A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 01

Ambrus Zoltán.
A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések.
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1915
A Nyugat nyomdája, Budapest, IX., Lónyay-utcza 18.


A TÓPARTI GYILKOSSÁG

I.
Ahogy befordultam a Szent Anna-utcába, három fiút pillantottam meg, akik
közül kettőt, látásból, már ismertem. Az egyiket a Holdvilágképűnek, a
másikat a Kutyafejű Tatárnak hivták a cimboráim. Mind a kettő tizenegy
esztendős lehetett, mint én; de a Kutyafejű Tatár valamivel erősebbnek
látszott nálam. A harmadik fiú, akit akkor láttam először, majdnem egy
fejjel volt nagyobb, mint a kis tömzsi Holdvilágképű, négyünk közül a
legalacsonyabb; hanem a vékony nyakáról, meg a szűk melléről lerítt,
hogy gyöngébb, mint én és mint a másik két fiú. Később megtudtam, hogy
épen aznap töltötte be a tizenkettedik évét.
Ennek az ismeretlen fiúnak keménykalap volt a fején; a jobbkezében kis
pálcát, a balkezében pedig pergamen-tekercs formájú papircsomagot
tartott.
Abban a pillanatban, amikor – bekanyarodva a Szent Anna-utcába – rájuk
bukkantam, a keménykalapos, közel az utcasarokhoz, mozdulatlanul állott
a gyalogjáró szélén; a másik két fiú vele szemben s tőle alig egy
lépésnyi távolságban, hasonlóképen mozdulatlanul posztolt a kocsiúton.
Meglátszott rajtuk, hogy nem akarnak tágítani az ismeretlen mellől; s
mintha jobbról is, balról is körül akarták volna fogni, hogy valamerre
el ne ugorhassék. A Holdvilágképű vigyorgott. A Kutyafejű Tatár, aki
kezét a zsebébe mélyesztve, hetykén lóbálta a testét, nem volt ilyen
vidám; ellenkezőleg: vésztjósló komorság ült az arcán. De mind a ketten
farkasszemet néztek a keménykalapossal.
Talán nem így kellene mondanom, mert farkasszemet nézni valami
kölcsönösséget jelent s a farkastekintet valójában csak a Kutyafejű
Tatár meg a Holdvilágképű szeméből villogott ki; a keménykalapos fiú
pillantása inkább ijedt volt. Állotta ugyan az ellenséges szemek
tüzelését s igyekezett dacosan viszonozni ezt, hol az egyik, hol a másik
ellenfél alakját méregetve; de az ő tekintetében benne révedezett az a
határozatlanság is, hogy vajjon nem volna-e jobb hirtelen kereket oldani
s a menekülésben keresni meg azt a kedvező megoldást, melyet már csak a
gyors elhatározás s lábának a fürgesége igérhettek neki? Alighanem
kilátástalannak itélte a kétszeres erővel szemben való küzdelmet. Pedig
nem volt egészen fegyvertelen; mert – ha a pálcikájában nem is
bízhatott, – a kemény és vastag papirtekercset buzogányként
használhatta, míg megtámadói csak az öklükre vagy az izmaikra
támaszkodhattak; de nyilván nem remélte, hogy egymagában is el tud bánni
mind a két fiúval.
Amikor a szinhelyre érkeztem, még nem döntött arról, hogy mit választ: a
szégyenletes megfutamodást-e vagy a férfias, de reménytelen küzdelmet?…
azt, ami dicsőbb, de kellemetlenebb, a hősies összeütközést s ennek
nyomán az előrelátható elbukást?… harcolni véglehelletig és vereséget
állani ki, de előbb sok jó, kemény ökölcsapást osztogatni jobbra-balra?…
vagy elillanni, szaladni, ahogy bír, egy darabig még hallani az ellenség
gúnyos nevetését, aztán elfelejteni ezt a rossz álmot?
Hanem az én megjelenésem egyszerre nagyot változtatott a helyzeten. Mert
az ellenség nem tudhatta, hogy hirtelen elszánással nem sietek-e
segítségére a megtámadottnak? – amely esetben a most még szilárd
erőviszonyok egyszerre felbillennek. Már pedig én megállapodtam.
Egyelőre csak mint kiváncsi néző, de egyszersmind mint fenyegető
kérdőjel.
Nekem egy szempillantás is elég volt ahhoz, hogy tisztán lássam, mi
készül itt és miért?
