A szocziológia vázlata - 07

evoluczióban, amelyet filozófiai entitássá emeltek, s amely független a
tényektől, előbbvaló és följebbvaló, mint az egyének. – Sok aktuális
társadalmi filozófia és különösen Marxnak a filozófiája, nem kerülte ki
ezt a szirtet. Marx, czúfolván Proudhon franczia idealizmusát és a
gondviselés fogalmához való folyamodását, valahol ezt mondja: «A
gondviselés az a gőzmozdony, amely nagyobbat lendít Proudhon filozófiai
batyúján, mint tiszta és elgőzölgő esze.»[91] Valóban el kell ismernünk,
hogy a hégeli és marxi filozófiában az _evoluczió_ épp oly kényelmes, de
épp oly felszines szocziológiai magyarázó eszközül szolgál, mint
Proudhonnak a gondviselése.

II. FEJEZET. A társadalmi evoluczió megértésének két módja.
Különbséget kell tennünk a társadalmi evoluczió elképzelésének két
lehető módja között.
Vannak tárgyilagos törekvésű szocziológusok, pl. Durckheim, akik
valamely társadalom vagy társadalmi forma evoluczióját teljesen gépies
és külsőleges dialektika szerint igyekeznek vázolni. Mások ellenben,
főként azok, akik, mint Tarde, alárendelik az evoluczió törvényeit az
okozatosság törvényeinek, teleológikus és ideologikus dialektika alapján
fogják fel ezt az evolucziót.
Az első esetben, meghatározott társadalmi tényekből, szokásokból,
meggyőződésekből, stb. indulnak ki, és ezeket kombinálván, iparkodnak
megmagyarázni más társadalmi tények alakulását és evoluczióját, amelyek
az előbbieknek eredői. Jó példáját találjuk ennek a dialektikának abban
a czikkben,[92] amelyben Durckheim megpróbálja megmagyarázni, hogy a
kezdetleges emberiség három társadalmi tényéből: a _totemben_ való
hitből, a _tabuban_ való hitből és a havitisztulás _tabu_ jellegében
való hitből, az idők során kifejlesztett szinthézis alapján hogyan
támadt először is a totem-hivő törzs exogámiája (vagyis más törzsből
való házasodása) és azután mint ennek az exogámiának egyik
következménye: a vérfertőzés tilalmának ma létező erkölcsi parancsa.
Ime, semmi teleológia, semmi ideológia; semmi más, mint egy társadalmi
tény keletkezése más társadalmi tények segítségével. «Ily módon, – írja
Durckheim, – elkerüljük annak a módszernek a tévedését, amely úgy fogja
fel a társadalmi tényeket, mint meghatározott fogalmak logikus és
teleológikus kifejlesztését. Hiába analizáljuk a rokonsági
kapcsolatokat, _in abstracto_, nem találunk bennök semmit, ami oly
mélységes összeférhetetlenséget vonna maga után egyrészt köztük,
másrészt a nemi kapcsolatok között. Azok az okok, amelyek ezt az
antagonizmust meghatározták, a rokonsági kapcsolatokon kivül esők. A
_kollektiv képzeteknek ez a kialakulása_, ami a szocziológiának is
tárgya, nem abban áll, hogy bizonyos alapeszmék fokozatosan
megvalósulnak, amelyeket eleinte tapasztalásból merített képzetek
elhomályosítanak és elfátyoloznak, amelyek azonban lassacskán
megszabadulnak ez utóbbiaktól, hogy mindegyre tökéletesebben
kialakuljanak. Ha új állapotok állnak elő, ez «jórészt azért történik,
mert régi állapotok csoportosultak és kombinálódtak… Az eredő valóban
több, mint ok, és inkább magyarázatra szorul, mintsem magyaráz. A mi
erkölcsi felfogásunk oly erkölcsi szabályokból ered, amelyek szemünk
láttára érvényesülnek.»
Vajjon a társadalmi evoluczió elképzelésének e két módja közül melyiket
kell választanunk? Durckheim tárgyilagos és gépies dialektikus
módszerét, avagy azoknak az ideológikus módszerét, akik azt hiszik, hogy
minden társadalmi evoluczió mélyén eszme van, amely kifejlődik,
megtisztul és kiszélesedik; czél van, amely eleinte homályos és
úgyszólván fátyolozottan valósul meg és csak fokozatosan alakul ki
tisztán? A mi véleményünk szerint lehetetlen száműzni a szocziológiából
az _eszmét_, mint tényezőt, a _czélt_, mint tényezőt, a szó teljesen
viszonylagos értelmében.
