássa, a császár is hibázik néha, de ha
belátja, magával szemben is igazságos, nem ok nélkül vereti pénzekre
jelszavát: justitia regnorum fundamentum.
Jó puha szíve volt a császárnak s a puha szíve lágy szavakat sugallt
neki, melyekkel úgyszólván simogatni tudta azt, akihez szólt.
– Tehát a Napoleon-versért lettem elítélve? – dünnyögte Akli, mintegy
önkénytelenül, önmagához. – No, ugyan törhettem volna a fejemet, míg ezt
valaha kitalálom.
– Akarom tehát, – folytatá a császár előbbi szép gondolatát némi
lendülettel – hogy velem szemben is igazságot nyerjenek nálam hű
alattvalóim és szolgáim, azért is ezennel felszólítom, kívánjon a
kiállott szenvedések kárpótlásául valamit.
A császár szinte szép volt e szavaknál, valami fenséges kisugárzás a
homlokából glóriát vont köréje (mintha rajta lenne a korona és az
fénylene, pedig nem volt rajta). A földi isteneket, császárokat,
királyokat az ilyen pillanatok emelik a valódi istenek fölé, mert a
valódiak csak indirekte ajándékozhatják meg a halandókat.
Hanem biz azzal csínyján kell bánni, mert nagyon költséges mulatság
(királynak is csak ritkán futja) «fehér lapot» adni valakinek, hogy írja
rá, ami szívének, lelkének jó, szemének, szájának tetszetős.
Akli valóságosan elszédült, összetört e nagy kegy horpasztó súlya alatt.
Feje zúgott, arcza kigyúlt. Kétszer is megpróbálta, hogy valami
köszönetet rebegjen, de nyelve megtagadta a szolgálatot. Ami érzés volt
benne, az nem tudott hangokban kijönni, hanem csak folyadékban tört ki a
szemein át.
A császár méltányolta elérzékenyülését (sőt jól esett neki) és
segítségére sietett.
– Jó, jó, tudjuk az ilyet. Nehéz az ilyenben határozni. Hát ne is
feleljen most, hiszen ráérünk, gondolkozási időt hagyok. Menjen most a
szobájába és hányja-vesse meg higgadtan, mi legyen az, amit önért
tehetek. Csak aztán ne valami bolondot kívánjon, kedves Akli!
Az örömtől mámorosan tántorgott ki a császár dolgozószobájából. Nagy
volt a meglepetése, mikor mindent úgy talált régi lakosztályában, amint
elhagyta, ruháit, könyveit, apróságait – csak a kéziratai voltak
felturkálva.
Délután az Ungargasséba készült s lelke repesve édelgett az első
találkozás kiszínezésében. Mit fog mondani a Búzavirág, ha meglátja?
Hátha még megtudja valamikor, hogy ő mentette ki nagy fifikával a
Szepessy karmaiból? De hátha a császár is megtudja a csínyt, amit a
czédulával elkövetett? (Homloka elborult, de csak egy perczre.) Ejh, meg
fog bocsátani. Hiszen egy kis hazugságot mindig befed egy
megakadályozott bűn. De hátha Szepessy is megtudja a csalást. (És Akli
hátát elfogta a borzongás.) Ez, ez! Ha Szepessy megtudja. Ezt ugyan nem
teszi zsebre az a nyers, rabiátus ember. Ebből nagy veszedelem
kerekedhetik rá. Megöli, semmi kétség. Pedig most oly becsesnek tűnt fel
előtte az élet, olyan szép a világ! Keresztezték egymást fejében a
felhős sejtelmek, napsugaras remények. Hanyatt feküdt a pamlagon s
hizlalta a lelkét a császár ígéretével s elvonult előtte, ami csak
becses van a világon, a földi boldogságok, kincsek nagy kirakata. Jaj,
melyikhez nyúljon?
Az idő pedig futott, gyorsan futott, dél lett, ebédre hívták a tiszti
táblához, ebéd után pedig, mikor már éppen menni készült a
nevelőintézetbe, a császár érte küldött, hogy sakkozni akar. Akli
visszatérte eszébe juttatta szenvedélyét, melyet pedig abbahagyott volt,
mert az udvaronczok mindig úgy játszottak vele, hogy ő nyerjen, csak az
egy Akli merte megmattozni. E miatt mindig ingerült lett Aklira, de
azért mégis csak vele szeretett játszani.
