A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 05

isteni szerencséje cselekvésre nem indítja az én lelkes és minden harcra
kész jóindulatomat.
– Tudod, mit? Hát én is mondok neked valamit! – Heveskedtem és akkor már
szentül hittem, amit elszavaltam. – Még pedig azt mondom neked, hogy
most sem hordhatnád békében ezt a keménykalapot, ha nem látnák, hogy
sokat vagyok veled. De most már nem mernek megtámadni, mert tudják, hogy
a barátom vagy és engem ismernek, az öklömről!
A szemembe nézett és annak az embernek a hangján, aki elfojtja a
boszúságát, mert mindenáron mérsékelni akarja magát, így szólt:
– Úgy?! Hát te azt hiszed, hogy én holmi pipogya fráter vagyok?! Hogy én
félénk vagyok?!… Úgy?!… Hát erre mondhatnék neked valamit! De nem mondok
semmit… inkább csak hidd, hogy félénk vagyok! Mert: ne szólj szám, nem
fáj fejem!
Ez a pár szó nagyon kiváncsivá tett. Unszolni kezdtem, hogy ne hallgassa
el, ami az imént kikivánkozott belőle. Hiszen nekem csak elmondhatja?!…
a legjobb barátjának!…
Jobbkezének mutatóujját a szájára tette, elkapta onnan és tagadóan
integetett vele. Aztán megint a szemembe nézett, jelentőségesen
pislantott, majd kimeresztve a szemét, megint csak azt mondta:
– Ne szólj szám, nem fáj fejem!
És hiába könyörögtem neki, kijelentette, hogy ezt az egyet még nekem se
fogja elmondani, mert ez főbenjáró dolog. Aztán másról kezdett beszélni,
és mikor látta, hogy nem akarok csak úgy egykönnyen lemondani a
kiváncsiságom kielégüléséről, hanem egyre nógatom: egyszerüen nem felelt
a kérdéseimre.
Mindez »próba közben« történt a padlásunkon. Már előbb arra kezdett
tanítani, hogy az _Angolosan_ címü bohózatban hogyan kell játszani az
angolt. Nem akartam, hogy folytassuk a játékot, amíg el nem árulja, hogy
a rejtelmes szavaival mit villantatott meg előttem és mit akar mégis
eltitkolni: újra sürgettem a felvilágosítást, de leintett és elkezdett
komédiázni.
Átláttam, hogy semmiféle kunyorálással nem csiklandozhatom ki belőle,
amit az előbb elharapott, és – lemondva arról, hogy valaha hozzájuthatok
titokzatos szavainak izgatottan várt magyarázatához – én is
belemelegedtem a játékba.
Már-már kezdtem elfelejteni a dolgot, és talán végképen elfelejtettem
volna, de egyszerre csak beleszőtte az angol szavaiba azt, amivel már
vagy háromszor utasította el a kérésemet:
– Aó, jesz!… Ne szólj szám, nem fáj fejem!
Ez ujra felsarkantyuzta a kiváncsiságomat. Elhatároztam, hogy nem
nyugszom addig, mig ki nem csikarom belőle a titkot.
Hazakisértem és az egész úton nyakgattam, hogy mondja meg nekem, mi
jutott eszébe. Hivatkoztam rá, hogy barátok közt nincs titoknak helye.
Hogy amit nekem mond el, az el van temetve, mert hiszen esküvel fogadtuk
meg egymásnak, rettenetes esküvel, hogy egymás titkait soha senkinek se
fogjuk elárulni.
A fejét rázta.
Még egy darabig faggattam, aztán belefáradva a hosszadalmas és hiábavaló
szópazarlásba, így fakadtam ki:
– Tudod, mért nem akarod megmondani? Mert nincs mit! És csak kiváncsivá
akartál tenni!
Rám nézett és gúnyos hangon azt mondta:
– Oh!… Oh!… Oh!… Azt hiszed?!…
Mintha Boldényi bácsit hallottam volna… amikor, mint Morsauf gróf azt
mondja Morsauf grófnénak _A völgy liliomá_-ban:
– Oh!… Oh!… Oh!… Azt hiszi, asszonyom?
– Azt! – feleltem, abban a reményben, hogy ezzel a váddal mégis csak
kiugrathatom a nyulat a bokorból.
– Pedig én ármányra és cselszövésre nem vagyok képes – szólt Agenor. –
És hogy barátodról ne tételezz fel ilyesmit, hát jól van, elmondom!