A legvégső elemzés szerint eszmék és czélok vezetik a társadalmi
fejlődést, eszmék, amelyek eredetükkor homályosak, de idővel egyre
jobban tudatosakká válnak.
Durckheim maga is elismeri ennek az eszmei és czélszerűségi tényezőnek a
lappangó meglétét. Miután kimutatta, hogy a totemes meggyőződések hatása
alatt a törzs tudatának sikerült a _clant_ a vallási és erkölcsi élet
területévé fejleszteni és az exogámiát elrendelni, amely módot nyujtott
az egyéni érzékiségnek arra, hogy a clanon kívül elégüljön ki, Durckheim
hozzáteszi: «Kétségtelen, hogy a szenvedély és a kötelesség közötti örök
ellentét talált volna módot minden esetre arra, hogy érvényesüljön, de
más formát keresett volna. Nem a nemi élet keretén belül választotta
volna ki, hogy úgy mondjuk, támadó pontját.» Ez a vallomás más-e, mint
valamely czélszerűségi elv kertelő elismerése? Vajjon nem valamely
czélszerűségi gondolat vagy öntudatlan érzés diktálta-e a clannak az
exogámia parancsát, mintha ebben látta volna egyik nélkülözhetetlen
eszközét saját biztosságának és boldogulásának? Az exogámia létjoga, még
Durckheim hipotézise szerint is, voltaképpen czélszerűségi és vitális
parancs lett volna.
A teleológiát tehát véleményünk szerint bajos volna teljesen
kiküszöbölni a szocziológiából, föltéve, hogy a szónak nem _erkölcsi_
értelmet tulajdonítunk, ami szükségképpen mindig konvenczionális valami,
hanem vitális értelmet.
Ehelyütt megjegyezzük egyébként, hogy Durckheimnek állítólag tárgyilagos
dialektikája voltaképp sokkal kevésbbé tárgyilagos, mint ő maga véli,
sőt néha meglehetősen veszedelmes is. Durckheim czikke, amelyet az imént
idéztünk, jórészt Fraser _(Totemism)_ adatain épült, aki akkor elfogadta
a totemes clan exogámiáját.
Ma, Fraser, a _Fortneightly Review_ (1899) egy czikkében: _The Origin of
Totemism_ (A totemizmus eredete) és _Observations on central-australian
Totemism_ (A középausztráliai totemizmusról) czímű munkájában rátér újra
régi elméletére és teljesen felforgatja, legalább is amennyiben a
totemes clan exogámiájára vonatkozott. Szerinte ma az az igazság, hogy:
«A totemes csoport, hagyományainak megfelelően, valószínűleg _endogám;_
sőt néha kötelező is ugyanazon csoport tagjai között a nemi
kapcsolat.»[93] A totemes clannak ez az újabb magyarázata, ha pontos,
nyilván teljesen lerontja Durckheim elméletét, amelynek az az
alapgondolata, hogy: «az exogámia kötelező a totemes clanra nézve.»
A két dialektika, az úgynevezett tárgyilagos és az ideológus és
teleológikus dialektika közül mi már csak inkább a másodikat fogadjuk el
biztosabb módszernek a társadalmi evoluczió rekonstrukcziójának
munkájában.

III. FEJEZET. Az utánzás és a vele kapcsolatos törvények.
Mikor a társadalmak életéről beszélünk, egyszerre számba kell vennünk
úgy az okozatosság, mint az evoluczió törvényeit. Az utóbbiak alá vannak
rendelve az előbbieknek. Vizsgáljuk meg tehát az okozatosság
főtörvényeit, az evoluczió törvényeivel együtt, melyek az előbbieknek
következményei.
Tarde az okozatosságnak három főtörvényét állítja fel. Ezek: 1. az
utánzás törvénye; 2. az ellenkezés törvénye; 3. az alkalmazkodás
törvénye. E három törvény szerint hatnak és hatnak vissza egymásra
kölcsönösen az egyéni tudatok a társadalmi életben.