A császár már ott ült a mahagoni-asztalkánál a terített ostábla előtt,
midőn Akli belépett, az elefántcsontból való turbános törököket
bástyáikkal, lovaikkal, szultánjukkal és szultánájukkal együtt már fel
is állította unalmában, szembe a maga csontkatonáival, úgy hogy mindjárt
kezdeni lehetett.
A császár különben kedvetlen volt, vagy legalább únott és Akli szerette
volna, ha most egyáltalában nem esik említés a délelőtti tárgyról. Nem
is szólt a császár semmit, pedig bár most szólt volna, mert később még
jobban elkedvetlenítette néhány hibás húzása, minélfogva előre látván a
játszma kimenetelét, bosszúsan seperte le a figurákat a tábláról.
– Megadom magamat. Ma lusta vagyok gondolkozni, – s ezzel felkelt az
asztaltól.
Akli szintén fölkelt és örült titkon, hogy gyorsan vége lett, elmehet
még az Ungargasséba, meghajlott, hogy távozzék, de a császár váratlanul
visszaszólította az ajtótól.
– Nos, kigondolta már, hogy mi az, amit önért tehetek?
Akli szíve hevesen kezdett dobogni.
– Igen, felség – felelte remegő hangon.
– Nos?
– Félek felséges uram, hogy talán túllépem a köteles szerénységet és…
– Csak bátran, carissime – biztatá a császár nyájasan, de korántsem a
délelőtti, kisugárzó melegséggel.
Ő felsége kihűlt azóta – s a fehér lap már nem volt egy nagylelkű
fölbuzdulás, mint a fogantatásánál, hanem csak egy elintézésre váró ügy,
restánczia a császár napi teendőiből.
Akli összeszedte erejét, legyőzte valamennyire elfogultságát és így
szólt tompán, félénken:
– Tegyen meg engem fölséged nemes emberré és ajándékozza nekem Akli
községét.
A császár nem felelt mindjárt, nem mutatott se csodálkozást, se
beleegyezést, de a homlokán kiélesedett a történelmi nevezetességű három
redő s rendes szokása szerint fel s alá járt a teremben, petyegette az
ujjait, míg végre megállt Akli előtt.
– Hja, hja. A dolog, tudja, nem olyan egyszerű, ahogy ön gondolja…
Hiszen megígértem, az igaz… de én valami hivatalra, valami állásra
gondoltam. S ön, ha jól értem, egy donácziót akar…
Akli egy szót sem felelt, lesujtotta a császár viselkedése, mint egy
mennykőcsapás. Nézte, ellenállhatatlanul nézte a sivár valóságot.
Országok és milliónyi népek urát, amint küzd benne a fösvény ember a
királylyal.
– Bocsánat, felség, ha talán…
– Nem, semmi, semmi. Nem teszek magának szemrehányást. A világért se
haragszom. Maga végre is jó ember és én is jó ember vagyok, hát
megegyezünk. Hiszen nem azért mondom, de lássa, rossz világ van, sanyarú
világ van. S ma már valami szokatlan dolog a donáczió. Kiment a
divatból. De maga szeretné föléleszteni. No persze. Hja, csakhogy egy
kicsit nehezen megy. Mert honnan? Ma a császárnak is körül kell néznie,
ha élni akar. Nem úgy van, mint régen volt. (A császár mélyen sóhajtott
s elmerült gondolataiba, aztán ujra fenhangon szőtte észrevételeit.) Ma
már a só se olyan sós, mint azelőtt. Minden elromlott, összezsugorodott.
Könnyű volt az elődeimnek dominiumokat ajándékozni, ámbár kár volt. De
ma már a forradalmak se érnek semmit, haszon nélküli kellemetlenségek.