Akkortájt az olyanfajta keménykalapban, amelyet ma dinnyealakúnak szokás
mondani, nem lehetett végig menni Debrecen utcáin kínos feltűnés és a
kihivó szándék gyanujának fölkeltése nélkül. Mert ez a viselet, öreg és
ifjú civis-érzületnek egyaránt, a nyugati eszmékkel való kacérkodást, a
kozmopolitizmushoz való vonzódást, a hazaszeretet érzésének
meggyöngülését és Kálvin tanainak cinikus kigúnyolását jelentette.
Azért, különösen a nagytemplom és a kollégium tájékán nem is igen volt
tanácsos kemény kalapban mutatkozni. A Szent Anna-utcában, nehány
lépésnyire a katholikus templomtól és iskolától, már jelentékenyen
csökkent a kemény kalap veszedelmessége, mert mindenki tudta, hogy a
piarista tanárok nem átallanak ugyanolyan fejfedőben járni, amilyenben
Áron, a gazdag vaskereskedő. És annak a közismeretessége, hogy a
piaristák a hazafiságnak ebben a kérdésében ilyen vétkes közönbösséget
tanusítanak, a katholikus negyedben már bizonyos vallásos szinezetet
adott a kemény kalapnak, mérsékelte ennek a feltünőségét és kihivó
voltát, valamelyes magyarázatát adta a hozzá tapadó nemzetközi
karakternek és megenyhítette azt a gyanút, hogy viselője kérkedni akar a
világpolgárságával. De azért a kemény kalap, kivált egy
tizenegy-tizenkét éves fiúnak a fején, mégis csak Geszler-kalap maradt.
Igaz, nem volt szükség arra a kihágásra, hogy valaki gyerek létére
kemény kalapot biggyesszen a fejetetejére: a kálvinista fiúk e nélkül is
szivesen kezdtek verekedést velünk, pápista ifjúsággal. Nem tudom, hogy
ebben a harcrakészségben mennyi része volt az atavizmusnak, annak az
örökölt érzésnek, amelyet a vallásháborúk óta minden debreceni gyerek
átvett a vérében az apjától, és mennyi annak a magyar virtusnak, mely
vasárnaponkint még ma is szembeállítja a felvégi legényeket az
alvégiekkel; annyi bizonyos, hogy a mai sokféle sportot abban az időben
főképen ez a verekedő hajlandóság helyettesítette.
Mi, katholikus fiúk, ha nem is szivesen, vállaltuk a harcot. Mit
tehettünk volna egyebet? Ha nem akarjuk, akkor is vállalnunk kellett
volna. Végre is, mindig nem lehetett megugrani az ellenséges tatár horda
elől. Általában gyöngébbek voltunk, mint a református gyerekek; s vastag
nyakuk, meg elszántságra valló, nehézkes, lomha, súlyos járásuk
aggodalmat, tehát tiszteletet gerjesztett bennünk. Aztán meg ők sokkal
többen voltak, mint mi. De köztünk is akadtak, akik a verekedő kedvükkel
pótolták, ami az erejükből hiányzott és néha úgy esett, hogy amint az
iskolából hazabandukoltunk, olyan ellenséges csapattal találkoztunk,
amelyik kevesebb emberből állott, mint a mi hadtestünk. Az ilyen kitünő
alkalmat persze nem lehetett elszalasztani.
Az ütközet megkezdése és a harc lefolyása mindig meglehetősen egyforma
volt. Mikor az ellenséges guerilla-csapatok egymásra bukkantak, az
ellenfelek egymástól egy-két lépésnyi távolságban megállapodtak s néhány
másodpercig kancsal, fürkésző pillantásokat lövelltek át egyik táborból
a másikba. Aztán, mikor az erőviszonyok már ismeretesekké váltak, kihivó
vagy dacos tekintettel nézegették egymást. Végre, az erősebbik tábor
legbátrabb legénye kikereste a maga ellenségét, a másik tábor
leggyöngébbnek látszó legénye személyében, egyenesen e felé a fiú felé
tartott, mellbe lökte és előállott a váddal: »Te zsidó vagy!«
Természetesen az, hogy valaki ilyen fiatalon máris felcsapott zsidónak,
nem maradhatott megtorlatlan. No és ha valaki arra vetemednék, hogy
tagadni próbálná azt, amit egy szavahihető fiatalember állapított meg
róla – ez a vakmerő meg épen rászolgált a szigorú megfenyítésre.
