A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - 09

meglássa, ő se lesz többet ennyire alkalmatlan!… Tőlem ugyan nem tudja
meg… én még ebből sem ábrándítom ki; pedig maga megérdemelné, hogy
elveszítse a leghívebb tisztelőjét is… Különben én nem csodálkozom
rajta, hogy ennyire hálátlan Iduskával szemben; maga mindenkivel szemben
hálátlan, maga a leghálátlanabb lény a világon.
– Csupa kegyetlenség, amit mond. De jól van, ne beszéljünk _Bakócz
Tamás_-ról; beszéljünk csak arról, hogy: hát kivel szemben vagyok én
hálátlan?
– Először is: az urammal szemben. Ő magának igazán a legjobb barátja.
Azonkivül unokatestvérek is. És maga mégis képes volna rá, hogy
elcsábítsa a legjobb barátjának és rokonának a feleségét.
– Na, ő róla ne beszéljünk! Ez a semmirekellő, a nagy tekintélyű
méltóságos úr, alattomban mindig röhög magában, ha arra gondol, hogy én
milyen sokat üldögélek maga mellett, ő helyette, folyton epekedve,
sóhajtozva, döglődve. Csak azért beretválkozik, mert ha ma is megvolna a
szakálla, ez folyton rezegne, annyit nevet azon magában, hogy az ő háza
neki »otthon«, nekem pedig »itthon«. Jól tudja, a betyár, a csirkefogó,
hogy Korponay Tasziló nem csak ügyvéd, hanem költő is, tehát: nem
veszedelmes. És bár sohase olvasott egyebet, csak pénzt meg étlapot,
Musset Alfrédnak pedig soha a hírét se hallotta, bölcsen tudja, hogy az
óvatos és előrelátó férj olyan valakit választ házibarátnak, aki
iszonyúan szerelmes, tehát – mert minden asszony égetnivalóan gonosz – a
legkevésbbé se veszedelmes; ez majd vigyáz az asszonyra és elhessegeti
azokat az udvarlókat, akik veszedelmesek, vagy ha ez nem sikerül neki,
mint a jó házőrző kutya vonítani kezd. Micsoda hálát érezzek az ilyen
űzérrel szemben, aki rendelkezésemre bocsátja a karosszékeit meg a
zsámolyait, annak fejében, hogy a szemem mindig ott legyen a maga
szobájának az ajtaján?! Ellenkezőleg. Az ilyen számító és elbizakodott
fráter nem érdemel könyörületet. Hiszen, ha csak rajtam állna!… De mikor
maga nem akarja elismerni, hogy ez az ember ugyancsak rászolgált arra a
dekorációra, amelyet a férjek nem keresnek, de…
– Mivel szolgált volna rá? Megcsal?
– Azt már nem hiszem, hogy ennyire szemtelen volna. Ha valaha erre is
rávetemednék és én megtudom, akkor az Isten legyen irgalmas neki!… mert
én menten el fogom árulni magának, lovagiatlanul, vénasszony módra…
– Nem képes maga erre…
– Kárörömmel, kéjjel!… Még csak az kellene, hogy meg is csalja!… Hát,
ami nem igaz, azt nem mondom. De e nélkül is régen megérett rá, hogy
maga megcsalja. Így elhanyagolni egy asszonyt!… egy ilyen asszonyt!…
– Mit tudja azt maga?
– Látom, hogy egész nap nincs itthon. Látom, hogy van ideje kártyázni,
de nincs ideje magát ide vagy oda elkisérni…
– Nagyszerű!… Őt nem mulattatja mindaz, ami engem mulattat…
– Ez éppen elég. Én mindent szeretek, amit maga szeret. Ha maga az én
feleségem volna, a másik szobába se mehetne át anélkül, hogy utána ne
menjek…
– Hat hétig, nyolc hétig. De ezen már túl vagyunk. Elkésett, Tasziló.
Akik nagyon szerelmesek, azok mindig elkésnek.
