A szocziológia vázlata - 08

A bűnnek e hasznos szerepe emlékünkbe idézi Hartmann mélységes sorait,
amelyekben ilyenféle «kakodiceá»-t, vagyis a rossz igazolását, rajzol
meg a társadalmak életében. «Faust, – mondja ez a bölcselő, –
Mefistofeles néven nevezi azt a hatalmat, mely örökké a rosszat akarja
és örökké a jót hinti el. Goethe a legjobb kifejezést találta meg, hogy
visszaadja e «lehetetlen ördög» szerepét, akiről a német legenda beszél,
akit mindig félrevezetnek czélba vett tervei, s akinek mindég
ellenkezőleg végződnek törekvései, mint ahogy akarta volna. Minden
egyéni rosszakaratot úgy kell tekinteni, mint e hatalom egy részét,
amely örökké a rosszat akarja és örökké a jót veti el.»
«A gonosz akarat nem játszik tisztán negativ szerepet a mindenségben.
Nem olyan véletlen, melyet ki kell küszöbölni. Hanem bizonyos pozitiv
dolog és lényeges tényezője az öntudatlan teleologiai pörnek…»
«Az előtt, aki e szempontból megszokott egy Schelling és Hegel nézete
szerint felépített teleologiát, az előtt kétségtelen, hogy a rossz
közvetett hasznos következménye csak különleges esete az általános
történelmi törvénynek, mely azt akarja, hogy az emberek ritkán és
homályosan ismerjék azokat a czélokat, amelyek felé törekednek és hogy
ezek a czélok kezeik között teljesen különböző eredményekké alakuljanak
át. Talán ezt nevezik a természet iróniájának és ez nem más, mint az
öntudatlan eszme fortélyainak következménye.»[108]
Ez az idézet metafizikailag fejezi ki azt a tényleges igazságot, hogy a
küzdelem, melyet a felületes optimizmus meg akart szüntetni, örök és
hasznos tényezője a társadalmi fejlődésnek az élet szempontjából. Az
egyének küzdelme egymás között, a csoportok egymás közötti küzdelme, az
egyén küzdelme a csoport s a csoport küzdelme az egyén ellen, a
küzdelemnek mindezek az alakjai elkerülhetetlenek és örökkévalók. A
küzdelemnek ez az állapota az egyéni szabadságra különben kevésbbé
kedvezőtlen, mint ahogy hisszük.
Mert az az egyén, aki több harczban lévő csoportot talál magával
szemben, valamelyik csoportban védelmet találhat a másik csoport ellen.
Az egyik elnyomó társadalmi erő ellen az ezzel ellenséges erőhöz
fordulhat. Az az ember, aki csak egy társadalmi csoportosuláshoz
tartozik, anyagilag és szellemileg sokkal függőbb, mint az, aki többhöz
tartozhatik, egyiktől a másikhoz mehet és saját tudatában szembe
helyezheti egymással ellenlábas társadalmi rendszereiket. Montesquieu
mondotta, hogy a politikai hatalmak szétválasztása és lehetséges
összeütközése a polgárra a szabadság biztosítéka. Ezt a gondolatot ki
lehet bővíteni és ki lehet terjeszteni a társadalom életének minden
körére. A csoport hatása gyakran elnyomta az egyént, ennek tehát
érdekében áll, ha a csoportok összeütközésbe kerülnek egymással. Igy
uralkodhat rajtok, vagy legalább menekülhet előlük. Azt a régi mondást,
hogy _divide, ut imperes_, így alakíthatjuk át: _divide, ut liber sis_.
A társadalmi ellenkezés örök és szükséges társadalmi működés lévén, abba
a meghatározásba tartozik, amelyet az okozatosság törvényeiről, vagyis
azokról a törvényekről állítottunk fel, amelyek a társadalmak élete
változhatatlan elemeinek, örök tényezőinek hatását meghatározzák. Azok a
megnyilvánulások, melyek az efajta törvényeknek tárgyai, ugyanazok,
amelyeket Xénopol[109] «ismétlődő megnyilvánulások» – nak nevez, vagyis
ezek a megnyilvánulások úgy ismétlődnek, hogy önmagukkal állandóan
azonosak és nem változnak tartamuk folyamán. Az ismétlődő
megnyilvánulásokkal Xénopol szerint szemben állanak az «egymást követő
megnyilvánulások», vagyis azok, amelyek «különféle hatás alatt időközben
megváltoznak».