Már most csak kétféle fejlemény következhetett. Ha a megtámadott a
hadüzenetre mindjárt pofonnal felelt, gyors és erélyes föllépése nem
maradt hatás nélkül. Ebben az esetben a háború lokalizálódott, párbajjá
zsugorodott, macscsá törpült; a csata nem vált rettenetessé és rövidesen
véget ért. A két ellenfél addig pofozkodott, ütlegelte egymást és
birkózott, míg az egyik nem birta tovább szuszszal; ekkor a másik
rátérdepelt a leterített ellenfél mellére, büszkén nézett körül, aztán
mikor meggyőződött róla, hogy az egész világ jól látta a győzelmét,
fölkelt az ellenfeléről, letörölte a térdéről a port s mialatt a másik
szégyenkezve tápászkodott fel a földről, még egyszer odakiáltott a
legyőzöttnek: »Hát most megkaptad, zsidó!…« és így jól végezve dolgát,
ünnepiesen lépkedett el barátaival, mint ahogy a király vonul el
udvarával a shakespearei drámákban. A végszó okvetlenül ez volt, akár a
támadó győzött, akár a megtámadott; a végén mindig az lett a zsidó, akit
legyőztek.
Igy ért véget a harc a szerencsésebbik esetben. De megtörtént az is,
hogy a megtámadott, nem bízva eléggé az erejében, a hadüzenetre nem
felelt mindjárt pofonnal vagy ütleggel, hanem csak a mellbelökést
viszonozta és szóvitába kezdett, ilyenformán: »Nem méssz az utamból?!…
Mit akarsz tőlem?!… Bántott valaki?!…« Az, hogy ha a megtámadott ekképen
elárulta, hogy nem bízik az ereje felsőbbségében, mindig nagyon
felpaprikázta a támadó táborát s ebben az esetben a harc általánossá,
elkeseredetté és hosszadalmassá vált. Ilyenkor a kálvinista fiúk a
pápistákat s a pápisták a kálvinistákat addig püfölték, innen is, onnan
is »Nesze, zsidó!…« »Nesze zsidó!…« kiáltozás közepett, az általános
öklöződés és birkózás addig tartott, amíg a gyöngébbik tábor, dicsőséges
küzdelem után bár, de jól elpáholtan, meg nem futamodott vagy míg Deus
ex machina-ként meg nem jelent valahonnan egy-egy öreg zsidó, aki aztán
a botjával széjjelkergette az egész társaságot.
Mindez nekem már régóta ismeretes dolog volt, sőt – sok kék folt árán –
joggal számíthattam magamat ennek az ügynek a szakértői közé.
Azért, alig hogy észrevettem a csoportozatot, már tisztában voltam a
viharral fenyegető feszültség minden előzményével és azzal is, hogy mi
következhetik. Megértettem, hogy a Kutyafejű Tatár meg a Holdvilágképű
nem tartották volna érdemesnek megtámadni ezt a nyurga, vékonypénzű
gyereket, akit senki se ismert, de a kemény kalap elárulta a pápistát,
kötekedésnek tünt fel előttük, nem hagyta őket békén, izgatta őket, mint
a bikát a vörös posztó.
A felől se lehetett kétségem, mi lesz itt mindjárt, ha én most nem
szakítom meg az utamat, hanem feléjök fordulva és hátra vigyorogva, de
nyugodtan tovább vonulok. Kettő közül az egyik: vagy megugrik az idegen
és olyan jól nyargal, hogy sikerül megszaladnia az üldözői elől, vagy a
következő percben már el fog hangzani a szokásos rövid vádbeszéd s aztán
a keménykalapost nemcsak a Kutyafejű Tatár fogja előbb mellbelökni s
aztán nyakonütni, hanem mindjárt neki fog esni a másik is, a
Holdvilágképű. Ilyen körülmények közt pedig a végkifejlés előrelátható.
Ha múlt, jelen és jövő átlátásához nem volt szükségem többre egy
szempillantásnál, még egy másik szempillantás s nemcsak hogy egész raja
támadt fel bennem a nemes és legkevésbbé se nemes indulatoknak, hanem
ezek már le is viharzottak a lelkemben s hozzájuttattak a képzelhető
legférfiasabb elhatározáshoz.