A találékonyság és az utánzás korrelativ kifejezések. A társadalmi
átalakulások oka egyéni kezdeményezésekben rejlik, amelyek ezernyi meg
ezernyi példában utánozódván és ismétlődvén, megújítják a világ
ábrázatát. Alig lehet eléggé értékelni az utánzásnak ezt a halmozó és
sokszorozó hatását. Balicki megjegyzi, hogy az az izgató hatás, amelyet
a nem egyenlő és egymás fölé rendelt csoportok egymásra tesznek, nem
kölcsönös sugallásnak a hatása, hanem egyoldalú sugallásé, egyfelől
presztizs és tekintély, másfelől jelentéktelenség és alázatosság állván
egymással szemben. Tarde szerint az utánzás törvénye felülről lefelé
hat; de kivételesen alulról fölfelé is hathat. Egyébként az utánzások
kereszteződnek; ugyanaz az ember lehet bizonyos szempontokból feltaláló,
más szempontokból pedig utánzó.
Nietzsche felfogásában az egyéni kezdeményezésekről nem egy analógia van
Tarde felfogásával. De Nietzsche Tardenál mélyebben, véglegesebben
megkülönbözteti a kezdeményezőket és az utánzókat, a találékony
szellemeket és a nyájösztönű természeteket. Egybevág ez voltaképpen az
urak és rabszolgák nietzschei megkülönböztetésével. Az «úr», a nemes
természet, meg tudja ragadni a kezdeményezést anélkül, hogy egy
pillanatig is tartana mások véleményétől, mert – így mondja Nietzsche –
az «uraknak» az a mivoltuk, hogy _értékeket teremtenek;_ ellenben a
nyájösztönös szellemek nem tesznek szert csak oly értékre, amelyet
másoknak köszönhetnek. Megvárják mások ítéletét, hogy ők maguk is
ítéletet formáljanak. Ez a szolgaságnak talán legnyomorultabb formája.
«Csodálatos atavizmusnak kell tulajdonítanunk azt a tényt, – mondja
Nietzsche, – hogy a közönséges ember, még ma is, _várja_ másoknak róla
való véleményét, hogy aztán ösztönszerűen alá vesse magát e véleménynek;
még pedig nemcsak a «jó» véleménynek, hanem még a rossz és igaztalan
véleménynek is (gondoljunk csak arra a tömeges értékelésre és
önlebecsülésre, amelyben a jámborkodó asszonyok részesülnek gyóntatójuk
részéről, és amelyben általában a hivő keresztény részesül egyháza
részéről.»[94]
Miután általánosságban jeleztük az utánzás tényét, lássuk most, melyek a
társadalmi evolucziónak vele kapcsolatos törvényei. Ezek a törvények a
következők: 1. a szokásnak divattá válása; 2. az egyoldalúságnak
kölcsönösséggé válása; 3. a visszatérhetetlenség törvénye a
történelemben; 4. a fokozatos asszimiláczió törvénye.
Az utánzás erejét könnyű megállapítani a kezdetleges társadalmakban.
Vannak szocziológusok,[95] akik fölvetették azt a kérdést, vajjon az
utánzás ereje nem csökken-e a czivilizáczió növekvésével? Nem kevesebb-e
az utánzás a modern társadalmakban, mint a kezdetleges társadalmakban? A
felelet nem nehéz. Az igazság az, hogy az utánzás nem kevesebb, hanem
másforma. Kevésbbé utánozzuk elődeinket, de jobban utánozzuk
kortársainkat, különösen az idegeneket. Kevesebb embert utánozunk
mindenben, de többet utánozunk valamiben… Szóval, a _divat_ uralma
foglalta el a _szokás_ uralmának a helyét. A divat és a szokás harcza
rejlik tán a mélyén minden harcznak a konzervativ és a liberális pártok
között. Tarde, aki a szokás divattá válásának ezt a törvényét
felállítja, megjegyzi azt is, hogy igaz, hogy a divat maga is szokássá
igyekszik jegeczesedni, s így talán ama _ricorsi_ egyikével állunk
szemben, amelyekről Vico beszél. Azt hiszi Tarde, hogy bizonyos fajta
ritmus naturalizálni törekszik az importált czikkeket, az idegenből
eredő szokást felruházni igyekszik az autochton gyakorlás erejével, s
ekként a kozmopolitizmusból igyekszik bennünket átvezetni a
tradiczionalizmusba. Ezzel szemben Durckheim azt állítja, hogy az a
társadalom, amely egyszer kiszabadult már a tradiczió tekintélyének
jármából, soha többé nyakába nem veszi ezt a jármot.
