A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 02

Tatár leigázásában már ő is résztvett, ő, a pártoltam, a védettem, aki
az én beavatkozásomig még jajgatva hempergett az ellenség alatt?
Átlátta-e, tudja-e, hogy nekem az ő segítsége csak igen keveset
jelentett, ellenben ő most cudarul elnáspángoltan nyöszörögne a földön,
ha én őt nem mentem ki a veszedelemből?!
Nem tűrhettem el, hogy e felől kétségben maradhasson.
Azért már messziről kiáltozni kezdtem neki:
– Látod?!… Így kell elbánni ezekkel a lóformátusokkal!…
Még ekkor is kalaptalanul állott a kocsiuton és mintha hol az arcához,
hol a füléhez hozzá nyomkodott volna valamit, amit aztán néha
meg-megnézett.
Visszaérkezve hozzá, láttam, hogy az arcáról meg a füléről vércseppeket
törülget le a zsebkendőjével és ezen azt nézegeti, hogy a vérzés
erősödik-e?
– Az ám! – mondtam. – Ez a zsivány ugyancsak megadta neked! Az arcod két
helyen is véres, a füledbe meg még jobban beleszakított. Hát ilyen ez az
egész lóformátus banda! Karmolni meg harapni, azt tudnak, de ha
megkapják a magukét, akkor gyáván elszaladnak!
A már régóta kalaptalan keménykalapos szeméből ijedtség és aggodalom
rítt ki.
– Nagyon véres vagyok? – kérdezte.
– Nem, nem nagyon – feleltem. – Akit ezek legyőznek, néha sokkal
véresebb, mint amilyen te vagy. Ez még semmi. De szerencséd, hogy épen
erre jöttem.
– Azt hiszem – szepegett – hogy a fülemből nem is folyik, hanem ömlik a
vér. Nézd, a zsebkendőmön mindig nagyobb a vérfolt!
– Csak azért, mert nyomkodod – feleltem. – Hiszen már nem is folyik,
csak épen szivárog!… És mindjárt el fog állni, ha többet nem nyulsz
hozzá. Ennyi még sebaj!… Debrecenben ehhez hozzá kell szokni. Ugy-e, te
még nem régen lakol Debrecenben?
– A mult hónapban költözködtünk ide.
– Kitaláltam, arról, hogy nem vágtad mindjárt pofon a Kutyafejű Tatárt!…
Mert azt a fiút, aki megvert volna, ha én nem vagyok itt, a Kutyafejű
Tatárnak hívjuk. A másikat meg, aki vigyorgott, amíg egy kis becsületre
nem tanítottam, a Holdvilágképűnek. No, ne félj! Ezek se fognak téged
többet bántani!
E közben fölvettem a földről a kalapomat, mely a Holdvilágképű
megfenyítése közben leesett a fejemről, megtisztogattam egy kicsit,
letörülgettem a port a nadrágomról, aztán összeszedtem a keménykalapos
holmiját is: a pálcikát, a papirtekercset, amelyet olyan vitézül
forgattam, meg a nevezetes keménykalapot. Ezt rányomtam védettemnek a
fejére, aztán, mikor végre rászánta magát, hogy a kendőjét visszadugja a
zsebébe, átnyujtottam neki a pálcikát meg a papirtekercset. De ezzel még
nem fejeztem be az ápolgatását. A ruhája már nem volt poros, hanem azért
mégis hosszasan tisztogattam; a kalapot kétszer is megigazítottam a
fején; mindenáron tudtára óhajtottam adni és egy kicsit tüntettem vele,
hogy ezentúl is számíthat a pártfogásomra, hogy semmitől se kell
tartania, amíg engem lát, hogy továbbra is oltalmazni, gondozni és
dajkálni akarom.
– Most haza foglak kisérni – mondtam neki. – Ezektől a disznóktól
kitelik, hogy leskelődnek és ha látják, hogy már nem vagyok melletted,
újra meg akarnak verni. Hát ebből nem esznek!… Merre lakol?
– A Csapó-utcában.
– Nem baj. Ha a Péterfián laknál, akkor is elkisérnélek. Nekem
beszélhet, hogy pápista ne menjen a nagytemplom tájékára! Majd
meglátjuk, hogy ott lesz-e az egész kollégium?! És, bánom is én, legyen
ott!… Nekem mindegy. Lóformátustól én nem félek!…
Az igazat megvallva, bizony, féltem egy kicsit. És nem győztem
csodálkozni rajta, hogy ennyire nagylelkü vagyok.
