A szocziológia vázlata - 10

elemét. Az ilyen lelkiállapot szerintünk inkább a hanyatlásban lévő
társadalmat jellemzi.
A társadalmak fenmaradásának törvényeit tani okai is vannak, melyekről
szintén ejtünk egypár szót.
A társadalmak fenmaradásának törvényeit vizsgálva, láttuk, hogy a
társadalomnak, ha fenn akarta magát tartani, szüksége volt arra, hogy
bizzék magában, s erkölcsi és társadalmi dogmatizmusra, sőt szükség
esetén hasznos hazugságokra támaszkodjék.
Következésképpen, amikor a társadalom megszünik magában bizni, akár
azért, mivel azok a dogmatizmusok, melyekre támaszkodott, felborultak,
akár mivel visszaélt a maradi hazugságokkal, közel van a társadalmi
tudat szétbomlása. Ennek a bomlásnak nagyrészt társadalmi
ellentmondások, ellentmondások a társadalmi elmélet és gyakorlat között,
a száj által vallott dogmák és a valódi cselekvések között, vagy pedig
ellentmondások az összeütközésben lévő különféle társadalmi befolyások
között lesznek az eredményei. – Ezek a külső ellentmondások, az egyéni
tudatban belső ellentmondások alakjában verődnek vissza, melyek az
egyénben a társadalmi zavarral párhuzamos lelki zavart támasztanak.
Nordau igen helyesen bonczolgatta a társadalmi bomlás okait _Társadalmi
hazugságok_ czímű könyvében. «Egész életünk más időből kölcsönvett
feltevéseken nyugszik, amelyek egy pontban sem felelnek meg jelenlegi
eszméinknek. Politikai életünk alakja és alapja kézzelfogható
ellentmondásban van egymással. A probléma, melynek, úgy látszik, a
hivatalos czivilizáczió a megoldását keresi, olyanforma, mintha egy
kúpot akarnánk elhelyezni ugyanolyan ürtartalmú gömbben. Minden szó,
amit kimondunk, minden cselekedet, melyet véghezviszünk, egy-egy
hazugság azzal szemben, amit lelkünk mélyén igazságnak ismerünk el. Azt
lehet mondani, hogy önmagunkat parodizáljuk és örökké komédiát játszunk…
Külső tiszteletet tettetünk olyan személyek és intézmények iránt,
amelyeket alapjukban a legképtelenebbeknek tartunk, és gyáván
megmaradunk odalánczolva olyan meggyőződésekhez, amelyekről lelkünkben
és tudatunkban tudjuk, hogy minden alapot nélkülöznek… Ennek az örök
összeütközésnek, mely a társadalmi meggyőződések és saját
meggyőződéseink között folyik, végzetes visszahatása van.»[141]
Egypár szót végül a társadalmak bomlásának társadalmi okairól.
Ezek egyikét Simmel világította meg, amikor megjegyezte, hogy a
társadalom valamelyik szerve gyakran túlzott jelentőséghez jut a
szervezetben, melynek eleme; és czéllá válik, amikor pedig csak eszköz.
Demokratikus társadalmainkban ilyen a bürokráczia, amelyre vonatkozólag
ezeknek semmi irigyelni valójuk sincs a monarchikus társadalmaktól.
Világos, hogy a társadalom testében bizonyos szerveinek ilyen túltengése
kényelmetlenséget okoz, mely igen alkalmas arra, hogy a hanyatlást
siettesse.
Matteuzzi fontos társadalmi okát jelzi a társadalmak hanyatlásának. Ez a
győztes népek hatása a legyőzött népekre. «Az a nép, mely környezetének
és szerzett jellegzővonásai öröklődésének befolyása alatt kifejlődött,
szükségszerüen eljut odáig, hogy megalkossa saját egyéniségét. De nagyon
megzavarhatja fejlődésében egy katonailag szervezett, erősebb, bár
kevésbbé művelt népnek beavatkozása; e két népnek, mely így találkozik,
mivel különböző környezetben fejlődtek, különböző öröklött
jellegzővonásai lesznek. A győztes azzal, hogy eszméit és erkölcseit a
legyőzöttre erőszakolja, arra kényszeríti, hogy kitérjen fejlődési
vonalából, és egész fizikai és értelmi szervezetében zavart okoz.»[142]
Valamely nép ipari fensőbbsége e szempontból ugyanolyan eredménynyel
járhat, mint hadi fensőbbsége. Ezért van az, hogy napjainkban az északi
népek, anélkül, hogy területi hódításokat kisérelnének meg, hanyatlásra
kárhoztatják a déli népeket, arra kényszerítvén őket, hogy felvegyék
velük az ipari versenyt. A déli lakosok így aztán kénytelenek
alkalmazkodni olyan társadalmi állapothoz, mely nem egyezik öröklött
tulajdonságaikkal.
Ezzel megvizsgáltuk a társadalmak hanyatlásának főbb okait.[143]

II. FEJEZET. A társadalmi regresszió törvényei.
Az előbbiekből megérthetjük értelmét ennek a kifejezésnek: a társadalmi
regresszió.