Végre is te, aki két borzalmas esküvel fogadtad meg, hogy semmiféle
titkomat soha senkinek se fogod elárulni, nagyon jól tudod, hogy
főbenjáró titkot elárulni annyi mint: kimulni a vérpadon!… Hát legyen!…
De nem!… Mégsem mondom meg!… Ne szólj szám, nem fáj fejem!…
Mig ezt elmondta, meglehetősen ellentétes érzéseim voltak. Először
örültem, hogy: no, végre megtudom, mi az, amit el akart hallgatni!…
Aztán, a borzalmas eskü, de kivált a vérpad említésére, egy kicsit
megijedtem a titoktól és azt kezdtem kivánni, hogy: bár inkább ne
mondaná el!… Végül, mikor ez a kivánságom teljesült, megint a
kiváncsiságom kerekedett felül, s már magam se tudtam, mit óhajtsak.
Néhány percig szótlanul haladtunk egymás mellett. Már nagyon közel
voltunk a Csapó-utcai házhoz.
Egyszerre Agenor megállott s amint én is megállapodtam, megint a
szemembe nézett, aztán így szólalt meg:
– Oh!… Oh!… Oh!… Hát te azt hiszed, hogy én félénk vagyok?!…
Egész testében kiegyenesedett, szép lassan magasra emelte a fejét s
nagyon furcsán nézett rám.
Tisztán emlékszem: ekkor vettem észre először, hogy a nyaka milyen
feltünően hosszu.
Az volt a nyelvemen, hogy: nem, azért nem tartom őt félénknek… de – most
már magam se tudom, azért-e, mert Agenor különös viselkedése nagy
zavarba ejtett, vagy azért, mert talán a kiváncsiságom ösztökélt arra,
hogy hallgassak – nem mondtam ki ezt a pár szót.
Megint szótlanul ballagtunk odább és így értünk el a szappanos házához.
Ekkor Agenor körültekintgetett és mikor meggyőződött róla, hogy a
közelben nincs senki, aki meghallhatná a szavait, megfogta a kezemet,
ismét a szemembe nézett és halkan azt mondta:
– Hát tudd meg, hogy én már megöltem egy embert!
Aztán megrázta a kezemet és besietett a kapun.

V.
Ez a váratlan közlés és az egész jelenet, amennyire meglepett, olyan
megriasztó hatással volt rám. De másnapig abban reménykedtem, hogy
Agenor majd nevetve jelentkezik és egy kis ingerkedés után megvallja,
hogy csak rám akart ijeszteni.
Nem így történt.
Vasárnap következett; nem kellett iskolába mennem. És mert a
nyugtalanság annyira gyötört, hogy nem tudtam megvárni a kora délutánt,
amikor Agenor mindennap eljött hozzám: tiz óra tájban megindultam
fölkeresésére és beállítottam a Csapó-utcai házba.
Csak az öregasszonyt találtam otthon, akitől megtudtam, hogy Agenor
próbán van.
Öt perc multán már a szinház kertjében voltam s itt sétálgattam egy kis
körben le s fel, folyton szemmel tartva a szinészek kapuját, majdnem
délig, amikor végre Agenor alakja is megjelent a kis kapu körül ácsorgó
művészek csoportjában.
Nem kerülte ki a figyelmemet, hogy nevetve rohant ki a szinházból, egy
másik fiúval. És vidámságának láttán nagy kő esett le a szivemről.
Egyenesen feléje tartottam. Már messziről észrevett s az arca egyszerre
elkomorodott. De mindjárt hozzám sietett és már néhány lépésnyi
távolságból üdvözölt, a szokott módon:
– Szervusz!
– Úgy-e – szóltam halkan, amikor olyan közel jött hozzám, hogy kezet
foghattunk – Tegnap… estefelé… csak tréfáltál?
– Mért? Mert az előbb nevettem? – felelt. – Hiszen csak nem árulhatom el
magam azzal, hogy nem tudom milyen pofákat vágjak?! Vagy azt akarod,
hogy a bitófára jussak?
Kegyetlenül nézett rám, mintha én öltem volna embert.
– Hát… igazán?… – dadogtam.
– Majd ebéd után mindent elbeszélek – szólt, igen nyugodtan. – Most csak
eredj haza és ne áruld el az ijedt nézéseddel, hogy tudod a titkomat.