A mi véleményünk szerint Tarde ellen fel lehetne hozni azt az
ellenvetést, hogy van sok olyan divat, amely eltünik, alighogy
megszületett, és nem ér rá szokássá kristályosodni.
Az evolucziónak az utánzással kapcsolatos egy másik törvénye _az
egyoldalúságnak kölcsönösséggé való válása_. Az utánzásnak az a hatása,
hogy végül kölcsönös kapcsolatokká alakítja át az egyoldalú
kapcsolatokat.
A háború például eredetileg nem volt egyéb, mint embervadászat,
valakinek, aki nem tud védekezni, egy békés törzsnek valamely rablóhorda
által való elpusztítása vagy elűzése. Az udvariasság kötelességei nem
voltak kölcsönösek az emberek között; kölcsönösség nélkül övezték
hódolattal és tisztelettel a főnököket, földesurakat vagy királyokat.
Nem volt felvilágosítás, sem kölcsönös megvitatás, hanem a főnök és
papok egyedül gyakorolták a parancsolás és a dogmatizmus monopóliumát.
«Hogyan engedett helyet, – kérdezi Tarde, – az embervadászat az emberi
háborúnak, a hiszékenység a szabad vizsgálódásnak és a dogmatizmus a
kölcsönös felvilágosításnak? az engedelmesség a szabad beleegyezésnek és
az abszolutizmus az önkormányzatnak? a privilégium a törvény előtti
egyenlőségnek, a donáczió vagy a lopás a cserének? a szolgaság az igazi
kooperácziónak? és végül a kezdetleges házasság, amely a nő
eltulajdonítása volt, minden kölcsönösség nélkül, a mai házasságnak,
amely a férfinak a nő által és a nőnek a férfi által való
eltulajdonítása? Válaszom ez: az utánzásnak minden formájában való lassú
és elkerülhetetlen hatása következtében.»[96]
A felsőbbnek tömeges utánzása az alsóbb által általánosította az
előbbinek privilégiumait. Az a szükséglet, hogy utánozzuk a felsőket,
hogy épp úgy higyjenek bennünk, épp úgy engedelmeskedjenek, épp úgy
szolgáljanak nekünk, mint neki: mérhetetlen erő volt, amely lassan
létrehozta azokat az átalakulásokat, amelyeket látunk. A népfelség,
amint ma érvényesül, nem egyéb, mint ezernyi példányban való
megsokszorozódása a monarchikus felségnek, és ez utóbbi példája nélkül,
amely különösen XIV. Lajosban testesült meg, ki tudja, vajjon egyáltalán
kigondolható lett-e volna?
Egy harmadik törvény, amelyet az utánzás korolláriumának kell
tekintenünk, a visszatérhetetlenség törvénye a történelemben.
Tarde szerint az, ami a társadalmak történetében lényeges,
_visszatérhetetlen_, vagyis nem ismétlődhetik megfordított sorrendben. –
Valamely létező társadalmi evoluczió visszatérhetetlen, mert az oly
tények, aminő például a monopóliumról a kereskedelmi szabadságra, a
szolgaságról a szolgálatok kölcsönösségére való áttérés az utánzás
törvényeinek korolláriumai. Vagyis, ezek a törvények megszünhetnek
részben vagy teljesen működni és ez esetben valamely társadalom részben
vagy teljesen kimulik, de a törvények nem fordulhatnak fel. Tegyük hozzá
ehhez, hogy az utánzás áramlásai kereszteződnek és egymásba olvadnak,
hogy úgy mondjuk, maguk között. És ez az összebogozódás soha többé nem
oldható fel. Ha azt akarjuk feltételezni, hogy feloldódtak, akkor a
czivilizáczió teljes felfordulását, teljes kataklizmáját kellene
elfogadnunk.
Foglalkozzunk most röviden az evolucziónak egy másik törvényével, amely
szintén az utánzás törvényének korolláriuma. Ez a fokozatos
asszimiláczió törvénye a társadalmakban.