Hátha amazok csakugyan bosszút forralnak? Hátha segítségül hívják a
cimboráikat s valamelyik utcasarkon már egy egész csapat les ránk?
Akkor, bizony, baj lehet a dologból. Ha hárman-négyen esnek nekünk,
ennek nem lehet más vége, mint hogy jól elvernek bennünket.
Ez a gondolat meglehetősen aggódóvá tett. És mihelyt kimondtam, hogy még
erre a hősiességre is kész vagyok, megint kalapálni kezdett a szivem.
De már kimondtam… és azért mondtam ki, mert úgy éreztem, hogy e nélkül
nem volna teljes a dicsőségem. A siker is kötelez… s hány esztelenül
vakmerő, szép és nagy tettel volna szegényebb az emberiség története, ha
a hiúság nem tudná lehurrogni a józanságnak minden bölcs tanácsát?!…
Szóval, bár szinte megdöbbentett az a gondolat, hogy ilyen vakmerőségre
vállalkozom, állottam a szavamat s megindultam a keménykalapossal a
Csapó-utca felé. Pedig, ha elválok tőle s bevonulok a harmadik házba,
amelynek a kapujában már a biztonság várt, győzelmesen adhatom át magam
a pihenésnek s nem kell nekimennem semmiféle új veszedelemnek…
A keménykalapos mintha egy cseppet se méltatta volna ezt a
szükségtelenségében nagyszerű hősiességet. Nem hálálkodott, nem
magasztalta a segítő készségemet, a bátorságomat és az erőmet, nem
tanusított irányomban semmi különös tiszteletet, még csak nem is igen
szólt hozzám, azon kivül, hogy egy párszor megkérdezte:
– Nem vérzik jobban a fülem?
– Nem – feleltem. – Már nem is látszik rajtad, hogy milyen nagy bajban
voltál!… Persze, ha véletlenül elkéstem volna és nem segítelek meg épen
a legjobbkor, akkor most alighanem csupa vér volnál. De most már nem
kell félned semmitől. Csak kerüljenek vissza ezek az utonállók, majd
elbánok velök!…
A keménykalapos nem felelt. Annyit se, hogy köszöni a szivességemet.
– Aztán máskor is – folytattam, hogy szófukar lekötelezettemtől
mindenáron kicsikarhassak néhány szónyi elismerést – ha bánt valaki,
akár ezek, akár más fiúk, csak szólj nekem!… Majd adok én annak a
pimasznak, aki téged meg mer ütni!…
Még ez a sokra vállalkozó s nyilván önzetlen igéret se hatotta meg a
keménykalapost. A papirtekercset, amelyet eddig a jobbkezében vitt,
bedugta a bal hóna alá, elővette zsebkendőjét s előbb a füléhez, utóbb
pedig az arcához nyomkodta, aztán, nagylelkű ajánlatomra egy szót se
válaszolva, azt nézegette, lát-e a zsebkendőjén új vérnyomokat?
Láthattam, hogy a keménykalaposnak kisebb gondja is nagyobb annál, amit
én beszélek, – hogy nem a jövő, hanem az épen most mult foglalkoztatja,
– és hogy a legkevésbé se ragaszkodik hozzám, mert, meglehet, azt
képzeli, hogy a Kutyafejű Tatár szelidebben bánt volna vele, ha én nem
vágom pofon a Holdvilágképűt.
Nem akartam elhinni, hogy a keménykalapos, valami vérlázító
igazságtalansággal, bennem látná minden bajának okozóját; és ha ő,
nemcsak hogy nem igyekezett belém kapaszkodni, rám akaszkodni, hanem
meglepő, szinte érthetetlen hidegséget tanusított velem szemben, ez
engem nem gátolt abban, hogy én, én igenis, továbbra is ragaszkodjam ő
hozzá. Nem voltam hajlandó csak úgy egykönnyen lemondani annak a
társaságáról, akinek majdnem az életét mentettem meg; az egyetlen
lényről a világon, aki tudja, vagy legalább tudhatná, milyen erős,
milyen vitéz és milyen nagylelkű vagyok.
– Majd segítek neked, hazavinni a holmidat – ajánlottam fel, ami
szolgálatot még megtehettem neki. – Vidd csak a sétapálcádat és a
csomagot add ide. Ez azért is jó lesz, mert így mindjárt fejbe
kollinthatom vele a lóformátusokat, ha elő mernek kerülni.
