A szocziológia vázlata - 11

individualizmussal: az egyoldalú dogmatizmus, a társadalmi és erkölcsi
monizmus, amely felé, úgy látszik, visszatartózhatatlanul törekszik.
Tényleg tudjuk, hogy sok szoczialista hisz egy végső monizmusban, az
emberiség gazdasági és erkölcsi egyformává alakulásában. Ugy látszik,
maga Jaurés is elfogadja ezt a szempontot. A «nagy szoczialista békéről»
beszél, «az öszhangról, mely az erők és ösztönök összeütközéséből fog
támadni».[157] Ezek szép álmok. De azt is tudjuk, hogy minden
dogmatizmus és minden társadalmi egyformaság, minden egységes társadalmi
tan veszélyes az egyéni különféleségre, az egyén szabadságára és
függetlenségére; mert többé vagy kevésbbé egyenesen az a czéljuk, hogy
az egyénnek a köz számára való feláldozását követeljék. Szerintünk
ellentét van Jaurés individualista kiindulási pontja és végczélja: a
végső társadalmi monizmus között. Libertaire premisszából indul ki és
társadalmi miszticzizmus-féléhez jut el. Proudhonnak, akit Jaurés
költőnek és szofistának nevez, igaza van vele szemben, amikor a
különféleség és a harcz kategóriájának örökkévalóságát és
megváltoztathatatlanságát hirdeti. Alapjában Jaurés, kiinduló
individualista ihlete mellett is, Plato iskolájához tartozik. Nála a
szoczializmus végül visszanyeri ősi formáját: az egyén alárendeltségét a
köznek. – Ami minket illet: mi határozott ellenségei vagyunk minden
dogmatizmusnak, minden társadalmi monizmusnak, mivel azt tartjuk, hogy
mindezek az egyén függetlenségét és az egyéni energiát fenyegetik.
Szerintünk a dogmatizmus és monizmus rokonértelmüek az önkényuralommal,
a kényszerrel és a korlátozással. Minden társadalmi és erkölcsi
dogmatizmusnak az a törekvése, hogy zsarnoki legyen. Ezért volt igaza
Nietzschének, amikor tiltakozott ellenük a szépség ösztöne és a nagyság
ösztöne nevében. Ezek a dogmatizmusok felhatalmazzák a társadalmi
tudatot állítólag csalhatatlan szabályok nevében az egyéni tudat
önkényes ellenőrzésére és mindazoknak társadalmi vesztegzárba való
helyezésére, akik ellentétbe jutnak e szabályokkal. Nem mondjuk, hogy
mindezek a következmények benne vannak Jaurés szoczialista felfogásában.
De a nála kevésbbé liberális szellemek levonhatják belőle ezeket, és
ezek a következmények minden esetre a szoczializmus kebelén belül
veszélyt alkotnak az individualizmusra nézve.
Kell még néhány szót mondanunk azokról az érvekről, melyekre a
társadalmi dogmatizmus hivei hivatkoznak, társadalmi dogmatizmus alatt
értvén azok tanítását, akik feltételezik, hogy a társadalom léte előbbi
és elsőbbrendü az egyéni létnél.
A társadalmi dogmatizmus érdekében kétféle érveket hoztak fel: részint
_a priori_, részint _a posteriori_ érveket. A társadalmi dogmatizmusnak
ekként két faját lehetne megkülönböztetni: az _a priori_ társadalmi
dogmatizmusokat és az _a posteriori_ társadalmi dogmatizmusokat.
Az _a priori_ társadalmi dogmatizmus első és fő képviselője Plato, aki
az egységes társadalombölcselet örök tipusa marad. Plato, amint tudjuk,
az egység ráczionális eszméjére hivatkozik és azt hiszi, hogy ez az
eszme az egyéneknél magasztosabb, hogy náluk előbbvaló és felsőbbrendü.
Következésképpen az állam felsőbbrendü, mint a polgárok. Az állam
minden; az egyén semmi. Aristoteles leszállította ez érv értékét.
