Akli Miklós cs. k. mulattató története - 03

I. Ferencz. – Quid spectaculum in domo mea facit? Ita esset mos filiam
expetere? Pudeat, carissime! (Micsoda botrányt csinál itt az én
házamban? Hát így szokás leányt kérni? Szégyelje magát, carissime!)
– Kegyelem, fölség! – mondta a báró, féltérdben meghajolva.
– Abeat – végzé az uralkodó szigorúan – et expectet praecepta mea!
(Távozzék és várja be intézkedésemet!)
Szepessy az ajkába harapott és eltávozott, mire a császár kedélyesen
veregette vállon a bolondot.
– No, úgy-e, félt egy kicsit? Oh, oh, szegény Aklicska. Milyen fehér az
arcza, mint a kréta. Írni lehetne az arczával. No, úgy-e, jó volt most a
császár? Úgy-e, hogy még őt is lehet valamire használni? Pedig az a
korzikai zsivány azt mondta a czárnak, hogy szoknyát kellene rám adni.
Ezt még megkeserüli. Ferencz császár szíve helyén van, igaz-e, Akli?
– A fölséged szíve oroszlánszív!
A császár örült, mint a gyermek, hogy most ő mentette meg Aklit, akinek
azóta már szét volna lőve a feje.
Akli fölemelte az ott maradt pisztolyt s élénken fölkiáltott:
– Oh, az imposztor! Hiszen nem volt megtöltve.
A császár maga is megnézte, aztán elszomorodva jegyzé meg:
– Maga nagy szamár, Akli, elrontja a császárja örömét.
– De hisz a fölséged bátorsága azzal nem lett kisebb.
– Igaz, igaz, de mit csináljunk most már azzal a rabiátus emberrel?
– Éppen kérdezni akartam.
A császár gondolkozva járt fel s alá; a burnótszelenczéjétől kért
tanácsot.
– Nekem nem tetszik az ipse, mondhatom, nagyon ellenszenves és azt
hiszem, ha Kovács ezredes élne, ő se lenne elragadtatva, hanem hát úgy
tudom, módos ember és a házassághoz éléskamra is kell, amice. A csók
végre is nem minden. Ha tehát a leány szereti, én nem ellenzem.
– Ugyan, hogy szerethetné? – kiáltott fel Akli.
– No, no. Minden lehetséges, carissime. Mert az ízlés igazán különféle.
Egy pár év előtt a franczia komornyikom, a Baptist nősült, kérdeztem
tőle, szép-e a jövendőbelije. «Oh, sire, – felelte – elragadó, oly szép
piczi szemei vannak és oly nagy piros szája, hogy csupa boldogság
ránézni.» Első teendőnk ennélfogva fölkeresni a kicsikét és tisztába
hozni vele a dolgot. Menjen el délután hozzá! Utcunque, vigyen neki egy
fürt szőlőt. Mondja, hogy a császár küldi.
– Úgy ám, de kapok-e a szőlőből? Martinecz most az ischli parkot rendezi
és az asszony jobban őrzi a szőlőt, mint Argus a colchisi bárányt.
Ugyanis a Burg kertjének üvegházában akkoriban a híres Martinecz
főkertész jeleskedett, aki már május elején érett szőlőt produkált egy
pár tőkén. Nagy ritkaság volt ez s ugyancsak kitüntetés a vendégnek, ha
májusi szőlővel kínálták a császári asztalnál.
– Igaz, – szólt a császár – az üvegházakra most a főkertész felesége
ügyel fel; mondja meg neki, hogy én parancsolom.
– Majd el is hiszi az nekem!
A császár nevetett.
– Úgy? Ön tehát így ítéli meg a helyzetét? Nem hisz magának a
főkertészné? Talán rászedte valamivel? Maga nagy kópé, Akli, sokat
mászkál a kertben, és a főkertészné csinos asszony. No hát, most az
egyszer kisegítem és egyszersmind leczáfolom a multra nézve (kedélyesen
megfenyegette a pecsétgyűrűs ujjával). De ne használja semmi rosszra!
Ezzel bizonyos nyárspolgárias bonhomiával leült az Akli asztalához és
sietve vetette papirra e néhány szót: «Ez egyszer igaz, amit Akli mond.
Ferencz császár.»
– No, ha nem restelli és ha eddig nem mondott az asszonynak csalfaságot,
ám mutassa fel neki!


