A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 04

Agenor, méltóságosan, mint a szinpadi királyok, hármat lépett előre,
hirtelen megállapodott, esküre kapta fel a jobbkezét és ezekkel a
szavakkal tette le a fogadalmát, olyan mély hangon, mely engem az _Ördög
Róbert_-opera Bertramjára emlékeztetett:
– Én, Lóránt Agenor, más néven: Athos lovag, a néma cimborák titkos
társulatának vezére, esküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség
lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy a néma cimborák titkait
soha senkinek sem árulom el, hogy soha egy társamat sem adom ki a
poroszlóknak és hogy egy társamról sem fogom megvallani, hogy ő is néma
cimbora, ha pozdorjává törik is a csontjaimat!… Számiel, Számiel, lépj
elő, itt a bűvös csontvelő!
Elhallgatott, amire én, ismét megilletődve, eldadogtam a »néma cimborák
dalá«-nak már jól ismert szövegét.
– Most rajtad a sor! El tudod mondani az esküt hibátlanul? – kérdezte
vezérem.
– Ha sugni fogsz, ahol megakadok.
– Csak kezdd el bátran!… Majd kisegítelek!…
Elkezdtem:
– Én, Gombos István, más néven Ördög Róbert, a néma cimborák titkos
társulatának alvezére…
És elmondtam a többit is, szóról-szóra úgy ahogy ő… csak épen a
poroszlók emlegetésénél kellett kisegítenie.
Mikor túlestem rajta, ő is a »néma cimborák dalá«-val felelt nekem. De ő
már énekelte ezt. És miután elénekelte, megint kezet fogott velem.
– Hát mára már elég az összeesküvésből!… – szólt aztán, egészen más,
hirtelen felvidámodó hangon. – Majd később megtudod a többit, meg fogsz
tudni mindent. Most levetjük az álarcot meg az álszakált, elmegyünk
hozzátok és megkezded a szinészet tanulását.
Még el se mondta ezt és már nem volt a fején sem a fekete álarc, sem az
ősz szakál. Ezt az álláról mindjárt a zsebébe sülyesztette, a fekete
álarcot lehajította az ujságpapirosra, lekapta a fejéről a vörös parókát
s benyomta a másik zsebébe, aztán engem is a gyakorlott kéznek
ugyanezzel a gyorsaságával szabadított meg a diszeimtől.
Kecskeszakálamat csak úgy lecsusztatta zsebének örvényébe, a vörös
álarcot pedig a feketével egyetemben bepakolta abba a bizonyos, már jól
megviselt, sőt nyilván sokat szenvedett ujságpapirosba.
Nekem nagy öröm volt, hogy más fogadalmat már nem kell letenni. Kezdtem
igen kényelmetlennek találni ezt a sok esküt, titkot és
kisértetiességet. Az a kilátás, hogy szinházat fogunk játszani, sokkal
inkább vonzott.
Mikor kimentünk a füvészkertből és megindultunk a Szent Anna-utca felé,
Agenor azt mondta:
– Ha a bajusz- meg a szakál-ragasztást hamar megtanulod, akkor talán még
ma próbát tarthatunk _Domi, az amerikai majom_-ból. Ebben a majom
szerepére foglak megtanítani, mert majmot könnyebb játszani, mint
embert. Ha aztán majmot már tudsz játszani, holnap vagy holnapután kapsz
tőlem emberszerepet is, de eleinte persze csak kisebbet, amelyikben nem
kell sokat beszélni.
Nagy és eredményes igyekezettel serénykedhettem, amig a bajusz- meg a
szakál-ragasztás tudományát kellett elsajátítanom, mert csakugyan még
aznap megkezdtük az amerikai majom csinytevéseiről írt vidám darab
próbáit. Uzsonna után, a nagymama engedelmével, kivonultunk a
kocsiszinünkbe és Agenor itt a legrészletesebben elmagyarázta nekem, de
meg is mutatta, hogy a majomszerepek nehézségeit miképen kell legyőzni.