Ami megtörtént, az megtörtént. Ne felejtsd el, hogy nemcsak barátom
vagy, hanem egy titkos bandának az alvezére is! Három órakor nálad
leszek. Addig is, légy néma, mint a sir!
Sarkon fordult és visszament ahhoz a fiúhoz, akivel kijött a szinházból.
Haza támolyogtam.
Egy falatot se tudtam enni s egyre az órát lestem. Végre, valami
kevéssel három óra előtt, Agenor benyitott a szobámba, ahol
mozdulatlanul ültem egy széken, csak úgy rábámulva az ölemben lévő
iskolai könyvre.
Alig ismertem rá. A haja kúszált volt; erre-arra lógatta a fejét; és
miközben beszélt (vagy inkább suttogott), minduntalan egy-egy mély
sóhajtás szakadt fel a melléböl.
– Hol beszéljünk? – kérdezte. – Találj ki valami olyan helyet, ahol
senki se hallgathat ki bennünket! Azt gondoltam, hogy kihivlak a
nagyerdőbe. De ott a bokrok közt kémek rejtőzhetnek. A legtanácsosabb az
volna, ha egy sirboltban beszélnénk… Nem mehetünk le legalább a pincébe?
Már jobban szerettem volna, ha nem kell meghallgatnom a titkát. De a
kiváncsiság is emésztett; és szégyeltem megvallani neki, hogy félek a
bizalmasságától.
– A pince be van zárva – feleltem, kissé remegő hangon. – De… menjünk
fel a padlásra, mint máskor!… Ez nem tünik fel… és odafenn, hidd el, nem
hallgathat ki bennünket senki!…
– Hát úgyis jól van!… – szólt, nála szokatlan engedékenységgel, sőt a
példátlanságában szinte elrémítő megadással.
És megint nagyot sóhajtott.
Aztán, mintha azzal se törődött volna többé, hogy valaki kihallgathat
bennünket, már akkor elkezdett beszélni, amikor a padlásnak csak a
lépcsőjén voltunk:
– Hát, ha mindenáron meg akartad tudni a titkomat, legyen kivánságod
szerint. Talán nekem is jobb, hogy elmondhatom valakinek; mert borzasztó
volt ezt magamban hordani. De ne felejtsd el, hogy amit most elmondok
neked, azt rajtam kivül mostanáig senki se tudta. Még meggyónni se
mertem… te leszel az első és egyetlen élő lény, aki ezt megtudod!…
– Én most már nem kivánom, hogy megtudhassam!… Amikor kértelek, hogy
mondd el, mire gondoltál: nem sejtettem, hogy ilyesmiről van szó!… –
hebegtem.
– Most már, hogy tudod, mi történt, azt is meg kell tudnod: miképen
történt… máskülönben azt kellene gondolnod, hogy nem vagyok méltó
barátságodra… és ezt nem akarom…
Ujra lélekzettem. Hát talán még se gyilkosságról lesz szó, csak valami
szörnyű szerencsétlenségről!…
– Miért is ne mondanám el?!… – folytatta Agenor. – Megesküdtél, hogy
barátod titkát soha senkinek se fogod elárulni… de letetted a néma
cimborák esküjét is és jól tudod, hogy még vigyázatlanságból se szabad
kiszalasztanod a szájadon olyan szót, amelyik nyomra vezethetné a
fogdmegeket!…
– Tőlem nem fogja megtudni senki!… – fogadkoztam.
Ezt a pár szót már alig tudtam kinyögni. Annyira remegtem, hogy
minduntalan összeverődött a fogam.