IV. FEJEZET. SZILVÁSSYNÉ INTÉZETE ÉS A MEGZAVART IDILL.
Aklit kellemesen csiklandozta a császár ingerkedése s megszerzé
délutánra a szőlőfürtöt, fel se kellett mutatnia az uralkodó czéduláját,
amit a tárczájába tett el emléknek öreg napjaira. Mert a császári
nimbusz az egyetlen az emberi bohóságok közt, ami közelről se veszti el
teljesen a hatását.
Mindjárt kocsiba ült és elhajtatott az Ungargasseba, a Szilvássyné
nevelő-intézetébe. Komornak, felhősnek látszott az ég, pedig a nap
sütött. Nyugtalan, sötét gondolatok nyomták kedélyét. Máskor könnyű,
vidám érzésekkel jött ezen az úton. A kis leánynyal eltöltött csütörtök
délutánok most úgy tüntek fel neki, mint elmosódott édes álmok. Most
kezdte érezni a becsüket. A leányka rendesen várta már, meghallotta a
kocsizörgést és mire beért a közös váróterembe, már fel is tette kis
szalmakalapját a gesztenyeszín hajkoronája fölé. Aztán kirándultak a
zöldbe, labdával és lepkefogóval (az még az első évben volt), majd a
Wurstl-Prátert járták, a komédiás bódékat, a czirkuszt, a menazsériát,
meg a Ringl-Spielt; lóra vagy kecskére ült még maga Klipa is. Így
rövidítette a gyermekleányka az _Akli papa_ szót, lett belőle Klipa, a
második évben Klipi, a harmadikban Lipi; valóságos pajtások lettek; a
leányka csak nőtt, nőtt, mint egy pálma, a Klipi pedig nem nőtt többet,
hát egyre közeledtek egymáshoz. A csütörtöki mulatságok is változtak. A
következő epochában a kirakatokat nézegették a Grabenen, a tömérdek
csecsebecsét, a bábukat, a játékokat. Klipi a kezén vezette a leánykát
(mintha egy meleg, puha madárfészekben tartaná a kezét) s megérezte az
erek gyorsabb lüktetésén, ha valami megtetszett neki, bement a boltba és
megvette. Ekkor azután nagy esemény történt. Iluska hosszú szoknyát
kapott és a fülét is kifúrták. Bizony, nem is az a régi leány már ő
többet. Kikocsikáztak messze a városból a nyitott mezőkre, jártak a
füvek közt, nézték az ugráló szöcskéket, hallgatták a békák brekegését a
mocsáros helyeken, virágot szedtek és beharmatozták a czipőiket, néha a
szép batisztszoknyácska is csatakos lett. Jaj, mit szól majd ehhez a
madame? De mindegy, akármit szól is, azt, hogy pompásan mulattak, el nem
veheti többé tőlük.
Hanem egyszer megszólította őket egy paraszt csősz gorombán, hogy miért
tapossák le a füvet és szokás szerint zálogot akart tőlük venni.
A csősznek éppen ételt hozott ki egy bögrében a felesége, hallván a
férjét veszekedni, elkezdte kérlelni az öreget:
– Ej, ej, mit bántod őket! Láthatod, hogy egy szerelmes párocska, hadd
mulassanak szegények.
Kigyúlt az Iluska arcza, mint a fáklya, Akli is zavarba jött. A leány
szégyenlősen horgasztotta le szép fejét. Akli hallgatag lett, félszeg és
együgyű. Pedig milyen élénken, pompásan tudott ezelőtt csevegni. Talán
boszorkány volt a csőszné, hogy elűzte egyetlen vigyázatlan szóval az
eddigi könnyed, vidám, ártatlan társalgási hangot. Hová lesz az ilyen?
Próbálták, próbálták, de soha többé rá nem akadhattak.
Amint ott ült a kocsiban, elgondolkozva a multakon, mind előugrottak
ezek a kedves semmiségek, bohóságok olyképpen, mint az imádságos könyvet
forgató előtt a belé préselt illatos levendulalevelek. Mennyi édes óra!
Azaz, hogy mi is volt hát az az édesség bennök? Isten tudja! Ment, ment
a robogó fiakker, uj alakok, uj házak következtek, uj embertömegek
hullámzottak egymást keresztezve s mindez olyan idegen, kiállhatatlan
volt most Akli előtt. Elgondolta, hogy ebben a nagy Bécs városában semmi
sem az övé. És mégis úgy siet, de úgy siet, hogy a kocsik szürkéi mászni
látszanak, mintha két teknősbéka húzná a járművet. De hát hova siet? Mi
elé siet?