– Ne csúfolódjék. Tudom, hogy elkéstem volna akkor is, ha véletlenül én
kérem meg legelőször… és újra elfogok késni, amikor majd az én Béla
barátomat utóléri az a végzet, amelyet már régen kiérdemelt. Csak azt
nem értem, mért nem mondja meg ezt most is, a szokásos
kiméletlenséggel?!… Hiszen azt már számtalanszor megmondta, hogy nem
szeret, hogy engem nem tud szeretni…
– Azt mondtam, hogy se magát, se mást… csak az uramat szeretem. Ez még
nem kiméletlenség. De velem szemben is hálátlan. Mondja, nem bánok én
jól magával? Tulajdonképen nem volna szabad megengednem, hogy ilyen
sokat legyünk együtt. Van asszony, aki megmondta volna az urának: »Nézd,
ez a Tasziló, akit te a barátodnak tartasz, képes volna rá, hogy
elcsavarja a fejemet, ha ez nem ülne olyan jól a nyakamon!«… És én nem
árultam el magát, pedig semmi mást nem titkolok el az uram elől… még azt
se kivántam magától, hogy ezentul csak ritkán lássuk egymást…
– De mért? Mert azt mondja magában: »Szegény Tasziló!… ő nem számít!«…
Mert mulattatják a sóhajtozásaim. Mert azt gondolja, igen helyesen, hogy
az olyan házibarát, akit senkise tart veszedelmesnek, se a férj, se más,
az asszonynak legszebb dicsérete. Mert minden cselédje közül én vagyok a
leghasznosabb; a többi folyton kimenőt kér, én meg azon rimánkodom, hogy
minél többet lehessek a szolgálatára. Mert amióta engem ismer, nem kell
az ernyőjére meg a retiküljére vigyáznia, nem kell semmiféle jegyről
gondoskodnia, és ha Iduska nem tizenkét éves volna, hanem csak három,
nem kellene peszrát tartania…
– Nézze, Tasziló!… édes, drága, egyetlen Taszilóm!… nem én mondtam, maga
mondta!… Hát igen, tegyen meg nekem egy nagy, igen nagy szívességet!…
Peszrálja egy kicsit Iduskát!… vigye ki egy kicsit sétálni!… vigye ki a
kiállításba!… A szegény angol nő elkéredzkedett… nem tagadhattam meg
tőle ezt a kimenőt… megint elvesztette a szívét valahol… hadd keresse
meg. Nekem pedig itthon kell kucorognom. Asszonyok jönnek hozzám, egy
kis jótékonysági pletykára… mert hiszen… az élet olyan szomorú, hogy
kétségbe kellene esni, ha az emberszólás vidámsága nem enyhitené meg a
bajainkat!… végre is, az alelnökük vagyok ezeknek az amazonoknak… az
uram bankjának az érdeke megkövetelte, hogy vállaljam ezt az
alelnökséget. És Iduska egy idő óta olyan fakó!… az egész gyerekből csak
a két nagy szeme maradt meg. De nem csuda, mert hiszen egész nap csak
olvasna… mindig erőszakkal kell kicipelni a levegőre. Hát ha maga olyan
aranyos volna, hogy kivinné a kiállításba és egy kicsit megsétáltatná…
magával szívesen elmenne… megnéznék az iparcsarnokot meg a gépházat s
közben elmondaná neki Bakócz Tamás életrajzát… ugy-e?… no, lássa ezért
már kapna tőlem egy szép puszit… persze, csak a homlokára!…
– Hja, a homlokomra?!… Értem. Ez a jótékony alelnöknő külön puszija a
külön megmosdatott pupos fiúcska számára!…
– Jaj, be kiállhatatlan!…
– Csudálkozik, hogy az ajánlata nem ragad el? Hát nézze, nekem ezek az
amazonok iszonyúan gyanusak. Félek, hogy egy huszártisztet küldenek
maguk helyett…
– No, hallja!…
– És hogy magának az iparcsarnok nem elég, hanem még a gépházat is be
kell járnunk…
– Ezt csak azért mondtam, hogy a gyerek valamit tanuljon is…
– És Bakócz Tamás életrajza?… ez semmi?… De mindegy. Azt nem éri meg,
hogy én nemet mondjak, amikor maga valamit kér tőlem. És ha azt kívánná,
hogy másszak fel az iparcsarnok tetejére vagy a gépházban pattanjak fel
a leggyorsabban forgó acélkerékre!… Én azért jöttem a világra, hogy
vakon, süketen, némán, meggondolás nélkül teljesítsem minden parancsát.
– Lássa, így szeretem magát!… Ez a maga igazi formája!…
– Csakhogy ezen a világon minden adsza és nesze, még az olyan őrjöngő
szerelem is, mint az enyém. Meg kell igérnie, hogy még a héten ad nekem
egy órát… csak nekem magamnak!… és meghallgatja új darabomnak, _A
szfinx_-nek az első felvonását.
– Ez a szfinx… én vagyok?
– Ön mondá.
– És Iduska sem lehet jelen a felolvasáson? Senki se várja _A szfinx_-et
nagyobb érdeklődéssel, mint ő.