Mielőtt hozzáfogott az oktatásomhoz, előkotorta egyik, feneketlen
zsebéből azt a zsinórra fűzött, hosszu, fekete szakált, mely már a
füvészkertben is szemet szúrt nekem. Ez a »kellék« az
álszakálkészítésnek még az őskorából származhatott, mert úgy kellett
felkötni, hogy a zsinór végén lévő két kis hurkot az ábrázoló művész a
két fülére akasztotta rá, ami a szinpadon, azt hiszem, már régóta nem a
legujabb divat. De ennek a pátriárkakorú álszakálnak a
sörényszerüségében, szurok szinében, lengedező hajlandóságában és
rendkivüli hosszúságában volt valami tiszteletet parancsoló, ami nagyon
tetszett nekem.
– Ezt azért teszem fel, amíg tanítlak – magyarázta Agenor – hogy most ne
lásd bennem esküdt barátodat, hanem az igazgatót és rendezőt, akinek
vakon kell engedelmeskedned.
Szinészeti próbálkozásom nemcsak kielégítette, hanem valósággal meglepte
mesteremet.
– A majmokhoz határozottan van tehetséged – mondta. – Ha az
emberjátszást is ilyen hamar megtanulod, meg fogom mondani Boldényi
bácsinak, hogy már a jövő évben léptessen fel egyszer valami
gyermekszerepben, példának okáért szerecsengyereknek _Tamás bátya
kunyhójá_-ban és ha ezt megteszi, én magam fogom az arcodat feketére
festeni.
De engem nagyon kezdett emészteni az a vágy, hogy én is magamra vehessem
az Agenoron díszlő, hosszú, fekete szakált, legalább egy kis időre, és
az óhajtásomat nem titkoltam el:
– Amíg megmutatod az utolsó jelenetet, hadd legyek én az igazgató, mert
szeretném, ha egy kicsit én is fölvehetném a hosszú szakált.
Agenor ezt semmiáron nem akarta megengedni.
– Az nem lehet – utasította el a kérésemet – mert ezt a szakált csak
rendező veheti magára, és ahhoz, hogy rendező lehess, neked még nagyot
kell nőnöd.
Hiába kunyoráltam neki és hiába vitatkoztam vele, sokáig hallani se
akart a rendezői szakál profanizálásáról. Végre eszembe jutott, hogy
Agenornak még uzsonna előtt megmutogattam a műtárgyaimat, többek közt
egy marokra való tantuszt és hogy Agenor ezt a sok fényes tantuszt
nagyon figyelmesen nézegette.
– Egészen olyan, mint az arany! – mondta. – Ha a szinpadot, mint herceg,
tele szórnám vele, a közönség megesküdnék, hogy igazi pénz.
– Hát ha neked adom a tantuszaimat – szóltam, amikor ez eszembe jutott –
akkor megengeded, hogy én is fölvehessem a szakált?
– Az már más – felelt. – Akkor te leszel a _Kis Szinház_ kellékese és
mint kellékes már felveheted.
Fölvehettem a hosszú, fekete szakált!… és megmutogathattam magamat
mindenkinek, aki az udvarban járt-kelt, ebben a hosszú, fekete
szakálban!… Ez olyan boldoggá tett… nem, erre nincs hasonlat!… Ilyen
tiszta, semmi aggodalommal meg nem zavart boldogságban a gyermekkor
elmultával soha többé nem lehet része az embernek.
Agenor csak nyolc óra felé ment haza (az este nem »játszott«) és mikor
elváltunk, háromszor is a lelkére kötöttem, hogy holnap délután megint
eljöjjön, mihelyt csak jöhet.
A vacsorához ülve, elujságoltam a nagymamának, hogy ez a Lóránt Agenor,
aki szinész, mint Boldényi bácsi, milyen derék fiú és máris milyen sokat
tud.
Aztán, még egy kicsit elábrándoztam Domiról, az amerikai majomról…
folyton nevetgélnem kellett magamban, mihelyt egyedül maradtam… és úgy
feküdtem le, mint Titusz császár, abban a boldogító tudatban, hogy a
napomat nem veszítettem el.
Az álom nem kerülgetett sokáig, mint huszonnégy órával előbb. Azonnal
elszenderedtem… hanem ezen az éjszakán már nagyon rosszul aludtam.
Annyit hánykolódtam, nyögtem, nyöszörögtem és végül úgy acsarkodtam,
hogy későn éjjel szegény jó nagyanyám bejött a kis szobámba.
– Pistikám, kedves, beteg vagy?
A hirtelen világosságra felültem az ágyban s bambán néztem a levegőbe,
az álomtól és valami más kábultságtól részeg tekintettel.