Ejh, bolondság, minden bolondság s hogy rá ne gondoljon a tömérdek
bolondságra, hangosan olvasta útközben a boltok czégtábláit: Müller,
Meyer, Prohaszka, Wodka.
De hát ez mind nem használt. A gondolatai sehogy se akartak befúlni
ezekbe a nevekbe. Sőt vagy czipők voltak a kirakatban és legott
előtoppant az Iluska piczike lába a czipőhöz, vagy női kalapok
piroslottak ki tarka-barka virágjaikkal az üveg alól és akkor alájuk
csúsztatta Akli fantáziája a leány szép arczát. Konyhai eszközök,
rézfazekak, üstök, kasztrolok csillámlottak a harmadik helyen s
egyszerre elszorult a szíve. Honnan támadt, honnan nem, egy falusi
kastély állott az út közepén, abban egy nagy konyha, abban szakácsok,
kukták sürögtek és egy kis báróné jött ropogós fehér kötényben
megkóstolgatni az ételeket a férje karján, aki nem volt más, mint a
czinikus Szepessy István.
Madame Szilvássy intézete egyike volt a legtökéletesebbeknek, pedig
akkor annyi nőnevelőintézet volt Bécsben, mint amennyi most a kávémérés.
A hatóság nemcsak szívesen engedélyezett ujakat és ujakat, hanem még
azonfelül mindenféle kedvezményekben részesítette. II. József mondta
egyszer a minisztereinek: «A magyar úri leányokat kell németekké
nevelni, ebben van a dolog fogantyúja s ha ez sikerül, száz év mulva a
szegedi tanyákon is németül fognak beszélni.»
És ez idők folytán szinte végrendeletévé vált. Az uralkodók pártolták az
eszmét, ami pedig a magyarokat illeti, könnyű Katát tánczba vinni. A
német műveltségen kívül nem volt más műveltség. A német irodalom
korlátlanul befonta, lekötötte az érzelmes női szíveket. A gonosz, vén
pók egyedül volt a nagy pusztaságban és minden röpülő muslincza az ő
kifeszített hálójában akadt meg.
A szegedi tanyákon ugyan nem beszélnek még most, száz év mulva se
németül, hanem az sikerült, hogy a tehetős magyar családok leányai a
birodalmi főváros intézeteiben nevelkedtek s behozták a német
szentimentálizmust. Hanem hát ez csak annyit ért, mint az importált
ischli víz. Kipárolgott otthon az ereje.
A Szilvássyné intézete különben nem volt germanizáló. A derék asszonyság
titokban a nőnevelés nem hivatalos részében a nemzeti érzéseket is
piszkálta magyar növendékeiben, a németre fordított «Hármas kis tükör»-t
gyakoroltatva velök üres óráikban:
Pressburger Comitat mit der Stadt von Pressburg,
Welche weit berühmt ist nach der Königs-Krönung.
Berühmt war auch Tyrnau mit der schönen Schule,
Lebt Bazin und Modor mit Freiheit in Ruhe.
Szegény, jó, öreg, bekecses, csizmás Kis Tükör urambátyánk, olyan
különösen vette ki magát tekintetességed ebben a német köntöskében,
azoknak a szép kis lánykáknak a mosolygó piros száján!
