A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 07

Total number of words is 4133
Total number of unique words is 1837
33.5 of words are in the 2000 most common words
45.6 of words are in the 5000 most common words
51.3 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
veszítek, de ha a szerencse kedvez, a már nyert pénzzel még többet
nyerhetek, mért térnék ki a kockázat elől? Hazardőr! Neked ez valami
csunyát jelent. Nekem azt jelenti, hogy: ebben az emberben van
élelmesség is, bátorság is! Nem, én nem vagyok könnyelmű, csak
vállalkozó szellemű. Vagyis: nem hiányzik belőlem az, ami a
meggazdagodáshoz a legszükségesebb.
Sipos úr mindent be tudott bizonyítani, amit csak akart; ebben a vitában
is ő győzött. De azért érezte, hogy a barátja mond valamit.
Megvallotta magának, hogy ha választania lehetne a közül: egy milliót
kapjon-e negyven éves korában vagy csak százezret, de most mindjárt,
tizenhét évvel előbb – habozás nélkül a százezret választaná.
Nem mondta el senkinek, az életemódjával se igen árulta el, de iszonyuan
vágyódott az élet kis és nagy kényelmeire. Szerette a szép dolgokat,
epedett az előkelők szórakozásaiért, rajongója volt mindennek, ami finom
és drága.
Igazat mondott, amikor dicsekedett, hogy nincsenek szenvedélyei. A játék
csak keresetforrás volt neki, mint a _Népbank_ vagy a hirlaptudósitás;
nem volt ennek a szokásának rabja és érthetetlennek tünt fel előtte,
hogy vannak, akik a játékban mulatságot, örömöt, sőt valami lelki
kielégülést találnak. Mindabból, ami szenvedélylyé válhatik, csak a nő
vonzotta; de büszkén emlegette, hogy még nem született olyan nő a
világra, aki őt is rá tudná bírni bárminő nagyobb bolondságra. És a
nőért is csak akkor lelkesedett, ha a szépségének megfelelő keretben
találta, a finoman öltözködő kokott, ha már erősen hervadozott is,
jobban érdekelte, mint a legbájosabb szüzecske, aki olcsó ruhában jelent
meg előtte. Úgy tetszett neki, hogy emennek az alakján, meg a
tekintetében mindig ott látja a szegénységen való szégyenkezést és hogy
az a szánakozás, amelyet ilyenkor érez, elidegeníti őt attól a
szegénykétől, aki részvétet keltő megjelenésével elszomorítja és
fellázítja őt, mert az élet árnyékoldalaira emlékezteti, de meg is
haragítja, mert csunya holmijainak a néma panaszával merényletet követ
el az ő jóizlése ellen. Igazi csipke, selyem és finom batiszt nélkül a
szerelem nem volt neki igazi szerelem.
Valami nagy vágyakozás élt benne, amely jobban és többet foglalkoztatta,
mint minden egyéb. Annak a lehetetlenségnek a vágya, hogy minél hamarább
hozzájuthatna az előkelők gondtalan, kellemességgel és szórakozással
teli életéhez és jóllakhatna mindazzal, amit a fényűzés valaha kitalált,
anélkül, hogy látnia kellene, csak gondolnia is kellene rá, mennyi
utálatos szegénység is van a világon.
– Szívesen lennék tíz évig juhászkutya, bányamunkás vagy akár gályarab –
gondolta – ha előbb, csak egy esztendeig, kedvemre élhetnék!… Ó,
mennyire értem Ézsaut, aki egy tál lencséért eladta az apai örökségét!…
Ézsau bátor élnivágyását és filozófiai felsőbbségét soha se méltatták
eléggé!…
A mohóságát és a türelmetlenségét azzal mentegette maga előtt, hogy
nincs megdönthetetlenebb, sziklaszilárdabb valami, mint az az okoskodás,
amely kiszámítja, hogy: »jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok«. Mert
soha, de soha se fogjuk tudni, vajon nem csap-e le ránk a halál már a
jövő órában. Ha az emberiség odáig tökéletesedik, hogy a tudomány fel
tud majd világosítani bennünket a felől, mennyi időre biztosítja
életünket a szervezetünk ereje és amint ma tíz fillérért megtudhatjuk,
hány kilót nyomunk, úgy majd azt is lemérethetjük mindent tudó, rajtunk
keresztüllátó és pontosan számító orvosainkkal, hogy az utolsó
pillanatnyi életviszonyokat véve alapul, mennyi életidőnek birtokosa a
testünk: a fődologban csak ott leszünk, ahol ma, mert az egetverő tudás
se mondhatja meg nekünk előre, nem pusztít-e el bennünket még ma, minden
életerő-vagyonunkkal egyetemben, a szerencsétlenség vagy a gyilkosság.