Megczáfolván Platót, kimutatja, hogy az egység eszméjének logikus
következménye oda vezetne, hogy az egyént inkább kell isteníteni, mint
az államot. «Sokrates, – mondja, – valóban az állam végső czélját a
tökéletes egységben látja. De mi az állam? Különféle elemek sokasága; ha
több egységet teszünk bele, az állam család lesz; ha még jobban
egységesítjük, a család az egyénben konczentrálódik: mert több az egység
a családban, mint az államban, és még több az egyénben, mint a
családban.»[158] Igy tehát nincs valódibb, teljesebb egység, mint az
egyén. Tehát az egyén az, mely még Plato elvei szerint is, legjobban
megtestesíti az egység eszméjét. Az _a priori_ okoskodás útján jutnak el
némely kantisták és neokantisták is oda, hogy hirdetik a társadalmi
dogmatizmust és azt hiszik, hogy állíthatják az egyén szükséges és
törvényes alárendeltségét a társadalommal szemben. De érveiknek nincs
több értéke, mint Plato érvelésének, melyet többé-kevésbbé minden másban
megtalálunk.
Az _a posteriori_ társadalmi dogmatikusok arra törekszenek, hogy ezt az
alárendeltséget természetes szükségszerüségként magyarázott és
általánosított tapasztalati tényre alapítsák. Azok módszere ez, akik az
egyént a környezethez való alkalmazkodás törvénye, vagy a szimbiózis
törvénye (Izoulet) vagy a szolidaritás törvénye, stb. nevében
alárendelik a társadalomnak.
E bölcselők elméleteit a historizmus (Nietzsche kifejezése) közös
elnevezése alá foglalhatnók. Mert ezek úgy tekintik az egyént, mint
történelmi környezetének egyszerü eredőjét, egyszerü viszfényét.
Ez ellen a historizmus ellen tiltakozott Nietzsche. Ő az, aki minden más
gondolkozásnál erélyesebben szét akarta vágni azt a hálót, melyet fejére
igyekeztek vetni, és amelynek csomóit környezetnek, öröklődésnek,
tradicziónak, konvenczionális erkölcsnek nevezik.[159]
Nietzschenek igaza van. E bölcselők dogmává emelik a tökéletes
passzivitást és mintegy az egyén semmiségét. Elfelejtik, hogy az egyén
maga is erő, jelentős tényezője környezetének és ezt épp úgy
átalakíthatja, mint ahogy ügyesen alkalmazkodhatik hozzá. «Igaz, –
mondja Sighele, – hogy a geniális emberek többek, mint szinészek: az
emberiség drámájának szerzői.»[160] De ez megfelelő arányokban ráillik
minden emberi egyénre. Gondoljunk csak arra a megkülönböztetésre,
amelyet a társadalom vizsgálása czéljából a _statikus_ és a _dinamikus_
szempont között tettünk. Ha statikus szempontból, azaz _az evoluczió egy
adott pillanatában_, a környezet elkerülhetetlen akadályt gördít az
egyén tevékenysége elé, dinamikus szempontból, azaz az evoluczió és a
társadalmi emelkedés szempontjából, az egyén visszaszerzi jogait. Mert e
szempontból ő a kezdeményezések elve, a haladás tényezője, a történelem
mozgatója.
Mi a társadalmi dogmatizmus minden formáját visszautasítjuk, az _a
posteriori_ dogmatizmust épp úgy, mint az _a priori_ dogmatizmust, és
ellenük szegezzük az individualizmust, mint az igazi társadalmi
bölcseletet.
Most tisztán láthatjuk, hogy mi igaz és mi hamis a szoczializmusban.
A szoczializmus jogos és igaz, amikor az egyéni szabadság és
felszabadulás eszméiért küzd. Ha így nézzük, a szoczializmus csak egy
_mozzanat az individualizmus_ fejlődésében. És jogos, amennyiben az
individualizmus megerősítése.