Hanem azért igazi szabadelvű intézet volt, mely sokban előtte járt a
mostaniaknak. Most is bizonyos egyenlőségi irányzat van, mert egyenruhát
viselnek a növendékek. Csakhogy mit ér az egyforma kalap és szoknya, ha
az egyiknek vagy másiknak hét vagy kilencz ágú koronával van a
zsebkendője hímezve és baronesznek vagy komtesznek szólítják, míg a
másik szürke polgári nevet visel. Madame Szilvássynál el voltak törülve
a nevek, következésképp a rangok is. A franczia forradalom még igen
közel esett. A guillotine pengéjének fénye még vakítóbb volt, mint a
nemesi czímerek…
Az ember, vagyis a kis bakfisch az intézetbe belépve, családi nevét
ideiglenesen elvesztette, beírták ugyan egy könyvbe (ez volt a tudás
könyve), de ezt a titkos levéltárban őrizték s csak az igazgatóné tudott
róla, a növendéklánykák maradtak pusztán Mariskák, Katalinok, Erzsébetek
és Kornéliák. A családi név szerint való megkülönböztetés tiltva volt
Szilvássynénál. Ez a kis köd, ez a titokzatosság persze csak annyira
takart, mint a fátyol az arczon, hogy a valóság vissza van fejlesztve
sejtelemmé, mert így sokkal, de nagyon sokkal ingerlőbb. A kis fruskák
akkor se tudtak már titkot tartani; titoktartás pecsétje alatt
elfecsegték, kik ők, mik ők otthon, de ez lehetett egy kis füllentés
vagy nagyzolás is, bajos volt ellenőrizni, minélfogva nem is csinált
akkora válaszfalakat a növendékek közt, mint a nyilt tudás. A legszebb
gyémántgyűrű se idéz fel irigységet és vágyat, ha keztyű alatt viselik.
Mindez természetesen a legmagasabb pedagógiai szempontból történik.
Szegény Pestalozzi Henrik János meg sem fordulhatott a sirjában – mert
még akkor nem halt volt meg.
Hanem hát a vetélkedés a lelemények szülőanyja. Annyi tömérdek ilyen
nevelő-intézet keletkezett, hogy ha meg akartak élni, ilyen
speczialitásokat kellett kigondolniok. A névtelen bakfischek! Hm,
érdekes! Mint ahogy a regruta leveti a ruháját, amit otthonról hozott s
a magazinból kap aerarialis köpenyeget, a bakfischek közt is neveket
osztottak ki, melyek jelezték az illetők előhaladását, szorgalmát,
tehetségét és magaviseletét is. Három országból voltak véve a nevek: a
mennyországból a csillagnevek jártak ki a jelesebb növendékeknek. Volt
például Venus Mária, Saturnus Magdolna, Jupiter Nina, stb. Kisebb
dekorumot jelentett a növényországból vett virágnevekbe jutni s itt
aztán megint sok fokozat következett a növények pompája és ritkasága
szerint: Akácz Malvinnál ugyanis följebb állott Tulipán Ágnes vagy Viola
Matild. De hát még Agavé Hedvig vagy Pálma Judit! A harmadik fokon az
állatnevek szerepeltek. Kacsa lett Miczi (ha el akarták szoktatni a
csunya járástól), Szarka Juliska (ha a szertelen csacsogást kifogásolta
a madame), Róka Borbála (ha ravaszkodó volt a kicsike), Rozsomák
Klementina (ha torkos volt), Medve Verona (ha sokat aludt), Macska
Zsófia (ha cziczomáskodni szeretett). Szóval, jól volt az megcsinálva.
Azonfelül finoman is. Mert az élesebben kidomborodó _tanügyi állatok_,
mint a szamár, ökör és liba, teljesen számüzve voltak az előkelő
intézetből. És az is okos dolog volt, hogy megfelelően az akkori
lélekvándorlási tanokhoz, a kis süldő kisasszonyok az egyik névből
belevándoroltak egy szebb névbe, ha üresedés támadt és ha arra az
intézetben eltöltött idő alatt érdemeket szereztek – s valóban érdekes
volt észlelni, hogy ez ártatlan teremtések mily stréberi dicsvágygyal,
milyen lihegő epedéssel törtek egyre följebb-följebb, a csillagokig. És
nem volt köztük olyan kis kacsa, vagy pillangó, amelyik nem álmodott
néha arról, hogy ő egyszer, valamikor Jupiter, Mars legyen, vagy
legalább cziczkóró.
Nem is volt egészen tréfa, mert privilégiumok jártak a dologgal, a
csillagországnak kétszer volt kimenője hetenként a rokonokhoz vagy a
rokonokkal, a virágországnak egyszer, az állatországnak ellenben egyszer
sem; az állatország csak minden két hétben kapott egy kimenőt.
