A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 03

találtam – még a leginkább lehet megegyeztetni Agenor barátom nem
egészen világos céljával. Azaz én is kuvikolni kezdtem:
– Kuvik! Kuvik!
Nemsokára, az út felől, suttogást hallottam:
– Te vagy az, Pista?
Elődugtam a fejemet a bokorból és visszasugtam:
– Én vagyok!
Hát bújj elő! – hallottam Agenor suttogását. – De óvatosan és
nesztelenül!…
Kimásztam a sűrűségből az útra, és – mert a nagyobb óvatosság meg a
nesztelenség kedvéért a legrövidebb utat választottam – egy pár kemény
gally felhorzsolta az arcomat.
– Mi az? – suttogta Agenor, aki az úton várt, egy ujságpapirosburkolatu
kis csomagot tartva a kezében. – Az arcod úgy vérzik, mintha
megsebesültél volna!… Csak nem támadott meg valaki?!…
– Semmi! – feleltem, én is suttogva. – Most horzsolhatta fel az arcomat
valami vékony ág vagy mi?
– Akkor minden a legjobban megy – ujságolta Agenor, már nem suttogva, de
továbbra is halkan. – A közelben nincs senki. Ha az emberek meglátnak
bennünket, senki se fogja gyanítani, hogy titokban találkoztunk;
mindenki azt fogja hinni, hogy együtt jöttünk ide.
Nem voltam ugyan tisztában vele, hogy ez mire jó, de én is örültem
rajta, hogy így történt.
– Hát most már gyere utánam – kormányozta lépteimet Agenor. – De azért
egy sorban jöhetsz velem, Mintha csak sétálnánk.
– Hova vezetsz? – kérdeztem.
– Az üvegház mögé. Annál elhagyottabb helyet nem találunk. Ott fogjuk
letenni az esküt.
– És mi van a kezedben?
– Majd mindjárt meglátod! – felelt Agenor, úgy pislantva rám, mintha
valami kedves meglepetést tartogatna számomra.
Aztán megint elkezdett sugdolózni:
– Ugy hallottam, hogy ez a füvészkert valamikor temető vagy talán
csatatér volt és hogy itt sok csontváz van a földben. Jó volna kiásni
egyet, mert az eskü úgy a legszebb, ha az ember csontvázon tartja a
kezét. De azt hiszem, sokáig tartana… Meglehet, a csontvázak jó mélyen
vannak és nem tudjuk merre…
Én is azon a véleményen voltam, hogy ez sokáig tartana, és nem tartottam
szükségesnek, hogy csontvázat keresgéljünk. Általában, kezdett nem
tetszeni nekem az esküvel járó sok körülményesség.
Nagy örömömre, Agenor sem erőszakolta a dolgot.
– Különben elég lesz ez is – szólt, rábökve a bal mutatóujjával a jobb
kezében tartott csomagra.
Ez a csomag is aggasztott. Annyira, hogy borzasztóan hosszúnak tetszett
az az idő, amíg az üvegházhoz értünk. Pedig öt perc sem mulhatott el
azóta, hogy Agenor rám talált.
Megkerültük az üvegházat s Agenor belépett abba a szűk közbe, mely az
üvegház hátulsó falát a kert kőkerítésétől választotta el. Aztán intett,
hogy kövessem.
Itt krétát vett elő a zsebéből s a krétával jókora kört rajzolt le a
földre.
– Aki esküszik, ebbe a körbe áll be – mondta.
És végre kibontotta a csomagot. Két álarcot vett ki belőle: egy vörös
atlasz-álarcot, meg egy feketét, amely bársonyból volt.
– A vörös az enyém, a fekete a tiéd – rendelkezett. – Itt van, vedd fel.
Fel tudod venni?
– Nem én. Rajtam még soha se volt álarc.
– Hát majd felteszem neked.
Mind a két álarcot gumizsinórral lehetett a fejre erősíteni. Ezt a
gumizsinórt ugyan a mienknél nagyobb koponyák számára mérték ki, de mind
a kettőnknek olyan dús hajunk volt, hogy az álarc így is megállott a
fejünkön.
Magam is igen ünnepiesnek találtam, hogy így, álarcosan állunk egymással
szemben.
– Először én esküszöm, mert én vagyok az öregebb – szólt Agenor, mikor
elkészült az álarcok elhelyezésével. – Te addig maradj a fehér körön
kivül.