– Nem is volna értelme, hogy elfecsegd – szólt Agenor. – Rólad, mint
barátomról és mint néma cimboráról nem tehetem fel, hogy esküd ellenére
rögtön szaladnál a birósághoz… ha pedig később beszélnéd el, te is, mint
bűnpalástoló, oda kerülnél, ahová én: a vérpadra!…
Kezdett a hideg rázni. Erre eddig nem is gondoltam!…
– Hát hallgass ide!… – Tudnod kell – kezdte meg elbeszélését Agenor,
leülve arra a szalmaszékre, melyet egy nappal előbb az _Angolosan_
díszletének vittünk fel a padlásra – hogy nekem volt egy nővérem, akit
nagyon szerettem… úgy hivták, hogy: Hedvig… Hedvig olyan szép volt, mint
a csillagok és sokan nem is hitték, hogy él, hanem azt gondolták, hogy:
az oltárkép leszállott a helyéről, végig sétál a városon és estére
visszamegy a templomba… De azért mégis találkoztak elvetemedett emberek,
akik az utcán utána mentek, hogy erényét sárba tiporhassák. Én ezt
észrevettem és mert közöttünk nem volt titok, megmondtam Hedvignek:
»Kedves nővérem, jól vigyázz női becsületedre!… Tudod, hogy egy nőnek ez
a legszebb éke!… És figyelmeztetlek, hogy vannak nyomorultak, akik
erényedre leselkednek és utánad mennek az utcán!«… Hedvig, aki szintén
nagyon szeretett engem, erre azt felelte: »Köszönöm, édes fivérem, hogy
erről felvilágosítottál! Én magam is észrevettem, hogy vannak olyan
galád férfiak, akik az utcán lesbe állottak, hogy erényemet sárba
tiporhassák. Remélem, gonosz merényletük nem fog célt érni. De téged is
fölkérlek, hogy légy segítségemre női becsületemnek megőrzésében. Amint
tudod, szegény jó atyánkat nem kérhetem erre, mert ő, elfoglaltsága
következtében nappal csak keveset van itthon és nem ügyelhet arra, hogy
senki be ne lopózhassék a házba, ha délután álomba szenderülök. Kivált
ilyenkor őrködjél, kedves fivérem, különös gonddal és rendkivül éberen!…
Mert, amig az álom el nem nyom, magam is nagyon fogok vigyázni és senkit
se engedek közel a női becsületemhez… hiszen, ha valaki megfosztana női
becsületemtől, én azt nem tudnám túlélni!«… Így szólt hozzám Hedvig, az
én imádott nővérem, aki, mint láthatod, nem csak szép volt, hanem jó is,
mint az angyalok!
(Női becsület!… Milyen izgató két szó!… És ha lesújtottabb voltam annál,
akit taglóval ütöttek le, mikor Agenor hozzáfogott az elbeszéléséhez: ez
a két szó mégis fölkeltette az érdeklődésemet és azonnal felvert
kétségbeeséssel teljes érzéketlenségemből.
Női becsület!… A sok homályos és megérthetetlen dolog közül, amely
iskolába és szinházba járásom óta a fejemet ostromolta, ez volt a
legérdekesebb és a legtitokzatosabb. Tulajdonképen mi is hát az a női
becsület?! Ezen már gyakran törtem a fejemet… hiába. De most sem akartam
és nem is mertem megkérdezni. Szégyeltem, hogy ennyire tudatlan vagyok.
És megzavarhatom-e Agenort az együgyüség kérdéseivel, amikor egy rémes
titokról lebbenti le előttem a leplet.
Hát nem szólaltam meg. És Agenor, miután egy kis szünetet tartott,
mintha az elnyelt kérdésemet várta volna, így folytatta:
– Én teljesítettem is, amire kedves nővérem fölkért és olyankor, ha
délután aludt, őrt állottam. Aztán, mikor gyanus alak közeledett,
megfújtam egy kis sipot; erre nővérem fölébredt, talpra ugrott és az
aljas cselszövők hanyatt-homlok visszarohantak denevér-odvaikba. Egyszer
azonban mégis megtörtént az a szerencsétlenség, hogy kijátszották
éberségemet. Volt Temesvárott egy Satopper Főbusz nevü kapitány, aki
fogadott a többi tiszttel, hogy nővérem becsületét hatalmába keríti. Ez
a bizonyos Satopper Főbusz altatót kevert italomba, hogy észrevétlenül
lopózhassék be nővéremhez, midőn ez délután alszik. Én, amikor
megizleltem az italt, rögtön megundorodtam tőle és elhajítottam a
poharat; így nem merülhettem mély álomba, de egy percre attól a kortytól
is elaludtam. Csakis egyetlen-egy percre; de ez is elég volt rá, hogy a
szerencsétlenség megtörténjék. Mert Satopper Főbusz, mikor leshelyéről
észrevette, hogy elszenderülök, azonnal beosont alvó nővéremhez, egy
szempillantás alatt elrabolta nővérem becsületét, lelopta lábáról az
egyik kis papucsot, hogy a tisztek előtt eldicsekedhessék gaz
cselekedetével, aztán még abban a percben, amikor belopózott, kiugrott a
nyitott ablakon és elmenekült. Én már akkor magamhoz tértem
elbódulásomból és roszszat sejtve, berohantam nővérem szobájába; amikor
a küszöbre értem, még láthattam, hogy Satopper Főbusz az, aki az ablakon
kiugrik. Ekkor szegény nővérem is felébredt és hiányzó papucsáról
mindjárt észrevette, hogy megfosztották női becsületétől. »Jaj, jaj! –
kiáltozta – elrabolták női becsületemet!… Édes fivérem, mért nem
vigyáztál jobban?!… Nővérednek nincs többé női becsülete!«…
Erre már mégis csak meg kellett szólalnom:
– Hát ilyen hamar megtörténhetik ez? – kérdezősködtem.