Pompás, verőfényes májusi délután volt, éppen szerda és mind a három
ország künn labdázott a szép, téres kert pázsitján. A kisebb leányok
_Szent András majmát_ játszották. Mások ismét a hintán hajsókálták
magukat. Némelyek szaladgáltak, kergetőztek. Bogárszemü villik, vásott
kis ördögök birkóztak, mintha fiuk volnának. Ezeket hivták _spártai
szerdáknak_. Feledhetetlen gyönyörűség lett volna férfiszemnek ez a
látvány, – de hát éppen azért van rosszul berendezve a világ, hogy
minden volt itt, csak férfiszem nem. A szerda délutánok a legszentebb
belügy. A női test fejlesztésének ünnepe, a bűbáj fokozása, az
összegyült pajkosság, életkedv csapra eresztése, hogy kicsurogjon,
elfolyjon a semmibe, az elfeledésbe. Ehhez háborítatlan magány kell. Az
intézetben mindig fogadnak sürgős látogatókat. Csak szerdán délután nem.
A szerda délután még a sürgősség alól is ki van véve.
Annál meglepőbb volt tehát, hogy türelmetlen csengetés hangzott fel a
kapunál élesen. Az épület egész zárdaszerüen, magas kőfalakkal volt
körülvéve. Átbeszélni bajos lett volna, hanem egy kis lék volt csinálva
a kis tölgyfaajtón, azon át lehetett valahogy látni és beszélni is.
Az öreg kapus, Dimitri, betegen feküdt ma, helyette az oldalbordája,
_Frakáti_ (Frau Kati) végezte ezt a tisztet, férje papucsában csoszogva
jött jelenteni a madamenak:
– Egy fiatal ember akar az asszonysággal beszélni.
Ohó, egy fiatal ember! Villámként terjedt a hír szájról-szájra s ahogy
fegyveréhez nyúl veszély idején a katona, minden lány a toilettejét
kezdte igazgatni.
– Az lehetetlen. Pláne egy fiatal embernek. Miért nem mondta neki, hogy
most nem lehet? – förmedt rá Szilvássyné.
– Mondtam, de nem akar tágítani. Az asszonysággal akar beszélni.
A madame gondolkozott. Hiszen megeshetik, hogy valamely növendéknek
apja, anyja haldoklik, tehát sietve haza viszik.
– Nem mondta az illető, mit akar?
– Nem mondta. De azt hiszem, valami nagy úr lehet.
– Honnan gondolja? – kérdé Szilvássyné kiváncsian.
– Mert két pofont igért, ha be nem eresztem; az egyiket, hogy majd ő
adja, a másikat pedig, hogy az asszonyság adja.
– No, én az enyimet elengedem, Frakáti, – szólt mosolyogva a
tulajdonosnő – mert a szabályok szerint járt el; ami a másikat illeti,
hát majd meglátjuk.
S egy királynéhoz illő méltósággal emelkedett fel karszékéből, mely oda
volt állítva a pázsitos hely közepére, mint egy trónus. Sovány, magas,
kevély termete volt s okos, éles arcza, melyet ősz hajfürtök köritettek
matronai egyszerűségben.
Sietve ment a kapuhoz és kinézett a kémlőlyukon, de ugy látszik, nem
ismerte föl a jöttet.
– Ki van odakünn? – kérdé.
– Akli Miklós.
– Ön van ott, uram? De talán eltévesztette a napot? Holnap lesz a
kisasszony kimenője.
– Még ma óhajtanék vele beszélni.
– Ma nem lehet, – vágott szavába Szilvássyné – a szabályok értelmében.
– Valakinek a megbizásából, madame – hangzott ujolag kivülről. – Nem
akarom nevén nevezni ő Valakiságát. De hisz tudja a madame.
– Oh, minden esetre, minden esetre – sietett felelni a madame. –
Meghajlok Valaki előtt. Azonban az időpont alkalmatlan. A növendékek
mind itt künn vannak, labdáznak, játszadoznak és a toilettek hiányos
volta… hisz tetszik tudni.
– Inkább behunyom a szemeimet, madame, míg az udvaron átmegyek.
– Nem jobb volna, ha magával vinné a kisasszonyt?
– De jobb volna.
A madame odaintett egy pápaszemes, köpczös nevelőnőt, aki két kampaverő
fát vitt a kezében:
– Küldje ide, kérem, Búzavirágot!
– Búzavirág! Búzavirág! – hangzott egy percz mulva szerte a kertben. –
Búzavirág kerestetik.