Hiszen ért engem, carissime (nevetett föl a császár, mintegy előljáróban
egy tréfás mondásának), nem hoznak a konyhára semmit. Hajdan a Rákócziak
után egy tömeg uradalom maradt, könnyű volt Leopoldusnak örömet csinálni
másoknak. De micsoda forradalmak vannak ma! (Fumigative legyintett
kezével.) Nem valami kövér falatok. Hiszen tudja, mire gondolok. A
Martinovicsokra. Mert már csak az efajta szegény ördögök acsarkodnak a
trónus ellen s azoknak legfeljebb a fejét lehet elvenni. Hát iszen, ami
illeti a nemességet, abban nem forog fenn nehézség, de a másik, a falu…
micsoda falut is mondott?
– Aklit.
– Hát van ilyen falu?
– Igen is, Ugocsamegyében.
– És hogy jutott eszébe?
– Mert hogy a nevem az.
– Ohó! – nevetett fel a császár vidáman, mint akinek hirtelen kisegítő
ötlete támadt. – Előttem ez nem jogczím, carissime, sőt ellenkezőleg. Én
nem helyeslem a Napoleon-verset elülről olvasva, hanem csak hátulról
olvasva, következésképp nem is honorálhatnám a poéta nevét elülről
olvasva, hanem legfeljebb hátulról lehetne…
Szikra szikrát csal ki. A császár ötlete villámhirtelen ötletet gyujtott
az Akli fejében is. Mély hódolattal hajtotta meg magát.
– Hát én nem bánom, felséges uram. Úgy is jó. Vegyük hátulról a nevemet
és amit jelent, azt adja nekem felséged Akli község helyett.
– Hogy érti azt?
– Hátulról Akli annyit tesz, mint Ilka.
– És mit tesz «Ilka»?
– Ilka magyarul annyi, mint Ilona vagy Heléna.
– Ah!
Akli arcza kigyúlt, szemei élénken csillogtak.
– Adja nekem császári felséged feleségül Kovács Ilkát.
A császár meglepetve kiáltott fel, miközben egyre csóválta a fejét.
– Akli! Vén gyerek! Mit kell hallanom? Milyen dolgokon jár a maga esze?
Hát megbolondult?
– Talán. Mert a szerelem semmi esetre sem józan állapot és én szerelmes
vagyok, úgy hogy a fölséged egyetlen szava – folytatá páthoszszal (ami
pedig nem volt szokása) – megnyitja számomra vagy a mennyet az angyalok
chórusának elbűvölő zenéjével vagy a poklok mélységes gyehennáját az
ördögök csordájának vartyogásával.
A császár elmosolyodott, mert oly furcsán illett Aklihoz a szónoki
páthosz, mintha a házi macskának szárnyai támadnának és fölrepülne a
felhők közé.
– Nincs rossz izlése, carissime, – felelte flegmával – de hát ő vele mi
van, ő vele, a leánynyal?
– Azt hiszem, ő is szeret.
A császár fölhúzta szemöldökeit és tréfásan vonogatta a vállát.
– Akkor azután semmi közöm hozzá: ha a leány is akarja. Volenti non fit
injuria. Hanem azért el nem hallgathatom, hogy ön nem szépen viselte
magát.
– Én, fölség? – hüledezett Akli.
– Sőt úgy látszik, sikkasztott a prókátorok formulája szerint, –
folytatá az uralkodó – mert a megőrzésére bízott kincset saját czéljaira
fordította.
– Oh, fölség, – mentegetőzött Akli, e magasztos pillanatban nem tudván
leszállani a tréfa prózájáig – ártatlan vagyok ebben: a szerelem jön és
távozik észrevétlenül, mint az álom…
– Hát igen – felelte a császár komolyan.
– Beleegyezik fölséged? – kapta fel mohón a szót Akli.
– Mit is tehetnék egyebet? – szólt a cszászár. – Ámor nekem nem
alattvalóm.
A kamarás e pillanatban Norbonne franczia követet és Metternich Kelemen
herczeget jelentette.
A császár távozást intett a köszönetet rebegő Aklinak s a belépő urakat
azzal a fejcsóválással kísért, önkénytelenül elröppent felkiáltással
fogadta:
– Micsoda különös neveik vannak az embereknek.