Ő maga beállott a kör közepébe, esküre emelte fel jobbkezének mutató- és
középujját, aztán így szólalt meg a vörös álarc alól:
– Én, Lóránt Agenor, eszküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség
lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy Gombos Istvánt barátommá
fogadom! Esküszöm, hogy hű társa leszek, még a számkivetésben is!
Esküszöm, hogy titkait soha senkinek se árulom el, még akkor se, ha
pozdorjává törik a csontjaimat!
A legutolsó mondatot egy kissé sokallottam. Annyira, hogy meginogtam és
a legutolsó pillanatban gondolkodóba estem, hogy csakugyan letegyem-e az
esküt én is, vagy megvalljam a vörös álarcosnak, hogy én ilyen sokra nem
merek vállalkozni.
Döntött az a gondolat, hogy ha én most, a legutolsó percben lépek
vissza, amikor Agenor már megesküdött, ez valami hitszegésféle volna.
Hogy: nem, most már nem vonulhatok vissza; nem hagyhatom cserben az
esküdt barátomat!…
De egy kicsit támolyogtam, amikor Agenor kilépett a körből és
figyelmeztetett, hogy most már én következem sorra.
– Csakhogy én… – szólaltam meg, amikor már a kör közepén állottam.
Agenor rám rivallt s a szavamba vágott:
– A bűvös körben nem szabad egyebet mondanod, csak az eskü szavait!… Ha
valami mást akarsz mondani, lépj ki a körből!…
Engedelmesen ugrottam ki a körből és már ugyancsak ijedten dadogtam:
– Csak azt akartam mondani, hogy én nem tudom könyv nélkül az esküt.
– Sebaj! – felelt. – Majd utánam mondod. Menj vissza a körbe, emeld
esküre a két ujjadat… de a jobbkezed két ujját ám!… mert ha a ballal
esküszöl, ebből nagy bajok származhatnak!… és csak azt mondd… utánam…
amit én mondok!…
Megint beléptem a körbe s megszólalni nem merve, hunyorgatással
figyelmeztettem rá, hogy a jobbkezem két ujját emelem esküre, nem a
balt… aztán a fekete álarc alól mondatról-mondatra elrebegtem, amit a
vörös álarc alól hallottam:
– Én, Gombos István, esküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség
lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy Lóránt Agenort barátommá
fogadom! Esküszöm, hogy hű társa leszek, még a számkivetésben is!
Esküszöm, hogy titkait soha senkinek se árulom el, még akkor se, ha
pozdorjává törik a csontjaimat!
Az utolsó szavakat már olyan halkan rebegtem el, hogy alig lehetett
hallani.
A vörös álarc minden mondatom után helyeslően bólongatott.
Mikor a »csontjaimat« szót is kipihegtem, úgy ugrottam ki a fehér
körből, mintha csupa parázson álltam volna ott. És azonnal hátranyúltam
a gumizsinórhoz, hogy levethessem az álarcomat, mely szinte égetett…
miközben ezt indítványoztam:
– Hát most már menjünk innen!
– Mit csinálsz?! – kiáltott rám Agenor. – Ne nyulj az álarchoz!… Még
nincs vége!… Most barátságunkhoz segítségül kell hívnunk a rejtelmes
hatalmakat! Maradj ott, ahol vagy, de olyan egyenesen állj, mint a
cövek!… És jól vésd emlékedbe a szavaimat, mert mindjárt utánam, neked
is szóról-szóra ugyanazt kell mondanod!…
Belépett a körbe és ebben olyan állásba helyezkedve, mint aki lóra akar
pattanni, kinyújtotta a jobbkarját, a lehető legmagasabbra emelte a
kezét, szétterpesztette a tenyerét és megöblösítve a hangját,
olyanformán, ahogy a szinházi kisértetek szoktak beszélni, ezt szavalta
el:
Számiel, Számiel, lépj elő!
Itt a bűvös csontvelő!
Nem nézett rám; tekintete az ürbe meredt. És a vörös álarc alól
kivillogó szemben, mely szinte megüvegesedettnek látszott, csakugyan
volt valami kisérteties.
Éreztem, hogy az egész hátam csupa libabőr.