Megengedhetem-e, hogy hitemet a keménykalapos személyében üldözzék és
kicsúfolják? Eltűrhetem-e én, az a félelem és gáncs nélkül való lovag,
akit mások még nem sejtenek bennem, de akit én máris igen tisztelek
magamban, hogy a nyers erőszak minden igazság, ok és ürügy nélkül
megtámadja és letiporja az ártatlant?… hogy ketten rontsanak rá egyre?…
nem kötelességem-e, védelmére kelni a gyöngének az erősebbek
galádságával szemben? Elillanhatok-e a harc elől, én, akinek a
legkisebbik célom az, hogy már huszonnégy éves koromban Borneó és
Szumatra királya legyek, csak azért, mert kényelmesebb, ha részvétlenül
tovább sétálok és nem fujom azt, ami nem éget? Aztán, beletörődhetem-e,
hogy az ellenségeim hozzájussanak a könnyű győzelem öröméhez, mikor
megakadályozhatom, hogy részük lehessen a diadal mámorában, vagy
legalább is megnehezíthetem és vitássá tehetem a győzelmüket? És
elszalaszthatom-e ezt a kitünő alkalmat, amikor az ellenség kisebb
erőben jelentkezik, mint rendesen, és amikor, ha csak egy kicsit kedvez
a hadiszerencse, a Kutyafejű Tatár is, a Holdvilágképű is nagyon
meglakolhat azokért az ökölcsapásokért, amelyekben ők ugyan ártatlanok,
de amelyeket hitfeleiknek és elvtársaiknak, szóval az ő táboruknak eddig
még csak részben fizethettem vissza?
Nem. Minden nemesebb és minden alantasabb indulatom a harcra ösztökélt.
Igen ám, de hátha ők ketten, bár egyik se látszik nálam erősebbnek,
mégis nagyobb erőt tudnak kifejteni, mint én meg a keménykalapos? Hátha
az, akinek segítségére sietek, annyira gyenge, ügyetlen vagy
békeszerető, hogy egyáltalán nem számit? Hátha egymagamnak kell kettőjük
ellen csatáznom s ebben a harcban alulmaradok?
– Hát az se baj! – biztattam magamat. – A legrosszabb esetben
megfutamodom. Csak a harmadik ház kapuját kell elérnem… mihelyt azon
bejutottam, az üldözőim már nem követhetnek… mert odabenn vannak, akik
meg fognak védelmezni és szükség esetén elbánnak az ellenségeimmel.
Tehát, igenis, bele fogok avatkozni a dologba. Sőt, minthogy a
tapasztalat megtanított arra, hogy aki támad, az előnyt szerez: én magam
fogom megkezdeni a csatát. A gyors cselekvés már félgyőzelem.
Csak éppen a hadüzenetet akartam megvárni, hogy megnyugtathassam a
lelkiismeretemet.
Hanem arra gondom volt, hogy az arcom ne árulja el, mit forralok. Amikor
megállapodtam a keménykalapos mellett, szakasztott úgy vigyorogtam, mint
a Holdvilágképű. És a Kutyafejű Tatár, aki rám pillantott, hogy lássa,
vajjon barát érkezett-e vagy ellenség s ha gyanús alak, milyen erejű? –
azt hihette, hogy csak közelebbről akarom nézni, miképpen fenyítik meg a
keménykalapost… ami bizonyára engem is csak mulattathat.
Nyilván nem ismert rám, sem ő, sem a Holdvilágképű. Pedig már nem egy
ütközetben találkoztunk, ahol sok derék kálvinista harcos torolta meg a
»lúformátus« gúnyszót, de úgy látszik, ezekből a csatákból sokkal
hamarabb ugrottam meg, semhogy az arcom bevésődhetett volna az
emlékezetükbe. Elég az hozzá, vagy jelentéktelennek itélték, vagy nem is
gyanították bennem a pápista vitézt és miután megállapították magukban,
hogy akár jó-, akár rosszakaratú szemlélőnek, de mindenesetre csak
kiváncsi nézőnek, odafurakodtam a tűzvonalba, egyelőre nem törődtek
azzal, hogy én is ott vagyok.