– Fölösleges, hogy ő is jelen legyen, mert már előbb, még ma délután,
meg fogja ismerni _A szfinx_ tartalmát. Úgy számítom, hogy Bakócz Tamás
életrajzával még az iparcsarnokban el fogok készülni és a gépházban már
rá kerülhet a sor _A szfinx_-re…
– Jól van, megalkudtunk. Iduskám, lelkem, gyere!… hadd öltöztesselek
át!… Tasziló bácsi, ez a kedves, jó, imádott Tasziló bácsi kivisz a
kiállításba!…
– Ne öltöztessem át én? Ne fésüljem meg? Ne törüljem meg az orrocskáját?
– Menjen, maga utálatos!… Még meg se tette, amit kértem és már
felpanaszolja?!…

II.
Tizenegy évvel később:
– Micsoda kegyetlen teremtés maga, Iduska! Ezt a kacérságot és ezt a
szívtelenséget soha se néztem volna ki magából!
– Miért, Tasziló bácsi? Mert nem akarom megcsalni az uramat?
– Először is, ne nevezzen engem még most is Tasziló bácsinak!… hiszen
már nem kis gyerek!… Én pedig még nem vagyok bácsi; én még öcsém vagyok.
– Hja, erről én már nem tudok leszokni! Hiszen akkor is Tasziló bácsinak
neveztem, amikor szerelmes voltam magába!…
– Hát, lássa, ez a kacérság és ez az, amit én a nővel veleszületett
lelketlenségnek nevezek!… Előbb taplót dug a fülembe, aztán, mikor
látja, hogy no már megvadultam, már jól megbokrosodtam, akkor édesdeden
nevet rajtam, fügét mutat és azt mondja, hogy: »Hej, Laboda, Laboda,
lábod ide, nem oda!…« Pedig, azon kezdem, hogy ebből a
gyerekszerelem-históriából egy árva szó sem igaz… és az egészet csak
azért eszelte ki, hogy ugrasson, hogy megvadítson és amikor már bőszebb
vagyok egy húsz sebből vérző bikánál, akkor kinevethessen.
– Az már nem igaz, mert én leteszem a főesküt is, a pótesküt is –
kérdezze meg csak az uramat!… neki is elmondtam – hogy Tasziló bácsi
volt az első ideálom. Nem; ezzel keveset mondok… én olyan szerelmes
voltam magába, Tasziló bácsi, hogy ekkora szerelemre csak egy gyerek
képes. Volt idő, amikor egyszerüen maga volt minden gondolatom… és azt
hiszem, nem csak úgy, egyetlen embert szerettem magában, hanem a világ
valamennyi költőjét, magát az irodalmat, az egész férfinemet, a nagy
mindenséget. Istenem, mennyire fájt a szivem amiatt, hogy maga az én
nagy szerelmemet sehogy se akarta észrevenni és egyre csak a mamának
udvarolt!… mennyit sírtam éjszakánkint, milyen sokszor álmodtam magáról,
hogyan dobogott a szivem, ha egyszer-egyszer rám nézett, hány ezerszer
néztem le az utcára, hogy jön-e már, micsoda pillantásokat vetettem
magára, lopva, ha senki se láthatta!… Hát azt nem mondom, hogy az ilyen
gyerekszerelem valami nagyon tartós volna… hogy amit maga iránt éreztem,
ez volt az igazi… de szóról-szóra így volt. És ha nem hiszi, hát
kérdezzen ki. Szavaljak _Bakócz Tamás_-ból? Felmondjam _Aba Sámuel_-t? A
nagy monológot, akarja? Ma is hibátlanul elmondom. És mutat maga nekem
még egy nőt a monarchiában, aki _Aba Sámuel_-nek legalább is a felét
könyv nélkül el tudja mondani? Hát ne mondja, hogy nem igaz; mert én be
is tudom bizonyítani… úgy, hogy egy óráig szavalok magának, mindig csak
a maga munkáiból.
– Ha pedig igaz, akkor nem kellett volna elmondania.
– Hiszen, amig ez a szerelem megvolt, olyan jól el tudtam titkolni, hogy
maga még csak nem is sejtette! És tíz évvel később, amikor már feleség
és egy másféléves bébi mamája voltam, ugyan mért ne mondhattam volna
el?!… azt, ami olyan régen elmult!…
– Mert gondolhatta, hogy ez a fölfedezés meg fog őrjíteni. Hát mi vagyok
én? Szent? Anakoréta? Annyira Tasziló bácsi, hogy már nem is számítok?