– Számiel megjelent!… – hebegtem. – És a fekete kutyák megkergettek!…
Olyan izzadt voltam, hogy facsarni lehetett volna rólam a vizet.
– Látod, látod, Pistikám, ugy-e, mondtam, hogy ne egyél annyi barackot?!
– szólt kedves, jó, öreg nagyanyám, azzal a nyugalmas szelidséggel nézve
rám, amely később is, amikor már csak emlékeztem rá, mindig bátorságot
adott az élethez.
Az ismert, nyájas arc szeretetet sugárzó pillantása visszaölelt a
valóságba. Valami ismeretlen erő láthatatlan szálakon fölemelt a sötét
mélységekből, a zord sziklahasadékokból, ahol a parázsszemű Számiel
fekete kutyái üvöltenek… a rémek eltüntek… s aztán már nyugodtan
aludtam.

IV.
Ettől fogva vagy két hónapig és azután, később, mikor a debreceni
szintársulat visszatért Nagyváradról, ahol nyáron át játszott, majdnem
egy félévig minden szabad időmet Agenor társaságában töltöttem. És akkor
szabad idő dolgában nagy bőséggel dicsekedhettem, mert az iskolai
életemben ez időtájt még sokkal több volt a kisebb-nagyobb vakáció, mint
a leckeóra.
Sokat barangoltunk együtt a füvészkertben, a vasút tájékán, a nagy
erdőben is, de a legtöbbször Agenor egész délután nálunk volt, ahol
nemcsak a nagy udvar és a kocsiszin, hanem az e fölött lévő tágas,
szellős és világos padlás is szabad és korlátlan rendelkezésünkre
állott. Agenor különösen ezt a nagy, meglehetősen üres padlást kedvelte,
amelynek nappal mindig nyilt, széles ajtaján olyan gazdagon özönlött be
a napfény, hogy legbelső zugaiba is épen elég jutott a világosságból.
Esküdt barátomnak erről a helyről az volt a véleménye, hogy: »az Isten
is szinpadnak teremtette!«
Tekintettel Boldényi bácsival való rokonságomra és talán arra is, hogy
nem tartoztam a lármás fiúk közé, kivétel voltam az alól a szabály alól,
hogy Agenort cimborák nem látogathatják meg. (Ez a szabály onnan
eredhetett, hogy Agenor apja semmiféle panaszra se akart okot adni a ház
többi, nála rangosabb lakójának.) Igy néha-néha, hogy láthassam azokat a
kis szinházakat, amelyeket Agenor kartonpapirból készített, én is
elmentem hozzájok.
»Hozzájok« – ez, Agenoron kivül csak két személyt jelentett: Agenor
apját meg egy mogorva, szófukar öregasszonyt, aki Lórántnak gazdasszonya
és egyben szakácsnéja, Agenornak pedig egyetlen gondviselője volt.
Valami szegény rokon lehetett, özvegyasszony, akit Lóránt tartott el.
Lóránt egész nap a szinháznál volt, ahol, mihelyt nem volt más dolga,
díszleteket festett. Csak olyankor láttam, amikor délelőtt a szinháznál
őgyelegtünk s ma is emlékszem rá, hogy mindig fekete ruhában járt. A
legtöbbször igen búsnak és levertnek tünt fel előttem, amin nem győztem
eleget csodálkozni és tünődni, mert akkor még a szomoruságot nem igen
voltam képes megérteni. De, amint a felnőttek beszélgetéséből hamarosan
megtudtam, mások is úgy találták, hogy Lóránt zárkózott, komor ember,
aki a szinpadon kivül nem sokat beszélget senkivel; Boldényi bácsitól
egyszer azt hallottam róla, hogy sok csapás érte. Ugy képzelem: minden
ábrándjából kifosztott, megtört ember volt, aki már csak a
kenyérkeresetnek élt s aki szerette, hogy sok és nagy az elfoglaltsága,
mert ez legalább elszórakoztatta.
Agenor nem mondta, de észrevettem, hogy Lóránt nem talált örömöt fiának
szinpadi szerepelgetésében, de azt szivesen nézte, hogy Agenor milyen
szembeötlő ügyességet fejt ki a szinpadácsolásban és a díszletfestésben,
amire senki se tanította. Sok csalódás után, Lóránt alighanem úgy
gondolkozott, hogy a szinház egész világában a díszletfestés az egyetlen
olyan reálisabb valami, ami nem csalja meg, hanem legalább eltartja
emberét, ami tehát komolyabb, szolidabb, érdemesebb munka, mint a többi
foglalkozás, amely még a szinpadhoz tartozik és mint maga a szinjátszás.