Norbonne a Mária Lujza házassági ügyében jött tárgyalni az elmenetelt s
egyéb részleteket illetőleg, a ravasz analizáló Metternich azonban ez
egész tárgyalás alatt, sőt még a kihallgatás után is sokáig igyekezett
kitalálni a császári ajkakról kicsúszott titokzatos felkiáltás értelmét.
Valami különös nagy háttért keresett mögötte! Pedig milyen jelentéktelen
kicsiség volt az általuk most előkészített világtörténelmi drámához
képest!


XIII. FEJEZET. MIKOR A BIMBÓ RÓZSA AKAR LENNI.
Akli lábai alatt égett a föld, boldog volt, szerette volna kikiáltani az
egész világnak: Az enyém ő. Nekem adta a császár. Halljátok, nekem adta!
Egy perczet sem késett, rohant le a lépcsőkön a legelső kocsiállomáshoz,
belevetette magát egy droskéba és az Ungargasséba hajtatott a 23. sz.
alá.
Huszonharmadik szám! Milyen szépen hangzik. Szavalni lehetne. Mennyi
édesség egy számban!
Behúzta fejét prémes kabátja gallérjába (bár egy csöppet sem fázott) és
egy örökkévalóságnak tetszett neki, míg a vágtató lovak végre odaértek a
23. számhoz, ahol leugrott könnyedén, ruganyosan. Köröskörül csendes
volt minden az utczában, csak a meghasogatott kapu mutatta az éjjeli
események nyomait. Dimitri előjött a csöngetésre és miután Akli
megnevezte magát, örvendezve bocsátotta be.
– Istenem uram, kit látok! Milyen rég volt szerencsénk!
– Nem voltam Bécsben, kedves öregem, odahaza voltam.
– Ah, szegény kisasszony, hogy búsult.
– Búsult? – kérdé Akli vidáman, mintha hájjal kenegetnék a szívét. – És
miért búsult volna?
– Hát csak sajnálta önt, – felelt Dimitri zavartan – hogy izé (kereste
az alkalmas szót), hogy «szabadságon», hogy odahaza tetszik lenni.
A szabadságon szót megnyomta Dimitri, mintegy értésére akarván adni
Aklinak, hogy ő jól van informálva, de mint «finom» kapus, barátja a
sima beszédnek.
– Nos és hogy van a kisasszony, nincs semmi baj?
– Isten valahogy megóvott bennünket, magam sem tudom hogy. (Ájtatosan ég
felé emelte a szemeit.)
Isten meg én – gondolta Akli és fenhangon hozzátette:
– Azt akarja ön mondani, hogy történt valami?
– Oh, dehogy. Isten ments. Semmi se történt, uram. (Oly ártatlan képpel
tudott hazudni, mint egy miniszter.)
– Hol beszélhetnék a madame-mal?
– Az író-szobában van.
Madame Szilvássy felette szívesen fogadta a látogatót.
– Isten hozta. Ejnye, de kapóra jön! Éppen instancziát írok Kolowrat
grófhoz, hogy a Kovács kisasszonyt vegyék ki az intézetből, mert itt
veszedelemben forog ő is, az intézet is és az én exisztencziám is. Én
nem állok jót többé semmiért.
– De én jót állok – felelte Akli.
– Ejh, ön legfeljebb csak tegnap szabadult ki, mondta nekem a Búzavirág,
hogy kegyelmet fog kapni, neki köszönheti Akli úr. Ön, mondom,
legfeljebb tegnap jött vagy ma és fogalma sincs a történtekről.
– Én mindent tudok, asszonyom, a tegnap éjjeli eseményekről itt az
utczában.
– Hogyan? – kiáltott fel Szilvássyné elsápadva. – Már beszélik a
városban? Hisz akkor az intézet renomméja el van veszve. Leányaikat haza
viszik innen a szülők. Vagy talán csak a gaz Dimitri fecsegett önnek?
Szóljon, uram, az istenért!
– A városban semmit se tudnak, madame és Dimitri hallgatag, mint a
csuka, de én magam itt voltam az éjjel az ostromlók között,
bőrködmönben, tüszővel, karabélylyal, mint a többiek és őrködtem önök
felett.