– Micsoda őrültség volna: huszonhárom éves koromtól negyven éves koromig
lemondani minden örömről, megvonni magamtól az élet sok kellemességét és
csak fáradozni, keresni!… még akkor is, ha csakis így érhetem el, hogy
negyven éves koromban gazdag lehessek!… Mert ki biztosít róla, hogy
negyven éves koromtól fogva csakugyan hasznát vehetem annak, amit
megszolgáltam és előre kikoplaltam magamnak?! Ha így élek és meghalok
egy nappal az előtt, amikor betölteném a negyvenedik évemet: olyan
galádul megcsaltam magamat, mintha egész életemen át a legkegyetlenebb
ellenségemet hordoztam volna az elmémben. De tegyük fel, hogy nem halok
meg előbb hanem negyven éves koromtól fogva még sokáig kedvemre élhetem
fel a tizenhét éves lemondással és szünettelen robotolással megszerzett
vagyont… vajon negyven éves koromban is ugyanolyan ép lesz-e az élvező
képességem, mint ma? Vajon akkor is megtalálom-e ugyanazt az örömöt az
élet kellemességeiben, a fényűzésben, a kényelemben, a szórakozásban, a
finom, szép és drága dolgokban, amelyet ma egészen bizonyosan
megtalálnék bennök? Vajon ugyanazt a gyönyörüséget, amelyre ma iszonyuan
vágyódom, nem fogom-e akkor izetlennek találni? Attól nem tartok, hogy
negyven éves koromban a nők már nem kellenének vagy kevésbbé kellenének,
mint ma. De a gyönyörű lakás, a hajbókoló cselédség, a saját autó, a
versenyistálló, a bálok, a páholy a külföld legelső rangú szinházaiban,
a téli sport, a nagyszerű utazások, az elegáns játék, a méregdrága
étkezés, a remek italok s a nagy metropolisok legragyogóbb mulatóhelyei,
ahol fényözönben sétálgat körülöttem az igen kevéssé, de annál
pompásabban öltözött Vénuszok serege, meg mindaz, amiért ma lihegek és
reszketek: vajon ugyanúgy tudna-e gyönyörködtetni negyven éves koromban
is, mint amilyen boldoggá tenne ma?!… Nem. Az idősebb ember már a
cseppenként való kóstolgatással olyan sokat megismert mindenből, hogy
apránkint legalább is felényire kimerítette az élvező képességét, hogy
már semmi se új zamatú neki, semminek se tudja kiérezni a teljes
értékét. Mindez a sok földi jó tízszer, százszor jobb volna addig, amíg
fiatal vagyok.
Nem múlt nap, hogy ez a gondolat többször is fel ne villant volna a
fejében, olyan makacs kitartással jelentkezve újra meg újra, mint az a
kövér, zöld szárnyú légy, mely örökkön ott kóválygott a szobájában s
amelyet, miután számtalanszor csiklandozta meg hol az orrát, hol a feje
bubját, se agyoncsapnia, se az ablakon kihajtania nem sikerült.
Most is, amikor nem akart másra gondolni, csak a bankszörnyekre, hogy
öt-hat órai sebes betűontás árán majdnem egy egész felvonással, vagyis a
lehető legnagyobb lépéssel jusson közelebb az oly hőn kivánt főnyeremény
megkaparintásának a lehetőségéhez: minden derék elhatározását és
kipróbált akaraterejét egyszerűen szétfújta ez a kisértet.
Már a kabátját is levetette, hogy annál jobban nekigyürkőzhessék a
meztelenül remegő bankszörnyek össze-visszaboxolásának, de ahogy
kitekintett az ablakán s megpillantva az ócska ház piszkos udvarában
játszadozó napsugarat, észrevette a rikoltó ellentétet ennek a
mosolygása meg az udvarban visítozó angolkóros, rongyos gyerekek és a
velök veszekedő mosogató szolgálók állatias öntudatlansága és förtelmes
nyomorúsága közt: már nem tudott arra gondolni, hogy micsoda kacagtatóan
ostoba dolgokat adjon a fellázítóan gonosz bank-mammuthok szájába.