A társadalmi differencziáltság törvénye ez utóbbi meghatározásba
tartozik. Ez a fejlődésnek egyik törvénye, amely a társadalmi
energiáknak egy bizonyos irányba való igazodását fejezi ki.
A differencziálódás törvényét úgy tekinthetjük, mint az ellenkezés
általános törvényének következményét. A társadalmi csoportok és
társadalmi hatások szembeszállanak egymással, és a társadalmi életben a
társadalmi kapcsolatok váltakoznak és mindinkább összebonyolodnak.
Ezt a törvényt már Rousseau megformulázta: «A társadalmak sokadalmából
új és gyakran ellentétes kapcsolatok sokasága születik, mely ellenkező
irányba rángatja azokat, akik lelkesedéssel haladnak a társadalom
útján.»[110]
Simmel azok közé tartozik, akik legtöbbet foglalkoztak ezzel a
törvénynyel. Szerinte «a történelem megsokszorozza a társadalmi,
vallási, szellemi, kereskedelmi csoportok számát, amelyekhez az egyének
tartoznak, akiknek egyéniségét a csoportok növekvő bonyolultsága emeli.
Következésképpen ezek kötelessége többé nem oly szorosan vett egyszerü,
világos, egyoldalu, mint abban az időben, amikor az egyénnek csak saját
társadalmával volt dolga.»
«Ugy látszik, hogy a társadalmi elemek növekvő differencziálódása, a
lélektani elemekkel öszhangzó differencziálódás a tudatban, a
társadalmak és egyének párhuzamos fejlődésének összes törvényei sokkal
inkább növelik, mint csökkentik ezeknek az összeütközéseknek
számát.»[111]
Az előbbiekből kiindulva két fajta differencziálódást különböztethetünk
meg: külső és belső differencziálódást.
A külső differencziálódás az egyéneket körülvevő társadalmi kapcsolatok
növekvő bonyolultságában áll, a belső differencziálódás pedig az egyéni
tudatokban levő érzések, eszmék és hitek növekvő bonyolultságában. Az
utóbbiak a fejlődés arányában teljesebbek, finomultabbak és
sokoldalubbak lesznek. «A történelem ugyanakkor, amikor megnöveli az
erkölcs tárgyainak számát, érzékenyebbekké teszi az alanyokat.»
Az erkölcsi monizmus felületes feltevés, amelyet mindinkább túlhaladnak
a számban és jelentőségben növekvő erkölcsi összeütközések.

V. FEJEZET. A társadalmi asszimiláczió és differenciálódás törvényeinek
ellentéte.
Két ellentétes törvénynyel állunk szemben: a társadalmi
differencziálódás törvényével, mely szerint a társadalmi haladás a
nagytól a kicsihez, az egyszerütől az összetetthez, az egynemütől a
különnemühöz való fejlődésben áll, továbbá a fokozatos társadalmi
asszimilálódás törvényével, mely szerint a fejlődés átmenet a kicsitől a
nagyhoz, a különnemütől az egynemühöz. Ez az utóbbi törvény az utánzás
törvényeinek egyik corolláriuma, mintahogy a fokozatos differencziálódás
corolláriuma az ellenkezés törvényeinek. A fokozatos asszimilálódás
törvénye (Tarde) szerint az emberiség tökéletes monizmus, teljes
egyformaság, tudományos, technikai, szellemi, esztétikai és erkölcsi
egyformaság felé halad.[112] A fokozatos differencziálódás törvénye
(Simmel) szerint a társadalmi alakulatok és az egyéni tudatok mindinkább
bonyolulnak és váltakozók lesznek.
Ez a két ellenlábas törvény vetélkedik a befolyásért a társadalmak
fejlődésében. Hogyan működnek? Miként egyeztethetők össze hatásaik? E
két törvény közül melyik diadalmaskodik? Talán ezek a legnehezebb
kérdések, amelyeket a társadalomtudósnak fel lehet vetni.