Nyílt most az ajtó, felrántotta szelesen, pajkosan egy szép keskeny
kezecske és betoppant a Búzavirág, téglaszín szoknyája suhogásával üde
szellőt hajtva, szép szöszke hajával illatot.
– Jó estét Klipi-lipi, jó estét!
Csengett a hangja vidáman, édesen, elfogulatlanul, mint egy csicsergő
madáré. Odaszaladt Aklihoz, megragadta mind a két kezét, rázta, lóbázta
egy darabig, aztán gyerekesen hátravetette a felső testét s elkezdett
iregni-forogni Akli körül, hogy a szoknyái harangalakra fölpuffadva
repkedtek körülötte. A «tengely» (Akli) is, bár ügyetlenül
meg-megtántorodva, de kénytelen volt vele fordulni.
– Ni, bizony kiszakítja a kezemet – nevetett Akli és nézte, nézte nagy
gyönyörüséggel, nem tudott vele betelni, miközben egyre ismételte: –
Hogy megnőtt, hogy megnőtt, mint egy jegenye.
– Búzavirág! – szólt a madame szigorú tekintettel. – Micsoda viselkedés
ez! Akli úr nem játszó pajtás, se nem gyerek már, se még nem bácsi.
– Persze, ő csak Akli. De mikor én úgy örülök, hogy ujra láthatom, hogy
nincsen semmi baja.
– Hiszen jól van, gyermekem, helyes, hogy örülsz, de az örömet is
bizonyos esztetikus formák között illik mutatni. Éppen ez a nevelés
művészete.
– De lássa, madame, mikor ő engem sohasem vesz komolyan, hát miért
vegyem én őt komolyan?
– Ha egyéb okból nem, hát azért, mert én kívánom.
– Oh, a madame kedvéért szívesen.
S ezzel elugrott Aklitól hátra vagy három lépésnyire, felhúzta a
szemöldjeit, melyek fönséges ívben árnyalták szép szemeit, hosszúra,
ünnepélyesre idomította arczocskáját s aztán szabályszerűen meghajtotta
magát a divatos pirouette-mozdulattal, széthúzva a szoknyája két szélét
kislányosan, kecsesen, kaczkiásan.
– Alázatos szolgája, szolgabíró kutyája.
A hazai ízű tréfás szólamon jót kaczagott a madame és hagyta a
javíthatatlant a maga természetességében.
– Szabad kérdeznem, mikor érkezett tisztelt uraságod? – folytatá fáradt,
nyegle hangon, ahogy a nagy dámák beszélnek, kik minden kiejtett mondat
után legyezik magukat.
Ő a kezében levő könyv rezegtetésével mímelte a legyezőt.
– Tegnap este jöttem – felelte Akli.
– Úgy? Tegnap este? (A Búzavirág arcza láthatólag elborult.) Szép, hogy
hozzánk is elfáradott és hogy ilyen hamar (az ilyen hamart észrevehetően
kiélezte). Csakhogy talán nem is nekem szól ez a vizit? Hiszen én talán
meg se tudom, ha Dimitri apó az imént meg nem zörgeti a szobám ablakát,
hogy «itt van a Herr von Pakli». De persze, persze, andere Städtchen,
andere Mädchen. Bizonyára megismerkedett valami egérke kisasszonynyal a
szomorú fogságban és én talán alkalmatlan is vagyok most…
– Oh, hogy is ne. Hisz azért jöttem. Közleni valóm van önnel.
– Tehát igazán nem zavarom önöket?
A madamera nézett kérdőleg.
– Csak maradjon itt, gyermekem. Éppen az éjjeli dolgokról beszélgettünk
Akli úrral. Oh, istenem, mennyi bajt okozol te nekünk, Búzavirág!
Búzavirág a vállát vonogatta, miközben elbűvölőn hullámzott a
hattyúnyaka tündéries vonalaival, apró gödröcskéivel, mélyedéseivel és
kidudorodásaival.
– Nem tehetek róla, nénike.