Attól fogva, hogy megjelentem, talán egy félperc, talán egy egész perc –
ilyen körülmények közt nagy idő – telt el fenyegető némaságban és
mozdulatlanságban. Nekem egy kicsit erősebben dobogott a szívem; a
keménykalapos egyre sebesebben pislogott; a két kálvinista bajvivónak a
testtartása is, a nézése is ugyanaz maradt. De végre a Kutyafejű Tatár
még hevesebben kezdte lóbálni a testét, mint előbb… mintha egyre
kevésbbé tudná fékezni eddig valahogyan még csak leküzdött, de most már
mindinkább növekedő ingerültségét… és miközben szúró tekintetével szinte
felnyársalta a keménykalapost, egyszerre csak megszólalt, a súlyos
pörölycsapások lassuságával ejtve ki minden szótagot:
– Há-szen te zse-da-ó vagy!…
A keménykalapos, aki engem is ellenségnek nézett s már nem remélte, hogy
egérutat találhat, azonnal felelt. De hangjának a remegése elárulta az
ijedtségét és a szavaiból még inkább kiérzett, mennyire megfélemlítette
az az aggodalom, hogy három ellenfele közül valamelyik bizonyosan utól
fogja érni:
– Mit akar tőlem? Én nem ismerem magát! Hagyjon engem bé…
Nem fejezhette be; a torkán akadt a szó, olyan nagy meglepetés érte.
Ekkor ugyanis az történt, hogy én, összeszedve minden erőmet, hirtelen
pofonvágtam a Holdvilágképűt, aztán, mintha nem én ütöttem volna meg őt,
hanem ő ütött volna meg engem, egy hiuzmacska gyorsaságával és
mérgességével ugrottam rá. A Holdvilágképű a váratlan támadástól
hátratántorodott s én, aki számítottam erre, nem mulasztottam el
kihasználni az ő megingását: gáncsot vetettem neki, letepertem a földre,
s a szegény Holdvilágképű még nem tért magához a meglepetéséből, amikor
én már a mellén térdeltem és sebesen püföltem, öklöztem a széles
ábrázatját meg a kemény koponyáját, ott, ahol értem.
A hamarosan kieszelt taktikámhoz tartozott, hogy ilyen kiméletlenül
bántam el a szegény Holdvilágképűvel. Ugy okoskodtam, hogy a
felbőszültség hadakozásmódjával könnyebben biztosíthatom a győzelmet,
mint ha lovagiasan küzdök és szem előtt tartom a birkózás szabályait;
még nem hallottam, de már kitaláltam, hogy: »all’s fair in love and
war«. Hogy mért éppen a Holdvilágképűnek estem neki, aki csak
vigyorgott?… és mért nem rontottam rá inkább a Kutyafejű Tatárra, aki a
védettemet megtámadta? Mert kettőjük közül a Kutyafejű Tatárt néztem az
erősebbnek s minden vitézségem ellenére is szivesebben szemeltem ki
ellenfelemül a gyöngébbiket. Így – biztattam magam – a legrosszabb
esetben is elérek annyit, hogy az ellenpárt, ha végül győz is, nem jut
hozzá a győzelméhez olcsón, hanem sok kékfolttal fizet érte s
remélhetőleg egy-két hatalmas daganattal is.
Jól számítottam. Mert az a veszedelem környékezett, hogy ha a Kutyafejű
Tatár segítségére talál sietni a Holdvilágképűnek, ezek ketten, egyesült
erővel, jól elpáholnak, amig a keménykalapos szépen elillanhat – de nem
így történt. A Kutyafejű Tatár sorsára bizta a Holdvilágképűt s –
nyomban azután, hogy általános meglepetésre én kezdtem meg a harcot, még
pedig mindjárt a legféktelenebb szilajsággal – ahelyett, hogy ellenem
fordult volna, a keménykalapost kezdte gyomrozni. Először egy nagyot
rántott rajta, majd mellbe lökte s leütötte a kalapot a fejéről, ahogy a
hagyományos sorrend kivánta; aztán nekiesett, rövid birkózás után
földhöz teremtette, s bár a keménykalapos szivósabban védekezett, mint a
viselkedése után várni lehetett, föléje kerekedett és úgy kezdte
agyabugyálni, mint ahogy én püföltem és öklöztem a Holdvilágképűt.
Mi birta rá a Kutyafejű Tatárt, hogy bajtársának a megvédelmezése
helyett tovább is csak a keménykalapossal foglalkozzék? – örök titok.