A társadalomtudósok jogosan különböztettek meg haladó evolucziót és
hátráló (regressziv) evolucziót.
A haladó evoluczió Demoor, Massart és Vandervelde szerint magában
foglalja az előre való haladás, a kifejlődés, a tökéletesedés, a növekvő
differencziálódás és a differencziálódott szervek és működések fokozatos
egymásmellé rendeltsége eszméit.
A hátráló evoluczió ellenkezőleg, a visszafordulás, a hanyatlás, az
elkorcsosodás. Például a sötétben élő állatok látószerveinek sorvadása;
az élősdi növények leveleinek elcsenevészesedése, a czéhek számának
csökkenése a középkor végén.
A társadalmi regresszió első törvénye a következő: A haladást mindig
hátrálás követi. Ez alatt azt kell érteni, hogy a régi strukturák
szétrombolása új intézmények fejlődésének szükséges következménye. A
szervek és intézmények minden átalakulásának részleges regresszió a
correlativuma.[144]
Egy másik törvény az, amelyet a túlélés törvényének lehetne nevezni.
Mintahogy minden haladás együttjár a hasznavehetetlenné vált szervek és
intézménynek részleges visszafejlődésével, azonképpen minden haladás
feltételezi legalább bizonyos időn keresztül a mult többé-kevésbbé
fontos nyomainak fenmaradását. Ama nagy vonalaiban mindinkább egyöntetű
törvényhozás mellett, mely a modern népeket igazgatja, többé vagy
kevésbbé elmosódottan és alaktalanná váltan, de mégis felismerhetően
megtaláljuk mindazokat az intézményeket, melyek az előző korszakokban
uralkodók voltak. Igy a mai családban a család régi alakjainak, például
a matriarchatusnak megmaradtak nyomai.
Valamely társadalmi állapot mindig bizonyos számú anachronikus
intézményt zár magába. Demoor és Vandervelde így magyarázzák ezt a
tényt: «Bizonyos hasznavehetetlen intézmény gyakran fenmarad kényszer
folytán, ha fentartása előnyökkel jár azokra nézve, akik részesei…
Végtelen jegyzékét lehetne összeállítani azoknak a teljesen haszontalan
szinekuráknak, melyeket egyes kormányok makacsul fentartanak, attól
félvén, hogy elégedetlenekké teszik, akik azokat elfoglalják.»[145]
Felhozhatnók a középkor-végei védőúri haszonélvezeteket és mennyi más
modern példát!
Nézzük most, hogy milyen az az irány, melyben a visszafejlődés történik.
Greef szerint, a regressziv evoluczió meghatározott rendben megy végbe!
Visszatérést alkot a kezdetleges állapot felé.
Tudjuk, hogy a belga tudós a társadalomban hétféle tulajdont különböztet
meg: gazdasági, genetikus (családi), művészi, tudományos, erkölcsi, jogi
és politikai tulajdont. Azt is tudjuk, hogy szerinte ez a rend, amikor a
logikus hierarchiát tünteti fel, ugyanakkor feltünteti e tulajdonok
történelmi alakulásának rendjét is. Ebből indulva ki, Greef kifejti a
regressziv evoluczió következő törvényét: A legemelkedettebb jelenségek
és működések minden osztályban és az osztályok összeségében egyuttal a
legujabban feltünt jelenségek és tevékenységek lévén, egyben a
legfelületesebbek, a legváltozóbbak és a legkevésbbé állandók is.»
Ezt a törvényt Demoor, Massart és Vandervelde, sőt Tarde is igen
kétségbevonják. Ez utóbbi joggal a következő megjegyzést teszi: «Összes
franczia intézményeink közül egyik legújabb az általános választói jog.
Próbálják azt megtámadni. Minden bizonynyal sokkal könnyebben eltörölik
a biróságok és a papság szervezetét, melyek pedig bizonyos szempontokból
a középkorból erednek.»[146]
Demoor és Vandervelde szerint a társadalmi evoluczió vissza nem térhet
soha, következésképpen, néhány többé-kevésbbé világos kivételen kivül:
1. eltünt intézmény, vagy szerv nem jelenhetik meg újra; 2. az az
intézmény, vagy szerv, melynek csak nyomai maradtak meg, nem fejlődhetik
ki újból és nem folytathatja régi működését; 3. valamint nem fejthet ki
új működést sem.
Ezek a szervek vagy intézmények végkép halottak.

III. FEJEZET. A társadalmak ujjáalakulása. – Az osztályok
ujjáalakulása. – A kiválasztottak kérdése.
Az az alaktalan állapot, mely valamely társadalom szétbomlását kiséri,
csak ideiglenes. Amikor valamely társadalom eltünik, a szétbomlás
következtében felszabadult elemek nemsokára a körülmények kényszere
folytán új rendben egyesülnek, amelyben mindazáltal fenmarad valami a
régi formákból is.