Egyszerre újra maga előtt látta az előkelőket, úgy, ahogy tegnapelőtt
látta őket a Kino-Otthonban, a filmen, utóbb pedig a kávéházban, a
külföldi képeslapok finom, simított papirján. És elmerengett az
emlékében egymásra torlódó képeken:
– Jatton járnak tengeren. A jatt olyan lassan halad velök tova, mintha
hattyú húzná, és ők nem számítanak kamatot, hanem nézik a vizet. Vagy
repülnek, mert itt lenn már nem elég jó nekik. Párosan szálldogálnak
maskara-ruháikban, levigyorognak az alant maradókra és amikor újra
leereszkednek hozzánk, megörökíttetik magukat a fotografussal, hogy mi
is láthassuk, melyik tudott szélesebben vigyorgó pofát dugni ki a
maskara alól: a férfi vagy a nő?… Aztán rókára vadásznak, mert a róka
nem vétett nekik semmit és a rókát még csak meg sem ehetik… Később az
Ezeregyéjszaka legszebb palotájában ülnek és álarcos bált játszanak,
mindannyian rabszolga-jelmezben vagy rabszolganőnek öltözötten, hogy egy
pár órára megszerezhessék maguknak azt is, amijök eddig még nem volt, az
egyetlent, ami a gazdagságukból hiányzott. Mások, mert husvét táján ez
már így szokás, egy pár napra leruccannak Rómába és Nápolyba,
kirándulnak Pompejibe, hogy a köveken tanulmányozzák, vajjon a
mulatságaikból mi mindennek az elsőbbségét tudták előlük elcsípni azok
az elődeik, akikbe a tűzhányó egy kicsit bele találta fojtani a vidám
kurjongatást. Egy másik csapatuk az óceánjáró gőzös dísztermében,
istenkáromló kivándorlóktól elorzott térségen, harsogó hullámoktól
környezetten rendez bált… mert a bálozással csak nem várhatnak addig,
mig szárazföldre érnek, azt a keserves szentségét ennek a cudar
világnak!… És amazok ott, ni!… Mérkőznek, hogy ki a legnagyobb ember a
felséges és áldásos golfjátékban… mért nem mérkőznek abban, hogy ki tud
közülök a legszebben megfulladni?!… Az istenüket!… az istenüket!… Jatton
járnak tengeren… az istenüket!…
És sehogy se akartak kimenni a fejéből ezek a képek.
– Ha csak egy félévig, ha csak három hónapig úgy élhetnék, mint ők!… –
alkudozott magában a könyörtelen végzettel. – Nem, nem is kivánok
ennyit. Beérném azzal, ha egy félesztendeig, vagy csak három hónapig,
úgy élhetnék, mint az a vagyonos polgár, akinek nincs más dolga, mint
elkölteni a pénzét. Beérném egy szép utazással… a tengeren… nem jatton,
csak közönséges személyszállító gőzösön… vagy legalább a Rajnán…
Beérném, ha három hónapig elfelejthetném a Népbank taposómalmát,
sportbarátaimat, ezt a ronda házat meg minden szegénységet a világon és
elmehetnék a Riviérára vagy Svájcba, de most mindjárt!… most mindjárt!…
és itt vagy ott, három hónapig gondtalanul élhetnék, úgy, hogy nem
kellene nagyon megnéznem, mire adom ki a garast… és… nem bánom… ha nem
futná arra, hogy kaland után kalandra vadászhassak… hát legalább egy
csinos, helyes kis nőcskével, akit szépen kiöltöztetnék… akit nem
kellene szégyellenem…
Arról a határozatlan női alakról, akit nem kellene szégyellenie, eszébe
ötlött valami. Valami, amin tegnap még csak nevetni tudott, de ami most,
váratlanul, megzavaróan komolynak tünt fel előtte.
Egy pillanatra meghökkent, mint az a babonás ember, aki a néma
sziklafalak közt bandukolva, egyszerre hangot hall, ismeretlen hangot,
amely mintha a nevén szólítaná és hívná… de hiába nézeget körül, nem lát
senkit s hamarjában nem tudja, hogy nem hallucinál-e?… hogy ez a hívó
hang nem az ördögé-e, aki csak azért kiált rá, hogy megfossza a
figyelmességétől és belecsalja valami szakadékba.
De az a tegnap még nevetségesnek tartott s most hirtelen komolynak
tetsző valami mégis motoszkálni kezdett a fejében és nem hagyta többé
békén.

II.
Az előszobából beszélgetés hallatszott be hozzá.
Hallotta, hogy Brunnerné, a háziasszonya, azt mondja odakünn, nyilván a
leányainak:
– Ezentúl pedig csend legyen, mert én most egy órácskáig szundikálni
akarok!… De igazán vége legyen a lármának, mert ha felzavartok, olyan
dühös leszek, mint egy anyatigris az állatkertben. Különben, legyetek
szívesek megmagyarázni, mit ültök itthon egész nap?! Mért nem mentek
sétálni ebben a szép időben?!
