A szocziológia vázlata - 03

Total number of words is 3722
Total number of unique words is 1670
23.8 of words are in the 2000 most common words
33.5 of words are in the 5000 most common words
38.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
fog is még támasztani. Nietzsche megkülönbözteti azokat a társadalmakat,
amelyekben a rabszolgák erkölcse, és azokat, amelyekben az urak erkölcse
uralkodik. Az előbbi erkölcsöt a csordaszellem diadala, a kollektiv
gyávaság és kegyetlenség jellemzi, továbbá az a lagymatagság, amelylyel
az egyén a csorda akaratát szolgálja, a gyanakvás a felsőbbségekben és a
gyöngék és kicsinyek iránt való képmutató részvét. – Az urak erkölcsét a
szellem és a szív függetlensége, a hősies és megvető viselkedés jellemzi
önmagunk és mások szenvedésével szemben. A rabszolgaerkölcs a haladás
illuziójának elámítottja, és nem tudom, miféle humanitárius jövendő
álmában ringatózik, amely voltakép nem volna egyéb, mint az egyetemes
szolgaság. Az urak erkölcse a multat, az aggságot és a hagyományt
tiszteli, és a jelenben ki akarja fejleszteni az egyén hatalmi akaratát,
amely megveti a jövendő igéreteit és álmait.[35] Nietzsche a
rabszolgaerkölcsre alapított társadalmakat azonosítja a demokratikus
társadalmakkal, az urak erkölcsén alapuló társadalmakat pedig az
arisztokratikus társadalmakkal. A mi véleményünk szerint Nietzsche
joggal ostorozta megvető szarkazmusával a csorda-szellemet, a kollektiv
gyávaságnak és kegyetlenségnek azt a szellemét, amelynek nagyon is sok a
nyoma még társadalmainkban. Megvan az az érdeme, hogy egyike volt
azoknak a bátor szellemeknek, akik napjainkban a csordaszellem ellen
fölemelték az individualizmus tiltakozását és akik készörömest
elmondanák Ibsen egyik hősével: «A leghatalmasabb ember az, aki a
legegyedülibb.»
De Nietzschenek nem volt igaza, mikor összekeverte itt a csordaszellemet
és a demokratikus szellemet. A demokratikus szellemnek, véleményünk
szerint, nincs más jogosultsága, mint az, hogy az individuálizmust
hangoztatja a csordazsarnokságokkal szemben. Valóban, nem csordaszellem
van-e ott mindamaz oktalan vagy kegyetlen előítélet mélyén, amely ma is
lealjasítja társadalmi erkölcsünket, s amely ellen küzd éppen a
demokratikus szellem? – Az állítólagos uraknak nincs-e meg szintén a
maguk csordaszelleme, amelynek itt kasztbecsület, ott pedig testületi
szellem a neve? Testületi szellem vagy kasztszellem, nagyon egyre
mennek. Nem egyebek ezek, mint egy lényegében csordai és
antiindividualista kollektiv egoizmusnak a megnyilvánulásai.
Csodálkozunk, hogy Nietzsche hatalmas szelleme efféle fogalmi zavart
okozott, amelynek súlyosak a társadalmi következményei, s amely –
különös félreértés folytán – lehetővé teszi a múlt csordazsarnokságai
védőinek, hogy Nietzschét, ezt a geniális individualistát, maguk közé
tartozónak tekintsék.


MÁSODIK KÖNYV A TÁRSADALMAK ALAKULÁSA

I. FEJEZET. A társadalmak teremtőelvére vonatkozó elméletek vizsgálata.
«A társadalmak alakulása» – ez a tárgya Aristoteles _Politikája_ első
fejezetének, amelyben a bölcselő kifejti a család és az állam
keletkezését. Tudvalevő, hogy ő szerinte a társadalom eredete
természettől való, hogy a társadalom az ember egyik ösztönének: a
társadalmi ösztönnek eredménye. «Az ember természeténél fogva politikai
állat.»
De ha megállapítjuk, hogy ez az ösztön megvan az emberben, ezzel még nem
magyarázzuk meg a társadalmak alakulását. Ki kell még mutatni azt is,
milyen törvények szerint működik ez a társadalmi ösztön.
A szocziológusoknak régóta föl kellett vetniök ezt a főkérdést: Mi az
emberi társadalmak teremtő jelensége?