Lórántéknak a konyhájukon kivül csak két szobájuk volt. Az egyiknek a
dísze egy berámázott, nagyobb fénykép volt, mely fiatal nőt ábrázolt,
fehér ruhában. Agenor, erre a képre mutatva, azt mondta, hogy ez volt az
ő mamája. Aztán egy albumot mutatott, amely tele volt szinészek meg
szinésznők fényképével s amelyben megtaláltam őt is, egy nála valamivel
nagyobb leánykával egy képen. Más néznivaló nem igen volt a két,
meglehetősen sötét udvari szobában.
A szappanos udvarán öt lakónak kellett megosztoznia. Szinházat játszani,
szaladgálni, zajongani itt nem lehetett. Lóránték otthonában tehát, az
Agenor kis szinházain kivül, amelyeknek minden díszletét már az első
látogatásaim idején kellőképen megismertem, nem találhattam semmi
vonzót. Agenor nem tagadta, hogy ő is szivesebben van nálunk, mint
otthon.
Így, ha nem fogott el bennünket a kószálás vágya, ami a ritkább esetek
közé tartozott, Agenor egész délután nálunk volt. Nem igen mult nap,
hogy ne játszottunk volna szinházat s ne szabdaltunk vagy festegettünk
volna »diszlet«-et, de el tudtunk szórakozni a puszta beszélgetéssel is.
Az első találkozástól fogva megkedveltük és hamarosan nagyon megszoktuk
egymást.
Agenor kedves és jó fiú volt, aki soha senkiről se mondott rosszat és
senkinek se okozott kellemetlenséget. Eleinte ugyan nagyon
nyugtalanított azzal, hogy a legszivesebben csupa rejtelmes vagy rémes
dologról szeretett beszélni: szellemekről, meg minden rendü és rangu
lidércekről, sirboltokról és kisértetekről, főképen pedig magáról a
halálról, amire én nem szerettem gondolni, de rövid időn megszoktam,
hogy mindig csak azon jár az esze, ami titokzatos és hátborzongató.
Hanem volt egy tulajdonsága, amely nagyon nem tetszett nekem. Az, hogy
szeretett rendelkezni, igazgatni, rendezni, oktatni és utasításokat
adni. Mindig az történt, amit ő akart. Oda mentünk, ahová ő kivánta; azt
játszottuk, amihez neki volt kedve; mindig arról beszéltünk, ami
hirtelen eszébe jutott; csak azzal foglalkoztunk, ami őt érdekelte. Ha
megkisérlettem az ellenkezést és valami mást ajánlottam, nem
erőszakoskodott; de azért mindig engednem kellett, mert a legcsekélyebb
ellenvetésre azonnal megneheztelt. Olyan voltam mellette, mint Robinson
mellett Péntek: csak neki voltak ötletei és szeszélyei, csak neki volt
akarata, én csupán segédkeztem neki.
Ez annyival inkább boszantott, mert el kellett ismernem magamban, hogy
csakugyan jókora szellemi felsőbbségben van velem szemben. Nem volt
elég, hogy mindent jobban akart tudni, mint én, amit már magában véve is
kellemetlennek találtam: még hozzá, igazán sokat tudott, amit én nem
tudtam… és ezt már nem igen tudtam megbocsátani neki. Azt kellett
látnom, hogy ő el tudna játszogatni magában is, amint megvolt nélkülem,
amikor szinpadot ácsolt, díszletet festett vagy némajáték-tárgyakat
eszelt ki és írt le, s bár egyedül volt, azért nem unatkozott. Hogy nem
szorult rá az én segítségemre; hogy nem volt szüksége játszótársra; hogy
nem kellett neki Péntek. Hogy viszont én, igenis, rászorultam az ő
társaságára; hogy nekem most már nagyon nehezemre esnék, ha szakítana
velem, hogy én hamarjában nem igen találnék szórakozást, ha véletlenül
felborulna a barátságunk; hogy ő nekem határozottan szükséges s minél
jobban összeszoktunk, annál inkább nélkülözhetetlen.
Alkalmazkodtam hozzá; alkalmazkodtam még a legkevésbbé igazolható
szeszélyeihez is. De minduntalan éreztem a megalázottságot.