Hallotta, hogy Hellácska azt feleli az anyjának:
– A Szidi nénit várjuk. Azt igérte, hogy félnégykor eljön értünk a
Somával és elvisz bennünket a kávéházba, aztán meg moziba.
És hallotta, vagy öt perccel később, hogy a két lány halkan alkudozik az
előszobában, a lakás ajtajánál.
Oda settenkedett az előszobába nyíló ajtóhoz, a kulcslyukhoz illesztette
a fülét és sikerült megértenie minden szavukat.
– De örökre nekem adod és nem lopod vissza, mint a multkor a parfümödet?
– suttogta Tilla.
– Ha mondom, hogy örökre!… – bizonygatta Hellácska.
– Hát jól van, de ma ha most is megszeged a becsületszavadat!…
– Ne kotyogj annyit, hanem menj már!… Este akarod elhozni?…
– Hiszen megyek már!… Még ráérsz a Sipos úrral csókolózni!…
– Csitt, te szemtelen, még meghallja!… Aztán a Jaulusz Pólihoz menj ám!…
Mert nekem az a vacak sütemény, amit a Halavácsnál kapsz, nem kell,
hiszen tudod!…
– Tudom, tudom!… Azt is, hogy mért küldesz a Jaulusz Pólihoz!… Mert amig
onnan visszajövök, abba háromnegyed óra is beletelik…
A szobaúr, mióta meghallotta Brunnerné szavait, már csak arra figyelt,
hogy mi történik odakünn. És egyre figyelmesebb lett.
– Nini! – gondolta. – Hellácska már jobban számon tartja a minden
szombat délutáni merényletet, mint én magam!… Tessék, erről majdnem
megfelejtkeztem!…
Még egy kis susogás, aztán az ajtó odakünn becsapódik, Tilla léptei
kopogni kezdenek a folyosó kövezetén, alakja elsuhan a szobaúr két
ablaka előtt és egy pillanatig mély csend.
A szobaúr ekkorra már lassan, óvatosan – hogy az ajtónyílás neszét
odaát, a másik oldalon, Fáni, a mindenes, a konyhában, ne hallja meg –
egészen feltárta az ajtaját. Most, még valamelyes óvatossággal, mert
lábujjhegyen, de már nem rejtőzködve, kiront az előszobába… és mikor
Hellácska a lakás ajtajától egy kis mélázás után visszafordul, az
ebédlőjük felé, egyenest a veszedelemnek megy. A leselkedő szobaúr,
olyanformán, ahogy az arkanzaszi lókötő fogja el a csikót, lasszót
csinál a karjából s ezzel az erős hurokkal egyszerüen berántja,
berabolja a kis lányt a szobájába. Mikor már benn vannak, az el nem
foglalt kezével a lehető legnesztelenebbül beteszi az ajtót… aztán
minden szó nélkül összevissza ölelgeti, csókolgatja, szorongatja
Hellácskát, ahol éri. A kis lány védekezik, ahogy tud… birkózik,
kapálózik s az öklöcskéjével nagyokat boxol a szobaúr mellére… néha
sikerül ki-kirántania magát a szoros ölelésből s nekiiramodik, hogy
elmeneküljön… újra fogságba kerül s újra küzködik, hogy ki-kiráncigálja
magát az oly kellemesen kegyetlen karokból… de kiabálni nem mer, talán
nem is akar… és Sipos úr szobájában ez a csókcuppogással, lihegéssel,
türelmetlenséget és haragot kifejező sóhajtozással, tompított
lábdobogással s a kemény férfi ing pattogásának meg egy egészséges mell
püfölésének a hangjával meg-megszakított suttogás hallatszik:
– Sipos úr, kérem, én sikítok!… Eresszen el, kérem, mert mindjárt
sikítok!…
– Nesze, te kis drága, nesze!… (És egyik csók a másik után csattan el
Hellácska arcán.)