Ismertem ezt a Számielt a _Bűvös vadász_-ból. Fáztam, amikor a szinpadon
láttam és mindannyiszor fáztam, valahányszor, utóbb, rá kellett
gondolnom.
Emlékeztem rá, milyen szép szavakkal kötötte a lelkemre jó öreg
hittantanárom, hogy római katholikus fiúnak nem szabad hinnie semmiféle
babonában… de én, én nem akartam hivni ezt a Számielt!… nem akartam!…
nem akartam!
A vörös álarc kilépett a körből és – ismét a természetes hangján – így
parancsolt rám:
– Most te lépsz be a körbe és te mondod el ugyanezt. Egészen úgy
csinálod, ahogy én. Megjegyezted jól, tudod szóról-szóra, hogy mit kell
mondani?
– Ej, erre már nincs semmi szükség! – húzódoztam.
A vörös álarc végignézett rajtam és gúnyos hangon azt kérdezte:
– Talán félsz?
Más körülmények közt azt feleltem volna, őszintén, hogy: igenis, félek:…
hogy én nem akarom az ördögöt a falra festeni, mert attól tartok, hogy
megjelenik… hogy én tudni se akarok semmiféle Számielről!… hogy egy szó,
mint száz: én nem akarom hívni ezt a Számielt!…
De most!… Hát én magam romboljam le a dicsőségemet, amelynek még alig
egy napja örvendek?!… Hát hiába győztem le, olyan hősiesen, a
Holdvilágképűt meg a Kutyafejű Tatárt, vagyis Kálvinnak egész
hadseregét?!… Hát félhetek én, szabad nekem félnem, aki tegnap minden
kényszerítő ok nélkül rontottam neki a nálam kétszerte erősebb
ellenségnek, a megtámadott gyöngének és hitemnek védelmében, lovagi
vakmerőséggel?!
– Nem félek – kerteltem. – Láthattad tegnap, hogy én az ördögtől sem
félek. De ahhoz, hogy barátok legyünk, nincs szükségünk semmiféle
Számielnek a segítségére. És mert már az esküt is letettük…
– Ohó, még nem tettük le! – vágott a szavamba Agenor – mert Számielnek a
segítségül hívása hozzátartozik az eskühöz; enélkül az egész nem ér
semmit. És ha az eskü végét nem mered letenni, azt kell hinnem, hogy
félsz!
A vörös álarc alól – melynek mandulametszésű két kis hasadéka a
szemgolyók egy részének elrejtésével amúgy is félelmetesen idegenszerűvé
változtatta a kicsillogó tekintetet, – mintha csupa gúny sugárzott volna
a szemembe.
Nem volt bennem annyi bátorság, hogy ezt a gúnyt, mely azzal
gyanusított, hogy félek, el tudjam viselni; tehát, akármennyire féltem,
elszántam magamat rá, hogy megteszem, amitől irtóztam.
– Jól van – mondtam – hogy ne gondold, mintha én félnék a te
Számieledtől vagy akármitől a világon… mert én még egy koponyától se
félek… hát megteszem, amit kivánsz, pedig én ezt az egész hókusz-pókuszt
nevetségesnek találom.
Annyira nevetségesnek találtam, hogy amint beálltam a körbe, reszkettem,
mint a nyárfalevél.
– Ha már elfelejtetted, mit kell mondani, lépj ki a körből és majd itt,
kivül megsúgom. Ha pedig tudod, ne felelj nekem… mert a körben nem
szabad társalogni… ne is biccents, hanem tartsd fel a jobbkarod olyan
magasra, mintha az égbe akarnál nyúlni és mondd el a bűvös igéket, de
hangosan, tisztán érthetően, hogy Számiel meghallhassa!… dirigált a
vörös álarc.
Engedelmeskedtem, de előbb egy nagyot kellett sóhajtanom s csak azután
tudtam elrebegni, hogy:
Számiel, Számiel, lépj elő!
Itt a bűvös csontvelő!
Akármennyire iparkodtam, hogy ne áruljam el a meghatottságomat, magam is
hallottam, hogy a hangom ugyancsak remegett.