– Hát én senki vagyok? – lázadoztam magamban. – Én, aki megmentettem
attól, hogy a Kutyafejű Tatár gulyáshússá aprítsa?!… Én, a Szent
Anna-utcai harc diadalmas hőse?
Az irigykedésem akkor vált a legfájdalmasabbá, és a leggonoszabbá,
amikor azt a bizalmasságot tanusította velem szemben, amelyet leginkább
megtisztelőnek kellett volna találnom.
Egyszer ugyanis – már nem emlékszem, micsoda gondolattársítás utján –
ezzel a kérdéssel lepett meg:
– Voltál-e már szerelmes?
Kimeresztettem a szememet és ijedtemben nem tudtam mit felelni. Mintha
hátba vágtak volna.
Erre ő, minden hangsulyozás nélkül, mintha a legjelentéktelenebb dolgot
említené, így folytatta (vagy – mint akkori szinpadi nyelven mondták
volna – »hanyagul azt jegyezte meg«):
– Nekem Temesvárott már volt egy szeretőm, bizonyos Eszmeralda.
Tökéletesen úgy beszélt, mint Boldényi bácsi, mikor a szinpadon fehér
keztyűjét az asztalra dobta, és »hidegen, vérfagyasztó hangon« azt
jelentette ki:
– Akkor, hercegnő, én egy félóra mulva halott vagyok!…
A vérem épen nem fagyott meg, de hideg verejték lepett el.
Engem akkor a szerelem kérdéseinek egész komplexuma szent borzadálylyal
töltött el, amelyet csak valami lázas kiváncsiság enyhített.
Agenor nem vette észre vagy nem akarta észrevenni a zavaromat és
»hanyagul« így csevegett tovább:
– Olyan leányt nem láttál még, mint ez az Eszmeralda. Egészen fehér,
mintha porcellánból volna. Csak a szája karminpiros. Egy kis karminpiros
gyűszű van a szája helyén és azon beszél.
Végre megtaláltam a hangomat:
– És hogyan voltatok szerelmesek? – dadogtam.
– Hát úgy, mint mások – felelt Agenor. – A temetőben sétálgattunk.
– Aztán… mit mondtatok egymásnak? – kérdeztem izgatottan.
– Csak azt, amit mások – mesélte Agenor. – Ő azt mondta nekem: »Gyere el
holnap is, mert szeretlek.« És én azt feleltem neki: »Meghalok,
Eszmeralda, mert olyan fehér vagy.«
– Ez olyan szép lehetett!… – szóltam, meghatottan. – És másnap is
találkoztatok?
– Hogyne!
– És mit beszéltetek?
– Ő azt mondta: »Agenor, szivem!…« Én pedig kértem őt, hogy mert ilyen
nagyon szerelmesek vagyunk, haljunk meg együtt. És mondtam neki, hogy
amikor majd csontvázak leszünk, fel fogunk kelni a sirunkból és táncolni
fogunk a holdvilágnál, olyan zenére, amit csak mi hallunk és lengeni
fogunk, sebesen, versenyt a bolygótüzekkel. Ő meg is igérte nekem, hogy
majd karonfogva megyünk a halálba, csak arra kért: »Várjuk meg, Agenor,
a születésnapomat!… Hiszen még olyan fiatal vagyok!…«
– Aztán… mi lett? – tudakozódtam, nagyon felizgultan.
– Aztán egyszer hiába vártam Eszmeraldát annál a sirboltnál, ahol
találkozni szoktunk; Eszmeralda eltünt.
– Megcsalt? – kérdeztem. – Nem akart meghalni veled?
– Nem. Hanem elrabolták – felelt Agenor. – Bizonyos vagyok benne, hogy
elrabolták. Egy gonosz púpos rabolta el, egy rettenetes arcu
torzszülött, aki már régóta leselkedett rá. Más nem lehetett… bizonyosan
az volt!…
– És most… nem is sejted, hogy Eszmeralda hol van?
Agenor a szemembe nézett és egy kis gondolkodás után azt felelte:
– Azt épen nem mondhatom, hogy nem is sejtem. Úgy gyanítom, hogy a
gonosz púpos egy toronyban rejtette el és ott őrzi.
– De hát mért nem indultál el a felkutatására?
– Óh, egy darabig kerestem!… sokáig kerestem. Hanem aztán el kellett
költözködnünk Temesvárról és nem kereshettem tovább.