De a szoczializmusnak nincs igaza, ha azt hiszi, hogy mozdulatlanul
megmaradhat egy lezárt dogmában, valamely egységes felfogásban,
megrögzített ideálban, ha átalakul társadalmi dogmatizmussá. Mert akkor
felveszi minden dogmatizmus jellemvonását, azt, hogy az egyénre nézve
kényszer és korlátozás. Sok szoczialista észrevette ezt a veszélyt és
joggal visszautasítja, hogy a szoczializmust véglegesen dogmatikus
formulába zárják. A _Sozialistische Monatshefte_[161] egyik czikkében,
melyet Nietzsche halála alkalmából írt, _Gystrow_ visszautasítja azt,
hogy a szoczializmus mozdulatlan és statikus felfogás, és csakis a
dinamikus szoczializmus, a fejlődésben lévő és magát folyvást meghaladó
szoczializmus jogosságát ismeri el. «Engels, az öreg forradalmár, –
mondja Gystrow, – saját maga tabula rasát csinált a kötelező
forradalomból. A végczél _(Endziel)_ felé vezető szoczialista
mozgalomnak törvényes utakon kell lefolynia. Aztán jött Bernstein, aki
eltörölte a «végczél» dogmáját… Minden mozgalomnak van iránya; de más
dolog az irány és más dolog a végczél.»
«A történelmi mozgalom nem megszabott vonal, parabola, archimedesi
csavar, hanem olyan görbe, melyet az analitikai geometria legnagyobb
lángelméi is hiába kisérelnének meg meghatározni. A történelemben nincs
végczél, amely abban a pillanatban, amikor elérnék, ne lenne
túlhaladott. Minden végczél csakis ideiglenes pontot jelenthet a
mozgalom irányvonalában. A végczél felé való haladásában a történelmi
mozgalom a végczélt folyton változtatja. Amit valamely mozgalom
eszményének neveznek, soha sincs a végponton; hanem minden pillanatban
ott van a mozgalommal és vele együtt változtatja helyét: vele vándorol,
mint a tűzoszlop Izraellel. Mindaddig, mig valamely történelmi mozgalom
a szó szoros értelmében végczélt tűz ki, addig éretlen:
gyermekábrándokban él. Ez a fázis természetesen szükséges. De amint a
gyermek nő, elérkezik az a nap, amikor a történelmi mozgalom kineveti a
gyermekes reményeket. Ha a történelmi mozgalom megéli ezt a napot, ez
létjogosultságának próbaköve. A szoczializmus sutba dobta régi
végczélját; de ennek ellenében van eszménye, amely, ahelyett, hogy
előtte lebegne, benne van és rányomja bélyegét.»[162]
Részünkről, miként ez a szocziológus, visszautasítjuk a dogmatikus és
mozdulatlan alakban jelentkező szocziálizmust. De megengedjük a
dinamikus, az örök jövendőjű szoczializmus lehetőségét, azét a
szoczializmusét, melyet egyéni akaratok hoztak létre és teremtettek meg,
amely tehát nem gyüri le az egyéni akaratokat, egyszóval annak a
szoczializmusnak a lehetőségét, amely individualizmussá válnék.
De ennek a szocziálizmusnak, mint mondottuk, el kell kerülnie a
társadalmi monizmus veszedelmes ábrándját. És el kell kerülnie a
tökéletes egyenlőség ábrándját is.
Van egyenlőtlenség, melyet meg lehet szüntetni: az
osztályegyenlőtlenség; de van olyan, melyet el nem lehet törölni: és ez
az egyének egyenlőtlensége.
Megszüntethetjük a konvenczionális társadalmi hierarchiákat, de a lelkek
személyes emelkedettségét nem. Mint Mazel mondja: «Mindig lesznek
cselekvők és szenvedők, erélyesek és lenyügözöttek.»[163]
Ebből látjuk, hogy Gystrow paradoxona, – a nietzscheizmus és a
szoczializmus összeegyeztetése, – nem olyan tarthatatlan, mint az első
pillanatra tetszik.