Tarde szerint, az utánzások felhalmozódása következtében a társadalmi
élet jelenségei egyöntetüségre törekszenek. Példa erre a férfi és női
ruházat, amely miután hajdan nagyon differencziálódott volt úgy
szabásban, mint szövetben a népesség különböző osztályai és az ország
különböző tartományai szerint, egyre jobban törekszik immár az
egyöntetüségre.
Tarde szerint ez a törvény érvényes a társadalmi tevékenység minden
ágában, sőt átalakítani igyekszik még a versenyt és a küzdelmet is, ezek
különböző formáiban. «Az utánzás következtében, amelynek kisugárzása
szakadatlanul és titkon működik, hogy úgy mondjuk, a társadalmi mező
kiszélesítésére, a társadalmi jelenségek kiszélesednek és részt vesz
ebben a mozgásban a háború is. Végtelen sok, igen apró, de igen
elkeseredett háború után kis törzsek között, sokkal kisebb számú,
valamivel nagyobb háborúk következnek, de más kevésbbé gyülölködők, kis
városok, majd pedig nagy városok között, még később növekvő népek között
és végül elérkezünk oly korszakhoz, amelyben nagyszabásuak, de igen
ritkák az összeütközések, minden kegyetlenség nélkül, a nemzeti
kolosszusok között, amelyek már nagyságuknál fogva is békeszeretők.»[97]
«A verseny, ez a gazdasági és többé már nem politikai jellegü társadalmi
ellenkezés, ugyanezt a törvényt követi. Mint a háború, a verseny is
kicsiből nő nagygyá, igen számos kicsiből igen kevés számú nagygyá…»
A társadalmi harcz harmadik nagy formája, a _vitatkozás_, szintén ugyane
törvény szerint fejlődik… Apró kotériák, apró törzsek, apró egyházak,
apró fórumok, apró iskolák szóharczai helyét nagy polémiák után egypár
nagy pártnak, egypár nagy parlamenti csoportnak, egypár nagy filozófiai
vagy művészeti iskolának az ellentétessége foglalja el, amelyek felséges
csatákat vívnak egymással.[98]
Ezért van az, hogy bizonyos társadalmi dolgok: dogma, szólásmód,
tudományos elv, erkölcsi rovás, ipari eljárás, stb. utánzó ismétlés
folytán geometriai arányban igyekeznek terjeszkedni, a társadalmi
hatások és kölcsönhatások tere mindjobban bővül, az ellenkezések
kiszélesedve elgyengülnek és úgy látszik, az emberiség egyszerre
megbékülés és általános egyöntetűség felé halad.
Ezzel végeztünk a fejlődés különböző törvényeivel, melyek mindmegannyi
korollariumként kapcsolódnak az utánzás alaptörvényéhez. Az utánzással
kapcsolatban érdekes tanulmányt lehetne még folytatni. Meg kellene
vizsgálni, hogy melyek kedvező vagy kedvezőtlen feltételei az utánzó
sugallásnak, melyet egyik lélek a másikra gyakorol. Tarde
utánzás-elméletét érdekes és pontos vizsgálattal egészítette ki, melyet
az utánzás problémája e szubjektiv szempontjának szentel.[99]
Tarde megvizsgálja a lelki kölcsönhatás különféle: fizikai, élettani,
vagy pszichológiai feltételeit, vagyis egyik lélek hatását egy másik
lélekre. Hogy melyek a távolság, a kor, a nem, a termet, a fizikai
energia, az egészség, a faj ama feltételei, melyek az utánzás társadalmi
jelenségében hatással vannak egyesek szuggesztivitására és mások
szuggesztibilitására? Nem követhetjük Tarde-ot érdekes fejtegetéseiben,
melyeket e kérdéseknek szentel. Csak azokra az individualista
következtetésekre mutatunk rá, amelyek a következő idézetből bontakoznak
ki: «Magasabb szuggesztivitás kiváltsága nem kapcsolódik állandó módon
egyetlen fajba; koronként vándorol és ama történeti körülményektől függ,
melyekben ez vagy az a faj részesedett. Ebből következik az is, hogy
adott pillanatban az a tény, hogy magasabb tekintélyü fajhoz tartozik,
szuggesztivabbá, befolyásolhatóbbá, az eszmék és cselekedetek
terjesztésére alkalmasabbá teszi az embert. De ez a magasabb
szuggesztivitás, mely a fajtól függ, mindinkább alá van rendelve annak,
mely egyéni felsőbbségből ered. Tegyük hozzá: ha nincs faj, mely arra
született, hogy folyvást feltaláljon, hogy parancsoljon és tanítson
minden tekintetben és örökké, épp így állandó és föltétlen egyéni
fensőbbség sincs. Aki köztünk a legtudósabb, az is tanulhat valamit a
legtudatlanabbtól, példát vehet a legjobb is valamiben a legrosszabbtól.