Megelégszünk azzal, hogy felvetjük itt a kérdést és nehány alapvető
gondolattal rámutatunk a megoldására. Azt hiszszük, egy szükséges
megkülönböztetést kell tennünk. Van egy terület, ahol végbemegy a
gondolatok asszimilálódása és valószinüleg mindinkább végbe fog menni. A
tudomány területe ez. Az az egyetemesség, amely az intelligencziáknak a
tudományos igazságokhoz való simulásában megnyilatkozik, különben inkább
lelki és gondolkozásbeli okoktól függ, mint társadalmi okoktól. Mert az
intelligencziák növekvő asszimilálódásának valódi oka ezen a területen
nem más, mint a tudományos igazságok szorosan vett tárgyilagos,
személytelen jellege.
Van még egy terület, ahol az asszimilálódás törvénye valószinüleg
diadalmaskodni fog. Ez a közgazdaság és a technika területe. Ennek oka
az, hogy az emberi tevékenység e két ága szorosan hozzákapcsolódik a
tudományos kulturához és hogy a lelkeknek a tudományos téren való
fokozódó áthasonulása hasonló áthasonulást fog magával vonni a gazdasági
és technikai élet területén is. Maga a ruházkodás, amely a gazdasági
élet körébe tartozik, talán meg fog próbálkozni azzal, sőt már
próbálkozik is, hogy egyenruhává legyen.
Van azonban egy másik nagy terület, amely szerintünk ki lesz
szolgáltatva a társadalmi differencziálódás törvényének és ahol az
egyéni különféleségek és eredetiségek teljesen szabadon
terjeszkedhetnek. Ez az esztétikai és erkölcsi terület. Ez az egyéni
kezdeményezés és sugallás tere marad. A jövő esztétikája, a jövő vallása
és erkölcse mindinkább anomikus lesz. Mindenki mindinkább saját
koczkázatára és veszélyére fogja megalkotni szépségének és erkölcsi
igazságának eszményét; mindenki saját felelősségére fogja hajszolni
metafizikai és esztétikai gondolatai καλὸς κίνδυνος-át. Az egyén
viselkedését nem többé-kevésbbé szoros erkölcsi és társadalmi
_dogmatizmusok_ fogják megszabni, hanem az eszmény, amelyet saját maga
teremt.
Szerintünk a differencziálódás és az individualizmus sohasem fognak
meghátrálni az esztétika és erkölcs terén az egyformaság haladása előtt.
Az esztétikai és erkölcsi egység, ha ugyan megvalósítható, az emberiség
elkábulása, maga a halál volna. Mint ahogy az öreg Heraclitus hitte,
egyedül a küzdelem és a különféleség képes létrehozni az életet és a
szépséget.
Tarde, bármennyire hive is a fokozatos asszimilálódás törvényének, végül
mégis az individualizmushoz ér el, melyet így fejt ki az «_Utánzás
törvényei_»-ről szóló könyve végén: «Lehetséges, hogy az utánzás dagálya
is partot ér és fölösleges terjengőssége folytán a társadalmiság
szükségessége csökken, vagy inkább alakot cserél és átváltozik bizonyos
fajtáju általános embergyülöletté; ez az embergyülölet különben összefér
a mérsékelt kereskedelmi forgalommal és az ipari kicserélés bizonyos
tevékenységével, amely ugyan leszáll a szorosan vett szükségességig, de
különösen alkalmas arra, hogy mindnyájunkban erősítse benső egyéniségünk
megkülönböztető vonásait. És ekkor fog kinyilni legszebb virága a
társadalmi életnek: az esztétikai élet, amely noha oly ritka és oly
hiányos még nálunk, általánosodni fog, amint önmagát fogyasztja, és a
társadalmi élet a hozzáalkalmazkodó működések, egyhangú ismétlődések
bonyolult szerkezetével meg fog jelenni végül úgy, mint amilyen, mint a
szerves élet, melynek következménye és kiegészítése: tudniillik mint egy
hosszu, sötét és kinos átmenet az elemi különféleségtől a személyes
mivoltig, mint egy titokzatos megszámlálhatatlan csavarodású lombik,
ahol valami más valamivé szublimálódik, ahol összegubanczolt, széttört,
differencziált jellegüktől megfosztott és végtelen elemekből szűrődik le
ez az oly illanó, lényeges elv, a személyek mély és röpke különössége,
létük, gondolkozásuk és érzésük módja, mely csak egyszer és csak egy
pillanatra van meg.»[113]
A tudomány mind tágabbá és tágabbá váló formuláival asszimilálhatja a
jelenségeket. De nem csinálhatja meg a lelkek áthasonulását annyira,
hogy őket azonossá tegye, hogy szétrombolja azt a nem tudom miféle
egyéni tartalmat, amelyről Schopenhauer azt mondja: _Omne individuum
ineffabile_. Nem, éppen úgy nem, mintahogy a természet erőinek és
lényeinek a mechanika és fizika által véghezvitt növekvő áthasonulása
nem törli el a mindenségben a dolgok végtelen különféleségét és folyton
ujjászülető egyéniségét.