– Pedig olyan szép neve volt!… – sóhajtottam.
Az elérzékenyedés egy kis ideig elnyomta minden más érzésemet. De utóbb,
mikor észrevettem, hogy Agenornak már csak ritkán jut eszébe Eszmeralda,
az irigykedésem föléje kerekedett a megindultságomnak.
Iszonyuan féltékenynyé tett, hogy Agenor máris szerelmes. Hogy olyan
élményekkel dicsekedhetik, amilyenekre én eddig még gondolni se mertem.
Eltünődtem rajta, vajjon nem lehetnék-e szerelmes én is, minél hamarább?
Igen, de kibe?
A szerelem, amelyről a szinházban olyan sokat hallottam, az életben
eddig még csak kétszer jutott eszembe.
Volt egy cselédünk, fiatal nő, de olyan jól megtermett, hogy mindenki
csak a nagy Vikinek nevezte.
Ez a nagy Viki egy nyári délután épen mosott – meglehetősen lenge
öltözetben és csak térdigérő szoknyában – amikor én, vadul nyargalva, be
akartam rontani a konyhába, ahol tulajdonképen »nem volt semmi
keresetem«.
Hanem a nyitott konyhaajtóban a lábam a földbe gyökerezett. Ahogy
megláttam, hogy a nagy Vikinek milyen vastag a lába, nemcsak elámultam,
hanem valósággal elhűltem.
Egyszerre megértettem, hogy más világok is vannak azokon kivül,
amelyeket ismerek.
Úgy megriadtam és olyan ijedten szaladtam vissza, mintha valami
megbocsáthatatlan csinyt követtem volna el.
A nagy Vikinek sejtelme se volt róla, hogy sajátságos viselkedésem a
kolosszális bájait megillető néma hódolatot jelenti és hogy rémült
futásomban az ismeretlenen való megdöbbenésen kivül az első szerelmi
megilletődés nyilatkozott meg.
És utánam kiáltott:
– Mi baja, Pistika?
Nem állottam meg és nem feleltem neki.
Egy darabig a konyhának még a tájékán se mertem mutatkozni. Ha a nagy
Viki szólt hozzám, halkan, félénken feleltem neki és lesütöttem a
szememet, mintha, valami nagy bűnt olvashatna ki a tekintetemből. És
azon a bizonyos napon százszor gondoltam a nagy Viki lábára, a következő
napokon már kevesebbet, végre, vagy egy hét multán, az eredendő
hűtlenséggel, szép lassan elfelejtettem az első szerelmemet… de ennek az
emléke néha, nagyritkán, később is meg-megjelent előttem, nem épen a
kisértetek órájában, hanem valamivel előbb…
Egy kicsit későbben másodszor is találkoztam az érdekes, de
rettenetesnek látszó szerelemmel.
Egy napszámos asszony járt a házunkhoz segíteni, ha sok volt a munka.
Néha hetekig mindennap eljött s mindig magával hozta a kis leányát, aki
ilyenkor egész nap az udvarban őgyelgett. Hány esztendős lehetett ez a
kis lány, fogalmam sincs róla. Csak annyit tudok erről, hogy még gyerek
volt, mint én. Évikének hivták.
Az arcára ma is emlékszem. Csepühaja volt, pufók arca, nagy, kerek, kék
szeme és mindig ijedt, bámész nézése; azt gondolta volna róla az ember,
hogy tizig se tud olvasni.
Nekem úgy tetszett, hogy azokhoz az angyalkákhoz hasonlit, akikből egész
kis társaság girlandozza körül Kalazanti Szent Józsefet, azon a
szentképen, amelyet öreg hittantanáromtól kaptam ajándékba, amikor
egyszer ügyesen ministráltam neki.
De hogy Évike jobban érdekelt volna, mint más kis lány, azt már nem
mondhatnám.
Egy délután, valami szokatlan látnivalót élvezni, a fél város a
nagyerdőbe sereglett s nálunk se maradt otthon más, csak a cselédség,
beleértve ebbe Évike anyját is. Én a félúton meggondoltam magam, mert
annál, amit a nagyerdőben várni lehetett, jobban érdekelt az a kérdés,
hogy végképen elvesztettem-e a tollkésemet?… vagy csak a fáskamaránkban
felejtettem, ahol valamit faragcsáltam vele.
