A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 10

vigye el az ördög a vadállatokat! Nem gondolok többet rájok, hanem
fölkeresem az én tündérkirálynőmet, bizonyos Euridike nevezetűt és
sokáig fogunk együtt élni, hogyha meg nem halunk.« Csakhogy hetvenhét év
telt bele, amig a pusztaságba ért, aztán másik hetvenhét év, amig
visszament és ekközben Euridike tündérkirálynőt, aki eltévedt az
erdőben, a rossz szellemek elvitték az alvilág fejedelméhez, bizonyos
Plútó Aladárhoz.
– Úgy hítták, ahogy a papát?
– Úgy biz azt!…
(Tasziló bácsi mind jobban belebonyolódik a mesébe. A hallgatóság egy
kis idő multán feszengeni kezd. Végre Stefike megszólal:)
– Tasziló bácsi, ez a mese nem szép! Meséljen mást! Mesélje el a
_Hüvelyk Matyi_-t! Az nagyon szép!
(Tasziló bácsi megharagszik:)
– Eredj, te taknyos!… Már te is olyan szívtelen vagy, mind az anyád?!…
Meg a nagyanyád?!… De megállj!… Neked már nem is leszek a házibarátod!…
(A többihez:)
– Hát gyerekek, aló-mars!… menjetek játszani!… A mesének vége!…


BAJNOKOK

I.
Az urak valamennyien többet ittak a kelleténél s mikor a vendéglőben
magukra maradtak, vaskos tréfákkal kezdték ugratni azt a pergő nyelvü
cimborájukat, akit maguk közt – már senki sem tudta miért – a Sármánynak
neveztek.
Ez majdnem minden szombat este meg szokott történni. A Sármány szinte
kikényszerítette, hogy a megszokott heti italozás rendesen így
végződjék. Először is, mert amikor vacsora után megkezdődött a társas
iddogálás s megállapították, hogy az est italköltségét mi cimen és ki
fogja fizetni, a Sármány hétről-hétre mulatságos leleménnyel bujt ki az
alól, hogy ebben a kérdésben ő is szóba kerülhessen. Aztán, mihelyt
emiatt ingerkedni kezdtek vele, nagy kedvvel vállalta a szóharcot s nem
közönséges szellemi elevenséggel vagdalkozott jobbra-balra, aminek a
következése természetesen az lett, hogy már az első percekben
mindannyian összefogtak ellene. És végül, a Sármányt magát is mulattatta
és büszkévé tette, hogy ő egymagában állja a csatát az egész asztallal
szemben s a mindenfelől rázúduló csúfolódást, egyet rázva magán, olyan
fürgén fröcsköli szerte, mint egy vidám pincsi a vizet, amellyel
le-leöntik. A társaságot pedig, minél megszokottabbá vált a játék, csak
annál inkább szórakoztatták, nemcsak azok a viccek, amelyek elevenén
találták a nyillal teletűzdelt testü Sármányt, hanem a fáradhatatlan és
legyőzhetetlen harcos gyors és szerencsés riposztjai is.
Valami hallgatag megegyezéssel mindenki belenyugodott, hogy a Sármány
nem pénzzel, hanem az elméje munkájával szolgálja meg a maga italát s a
társaság mulattatásával rójja le azt, amivel a köznek tartozik. A
Sármány pedig a szellemi felsőséget megillető önérzettel, a sokat
tapsolt szinész elégedettségével és játszóképességével vállalta a
Kasperli szerepét.
Hanem ezen az estén nem volt szerencséje.
Mint majdnem minden szombaton, most is a legtöbbször Réthátival akadt
össze a szellemi tornában. Rétháti volt a leghivatottabb, a
legveszedelmesebb s a leginkább harcrakész ellenfele, kiváltképen azért,
mert Rétháti szeretett beszélgetni és addig, mig a Sármány nem lépett ki
az arénára, akár a sportról, versenyről, akár másról vitatkoztak, mindig
ő volt a szóvivő. Aztán a Sármánnyal való szócsatározás egyiküket se
mulattatta annyira mint Réthátit. Ő birta kedvvel, ötlettel és
szóbőséggel a legjobban ezt a hétről-hétre megujuló harcot és ő birta a
legtovább, mert amikor a többi cimbora már belefáradt a Sármány
nyilazásába, ő csak akkor kezdte el igazán a háborút, úgy hogy az
eleinte általános csata éjfél táján csaknem mindig szellemi párbajjá
változott át, vagy inkább: olyanforma jelenetté, mint amikor a
felheccelt és mindenfelé szaladgáló bikával szemben már csak a toréador
áll mereven a korláton innen.