– Sipos úr, kérem, én megmondom a mamának!… Sipos úr, én bizony isten
megmondom a mamának!…
– Nem vagy te olyan kis csacsi, édes gyönyörűségem!…
– De olyan vagyok!… Becsületistenemre megmondom, ha nem ereszt el
mindjárt!…
– Hát eddig mért nem mondtad el neki?!… Mi?!… Mert nem vagy te már olyan
kis csacsi?!… Ugy-e, aranyos?!…
– Eddig csak azért nem mondtam meg, mert szégyelltem, hogy a Sipos úr
így bánik velem!… De ha nem ereszt el rögtön…
– Azonnal eleresztelek, mihelyt egy szép puszit kapok tőled! De a
szájamra!…
– Az ám, fügét!… Azért sem!… És kérem, Sipos úr, ne tessék engem
tegezni!…
– Csak egy icipici puszit!… Majd megbolondultam, hogy eleresszelek, amíg
meg nem kaptam a puszimat!… Hiszen olyan gyönyörű vagy, mint az
almavirág!…
– Mintha nem tudnám, hogy mindenkinek ezt mondja?… Azt hiszi, hogy én
akármit elhiszek!…
– Azért is az almavirágom vagy!… Az én csodaszép almavirágom!… Az én
tavaszom, napsugaram, boldogságom, szerelmem!…
– Sipos úr, eresszen el, mert mindjárt sírok!…
– Csak egy akkorka puszit, mint egy gyűszű!… No hamar, nyuszikám!…
Puszit akarok a nyuszitól!…
– Ne legyen már olyan szemtelen, mert úgy összekarmolom az arcát, hogy
majd nem mehet ki az utcára!… A bajuszát meg kitépem, tudja?!… Nem
szégyelli magát!… Egy felnőtt ember!…
Végre, miután egy pár pillanatig azt tettette, hogy kényszerűségből bele
akar bocsátkozni az alkudozásba, egy ügyes mozdulattal kiszabadítja
magát s hirtelen kifut a szobából, olyan fürgén, mintha igazán nyulacska
volna.
A szobaúr elhiteti magával, hogy a figyelmét most már semmi se vonhatja
el a bankszörnyek fantasztikus alakjaitól. De hamarosan át kell látnia,
hogy hiába erőlködik, nem tud foglalkozni velök, mert az a gondolat,
hogy: »Nini, a Brunnerné ötlete nem is olyan nevetnivaló, mint
amilyennek tegnap tünt fel előttem!«… most, hogy még érzi a száján
Hellácska ajkainak az őszibarack-ízét, nemcsak hogy mind többet
motoszkál az elméjében, hanem lassankint minden egyebet kiszorít a
fejéből.
Aztán, amint véletlenül kitekint az ablakon, látja, hogy Szidi néni
megérkezett a nagy kamasz fiával… hallja, hogy becsöngetnek… ettől fogva
az előszobában majdnem folytonos a jövés-menés meg a terefere… és nem
állhatja meg, hogy ügyet se vessen rá, mit beszélnek kivül.
Odahúzódik az ajtóhoz, lehajlik s a kulcslyuknál tartva a fülét, minden
szót kihallgat.
A derék asszonyságnak és termetes fiának Hellácska nyit ajtót.
– Kezét csókolom, Szidi néni!… Szervusz, Soma!…
– Szervusz, kislányom!… No, készen vagytok?!…
– Csak félnégyre vártuk Szidi néniéket és Tilla elment süteményért a
Jaulusz Pólihoz, de bizonyosan mindjárt itthon lesz, mert már régen
elment…
– Olyan szép az idő, hogy azt gondoltuk, uzsonna előtt jó lesz egyet
sétálni… (Ez Somának a hangja.)
– Anyád itthon van? – kérdi Szidi néni.
– A mama alszik, de ilyenkor már fel szokott ébredni. A legbelső
szobában feküdt le és ha Szidi néni nem akarja, hogy felköltsük,
megvárhatjuk az ebédlőben, amig magától felébred. Tessék besétálni…
– Hát te mit csináltál, kis lányom? – kérdi Szidi néni. – Olyan piros az
arcod, mint a pünkösdi rózsa!…
– Én Szidi néni?… én… – dadog Hellácska – én… ujságot olvastam…
– Láttad, hogy én is benne vagyok az ujságban? (Ez Somának a baritonja.)
Te Hella, vasárnap ki kell jönnöd a meccsre!… mert az igazán nem járja,
hogy egy olyan művelt nő, mint te…
Ekközben bevonulnak az ebédlőbe.
Nemsokára a visszaérkező Tilla alakja suhan el az ablak előtt. Csönget,
a Fáni ajtót nyit neki, berobog… és vagy tiz percnyi szünet után az
előszobában megint nagy a lárma.
– Hát igazán nem jössz? – hallja a szobaúr Szidi néninek a hangját. –
Gondold meg, még nem késő; szivesen megvárunk. Mindenki azt mondja, hogy
ez a darab még a _Fantomasz_-nál is nagyszerűbb legyen.
– Majd megnézem máskor – felel neki Brunnerné. – Ilyenkor, amikor egész
nap fejfájós vagyok, a mozi se mulattat. Csak menjetek és mulassatok
jól!…
– Te, Hella!… majdnem elfelejtem mondani!… – szól Soma – egy antikvárnál
olcsóért láttam a Prevoszttól a _Félszűzek_-et, amiről mondtad, hogy
nagyon szeretnéd olvasni. Hát megvettem neked, de otthon felejtettem.