Szó sem lehet róla, hogy, mint nehányan tették, az erkölcsöt és
esztétikát szembeállítsuk a tudománynyal. Ellenkezőleg, azt hiszszük,
hogy az erkölcsi, sőt az esztétikai haladás is szorosan
hozzákapcsolódhatik a tudományos haladáshoz.[114]
De az esztétikai és erkölcsi igazság azért nem kevésbbé különböző,
alanyibb és összetettebb valami, mint a tudományos igazság. Nem türi,
hogy pontos mathematikai formulákba zárják, és több teret enged a
találékonyságnak.
A tudomány, úgy látszik, haladása közben tágítja azt a területet,
amelyben az esztétikai és erkölcsi gondolatvilág mozog. Széttörvén a
mult szűk és durva dogmatizmusait, amelyek mindig politikai hátsó
gondolatot és csoportönzést takargattak, a tudomány felszabadította az
egyént és belehelyezte vagyis inkább visszahelyezte a természet
szemléletébe. És ugyanakkor megújította és mérhetetlenül változatossá
tette az emberiség esztétikai és erkölcsi szempontjait.
Az emberiség, amint Nietzsche mondja, századokon keresztül «kicsinyesen
gondolkozott». Erkölcsi szempontból épp oly rövidlátó volt, mint
tudományos szempontból. Gondolkozása egyszerre tágult tudományos és
erkölcsi szempontból.
Felületesség volna, ha ezt a két meghatározást: tudomány és
individualizmus, egymással szembeállítanók. A tudomány a szabad kutatás,
az értelmi különbözőség szelleme folytán, mely ihleti, – egyéni.
Descartes ugyanakkor, amikor a modern tudomány megalapítója, atyja az
individualizmusnak is.
A tudomány eredményeiben is egyéni. Áttörte mindazokat a metafizikai,
erkölcsi és társadalmi dogmatizmusokat, melyek nevében egy kaptafára
igyekeztek húzni a lelket, szivet és akaratot. Guyau, amikor kifejtette
_a kötelezettség_ _és szankczió nélkül való erkölcsét (Morale sans
obligation ni sanction)_, megmutatta nekünk, hogy milyen lehet a
tudományos szellemből eredő erkölcs. Emlékezhetünk, hogy a kategorikus
imperativus összes egyenértékeit, melyeket könyvében ajánl, tudományos
eszmékből vette kölcsön, és hogy azok az egyenértékek ugyanakkor a
tökéletes önkormányzást, az egyén tökéletes anomiáját hirdetik. Nincs
tehát semmi ellenmondás a tudományos szellem és az egyéni felszabadulás
eszméinek fejlődési menete között. Feltételezhető, hogy a jövőben az
asszimiláczió és a differencziálódás két törvénye versenyezve fog
működni. A társadalmi evoluczió egyre nagyobb egyformaságot hoz létre az
emberek között, ami a tudományos ismereteket, valamint a gazdasági
rendet és az ipari technikát illeti. De az esztétikai és erkölcsi
tevékenység a differencziálódás és különféleség birodalma marad. A
társadalmi kapcsolatok növekvő bonyolultsága és különfélesége, az
esztétikai és erkölcsi élet növekvő gazdagsága, az a mind finomabb és
mind teljesebb tudat, melyet az emberiség önmagáról nyer minden
egyénben, mindez határtalan teret nyit az egyéni törekvések számára.