A Búzavirág e perczben egy sűrű hársfa egyik ágán himbálózott
láthatatlanul, ahová egy fészek kedvéért mászott fel. Ügyes volt a
Búzavirág, mint a mókus és fogadott a Levendulával (Szepessy Klárával)
egy hősczinczérbe (mert Levendulának kettő volt), hogy ő feljut a
fészekig és megnézi, mi van benne. Hát fel is jutott, felhajtva fehér
virágos batiszt-szoknyáját térden felül s ott görcsbe kötve, hogy ne
legyen alkalmatlan útközben a mászásnál, everlaszting czipőit levetette
s úgy harisnyában kúszott fel a fészekig, ahol, képzeljék csak, öt apró,
tarka tojást talált. Jaj, milyen piczinyek, milyen édesek, milyen
tarkák! No, lett nagy riadalom. Tojást talált a Búzavirág! Mutasd csak,
szivecském, mutasd csak!
Szaladtak hatan is a fa alá a nagy csodára.
– Hajíts le egyet, Búzavirág!
– De megengedi-e a madame?
– A madame éppen nincs itt most, hívatták a kapuhoz.
– De megengedi-e a madáranya?
– Oh, te bohó! Hiszen az sincs itt. Ki tudja, hol röpköd. Valahol
Magyarországon. Aztán a tojásnak nincs anyja, kis oktondi, a tojásnak
csak gazdasszonya van. A tojás még nem fiók, tudd meg azt!
A Búzavirág ki volt pirulva a mászástól, meg a fölfedezés örömétől,
éppen olyan volt az arcza, mint az almafa virága, a haja pedig fölakadt
valami gallyban, kioldózott s mint a napsugarak aranykévéje csillámlott,
világított a zöld lombok közt.
– Hát jól van, – szólt lihegve – lebocsátok egyet, de nem fáj-e az a
tojásnak?
Nevettek aggodalmán társnői s kifeszítettek négyen egy nagy kendőt a fa
alatt, hogy abba hulljon. Potty! Az egyik leesett. Egy nagy sikoltás
hallatszott, majd fölharsant az öröm. Hopp, nem tört el! Enyim. De biz
az enyim. Aki kapja, az marja! Hajítsd le a többit is…
Ebben a perczben indult meg a keresés a Búzavirág után. Hol a Búzavirág?
Keresik a Búzavirágot. Hamar, hamar, Iluska! Hivat a madame. Valaki itt
van. Ereszkedj le iziben.
Búzavirágnak semmi se volt lecsuszni, egy pillanat és topp, lent volt a
gyepen, leoldotta, lesimította a szoknyáját, megigazította a haját és
nagy ugrándozással futott a madamehoz, mint egy szétszilajodott,
szétjátszott bárány.
– Búzavirág, lelkem, – mondta a madame – csinálj hamar odabent a
szobádban egy kis toilettet, mert itt van érted Akli úr. Beszélni valója
van veled.
– Akli úr van itt? – kiáltott fel Búzavirág élénken. – Hol van?
– Kívül van a kapun.
A leányka szelesen futott a szobája felé, de a folyosó lépcsőjéről
átkiáltott Aklinak:
– Jövök, jövök, Klipi-Lipi. Csak egy kis türelmet kérek.
Búzavirág gyorsan öltözött. Mintha csak maguktól szaladtak volna rá a
ruhák. S mikor aztán odasimultak, ki a vállaihoz, ki a csipőjéhez, úgy
látszott az egész, mintha velök nőttek volna, ahogy a madárnak a tolla.
Akkor az a bolondos szoknya volt divatban, amiből a derék mindjárt a
hónaljánál kezdődött, hanem azért ebben is szép volt a Búzavirág.
Föltette a rózsabimbókkal diszített kalapját, megkérdezte a tükröt s a
tükör azt felelte: «Csinos vagy, Búzavirág, kimehetsz.»
Még a szemöldökén simított egyet, fölkapta a csipkés mantilláját és
vidám menuette-lépésekben lebegett ki az udvarra, ahol legott kinyitotta
a kapu kis ajtaját Frakáti.
– No hát, itt vagyok, Klipi-Lipi, mit akar? – S meghajtotta magát pajkos
hódolattal.
Az az enyelgő hang, az a természetes, vidám és tréfás bizalmaskodás
varázslatos melegséggel szokta át- meg átjárni az Akli lelkét, de
hasztalan, ma ott nagy zuzmara lehetett, mert el se mosolyodott a
kedélyes beköszöntésre.
– Egy kis komoly beszélgetésem volna önnel, kisasszony.
– Komoly beszélgetése? Maga tréfál. Hát szokás én velem komolyan
beszélni? Igazán kiváncsi vagyok. No, kezdje meg hát!