De ha Rétháti főképen a harcrakészségének és küzdelemben való
szívósságának köszönhette, hogy a társaság őt bizta meg képviseletével a
Sármány ellen folytatott örök harcban, volt más tulajdonsága is, mely
erre a vezérszerepre mindenekelőtt őt jelölte ki. A versenytéren
szerzett kiváló sikerei óta egyebekben is ő volt a közbizalom
kiválasztottja s a legnagyobb tekintély az egész társaságban. Aztán meg
benne, a leggavallérosabb és legkészségesebb fizetőben a Sármány
született ellentétét látták és azzal, hogy a már-már nagyon sarokba
szorított Sármány helyett mindig Rétháti állott elő, amikor fizetni
kellett, szinte jogot váltott rá, hogy a kitartott társaság-mulattató
üldözésében és lemészárlásában is az övé legyen a vezetőszerep.
Azon a bizonyos szombaton Réthátinak különösen jó napja volt. Nagyon
jókedvüvé tette, hogy azt a bajnokságát, amelyik a leginkább hizelgett
büszkeségének, a csütörtöki mérkőzésben újra meg tudta védeni; valami
szoknyasiker is dagasztotta az önérzetét; s a magával való
megelégedettség a közlékenységnek, a vidámságnak és az ötletességnek a
szokottnál is bővebb jelentkezésében áradt ki belőle.
A Sármányt ellenkezőleg, mintha ezen az estén egészen megfosztotta volna
a lelki fürgeségétől, már akár az, hogy tulságosan sokat ivott, akár a
balsiker s a meglepetés azon, hogy egyszerre elpártolt tőle a hadi
szerencse.
Réthátinak minden megszólalását harsogó hahota követte. Ahányszor
felhangzott mély baritonja, mintha ugyanannyi pörölycsapás hullott volna
a Sármány fejére; és gyilkos mondásai olyan gyors egymásutánban követték
egymást, mint ahogy a kovács üllőjéről pattog egy szikra a másik
nyomába.
A Sármánynak pedig már a csatározás kezdetén se volt szerencséje. Máskor
a hosszan sistergő és sziporkázó tüzijáték hatásait göngyölítette ki a
mókáiból; most hiába szedte össze minden éberségét, a legjobb ötlete is
csak szörtyögött, pukkadozott és hamarosan elfulladt, mint a nedves
rakéta. Aztán, mikor látta, mennyire cserben hagyta a siker, erőszakolni
akarta a hatást; de már csak együgyüségeket tudott mondani, s annyira
elvesztette a fejét, hogy végül lehurrogták és elhallgattatták.
Még jó darabig poharaztak s közben mindenféléről beszéltek, csak arról
nem, amiről máskor a legtöbb szó esett: a Sármány jelleméről és
kalandjairól. Már nem is szóltak hozzá; töltöttek neki is, de különben
nem foglalkoztak vele, mintha már elment volna Rétháti a Szövetség
ügyeiről kezdett beszélni; ebből nagy vita kerekedett; a vitába a
Sármány is bele akart szólni, de ugyanakkor Rétháti ujra megszólalt s a
Sármánynak senki se felelt. Érzékenykedni kezdett; leintették.
Ezentúl mintha nem is látták volna. A vita mind zajosabb lett; egyszerre
ketten-hárman is beszéltek; mindenki heveskedett. A Sármány azonban
mintha egyszerre megkukult volna; kerek, sápadt, holdvilág ábrázata vagy
egy félóra hosszat néma és mozdulatlan maradt.
Egy órakor Rétháti kifizette az italt s mindnyájan kimentek a
vendéglőből. Az egész társaság egy táncos mulatóhely felé tartott, csak
Rétháti vált el a cimboráktól, mindjárt az első utcasarkon. Azt mondta,
hogy haza megy, mert reggel korán kell felkelnie. Nem akarták
elereszteni, de Rétháti kiragadta magát az ölelő karokból s futva
menekült.
A többi aztán folytatta az utját és még sokáig részegeskedett.