Mint ahogy Descartes azt hitte, hogy a mozgásban megtalálhatja azt az
általános tényt, amelyből az anyagi mindenség valamennyi jelensége
eredhet, a szocziológusok is azt hitték, hogy fölfedezhetik az elemi
társadalmi jelenséget. «Anyagot és mozgást adjatok, és én megteremtem a
világot», – mondotta Descartes. – Adjátok meg nekem, – mondják a
szocziológusok, – ezt az elemi társadalmi kapcsolatot vagy
kölcsönhatást, és én megalkotom a társadalmi világot. – A kiválasztott
teremtő tény a különböző theoretikusok szerint váltakozik; de a módszer,
amelyet követnek, mindig ugyanaz. A segítségül hivott tényezők igen
különböző természetüek: fizikaiak, fiziológiaiak, gazdaságiak,
lélektaniak.
Felsorolásuk abban a sorrendben, amelyben tárgyalni fogjuk őket, a
következő: 1. a faj; 2. a fizikai és geográfiai miliő; 3. a _szimbiózis_
vagy szerves szolidaritás (Izoulet); 4. a társadalmiság vagy társadalmi
pszichizmus (De Roberty); 5. az alkalmazkodás (Spencer); 6. a faj érdeke
és a gregarizmus (Ammon); 7. a gazdasági fejlődés (Loria és Marx); 8. a
népesség száma, sűrűsége és mozgékonysága (Bouglé); 9. a faji tudat
(Giddings); 10. a szerződés (Rousseau); 11. az utánzás (Tarde); 12. a
szinergia (H. Mazel).
Kivülről befelé haladva, elő találjuk azokat az elméleteket, amelyek a
fajt és a geografiai miliőt hivják segítségül.
Azt az elméletet, amely a faj tényezőjén alapszik, bajos elfogadni.
Gobineau gróf szerint[36] a társadalmak egyedüli teremtő tényezője a
faj. A világtörténetben nincs más tényező, mint a fajok tisztasága vagy
keveréke, vagy hogy jellegzetesebb kifejezést használjunk: a fajok
kémiája. Az ősember _(Urmensch)_, akit Gobineau adamitának nevez,
előttünk teljességgel ismeretlen. Egy második korszak az emberiség
történetében az, amelyet a három differencziálódott és állandó fajnak, a
fehér, sárga és fekete fajnak a megkülönböztetése jellemez. Egy harmadik
korszakot az hozott létre, hogy nagy fajták alakultak ki e három nagy
faj kebelében, és végül negyedsorban meg kell különböztetni azokat a
tipus-kialakulásokat, amelyek e nagy fajok többé-kevésbbé egyszerü vagy
bonyolult keveredéséből keletkeztek. A történelemnek nincs dolga csak a
negyedik fokú alakulatokkal. Amíg a faj tiszta marad, valamely nép
tagjainak szellemi állapota lényegében egyforma és változatlan. Valamely
nép ethnikai elemeinek keveredése idegen elemekkel az illető népet
degenerálja. Különböző vér keveredése a gondolatok és meggyőződések
különféleségét vonja maga után, forradalmi elméletekhez visz és végül
romlását okozza a társadalomnak, amelyet idegen elemek
megváltoztattak.[37] Egyszóval, Gobineau szerint az, ami az embereket
egyesíti és a társadalmakat alapítja, nem egyéb, mint a vér közössége.
Ezt az elméletet számos szocziológus megbirálta, különösen Manonorier és
Bouglé. A tapasztalás és a történelem egyaránt Gobineau elmélete ellen
tanuskodik.
Ilyen régi idők óta a faj tisztasága mythosz csak. «Bármennyire
hangoztatta is az antik világ a vér tisztaságát, ez a tisztaság csak
igen ritkán volt meg, – mondja Bagehot. – A legtöbb történeti nemzet
történelemelőtti nemzeteket győzött le; de bárha tömegesen le is
gyilkolták a legyőzötteket, valamennyit le nem mészárolták. A
meghódított faj férfiait rablánczra fűzték, asszonyait pedig feleségül
vették.»[38]
Ha már az ókorban, Görögországban, Rómában és Indiában is, gyakran
fikczió volt csak a vér közössége, mit szóljunk a modern történelemről
és a nemzeti egységekről, amelyek azt betetőzik? Ezek a nemzeti egységek
gyakran nem egyebek, mint fajtákra szakadt fajok mozaikjai. Mennél
tovább előre halad a történelem, a fajok annál inkább összekeverednek
társadalmi csoportoknak a kialakulásában.[39]
A szocziológia nem merülhet el a fajok filozófiájában. A társadalmi
formák, amelyeket némelyek az ethnikai különbségek eredményének
tekintenek, gyakran maguknak az ethnikai különbségeknek fontos tényezői.