Ugy van. Nietzsche arisztokratikus allürjei mellett sincs oly távol a
szocziálizmustól, mint hiszik. Mert mindenki számára követelte az
arisztokratizálódás jogát. Nietzsche jelmondata: _Nicht nur fest sollt
Ihr euch pflanzen, sondern hinauf_, a szoczializmusé és az egész
demokrácziáé is lehet. Mert Nietzsche kifejtette minden valódi
szoczializmus és demokráczia igazi alapelveit: a személy értékét és
végtelen becsét. Bátran visszautasította a végczél-monizmus, az
egyformaság és a világbéke ábrándját valamely lezárt dogma alapján. Mert
az ilyen béke a tespedés és a pangás volna.
Ma, Gystrow megjegyzése szerint, igen sok szoczialista közeledik ehhez a
felfogáshoz. «Nietzsche és a szoczializmus között, – mondja ez a
társadalomtudós, – van még egy kötelék: az érzelgősség, a békefurulyázás
gyülöletes hangjának megvetése. És egyik is, másik is befogja orrát ama
konyhák bűze előtt, hol a közösen fogyasztott leves és az öszhang
mártása készül. Az egyéniség csak harczban növekszik meg. Egyetlen egy
sztrájk több egyéniséget felébreszt, mint egy dagályos kötet, mely «a
belső fejlődést» tárgyalja», stb.
«A hatalom birtokolása drága, – a hatalom elbutít. – De a hatalomért
való harcz minden nagy mozgalom életeleme, és elég annyi, hogy benne és
általa kelnek létre számosabb és gazdagabb egyéniségek… Egykor a
szoczializmus dogma volt. Ma egy nagy mozgalom. A dogma darabokra esik;
de az érzékenység és az egyéni élet termékenyebben és gazdagabban
munkálkodik.»
«Nietzsche a miénk volt. Nem volt a középkorias czéhrendszer
regényességének bölcselője és szakított Wagnerral, aki a művészetben e
regényesség képviselője volt. A kapitalizmusnak sem volt bölcselője.
Hitt a mult nagy embereiben és – ez a csodálatos és isteni a geniejében
– a jövendő _nagy emberiségében_. Megjövendölte azt, aminek feladatunk
alapelvévé kell lennie, azt, hogy az emberiség értéke magában az
emberben van és hogy az emberiségnek minden igazi emelkedése
arisztokratikus irányú lesz…»[164]
Igen, demokráczia egyáltalán nincs a tömeg arisztokratizálódása nélkül.
Egyik barátunk elhatározta, hogy népszerű hallgatóság előtt felolvassa
és magyarázza _A kötéltánczos_ részt az _Igy szóla Zarathustra_-ból. Azt
a tanácsot adták neki, hogy ne tegye meg ezt, mert ez az olvasmány
kevéssé demokratikus és tele van a tömeg megvetésével. Barátunknak mégis
igaza volt. A tömegnek meg kell nemesednie, le kell ráznia a maga
csordalelkét, éreznie kell a nyájszellem borzalmasságát, amelyet
Nietzsche oly gyönyörűen fejezett ki: «Eredj e városból, óh Zarathustra;
sokan vannak, akik gyülölnek. A jók és az igazak gyülölnek és
ellenségüknek és megvetőjüknek neveznek; az igazi hit hívői gyülölnek és
veszedelmesnek tartanak a tömegre. Szerencséd volt, hogy tréfába vettek,
mert igazán úgy beszéltél, mint egy király. Szerencséd volt, hogy a
döglött kutyával társultál: és így lealacsonyítva magad, mára
megmenekültél. De eredj e városból, mert holnap reád ugrom…»[165]
Most immár megérthetjük a közösség és az egyén igazi kapcsolatait.
Kétségtelenül van bizonyos igazság Goethe e versében:
Wie viel bist du von andern unterschieden?
Erkenne dich, leb’ mit der Welt in Frieden.
Viszont nem kell félreismerni az egyének egyenlőtlenségét és
különféleségét. Nem kell félreismerni, hogy a küzdelem szükséges az
eszmény megteremtéséhez, az egyéniség kifaragásához.
Alapjában véve nincs ellentét az arisztokratikus individualizmus és a
demokratikus individualizmus között. Dicsőíteni a nagyokat, a szabad
emberi egyéniségeket annyi, mint készülni _minden_ emberi egyéniség
dicsőítésére, amennyiben azok a szabadságra és a nagyságra fogékonyak.