– Odaadom – felelt, egy kissé bizalmatlanul – de vigyázz rá, mert tiz
árkus van benne és ebből minden árkus három vas!
– Ne félj, úgy ütök vele, hogy a csomagnak ne ártsak vele, csak a
kobaknak. Aztán, ne hidd ám, hogy talán még soha se is láttam három
hatost együtt! Volt már nekem egyszer öt pengőm is! Igaz, hogy
rajzeszközöket kellett venni belőle, de megvolt, egy darabban!
Semmi hatás. Pedig ez a szép emlék nekem nagyon kedves volt s az
elmondásától nagy sikert vártam.
Más húrt pendítettem meg.
– Kalapodról látom, – szóltam, most már ünnepies hangon, – hogy római
katholikus vagy. Én is az vagyok; legyünk barátok!
Ez, végre, hatott.
Rám nézett, mint akit meglep, de egyuttal gondolkodóba ejt az ajánlat.
– Szivesen leszek barátod – felelt, néhány pillanatnyi, észrevehető
habozás után – de akkor holnap délután el kell jönnöd a füvészkertbe. És
erről nem szabad szólnod senkinek, még az édesapádnak sem!
Ez a felelet viszont engem lepett meg.
– Holnap délután? Három órakor? A füvészkertbe? Mért? – kérdeztem, úgy
elbámészkodva, hogy azt hiszem, a szájamat is nyitva felejtettem.
– No, hát hogy barátságot esküdjünk egymásnak! – felelt, olyan hangon,
mintha csodálná, hogy én nem tudom, ami a legtermészetesebb dolog a
világon.
– Barátságot esküdni? És minek az? – álmélkodtam.
– Hát hogyan lehessünk barátok – magyarázta – ha nem esküszünk meg, hogy
egymás titkait soha senkinek se fogjuk elárulni?! Vagy talán nem tudtad,
hogy e nélkül nincs barátság?
– Nem, ezt nem tudtam – feleltem.
– Már pedig a barátoknak is föl kell esküdniök, mint a katonáknak! Vagy
még arról sem halottál, hogy a katonák fölesküsznek? – kérdezte.
És mintha a hangjából kiérzett volna a sajnálkozás azon, hogy ennyire
tudatlan vagyok.
– Erről már hallottam. És ha a barátok közt is így szokás, akkor kezet
adok rá, hogy holnap délután, három órakor, ott leszek a füvészkertben,
mindjárt a kapunál!… – szóltam elszántan és igen megilletődötten.
Már kezdett derengeni előttem, hogy akármilyen nagy is a felsőbbségem
testierő dolgában, a szellemiekben ez a keménykalapos fiú már sokkal
messzebbre jutott, mint én. –
– Ne a kapunál várj, hanem rejtőzzél el a bokrok közt, ott, ahol
legnagyobb a sűrűség – szólt, most már rendelkező hangon, a
keménykalapos. – Nem szeretném, ha valaki megtudná, hogy barátságot
akarunk esküdni egymásnak. Ennek titokban kell maradnia. Csak rejtőzzél
el jól. Azért én meg foglak találni; majd átkutatok minden bokrot. Ha
sokáig nem lelnélek meg, fülelj, hogy nem hallasz-e vészfüttyöt? A
vészfüttyre aztán bújj elő a bokrok közül, de előbb nézz körül óvatosan,
hogy nem lát-e meg valaki. Vagy az is meglehet, hogy kiáltani fogom a
nevedet. Hogy hivnak?
– Gombos Pistának – feleltem. – Hát téged?
– Engem Lóránt Agenornak. De, mert holnaptól fogva úgyis barátok
leszünk, ha megigéred, hogy holnapig sem árulod el senkinek, elmondok
neked egy nagy titkot.
– Megigérem.
– A koporsódra esküszöl, hogy nem árulod el?
Egy kicsit meghökkentem.
– És ha nem esküszöm meg, akkor nem mondod el? – kérdeztem.
– Ilyesmit csak titok pecsétje alatt lehet elmondani; annak, aki nem fél
a legszentebb eskütől sem – felelt Lóránt Agenor.
Meg akartam mutatni, hogy nem félek, sem a legszentebb eskütől, sem
semmiféle pokloktól.
– Hát akkor megesküszöm.
– A koporsódra?
– A koporsómra!
– Így már jól van. Hát tudd meg, hogy nekem van még egy másik nevem is.