Nem vette észre, milyen nagy taktikai hibát követ el? Azt remélte, hogy
a Holdvilágképű, akármilyen nehéz helyzetbe került a harc első
pillanatában, végül mégis csak le fog győzni engem, egymagában is? Semmi
áron sem akart módot adni rá, hogy a keménykalapos elillanhasson a
körmei közül? Amikor két ellenség közül választhatott, ő is szivesebben
csatázott a gyöngébbik ellenséggel, mint én?… Úgy számított, hogy még
ráér a pajtását megvédelmezni, ha ez, minden várakozás ellenére,
továbbra is szorongatott helyzetben marad?… s mielőtt rám ront, hogy
ketten könnyedén végezzenek velem, hamarjában alaposan helybenhagyja a
gyöngébbik ellenséget?
Ezt csak találgathatom. Annyi bizonyos, hogy a Kutyafejű Tatár rossz
hadvezér volt s elkövette azt a stratégiai hibát, amelynek az ütközet
sorsára döntő hatással kellett lennie.
A Holdvilágképűt ugyanis nagyon megzavarta a váratlan fordulat, a tartós
balszerencse s talán leginkább az, hogy nem kap segítséget. Olyan
szerencsésen találtam elhelyezkedni rajta, hogy hiába erőlködött, sehogy
se tudott lerázni magáról; én pedig ugyancsak kihasználtam azt az
előnyt, amelyet a gyorsaságomnak és az ezzel megszerzett felsőbbségemnek
köszönhettem. Megértettem, hogy csak akkor győzhetek, ha sikerül
elérnem, hogy a Holdvilágképű nem tudja tovább állani a harcot és
elmenekül. Azért fáradhatatlanul püföltem tovább a fejét, a lehető
legsebesebben és minden erőmből, amig csak a kezem ki nem fáradt. Jó,
kemény koponyája volt; tovább birta türelemmel, mint én erővel és
lélekzettel. Végre is ki kellett szuszognom magamat s a kezem már
annyira fájt, hogy lankadni kezdtem. A Holdvilágképű fel tudta használni
a kedvező pillanatot; egy utolsó erőfeszítéssel végre sikerült leráznia
magáról. Felugrott, de a feje már egy kicsit kótyagos volt; és ijedt
tekintete nem lelte meg azt a biztatást, amelyet keresett. Csak azt
látta, hogy amazok is a földön hemperegnek, birkózva és egymás nyakát
szorongatva; észrevehette, hogy a keménykalapos nagy munkát ad a
Kutyafejű Tatárnak s nem mindig emez van felül; és abból, hogy a
cimborája meg se kisérelte az ő felszabadítását, úgy látszik, a
legrosszabbat következtette. Azt hitte, hogy engem azért nem cibált fel
róla a Kutyafejű Tatár, mert ebben megakadályozta a keménykalapos, aki
az ő hanyattvágódása után nekibátorodott s remegő megtámadottból dühös
támadóféllé változott át. Aztán meg én nem hagytam időt a
Holdvilágképűnek arra, hogy sokat szemlélődhessék és nyugodtan
mérlegelhesse az erőviszonyokat; alig hogy felugrott, már én is talpon
voltam és ujra nekirohantam. Az első ökölcsapást, a karjával, még csak
kivédte valahogy; olyan testtartásba helyezkedett, mint aki elszántan
készülődik a vívásra vagy a boxolásra; de mire másodszor is nekiestem,
egyet gondolt magában: hirtelen megfordult, felkapta a földről a
kalapját, melyet az előbb, amíg püföltem, levertem a fejéről és
elkezdett szaladni, olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Alighanem azt
gondolta, hogy már éppen eleget kapott; miért küzdene hát tovább, amikor
a győzelemre nincsen többé kilátás?! Vagy tiz lépésnyire üldöztem, de
amikor az utcasarkon eltünt, az erkölcsi elégtételemmel visszafutottam a
földön hempergőkhöz.
Ezek még egyre gyúrták, gyömöszölték egymást. De már látni lehetett,
hogy a keménykalapos nem birja tovább a küzdelmet. Eddig jókora
ellentállást fejtett ki azzal, hogy jobbkeze egy pillanatra se
eresztette el ellenfelének a torkát, mert ez az eleven nyaklánc a
Kutyafejű Tatárnak minden mozdulatát meggyengítette. Hanem, amikor a
közelükbe értem, az ellenség nyaka már szabad volt s a keménykalapos
védekezése mindössze arra szorítkozott, hogy a balkarjával, amelyet az
arca fölött tartott, felfogni igyekezett a fejének szánt sok
ökölcsapást, a jobbkezével pedig egyet-egyet döfött az ellenségen,
anélkül, hogy ezt le tudta volna tolni magáról. Éppen ideje volt, hogy a
segítségére siessek. A már-már győzelmes Kutyafejű Tatár úgy
helyezkedett el rajta, mintha nyeregben ülne s éktelen csataordításokat
hallatva jósolgatta neki, hogy könyörtelenül és haladéktalanul
palacsintává fogja lapítani a fejét.