Azt is látjuk, hogy fejlődő társadalomban a parancsolás épp úgy, mint az
engedelmesség széttagolódik és így mindinkább kölcsönös lett. Az
általánosított munka és csere folytán mindegyikünk szolgálója azoknak,
akikért dolgozik és ura azoknak, akik érte dolgoznak.[100]

IV. FEJEZET. A társadalmi ellenkezés és differencziáltság törvényei.
A találékonyság és az utánzás nem egyedüli teremtő erői a társadalmi
fejlődésnek. Az utánzás áramlásai ellenkeznek egymással; az egyének
agyában közvetítik és meghatározzák az alkalmazkodást, mely önmaga új
utánzó áramlásoknak lesz kiinduló pontja.
Az ellenkezés vagy küzdelem nem kevésbbé szükséges törvény, mint az
utánzás. Tanulmányozni fogjuk természetét és hatásait.
A társadalmi ellenkezés Tarde szerint három fajta: _sorozatos,
fokozatos_ és _iránybeli_ vagy jelképes ellenkezés.
A sorozatos ellenkezés minőségbeli jelenség, mely egymást követő
ellentétes változatokat mutat. – A sorozatos ellenkezés egyik példája
azokban az evolucziókban és kontraevolucziókban állana, azokban a
_ricorsi_-ban, melyeket bizonyos társadalomtudósok a társadalmi
jelenségek menetében elképzeltek. A fokozatos ellenkezés mennyiségbeli
természetü ellenkezés. Szaporodásnak vagy csökkenésnek, növekedésnek
vagy apadásnak, emelkedésnek vagy esésnek nevezhetnők. Például: a
bünözés, az öngyilkosság, születés, házasságkötés bizonyos fajtájának
emelkedése vagy esése, stb. Végül az az ellenkezés, melyet Tarde
iránybeli vagy diametriális ellenkezésnek nevez, összeütközés két
ellentétes erő között, melyek egyidejüleg életért és befolyásért
küzdenek.
Maguk az iránybeli ellenkezések kétfélék lehetnek: külsők vagy belsők.
Külső ellenkezéseknek nevezhetjük ama törekvések ellenkezését, melyek
több ember, vagy több embercsoport között vannak. Bensőknek azokat az
ellenkezéseket nevezzük, melyek ugyanegy ember különféle törekvései
között támadnak.
A külső ellenkezések egyáltalában nem azonosok a benső ellenkezésekkel.
Egy szóval e kétfajta küzdelem összeférhetetlen. Valójában, mondja
Tarde, «csak amikor vége a benső küzdelemnek, amikor az egyén két
ellentmondó befolyás között ránczigálódva már választott, bizonyos
véleményt vagy bizonyos elhatározásért inkább elfogadott, mint egy
másikat, amikor tehát így békét teremtett önmagában, akkor lesz a harcz
lehetséges közte és azok között az egyének között, akik vele
ellentétesen választottak.[101]
Tarde szerint az ellenkezés e három alakjának, a sorozatos, fokozatos és
iránybeli ellenkezésnek, csak esetleges, nem állandó és nem szükségszerü
a karaktere. Rosszul tennők, ha azt tennők, hogy az emberi
czivilizáczióban a sorozatos ellenkezések örökké ujjászületnek (Vico
_ricorsi_-ja), vagy hogy a szaporodásnak és csökkenésnek, a növekedésnek
és apadásnak szükségszerüek a váltakozásai. A szükségszerü regresszió
nem több, mint amennyi a szükségszerü visszatérhetőség.
Végül, Tarde szerint, hasonlókép rosszul tennők, ha azt hinnők, hogy a
társadalmak fejlődésében az iránybeli ellenkezések szükségesek és
örökkévalók. Tarde szerint az ellenkezés nem más, mint egy átmeneti
időszak, az utánzás és alkalmazkodás között. Csak negativ szerepet
játszik. Találékonyság és a találékonyságból eredő utánzó terjeszkedés
nélkül, melyek nem önzések keveredéséből, hanem amaz ösztönös
rokonszenvből származnak, mely társas lényekké teszi az embereket, a
verseny tehetetlen és káros. A küzdelem szintén ideiglenes jellegü. A
harczok szétterjengenek és gyöngülnek. Eljön az ideje, amikor eltünnek.