A Sármánynak Rétháti eltünése után visszatért a szava. Már az utcán
elkezdett dohogni s a mulatóban – más-más cimbora előtt, de mindig arra
célozgatva, aki már nem volt közöttük – ujra meg ujra rákezdte:
– No, no. Azért nem kell olyan nagyon hencegni! Nem mindig az a
legkülönb ember, aki a legszájasabb, csak azért, mert mindig tele a
zsebe. Én szegény vagyok, az igaz; nem vagyok szép fiu, nem tartanak ki
az asszonyok; de azért rólam senki te tud rosszat mondani. Hogy néha
nincsen nálam sok pénz; igen, ez előfordul; de azért még nem kell
lenézni az embert. Aztán ki ő, mi ő, hogy olyan lóhátról beszélget
velem?! Ha az ember a hivatalában fölmegy négyezer koronára, de
ezenkivül aztán se égen, se földön semmije, ez még nem olyan nagy dolog,
hogy hencegni kellene vele. Négyezer korona még nem jogosít fel arra,
hogy az ember a nagyurat játssza. Az igaz, vannak, akik olyan
nagyszerüen tudják beosztani a kimutatható négyezer koronájukat, hogy
minél többet költenek belőle, annál több marad nekik. Szórják a pénzt,
kiházasítják a metresszeiket, megvendégelnek boldogot-boldogtalant és
azért mégse fogynak ki a pénzből. Ez nagyon kellemes, de ha én ilyen
nagyszerüen tudnám beosztani a négyezer koronámat, ez engem még nem
tenne büszkévé. Én nem akarok gyanúsítani senkit; semmi közöm hozzá,
hogy más hol tölti tele a zsebét. De kiabálni csak az kiabáljon, akinek
a háza be van aszekurálva. Különben nekem mindegy. Én csak annyit
mondok, hogy jobb, ha nem nagyon firtatjuk egymás dolgait.
Nem igen ügyeltek rá. Mindenki tisztában volt vele, hogy csak a
kifütyölt szinész szól belőle, aki meg tudná fojtani a szerencsésebb
versenytársát.
Valaki mégis rászólt:
– Remélem, ezzel nem azt akarod mondani, hogy Réthátit asszonyok
pénzelik?!
De erre a kérdésre se kellett megfelelnie.
– Ugyan hagyjátok!… – szólalt meg egy másik cimbora, valami Kávássy
nevü. – Nem látjátok, hogy tökrészeg?! Hiszen fogalma sincs róla, hogy
mit beszél!… Ha kialussza magát, ő maga fog a legjobban csodálkozni
rajta, hogy mi mindent kotyogott össze a dühtől meg a bortól pukkadozva.
Morogj csak, vén komédiás, bátran moroghatsz, senki se hallgat rád!…
Nini, a Lompos Liszka!…
Másról beszéltek és a következő szombaton már senki sem emlékezett az
esetre, maga a Sármány sem.

II.
Hanem vagy egy félesztendő multán, a sportéletnek majdnem mindegyik
területén nagy kavarodást támasztott a reformra törekedésnek valami
hirtelen támadt forgószele s ezekben a mozgalmas napokban szóba került
az is, hogy a Szövetség elnökévé Rétháti Gyurkát kellene megválasztani.
Ez az ötlet nagyon nem tetszett két férfiunak, akiket Kávássy Frigyesnek
és Prófosz Arnold doktornak neveztek.
Kávássy, elismerésreméltó céltudatossággal, már jó ideje dolgozott azon,
hogy felsportolja, felnótázza és feligya magát országgyülési
képviselővé. De ehhez okvetlenül szükségesnek látszott, hogy előbb,
legalább egy-két évig, a Szövetség elnöke legyen. A hirtelen
kierőszakolt elnökválság és Réthátinak a jelöltsége azzal fenyegette,
hogy régi – olyan sok szeretettel dédelgetett és az
összeköttetés-szerzés csöndes munkásságával olyan jól megalapozott –
szép terve egyszerüen össze fog omlani. Mert Rétháti nem az az ember
volt, akit könnyü szerrel és hamarosan ki lehetett volna emelni onnan,
ahova egyszer befészkelte magát.
Kávássy tehát egy pillanatig se habozott, hanem az első hir hallatára
elvégezte, hogy Rétháti jelöltségét már a csirájában meg kell fojtani s
erre a célra szövetkeznie kell azzal az emberrel, akit mindenkinél
jobban gyülölt: Prófosz Arnold doktorral.