Valahogy másképen képzeltem a dolgot.
– Persze! – felelt Agenor. – Úgy beszélsz, mint aki még sohase volt
szinházban. Hiszen tegnap este is hallhattad: »A női becsület olyan
érzékeny, hogy elég egy lehellet és már vége!…«
– De hát hogyan rabolják el egy nőnek a becsületét? – firtattam tovább a
részleteket.
A részletek érdekeltek volna a legjobban.
– Még azt se tudod?!… Hát a férfi átöleli a nőt, rálehel a nőnek a
szájára és ettől a lehellettől a női becsület azonnal elfonnyad –
magyarázta meg a dolgot Agenor, kissé hézagosan.
Ez a felvilágosítás ugyan nem elégített ki, de lemondtam arról, hogy
ennél legalább valamivel többet kivánjak, mert attól tartottam, hogy
Agenor még jobban lehurrog. És Agenor, azt olvasva le az arcomról, hogy
most már mindent tisztán értek, folytatta az elbeszélését:
– Szegény nővérem csakugyan nem tudta túlélni a női becsületének
elveszítését. Hiába vigasztaltam, egyre hervadt-sorvadt és nem telt bele
sok idő, elköltözött a temetőbe. Én pedig megfogadtam, hogy becsületének
elrablóján rettenetes boszút állok, mihelyt erre alkalom nyilik.
Párbajban nem ölhetem meg, gondoltam, de nemcsak párbajban halnak meg az
emberek; várjuk ki a jó alkalmat és majd meglátjuk. A jó alkalomra pedig
nem kellett sokáig várakoznom… Mondd, voltál te már Temesvárott?
– Én?! – feleltem meglepetten. – Nem én! Soha se voltam.
– Kár, mert akkor tudnád, hogy Temesvár mellett van egy nagy tó; úgy
hivják, hogy: »A hallottak tava.« Hát egyszer ennek a tónak a partján
sétálgattam, amikor egyszerre csak azt látom, hogy Satopper Főbusz,
nővérem becsületének elrablója, ott ül a tóparton, egy padon és alszik.
Hihetek-e szememnek? – gondoltam – ez az ember senki más, mint Satopper
Főbusz kapitány, akit a legjobban gyülölök a világon! Láttam, hogy a pad
nagyon közel van a víz széléhez és tudtam, hogy a tó ott a legmélyebb.
Nini! – mondtam magamban – ha most valaki jó nagyot tudna lökni ezen a
padon, akkor bizony könnyen megtörténhetnék, hogy Satopper Főbusz
kapitány, nővérem becsületének elrablója és szeretett testvérem
gyilkosa, soha sem ébredne fel délutáni álmából. De hát nem
próbálhatnám-e meg ezt én is?!… hátha bennem is van annyi erő, amennyi
ehhez kell?!… A legrosszabb esetben elszaladok… vagy ha elcsip, azt
mondom, hogy: nem akartam a tóba belegurítani, csak nagyot akartam lökni
rajta, hogy a padról leessék a földre és jól megüsse magát. Körülnéztem;
jó messzire elláthattam, de sehol semmiféle élő lény, még egy kutya se.