Persze, nem látta a Holdvilágképű futását és nem sejtette, hogy az én
személyemben mindjárt le fog csapni rá az istenek haragja.
A küzködők körül ott hevert a kövezeten a keménykalap, mind e sok baj
okozója, a Kutyafejű Tatár pörge, puha kalapja és valamivel messzebb a
pálcika meg a papirtekercs, amelyeket a keménykalapos a két kezében
tartott, amikor útját állották. Ez a papirtekercs már az első
pillanatban szemet szúrt nekem, mert buzogányszerű fegyvert sejtettem
benne; most se pillanthattam rá anélkül, hogy meg ne kivánjam.
Felkaptam a földről; éreztem, hogy olyan nehéz, mintha gumiból volna;
amint utóbb kiderült: a lehető legjobban összegöngyölített, sok ív
kemény kartonpapir rejtőzött benne. Ennek a – hasonló körülmények közt
határozottan értékes – fegyvernek a súlyossága megkétszerezte a
bátorságomat: az imént elért sikertől amúgy is vérszemet kaptam; és
szinte örültem rajta, hogy tovább csatázhatok.
De nem is késlekedhettem sokáig: amikor a két bajvívóhoz értem, a
keménykalapos már jajgatni kezdett.
Föléjök hajolva, buzogányommal akkora csapást mértem a Kutyafejű Tatár
fejére, amekkora az erőmtől kitelt. Ilyet üthetett – gondoltam – keleten
a nagy érckapura Botond. A Kutyafejű Tatár koponyája ugyan keményebb
volt, mint a nagy érckapu, de az alighanem meglehetősen fájdalmas
ütéssel mégis célt értem, mert a Kutyafejű Tatár a váratlan támadásra
valami vadállatias hördülést hallatott, aztán felugrott letiport
ellenfeléről és nekem rohant.
Csakhogy engem nem talált készületlenül. Ahogy közel ért hozzám, ujra
megforgattam buzogányomat s most már az arcán vágtam végig, minden
erőmből. Megtántorodott s mintha egy pillanatra elszédült volna; de
rögtön magához tért s a balkönyökét pajzsnak tartva az arca elé, ujra
felém rontott.
Hanem ekközben a keménykalapos – aki különben már régóta kalaptalan volt
– feltápászkodott a földről s hamarosan átértve, hogy a legnagyobb
szükség idején érkezett segítség micsoda erkölcsi kötelmet ró rá, utána
szaladt a Kutyafejű Tatárnak; és amikor ez jobbkarjával kivédve a
hadonászásomat, torkon akart ragadni, a keménykalapos hátulról gáncsot
vetett neki, átnyalábolta a felső testét s hátra rántotta úgy, hogy a
Kutyafejű Tatár hanyatt esett, mi pedig, mihelyt lezuhant, mind a ketten
rávetettük magunkat s ütni-verni kezdtük, ahol értük.
A Kutyafejű Tatár kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy leöklözzön
bennünket magáról; rúgott-kapálózott; de nem birt kettőnkkel. A
keménykalapos rátérdelt a hátrahúzott két karjára, én ráültem a lefogott
és összeszorított két lábára, aztán amaz fejtül, én lábtul, kitartóan
püföltük.
– Nem szégyellitek magatokat?! – nyögte a legyőzött. – Ketten egy
ellen!… Hászen tik cudarabbak vagytok az utonálló zsiványnál!… No, de
kerüljetek csak még egyszer a kezembe!… Akkor majd megemlegetitek azt a
keserves Poncius Pilátust!…
Már látta, hogy a Holdvilágképű eltünésével végképpen elvesztette a
csatát. Arról, hogy még legyőzhet bennünket és most mindjárt
megtorolhatja, amit gyors kézzel osztogattunk neki, hamarosan lemondott
és egy-két percnyi hiábavaló küzködés után már csak azon törte a fejét,
miképpen szabadulhatna ki az ökleink közül – minél előbb, mielőtt
kidühöngjük magunkat és belefáradunk a püfölésébe – micsoda
fenyegetéssel vagy minő ravaszkodással.