Alig mondtam el, máris hallottam a vörös álarc vezény-szavát:
– Maradj mozdulatlan és légy néma, mint sir! Most én is be fogok lépni a
körbe és együtt fogjuk hívni Számielt. De hangosabban hívd!… nem úgy,
mint az előbb!… mert Számiel azt fogja hinni, hogy nem akarod megtartani
az esküdet. Aztán odabenn a balkezedet fogom felemelni… a jobb csak hadd
lógjon… a ballábunkat meghajlítva, előre tartjuk, a jobblábunkat pedig
hátra kifeszítjük, mint a katonák, mikor rohamra készülnek… és mikor
látod, hogy fölszegzem a fejemet, mind a ketten egyszerre mondjuk a
bűvös igéket. Ha ez is megvan, én eleresztem a balkezedet, te felém
nyujtod a jobbodat, kezet fogunk, kilépünk a körből, a krétára homokot
szórunk és csak azután vethetjük le az álarcot.
Igy történt. A vörös álarcos belépett a körbe, megfogta a balkezemet s
felrántotta magasra, abba a testtartásba illeszkedtünk, amelyet a
cerimóniamester megkivánt és a megállapított jelre egyszerre szavaltuk
el a bűvös igéket. Agenor öblös, kisérteties hangon, szinte
torkaszakadtából kiáltott, én inkább csak fohászkodtam – és arra
gondoltam, hogy valamelyik operában az összeesküvők ugyanígy
összefogózkodva és ugyanilyen, rohamra készülő testtartásba helyezkedve
harsognak el a lámpák előtt már nem tudom mit – Agenor megrázta a
jobbkezemet, kiléptünk a körből, a krétára homokot szórtunk s mikor a
bűvös körnek minden nyomát eltüntettük, mind a ketten levetettük az
álarcot.
Nagy megkönnyebbülést éreztem s már nem idegenkedtem Agenortól úgy, mint
előbb, amikor a vörös álarc még ott volt a fején. És míg ő a két
szinházi holmit ujra becsomagolta abba az ujságpapirosba, amely a
cerimónia idején a bűvös körtől nem messze, a földön dísztelenkedett,
megkérdeztem tőle:
– Mondd, Agenor, hiszed te, hogy van Számiel?
– Előbb mondd, hogy hát te hiszed-e?
– Hiszem is, nem is – feleltem. – Tulajdonképen nem hiszem. Máskor meg
azt gondolom, hogy hátha mégis van. Ha szép az idő, inkább nem hiszem.
De, mert most már barátok vagyunk, a te kedvedért szivesen elhiszem.
– Akkor nem érted az egészet. Rejtelmes hatalmak, azok csak vannak,
ugy-e? No hát, ha vannak, akkor ezek közül akármelyik ép úgy
megjelenhetik Számiel képében is, amint én felöltözködhettem Mátyás
királynak. Hát Számiel, az van. És eskü nélkül nincsen barátság; az eskü
meg nem ér addig, amig a rejtelmes hatalmak be nem irják a sors fekete
könyvébe. Ezt már a mágusok is így tanították és így kivánják a
rózsakeresztes lovagok is, akik a kabalakönyveket meg a Mágia egyéb
csodáit őrzik, egy néma palotában, amelyiknek minden ablaka örökösen
világos. Ezeknek néha, amikor éjfélkor, sötét sziklahasadékok közt, a
bűvös körben kötnek új barátságot, Számiel meg is jelenik, fekete
kutyáival, lángból készült palástban. Hát most már tudod, mért kell
hívni Számielt.
Agenor ezt nagyon komolyan, szent félelemszerű ihletettséggel mondta el.
Meglátszott rajta, hogy egy cseppet se kételkedik értesülésének a
megbizhatóságában.
– És te honnan tudod ezt? – kérdeztem.
– A könyvekben minden meg van irva – felelt. – És én sokat olvasok.
»Hittem is, nem is.« De ha egy kicsit kételkedtem is, ez nem
csökkentette Agenor irányában érzett tiszteletemet. Ellenkezőleg; minél
több új és meglepő dolgot hallottam Agenortól, annál inkább
elhatalmasodott bennem az a csodálat, amely azonnal megszállott, mikor
megtudtam, hogy ő már szinész.
Sajnos, tiszteletem és csodálatom fokozódásával lassankint feltámadt
bennem a titkos irigykedés is. Hogy Agenor, bár csak egy esztendővel
idősebb nálam, máris ilyen tengersokat tud: ez a gondolat nemcsak
respektussal töltött el, hanem egyszersmind szégyenkezővé és egy kicsit
féltékennyé is tett. Mindazzal szemben, ami egyre növekedő bámulatot
keltett fel bennem Agenor iránt, nekem nem volt egyebem, csak az a kis
dicsőségem, amelyet tegnap olyan váratlanul szereztem, a testierőmmel.