Igen meleg volt, amikor az emberek szeretnek elbújni az árnyékba, a
tópartra pedig odatűzött a nap. Satopper is alighanem a meleg elől
menekült a padra, egy szomorúfűz árnyékába és a melegtől aludt el a
padon. Mikor aztán megbizonyosodtam a felől, hogy senki se láthatja, mit
csinálok, azt gondoltam, hogy ilyen nagyszerű alkalom talán soha többet
nem fog kinálkozni az egész életben és hogy: jó lesz sietni!… mert
nemsokára már jöhet ám valaki!… Hát siettem. Igen messziről, igen sebes
iramban nekirohantam a pad hátuljának, összeszedtem minden erőmet és
iszonyuat löktem rajta… akkora lökés volt az, amekkora csak kitelhetett
tőlem. Olyan szerencsém volt, hogy a pad nem esett a vízbe, csak az
ember… A padot hirtelen visszaállítottam a helyére és elszaladtam… azért
is, mert nem akartam a fuldoklását látni… de azért is, hogy ha nem fúl
bele a tóba és a vízből észreveszi, hogyan került oda, ne láthassa az
arcomat és később ne ismerhessen rám, hanem csak annyit tudjon meg, hogy
egy fiú lökte a vízbe és ez elszaladt… Olyan gyorsan futottam, ahogyan a
lábam csak vitt… egészen addig, mig az első embert meg nem láttam. Ettől
fogva lassan mentem, de amikor az ember mellett elhaladtam,
elfordítottam az arcomat, hogy ez ne tudja meg, milyen volt a képe annak
a fiúnak, aki a tópart felől jött. Aztán beértem a városba és úgy
ballagtam, mintha sejtelmem se volna semmiről. Másnap hallottam, hogy
Satopper belefúlt a tóba. Sokan azt hitték, hogy öngyilkos lett. Mások
azt mondták, hogy részeg volt és beleesett a vízbe. Az, hogy talán
megölték, senkinek se jutott eszébe. Hát így történt!
Megdermedtem.
– Ez iszonyú!… borzalmas!… rettenetes!… suttogtam.
– Mindegy, már nem lehet változtatni rajta – mondta Agenor. – Hát nem
kell rágondolni. Igaz, néha azért mégis eszembe jut… olyankor, ha valaki
ingerel… és ha eszembe jut, este sokáig nem tudok elaludni. Máskor meg
azt mondom magamban: úgy kell nővérem gyilkosának!… De mégse szeretek
erre gondolni. És megtörténik, hogy hónapokig nem jut eszembe. Neked se
mondtam volna el, bár legjobb barátom vagy… de, mert azt hitted, hogy én
félénk vagyok, hát akartam, hogy tudd!… No, hiszed-e még, hogy félénk
vagyok?!…
Dehogy hittem! Senki, soha, egy szót se hallott többé a hőstettemről.
Csak a fejemet ráztam. Szó még nem jött ki a torkomon.
– De nem bánom, hogy elmondtam; ez egy kicsit megkönnyebbített – beszélt
tovább Agenor, sokkal kevésbé borusan, mint előbb. – Most már, hogy
ketten tudjuk: mintha valami tehernek a felét levetted volna a
vállamról. Csak aztán vigyázz, hogy még álmodban se áruld el a titkomat!
Ezt egyébként neked, mint néma cimborának, nem kell külön is a
figyelmedbe ajánlanom; hiszen tudod, hogy magadat is bajba döntenéd!
Mindig jussanak eszedbe saját szavaid, hogy titkaim nálad el vannak
temetve. Még akkor se beszéljünk erről többet, a mikor magunkban
vagyunk. Ne felejtsd el, hogy a kémek kihallgathatnak. Hogy a falnak is
van füle. Hogy titkos társaságunknak első törvénye: »Légy néma, mint a
sir!« Elmondtam… tudod… felejtsük el… most már folytassuk a munkánkat.
Kezdjük meg a próbát azonnal… tanulni kell, mindig tanulni, ha az ember
valamire akarja vinni… aki nem tanul szakadatlanul, abból soha se lesz
semmi.
Hirtelen szökelléssel fölpenderedett a padlásnak arra a kis magaslatára,
amelyet szinpadnak neveztünk ki, s már az angol grimaszával fordulva
felém, elkezdte a próbát:
– Aó, jesz!…

VI.
Ezen az éjszakán tudtam meg, micsoda gyötrelmet áll ki az ember, ha
hiába hunyja be a szemét, hiába akarja kiverni a fejéből, ami izgatja és
hiába erőszakolja, hogy csak nyugalmas és közönbös dolgokra gondoljon,
mégse tud elaludni órákig.
Már világos volt, amikor elszunnyadtam. De alig szenderedtem el, máris
fel kellett ébrednem. Álmomban láttam, amit Agenor nem látott, azt a
jelenetet, amikor Satopper Főbusz kapitány ki akart evickélni a mély
vízből, de hiába próbált partra úszni és hiába kapkodott levegő után;
láttam, hogy a szerencsétlen hogyan fuldoklik és hogyan merül el;
láttam, amint elsülyedése után a víz szinén nem maradt egyéb, csak egy
pár buborék. Ez az álomkép felriasztott és újra éberré tett, már nem
tudom milyen hosszu időre.