Ez a Prófosz doktor ügyvéd volt. Egy ősrégi bank, egy kilencvenéves
nagyur meg egy gazdag egyházmegye pörös ügyeit tartotta rendben, amelyek
többet gyümölcsöztek, mint amennyi dolgot adtak neki. A sok szabad
idejét már jogászkora óta a különböző sportok között osztotta szét s
noha csak platonikusan hevült az olimpiai játékokért – mert féltette az
egészségét s ezért minden testmozgást került – nem nyugodott addig, mig
bele nem került valamennyi nagyobb sportegyesületnek tisztikarába vagy
legalább a választmányába.
Azt suttogták róla: egy gyönge pillanatában valamelyik bizalmasa előtt
úgy nyilatkozott, mintha édes fia volna az egyik legtöbbet emlegetett
egyházfejedelemnek, aki egyébként előbb is, utóbb is szentéletü volt.
Igazán így nyilatkozott-e, soha se tudódott ki. De azok, akiket a
leggyakrabban vendégelt meg, a háta mögött a Páternek csufolták.
Lehet különben, hogy csak koravén arca, szurós tekintete, öreges,
nyekergő hangja, mindig fanyar megjegyzései és szigoru
erkölcsbiráskodása juttatták ehhez az elnevezéshez.
Prófosz doktor huszonöt éves korában szép vagyont örökölt az anyjától.
És beérte azzal, amije volt. Ez már csak azért se eshetett nehezére,
mert nem voltak szenvedélyei és költséges kedvtelései. Nem a tékozlás,
hanem inkább a takarékosság hajlama volt az, amely ellen küzdenie
kellett. De ha a legkevésbbé se vágyódott pénzre, annál inkább vágyódott
arra, amit társadalmi poziciónak szokás mondani. Lihegett mindenért, ami
valamelyes szerepléssel járt együtt, bár bizonyos szeméremmel titkolni
igyekezett ezt a gyöngéjét.
Csakhogy neki, a vagyonos fiatalembernek, szinte reménytelenül kellett
epekednie azért, amit mások, néha egészen szegények, könnyedén értek el.
Nem volt tehetséges, nem volt kedves, vonzó egyéniség; és különösen nem
volt népszerü. Pedig a fukarságához képest sokat áldozott azért, hogy
hiveket szerezzen. De minél buzgóbban vadászta a népszerüséget, ez annál
messzebbre menekült előle.
Tudta, hogy így van s bár az elnökválság kiütése óta órákon át kinozta
és álmatlan éjszakákat szerzett neki az a gondolat, hogy: micsoda
boldogság volna, beülni ebbe az elnöki székbe, ahonnan olyan sokfelé
lehet fölemelkedni!… meg se kisérelte a harcot. Pedig szivesen sántikált
volna sokat, akárcsak a dicsőséggel való elbukásért is, de még erre se
volt kilátása a népszerü Réthátival szemben.
Ezzel a Prófosz doktorral akart szövetkezni Kávássy, hogy még kellő
időben megfojthassa a Rétháti jelöltségét.
Kávássynak, abban a pillanatban, amikor megtudta, hogy Rétháti az, akit
az utjából el kell tolni, eszébe jutott, amit a Sármány részegségében
mondott. Rögtön átlátta, hogy ebből a nyilatkozatból könnyen ki lehet
hámozni Rétháti megbuktatását, még akkor is, ha a Sármány kapálózni
talál minden ilyes kisérlet ellen. Végre is sokan hallották, hogy mit
mondott s ha egy kicsit megszorítják, mondhat még többet is.
Csakhogy ő, Kávássy, Réthátinak legrégibb, legjobb cimborája, nem állhat
elő azzal, amit a Sármány egy félévvel ezelőtt, nagy részegeskedés után,
csak példálózgatva s olyan formában mondott, amely könnyüvé teszi, hogy
mindent visszavonjon s szépen kimagyarázzon.
Hiszen a szemébe nevetnének, ha egy félesztendővel azután, hogy ő maga
intette le a Sármányt, egyszerre csak azt kérdi: »Mit is mondtál a
multkor?!…« Beszélhet-e erről ő, aki mindennap együtt volt Réthátival,
néha órákig ült mellette s nem tudni hányszor megitta a borát?!
Nem. Ebben az ügyben ő nem szerepelhet másképpen, csak mint hű barát,
aki körömszakadtig kitart a cimborája mellett. Mint a védője vagy
később: a segédje.