– Majd ha alkalmas helyre érünk, itt az utczán nem lehet. Hát hová
menjünk?
– Hiszen mondta már, hogy alkalmas helyre.
– Mit nevez maga alkalmas helynek?
– Én az olyat, ahol fagylalt van.
– Én meg az olyat, ahol emberek nincsenek.
– Az egyik kizárja a másikat, mert ahol emberek nincsenek, ott nem lehet
fagylalt.
– Maga javíthatatlan nagy gyerek, üljön fel.
Mind a ketten felültek a kocsira s Akli azt parancsolta a kocsisnak,
hogy hajtson a Stadtparkba.
Teljes pompával sütött a nap, szinte szúrt, de ilyenkor még nem
bágyasztó, mert a természet fiatal. Bécsnek ezt a parkját abban az
időben nagyon elhanyagolták, még a békák is kuruttyoltak az előző napok
esőzéseitől támadt pocsolyákban. Az utak se voltak kavicsokkal, homokkal
meghintve, mint most: porzót a régiek csak a tinta felszárítására
használtak a leveleken és aktákon, imitt-amott egy kis sár is akadt s a
szép nyulánk leány mindkét kézzel fölfogta a szoknyáját útközben. A
sárosabb helyeknél pedig, ahol a kis topánka esetleg bennragadt volna
vagy pedig ugrani kellett, úgy kivánta az etiquette, hogy a kísérő, se
szó, se beszéd, átkapja finom illendőséggel a derekát s áttegye a tulsó
oldalon a szárazra. Nem tartotta ezt senki szemérem elleni vétségnek
vagy szemtelen tolakodásnak. A régi, becsületes világ nem úgy itélt,
mint ez az uj. Bár közel járt is valaki a tiloshoz, még azért nem volt
tolvaj. A látszat is csalt akkor, ma már a nem látszat is gyanus.
Akli is átemelte egy-két helyen a kis bakfischt, míg végre is eljutottak
az első magános padhoz, egy nagy platán alá, melynek koronája szeliden
lehajolt a pad fölé, amibe annyi név, annyi kezdőbetű volt belefaragva,
hogy szeriszáma nincs. Az Amor _rovás-írása_ a legegyszerűbb; mindenki
látja, érti, el tudja olvasni a padokon, a fák beforrt kérgein és mégis
külön titok minden betűje.
– Itt háborítatlanul beszélgethetünk, – mondá Akli – erre kevesen
járnak.
Leültek egy padra egymás mellé.
– Nini, nini! – kiáltott fel élénken a leány, egy mókust látva
fölszaladni az átellenes fára.
Aklit azonban ebben a pillanatban egy csöppet se érdekelte a fürge
mókus; komolyan, szomorúan nézett a leány szeme közé.
– Hagyjuk most az efféle bolondságot, Iluczi. (Akli így nevezte őt
beczézgetően.) Maga most már nagy leány lett és jövendőjéről kell
gondoskodni. Az életnek egy fontos mozzanata előtt áll s azért
mindenekelőtt vágjon egy kissé komolyabb arczot és figyeljen rám.
– Iszen figyelek már. No, nézzen meg!
S ezzel felhúzta szemöldjeit, összeránczolta homlokát, kimeresztette a
szemét, megcsucsorította a piros szájacskáját úgy, hogy
félreérthetetlenül a madame-ot mímelte. Olyan megenni való volt azonban
így is, hogy Akli elfordította tőle a fejét és így beszélt hozzá:
– Mindenekelőtt őszinteséget kívánok öntől. Igérje meg, hogy az lesz.
– Ígérem, felelte a leány, szakasztott a madame hangján.
– Önnek egy titka van, kisasszony.
Kémlő tekintetet vetett rá, lopva.
A leány összerezzent, arcza fölvette a saját jellegét és piros lett,
mint a rózsa, fejét szégyenlősen lehajtotta.
– Honnan tudja? – kérdé fojtott hangon.
– Tehát igaz! – szisszent fel Akli fájdalmasan. – Ön szereti?…
– Egy kicsit! – vallotta be szemérmetesen.
– Szent Isten! lehetséges-e? – fakadt ki Akli önkénytelenül.
A leány vállat vont.
– Hát olyan nagy bűn az? – kérdé daczosan.