Tarde egyik törvénye (az egyoldalúból a kölcsönösségre való átmenet
törvénye) lehetne alkalmas arra, hogy megmagyarázza az arisztokratikus
individualizmusnak a demokratikus individualizmusba való ezt az
átmenetét. Carlyle mondta: «Látom, hogy a legáldottabb eredmény
készülődik: nem a hősök kultuszának eltörlése, hanem inkább az, amit én
egy egész hősi világának neveznék. Ha az, hogy «hős», az őszinte embert
jelenti, miért nem lehet hős mindegyikünk?»
Demokrácziánk ellensége, valódi veszélye nem a nagy emberek
individualista elmélete, hanem minden olyan elmélet, mely bármily
alapelv, bármily tétel nevében alárendeli a kezdeményezést, az egyéni
tevékenységet a csordaszellemnek.
El kell tünnie e csordaszellemnek. Meg kell szabadulnia a petyhüdt és
gyáva társadalmiság szükségletétől, mely a modern kor csapása. Kell,
hogy tudjunk, önmagunkra eszméljünk, önmagunkban és önmagunk által
éljünk.
Pascal mondása szerint: «Gondoljunk boldogságunkra», földi
boldogságunkra, ami nem másban, mint önmagunk függetlenségében és
önuralmunkban van. Talán önzés ez. De ha önzés, ez az egyszerű és
őszinte önzés többet ér, mint a társadalmi képmutatás ama bonyolult és
terhes önzése, melyet némelyek a szolidaritás, a szimbiózis, stb. neve
alatt dicsőítenek.
Főként pedig nem kellenek dogmák, nem az egyén védelme, társadalmi
gyámság alá helyezése. Az istenek meghaltak, a vallások meghaltak. A
konvenczionális erkölcsi és társadalmi dogmák pedig haldokolnak. Az
emberi egyéniség nem számíthat csak magára és nem is szabad másra
számítania. Ő a gondolat, ő a szabad cselekvés, a «tulsó partra mutató
vágy csúcsa».[166]
Nietzsche nagyszerüen kifejezte ezt az érzést azokban a sorokban, melyek
Guyau «Erkölcs-vázlat»-ának nagyszerü befejező sorait juttatják
eszünkbe. Ugyanaz a gőgös, stoikus, prófétai hang szólal meg mind a
kettőben, a jövendőnek ugyanaz a szellője árad mindkettőnél a levegőben:
«Mi, többi bölcselők és szabad szellemek, arra a hirre, hogy a régi
isten meghalt, úgy éreztük, hogy új hajnal pirkad; szivünkben túlárad a
hála, a csodálat, az aggodalom és a várakozás, – hogy végül, úgy
látszik, újra szabad a szemhatár, – bárha nem is tiszta; hogy végre
hajóink újra kibonthatják vitorláikat, elröppenhetnek a veszély elől;
minden véletlenség, amely azzal történik, aki az ismereteket keresi,
újra megeshetik; a tenger, végtelen tengerünk újra megnyilik előttünk és
talán sohasem volt ily végtelen a tenger.» _(Le gai savoir.)_
«Az, aki a veszélyes ismeretek e végtelen, csaknem új terére lép, úgy
fog szenvedni itélete irányától, mint a tengeri betegségtől. És valóban
száz jó ok van rá, hogy mindenki távol maradjon, amikor megteheti!
Másrészről, ha zátonyra jutottunk bárkánkkal, hát csak előre! Fogunkat
szorítsuk össze! Nyissuk ki szemünket! És erős kézzel ragadjuk meg a
kormányt! _Áthaladunk_ az erkölcsön, összepréseljük, talán le is
gázoljuk így megmaradt erkölcsi énünket, minthogy megyünk, minthogy
kóválygunk ez irányban, de mi jelentőségünk van _nekünk!_ Soha még
_mélységesebb_ világ nem tárult a rettenthetetlen utasok és kalandorok
szeme elé.»[167]