És magam tudtam a legjobban, hogy ez a dicsőség milyen lenge alapra
épült. Még hozzá, ezt az egyetlen felsőbbségemet is majdnem elvesztettem
az imént, amikor gyanuba keveredtem, vajjon nem félek-e?
Vágyódni kezdtem rá, sőt utóbb szinte epedtem érte, hogy ujra
kitüntethessem magamat.
– Hát most már barátok vagyunk és mint barátomat meghívlak hozzánk –
mondtam Agenornak. – Nálunk az udvarban is, a kocsiszinben is
nagyszerűen lehet szinházat játszani. És egy cseppet se félj az utcán,
amig velem jössz. Csak maradj mögöttem, én majd elül megyek és mindenkit
felrugok, aki téged bántani akar.
Agenor csak magára a meghivásra felelt:
– Jól van, még ma megkezdhetjük a tanulást. És hogy az első lecke ne
legyen nagyon nehéz, legelőször is arra foglak megtanítani, hogy hogyan
kell bajuszt meg szakált ragasztani. Látod, el is hoztam magammal, ami
ehhez kell!…
Előszedte zekéje két zsebének egész tartalmát: egy zsinórra fűzött,
hosszú, fekete szakált, több bajuszt és rövidebb álszakált meg egy
piszkos vörös parókat, de ezeket a tárgyakat mindjárt vissza is dugdosta
oda, ahonnan elővette.
Annak is örültem, hogy végre szorosabb kapcsolatba kerülhetek a szinház
világával.
– Hát menjünk! – sürgettem Agenort.
– Várj csak, erre még ráérünk! – felelt. – Egy félóra mulva majd
elmegyünk hozzátok, de mert az álarcok már úgyis itt vannak és senki se
látta meg, hogy ide lopóztunk… úgy, hogy egy lélek se fogja sejteni, ha
most összeesküszünk… hát előbb alakítsunk titkos társulatot!
Ebben az indítványban mindenekelőtt azt láttam meg, hogy teret kinál az
én szereplésvágyamnak is.
– Igen, igen, alakítsunk!… – helyeseltem az indítványt. – Én már régen
gondoltam, hogy jó volna, ha a római katholikus fiúk összebeszélnének és
addig üldöznék azokat, akik a kollégiumba járnak, amíg minden lóformátus
gyereket kikergetnénk Debrecenből. És ha megalakítjuk a titkos
társulatot, én két, három lóformátus gyereket is magamra vállalok, a te
ellenségeidet is mind!…
– Hallgass!… Te ehhez nem értesz!… Ezt én jobban tudom, mint te!… –
vágott a szavamba Agenor. – Mit akarsz mindig verekedni? Műveltség az?!…
A titkos társulatot csak bizd rám!… Olyan titkos társulatot fogunk
csinálni, amelyikről senkinek sejtelme se lesz, de ha megtudnák, hogy
ilyen van, hát mindenki rettegne tőle!…
– Hát hogyan gondolod? – kérdeztem.
– Előbb mondd meg, hallottál-e már valaha a nápolyi néma cimborákról?
– Nem én.
– Hát ezek a nápolyi néma cimborák – magyarázta Agenor – összeesküdtek
és ők maguk titkos jelekről mind felismerték egymást, de mások, hiába
kutatták, sehogy se tudták felfedezni, hogy kik az összeesküvők. Csak a
beavatottak tudták, hogy azok a fiatalemberek, akik a kocsmákban mindig
azt éneklik, hogy: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig
vidáman!«… hogy ezek mind, mind összeesküvők. És ha néha egy párat
elfogtak közülök, ezek soha se árulták el a társaikat; semmi kinzással
nem lehetett kicsikarni belőlük, hogy ki a többi összeesküvő, akiknek a
szövetségétől egész Nápoly rettegett; hanem, amikor a vérpadra vitték
őket, a vérpadon kettenként összefogózkodtak és úgy énekelték: »Vidáman
menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!«… Hát ezek voltak a
nápolyi néma cimborák!
– És mit akartak ezek?
– Hogy ők mit akartak, az már mindegy… ez az egész nagyon régen volt.