A Páternek ellenben egészen szabad a keze és a gégéje. A Páter itt
kedvére fintorgathatja az orrát. Kinyujtózkodhatik erkölcsbiróvá, ha ez
az öröme; és eltörheti a pálcát Réthátinak a feje fölött – »ha így
kivánja az igazság.«
A Páterrel való szövetkezésnek csak egy veszedelme volt. Hátha nem éri
be az alelnökséggel, hanem a jobbik részt követeli magának?!…
Kávássy úgy találta, hogy még ez se volna baj. A Páter elnöksége csak
pünkösdi királyság lehet. A Páter nem népszerü s nem olyan erős
ellenfél, mint Rétháti; a Páterrel könnyü lesz elbánni.
Nem habozott és nem késlekedett. »Véletlenül« még az nap találkozott
Prófosz doktorral, félre hívta, és a súlyos ügyhöz illő hangon így szólt
hozzá:
– Kérlek, nagyon kényes dologról van szó. Titok pecsétje alatt megsugták
nekem, mint Rétháti jó emberének, hogy sokan nem akarnak belenyugodni
Réthátinak a jelöltségébe s mindenféle vádat kovácsolnak ellene. Rétháti
persze nem tud semmiről és szeretném, ha meg lehetne kimélni ettől a
boszuságtól. Azért, úgy hiszem, nekünk, a barátainak, össze kell fognunk
s a legteljesebb diszkréciót tartva szem előtt, meg kell vizsgálnunk az
ügyet, az ő tudtán kivül. Ha kiderül, amint remélem, hogy csak
kortesfogásról van szó, gondoskodni fogunk róla, hogy megkapjon minden
elégtételt. Ha pedig mégis volna a vádakban valami, ugy-e, jobb lesz
neki is, mindnyájunknak is, ha bizalmasan figyelmeztetjük, hogy mondjon
le a jelöltségről?! Magamban nem mernék vállalkozni erre, mert meglehet,
az elfogultság megzavarná a tisztánlátásomat; de azt hiszem, te is
jóbarátja vagy Réthátinak… éles itéleted van… vannak hiveid, akik
hallgatnak rád és megnyugosznak abban, ami téged kielégít… szóval, ha te
is, én is egy pár bizalmi férfit hivunk magunk mellé, elintézhetjük az
egész ügyet anélkül, hogy kellemetlenség származnék belőle. Számíthatok
rád?
Amaz megértette.
– Hogyne! – felelt.

III.
A »bizalmas értekezlet« előtt a Sármány csak ötölni s hatolni tudott:
– Én nem vádoltam meg Réthátit és most se vádolom, mert nem tudok róla
semmi bizonyosat. Csak annyit mondtam, hogy Rétháti sokkal többet,
legalább is kétszer annyit költ, mint amennyi a kimutatható jövedelme. A
hivatalában mindössze vagy négyezer koronára jut fel s nem egyszer
hallottuk tőle, hogy nincsen semmi örökölt vagyona. És Rétháti
fiákerezik, autózik; szereti traktálni a társaságát; nem tagad meg
magától semmit, ami az uraskodáshoz tartozik; kártyázik és veszít; költ,
amire akartok; szórja a borravalót, hogy jobban süvegeljék; és mit tudom
én, még mi. Hát ez nem telik összesen négyezer koronából. Többet mondok.
Vannak köztetek, akik ismerik a Zsenát. Ezt Rétháti kiházasította;
stafirungot vett neki; tőle magától tudom, hogy a Gyurka adott neki
kétezer koronát stafirungra. Egy szegény kis tyúknak, akit a fiatal
füszeres-segéd vesz el! Rétháti, akitől se a Zsena, se más, soha se
kivánt pénzt! És mindössze négyezer koronából! Ha ez nem tékozlás, akkor
nem tudom, hogyan nevezzem. Ennél többet nem mondtam és most sem mondok.
Kávássy nem állhatta meg, hogy hangot ne adjon:
– Hm.
– Nem nyert kártyán, lóversenyen, osztálysorsjátékon vagy nem örökölt
valakitől egyszerre nagyobb összeget? – kérdezte a Páter.
– Ha így volna, ezt tudnunk kellene.
– Nincs a hivatalában vagy másutt mellékjövedelme?
– Olyan hivatala van, ahol semmit se kereshet mellékesen s ahol még csak
a megvesztegetés se képzelhető el. Másutt pedig nincsen elfoglaltsága.