Ez vagy az a nép mintha ilyen vagy olyan lelki vagy erkölcsi jellegző
vonásokat mutatna fel. De ezek a megkülönböztető vonások inkább azoknak
a miliőknek eredményei, amelyeken az illető nép átkelt, azoknak a
társadalmi formáknak, amelyeken keresztül ment, szóval inkább egész
társadalmi fejlődésének, mint anatómiai szerkezeteknek a következményei.
Fejezzük be azzal, hogy a fajok filozófiája alapjában nem egyéb, mint
történeti fatalizmus, társadalmi miszticzizmus vagy realizmus, amely nem
old meg egyetlen problémát sem.
Azoknak a szocziológusoknak (Ratzel) az elmélete, akik a geográfiai
miliőt tartják a lényeges tényezőnek a társadalmak kialakításában, egy
csöppet sem kielégítőbb. A keret nem magyarázza meg sem a cselekvényt,
amely benne lefolyik, sem a cselekvők jellemét. Sőt, mi több, minthogy
az éghajlat és a geográfiai miliő csak annyiban érdekesek ebben az
elméletben, amennyiben a fajnak teremtő vagy módosító tényezői, Ratzel
elmélete voltaképpen visszavezethető az anthropológusok vagy
ethnológusok elméletére.
A most sorra következő elméletek többé-kevésbbé hangsúlyozottan
biológiai jellegüek. A társadalmi életet bizonyos, szerves természetü
működések segítségével magyarázzák, amelyek úgyszólván összekapcsolnák a
tisztán fizikai és a lelki működéseket. Izoulet szerint: a társadalmak
teremtő jelensége a _szimbiózis_ vagy szerves szolidaritás. Az egész
társadalom a munkamegosztáson és az együttműködésen alapszik, a
szolidaritásnak ezen a két oldalán.
A szolidaritás, valami különös erő folytán, szolidáris energiáknak a
teremtője. «A lélek a közösség gyermeke.» Épp oly határozott
fentartásokkal kell élnünk a szolidaritás szocziális erőivel, mint ezzel
a formulával szemben: «A lélek a közösség gyermeke.»
Vizsgáljuk meg először ezt az utóbbit. – Mikor az egyén és a közösség
kapcsolatait vizsgáljuk, két szempontot kell megkülönböztetnünk: a
dinamikai és a statikai szempontot.
_A dinamikai_ szempont, vagyis az egymásra következő korszakok
sorozatában vizsgált társadalmi fejlődés szempontja alapján kétségtelen,
hogy a mai egyén többféle, megelőzőleg történt társadalmi haladás
eredője. A nevelés, amelyben részesül, az erkölcs, amelyet beléje
vernek, a gazdasági jólét, amelyet élvez, a tudományos és művészi
kultura, amelynek részese, mindez ő előtte és ő nélküle jött létre. – De
azt még kevésbbé szabad szem elől tévesztenünk, hogy mindez a haladás
egyéni kezdeményezések műve volt, mindenfajta nagy feltalálóknak a
munkája, és nem egyedül a _szimbiózis_ (együttélés) eredménye.
Ez utóbbi termékenyebbé és alkalmasabbá tehetett valamely területet már
megelőzőleg, ahol a kezdeményezők könnyebben kicsiráztathatták a
magukkal hozott magvat; könnyebbé tehette a termékeny csira kibújását,
de egymaga nem hozta létre a teremtő kezdeményezést.
Ha már most fölvetjük _statikai_ szempontból a kérdést, vagyis abból a
szempontból, hogy melyek az egyén kapcsolatai a társadalommal vagy a
létező társaságok szövevényével, amelyeknek tagja, akkor ez a formula:
«A lélek a közösség gyermeke», teljességgel tarthatatlannak tetszik.
Izoulet azt hiszi, hogy az egyén, mint értelmi és erkölcsi lény,
teljességgel alá van rendelve ennek a társadalomnak, és mindent neki
köszönhet. De nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy az a közösség,
amelyet kortársaink alkotnak, igen különböző és gyakran ellentétes
törekvések komplexuma: haladó és maradi, zsarnoki és felszabadító, stb.
törekvéseké. – Mondhatjuk-e azt, hogy az egyén csupán a társadalmi
környezet eredője és viszfénye, mikor módjában van e különböző
törekvések között választania, azokat megítélnie, néha kárhoztatni és
azok fölé emelkedni?