És ez a másik nevem az igazi. De azt, hogy engem a valóságban ifjabb
Lorenz Antalnak hivnak, rajtam meg az apámon kívül csak két élő ember
tudja. Az egyik: a temesvári iskola-igazgató, aki megesküdött az
apámnak, hogy nem árulja el senkinek. A másik: most te vagy.
Megdöbbentem.
– Még csak a pap tudta, aki megkeresztelt; de az már meghalt – folytatta
Agenor. – Az osztályfőnök nem tudta, a fiuk se tudták. Temesvárott senki
se tudta. Itt, Debrecenben se mondtuk el senkinek. Még a szinháznál se
tudják; engem ott mindenki csak a szinész-nevemen, Lóránt Agenornak
ismer. Mert én is, mint az apám, szinész vagyok.
Hirtelen nagy meghatottság fogott el.
– Talán a te apád az a Lóránt Antal, aki ma háromszor is ott van a
szinlapon?… »A díszleteket festette: Lóránt Antal…« »Ügyelő: Lóránt
Antal«… »A burgundi fejedelem: Lóránt«? – kérdeztem.
– Igen, ez az én apám – felelt Agenor. – Az én apám mindent tud, ami a
szinházhoz kell.
Arra a szinházi ezermesterre, akinek a fiát most szinről-szinre
láthattam, már ma reggel is, amikor első dolgom az volt, hogy az első
betütől az utolsóig elolvastam és megtanultam a szinlapot, csak
tisztelettel és csodálattal tudtam gondolni. De az mégse fért a fejembe,
hogy az a fiú, akit az én segítségem nélkül a Kutyafejű Tatár az imént
ugyancsak helybenhagyott volna, joggal dicsekedhetnék azzal, hogy már ő
is szinész.
– Az nagyon szép, hogy ilyen apád van, de hogyan lehetsz te is szinész,
hiszen te még gyerek vagy!… tört ki belőlem a kételkedés.
– Hát most még csak gyermekszerepekben lépek fel; de mihelyt egy
félfejjel nagyobb leszek, mindjárt kapok egy pár felnőtt-szerepet. Már
tanulom is Romeót és Hamlet, dán királyfit, hogy amikor majd megütöm a
mértéket, tudjam, ami kell – világosított fel Agenor.
Még tovább is akadékoskodtam:
– De a te neved soha sincs ott a szinlapon.
– Még nem volt rajta, mert csak a mult hónapban szerződtünk ide és azóta
egyszer se játszottam nagyobb gyermekszerepet. Majd rajta lesz, ne félj.
És ha tegnap este láttad volna _Lucifer, a zöld ördög_-öt, láthattál
volna engem is.
– Talán csak nem te voltál az az ügyes kis fekete ördög, akit bezárnak
az almáriomba, de azért onnan is kiszökik és mindenféle tréfát csinál,
úgy, hogy utoljára még a sülyesztőből is felbujik? – kérdeztem lázas
érdeklődéssel.
– Ez az ügyes kis fekete ördög nem volt más, mint én – felelt Agenor, a
füzetes regények nyelvén, ami vagy két év multán, amikor már magam is
jobban előrehaladtam a műveltségben, azonnal elárulta volna előttem,
hogy Agenor, már ily ifjan is, nagyban élvezi a kalandos történeteket.
– Hát akkor láttalak!… kiáltottam fel lelkesedéssel – és nagyon
tetszettél nekem, mert jobban játszottál, mint sok nagy! Pedig én tudom,
melyik szinész játszik jól, mert én minden este ott vagyok a szinházban…
– Ugyan? – vágott bele Agenor a szavamba.
Hirtelen sandán pillantott rám s a hangjából színte kibődült a
gyanakvás. Meg kellett értenem, hogy hazugságnak tartja, amit mondok.
De engem sokkal boldogabbá tett az a gondolat, hogy a hősiességem révén
ilyen nevezetes valakivel köthetek barátságot, semhogy Agenor
nyilvánvaló kételkedése lehűthetett volna.
– Ha nem hiszed – feleltem – nézz ki a kortina lyukán akármikor és majd
meglátod, hogy én minden este ott vagyok, mindjárt legelül, a
balsarokban! Ez az én rendes helyem; és ingyen megyek be, mert az én
nagybátyám is szinész. Még pedig hires szinész; Debrecenben úgy
szeretik, hogy soha sem eresztik el máshová. No hát ez az öreg Boldényi
nekem nagybátyám; a nagymamámnak valóságos unokatestvére. És így minden
este bevisz. Egyszer még a szinpadra is felvitt.