Akli nem válaszolt, szemei elhomályosultak, a fák forogni kezdtek vele
és messze túl a fákon a házfedelek is futásnak eredtek a füstölgő
kéményeikkel és ugy látszott neki, egymásnak rohannak, mint az
összetülekedő bikák. Halántékai lüktettek, feje szédült.
– Ezt akartam csak tudni, – motyogta zavartan, sápadtan – csak ennyit,
és ez elég… éppen elég, és…
Elhallgatott, tompán, hülyén bámult maga elé, miközben megijedt, hogy
talán elárulta, ami lelkében forr s erőt véve magán, tettetett
egykedvűséggel folytatá:
– És hát mikor történt ez?
– Most a télen.
– A Szepessy kisasszony közbenjöttével…
– Igen. Ő is tud róla. De csak én vagyok a bűnös.
A férfi egy sóhajtást nyomott el s aztán, mint egy fájdalmas műtéthez,
hozzálátott a kötelességéhez.
– Fel vagyok hatalmazva, kisasszony, jelenteni önnek, – szólt
ünnepélyesen – hogy ő ma ott volt a Burgban.
– Ki? Szepessy kisasszony? – kérdé a leány, fehérre válva.
– Dehogy. Ő.
– A madame? – folytatá a faggatást hüledezve.
– Dehogy. Ő maga.
– Ő maga? Hogyan?
– Igen, igen, ő, akit szeret és vallomást tett a császár ő felsége füle
hallatára is.
De már erre felugrott a leány, csengő kaczagással.
– Jaj, ne bolondozzon, Klipi-Lipi. Hogy elrémített, rossz ember, a
rettenes tréfáival. Hát most látom csak, hogy évődik velem.
– De becsületemre mondom, hogy ott volt.
– Hát ki vitte volna oda?
– Magától jött és olyan lármát csapott…
– A lekváros bödön?
– Miféle lekváros bödön?
– Hát amiről én beszélek.
– Nem értem – motyogta Akli zavartan.
– Most már én sem. Hát nem arról beszéltünk?
– Persze, nem.
– De hisz ön a titkomat kérdezte s nekem csak ez az egy titkom van. Hát
nem tudja? Oh, maga gonosz lélek, hogy rászedett s milyen csacsi voltam,
hogy elmondtam.
Nevetett is, haragudott is, az ajkát fölbigyesztette és haragosan
fenyegette meg Aklit az öklivel.
– Megálljon! Visszaveri ezt Ludas Matyi!
(Éppen a mult csütörtökön olvasta fel neki Akli a Ludas Matyi
történetét.)
Akli pedig úgy örült ennek a fordulatnak, mintha csöpögtetett mézzel
kenegették volna a száját.
– Dehogy volt csacsi, dehogy volt. Sőt valóságos kicsike bölcs. Úgy,
úgy. Magam is észreveszem már, hogy két malomban őröltünk. Majd csak
eligazodunk lassan, lassan. De lássuk előbb egész mivoltában az egyik
malmot. Hát mi az a lekváros bödön, mondja csak?
– Nem mondom! – toppantott a leányka a lábával. – Most már azért se.
– De ha nagyon, nagyon kérem.
– Akkor se.
– Jó szóért jót várj. Nem kívánom ingyen. Nézze csak, mi van itt.
Kitakarta finom selyempapirosokból azt a fürt szőlőt, amit magával
hozott. A szőlő csábítóan nevetett a bakfischre. Ő is majd elnyelte a
szemével.
(Nem kell még ennek a főkötő – gondolta magában megnyugodva Akli.)
– Ezt a császár küldte magának, de én csak úgy adom oda, ha vall.
Próbált ellentállani, gondolkozott, miközben lopva nézte a góhér fürtöt,
aztán elnevette magát.
– No adja hát ide, maga kiváncsi!
– No hát itt van, maga paskorta.
– De kikötöm, hogy soha senkinek se szól róla, mert halálra szégyelném,
ha azt valaha idegen ember megtudná.
– Nem szólok senkinek.
– Lelkére mondja?
– Lelkemre.
– Van is magának lelke!
– Persze, most már lelkem sincs, amióta szőlőm nincs, amióta odaadtam.
– No hát hallgasson ide, hadd rázzam le hamar a nyakamról.
– Csupa fül vagyok.
– Várjon, előbb megkóstolom. Ej, menjen a szőlőjével! Hiszen még nagyon
savanyú. Hát ugy volt az… de nincs-e itt közelben valaki? Mintha az