– Persze, nem tehetett róla, szegényke – mentegette növendékét
Szilvássyné, Aklihoz fordulva s mintegy felvilágosítani akarván őt az
igazi okról latinul folytatá: «Habet pulchritudinem periculosam».
(Veszedelmes szépségű.)
Akli arczán csodálkozást lehetett olvasni. Hiszen oly beszédes arcz volt
ez a vibráló idegeivel, mint egy nyitott könyv. A madame azt hitte, hogy
a fölfedezés lepte meg. A leány azt hitte, azon csodálkozik, hogy a
madame milyen okos, még latinul is tud. Akli pedig nyilván azon
csodálkozott, hogy a madame milyen együgyű, mint titkot árulja el, hogy
a leány milyen szép. Hiszen tudta már azt ő azelőtt is.
– Képzeld csak, szívecském, – ujságolta továbbá – Akli úr itt volt az
éjjel a Szepessy emberei között.
Búzavirág arczán nem látszott semmi csodálkozás.
– Tudtam, hogy ott van – felelte egyszerűen.
– Te tudtad volna? Honnan? Miképpen?
– Csak éreztem, de az biztos volt és nem féltem egy csöppet sem.
A férfi szíve nagyot, kevélyet dobbant s hálás tekintete lágyan
simogatta e szavakért.
A leány kissé elpirult s behunyta a szemeit.
– Pedig a dolog komoly volt – jegyzé meg Akli – és én magam is szepegtem
már.
– Ne mondja! Komolyan hiszi tehát, hogy el akarták rabolni a mi
Búzavirágunkat?
– Nemcsak hiszem, de tudom. Magam is a megfogadott inzurgensek közt
voltam, akik egyenesen azzal a czéllal jöttek Pozsonyból, közel
háromszázan, hogy a kisasszonyt erőszakkal viszik el innen. Hintó, bunda
készen várta a szomszéd háznál, váltott lovak az úton, Pozsonymegyében
pedig egy bástyafalas kastélykalitka, ahová bezárták volna a madarat!
– Szent Isten, atyám! – szörnyűködött Szilvássyné, elhalványodva a
gondolattól is. – Lehetséges-e?
– Hogyne! Az bizony lehetséges. A közbiztonság hiányos itt Bécsben. Az
inzurgensek vásott gyerekek, szeretik a csínyt, veszedelmet, az az
elemük, a kormány-gyeplők gyenge kézben vannak, azt pedig a ló is
mindjárt észreveszi, hát még az ember, hát még a magyar ember…
S itt aztán elbeszélte Akli az egész tervet, milyen gondviselésszerű
módon jutottak kezébe a sötét szándék egyes szálai.
Eközben sötét lett a szobában. Az este ilyenkor karácsony tájban nem
közeleg méltóságosan, lassan, mint nyáron, hanem egyszerűen leugrik
valahonnan a padlásról: «Hip-hop, itt vagyok, mint a fekete szurok.»
Dimitri két meggyujtott faggyugyertyát hozott be s néhány hasábot tett a
kandallóba. A lángok gyorsan, falánkul csaptak össze az uj táplálék
fölött, nyalakodtak, pattogtak, pöröltek, a nők pedig borzongva
hallgatták a történteket, mint valami kisérteties mesét, melynek
szörnyűséges folyamatát csak a madame «ah, óh» kiáltásai zavarták meg
imitt-amott, azon helyeknél, mikor Ragyabunkó megelőzi őket a
Kolowrathoz írt levéllel, tágul a tüdő, nehéz sóhajtás tör ki a mellből:
no, hála Istennek – és az olyan helyeknél, mikor Ragyabunkót megkötözve
találja a szekér alján, összeszorul a szív és hideg béka fut végig a
hátgerinczen…
A Búzavirágot megviselte a mese, remegve húzódott egyre
közelebb-közelebb a madamehoz, míg végre egészen odasimult a
szoknyájához és a nagykendője lecsüngő szárnyába bujtatta el a fejét. A
kis szíve pedig úgy pihegett, úgy dobogott, hogy a madame is hallotta és
lehajolt hozzá, kétfelé simította a haját és egy csókot lehelt az izzó
homlokára.