A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 11

– A részleteket tartsd meg magadnak a fáradozásod jutalmául – szólt
boszusan Kávássy.
– Akkor még csak egyet kell elvégeznünk. Remélem, nem kivánjátok tőlem,
hogy egyedül fizessem a magánkutatót?! Igaz, az első hiba az enyém volt,
de ezt levezekeltem a sok szaladgálásommal; és nem illenék, hogy jómódú
urak egy szegény ördög költségén elégítsék ki a kiváncsiságukat…
– Nem vinne el az ördög, a magánkutatóddal együtt?!…
– Neked úgy kell! – torkolta le Kávássyt a Páter. – Mit indulsz el egy
részegnek a kotyogása után?!… De én, akinek semmi közöm az egész
dologhoz?!… Még pénzt is áldozzak érte, hogy tisztázhasd azt a
barátodat, aki ezután a mentő-akció után épen engem buktat ki a
Szövetség elnöki székéből?!

V.
Rétháti, a feddhetetlen és kifogástalan gentleman, két nappal az után,
hogy óriási többséggel választották meg a Szövetség elnökévé, órákig
azon törte a fejét, hogy mit hazudjon annak az öregasszonynak, akitől a
vasárnapi lakoma előreláthatóan nagy költségét mindenáron meg kellett
szereznie: az édesanyjának.
Mert azzal tisztában volt, hogy ha becsületesen megmondja neki: »Mama,
nekem sok embert kell megvendégelnem és sehonnan se tudom az ehhez
szükséges pénzt megszerezni«, a kis öregasszony azt fogja felelni:
– Ó, édes, szegény Geo-m, de hiszen tudod, hogy most nekem sincs
pénzem!… És ha volna is pénzünk, mért költekeznél erre?!… Megvendégelni
egy egész sereg embert!… már hogy lehet ezt megvárni egy olyan fiutól,
aki nem gazdag?!… Fizesse meg a vacsoráját kiki és úgy ünnepeljenek!
Bolondság volna ilyenekre szórni el a pénzt, még akkor is, ha nem volna
szükségünk minden garasunkra!…
Pedig boldoggá és büszkévé tette az a tudat, hogy az ő szép és nagy fia,
ez a vasgyúró, aki mindenkit legyőz, ez a bajnok-fejedelem, ez a férfiak
disze-virága, ilyen kitüntetéshez jutott, amit különben természetesnek
talál. De úgy gondolkozik, hogy Geo-t most már nem lehet lecsapni az
elnökségből, ha nem is fizet pezsgőt fűnek-fának. Hát mért fizetne
akkor?! Uriember nem kivánja ezt tőle s a léhütőknek fizessen?!
Ő ezt nem érti. Soha se fogja elhinni, hogy nem az a legbölcsebb dolog a
világon, ha az ember élére rakja a garast és mindent megtakarít, amit
csak félredughat. Hogy stilusosan kell élni, ha az ember valami
nagyobbra tör és ki akar emelkedni a szegénységből. Hogy sikereket csak
az érhet el, akinek van szive, apró ajándékokkal kötelezni le az egész
környezetét. Hogy a világ csak attól nem sajnálja az elismerését meg a
nagy ajándékait, akiben nem vesz észre kicsinyességet, aki imponálni tud
neki az uri föllépésével.
Ő ezt, szegényke, már soha, de soha nem fogja átlátni.
És igaz, legutóbb nagyon is kimerítette azt a régi szekrényt, melynek a
legfelsőbb polcán, a tiszta fehérnemü alatt, Maman a szegényes kis
kincstárát tartotta: a takarékpénztári könyveit, az egypár
értékpapirját, az aranyait. Igaz, mostanában mindent elszedett tőle,
amit csak elszedhetett; igaz, szegényke meg is mondta neki:
– Geo-m, lelkem, édes szerelmem, most egy darabig légy takarékos, mert
hamarosan nem tudnálak kisegíteni. Légy takarékos, angyalkám; hidd el
anyádnak: kis patakokból lesznek a nagy folyók.
De hát ezt a lakoma-költséget a föld alól is elő kell teremteni. Most
amikor olyan nagyot ugrott előre és annyi tekintet szegeződik rá, nem
mutatkozhatik kicsinyesnek. A karriérje megköveteli, hogy stilusos
legyen a föllépése. A hirtelen letörést jelentené, ha a népség és
katonaság úgy itélne, hogy: gazdag embert kellett volna választani
elnöknek.
És anyjának, ha nem az egyik, hát a másik rejtekben, még okvetetlenül
van annyija, amennyiből két lakoma is kifutná. Hiszen minden fiókban,
minden ládában el-eldug egyetmást, arra gondolva, hogy ha egyszer
meglopnák, akkor is megmaradjon az, amit a tolvaj nem talált meg. Minden
sarokba félrekapar valamit, szegényke.