– Te vagy az a fiú, aki mindig ott áll baloldalt, legelül, az első
földszinti páholy alatt, mindjárt a zenekarnál, és rátámaszkodik az
orcheszter korlátjára? – kérdezte Agenor, az arcomat vizsgálgatva.
– Senki más, mint én – feleltem azon a nyelven, amelyet már tőle
tanultam.
– Akkor hát ismerlek! – mondta Agenor. – Ha ugyan te vagy az, aki
tapsolni szokott nekem.
– Senki más, mint én – alkalmaztam ujra, nem épen a legszerencsésebben,
a tőle tanult kifejezést. – Én sokat tapsolok, mert nekem nagyon tetszik
az, aki jól játszik. És meglehet, hogy én is szinész leszek. Ez még nem
bizonyos, mert még nem tudom, hogy a szüleim megengedik-e. Ha nem
engedik meg, akkor előbb tengerésztiszt leszek, aztán tengernagy. De ha
megengedik, akkor szinész leszek, mert én is nagyon szeretnék játszani.
Nagy kisértésben voltam, ne áruljam-e el Agenornak azt is, mi volna
titkos vágyakozásaimnak a netovábbja. Hogy királyságot óhajtanék
alapítani; minthogy közelebb ez már nem igen lehetséges: hát Borneóban
és Szumatrában. De féltem, hogy a nálam nyilván tapasztaltabb Agenor,
akinek a tekintélye olyan rohamosan növekedett előttem, mint az
_Ezeregyéj_ halásza előtt a ládából kiszabadult szellem, – ki fogja
nevetni az ábrándjaimat. A legnagyobbat tehát elhallgattam.
Mindjárt észrevehettem, milyen bölcsen cselekedtem, hogy legalább
ennyire óvatos voltam. Agenor ugyancsak szigoruan torkolta le a
szerényebb vágyaimat is.
– Ohó! Az nem olyan könnyű ám, szinésznek lenni! A szinészethez nagyon
sokat kell tanulni és a tanulást már a pólyában el kell kezdeni! Tudni
kell, merre vannak a sülyesztők; tudni kell díszletet festeni,
világosítani és hogy milyen kellékekre van szükség. Aztán nagyon sokat
kell otthon gyakorolni és könyv nélkül tanulni, mert az nem elég, hogy
az ember kiugrik a szinpadra és akármit makog. Menj te csak
tengerésznek! Az is nagyon szép, ha az ember felmászik az árbockosárba
és lesi, hogy merre lát szárazat. De mért akarsz tengerésztiszt lenni?
Ahhoz is sokat kell tanulni. Légy inkább kalóz! Kalóznak lenni nagyon
szép és ehhez nem kell semmit sem tanulni, nem kell matrózinasságon
kezdeni, nem kell a fedélzetet felmosni, csak kalózdalokat énekelni,
ilyeneket, hogy: »A tengerész, az mind merész!…« és amikor az ember
megpillantja az ellenséges hajót, hát lövöldözni!…
– Kalóznak lenni csak akkor ér valamit, ha az ember kalózkirály lehet –
feleltem. – Aztán meg a kalózokat néha lelövik és ezt én nem akarom.
– Én, ha nem volnék szinész, kalóz szeretnék lenni – mélázott el Agenor,
a távolba tekintve. – Kalóz vagy karbonári-vezér, aki egyszerre csak
kifelé fordítja az ujján a gyémántgyűrűt és a beavatottak erre mind
meghajolnak előtte, némán, de a kalapjukat a földig leemelve.
– Hát még nem tudom, mi lesz, hogyan lesz – mondtam, minden tiszteletem
mellett is erős kételkedéssel latolgatva, hogy vajjon jó-e Agenornak a
pályaválasztásra vonatkozó tanácsa? – Azt hiszem, a szüleim nem engednék
meg, hogy kalóz legyek. De én is hallottam, hogy sokáig kell
matrózinaskodni és amellett még mindenfélét tanulni, ha az ember
tengernagy akar lenni. Különben is azt szeretném a legjobban, ha szinész
lehetnék, mert mégis csak az a legmulatságosabb, ha az ember a szinpadon
ugrándozhat, bolondozhat, énekelhet, táncolhat. Azért én egész este
figyelek, amig ti játszotok, mert akkorára, amikor majd a szüleim
megengedik, hogy én is szinész lehessek, mindent tudni akarok, amit a
szinházban tudni kell.