Socrates szellemi állapota más valami volt, mint az athéni szellemi
állapot viszfénye, hiszen a két szellemi állapot összeütközött
egymással! Ha elfogadjuk Izoulet formuláját, meg kell tennünk azt a
fentartást, hogy «a lélek» gyakran oly gyermek, amely fellázad és
törvényesen lázad fel anyja ellen. Az egyének szellemi állapota gyakran
felsőbbrendü, értelmi és erkölcsi szempontból, a környezet átlagos
szellemi állapotánál. Az egyén, amely több társadalmi körbe tartozik,
amelyek egymással néha ellentétesek is, összehasonlíthatja e különböző
körök eszményeit, megítélheti őket, felülemelkedhetik rajtok és
elmélkedés útján magasabbrendü eszményt tüzhet ki maga elé. Az a lélek,
amely «a közösség gyermeke», a csordalélek, az a lélek, amelyet átitat a
durva önzés és a kezdetleges kollektivitások szűk kizárólagossága. Mert
az emberekben, ha tömegbe sorakoznak, uralkodókká válnak atavisztikus
természetük legősibb és legállandóbb vonásai: a csordaszellem vonásai.
Sighele nagyon érthetően megvilágította ezt a fejtegetést _A szekták
lélektana_ czímű könyvében. «_Dinamikai_ szempontból, – írja Sighele, –
vagyis az időben való fejlődés szempontjából, axiómaként mondhatjuk azt,
hogy mennél inkább kifejlődik az egyének között a társulás, annál
előbbre halad az erkölcs… De mikor az emberek _statikusan_ egyesülnek
(tömegekbe, jurykbe, alkotmányos testületekbe, nemzetgyülésekbe), akkor
értelmi és erkölcsi szinvonaluk nem emelkedik, hanem sülyed.[40]
A társadalmi haladás tényezői az elszigetelt értelmek, melyek a
csordabefolyásoktól távol gondolkoznak azokon az igazságokon, amelyeket
azok a nagy szellemek födöztek fel, akik megelőzték őket, s amelyek arra
törekszenek, hogy most ők maguk is újabb igazságokat födözzenek fel a
régiek alapján. Izoulet maga is elismerte, hogy túlzás rejlik ebben a
formulájában: «A lélek a közösség gyermeke». A következetlenség vádjának
téve ki magát, elismerte az egyéni tényező fontosságát. «Az ész, – írja,
– alkotja a közösséget és a közösség alkotja az észt. A szerv és a
funkczió egymást teremtik. _Az ész, hogy úgy mondjam, egyszerre anyja és
gyermeke a közösségnek._»[41] Nyilvánvaló itt a circulus vitiosus; mert
szükségszerü, hogy az egyik állapot megelőzze a másikat.
Általában, mint az imént mondottuk, nagy fentartásokkal kell fogadnunk a
szolidaritás társadalmi szerepét! – Napjainkban minduntalan a
szolidaritást emlegetik, s benne látják a társadalmak főelvét, minden
baj orvos-szerét, minden jó szülőanyját. Ezzel a felfogással szembe kell
szállnunk.
A szolidaritás alapjában véve többszörös egoizmus, és a kollektiv
egoizmus gyakran éppen úgy, mint az egyéni egoizmus, pénz-sóvár és
kegyetlen, cselszövő és hazug; sőt mi több, arra törekszik, hogy túlozza
még és erősítse az egyéni egoizmus ismeretlen arányaiban azokat a
hajlamokat, amelyeket erkölcsteleneknek és társadalomelleneseknek
tartunk az egyénben, de erkölcsösöknek és tiszteletreméltóknak jelentünk
ki valamely kollektivitásnál, mintha az egyéni egoizmusok tömörülése
szentté és sérthetetlenné válnék. Eléggé ismerjük azt a nyomasztó
hatást, amelyet az egyének értelmére és akaratára tesznek a szolidaritás
formái: a pajtáskodás, a testületi szellem,[42] a kotériák szelleme, a
frakcziók szelleme, stb. Tudjuk, hogy ezek a társulások hogyan
csökkentik a személyes felelősség érzését és erősítik a kollektiv
büntetlenség és kegyetlenség érzését. Ha a szolidaritás ilyenképpen
«anyja a lelkeknek», akkor a lelkek, amelyeket létrehoz, gyakran,
tagadhatatlanul, kevéssé eszthetikusok és szomoru benyomást tesznek a
szépségért rajongó művészre vagy egyszerüen az őszinteségért és
szivnemességért rajongó moralistára. Sighele után kevés mondanivalónk
lehet erről a kérdésről. Ő gyakran hangoztatja azt az igazságot, hogy
«minden-egyesülés, minden emberi csoport erkölcsileg és értelmileg
alsóbbrendü azoknál az elemeknél, amelyekből összetevődik».[43] Más
helyütt meg azt írja, hogy «a nagyszámú emberi egyesülés, a kollektiv
lélektan valamely végzetes törvénye következtében, mindig lealacsonyítja
a döntésben megnyilatkozó értelmi értéket». – Schopenhauer, Maupassant
és Ibsen nyomán, beszél a magánosság – a megszabadító és termékeny
magánosság előnyeiről, amely megszabadít bennünket a csordalélek
képmutatásától és gyávaságától.