Ördögöt! Én még Tasziló öcsém vagyok. Ha szép az idő és jó kedvem van,
önmagamnak az unokaöcscse. Szóval, ha azt akarta, hogy maga mellett is
ugyanazt a szánalmas szerepet játszszam, amelyre valamikor a mamája
utalt, akkor ezt elmondani bűn volt, lelketlen kokettéria, a mély
érzésnek pajkos, vásott kicsúfolása. Mert én még, igenis, bolondulok, ha
egy szép asszony bolondít.
– Még ha rossz asszony volnék is… pedig tudja, hogy nem vagyok az… akkor
se bolondítanám Tasziló bácsit, aki nem tudom hány évig udvarolt a
mamámnak…
– No, a viszonzatlan szerelemből nem származik vérrokonság! És ha csak
ez az aggodalma, Iduska, akkor biztosíthatom, hogy köztünk nincs kánoni
akadály.
– De az csak akadály, hogy most már nem Tasziló bácsiba vagyok
szerelmes, hanem az uramba?!…
– Ez, sajnos, már figyelemreméltó körülmény. De én be fogom bizonyítani
magának, Iduska, hogy ez a csibész nem érdemli meg a maga szerelmét.
Hogy magának vissza kell térnie a hű, a megbízható irodalomhoz.
– No, hallja, Tasziló bácsi, maga a leghálátlanabb ember a világon!
– Én? Ugyan miért?
– Már megengedjen, de az csak hálátlanság, ha így beszél az uramról?!
Egy évvel ezelőtt, amikor a mamáék Bécsbe költöztek… Az igazat
megvallva, én még ma sem értem, hogy Tasziló bácsi mért nem ment a mama
után Bécsbe?
– Hát Bécsben nem nyithattam ügyvédi irodát. A magyar jogot se tudtam
megtanulni soha és most elkezdjem tanulni az osztrákot? Aztán meg, ha a
Nemzeti Szinházban sem adják elő a darabjaimat, képzelheti, mennyire nem
adják elő ezeket a Burgban!… Mit csinálhattam volna?! Fájt a szívem, de
itthon cseppentem.
– Szóval, mikor a papát felvitték Bécsbe bankigazgatónak és így a
mamától is el kellett válnunk, nem volt a világon elárvultabb,
hajléktalanabb és megfagyottabb gyermek, mint maga, Tasziló bácsi. Ekkor
az én uram, aki olyan Lohengrin, aminő az operában elő van írva, azt
mondta: »Azért Tasziló bácsit nem szabad megfosztani az otthonától, a
karosszékétől, a megszokott kényelmétől. Tehát mi átvesszük a papáék
lakását és bútorait; a papáék majd újonnan berendezkednek Bécsben. Így
Tasziló bácsinak megmarad az otthona, a karosszéke, a megszokott
kényelme.«
– És csakugyan átvettek engem is a régi bútorokkal.
– Elég az hozzá, az uram érdeme, hogy ez a nagy változás Tasziló bácsit
érintette a legkevésbbé. Hogy míg mi mindnyájan költözködtünk, Tasziló
bácsi ott maradt, ahol volt. Hogy míg a családunkban mindenki helyet
változtatott, Tasziló bácsinak moccania se kellett; csak a világ fordult
egyet Tasziló bácsi körül. És ugyancsak az uram volt az, aki egyenesen
kérte a mamát, hogy a Jozefint ne vigye magával Bécsbe, hanem hagyja
nálunk. Ő mondta a mamának: »Tasziló bácsi megszokta, hogy Jozefinnal
legyeskedjék; Tasziló bácsinak kényelmetlen volna az, ha ezentúl egy új
szobalánynyal kellene legyeskednie.« És tessék, Tasziló bácsi azt az
embert, aki már régóta mindig csupa figyelmesség Tasziló bácsi
irányában, röviden csak csibésznek nevezi.
– Hát nem az?!… Persze, a kötnivaló azt mondja magában: »Amíg ez a vén
fogatlan kutya körüljár a házamban, addig nyugton alhatom!… Sok betörőt
ugatott el ez már az apósom portájáról is!… Megérdemel annyit, hogy néha
megsimogassuk és azt mondjuk neki: »»Tasziló bácsi hű kutya, derék
állat!««… Nem kell minduntalan haza nézegetnem, mert Tasziló bácsi,
mihelyt tiszti uniformist lát, úgy kezd üvölteni, hogy a klubban is
meghallom!« Érdemel az ilyen ember kíméletet? Hiszen rajtam nem is
mulnék!… Megmutatnám én neki, hogy nem vagyok annyira fogatlan, mint ő
képzeli!… De, hiába, maga még nincs tisztában azzal, hogy ki ez az ember
és hogy ki az, aki magát megérdemli. Jól van; majd át fogja látni
később. Hát várok.