Utóbb az álomtalan hánykolódástól kifáradtan, megtörten, elzsibbadtan
megint elaludtam. De a pihenést ekkor sem találhattam meg. Most már azt
álmodtam, hogy Agenorral a vérpadon állunk… Agenor karját a vállamon
pihenteti és torkaszakadtából énekli: »Vidáman menjünk a halálba!…
vidáman ifjak!… holtig vidáman!«… Dacból én is énekelni szeretnék, de
egyetlenegy hang sem jön ki a torkomból… a fogam vacog… és a szememet
nem tudom levenni a kámzsával beburkolt fejű, vörösruhás hóhérról, aki
roppant bárdját már türelmetlenül emelgeti és akinek a kámzsa két
hasadékából kivillanó sötét pillantása folytonosan engem méreget…
Felrettenve, akkorát fordultam, hogy majd kiestem az ágyból és az ágyam
szélén jól megütöttem magam.
Aztán később már nem tudtam elaludni. Meglehetősen összetörten keltem
fel és egész nap olyan voltam, mint a váltott. Kérdezgettek, mi bajom?
Már a kérdésre is megrezzentem és csak annyit feleltem, hogy: tegnap
sokat ettem, rosszat álmodtam s a gyomrom nincsen rendben.
Ezek az álomképek meg a hasonlók más éjszakákon is meg-megjelentünk
előttem; olyan rendesen kezdtek látogatni, mint valami elátkozott
kastélyt a törzs-kisértetek.
De nem csupán az éjszakáim romlottak el. Nappal is, még sokáig, jóformán
csak ezekre a rémképekre gondoltam. Semmi sem tudott hosszasabban
foglalkoztatni, csak a tóparti gyilkosság borzalma meg az a szörnyű
»vagy-vagy«, hogy:
– Ha nem is szándékosan fedem fel a nagy titkot, csak álmomban árulom el
magam: esküszegő vagyok, barátom Judása, poltron, hitvány följelentő,
egy sorba való a kémmel és a latorral. Ha pedig hallgatok, »mint a sir«:
bűnpalástoló, aki ezért a törvényellenességért nagyon könnyen a vérpadra
juthatok.
Egy kis elégedettség nélkül ma se gondolhatok arra, hogy tizenkettedfél
esztendős koromban, amikor az emberben még rendesen erősebb az önzés,
mint a jellemesség, egy pillanatig se jutott eszembe: milyen könnyű
volna megszabadulni a felelősségtől és minden nagyobb veszedelemtől, ha
elmondanám valakinek, aki minden bajtól meg tudna védelmezni, hogy mi
bánt és mi aggaszt!… hiszen ezért még nem kellett volna »mindjárt a
birósághoz szaladni« – ahogy Agenor mondta – és följelentővé aljasodni,
aminél csunyábbat nem tudtam elképzelni.
Pedig nem kételkedtem abban, hogy a titoktartásom bűnpalástolóvá tesz,
tehát a törvény ellen vétővé, akire ezért az elképzelhető legnagyobb
büntetés várhat: a halálos büntetés. De – bár a görög bölcsek még nem
tanítottak meg rá – éreztem, hogy: az isteni, az erkölcsi törvény
fölötte áll minden emberi törvénynek.
Igaz, az erkölcsömben erősen támogatott az a reménység, hogy Satopper
Főbusz kapitány meggyilkoltatása – amit senki se látott, senki se gyanít
s a gyilkoson kivül csak én tudok – soha se tudódik ki, hanem kettőnk
titka marad örökre.