Ámde, – mondhatná valaki, – nem minden szolidaritás hazug és elnyomó.
Lehetnek önzetlen szolidaritások is. Ha az emberek egyesülhetnek azért,
hogy ápoljanak oly hazugságokat, amelyek rájok nézve hasznosak, akkor
egyesülhetnek avégből is, hogy együttesen keressék és terjeszszék az
igazságot. Nem bánom. De Izoulet nem teszi meg ezt a megkülönböztetést.
Ő szerinte a szolidaritás lényegében jó és áldásos. Jó már annálfogva,
mert szolidaritás. Ez oly társadalmi optimizmus, amelyben nem
osztozhatunk. Inkább Nietzsche véleményén vagyunk, aki csodálatosan
leírta a csordalelket, a szolidaritás gyermekét. «Ameddig az erkölcsi
értékü becslésekben uralkodó czélszerüség egyedül a nyájczélszerüség;
ameddig a tekintet egyedül a közösség fentartására irányul; ameddig az
erkölcstelenséget csakis és kizárólagosan abban keresik, ami
veszedelmesnek látszik a közösség létére: addig szó sem lehet altruista
erkölcsről. Ha fölteszszük, hogy már akkor is akad ott a gyakorlatban
egy állandó kis tapintatosság, részvét, méltányosság, nyájasság,
kölcsönösség és kölcsönös támogatás is; ha föltesszük, hogy a
társadalomnak már ebben az állapotában is működnek mindazok az ösztönök,
amelyeket később az «erények» elnevezéssel tisztelnek meg s amelyeket
végül csaknem azonosítanak az «erkölcsiség» fogalmával: ebben a
korszakban, ezek az ösztönök nem tartoznak még az erkölcsi értékelések
világába, _kivül vannak még az erkölcsön_. Valamely részvevő
cselekedetet például Róma virágkorában nem minősítettek sem jónak, sem
rossznak, sem erkölcsösnek, sem erkölcstelennek; és ha dicsérik is, ez a
dicséret inkább tekinthető bizonyos fajta önkéntelen lebecsülésnek,
mihelyt összehasonlítunk vele valamely olyan cselekedetet, amely a
közjó, a _res publica_ haladását szolgálja… A nyájösztön
lépésről-lépésre levonja a következményeit. Mennyiben veszedelmes a
közösségre és az egyenlőségre nézve valamely vélemény, állapot, érzés,
akarat, fogékonyság, ime, ez az erkölcsi perspektiva: ott még a félelem
az erkölcs szülőanyja. A legmagasabbrendü, a legerősebb ösztönök azok,
mikor hevesen nyilvánulnak, amelyek az átlagon és a nyájlelkiismeret
mélységén kivülhelyezik és fölemelik az egyént; amelyek elveszejtik a
közösség felsőbbségének fogalmát és lerontják önönmagában való hitét,
amely valami módon a gerincze neki; ezek lesznek azok az ösztönök,
amelyeket leginkább gyaláznak és rágalmaznak. A magasrendü és független
értelem, a magány akarása, a nagy ész már megannyi veszedelemnek
tetszik; mindazt, ami felülemeli az egyént a nyájon, mindazt, amitől fél
a szomszéd, _gonosznak_ hivják; a türelmes, szerény, alázatos,
egyenlőséget kedvelő szellem, amelynek vágyai _mértékletesek_ és
_középszerüek_, hirnévre tesz szert és erkölcsi kitüntetésekben
részesül.»[44]
Ha röviden összefoglaljuk a szolidaritás erkölcsi mérlegét, azt látjuk,
óvakodnunk kell attól, hogy benne lássuk az eszményi társadalmi
köteléket. Több benne az egoizmus, mint az altruizmus, több a félelem,
mint az erő. Gyakrabban elve a szolgaságnak, mint a szabadságnak.
Kedvez a birkaszellemnek és a «róka»-értelemnek az igazán emberi értelem
rovására; szüli és megóvja a csoporthazugságokat és megörökíti a hamis
kiválasztottakat; leggyakrabban megsemmisíti az igazi erőt a jól
szervezkedett középszerüségek erejével, mint a liliputiak lelánczolták
Gullivert parányi köteleik tömegével. Valamennyi erős egyéniség, amely
leghasznosabb mégis a társadalomra nézve, kevéssé rokonszenvezett a
szolidaritással.