– Mondja, Tasziló bácsi!… Nekem olyan furcsa, ha arra gondolok, hogy
maga régebben… talán szóról-szóra ezt mondta a mamának is?
– Kicsoda? Én? Ugyan hová gondol?!… Én, tulajdonképpen, annyira
komolyan, mint magának, a mamának soha sem udvaroltam. Nem is
udvarolhattam volna… hiszen akkor még azt se tudtam, mi fán terem az
igazi szerelem!… akkor én még gyerek voltam! A mama nekem nem annyira
ideálom volt, mint inkább csak barátnőm. Azt mondhatnám, hogy: anyai
barátnőm. Ő volt az, aki buzdított, bátorított. Hiszen tudja, hogy
milyen finomlelkű asszony és milyen jó ízlése van!… Nagyon tetszett neki
_Bakócz Tamás_. És ez persze jól esett nekem; pedig akkor még nem
tudtam, hogy ezt a tragédiámat soha se fogják előadni. Hát hogyne
ragaszkodtam volna a mamához!… Igaz… Még nem is kérdeztem… Pedig, mióta
hazajött Bécsből, mindig meg akartam kérdezni… Hogyan találta szegényt?
– Köszönöm kérdését, eléggé jól van. Csak nagyon hízik és ez
kétségbeejti. Nem is közönséges dolog, hogy a legutolsó esztendőkben
mennyire elkövéredett. Ahogy elnéztem, mennyit hízott azóta is, hogy
utóljára láttam, az jutott eszembe, hogy Tasziló bácsi őt valamelyik
darabjában »a szfinx«-nek nevezte el. Hát, bizony, olyan széles már,
mint egy operaházi szfinx. Igaz!… elfelejtettem mondani… kérdezősködött
Tasziló bácsiról is.
– És maga mit mondott neki rólam?
– Elárultam neki, hogy megint darabot ír.
– Csudálkozott rajta?
– Nem. Csak azt mondta: milyen disznóság, hogy még most sem akarják
előadni Tasziló bácsinak egyik vagy másik darabját!…
– Igazán? A derék, jó asszony!… Mindig szerette a darabjaimat. Különben
is, ő csupa jóság. Lássa, ő soha se csúfolta ki az érzéseimet… Ha nem is
vigasztalhatott meg, sajnált és gyöngéden bánt velem. Soha se hittem
volna, hogy olyan szívtelen lénynek adhat életet, mint amilyen maga,
Iduska.
– Nem értem, Tasziló bácsi, mi kifogása ellenem. Ha hibát követtem el,
amikor elárultam, mennyire szerelmes voltam magába, valamikor régen: nem
igyekszem-e mindig azon, hogy jóvátehessem a hibámat? Nem gondoskodom-e
mindenről, amit Tasziló bácsinak a kényelme megkövetelhet? Kérdezze meg
csak az uramat: nem igaz-e, hogy tegnap este majdnem hajba kaptunk, mert
ő fel akarta forgatni a lakást, de én azt mondtam: »Erről szó se lehet…
Tasziló bácsi így szokta meg… hát mindennek úgy kell maradnia, ahogy
van«…?!…
– Na igen. Ha az álnok Iduska nem akarja doktor Lohengrinnek azt
mondani: »Fiam, ezt én nem akarom így… és ha a fejed tetején táncolsz,
akkor sem lesz így«!… ilyenkor, ürügynek, villámhárítónak, jó a Tasziló
bácsinak csúfolt udvarló is. Ennek már úgy sem árt, ha férjemuram még
egy pár gutaütést utalványoz neki… Tasziló bácsi egyébre már nem való,
de mumusnak még megjárja. De kapott-e Tasziló bácsi tegnapelőtt csak
egyetlenegy csókot is, bár kész volt ezért örökre eladni szerelmének
minden jogát, az ősit csakúgy, mint a szerzettet? Kit nevetnek ki,
mihelyt a szerelméről kezd beszélni?… nem az elkábított, fellovalt,
bolonddá tett, megörjített Tasziló bácsit? És lássa, a szegény mama soha
se gúnyolta ki bennem a minden részvétre méltó irót. Ellenkezőleg. Ő
tartotta bennem a lelket… ő emelt fel és támogatott, amikor
elcsüggedtem… kétszer-háromszor is meghallgatta egy-egy
színdarab-tervezetemet, rögtön elolvasta, amit megírtam, ő volt a
tanácsadóm és a múzsám… ő volt az egyetlen, aki kitartóan hitt a
tehetségemben. Maga pedig, ugyanabban az órában, amikor megtagadta tőlem
azt az egyetlenegy csókot!… ugyanabban az órában, csak úgy, mosolyogva
azt kérdezte tőlem, hogy: tulajdonképen miért is írok én színdarabokat?