– Milyen jó unokatestvér ez a Soma! – gondolja a szobaúr, amikor hallja,
hogy a tizedik búcsúzkodás után, folytonos lárma közepett elvonulnak. –
Milyen szorgalmasan gondoskodik Hellácskának a mulattatásáról!… No, ha
véletlenül csakugyan el találom venni Hellácskát, az első dolgom az
lesz, hogy ezt a rokont kiröpítem a házamból. Van utálatosabb valami a
világon, mintha egy huszonhárom esztendős állat annyira családias, mint
ez a bivaly?!…
Már féltékeny volt.

III.
Még egy utolsó kisérletet tett rá, hogy a bankszörnyeknek szentelhesse a
figyelmét. De ezek már olyan messzire voltak tőle, hogy csak éppen
búcsút inthetett nekik.
Különben is, hallotta, hogy Brunnerné a konyhában nagyban konferál a
Fánival. Ebből kitalálhatta, hogy nemsokára szerencséje lesz a
háziasszonyához.
Csakugyan, alig pár perccel azután, hogy a leányok elvonultak a
rokonaikkal, az előszobába nyíló ajtó felnyílt – nem egészen, csak
kacéran, igen kevéssé – és Brunnerné bedugta rajta a szép szőke fejét.
– Nem zavarom? – kérdezte a lakóját, mikor a pillantásuk találkozott.
– Maga? Maga sohasem!… – felelt a lakó.
A háziasszony előbújt s betette az ajtót.
– Azt hittem, dolgozik – mondta, miután rápillantott az íróasztalra,
melyen semmi nyoma se volt a szellemi erőfeszítésnek.
– Nincs olyan munka, amelyet abba ne hagynék, amikor magát láthatom –
udvariaskodott a lakó és kezet csókolt a szép asszonynak.
– Hát, szépen beszélni, azt tud!… – szólt Brunnerné, félig elismerő,
félig panaszkodó hangon.
Ekközben belemélyesztette az öt ujját az előtte ülő fiatalember dús
hajába… egy kicsit ott is felejtkezett, mintha jól esnék az ujjainak ez
a fürdőzés… aztán kihúzta a kezét a sűrű fekete hajból és barátságosan
megpacskolta a szobaúr arcát. Ami csak azt jelenthette, hogy: a lakónak
sok van a rováson, de azért mégse haragszik rá nagyon.
A lakó megfogta a nyájaskodó kezet, még egyszer megcsókolta és mintha
hamarjában nem akart volna megválni a gyűrűtlen, kövér ujjaktól.
De a háziasszony nem akarta még jobban elkényeztetni a szobaurat.
Kiszabadította a kezét; tekintete, melyből előbb barátság és elnézés
sugárzott, egyszerre komolylyá vált; elhúzódott a fiatalember közeléből
s otthoniasan helyezkedve el a lakó egyetlen bőrszékében, így szólt:
– No, ne ostobáskodjék, hanem beszéljünk komolyan. Hát, mondja,
gondolkozott a dolgon?
A szobaúr is elkomolyodott.
– Gondolkozni gondolkoztam – felelt. – De nem lettem okosabb. Amint
tegnap is mondtam: nem tagadom, nagy kedvem volna hozzá; de, lássa, az
elszánás… az már nem olyan könnyű!
– Ugyan mért ne volna könnyű? Hamarjában nem kaphat maga több hozományt,
mint amennyit Hellácskával, még akkor se, ha egyebet se csinál, csak ez
után jár. És magának, Sipos úr, csakúgy kell a pénz, mint nekünk.
Magának is vannak apró adósságai, ha ezek nem is macerálják annyira,
mint bennünket… és magának is jól esnék, úgy-e, egy kis szünetet tartani
a robotolásban, elutazni hat hétre… vagy amennyi szabadságot kap… egy
kicsit költekezni is egyszer… egy kis világot látni… van-e szebb dolog a
világon, mint a nászutazás, egy tizenhat esztendős, gyönyörű kis
feleséggel, ha ez hatezer koronát visz erre a kirándulásra?! Gondolja
meg, ha most azt mondja nekem, hogy: igen, mához öt hétre már megvan a
pénz!… Még a napokban megtartjuk a kézfogót és beszerezzük a szükséges
irásokat; attól fogva pedig, hogy ez megvan, már nem sok idő kell az
esküvőig. Az esküvő napján Brunner kézhez kapja a tizezer koronát; ebből
hatezret nyomban leolvasunk a maga kezébe, a másik négyet pedig megkapja
tőlünk apránkint, mihelyt egy kicsit jobbra fordul a sorsunk.