Az individualista Descartes kárhoztatott minden igéretet, amelylyel
kisebbíti az ember a saját szabadságát,[45] vagyis minden zálogot,
amelyet a környező szolidaritásnak kell adnia.
Végezzük azzal, hogy igen nagy fentartással kell fogadnunk a
szolidaritást, mint társadalmi elvet. Izoulet _szimbiózisa_ vagy szerves
szolidaritása megmagyarázza a csordatársadalmak alakulását, amelyek
tudattalan kooperáczión alapulnak, amely az egyént oly szorosan
alárendeli a csoportnak, mint az élő organizmus a sejtet saját magának,
de nem magyarázhatja meg a haladottabb társadalmak alakulását és
létezését, amelyeket az jellemez, amit Bagehot «a szabad vitatkozás
uralmá»-nak nevez, továbbá az egyéni függetlenség érzete. A társadalmi
kötelék nem marad önönmagához mindig hasonlatos a történeti fejlődés
folyamán. Ugy tetszik, arra törekszik, hogy kevésbbé szilárd és kevésbbé
merev legyen. Elmondhatjuk róla ugyanazt, amit Guyau mond valahol[46] a
természetes szankcziókról, hogy ezek «mozgékony feszítőkötelek», amelyek
egyre lazábakká válhatnak, de soha teljesen el nem tünnek.
De Roberty _társadalmiságának_ (Socialité) vagy _társadalmi
pszichizmusának_ az elmélete épp úgy, mint Izoulet-é, a biológiai
elméletek csoportjába tartozik. De Roberty azt képzeli, hogy talált oly
tényt, amely «későbbi és más, mint az élet ténye, korábbi és más, mint a
szellemiség ténye», és ez a szocziológiának az igazi tárgya. Ez a tény
nem más, mint a _társadalmiság_, az egyetemes energia formája, mint a
fizikai, kémiai és fiziológiai energiák.
A társadalmi emberi egyén három tényező eredménye. Ezek a tényezők: 1. a
szervezet és különösen az agy; 2. a társadalmiság; 3. a tudat vagy
eszmeiség. – E három tényezőnek, de főként a két utolsónak egyesülése
hozza létre a kollektiv lelki élet megnyilatkozását. De Roberty azt
hiszi, hogy hipothézisével megmagyarázhatja azt a tényt, amelyet Sighele
vett észre, hogy az érintkezés, a csoportosulás, a tömörülés egyszerü
ténye már magában is alkalmas arra, hogy leszállítsa az egységek értelmi
szinvonalát és erkölcsi alapját, amelyekből az új csoport összetevődik,
akár alkalmi, akár maradandó ez az új csoport. Ez a tény onnan ered,
hogy a lelki egyén két tényező eredménye lévén, az élettani tényezőé és
a társadalmiságé, «valahányszor az összetettségből az alkatrészekre
megyünk, akár a biológiai alkatrészre, akár a társadalmiságra, mindig
hátrafelé megyünk».[47] Már most a gyülekezetekben egyedül a
társadalmiság működik; az egyéni agyműködés hirtelen megszünik. «A
tömegekben, – mondja De Roberty, – valahányszor igazi tömegműködésről
van szó, mindig úgyszólván fölelevenedik az őseredendő elem, a kollektiv
elem, és ez a tényező uralkodik az összetett eredményen (a társadalmi
egyénen). Gyorsan észrevehető ez jellemző tünetekből, aminő a társadalmi
ösztönök, a kollektiv szenvedélyek szabadabb játéka, és főként a
felelősség hiánya. Épp így vagyunk a fennálló testületekkel is, amelyek
a hatékony személyes felelősséget az illuzórius kollektiv felelősséggel
helyettesítik, vagy amelyek vagy így vagy úgy kibújnak a tudás és az ész
ellenőrzése alól. És itt van talán a titka az elmosódó anarchista (vagy
inkább autarchista) törekvések végül való felsőbbségének is az elmosódó
kollektivista törekvések fölött.»[48]
De Roberty elméletét, bármily szellemes is különben, nem tartjuk
kielégítőnek. Először is, bizonyos erkölcsi és társadalmi monizmust
tételez föl, amely egyik oldala volna csak az egyetemes monizmusnak.
Ebben a monizmusban az összeütközések mulékonyak volnának csak, a
kollektiv pszichizmus és az egyéni pszichizmus összeütközése, De Roberty
szerint, nem lehetne gyökeres és végleges jellegü. – Ez a monizmus, – a
mi véleményünk szerint, – tisztára agyrém csupán. A tények a társadalmi
világban mindenütt megoldhatatlan ellentétek létezéséről tanuskodnak.