– Bocsánat, ez rosszakaratu magyarázat. Amikor azt mondtam, hogy:
tulajdonképpen nem érdemes színdarabokat írni, ha ezeket soha se adják
elő, azt is mondtam, hogy: nekem ma is nagyon tetszenek a Tasziló bácsi
színdarabjai, pedig ma már öregebb vagyok.
– Nem tetszenek. És soha se tetszettek. Ez a keserű igazság.
– Legalább a multamat ne vádolná. Hiába tanultam meg könyv nélkül
kétezer sorát?
– Kétezer ördögöt!
– Ej, Tasziló bácsinak ma rossz kedve van!… És mert, ha rosszkedvü,
akkor nagyon csunya ember, hát én most egy félórára itt hagyom… úgy sem
olvasta el még az estilapokat. De ne szökjék ám meg!… Szeretném, ha egy
félóra múlva elkisérne a szabóhoz, aztán meg a kiállításba… Emlékszik
még, hogy tizenegy esztendővel ezelőtt, az első nagy kiállítás idején,
milyen sokat sétálgattunk együtt a ligetben? Mindent maga magyarázott el
nekem… de engem semmi se érdekelt, csak _A szfinx_, meg _Aba Sámuel_…
akkor kezdte tervezgetni _Aba Sámuel_-t… Emlékszik?
– Nem emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy ma már egyszer eltűnt
félórára és a félórából másfél óra lett, mert Stefike így, Stefike úgy!…
– Nonono! Stefikéről nem szabad rosszat mondani! Még Tasziló bácsinak
sem szabad!
– Egyéb rosszat nem mondok róla, csak azt, hogy van egy gyűlöletes
tulajdonsága. Nagyon lefoglalja előlem a mamáját. Még csak harmadfél
éves, de mert a nőnemhez tartozik, hát máris ellenségem.
– Még nagyon jó barátok lesznek. Tizenkét éves korában szerelmes lesz
Tasziló bácsiba és könyv nélkül fogja tudni azokat a verseket, amelyeket
Tasziló bácsi még csak ezután fog megírni. És ha akkor megint kiállítás
lesz Budapesten, Tasziló bácsi fogja megmutatni neki az iparcsarnokot, a
gépházat, az akváriumot…
– Nem, nem peszrálok több gyereket. Egygyel már nagyon megjártam.

III.
Hat év multán:
– Tasziló bácsi, édes, kedves, aranyos Tasziló bácsi, ugy-e, lesz olyan
szíves és vigyázni fog Stefikére addig, amíg Veldenből visszajövök? A
kisasszonyt egész napra el kellett engednem Klagenfurtba… már két hete
rágja ezért a fülemet… és ha ezt a három vizitet még ma se rázom le a
nyakamról, hanem megint csak halogatom, halogatom: végre is örökre adós
maradok vele és három asszonnyal megint megszaporodott az ellenségeim
nagy tábora…
– Iduska, nekem nem tetszik az, hogy maga éppen akkor megy Veldenbe
vizitelni, amikor a kisasszonya Klagenfurtban van. Az meg még jobban nem
tetszik, hogy Stefikét Veldenbe nem viszi magával…
– Két szóval megmagyarázhatom…
– Ne magyarázza. Nekem ez az egész história nem tetszik. Főhadnagyszagot
érzek.