Az egyén tehát sohasem fog meddő monizmusba, szomorú és egyhangú
egyformaságba elmerülni. Az emberiség megszabadul a hamis eszménytől.
Bizonyos vallás, bizonyos czivilizáczió talán még, mint a multban
történt, kijegeczesedhetik valamilyen metafizikai, tudományos vagy
erkölcsi dogmában. De az emberiség, a maga összességében, nem akar
dogmákat és egyiket a másik után összetöri őket.
«Bármennyire törekedjék is az új ember hatalmába keríteni az egész
emberi életet és az egész világ életét, – mondja Jaurés, – az egyén
mindig megmarad a saját maga szabályozójának. Szabad elhatározással
fogja a többi embernek szentelni önmagát. És mindig követelni fogja a
mindenségtől, valamint a többi embertől benső szabadságának
tiszteletét.»[115]
Nincs tehát összeférhetetlenség a tudomány és az individualizmus között,
feltéve, hogy a tudomány nem akar új pápaságként szerepelni, mint a
pedánsok uralma, hogy Comte kifejezését (pedantocratie) használjuk;
feltéve, hogy nem feledkezik meg konstrukczióinak változhatatlanul
viszonylagos és szimbolikus jellegéről; feltéve, hogy megóvja a jövendő,
vagyis az egyén jogait; feltéve, hogy sohasem hiszi azt, hogy joga van
leszögezni magát valamely szükreszabott dogmatikus formulához, mint
amilyen Spencernek a környezethez való alkalmazkodása, vagy Izoulet-nak
az együttélése (szimbiózisa); feltéve végül, hogy a tudomány maga is
tiszteli az egyént.

VI. FEJEZET. A társadalmi alkalmazkodás és a haladás.
Az utánzás és az ellenkezés mellett a társadalmi evoluczió állandó
törvényei közé soroltuk az alkalmazkodást is.
E törvénynek köszönhető, hogy az utánzó áramlások öszhangzó módon lépnek
közbe, egybefutnak az egyén agyában, hogy ott létrejőjjön a kitalálás.
Tehát az agy, a kitaláló egyéni géniusza, a valódi székhelye minden
társadalmi alkalmazkodásnak. Az egyén azzal a hatalmával, melylyel a
környező hatások öszpontosítására képes, a társadalmi evoluczió egy
egészen új irányának _primum movense_ lesz. Minden találmány a már régi
ismeretek új észbeli találkozásában áll. Mi is Darwinnak tétele? Az,
hogy hirdette a versenyt a létért? Nem. Hanem az, hogy ezt a gondolatot
először kapcsolta össze a változósággal és az öröklődéssel.
Amint a társadalmi alkalmazkodások felhalmozódnak, vagy egymás helyébe
kerülnek, a haladásnak adnak életet.
Pár szót fogunk szólani a haladásnak erről a fogalmáról.
Jól értsük meg, mi itt ezt a fogalmat nem tökéletes és metafizikai,
hanem viszonylagos és teljesen emberi értelmében használjuk. Arról
beszélünk, amit Bagehot valahol az «igazolható» haladásnak nevez.[116]
Hogy gondolkozunk mi erről az igazolható haladásról?