Csak az a fontos, hogy mi most mit akarunk?
– Hát mit akarunk?
– Nem egyebet, mint olyan titkos társulatot alapítani, amilyen a nápolyi
néma cimboráké volt: a debreceni néma cimborák titkos társulatát. Meg
fogunk egyezni titkos jelekben és ha az utcán találkozunk, egy szót se
szólunk, csak némán a szájunkra illesztjük az ujjunkat és más titkos
jelekkel üdvözöljük egymást. Néha meg kijövünk ide, a füvészkertbe és
itt elénekeljük, hogy: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak,
holtig vidáman!…« És egy ideig, amig jobban nem rettegnek tőlünk, csak
ketten leszünk néma cimborák; de később, ha megismerkedünk olyan fiúval,
akire rábizhatjuk a titkainkat, ezt is fölvesszük a szövetségbe,
megeskettetjük, hogy senkinek se fogja elárulni a titkainkat és ekkor
már három különböző oldalról, hárman fogunk kilopózni a füvészkertbe,
ahol jövet is, búcsuzóul is el fogjuk énekelni a néma cimborák dalát.
Körülbelül ennyi volt, amit Agenornak a titkos társulatra vonatkozó
terveiből jól megértettem.
Engem a programm nem elégített ki. Nem szivesen ejtettem el azt a
tervemet, amelyet – ha véletlenül valóságra válhatik – a történelem a
debreceni református diákok Szent Bertalan-éjének nevezett volna el. És
megvallottam Agenornak, hogy csak sajnálattal mondok le róla. Ezen aztán
egy kicsit összekülönböztünk. De néhány percnyi szócsatározás után mégis
csak megegyeztünk. Rám is hatott Agenornak az az érve, hogy nem az a
fődolog, milyen szent célokat karol fel majd titkos társulatunk, hanem a
fő: maga a megalakulás.
Akkor is gondoltam rá és ma már erős a gyanúm, hogy a debreceni néma
cimborák titkos társulatának megteremtője ennek az egyesülésnek a
céljával törődött a legkevesebbet. De, ha a nagy reformálók között is
mindig találkoztak, akik életük végéig sohase jutottak tisztába azzal,
hogy mit akarnak: nem lehet hibáztatnom Agenort, hogy noha még maga se
tudta, mire tör, máris cselekedni akart és társakat toborzott, főképpen
azért, hogy szabadjára bocsáthassa és akármilyen mozgolódásnak
indíthassa neki az ifjú életében már jól felhalmozódott, friss energiát.
Ma se vagyok nagyon szigorú azzal a lelkesedéssel szemben, amelynek nem
látom semmi célját, de az időtájt persze még könnyebben kibékíthető
voltam e tekintetben, mint mostanában, és mikor Agenor felszólított,
hogy a törekvéseinkről való vitatkozást hagyjuk későbbre, és e helyett
egyelőre csak alakítsuk meg a titkos társulatunkat, mert nem tudhatjuk,
mire lesz ez jó, talán már holnap, – azt feleltem, hogy: jól van,
leteszek a követelésemről, bizonytalan ideig megkegyelmezek a
lóformátusoknak, s nem bánom, essünk tul a titkos társulat megalakításán
most mindjárt, ha már az álarcok úgyis itt vannak.
– Most te veszed fel a vörös álarcot és én a feketét – rendelkezett
Agenor – hogy, ha az imént mégis leselkedett volna ránk valaki, ez az
illető összetévesszen bennünket. Aztán, mert a kellékek úgyis itt
vannak, neked szakált fogok ragasztani, én meg parókát teszek a fejemre
és így a kémek azt fogják hinni, hogy egészen mások azok, akik az előbb
barátságot esküdtek és ismét mások a néma cimborák.
Annál szivesebben nyugodtam bele Agenornak ebbe az intézkedésébe, mert
alig vártam, hogy végre szakál legyen az államon. Most már magam tettem
fel a fejemre a vörös álarcot és mikor Agenor ráragasztott az arcomra
egy gyermektenyér nagyságú, szőkehajamtól élénken elütő, félig fekete,
félig ősz kecskeszakálat, amelynek enyves belsejét előbb gondosan
megnyálazta, s amely engem III. Napoleon francia császár arcképeire
emlékeztetett: úgy kiegyenesedtem, mintha nyársat nyeltem volna el, hogy
tekintélyes külsőmnek a testtartásom a legtökéletesebben megfelelhessen.