– Ej, ne mókázzon, Tasziló bácsi!…
– Én nem mókázok. Tudja, elvben egyetértek magával. Mert az a fráter,
akinek ilyen felesége van, mint maga és mégis megállja, hogy két hónap
alatt mindössze kétszer látogassa meg a családját…
– Pörtschachba nem jöhet el Budapestről minden másod nap. És mért ne
végezné otthon nyugodtan a dolgát? Tudja, hogy nem vagyok itt magamban…
– Igen, tudja, hogy árguszemmel őrzöm magát!… Nos hát, az ilyen fráter
megérdemelné, hogy akármi történjék vele!… Istenem, milyen szörnyű állat
is minden férj, a maga nevetséges, ostoba elbizakodottságában!… Hát
hiszen, ha csak róla volna szó, én nevetnék a legelőször és a
legjobban!… Csakhogy az erkölcs se kutya!… de nem ám!… És kinek a
kötelessége, figyelmeztetni a tapasztalatlan asszonykát, mikor ez a
legnagyobb meggondolatlanságokba akar belebonyolódni, ha nem az öreg
élet- és ember-ismerőnek, az atyai jóbarátnak?!…
– Tasziló bácsi, ne legyen ilyen csunyán féltékeny! Ha az uram volna
féltékeny, aki alig lát heteken át és azt se tudja, hol járok, mit
csinálok: ezt még meg tudnám érteni. De hogy Tasziló bácsi féltékeny,
aki minden lépésemet látja, aki könyvet vezethetne arról, hogy mit
csinálok, aki a nap bármely percében bekötött szemmel is eltalálna
hozzám: ez már mégis hallatlan! Hiszen Tasziló bácsi láthatta a
legjobban, hogy én a főhadnagyot nem is vettem komolyan!… nemcsak hogy
nem tüntettem ki, hanem észre se vettem!… Mit akar ezzel a szegény
főhadnagygyal? Higyje el az én asszonyi tapasztalatomnak, hogy a
legkevésbbé veszedelmesek, a legszelidebbek közül való.
– No nekem egy főhadnagy sem tetszik addig, amíg meleg, amíg végképpen
ki nem hűlt!… És női lénynek, józan állapotban, nem hiszek addig, míg
utól nem ér a gutaütés, a parilizis vagy az aggkori elmegyöngeség.
– Pedig, hogy a nő csupa álnokság, ez a föltevés ma már nagyon elavult
dolog. Régente így lehetett, míg a nő csak tudatlan rabszolgáló volt; de
a nő helyzete ma már egészen más; sokkal függetlenebbek, öntudatosabbak
és bátrabbak lettünk, semhogy ma is rá volnánk utalva az örökös
hazudozásra. És az új darabjába ne is vigye bele ezt a felfogást, mert
azt fogják mondani, hogy nagyon elmaradt a világtól.
– Nem fogják ezt mondani; semmit se fognak mondani. Hiszen, ha legalább
már rosszat beszélnének a darabjaimról! De azokról a darabokról,
amelyeket nem adnak elő, hiába jelennek meg nyomtatásban, nem beszél
senki. Még maga sem beszél. Azelőtt, régente, maga, az egyetlen,
elolvasta a darabjaimat; vagy meghallgatta, ha egy-egy jelenetet
felolvastam. Most már, mindenféle ürügygyel, mindig elbujik a felolvasás
elől. Ismer valamit _Catiliná_-ból? Nem. Most már nem is beszél
_Catiliná_-ról. Most már csak a főhadnagyról beszél.
– Nézze, Tasziló bácsi, maga jól tudja, hogy a szemrehányását nem
érdemeltem meg. Ez a rosszhiszemű érzékenykedés tehát csak arra jó, hogy
én lekéssek a háromórai hajóról. No, ne kivánja ezt! Legyen jó fiú és ne
kéresse magát tovább, vállalja Stefikét. Nem lesz olyan nagy robot. Hét
órára már itthon leszek.
– Nem vállalom. Hogy megint úgy járjak vele, mint a Lidón, amikor nem
tudtam legombolni a nadrágocskáját és baj lett belőle? Nem. Én már
kiöregedtem a peszraságból.
– Ej, akkor még csak negyedfél éves volt, most pedig már nyolcésfél! És
tudja, milyen jó kis leány; nem valami nagy feladat szemmel tartani. Úgy
el fog játszogatni a többi gyerekkel, hogy – majd meglátja – nem okoz
semmi alkalmatlanságot. Nem is kérem másra Tasziló bácsit, csak arra,
hogy ne veszítse el szem elől. A helyett, hogy a kávéházban a
kártyázóknak kibicelne, vagy egyedül sétálgatna: ma a zenét fogja
hallgatni és egy padon szivarozgatva elnézi, hogyan játszogatnak a
gyerekek.
– És ha Stefike hamarabb elúnja, mint én?…
– Elviszi járkálni… uzsonálni a tejcsarnokba… vagy egy kicsit a vízre…
és mesél neki. Hiszen tudja, hogy Stefikének az a legnagyobb mulatsága,
ha Tasziló bácsinak a meséit hallgathatja!… Úgy látszik, örökölte ezt a
gyöngémet.