– Ez mind igen szép volna, de hogy a legelején kezdjem, a számításnak
mindjárt az alapjában is van egy kis hiba. Mert én nem tartom olyan
bizonyosnak, mint maga, hogy az öreg Tinka néni az esküvő napján
csakugyan le fogja szúrni a tízezer koronát.
– Az egészen bizonyos. Amilyen konok ez a vén Tinka, olyan becsületes.
Amit ő egyszer kimondott, az szentírás. Ha megfeszülünk, akkor is hiába
kérünk tőle ezer vagy akár csak száz koronát is, de megmondta a
férjemnek: »Öcsém, Hellácska esküvője napján a tízezer korona a kezedben
lesz!«… és erre mérget lehet venni. Különben, nézze, lelkem, Sipos úr!…
ha maga bennem kételkedik, mihelyt komolylyá válik a dolog, az öreg
Tinka szívesen megírja ezt magának, akár kötelező levélben is. Ha pedig
ő benne kételkedik, hát úgy lesz, ahogy az uramnak a vén Tinka
megigérte: deponálja a pénzt egy bankban, elküldi magának a pénz
átvételéről szóló írást, az esküvőre feljön Pestre, kiveszi a pénzt a
bankból, odaadja az én öreg Lipótomnak és…
– És az ura nem adja ide nekem a hatezer koronát se, hanem ezzel is adós
marad…
– Már hogy merne ilyet tenni?!… Hogy maga a templomból kijövet mindjárt
a faképnél hagyja a leányunkat?! Ilyesmit nem tesz egy szülő,
akármennyire kell neki a pénz. Hiszen elég szomorú az is, hogy másképpen
sehogy se tudunk segíteni magunkon, csak úgy, hogy a gyermekünktől
kérünk kölcsön, abból, amit az egyetlen gazdag rokonunktól kap
hozományul!… De hogy olyat csináljunk, amiből botrány lehetne… és ami
szerencsétlenné tehetné az édes kis leányunkat?!… ugyan mit képzel?!…
Különben is, ugyancsak rosszul járnánk, ha okot adnánk rá, hogy maga
ilyen botrányt csinálhasson, mert ebből csak az lenne, hogy az öreg
Tinka rögtön visszavenné a tízezer koronáját.
– Hiszen csak tréfáltam. Ha komolyan kell beszélnem, hát tudja, lelkem,
Brunnerné, nekem nagyon tetszenék Hellácska is, a hozomány is, az is,
hogy a hatezer korona ilyen hamar megkapható, nekem csak a házasság nem
tetszik.
– Szóval: nem?
– Azt nem mondom. Csak még habozok. Minden nagyon kellene: a pénz… a
gyorsaság… a szép kis feleség meg a legjobban… de a házasságra semmi
szükségem.
– Aztán mért irtózik annyira a házasságtól?
– Nagyszerű!… Hát azért, mert a házasság nem okos embernek való!… Nem
mondom, az eleje, az igen szép… csakhogy a házasság sokkal, de sokkal
tovább tart, mint a mézeshetek. Mondja, kérem, mi szüksége van egy okos
embernek arra, hogy minden kényszerítő ok és minden komoly cél, például
százezrek vagy a millió nélkül, szabad akaratból, mondhatnám: csak úgy,
tréfából, a nyakába vegyen egy asszonyt, aki egy egész életen át ott fog
ülni a feje búbján, rágni fogja a fülét, szekálni fogja éjjel-nappal?!…
– Nem minden asszony ilyen.
– Ahány van, mind szekálja a férjét, mihelyt ez egy másik nőre is ránéz…
ha csak éppen rápillant is… vagy mihelyt a férj nem tud annyi pénzt
szerezni, amennyi az asszonynak kellene. De ha mindjárt az Isten
földreszállt angyala volna is, akit elvettem: mi szükségem nekem arra,
hogy egy nő örökösen ott kucorogjon a hátamon?!… és egy lépést se
tehessek anélkül, hogy erről előbb tanácskoznom ne kellessen vele, hogy
ne kellessen előbb elhelyeznem az asszonyt, mihelyt egy arasznyira ki
akarok térni a rendes kerékvágásból, mihelyt ki akarok nyújtózkodni egy
kicsit?!… hogy ne pihenhessek, mikor neki mehetnékje van és ne
moccanhassak, ha ő nem akar kimozdulni a házból?!… Mi szüksége erre egy
okos embernek, ha nem púpos, sánta, öreg vagy beteg?!… Nő annyi van a
világon, hogy az ember akármiben megszorulhat, csak nő dolgában nem
szorulhat meg soha!… Hát akkor minek megházasodni?!… Házasodjék meg az,
aki másképen nem juthat hozzá nőhöz!