De hátha mégis kitudódik?!… Hátha, a nélkül, hogy Agenor ezt sejtené,
valaki, látatlanul, szemtanuja volt a bűntettnek?!…
Leszámoltam ezzel az eshetőséggel. És elszántam magamat rá, hogy: akkor
hát ki fogok mulni a vérpadon!… Alighanem fogvacogva s a félelemtől
félig ájultan fogok kimulni… de, ha így kell elkövetkeznie, ha a
legrosszabb eset leselkedik ránk, inkább haljak meg, mint hogy eláruljam
a barátomat, aki úgy bizott bennem, hogy meggyónta nekem még a halálos
bűnét is!… inkább szenvedjek akármeddig, inkább pusztuljak el fiatalon,
inkább dőljön össze a világ, de amit nem szabad elmondanom senkinek,
aminek a titkát megőrzés végett bizták rám: azt nem mondom el senkinek,
soha!…
Hosszantartó szorongásomban egyszer-egyszer az a kételkedés vagy inkább
áhitozás biztatott, hogy: hátha Agenor csak felültetett?!… hátha csak
rám akart ijeszteni, hogy megbüntessen a hencegésemért?!…
Valami nagyon nem mertem reménykedni ebben. Hiszen, ha Agenor csak
annyit mond el, hogy megölte a kapitányt, vagy azt mondja, hogy
véletlenül, pajkosságból, vásottságból, gonoszságból, vagy hirtelen
felindulásból és azért ölte meg, hogy megtoroljon valami bántalmat, egy
pofont vagy mit!… akkor, igenis, erősebben kételkedtem volna és
tartósabban, nemcsak egy-egy pillanatig. De Agenor azt mondta, hogy
azért ölte meg Satoppert, mert nővérét, az ő egyetlen, imádott nővérét a
kapitány megfosztotta női becsületétől… és nővére ebbe belehalt…
becsületének elvesztését nem tudta túlélni. Az ilyen gyilkosságot már
meg lehet érteni… És elmondhatja-e valaki, hogy nővérének erényét sárba
tiporták, ha ez nem igaz?!…
Boldoggá tett volna, ha megtudom, hogy Agenor mégis csak bolonddá
tartott. Nem nehezteltem volna rá; a nyakába borultam volna örömömben.
És a legelső napokban megpróbáltam mindenfélét kérdezgetni tőle a sok
részletében homályos esetről; mert egy darabig még volt valami halvány
reményem, hogy hátha mégis kicsalhatom tőle a hőn várt vallomást.
De valahányszor kérdezősködni kezdtem, akár a nővéréről, akár Satopper
Főbuszról, akár a »Halottak tavá«-ról, melynek semmi nyomát se találtam
Magyarország földrajzában: Agenor mindannyiszor leintett. Ilyenkor
elkomorodott, mutatóujját a szájához emelte, hogy mindjárt szemléltesse
is a hallgatás szükségét és azt mondta:
– Csitt!… Erről még beszélni se szabad!… Jegyezd meg magadnak, hogy a
falnak is van füle!… és hogy kémek leshetnek ránk!…
S a második vagy harmadik ilyen figyelmeztetése után, többé soha egy
szót se váltottunk, se Satopper Főbuszról, se a tóparti gyilkosságról.
Mikor már hetek multak el azóta a szomoruan emlékezetes nap óta,
amelyiken Agenor majdnem nyavalyássá rémített a tóparti gyilkosság
elbeszélésével, egy kicsit megvigasztalt annak látása, hogy Agenor csak
olyan nyugodt és vidám, mint régebben. Épen annyit nevetgélt,
ugrándozott, mókázott, tervezgetett, ácsolt, festett meg »próbált«, mint
azelőtt; és ha a sok kisértet, csontváz, sírbolt, csapóajtó, titkos
folyosó meg mindenféle rejtelem ezután se maradt el a társalgásából,
meglátszott rajta, hogy a kis szinházai meg az uj szerepei sokkal inkább
foglalkoztatják, mint az, ami engem még egyre szörnyen izgatott. Mintha
a »teher«-nek nemcsak a »felé«-t, hanem az egész terhet levettem volna a
válláról.
De megnyugtatni ez se nyugtatott meg. Neki már nem olyan nagy ujság ez a
történet, mint nekem, – gondoltam, – több ideje volt hozzá, hogy egy
kicsit összeszedje magát. Aztán meg vidámságot kell tettetnie, hogy
senki se gyaníthassa, mi bántja a lelkiismeretét. Szinész is; már
belegyakorolta magát abba, hogy az ember akkor is komédiázzék, amikor
inkább sirni szeretne. És mit tudom én, milyenek az éjszakái?! Mennyit
hánykolódik az ágyában álmatlanul?!… vagy: ha roszszat álmodik, milyen
keservesen nyöszörög álmában?!… hogyan zörög a foga a reszketéstől?!… és
a többi!… Hiszen ő maga is mondta, hogy olyankor, amikor ez eszébe jut,
nem tud aludni!…
Engem pedig csak épen most kólintott fejbe az a váratlan csapás, hogy
ilyen rémes titkot kellett megtudnom… ilyen rövid időn még lehetetlen
volt hozzászoknom ehhez a szörnyűséghez és beletörődnöm abba a