Aztán, elvetve a gondomat, Agenor kivette a zsebéből s rányomta a fejére
a piszkos vörös parókát, amely tele volt homokkal és másféle szeméttel,
felkötötte a fejére a fekete álarcot, megint a zsebébe nyult, az
átváltozó művészek gyorsaságával egy egészen ősz, kis, kerek szakált
tapasztott rá az állára s hirtelen mozdulattal hátraszegte a fejét.
Mintha egyszerre valami soha se látott idegen ember állott volna
előttem. És valósággal megdöbbentem, amikor átváltoztatott, nyafogó
hangon így szólalt meg fekete álarca alól:
– Bon zsúr, bon zsúr, Don Cézár de Bazán! Hát önt mi szél hozta erre?!
Mit keres Debrecenben?
De, ahogy az utolsó szót is kinyafogta, nem hagyta abba a beszédet,
hanem halkan folytatta, a fogai közül eresztve ki a szót s most már a
természetes hangján:
– Ezt csak a kémeknek mondtam, ha mégis hallgatóznának a kerítésen túl.
Feleld azt, hogy: »Nini, hisz ez Paul Jones, a kalóz!… Nagyon örvendek,
kalóz úr!… Azért jöttem ide, hogy száz lovat vásároljak ő felségének,
Dom Sebastian, portugál királynak!…«
Annyira megzavarodtam, hogy az első szerepemet, bizony, meglehetősen
rosszul mondtam el, ilyenformán:
– Nini, hisz ez ő felsége, Dom Sebastian, portugál király!… Nagyon
örvendek, kalóz úr!… Száz lovat vásároltam!…
– Rosszul mondtad el – súgta Agenor. – De nem baj. Mert, ha a fogdmegek
azt fogják hinni, hogy király vagyok, megijednek és elhordják az
irhájukat.
– Hát ha azt hiszed, hogy leselkednek ránk, – suttogtam – előbb nézzünk
körül, nem hallgatózik-e valaki a kerítésen túl vagy valahol másutt,
amerről ide lehet jönni?!
– Jól van – felelt – én majd oda fogok settenkedni, előbb az egyik,
aztán a másik sarokhoz és a saroknál csak a fejemet dugom ki, aztán, ha
látom, hogy valaki a falhoz lapulva fülel, hirtelen visszabujok és csak
annyit kiáltok: »Vigyázat!… Néma csend!…« Te meg addig támaszd a
kerítéshez azt az üres ferslágot, mássz fel rá és nézz ki… onnan
megláthatod, hogy nem kuporog-e valaki a kerítés alatt? Ha látsz
valakit, ne szólj egy szót se, csak huhogj, mint a bagoly, hogy a kém
azt higyje: csak a kuvik-madár szólalt meg a fán…
Szót fogadtam és megkockáztatva, hogy a ferslág kicsúszik alólam – ami,
ha megtörténik, nagyot bukfencezem s jól megüthetem magam – kinéztem az
utcára. A kőkerítés alatt nem bujkált senki s a Füvészkert-utcának azon
a részén, amelyre leláthattam, alig járt ember. Csak három kis diák
közeledett a kert felé a kollégium felől.
Az iskolai fölszerelésüket a hátukon vagy a hónuk alatt, a vallásukat
pedig az arcukon hordták. Ha nem is a kollégium felől jönnek, akkor is
láthattam volna, a kis dinnyefejükről, hogy református diákok.
Még a begyemben volt a tegnapi harc emléke s nem örültem rajta, ha
református-szövetkezést vagy éppen Kálvin-párti csoportosulást kellett
látnom.
– Milyen jó, hogy álarc van a fejemen! – gondoltam. – Így legalább, ha
észrevesznek is, nem látják meg rajtam, hogy pápista vagyok.
Huhogni kezdtem, olyan félelmetesen, amennyire csak kitelt meglehetősen
zsönge szinész-tehetségemtől.
– No, mi az? – kérdezte a vöröshajú fekete álarcos, mikor szerencsésen
legördültem a ferslágról.
– Ellenséges csapat tart a kert felé – jelentettem. – Még nem tudom,
bejönnek-e? De erre közelednek.