– Nono. Mégis csak más az a nő, akit el lehet venni, meg az a másik
fajta, amelyikben a fiatalembernek egy darabig olyan nagy a választása!…
Aztán, láttam én már sok embert, aki szóról-szóra úgy beszélt, ahogy
most maga és utóbb mégis megházasodott, csak azért, hogy gyerekei
legyenek.
– Ez velem is megtörténhetik, de erre még ráérek.
– Mért nem beszél egészen őszintén? Nem haragszom én meg, ha el is
árulja, hogy tulajdonképpen mért húzódozik?!… Vagy én mondjam meg? Jól
van, megmondom. Maga csak azért nem akar beleharapni abba, ami magának
is kétszeresen kivánatos, mert a legrosszabbakat gondolja rólam és azt
hiszi, hogy Hellácska is csak olyan feleség lesz, mint az anyja. Pedig
Hellácska másféle, mint én… sokat örökölt az apja hideg, nyugodt
józanságából… vigyáztam is rám…
– Nézze, Brunnerné lelkem, én erről nem beszéltem és nem is igaz, hogy
ez tesz habozóvá…
– Nagy hálátlanság is volna és igazán megszomorítana vele, ha azért nem
akarná elvenni Hellácskát, mert engem ilyennek vagy olyannak gondol…
Kétszeres hálátlanság. Mert ha én Hellácskát magának szánom, ezzel olyan
ajándékot adnék magának, hogy megcsókolhatná érte a kezem. Hellácska
igazán boldoggá tenné magát. Majd meglátja, akár maga veszi el, akár
más, Hellácska nagyszerű, pompás, édes asszonyka lesz, hű feleség, jó
anya… ne nevessen, ha van hű feleség a világon, Hellácska az lesz.
Sohase fogja megcsalni a férjét… már tudniillik, ha olyan férje lesz,
mint maga… mert öreg vagy beteg ember mellett… édes istenem!… de magát
soha!… Lássa, a másikért, a kicsiért, már nem merném a tűzbe tenni a
kezemet, pedig az is az enyém!… és még egészen gyerek… De az már sokat
örökölt az én meggondolatlanságomból… Hanem Hellácska!…
– No igen, mert most nem a kicsit akarja férjhez adni, hanem a nagyot.
És egy pár esztendő múlva azt mondaná, nem tudom kinek: »Ne itéljen a
nagyobbik lányomról, aki egy kissé kacér asszonyka… Tilla, ez egészen
más!«… Különben csak tréfálok és én magam is csak a legszebbet gondolom
Hellácskáról. Hiszen ha nem így volna, akkor most nem kellene haboznom,
hanem megmondanám nyiltan, hogy erről nem lehet szó.
– Hát mi teszi habozóvá?
– Ezt ugyan kitalálhatná. Hát a fődolog! Minden földi dolognak a
legnagyobb bökkenője! A pénz! Aminek jelen kell lennie minden
gondolatunkban! Amiért nem elég reggel és este imádkozni, hanem
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 08
  • Parts
  • A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 01
    Total number of words is 3976
    Total number of unique words is 1823
    29.6 of words are in the 2000 most common words
    41.0 of words are in the 5000 most common words
    46.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 02
    Total number of words is 4114
    Total number of unique words is 1635
    32.3 of words are in the 2000 most common words
    43.0 of words are in the 5000 most common words
    48.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 03
    Total number of words is 4107
    Total number of unique words is 1674
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    48.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 04
    Total number of words is 3952
    Total number of unique words is 1781
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    44.3 of words are in the 5000 most common words
    50.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 05
    Total number of words is 4105
    Total number of unique words is 1723
    33.4 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    53.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 06
    Total number of words is 4011
    Total number of unique words is 1822
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    52.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 07
    Total number of words is 4133
    Total number of unique words is 1837
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    51.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 08
    Total number of words is 4243
    Total number of unique words is 1666
    37.5 of words are in the 2000 most common words
    49.2 of words are in the 5000 most common words
    56.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 09
    Total number of words is 4223
    Total number of unique words is 1577
    36.4 of words are in the 2000 most common words
    48.7 of words are in the 5000 most common words
    54.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 10
    Total number of words is 4046
    Total number of unique words is 1792
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    44.4 of words are in the 5000 most common words
    50.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 11
    Total number of words is 1768
    Total number of unique words is 881
    42.4 of words are in the 2000 most common words
    53.0 of words are in the 5000 most common words
    59.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.