– Ez semmi; ebből még nem tanulsz sokat! – szólt Agenor, egyet legyintve
a pálcikájával, úgy, ahogy Boldényi bácsi szokta a szinpadon. – De
szerencséd, hogy megismerkedtünk, mert, ha barátok leszünk és holnap, a
füvészkertben megesküszöl, hogy a vérpadon sem árulsz el, akkor én
megtanítalak a szinészetre, úgy, hogy mindent tudni fogsz és még ki is
festelek, amikor a szinpadra ki kell lépned. Azt pedig, hogy mikor kell
kilépned, az apám meg fogja mondani, mert ő az ügyelő.
– Hát az nagyon jó lesz, ha mindenre megtanítasz! – kaptam a szíves
ajánlaton. – Boldényi bácsit hiába kértem erre; azt mondta: akkor is a
latin gramatika az első, ha az ember a szinészethez megy. Pedig én is
azt hiszem, amit te mondasz, hogy: már a pólyában is másképen kell
ugrándozni, ha az ember szinész akar lenni; és nagyon hamar meg kell
tanulni a szinészetet ahhoz, hogy az ember kiismerhesse magát a
sülyesztőben is. Hát mégis csak jobb volna, ha te engem már most
kitanítanál a szinészetre. Akkor legalább nem kellene félned, mert
mindig csatlakoznám hozzád és ha valaki meg akarna verni, én rögtön
pofonvágnám.
Nem annyira a hálaérzet szólt belőlem, mint inkább a szorongás.
Félszemmel mindig azt lestem, nem bukkan-e elő valamelyik utcasarokról a
Kutyafejű Tatár vagy a Holdvilágképű, segítőcsapattal megerősödötten,
amely esetben nem maradna más választás, mint lemondani minden, már
megszerzett dicsőségről és hanyatt-homlok rohanni, két különböző
irányba, ki merre talál hamarább egérutat.
Szerencsémre, hire-hamva se volt sehol az ellenségeinknek. Soha se
láttam többé, se a Holdvilágképűt, se a Kutyafejű Tatárt, mintha a föld
nyelte volna el őket, úgy eltüntek, örökre.
Agenornak észrevehetően nem tetszett, hogy arra emlékeztetem, amire
sohase gondolt szivesen s amit már nagyon szeretett volna végképen
elfelejteni. Mintha nem is hallotta volna az utolsó szavaimat, csak a
kérésemre felelt:
– Hát, ha megesküszöl, hogy a sírig hű barátom leszel és nem árulsz el
akkor sem, ha a kínpadon vallatnak, akkor kiképezlek szinésznek. Először
megtanítalak szinházat építeni és díszletet festeni, aztán szerepeket
adok neked és megtanítalak arra is, hogy hogyan kell szinházat játszani.
Én mindent tudok, ami a szinházhoz kell; értek az igazgatáshoz, a
rendezéshez, az ügyeléshez, a világosításhoz, a maszkcsináláshoz, a
hajfodorításhoz és a balletmesterséghez. Az ének meg a tánc a
kisujjamban van; és először ugyan csak hősszerelmes szerepekre fogok
szerződni, de ha buffó kell, akkor is itt leszek én. Egymagamban fel
tudom építeni a szinházat és eljátszok benne mindent, valamennyi
szerepet. Már nem egy szinházat csináltam… látod, ebből is szinház
lesz!…
És rámutatott a papirtekercsre, amelylyel néha-néha, mihelyt
utcasarokhoz közeledtünk, huszáros hatvágást csináltam a levegőbe, hogy
már előre védekezhessem minden elképzelhető meglepetés ellen.
– Ebből? – kérdeztem, elbámulva.
– Ebből, ebből!… Ez kartonpapiros és ebből lesznek a díszletek –
magyarázta Agenor. – Hat díszlet: erdő, börtön, szoba, kert, palotasor
és trónterem; több nem kell. A szinpadot és a szinháztetőt pedig
szivarskatulyából ácsolom össze. Ez előtt a kis szinpad előtt fogunk
gyakorolni és próbákat tartani. De előbb azt kell megtanulnod, hogyan
kell szinházat építeni. Később díszleteket fogsz festeni. Mikor ezt is
tudod, arra foglak megtanítani, hogy hogyan kell bajuszt meg szakált
ragasztani. A többi aztán már könnyebb lesz.
Elhűltem, amint arra gondoltam, milyen sok az, ami Agenort
foglalkoztatja.