Mindenütt összeütközések vannak: összeütközések különböző társadalmi
körök és különböző társadalmi befolyások között; de főként összeütközés
van a kollektiv és az egyéni pszichizmus között is, és ez az
összeütközés, ahelyett, hogy gyöngülne, inkább élesedni látszik a
czivilizáczió menetével. Ez az összeütközés megoldhatatlan és a
kollektiv pszichizmus természetéből folyik, amely lényegénél fogva
barátja az egyformaságnak és ellensége az egyéni különféleségnek.
Másrészt, ez a különféleség is megoldhatatlan. Nem akadályozhatjuk meg,
hogy minden egyes emberi egyén ne legyen – Leibniz gondolata szerint –
egy-egy teljességgel különleges és eredeti nézőpont, amely a társadalmi
világra nyilik; nem akadályozhatjuk meg, hogy meg ne különböztesse magát
minden egyes emberi egyén más _én_-ektől és a környező névtelen
társadalmiságtól. Különben is Sighele megjegyzése szerint, az egyén
tudata oly világossági fokot képvisel, amely némelyeknél nagyon is
fölötte van a homályos társadalmi tudatnak. Ez utóbbi hiába elnyomó, az
egyéni eredetiséget nem fogja elfojtani. Minden egyéni agyműködés a maga
módján fogja fel a régebbi és a környező társadalmi folyamatot, a maga
módján foglalja össze és haladja felül.
Miszerintünk a lelki erőnek azok a középpontjai, amelyeket egyéneknek
mondunk, soha sem olvadnak bele a «társadalmiság» alaktalan
harmóniájába.
Más gyöngéi is vannak De Roberty elméletének. Mit ért De Roberty
valójában a «társadalmiság» alatt, amely szerinte a szocziológiának
igazi tárgya?
Ez a társadalmiság nagyon hasonlít holmi entitáshoz. Az egyéni
pszichizmust a kollektiv pszichizmus funkcziójaként magyarázni, nem
egyéb, mint _obscurum per obscurius_ (homályost még homályosabbal)
magyarázni. Mikor De Roberty világosabb fogalmat akar nyujtani a
«társadalmiság»-áról, kénytelen az egyéni lélektanból kölcsönvett
kifejezéseket használni.
Herbert Spencer szintén monista, úgy, mint De Roberty. Ő szerinte a
társadalmak teremtő ténye az _alkalmazkodás_ egyetemes törvénye. Spencer
meghatározása szerint a társadalmi élet nem egyéb, mint belső és külső
kapcsolatok egymásnak való megfelelése, egymáshoz való állandó
alkalmazkodása. De Spencer ebben a berendezkedésben csak egy irányt
fogad el, azt, amely a belső kapcsolatokat a külső kapcsolatok jármába
hajtja. A belső alkalmazkodás teljességgel alá van rendelve a külső
alkalmazkodásnak. Ennélfogva a társadalmi ellentétek, és különösen az
egyén és a kollektivitás összeütközése, nem lehetnek csak mulékonyak. A
dolgok alapján és végén harmónia, egység van.
Nem fogadjuk el ezt a monizmust sem, csak úgy, mint De Roberty
monizmusát, még pedig ugyanazokból az okokból. Azt hiszszük, az _én_-ek
tapasztalatilag adott különféleségének következtében, hogy valamely
szempontból mindig harcz lesz ezek között az _én_-ek között, és hogy
ennélfogva az _én_ tökéletes alkalmazkodása külső környezetéhez – álom
csupán. Spencer azt hiszi, hogy az öszszeütközések meg fognak szünni, és
hogy eljön az az idő, amikor a belső alkalmazkodás nem lesz egyéb, mint
a lény külső alkalmazkodásának viszfénye. A mi véleményünk szerint, a
belső alkalmazkodás sohasem lesz visszavezethető a külső
alkalmazkodásra. Ellenkezőleg, e kétféle alkalmazkodás gyakran
ellentétes. Az egyén, főként ha értelmileg és erkölcsileg felsőbbrendü,
úgy juthat el csak a belső alkalmazkodáshoz – vagyis a békéhez saját
magával, – ha harczolt saját miliője ellen; és saját miliője ellen azért
harczolt, mert azt hitte, hogy ez a harcz jó volt. Ha nem tette volna
ezt, azt hitte volna, hogy megcsonkítja saját lényét; benső lényében a
harcz állapotát teremtette volna meg, s ezért inkább választotta a
harczot a külső világgal.