– Csakhogy nagyon ismeri már a mese-repertoáromat. És nekem aligha fog
eszembe jutni valami, amit már négyszer-ötször el nem meséltem volna
neki… Hopp, megvan!… Elmondom neki most készülő darabomnak, _Orfeusz és
Euridiké_-nek a tartalmát, mese formájában!… Legalább megtudom, mindjárt
előre, milyen hatást tenne a közönségre, ha mégis előadnák.
– No, lássa, ez kitünő gondolat!… Hát igazán?…
– Mikor tudok én magától valamit megtagadni? Csakhogy… ezen a világon
minden: adsza és nesze… hát mit kapok érte?
– Egy szép puszit.
– A szájamra?
– Isten neki, a szájára!… Hanem el ne áruljon ám az uramnak, mert
agyonver!… Hiszen tudja, mit mond!… Hogy Tasziló bácsi neki még nagyon
is Tasziló öcsém!…

IV.
Másfél óra multán:
– Tasziló bácsi!… Tasziló bácsi!…
– Mi az, Stefike?
– A Sárika, a Pimpike meg a Tusika… azt mondják, hogy ők is nagyon
szeretnék hallgatni a mesét!… Szabad nekik is hallgatni?
– Szabad, ha nem szaladgálnak folytonosan, hanem csöndesen lesznek és
meg se moccannak. Aki egyszer felugrik, az többet nem jöhet vissza.
– És a Gretel is hallgathatja?
– De hiszen a Gretel egy szót sem ért magyarul!…
– Azt mondja, hogy az nem baj. Neki a mese még jobban tetszik akkor, ha
nem érti.
– Hát én nem bánom. De a Gretelnek se szabad közben szaladgálnia.
– És hallgathatja a Tusika francia kisasszonya is?
– Hallgathatja. Legalább meglátom, milyen hatást tenne a külföldön.
– Mit mond, Tasziló bácsi?
– Csak azt mondtam, hogy mindenkit ide hívhatsz, aki a mesét hallgatni
akarja… de aztán csend legyen!…
Öt perc multán:
– Hol volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren ís túl, volt egy
öreg költő, bizonyos Orfeusz nevezetű. Hogy a másik neve mi volt, azt
már nem tudom bizonyosan. Azt hiszem: Ede. Igen, igen, most már eszembe
jutott, csakugyan Orfeusz Edének hívták. Hát ez az Orfeusz Ede… egyszer
csak mit gondolt magába?!… elővette a lantját és kiment a pusztaságba,
hogy megszelidítse a vadállatokat…
– De hát mért akarta megszelidíteni a vadállatokat?… Hiszen a vadállatok
úgy szépek, hogy ha harapnak!…
– Stefike, ne szólj közbe, mert akkor soha se lesz vége a mesének. Azért
akarta megszelidíteni a vadállatokat, mert Apolló, a költők királya,
megparancsolta, hogy mindenki, aki a költők nemzetségéből származik,
éjjel-nappal a pusztaságban járkáljon és ha szél fúj vagy jégeső esik
is, akkor is mindig nyomában legyen a vadállatoknak, hogy lantjának
zenéjével megszelidíthesse ezeket. Csakhogy azok, akik még Orfeusz Ede
előtt indultak el a pusztaságba, mind igen rosszul jártak, mert vagy úgy
összebarátkoztak a vadállatokkal, hogy még ezeknél is harapósabbak
lettek, vagy pedig, ha nem akartak a vadállatokkal barátkozni, hát ezek
megették őket. Azért az öreg Orfeusz azt mondta magában: »Megyek a
pusztaságba és lantom zenéjével meg fogom szelidíteni a vadállatokat,
mert így parancsolta nekem az én uram-királyom!«…
– Ugy-e, Tasziló bácsi, ez az öreg Orfeusz bolond volt?
– Bizony bolond, édes Stefikém. Mert a vadállatok már messziről
meglátták és azt mondták egymásnak: »Nézzétek, ott jön Orfeusz Ede, az
öreg költő, aki lantjának zenéjével meg akar bennünket szelidíteni!…
Szaladjunk el messzire, olyan fürgén, ahogy a lábunkat birjuk!… hogy
amikorra ide ér, ne találjon senkit, akit megszelidíthessen és
nevethessünk rajta!«… És egy-kettő, a nyakukba szedték a lábukat és
ahányan voltak, annyifelé szaladtak, úgy, hogy mikor az öreg Orfeusz Ede
cammogva oda ért, már csak bottal üthette a vadállatok nyomát.
– Hahaha!… Hihihi!…
– Ezen aztán az öreg költő nagyon elbúsult és azt mondta magában: »Hát