– És most már nem is jársz iskolába? – kérdeztem.
– Most még járok – felelt Agenor. – De ha egy félfejjel nagyobb leszek
és minden este játszanom kell, akkor majd végképen ki fogok maradni az
iskolából. Mindenre nem érhet rá az ember.
– Aztán melyik iskolába jársz? A piaristákhoz nem járhatsz, mert akkor
már ismertelek volna.
– Amióta Temesvárról eljöttünk, magántanuló vagyok. Az ősszel majd
vizsgálatot teszek az elsőből és aztán a piaristákhoz fogok járni, a
másodikba.
– Akkor épen egy osztályban leszünk. És ha egymás mellett ülhetünk,
talán óraközben is taníthatsz, a tizperces szünetekben pedig próbát
tarthatunk…
Erre az ajánlatomra már nem kaptam feleletet. Agenor hirtelen
megállapodott és rámutatva a Csapó-utca egyik legnagyobb házára, igy
szólt:
– Látod, itt lakunk!
– Egyszer Boldényi bácsi is itt lakott – mondtam.
Ráismertem a házra, a kapu mellett látható kis szappanosboltról. Még
emlékeztem rá, mit beszélt a nagyanyámnak Boldényi bácsi, ennek a kis
szappanosboltnak a tulajdonosáról. Hogy mindig szinészeknek szokta bérbe
adni a házában lévő öt kisebb-nagyobb lakást és ha a szinész
olykor-olykor nem tudott fizetni, hát a szappanos egyszerüen elengedte
neki a negyedévi lakásbért. Egyszer ki akart tenni a házból egy
szinészt, aki már három éve nem fizetett semmit. De a szinész bevitte
hozzá a feleségét, meg a gyermekeit, az egész szinészcsalád sirni
kezdett, amire előbb a kövér szappanosné sirta el magát, aztán a még
kövérebb szappanos is, és a szinész talán még ma is ott lakik, ingyen,
ha azóta meg nem halt.
– De te nem jöhetsz hozzánk – tudatta velem Agenor a házirendjüket. –
Csak a füvészkertben találkozhatunk vagy nálatok.
– Nem baj – feleltem. – Holnap a füvészkertből majd elvezetlek hozzánk;
és ha akarod, egész nap nálunk lehetsz. Nekünk nagy udvarunk van… és a
kocsiszinben meg a padláson is játszhatunk.
– Hát jól van. A füvészkertből, mihelyt felesküdtünk barátoknak,
mindjárt elmegyünk hozzátok. De három órára ott légy ám!… és jól
rejtőzzél el, hogy senki se sejtse, mit forralunk! Otthon pedig egy szót
se!… ne felejtsd el, mit mondtam!… a mi titkunkról senkinek se szabad
tudnia!… – figyelmeztetett Agenor és a tekintetében ugyanolyan
titokzatosság sötétlett, aminő a szavaiban.
Egy kicsit megborzongtam. Sejteni kezdtem, hogy valami főbenjáró dologba
sodródom bele. De már nem mertem visszalépni. Szégyeltem volna, hogy
ezzel talán félénkséget árulok el… és nem is akartam… kezdett emészteni
a kiváncsiság, hogy ugyan mi lappanghat a mögött a rejtelmesség mögött,
amelyet Agenor úgy a lelkemre köt?!
– Légy nyugodt! – feleltem. – Nem holmi ringy-rongy Kutyafejű Tatárral
van dolgod!…
Úgy gondoltam, eredményesebben nem hivatkozhatom a férfiasságomra,
mintha a Kutyafejű Tatárt említem.
Agenornak az arca még jobban elsötétedett.
– Hát szervusz! – szólt és kézfogás nélkül akart befordulni a kapun.
– Igaz!… még azt akartam kérdezni… ma este nem játszol? Mert én ma este
is ott leszek a szinházban! – kiáltottam utána.
Visszafordult.
– Játszom – felelt – de csak kis szerepeket. A husvét-jelenetben
keresztül szaladok a szinpadon és azt kiáltom, hogy: »Juhhéja juhé!…« A
negyedik felvonásban pedig ördögfiú vagyok, de nem szólok egy szót se,
csak ugrálok. Majd nézz meg _Nickleby Miklós vagy a londoni
koldusok_-ban!… ebben a darabban már megláthatod, milyen szinész
vagyok!… Holnap pedig gyere el a füvészkertbe. De ne felejtsd el, hogy a
jelszó: »Légy néma, mint a sir!…«
Bement a kapun és nem nézett vissza; én még egy darabig utána bámultam;
nem szivesen eresztettem el a szemem elől.