– Eresszetek el! – szuszogta. – Vagy ne merjetek többet a nagytemplomhoz
szagolni!… mert az egész kollégiom ott lesz!… aztán, akit mink
megnyúzunk, hát annak az irhájából nímet gatyát csinálunk!…
A keménykalaposnak már régen nem tetszett ez az egész história.
– Eresszük el – indítványozta. – Hiszen már eleget kapott!…
És nyomban úgy cselekedett, ahogy beszélt. Fölkelt a Kutyafejű Tatár
karjáról s rám bizva a többit, mint aki a legjobban elvégezte dolgát,
vékony, hosszú kezével tisztogatni kezdte a nadrágját, mely ugyancsak
poros lett.
A Kutyafejű Tatár nem szalasztotta el a jó alkalmat, hanem – mielőtt
észrevettem, hogy a szövetségesem magamra hagy – kihasználta, hogy a
helyzete így jócskán megkönnyebbült. A felszabadult két karjával
hirtelen nagyot lökött rajtam s amint hátrahőköltem, kirántotta alólam a
lábát. Aztán, míg én oldalvást a kövezetre hemperedtem, talpra ugrott,
felkapta a földről a kalapját és futni kezdett, abba az irányba, amerre
az imént a Holdvilágképű menekült el.
Néhány pillanattal később már én is talpon voltam és utána iramodtam. A
minden reménységemet meghaladó siker elbizakodottá tett s nem féltem
attól, hogy frigyestárs nélkül maradva, a Kutyafejű Tatárral való
párbajban a rövidebbet húzhatom.
De azért, úgy látszik, nem üldöztem az ellenséget elég hévvel – amit meg
lehet érteni. Végre is, a harc folytatása, mely nekem már csak az új
kockázatot jelenthette, nem állott érdekemben; az pedig, hogy
megszalasztom az ellenfelemet, valósággal megpecsételése volt a
győzelmemnek.
Elég az hozzá, akár ezért, akár mert a Kutyafejű Tatár jobban tudott
futni, mint én: egyre nagyobbá vált köztünk a távolság.
A futó ellenség, amint észrevette, hogy mindinkább elmaradok tőle, egy
kicsit nekibátorodott. Arról a pontról, ahol a szomszéd utcába
bekanyarodva, el kellett tünnie a szemem elől, visszanézett rám és
fenyegetőzve mutogatta az öklét. De aztán tovább rohant s a következő
pillanatban már eltakarták előlem a házak.
Ha eddig is kissé lankadtan, egyre lassabban szaladva, inkább csak a
zászló becsületéért üldöztem a legyőzöttet, most már végképpen
felhagytam azzal a nem egészen komoly kisérlettel, hogy utólérjem ezt a
nagyon kedvemrevaló Kutyafejű Tatárt, aki iránt mind kevesebb haragot és
mind több hálafélét éreztem.
Hiszen alig vártam, hogy visszatérhessek a védettemhez, az első lényhez,
akit valaha megsegéltem, talpra állítottam, az egyetlenhez, aki látta,
hogy hitemért és a gyöngébb védelmében milyen hősiesen és mekkora
dicsőséggel hadakoztam.

II.
A jénai csata után Napoleon nem érezhetett olyan nagy büszkeséget, mint
a mekkora ebben a percben az én mellemet és hasamat dagasztotta. A
győzelem mámora annál boldogabbá tett, mert először élveztem ezt az édes
örömöt. Eddig minden háborúból meg kellett szaladnom; most történt meg
először, hogy ott maradhattam a csatamezőn. Még pedig nemcsak úgy,
egyszerűen, mint a győztesek egyike, hanem: mint az egyetlen
győzedelmes, a már-már megvert sereg diadalszerző vezére, az a
dicsőséges hős, aki a maga erejével döntötte el az ütközet sorsát.
Gyönyörűnek láttam a világot. De volt egy aggodalmam.
Vajjon nem homályosította-e el nagy dicsőségemet és megbecsülhetetlen
érdememet, győzelmem egyetlen tanuja, egyetlen közönsége és egyetlen
lekötelezettje előtt, a csata legutolsó fordulata: az, hogy a Kutyafejű