Haza érve, izgalmas érdeklődésemben akaratlan hirtelenséggel és nagy
robajjal pattantottam fel a fáskamara széles ajtaját. Erre a váratlan
zajra a kamara legsötétebb zugából két alak ugrott fel és menekült ki
egy hátulsó kis ajtón: Évike meg a szomszéd kocsis fia, egy tizenhárom
esztendős fiú, akit jól ismertem.
Későn ugrottak fel. Ha csak egy pillanatig is, de egészen jól,
határozottan, tisztán láttam, hogy csókolóztak, amikor rájok nyitottam.
Még inkább megrőkönyödtem, mint akkor, amikor a nagy Viki lába fölfedte
előttem, hogy a természetben mennyi olyan gazdagság van, amelyről
korábban sejtelmem se volt.
Először állottam szemtől-szemben: a bűnnel. És felzaklatottan, de
egyszersmind lesujtottan bámultam utánuk.
Akármilyen keveset tudtam az életről, a képzeletem, az érzésem vagy
éppen az ösztönélet titokzatos szava megsugta nekem, hogy ha Évike,
gyerek létére, csókolózik ezzel a kamaszszal: ez csak valami rosszat és
csúnyát takarhat.
Mintha egyszerre mindazt láttam volna, amit az érzékiség szertelenné
válása valaha vétkezett. Mintha az asszonyiság nyavalyáinak a
legförtelmesebbikét pillantottam volna meg. Mintha az Apokalipszis
rémségeiből a legszennyesebb hullám loccsant volna a szemem elé.
Micsoda zavaros gondolatokat korbácsolt fel bennem ez a pillanatnyi
látomás, ma már nem tudnám elmondani.
Csak arra emlékszem, hogy Évikére többé nem tudtam ránézni. Ha megbizást
kaptam, akármelyik felsőbbségemtől, hogy mondjam meg Évikének ezt vagy
azt, határozottan és konokul azt feleltem: »Nem szólok ehhez a
kigyóhoz!… Fuj!…« De arra nézve, hogy mivel okolom meg ezt a
gyűlölködésemet, állhatatosan megtagadtam minden felvilágosítást.
Inkább meghaltam volna, mint hogy elmondjam, milyen szörnyű titkot tudok
Évikéről. Olyan megrázó, hátbavágó, irtózatos, kiábrándító dolog volt
nekem, hogy Évike a szomszéd kocsis fiával csókolózott.
Szóval, amikor Agenor elbeszélte Eszmeraldának a rejtelmes esetét,
elvégeztem magamban, hogy a Szerelem, nekem, szegénynek, a legcsunyább
oldaláról mutatkozott be, mig Agenornak egész isteni pompájában jelent
meg, abban a minden szépet felölelő, nagyszerű, káprázatos pompában,
amelyet a gyerek esze »föl nem ér, de titkon érző lelke óhajtva sejt«.
– Istenem, milyen szép lehetett ez!… – merengtem el a történeten. –
Szerették egymást, tehát meg akartak halni együtt… hiszen ez oly
természetes!… Aztán jött a gonosz púpos, a rossz megtestesülése és
megakadályozta ezt a boldogságot!… Orvul bújt elő, mint a kigyó… Mért
szomorú a vége mindennek, ami szép?!… És mért csak az szép, ami
szomorú?!…
Egyre csak Eszmeralda járt az eszemben. Aki olyan fehér, mintha
porcellánból volna. És akinek egy kis karminpiros gyűszű van a szája
helyén… azon beszél…
– Ha engem szeretett volna!… – ábrándoztam. – Én megkeresném!…
Felkutatnám, megostromolnám a tornyot s kiszabadítanám a gonosz púpos
hatalmából!… És ha addig nem kereshetném meg, amig iskolába kell járnom,
visszajönnék érte, mint Borneó és Szumatra királya!…
Egy kicsit szerelmes is voltam ebbe a karminpiros szájú, fehér
Eszmeraldába, akit sohase láttam.
Aztán ujra meg ujra eszembe jutott – amit akkor még nem tudtam volna
szavakba foglalni – hogy nekem eddig a Szerelem világából csak olyan
dolgot lehetett megpillantanom, ami vagy megdöbbentő volt, vagy nemcsak
megdöbbentő, hanem csúnya is… az pedig, amit Agenor látott ebben a
világban, milyen más, milyen gyönyörű!…
Ha Agenor előbb is és talán akaratlanul mindig és minduntalan éreztette
velem a szellemi felsőbbségét: a megalázottságom most már nagyobb volt,
mint valaha. És az irigykedésem is.