Akkor még nem tudtam, hogy ez a hálára kötelezett és a lekötelező örök
története.
Mikor eltünt, megindultam visszafelé. De, jó nagy kerülővel, a
mellékutcákon somfordáltam haza. Életem legnagyobb hőstette után, a
győzelem mámorában se felejtettem el az óvatosságnak azt a szabályát,
hogy: »Ne keresd a bosszút lihegő ellenséget!… hogy kikerülhesd, inkább
toldd meg az utadat pár lépéssel!…«

III.
Este, a szinházban, _Faust_ előadásán, úgy a juhhéjázó fiú, mint az
ördöggyerek alakjában azonnal ráismertem az én Agenoromra. Arra a
gondolatra, hogy ez a híres fiú, akinek a szaladgálását száz meg száz
ember kiséri figyelemmel, holnap délután nekem már esküdt barátom lesz,
sebesebben kezdett dobogni a szivem. Csak őt láttam; senki és semmi
másra nem tudtam gondolni.
Szinház után Boldényi bácsi hazavitt.
– Vilmos bácsi – ujságoltam neki – megismerkedtem egy fiúval, aki azt
mondja, hogy ő Lóránt Antalnak a fia és sokszor fellép
gyermekszerepekben. Ma láttam is a szinpadon, de nem énekelt semmit,
csak ugrált meg juhhéjázott és amikor Mefisztófelesz azt danolja
Faustnak, hogy: »Ez birodalmam!…« erre-arra futkosott a táncosnők körül.
Tud már játszani ez a fiú?
Azért kérdezősködtem, mert kiváncsi voltam rá, hogy az én barátom
szinművészeti hivatottságáról mit tart a közvélemény?
– Nem tudom, Pistikám – felelt Vilmos bácsi. – Lóránt, aki nagyon derék
ember, néha panaszkodik, hogy van egy fia, aki nem akar tanulni, de hogy
a fiát felléptetik-e gyermekszerepekben és mikor?… én bizony nem
ügyeltem erre. Lóránt nemrégen került Debrecenbe; ha jól emlékszem, csak
a mult hónapban jött ide.
Tehát Boldényi bácsi nem is tudja, hogy Agenor milyen sokszor jelenik
meg a szinpadon és milyen nagy szerepe van a _Londoni Koldusok_-ban!…
Elvégeztem magamban, hogy Boldényi bácsi már öreg s elmaradt a világtól.
Otthon, jóval későbben aludtam el, mint máskor. Az álomnak talán egy
félóráig is birkóznia kellett velem, amíg végre el tudott nyomni. Ujra
meg ujra láttam a Csapó-utcai házat, ahová nekem nem szabad bemennem.
Aztán a holnapi találkozó járt a fejemben és az, hogy ugyan mért kell
ezt eltitkolnom?
– Mit fogok mondani a nagymamámnak, ha holnap délután, háromnegyed
háromkor véletlenül megkérdezi: »Pistika, hova méssz?«
Ugy oldottam meg ezt a kérdést, hogy amikor a nagymama ebéd után egy
kicsit elszunnyadt, egyszerűen elszöktem hazulról.
(Ekkor játszottam ki először a jóvoltomról gondoskodó felsőbbség
rendelkezését s már ezért az első fölzendülésemért is meg kellett
lakolnom!)
A füvészkertnek minden zegét-zugát ismertem. Tudtam, hogy van benne egy
kis sűrűség, ahol jól el lehet bujni. Itt olyan gondosan elrejtőztem,
hogy az úton sétálgatók nem láthattak, de én se láthattam ki az utra.
Mindenfelől bozót vagy cserje fogott körül. Hogy Agenor kivánságának a
legnagyobb pontossággal tegyek eleget, leültem a fűbe és nem mukkantam.
Vagy egy negyedóráig vártam, hogy mikor hallatszik fel a »vészfütty«; de
hiába füleltem. (Utóbb kiderült, hogy Agenor nem is tudott fütyölni.)
Végre kuvikolást hallottam, amely mintha nem madártól eredt volna. Meg
se moccantam.
Ujra hallottam:
– Kuvik! Kuvik!
Most már megismertem Agenor hangját.
Nem mozdultam meg, de feleltem a jeladásra, azon a módon, amelyet – úgy