– Akkor hát várjunk, mozdulatlanul és némán, mint a sír! – szólt a
fekete álarc, a halálmegvető elszántság komor és ünnepies hangján. – Ne
moccanj és fojtsd vissza a lélekzetedet!
A kőkerítés és az üvegház hátulsó falának szűk közéből látnunk kellett,
ha valaki a nagy, rácsos kapun át vonul be a kertbe.
Egy darabig mind a két álarcos merőn nézett a nagy kaput környékező, nem
nagyon sűrű bokrok irányába. Én úgy állottam, mint az őrtálló katona a
posztján, haptákban, de mind a két karomat lelógatva. Agenor se moccant;
csakhogy ő a két karját keresztbefonta a mellén, mint a hajóskapitány a
parancsoló-hidon.
Nem jött be senki. Hallottuk, hogy az ellenséges csapat a rácsos kapu
mellett nagy lármával vonul tova, a Füvészkert-utcának a kollégiumtól
messzebb lévő részébe.
– Megtisztult a levegő – szólalt meg Agenor, amikor a lárma elcsitult. –
De most már siessünk az összeesküvéssel, mert könnyen meglehet, hogy
ujra megzavarnak bennünket és sokáig nem találunk ilyen jó alkalmat,
amikor még egy elkárhozott lélek se bolyong erre!
– Először esküdjél te, – ajánlottam. – Mert én nem tudom, mit kell
mondani.
– Jól van, de előbb még azt kell elhatározni, hogy milyen néven fogunk
szerepelni, mint néma cimborák. Ne felejtsd el, az imént csak azért
mondtuk, hogy én Paul Jones, a kalóz vagyok, te pedig Don Cézár de
Bazán, hogy félrevezessük a kémeket. És minden néma cimborának kell
valami álnevének lennie, hogy a besugók csak ezen a néven ismerjenek
bennünket és ha véletlenül valamelyikünket elfognák, ne tudhassa senki,
hogy mi az igazi nevünk.
– Hát ezért el is foghatnak bennünket? – kérdeztem, megszeppenve.
– Ne ijedj meg. Azért, mert néma cimborák vagyunk, nem fognak el
bennünket, de ha később másokat is fölveszünk a szövetségbe és ezek
közül valamelyik példának okáért elrejt egy rablóvezért, ezt az illető
néma cimborát már elfoghatják. De az se baj, mert ott van a többi néma
cimbora, aki kiszabadítja. A néma cimborák megvesztegetik a porkolábot,
selyemhágcsót csempésznek be az elitélt cellájába, ladikkal várják a
menekülőt a fegyház fala alatt, földalatti folyosókon és csapóajtókon át
még a börtönbe is beférkőzhetnek. Persze, ez csak később lehet így,
amikor már nagyon hatalmasok leszünk.
– Már én csak azt mondom, hogy akkor se, később se vegyük fel a
szövetségbe azt, aki el akarja rejteni a rablókat.
– Ne félj addig, míg én leszek a néma cimborák vezére!… Aztán te is néma
cimbora leszel, az alvezér!… és akit te nem akarsz, azt nem vesszük fel
a titkos társulatba.
Agenornak ez az utolsó biztatása annyira megnyugtatta hamarjában igen
felzaklatott lelkemet, hogy – bár az alvezéri szerep nem elégített ki,
sőt Agenornak hirtelen fölém kerekedése meglehetősen ingerelte a
hiúságomat s aztán az is boszantott, hogy Agenor félénkséggel vádolt és
nagy felsőbbséggel mosolyogta le az aggodalmaimat – nagy lelki
megkönnyebbülésemben mindenbe belenyugodtam:
– Akkor hát nem bánom!
– Én, mint néma cimbora, Athos lovag néven fogok szerepelni – jelentette
ki Agenor. – Hát a te neved mi lesz?
Nekem akkor _Ördög Róbert_ volt a legkedvesebb operám, mert egy szót sem
értettem belőle. Erre gondolva, rövid tanakodás után azt feleltem:
– Ördög Róbert.
– Brávó, alvezér – dicsért meg Athos lovag – ez szép név! Hát most már
esküdhetünk. Figyelj jól minden szavamra!… mert te is ugyanúgy fogsz
esküdni, csak mindig a te nevedet mondod, előbb az igazit, aztán az
Ördög Róbert nevet… és mikor elhallgatok, azt feleled rá: »Vidáman
menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!«… Készen vagy?
– Készen.