– De sokszor nyert dijat, fogadni is szokott…
– Ez nem annyi, hogy szóba kerülhetne.
– Hm, – összegezte a kihallgatás eredményét, most már nem Kávássy, hanem
a Páter.
Aztán tanakodni kezdtek, hogyan lehetne »végére járni ennek a dolognak«.
– Figyeltessétek meg detektivekkel! Mire való az a sok magánkutató?! –
mondta a Sármány, aki már nagyon szeretett volna kibujni a neki
különösen kellemetlen ügyből.
– Fuj! – szólt a Páter. – Aztán a detektiv úgyse tudna meg semmit.
Meglesheti, hogy mikor jött hozzám látogató vagy mikor mentem el
valahová és meddig tartott a látogatás, de hogy mennyi pénz volt a
zsebemben előbb és mennyi utóbb, ezt a rendőrkutya se szagolhatja ki.
Hosszu vita kerekedett, mert senki se állott elő olyan indítvánnyal,
amely a többinek is tetszett volna. Végre is a Páter felfogása győzött.
– Itt valami rejtelem van, annyi bizonyos – mondta – s ezt a rejtelmet
csak akkor oszlathatjuk el, ha olyanok lépnek akcióba, akik a
legközelebb állnak Réthátihoz. Akik észrevétlenül figyelhetik meg minden
lépését és észrevétlenül tarthatják szemmel a tárcáját.
– A legjobb barátjai leselkedjenek rá? – botránkozott Kávássy, de
megérzett a hangján, hogy a jó érvekkel szemben nem lesz
kapacitálhatatlan.
– Ne felejtsd el, nem csak a Szövetségnek, magának Réthátinak is érdeke,
hogy tisztán lássunk ebben a dologban. Meglehet, egyetlen szavával meg
tudná adni a megnyugtató magyarázatot; de nem vonhatjuk kérdőre; nincs
jogunk rá, hogy megszámoltassuk; maga a kérdés is sértés volna. Nincs
tehát más választásunk, csak az, amit mondtam. Ha tiszta, neki a
legjobb, ha erről a tudtán kivül győződünk meg. De még akkor is, ha
bünös, csak kivánatos lehet rá nézve, hogy így, a legnagyobb
diskrécióval járjunk el az ügyében. Hiszen nem akarunk neki semmi
rosszat. Ha nem közénk való, minden feltünés nélkül figyelmeztetjük,
hogy erről meggyőződtünk; és valósággal lekötelezzük azzal, hogy botrány
nélkül tünhetik el közülünk. Ha pedig ártatlan, amit remélek,
megbecsülhetetlen baráti szolgálatot teszünk neki azzal, hogy egyszer s
mindenkorra letéptük róla azt a gyanut, amelyet eddig magával cipelt.
Nincs igazam?
Még nem fejezte be, sőt még el se kezdte, és már meggyőzte Kávássyt. Hát
persze, ha csak arról volt szó, hogy a barátunkat meg kell kimélni
valamitől, hogy a barátunkat le kell kötelezni, akkor Kávássyra mindig
számítani lehetett.
Csak éppen arra nem volt kapható, hogy ő legyen az, aki Réthátit
»szemmel tartja«. Úgy vélekedett, hogy ez a szerep csak a Sármányt
illetheti meg.
A Sármány hallani se akart a dologról.
– Ohó, nem addig van ám, hogy előbb elhinted a gyanút, és aztán, amikor
bennünket már alaposan megzavartál, egyszerre szépen el akarsz osonni
minden elképzelhető kellemetlenség elől! – vitatkozott vele Kávássy.
A Páter Kávássy pártjára állott.
– Igen, igen!… Neked kötelességed, hogy erre vállalkozzál!… – mondta a
Sármánynak. – Te gyanusítottad meg Réthátit, tehát főképen téged terhel
az a feladat, hogy most már aztán végére kell járni a dolognak. Kettő
közül az egyik: vagy határozott váddal állsz elő a gyanusítás helyett,
vagy gondoskodnod kell róla, hogy eloszlathasd a gyanunkat. Ez alól nem
bujhatsz ki.
– Érdekes! – szabódott a Sármány. – Hát azt hiszitek, hogy csak azért,
mert egyszer részegségemben rosszul fogalmaztam meg a szavaimat, ezzel
jogot adtam nektek arra, hogy most már rám kényszeríthessétek a kém
szerepét?! Erről szó se lehet. Én nem vagyok detektiv és nem kémlelek
senkit, kivált a barátomat nem.