Egyébként, mikor a miliőhöz való alkalmazkodásról beszélünk, nagyon is
egyszerüsítjük a kérdést. Az egyén körül nemcsak _egy_ miliő van;
mili_ők_ vannak körülötte, különböző és ellenlábas társadalmi körök,
amelyek összefonódnak és egymás ellen küzdenek. Melyik az a miliő,
amelyet az egyén ki fog választani a maga számára, hogy alkalmazkodjék
hozzá?
Erre csak egy választ adhatunk. Az, amely legjobban fog alkalmazkodni
saját benső törekvéseihez, saját egyéni életakaratához. Ime, tehát a
belső az, amely itt a külső alkalmazkodásnak az elve. H. Spencer
teljességgel mechanikus elmélete hamis még annyiban is, amennyiben
teljességgel félreismeri az eszmei elemet, azt az elemet, amely «főként
a szocziológiában, mint De Roberty megjegyzi, legalább is annyira
átalakítja és idomítja a természetet, mint amennyire a természet
átalakítja és idomítja őt magát».[49]
Nietzsche csodálatosan kiemelte a mechanikai passzivitásnak azt a
bélyegét, amely hozzátapad H. Spencer szocziológiájához. Spencerről
szólván, tiltakozik «ez ellen az angol mechanizmus ellen, amely a
mindenségből oktalan gépet csinál».[50] «Egyre jobban elnyomják, –
mondja más helyütt, – az alapvető fogalmat, az _aktivitás_ fogalmát.
Előtérbe tolják az «_alkalmazkodási képességet_», amely másodrendü
aktivitás, egyszerü «reaktivitás». Sőt mi több, az életet magát is úgy
határozták meg, mint egyre hatékonyabb belső alkalmazkodást a külső
körülményekhez (Herbert Spencer). De ekként teljesen félreértették az
élet lényegét, _a hatalom akarását;_ szemet hunynak egy spontán, támadó,
hódító, bitorló, átalakító rend őreinek alapvető uralkodása előtt, amely
rend szünetlenül új magyarázatokat és új irányításokat ad, miután
alávetette előbb nekik az alkalmazkodást. Igy aztán tagadják a
legnemesebb funkcziók szuverénitását, azokét a funkcziókét, amelyekben
az élet akarása tevékenyen és formálóan nyilvánul meg. Emlékezhetünk rá,
hogy Huxley mennyire helytelenítette Spencer «adminisztrativ
nihilizmusát». Csakhogy Spencernél egészen más dologról is szó van, mint
adminisztráczióról.»[51]
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A szocziológia vázlata - 04
  • Parts
  • A szocziológia vázlata - 01
    Total number of words is 3616
    Total number of unique words is 1631
    23.2 of words are in the 2000 most common words
    32.8 of words are in the 5000 most common words
    39.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szocziológia vázlata - 02
    Total number of words is 3544
    Total number of unique words is 1655
    23.0 of words are in the 2000 most common words
    32.2 of words are in the 5000 most common words
    38.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szocziológia vázlata - 03
    Total number of words is 3722
    Total number of unique words is 1670
    23.8 of words are in the 2000 most common words
    33.5 of words are in the 5000 most common words
    38.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szocziológia vázlata - 04
    Total number of words is 3794
    Total number of unique words is 1644
    23.0 of words are in the 2000 most common words
    33.3 of words are in the 5000 most common words
    39.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szocziológia vázlata - 05
    Total number of words is 3730
    Total number of unique words is 1729
    22.9 of words are in the 2000 most common words
    32.8 of words are in the 5000 most common words
    38.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szocziológia vázlata - 06
    Total number of words is 3605
    Total number of unique words is 1721
    21.4 of words are in the 2000 most common words
    32.5 of words are in the 5000 most common words
    38.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szocziológia vázlata - 07
    Total number of words is 3656
    Total number of unique words is 1715
    23.5 of words are in the 2000 most common words
    33.8 of words are in the 5000 most common words
    39.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szocziológia vázlata - 08
    Total number of words is 3662
    Total number of unique words is 1652
    23.8 of words are in the 2000 most common words
    34.1 of words are in the 5000 most common words
    39.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szocziológia vázlata - 09
    Total number of words is 3698
    Total number of unique words is 1760
    23.5 of words are in the 2000 most common words
    32.7 of words are in the 5000 most common words
    39.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szocziológia vázlata - 10
    Total number of words is 3638
    Total number of unique words is 1688
    24.2 of words are in the 2000 most common words
    34.8 of words are in the 5000 most common words
    41.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szocziológia vázlata - 11
    Total number of words is 2203
    Total number of unique words is 1094
    27.8 of words are in the 2000 most common words
    36.7 of words are in the 5000 most common words
    42.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.