A haladás abban áll, hogy az egymással ellentétes érdekek bonyolódott
vetélkedését összhangzó jogok szabatos elhatárolását váltja fel.
Azt hiszszük, hogy Tardenak a két első pontra vonatkozóan igaza van. De
nem hiszszük, hogy a czivilizáczióban megvolna akár a történelmi
_ricorsi_, akár a növekedés és csökkenés váltakozásainak
szükségszerüsége. Azt hiszszük, nincs rá ok, hogy az emberiség ismeret-
és vagyonmennyisége folyvást határtalanul ne gyarapodnék.
Hanem Tardetól eltérő véleményen vagyunk az _iránybeli_ ellenkezések
esetleges vagy szükséges karakterének kérdését illetőleg. Mi hiszünk ez
utóbbi módon értelmezett küzdelem szükségességében és örökkévalóságában.
A küzdelem addig nem fog eltünni, mig el nem tüntetik az egyének
különféleségét, ami igazán állandó és lerombolhatatlan. Ezer
különféleség folytán az egyének, bármi történjék is, továbbra is
szembeszállanak egymással, mintmegannyi felfegyverzett egoizmus,
megannyi megkülönböztetett és megmásíthatatlan hatalmi akarás,
megmásíthatatlan érdeke, szüksége és vágya, valamint amaz eredeti és
személyes módja szerint, melylyel felfogja és visszatükrözi a világot.
Ugy látszik, ezt maga Tarde is elismeri. «A társadalmi haladás, –
mondja, – nem az ellenségeskedésből ered, ha bizonyos formáját felölti
is, hanem a nagyravágyásból és a találékonyságot és az utánzást szülő
hajlamból.» De mi ez a nagyravágyás, amiről Tarde beszél, ha csak nem a
hatalomravágyásnak és a harcznak egy alakja? És melyik nagyravágyás nem
tételez fel ledöntendő akadályt, leverni való ellenséget? Szerintünk
Simmelnek van igaza Tarde-del szemben, amikor megengedi, hogy a küzdelmi
elem lényeges és megdönthetetlen jelleg a társadalmak életében.[102]
Nietzschenek igaza volt, amikor azt mondta, hogy «a gyülölet, irigység,
kapzsiság, uralomvágy hajlamait úgy kell tekintenünk, mint az élet
lényeges törekvéseit, mint valamit, aminek az általános életgazdaságban
mélyen és lényegesen bent kell gyökereznie.»[103]
A fejlődés semmiképpen sem mutatja, hogy az önzés és antagonizmus
csökkent volna az emberi kapcsolatokban. Ellenkezőleg, úgy látszik,
korunk jellemző vonása a kollektiv önzéseknek, fajok, osztályok, pártok,
testületek, stb. önzésének túlzó telítettsége. Fontoljuk csak meg azt a
példát, melylyel az angol egoizmus szolgált a délafrikai háborúban.
Azt hisszük, hogy a csoportok önzése soha sem volt jobban
felfegyverkezve, mint manapság. Ha megengedjük, hogy az egyéni tudat
megfinomult a fejlődés folyamán és megközelíthetőbbé vált amaz érzések
számára, melyek finomabbak és emberiebbek, mint a kezdetleges emberiség
érzései, a társadalmi tudat épp oly önző, épp oly nagyravágyó és kapzsi,
alkalomadtán épp oly zsarnoki és elnyomó, mint még soha.
A szolidaritás békéltető képességeiről beszélnek. De nem kell szem elől
téveszteni, hogy növekvő szolidaritásnak ellenségeskedés, csoportonként
jobban feltünő vetélkedés, valamint a csoporttal szemben való nagyobb
önzés felel meg. Nem kell, mint ahogyan már megjegyeztük, a
_szolidaritás_ szónak, amely közhelylyé vált, illuziót kelteni. Vilfredo
Pareto, egy mai gazdaságtudós, érdekes megfigyeléseket tett ez irányban.