– Már pedig ezt a kellemetlen feladatot nem fogod másra tolni! – szólt
Kávássy. – Vagy teljesíted a kötelességedet, vagy elmondjuk a
barátodnak, hogy miket szoktál róla fogalmazni.
– Ne idegeskedjünk, te pedig lásd át, hogy semmi olyat nem kivánunk
tőled, ami nem volna _fair_ – épített hidat a Sármánynak Prófosz doktor.
– Arról van szó, hogy megvédelmezhesd a barátodat valamivel szemben, ami
a te hibád. Amit tőled követelünk, az nem szégyenletes dolog, hanem
ellenkezőleg, gavallér cselekedet. De elvárjuk, hogy teljesítsd a baráti
kötelességedet.
– No és ha hetekig hiába meresztgetem a szemem?… végre is, nem bujhatok
bele a zsebébe!… Nem fogjátok akkor azt mondani, hogy kényelmesebbnek
találtam, mindent visszanyelni?!…
– Ha nem sikerül megtudnod semmit, előttünk, a hat bizalmi férfi előtt,
ünnepiesen bocsánatot fogsz kérni Réthátitól. Ugy-e, Arnold? Akkor
gondoltad volna meg jobban a dolgot, amikor nyolc-tiz ember jelenlétében
példálózgattál arról, hogy téged nem tart ki senki.
A Páter is ezen a nézeten volt. De szükségesnek tartotta kijelenteni:
– Nagyon sok időd nincs a vizsgálódásra. Az elnökválasztásig alig van
két hónapunk s ha Réthátit el kellene ejtenünk, erre nem várhatunk egy
hónapnál tovább. Mert az uj jelöltünknek okvetetlenül szüksége lenne
két-három hétre, hogy megszervezhesse a pártját, minden elképzelhető
meglepetéssel szemben. Ugy-e Frigyes?
Frigyes most már, egyelőre, mindenben egyetértett a Páterrel. Kissé
sokalta ugyan az egyhónapos határidőt, de nem akart a szövetségesénél
türelmetlenebb lenni. Beleegyezett tehát, hogy a Sármány egy hónapig
tetszése szerint szemlélődhessék, csak azt kötötte a lelkére, hogy:
– Ne vesztegesd az időt és ne sajnáld a fáradságot. Gondold meg, hogy a
te hibád, ha idáig fejlődött a dolog, hogy máris sokan tudnak róla és
hogy arról van szó, ami mindnyájunknak a legdrágább: a jó hirnévről.
Talán csak a Rétháti, talán az egész Szövetség jó hirnevéről.

IV.
A beavatottak diszkréciót fogadtak, de a következő héten már az egész
Szövetség tudta, mi »lóg« az elnökjelölt felett. Nyiltan senki se
beszélt erről, de mindenki suttogott róla, még a pincérek is; Rétháti
pártja nem hitte el, hogy a »diszkrét vizsgálat« Réthátit
kompromittálhatja s megmaradt amellett, hogy a Szövetség legnépszerübb
emberét csak kortesfogásból gyanusították meg, de az eddig közömbösek uj
jelölteket is kezdtek emlegetni, Kávássyt, a Pátert és másokat. Rétháti
nem értette – később se tudta meg soha – hogy egyszerre mért néznek rá
az emberek olyan furcsán; Sármányt mindig ott lehetett látni Réthátinak
a sarkában; s Kávássy is, a Páter is a legjobbat remélte.
De ez a reménykedés nem élhetett sokáig. Három hét se telt bele és a
Sármány tudatta Kávássyval, hogy össze kell hivni a bizalmi férfiakat,
mert ő minél hamarább be akar számolni vizsgálódásának eredményével.