Még ha véletlenül minden pénz nélkül volna is, akkor sem egészen
vagyontalan. Mert az ékszerei bizonyosan megvannak. Ezektől csak
régente, a legnagyobb szükség idején vált meg egy-két napra; és ha
azokban a rossz napokban néha a zálogházba is el kellett mennie: mihelyt
pénzhez jutott, mindig az volt első dolga, hogy sietett kiváltani az
ereklyéit; nem volt nyugta, amig ezek nem kerültek haza.
Hát a legrosszabb esetben ezeket az ékszereket most is be lehet vinni a
zálogházba.
De ha azzal állít be hozzá, hogy lakomaköltségre kell a pénz, a kis
öregasszony nem fogja megérteni a bankett szükségességét és hogy megóvja
Geo-ját a pazarlástól, le fogja tagadni, hogy még van annyija, amennyi
most Geo-nak kellene. Nem azért, hogy magának tartsa meg, hanem hogy
eltegye Geo-nak, »valami hasznosabbra«. Hiába magyarázgatná anyjának,
milyen sokat jelent neki ez a bankett, beszélhetne órákig, a makacs kis
öreg ezt soha se látná át. És ha az ékszerek is szóba kerülnének,
erélyesen védené relikviáit, talán sirna is… ami Geo-t mindig
elérzékenyíti és leszereli.
Tehát valami mást kell kieszelni.
Szó sincs róla, nem szép, sőt nagyon csúnya dolog, nem járja, hogy
ennyire kifosztja szegénykét. De módjában volna-e anyjának a sorsán csak
a legkevesebbet is változtatni, ha soha el nem venne tőle semmit, sőt
még ő kinálna neki akármennyit?! Nem. Nincs hatalom, amely rábírhatná,
hogy nagyobb lakásba menjen, két cselédet tartson, kocsin járjon, hogy
többet költsön a kosztjára és ruházatára, hogy költekezzék egy kicsit a
szórakozásra is. Neki mindez nem kell. Neki az az egyetlen öröme, neki
az a boldogság, ha félrerakhat Geo-nak. És mert nincs hatalma ezen
változtatnia, nem vét az anyja ellen nagyot, ha elszedegeti a pénzét;
tulajdonképen csak előbb költi el, ami ugyis rámaradna, amit később
ugyis csak ő költene el.
Milyen furcsa is egy anya!… némelyik anya!…
Eszébe jutott, nem először, de most is csak egy pár pillanatra, milyen
nagy ideje annak, hogy az anyja mindent elvon magától, amit csak lehet
és mindent félrerak neki. Azóta van ez így, amióta szegényke huszonhárom
éves korában özvegyen maradt. Ez a kis öregasszony már a fiatalságát is
abban töltötte el, hogy órát adott és megint órát adott, reggeltől
estig, mert azt akarta, hogy Geo-nak mindene meglegyen és mert soha se
volt elég neki, amit Geo-nak félretehetett.
Még tizenhat éves se volt, amikor árva lett és gyászruhájában ide
került, ebbe a neki idegen országba, egy grófi házhoz. Három évvel
később férjhez ment a gróf ispánjához, egy olyan Rétháti Gyurkához,
amilyen ő ma. Aztán, mikor az erős embert a véletlen megölte, a kis
fiával meg a grófi család ajánló levelével felköltözött Budapestre és
elkezdte azt az életet, amelyet ma is folytat. Reggeltől estig egyik
leckéről a másikra siet… mert mindig siet, hogy későn ne érkezzék, de
nem ül villamosra, hogy annál több maradjon Geo-nak… már úgy megszokta a
sietést, hogy otthon is sietve jár-kel a szobában.
– Ej, no, nem olyan nagy dolog az, francia órát adni!… – csitítgatta
Rétháti a lelkiismeretét, mialatt az anyja lakása felé tartott. – Az
ember eldiskurál… és úgy megszokta, hogy már inkább mulatság neki,
kivált az ismerős családoknál.
– Geo, neked valami bajod van! – kiáltott fel az özvegy Réthátiné,
amikor felágaskodott, hogy megcsókolhassa a fiát, aki lehajolt hozzá. (A
kis öreg olyan csöppség volt, hogy a hónaljáig se ért Geo-jának.)
– Nincs nekem semmi bajom – felelt a vasgyúró.
De ehhez is, később is, olyan szomorú pofákat vágott, mint akit már el
akar vinni az őszi szél.
– Geo, mi bajod? Mit akarsz eltitkolni előlem?
Geo egy darabig úgy lógatta a fejét, mint akiből harapófogóval se lehet
kivenni a titkát. De a kis öregasszony addig sürgölődött-forgolódott
körülötte, addig faggatta-vallatta, míg végre előállott vele, hogy:
kártyázott, vesztett és nemcsak a készpénze úszott el, hanem adósságot
is csinált, becsületszóra.
Aztán lehorgasztotta az orrát, mint amikor pénzt szokott kérni.
– Mennyivel maradtál adós?
Geo megmondta az összeget.