Bagehot, miközben egy angol gyarmatvárost összehasonlít az ausztráliai
benszülöttek egy törzsével, a haladás eszméjének tartalmát a következő
három pontra vezeti vissza: «Ha az erkölcs és a vallás leglényegesebb
pontjait nem tekintjük, azt hiszem, hogy az angolok legvilágosabb és
legjobban felismerhető előnyei a következők: Először is általában
nagyobb a hatalmuk a természet erői felett. Másodszor, ez a hatalom nem
csak külső, hanem belső is. Az angoloknak nemcsak jobb gépeik vannak,
hogy a természet felett uralkodjanak, hanem ők maguk is jobb gépek…
Harmadszor, a czivilizált embernek nemcsak szélesebb körű a hatalma a
természet felett, hanem jobban is tud bánni vele. Mikor azt mondom, hogy
jobban, azt értem, hogy több előnyt húz belőle testi-lelki egészségére
és jólétére… E három előny javarészt, vagy talán teljesen benne van
Spencernek abban a mondásában, hogy a haladás az ember környezetéhez
való alkalmazkodásának gyarapodása, vagyis gyarapodása erői és benső
vágyai alkalmazkodásának sorsához és külső életéhez.»[117]
A haladásnak az a fogalma, melyet Greef _A társadalmi átalakulás (Le
Transformisme sociale)_ czímű könyvében határoz meg, közel áll az
előbbihez. Spencer eszméivel is rokonságban áll. «A társadalmi haladás,
– mondja Greef, – egyenes arányban van a társadalom tömegével, e tömeg
differencziáltságával és a differencziálódott csoportok egymásmellé
helyezettségével.» Tarde joggal hozza fel e meghatározások ellen, hogy
túlságosan mechanikusok és nem eléggé teleológusok. «Ha azt látom, –
mondja, – hogy a társadalmak, miközben felosztódnak és egymásmellé
helyeződnek, tökéletesednek is, azt is látom, hogy gyakran, látszólag
ugyanazon munkával, teljesen különböző célok elérésére igyekszenek, és
hogy egyedül az a jellemző eszmény, amelyhez tevékenységük többé vagy
kevésbbé bonyolodott szövevénye fűződik, szabja meg valódi értéküket és
rangjukat. A társadalmak közül némelyek munkálkodásuk közben háborúra és
dicsőségre gondolnak, mások a kereskedelemre és meggazdagodásra; ismét
mások a keresztények üdvözülésére és az Isten örök látomására, még mások
a gyönyörre és a szerelemre. Néha teljesen hasonló külső alatt egy
érzéki czivilizáczió és egy nagyravágyó czivilizáczió nem kevésbbé
lényegesen különbözik, és eszményük felmagasztosítása, nem pedig
munkájuknak az eszmény szempontjából való felosztása vagy összefüggése
szerint kell őket osztályozni.»[118]
Roberty szerint a haladás mindenekelőtt annak fejlődésében áll, amit ő
_értelmi vagy szellemi sorozatnak_ nevez, vagyis egy terjedelmes
rangsorozatban, mely az egymásra szükségszerű és szabályos rendben
következő eszméknek négy nagy osztályából áll: tudományos eszmékből,
bölcsészeti és vallási eszmékből, esztétikai eszmékből és gyakorlati
vagy technikai eszmékből. «A társadalmi haladás egyedül lehetséges
fajtája az ismeretek fejlődése. Minden jelenség, – nem fontos, hogy a
kollektiv tevékenység milyen ágában – amely haladásként jelentkezik
előttünk, kell, hogy ismeretgyarapodást fejezzen ki, vagy használjon
fel, kell, hogy testet adjon valamely elméleti eszmének. Mikor kiderül,
hogy nem ez történik, az állítólagos haladás a művészetben, politikában,
iparban, bölcsészetben, erkölcsökben, törvényekben nem más, mint
áltatás, mely gyakran hanyatlást, elfajulást takar.»[119] Erre a
kérdésre: van-e haladás, Roberty igenlően válaszol. Van tudományos
haladás. Lényegében nemcsak a tudás gyarapodása az egyesek agyvelejében,
hanem a tudás kifelé való szétterjedése, az egyesekkel kapcsolatban lévő
többi agyvelőkbe való bevonulása is. Még pedig a mi emberi mértékünk
szerint határtalanul egymást követő nemzedékekben és korszakokon át. A
tudományos haladás teszi lehetővé a haladás összes többi formáit.
Lássuk most, milyenek a haladás fajtái:
Tarde kétfélére vezeti őket vissza: Haladás felhalmozódás révén és
haladás helyettesítés révén. Vannak olyan felfedezések vagy találmányok,
melyek egymást csak helyettesíthetik és vannak olyanok, melyek
felhalmozhatók. Ha valamely probléma felvetődik, nyomában mindenféle
találmány, ellentétes képzelődés támad, amelyek hol itt, hol ott
megjelennek s nemsokára eltünnek, mindaddig, amíg el nem jön valami
világos formula, valami kényelmes gép, mely elfeledtet minden egyebet és
ezentúl biztos alapul szolgál a tökéletesítések, a további fejlődések
felhalmozásához.