A bizalmas értekezleten aztán ezzel a meglepő nyilatkozattal kezdte meg
beszámolóját:
– Mindent tudok. És előre kijelentem, hogy kész vagyok ünnepiesen
bocsánatot kérni Réthátitól, ha ragaszkodtok ehhez a kivánsághoz. De azt
hiszem, helyesebb, ha Réthátit nem bosszantjuk meg annak elmondásával,
hogy mi történt és azt az elégtételt, amely őt megilleti, a tudtán kivül
adom meg neki. Végre is kivületek senki se tudhatja, hogy én őt
meggyanusítottam, ha tehát előttetek elismerem, hogy meggondolatlanul
beszéltem, hogy menthetetlenül igazságtalan voltam, ezzel tökéletesen
jóváteszem, amit vétettem. Neki csak kellemetlen lehetne, ha megtudná,
hogy gyanuval illettük, vádlottként szerepeltettük, megfigyeltük és hogy
beleütöttük az orrunkat olyan dolgaiba, amelyekről nem tartozik nekünk
számot adni. Az ünnepies bocsánatkérésem is csak bánthatná, sérthetné,
bosszanthatná és nekünk nincs jogunk rossz érzést okozni, bosszuságot
szerezni annak a derék embernek, aki a barátunk. Azért kérlek
benneteket, érjétek be vele, ha csak itt, in camera caritatis
nyilatkoztatom ki, hogy Rétháti a legfeddhetetlenebb, a
legkifogástalanabb gentleman a világon.
– Szóval, csak járt a szád? – tört ki leplezetlenül Kávássyból a düh.
– Rosszul számítottad ki, hogy mennyit költ? – kérdezte a Páter
gúnyosan.
– Nem. Csakugyan sokkal többet ad ki, mint amennyit megkeres és amit a
jövedelmén felül költ, azt kapja valakitől. Még pedig asszonytól kapja.
Sőt öregasszonytól. Csakhogy ez az öregasszony az édesanyja.
– Kiderül, hogy az anyjának uradalmai vannak – szólt a Páter, olyan
hangon, amely nem titkolta el a kételkedését.
– Nincsenek uradalmai, de sokat keres. Mert az anyja francia
nyelvmesternő, akinek nagyon jó házai vannak; azt mondják, Budapesten
egy francia se keres a leckéivel annyit, mint Réthátinak az anyja. És az
öregasszonynak már nagyon kevés kell; jóformán minden jövedelmét a
fiának adja; több gyereke nincs…
– Ezt mind magától Réthátitól tudod? – kérdezte Kávássy, a csúfolódás
hangjával fejezve ki, hogy a francia leckék nagy jövedelmességét mesének
tartja.
Még nem adott fel minden reményt. Igy okoskodott:
– Rétháti megneszelte mi készül. Hogy mentséget találjon, amögé bújt,
hogy az anyja órákat ad. Úgy tett mintha nem tudna semmiről s
telebeszélte a Sármány fejét azzal, amit magyarázatul hamarjában
kieszelhetett. És ez az állat mindent elhisz. Vagy legalább úgy tesz,
mintha mindent elhinne, csakhogy ne kellessen bizonyítania.
Hanem a Sármány mindjárt kiábrándította:
– Réthátival én erről nem beszéltem. És ne gondoljátok, hogy én most
puszta találgatással állok elő, hogy csak épen föltevés az, amit mondok,
mert én nektek itt csakis azzal számolok be, amiről meggyőződtem.
– Hát talán mondanál valamit arról is, hogy miképen nyomoztad ki ezt a
semmit! – türelmetlenkedett Kávássy.
– Kérlek, szívesen. Először is, megbíztam egy magánkutatót, figyeltesse
meg Réthátit. Ki volt nála, meddig; mikor, hová ment és meddig maradt
ott, kivel beszélt az utcán, s a többi. Elmult egy hét; soha semmi, ami
gyanus volna és a detektiv adatai megegyeztek az én tapasztalataimmal,
mert amint tudjátok, kivált az esti óráktól fogva, nem igen tágítottam
mellőle, amig haza nem ment. Egy hét multán észrevettem, hogy fogytán
nála a pénz. Úgy tettem, mintha ezt nem is sejteném és kölcsönt kértem
tőle. Ez ebédnél történt, vasárnap. »Most nincs, de majd este adok« –
ezt felelte. És este adott, pedig délután nem volt sehol másutt, csak az
anyjánál. Erre megesküszöm, mert messziről követtem. Láttam melyik házba
tér be és melyik lakásajtón nyit be. Az anyjától hazament s este a
vacsoráig én voltam az egyetlen látogatója. Ez felnyitotta a szememet. A
detektivem aztán megtudta, hogy Réthátinak az anyja hova jár leckét
adni, mennyit keres, hogyan él, mit költ, amit akartok. Már ezzel is
beérhettem volna, de – hogy felületességgel ne vádolhassatok – még két
hétig lestük, én meg a detektiv. Parancsoljátok, hogy elmondjam a
részleteket?