– És ezt huszonnégy óra alatt ki kell fizetni?
– Valamivel több időm van rá. Vasárnap estig kaptam haladékot.
– Ó, addig nem szerezhetem meg! Ha legalább egy hetünk volna rá!
– Hiszen tudom, hogy nincsen pénzed. De… ha nem féltenéd annyira az
ékszereidet…
– Geo, te megint megcsalsz engem, mint akkor, amikor a rossz lánynak
adtál pénzt!…
– Félreértettél. Épen azt akartam mondani, hogy az egyetlen dolgot, amit
felajánlhatnál, el se fogadnám, mert tudom, mennyire aggaszt, ha az
ékszereid nincsenek itthon… De minek is beszélünk erről?!… Látod, nem
akartam elmondani!… Igazán nincs értelme, hogy nyugtalanná tegyelek
vele. Majd csak előteremtem valahonnan. Te ne is törődjél a dologgal!…
Hogy ő ne törődjék Geo-nak a kártyaadósságával!
Még sokáig tanakodtak. Aztán, mikor Geo menni készült:
– Majd megpróbálok holnap valamit – szólt a kis öregasszony. – De ha azt
hiszed, hogy neked előbb sikerülhet, hát nézz utána te is!… Az
ékszerekre majd csak akkor gondoljunk, ha nem marad más választásunk.
Szombat délig erre még ráérünk.
Geo megigérte, hogy holnap este is jelentkezni fog, hirt adni róla,
milyen sikerrel járt a kisérletezése. Aztán kezet csókolt és elment.
– Igazán kellemetlen, hogy erre kellett fanyalodnom! – gondolta, amíg
lejutott a lépcsőn. – Szegényke!… Milyen sokba került neki az az öröm,
hogy anyává lehetett, milyen hosszan fizet azért a hároméves, rövid, rég
elmult boldogságért!…

VI.
Tíz percig se aludt s már felriadt. Azt álmodta, hogy szörnyű meredek
szélén vezette kis Geo-ját és fiacskája egyszerre csak kirántotta kis
kövér kezét anyja kezéből, szaladni kezdett, elcsúszott és leesett a
mélységbe.
– Istenem, milyen őrült vagyok!… De hiszen Geo az öngyilkosságot
forgatja a fejében!… Szegény, drága gyermekem!… De hát hol volt az
eszem?!… Pedig, ha nem vagyok olyan együgyü, meg kellett volna értenem,
mért nem akarja megvallani, hogy mi bántja?!…
Kiugrott az ágyból és öltözködni kezdett, hogy utána rohanjon. De aztán
eszébe jutott, hogy Geo ebben az időben máskor se szokott otthon lenni…
épen ma menne haza, amikor a halál gondolatával vívódik?!…
– Dehogy van otthon, szegény gyermekem!… Ki tudja, hol barangol a sötét
éjszakában?!… Talán ő maga se tudja, merre jár!…
(Vidáman beszélgetett és ivott, a feddhetetlen gentleman.)
Visszafeküdt az ágyába.
– Még csak tizenegy óra. Istenem, mikor lesz még reggel!… Mit fogok még
addig kiállani!… De úgy kell nekem!… Úgy kell egy ilyen önző vén
kutyának!… Hát aztán, ha elvesznének is az ékszerek?!… Mi az?!… De ha…
ó, még, a gondolat se alakuljon ki bennem!…
És telesirt két zsebkendőt.
– Itt ül szegény, nálam – zokogott – majdnem egy óra hosszat, a
legnagyobb gyötrelmek közt, rosszul titkolgatott kétségbeesésben és
nekem eszembe se jut, hogy hiszen még pénzem is van, csak ki kell
nyujtanom érte a kezemet!… Mert itt van, a fiókomban, amit a temetésemre
szántam, hogy neki erre ne kelljen költekeznie, egy takarékpénztári
könyvben!… csak át kellett volna adnom neki!… O, ezt az éjszakát nem
felejtem el!… De megérdemlem, megérdemlem!…
Egész éjjel nem hunyta le a szemét.
Öt órakor fölkelt s rohant a takarékpénztári könyvvel a fia lakására. A
bajnok ur épen akkor érkezett haza.
De csakhogy élt!…
Amikor kisirta az örömkönnyeit, már nem lehetett szó arról, hogy
hazamenjen és egy-két órát aludjék. Néhány hónap óta már hétkor meg
kellett kezdenie a leckéit egy kisasszonynál, akinek javító vizsgálatot
kellett tennie a francia nyelvtanból s aki máskor nem ért rá órát venni.
És mire Geo horkolni kezdett, a picinyke bajnok már ott volt az élet
nagy küzdőterén és diktálta a kisasszonynak, hogy mit irjon:
– Les chambres hautes ne sont-elles pas saines? Oui, Monsieur, et l’eau
pure est aussi très saine.


TARTALOM.
A tóparti gyilkosság 3
Családalapítás 116
A házibarát 153
Bajnokok 180