A harcz a vetélkedő találmányok között, amelyek egymást helyettesíteni
igyekszenek, vonja maga után azt, amit Tarde logikai harczoknak
_(combats logiques)_ nevez. És a haladás irányában egybefonódó
találmányokból ered az, amit ez a társadalomtudós logikai egyesüléseknek
_(unions logiques)_ nevez. Szerinte logikai harcok és logikai
egyesülések töltik ki az egész történelmet.
Tarde más szempontból megkülönböztet találékony haladást és utánzó
haladást. Ez utóbbi haladás a társadalomban külső hatások közbelépéséből
ered. Az előbbi benső működésből származik: a társadalom saját
energiáinak kifejeződése.
A haladás okai sokfélék. Három csoportba lehet őket sorozni: 1.
mechanikai okok; 2. fiziologiai okok; 3. lélektani és erkölcsi okok.
Spencer a haladás mechanikus feltételének formuláját a következőképpen
határozza meg: minden evoluczió anyagnyereség, amely viszonylagos
mozgásveszteséggel jár együtt és minden disszoluczió ennek a
megfordítottja. Tarde ezt a mechanikus formulát így értelmezi: minden
élő vagy társadalmi fejlődés szervezetbeli gyarapodás, amelynek
ellenében a szervezet működése viszonylagosan csökken.[120]
Fiziológiai szempontból azt kell mondanunk a darwinistákkal, hogy a
haladás tényezői: a létért való harcz és a legalkalmasabbak fenmaradása.
Tegyük még hozzá a szerzett jellegzővonások öröklődését? Ez a kérdés még
ma is egyik legvitásabb kérdése a biológiának. Weismann, – így mondják,
– azt állítja, hogy az egyén életében szerzett jellegzővonások nem
öröklődnek át. A lamarckisták az ellenkező feltevés mellett vannak.
Egy mai szocziológus a következőképpen foglalja össze a kérdés jelenlegi
állását: «A győzelem, – mondja Matteuzzi, – a neo-lamarckistáké lesz
bizonyosan, és így a biológiának még igen mélyen kiaknázandó tere
nyilik. Weismann elmélete szerint minden bevégződött volna a természetes
kiválasztással. De a szemben álló iskola alapelve szerint ellenkezőleg,
a jellegzővonások öröklődésének kérdése vizsgálatra szorul. Tehát, ha a
társadalomtudósok elfogadták volna Weismann elméleteit, mint Kidd tette,
végzetesen tévedtek volna, legalább is azokra az elméletekre
vonatkozóan, amelyeknek ilyenfajta biologiai törvények alkották volna az
alapját. Minden szervi tökéletesedést a létért való küzdelemnek kellett
volna tulajdonítani, mellőzvén a környezet befolyásának és a szerzett
jellegzővonások öröklődésének egyszerübb és általánosabb
tényezőit.»[121]
Mi elfogadjuk Matteuzzi következtetéseit. Weismann elmélete ugyanis, azt
hisszük, zsákutczába vezet. Mert mi az a _csiraplazma (Keimplasma)_,
amely változatlan nemzedékről nemzedékre minden faj és minden rassz
számára? Melyek azok a rassztipusok, amelyek örökre állandósultak és
nincsenek semmiféle változóságnak alávetve? Ha efféle elveket
elfogadunk, vajjon nem jutunk-e bele a biologiai miszticzizmus kellős
közepébe? És ezeknek az őstipusoknak is ki kell alakulniok. És hogyan
alakulhattak ki vajjon, ha csak nem a környezet hatásainak
felhalmozódása és az egyéni változatok átörökítése révén?
Szerintünk tehát a szerzett jellegzővonások öröklékenységét hozzá kell
számítanunk a haladás egyéb okaihoz: a létért való harczhoz és a
legalkalmasabbak fenmaradásához.
A lélektani és erkölcsi rendben a haladásnak két jelentős tényezőjét
fogjuk említeni. Az egyik az _elégedetlenségnek_ az az érzése, amely a
ki nem elégült egyént arra ösztönzi, hogy változtasson környezetén és
létének külső feltételein. Ez az érzés nagy szerepet játszik a
társadalmi átalakulásokban.