«A kifejezések – mondja – a velük való használat folytán végül kezdik
elveszteni minden jelentőségüket. Ilyen kifejezés például a
«szolidaritás», mely jelenleg divatban van. A XVIII. század végén
«érzékeny»-nek kellett lenni, 1488-ban a «testvériség» volt nagy
becsben; azóta sokat csökkent hitele; most «szolidáris»-nak kell lenni.
Ezt a kifejezést, a vele való visszaélés folytán, mindenre kezdik
alkalmazni… Például a protekczionisták is a szolidaritásra hivatkoznak.
Azt erősítgetik, hogy a protektori jogok szolidárissá teszik a munkaadót
és a munkást. Szegény ártatlan lelkek, csak a szolidaritás szeretete
hajtja őket, hogy jogot kérjenek arra, hogy polgártársaik által
fizettessenek bért maguknak. Hallottam, amint egy igen képzett
személyiség nyilvános szónoklatban bizonyította, hogy a «tudomány nem
érdemli meg nevét, ha nem ébreszt szolidáris érzelmeket». Ezek szerint a
geometria nem tudomány, mert benne nehéz volna a legcsekélyebb hatást is
felfedezni a «szolidaritás»-ra. Különben melyik nyilvános szónoklatból,
a legjelentéktelenebb felköszöntőtől kezdve a miniszter beszédéig,
hiányzik a «szolidaritás» kifejezés? Azok az emberek, akik alkalmazzák,
úgy látszik, elvesztették érzéküket a nevetségesség iránt és nincs többé
Voltaire, vagy Moliére, hogy eszükbe idézze.»
«Ujra meg kellene írni _Tartufe_-ot. Bizonyos, hogy napjainkban Tartufe
a szolidaritás nevében akarná elcsábítani Elmirát és kifosztani az
együgyü Orgont… A szolidaritás egyszerüen új elnevezés, melyet az egyik
legegészségtelenebb fajta egoizmusnak adtak.»[104]
Ne féljünk megvallani, hogy az ellenkezés és a küzdelem lényeges és
szükséges kategóriái a szocziális életnek. Emlékezzünk csak, mit mond
Machiavelli a szenátus és a nép közötti küzdelem hasznáról a római
hatalom kialakulását illetőleg.[105]
Van bizonyos igazság Durckheim paradoxonában, hogy «a bűn szükséges,
hogy az egész társadalmi élet alapfeltételeivel függ össze és éppen
ennél fogva hasznos»,[106] és van igazság Poletti axiomájában is, mely
szerint «a két haladás, a kártékony haladás és a munkás haladás,
összetalálkozása nem esetleges és nem sajnálatraméltó, hanem
elkerülhetetlen, és azt mutatja, hogy a bün és a munka, a bün és a genie
ugyanazon forrásokból merítik életerejüket.» Durckheim több megokolását
adja a kriminalitás e hasznos szerepének; ime egy a több közül: Vegyünk,
– mondja – ami lehetetlen, egy társadalmat, ahol nem követnek el többé
sem gyilkosságot, sem lopást, sem semmiféle merényletet az erkölcsök
ellen. Ez az állapot csak akkor állhat fenn, ha a társadalom
cselekedeteit a köztudat tulságosan egyhangulag, általános helyesléssel
fogadja. Aminek az a szomorú következménye, hogy e kollektiv tudat, mely
a kapott elégtételek folytán követelőzőbbé válik, szerfölött szigorúan
fogja elbirálni a legjelentéktelenebb erőszakos, gyöngédtelen, vagy
erkölcstelen cselekedeteket. Az emberek úgy fognak élni, mint egy
kolostorban, ahol halálos bűn hiján szőrcsuhára vagy böjtölésre itélik
őket a legmegbocsáthatóbb kis vétkek miatt. «Például a kiméletlen vagy
kiméletlenül végrehajtott szerződések, melyek csak közmegrovást vagy
polgári eljárást vonnak maguk után, gonosztettekké válnak… Ha tehát ez a
társadalom a biráskodás és büntetés hatalmával lesz felfegyverezve,
bűncselekményeknek fogja minősíteni ezeket a cselekedeteket és eszerint
fog ellenük eljárni…»[107] Igy tehát még a bűnnek is megvan az erkölcsi
haszna. Meggátolja, hogy a közvélemény a kollektiv tudat által tulságos
zsarnoki nyomást gyakoroljon az egyénre.