Ennyit a tizenegyéves önérzet nem viselhet el szó nélkül.
De hát mivel állhattam elő, annak feltüntetése végett, hogy én se vagyok
utolsó legény, hogy én is megállom a helyemet, legalább azon a
területen, ahová a saját külön képességeim utalnak?!
Mihelyt erre gondoltam, eszembe kellett jutnia a hőstettemnek.
Végre is, ezt az irigyelt lényt én mentettem meg a csúfos
megnadrágoltatástól. Az én nemeslelkűségem, lovagi erényem és
vakmerőségem tette, hogy annak idején, amikor megtámadták, nem vitték
haza lepedőben; én segítettem meg, olyan alaposan, hogy nem téphették le
róla a ruhát, sőt megtorolhatta az elszenvedett bántalmat és mindazt,
amit kapott, tizszeresen fizethette vissza a Kutyafejű Tatárnak.
– Ez semmi? – kérdezgettem magamtól. Persze, mindjárt meg is feleltem a
kérdésemre: – Nem; ez is valami.
És hogy helyrevigasztaljam magam, de Agenor előtt is
meg-megvillantassam, hogy nemcsak neki van oka a magával való
megelégedésre, egyre gyakrabban célozgattam arra a nagy eseményre,
amelyet Agenor mintha már elfelejtett volna. Olyanformán viselkedtem,
mint azok az emberek, akik csak nagyon kevés könyvet olvastak s mégis
mindig az olvasmányaikat idézgetik: nem volt egyebem, csak ez az egy
hőstettem, hát mindig ezt emlegettem.
Mihelyt Agenor valami új jelét adta a tapasztaltságának, a tehetségének
vagy a sokoldaluságának, én is újra meg újra előráncigáltam az első,
utolsó, egyszeri nagy cselekedetemet:
– Emlékszel, mikor a Kutyafejű Tatár megakatt verni, de én
megvédelmeztelek?!…
Vagy:
– Tudod, ez akkor volt, amikor a lóformátus banda neked esett és nagyon
szerettek volna megverni, de én lecsaptam közéjük!…
Néha a hajánál fogva rántottam elő az ürügyet, hogy ráakaszthassam a
dicsekvésemet:
– Nézd, az a fiú ott a Holdvilágképűhöz hasonlít, akit én felpofoztam és
elvertem!… Tudod, akkor, amikor a Kutyafejű Tatár téged letepert a
földre és ugyancsak helybenhagyott volna, ha én ott nem vagyok és el nem
bánok vele!…
Kiállhatatlan voltam.
Ha efféle kijelentésekkel legyezgettem a hiúságomat, Agenor mindig olyan
arcot vágott, mint akinek a tyúkszemére léptek, de nyikkanni se akar,
kiméletességből az ügyetlen iránt. És eleinte – az első tiz-husz
alkalommal – semmit se felelt a hetvenkedésemre; ügyesen másra terelte a
szót.
Hanem egyszer nem állotta meg és végre mégis csak szóhoz juttatta a
begyében már jócskán felgyülemlett boszúságot.
Így fakadt ki:
– Tudod, mit mondok? Abból a kis összeröffenésből nem is lett volna
verekedés, ha te nem ütöd pofon a Holdvilágképűt!
– Nem lett volna verekedés? – csattantam fel. – Talán még most is arról
koldulnál, ha én akkor véletlenül oda nem kerülök vagy nem állok a
pártodra! Az a két lókötő úgy elpáholt volna, hogy meglehet, még most is
az ispotályban volnál!
Épen csak az kellett nekem, hogy a legilletékesebb személy, hőstettem
egyetlen tanuja, ő maga, a lekötelezettem, lekicsinyelje az én nagylelkű
erőkifejtésem jelentőségét, sőt még engem hibáztasson s az én önzetlen
beavatkozásomnak a rovására irja, ha ő akkor egy pár ökölcsapást kapott!
Nagy tűzzel kezdtem magyarázgatni neki, hogy keménykalapja okozta a bajt
és hogy ma már ott szerepelhetne a _Szentek Életé_-ben, a katholikus hit
vértanui között, ha a gondviselése engem nem vezet épen arra és ha az