Egy társadalomtudós így határozza meg ezt az érzést: Ez a mondás:
_Hajolj meg és hallgass_, bizonyos különleges esetekben kifejezheti a
kötelességet… Mégis, a történelem folyamán, a haladás hajtóereje nem ez
a türelmes megnyugvás, ez a passziv alkalmazkodás az adott valósághoz,
hanem inkább az elégedetlenségnek ez az érzése, ez a nyugtalan
mozgolódás az, amely ösztönzi a lelkeket és néha vad lázadásokban tör
ki.»[122]
A haladásnak egy második lélektani tényezője nem más, mint a _kényszerű
eszmék_ lélektani törvénye. Azzal az egyszerű ténnyel, hogy az ember
felfog egy magasabbrendű társadalmi eszményt, ennek megvalósítására is
törekszik. Itt is, mint másutt, az eszme a haladásnak el nem
hanyagolható tényezője.
Hogyan történik a haladás?
Bagehot a folytonosságot tartja a haladás törvényének. Ő szerinte, hogy
tartós legyen, lassú és szabályos evolucziót kell végeznie minden
haladásnak valamelyes megegyezés folytán, mely két ellentétes hatás: a
maradiság és újításgyűlölet hatása és a változóságra való törekvés
között jön létre. «Annak a nemzetnek, – mondja, – amely szert tesz a
változóságra, anélkül, hogy elveszítené a törvényes folytonosságot,
egész különleges eshetőségei vannak arra nézve, hogy uralkodó nemzetté
legyen.»[123] Róma példája, eme társadalomtudós szerint, fényes
bizonyítéka ennek a törvénynek.
Néha a haladás mégis erőszakos forradalommal történik. «A kollektiv
harcznak, – mondja Sighele, – van egy dinamikusan erőszakos formája.»
Szerinte «a legyőzötteknek és elégedetleneknek azok a csoportjai, a
szekták, amelyeket a győzők és boldogok önző áltatással úgy tekintenek,
mint a társadalmi bomlás csiráit, mégis csak az átalakulás és a
kikerülhetetlen megujhodás csirái.»[124]
Mi most a haladás valószínű iránya?
Több formulát vetettek fel.
Tarde szerint, valamely társadalom haladását a szervezkedés gyarapodása
és az életerő meg a tevékenység csökkenése jellemzi. «A mily mértékben
terjeszkedik, növekszik, tökéletesíti és bonyolulttá teszi intézményeit
valamely társadalom, annyira veszít czivilizáló és haladó hevéből; mert
ezt a hevét erre használta fel. Vagyis: inkább hitében, mint vágyaiban
lesz gazdagabb, ha igaz, hogy a társadalmi intézmények lényege nem más,
mint a hit és a bizonyosság, az igazság és a biztonság, az egyöntetü
vélemények összesége, egyszóval az, amit ezek megtestesítenek, és ha a
társadalmi haladás mozgató ereje a kiváncsiság és nagyravágyás, a
szolidáris vágyak összesége, melynek ez a haladás a kifejezője. A vágy
igazi és végleges czélja tehát a hit; a lelkesülés egyedüli létoka a
lélek fenkölt bizonyosságainak vagy bizalomteltségének kialakulása, és
mennél inkább fejlődött valamely társadalom, annál inkább találunk
benne, mint az érett lélekben, szilárdságot és nyugalmat, erős
meggyőződéseket és halott szenvedélyeket, mely utóbbiakból lassanként
alakultak ki és jegeczesedtek ki az előbbiek. A társadalmi béke, az
ugyanazon eszménybe, vagy ugyanazon ábrándba vetett egyöntetü hit, az
egyértelműség, mely az emberiségnek napról-napra kiterjedtebb és mélyebb
asszimiláczióját tételezi fel: ez az a czél, ahová akarva, nem akarva,
törekszenek a társadalmi forradalmak. Ez a haladás, vagyis a társadalom
világának logikus utakon való előbbrejutása.»[125]
Szerintünk, mintahogy már fentebb kifejtettük, az emberiségnek ez a
napról-napra kiterjedtebb és mélyebb asszimilálódása, amelyet Tarde úgy
állít fel, mint a haladás törvényét, a társadalmi evolucziónak csak
egyik oldalát mutatja. Ellensúlya a fokozatos differencziálódásnak, – az
emberi lények egyre intenzivebb és mélyebb individualizálódásának
törvénye. Nem igaz, hogy az emberiség az egyformaság s ennélfogva a