Ez a törvény áll azokra a különleges társadalmakra is, amelyeket
_osztályoknak_ nevezünk. Ha szétrombolják őket, újjászületnek más
formában, különböző külsővel, különböző szellemmel és különböző
társadalmi fegyelemmel, de mindig újjászületnek. Ugy látszik, ez a
törvény elkerülhetetlen. Az egyenlőségi eszmék növekedésének hatása
alatt az osztályszellem, a hierarchikus szellem kétségtelenül gyengült.
De valószinüleg sohasem fog eltünni. Mindig lesznek osztályok és
hierarchiák, ha kevésbbé zártak és kevésbbé merevek is, mint a multban,
de mindig lesznek.
Maga a szoczializmus sem fogja teljesen megszüntetni a hierarchiákat,
sem az osztályokat, pedig látszólag az egyenlőségi eszmék
megtestesülése.
Igaz, hogy vannak elméleti emberek, akik különbséget tesznek a
munkamegosztás és a hierarchia eszméje között. Azt mondják, hogy a
társadalmi munka megosztódhatik anélkül, hogy ez a megosztás hierarchiát
vonna maga után. Társadalmilag mindnyájan egyenlőek leszünk, miközben
különböző működést fejtünk ki.
Ha gondolkozunk, be kell látnunk, hogy ez az eszmény bajosan valósítható
meg. Maga az a tény, hogy lesznek igazgatók és igazgatottak, munkások és
munkaszervezők, nem fog-e társadalmi egyenlőtlenséget okozni közöttük?
Ugy látszik, hogy ma evoluczión megy át a szoczializmus és lemond a
tökéletes társadalmi egyenlőség régi eszméjéről.
Uj szoczialista áramlat bontakozik ki, mely főleg a differencziálódás és
az egyéni egyenlőtlenség eszméihez ragaszkodik. Egy német szoczialista,
_M. S. Gystrow_, egy czikkében, melyet Nietzsche halála alkalmából
közölt a _Socialistische Monatshefte_-ben,[147] ezt írja: «A gazdasági
hatalom megszerzése a munkásságra nézve hosszúlélekzetű feladat, mely
úgy kinálkozik neki, mintahogy hajdan a polgárságnak kinálkozott, mely
nem a teljesen kész gyárakra és kereskedőházakra tette rá kezét, hanem
azokat fokozatosan ő maga alkotta meg. Ezért van, hogy végtelen
differencziálódás ment végbe az eredetileg homogén polgárságban. _Aki
pedig differencziálódásról beszél, az arisztokratizálódást mond._»
«Tulajdonképpen a gazdasági demokratizálódás a tömeg
arisztokratizálódása. El fog következni, amit Bernstein megjövendölt: a
proletárság nem marad egységes fogalom. Olyan mértékben fog ez
megvalósulni, amint a fogyasztási szövetkezetek terjedése és ennélfogva
gazdasági felelőssége növekszik, és még inkább meg fog ez látszani a
termelési szövetkezeteken. _A bérmunkás_ fogalmának épp oly különféle
értelme lesz, mint ma a _polgár_ fogalmának. Semmi sem faragja jobban az
egyéniséget és nem emeli ki jobban a tömegből, mint a gazdasági
felelősségben való részesedés. Ezen a téren lehetséges aztán az értelmi
és erkölcsi egyéniség kifejlődése is.» Ugyanez az író azt mondja, hogy a
szoczializmusban a társadalmi kérdés keretén belül van egy
arisztokratikus kérdés is _(Das ist die aristokratische Frage innerhalb
der sozialen)_.[148]
Sok franczia demokrata hasonló véleményen van. Csak _Rénard_-t és
_Izoulet_-t említjük. Az utóbbi azt mondja, hogy a demokráczia igyekszik
visszaadni a személy szerinti arisztokrácziának azt a helyet és azt a
szerepet, melyet a másik arisztokráczia bitorolt… A forradalom azért
jött, hogy az ál-kiválasztottakat az igazi kiválasztottakkal
helyettesítse.»[149]
A társadalmi kiválasztottaknak ez a kérdése azok közül való, amelyeket
igen kényes és igen nehéz megközelíteni. Már az ál és a valódi kiválóság
kritériumának megkülönböztetése is nehéz. Másrészt pedig nem áltatja-e
magát Izoulet, amikor a demokrácziában végbemenő kiválasztás társadalmi
mechanizmusának csalhatatlanságában hisz? Annak a dőre
arisztokracziának, mely mai demokrácziánkból kerül ki és teljesen a
nepotizmuson és a kegyenczségen alapszik, vajjon sokkal több értéke van,
mint a hajdani arisztokrácziáknak? – Ezt nagyon bajos megállapítani.
Az a megkülönböztetés, mely talán alkalmas arra, hogy egy kis
világosságot vessen a kérdésre, a következő: Szerintünk nincs társadalmi
fensőbbség, nincs osztályfensőbbség; csak egyéni fensőbbség van. Az
osztály-eszme mulandó, de a kiválóság eszméje (azt értve alatta, hogy az
_egyének között_ vannak értelmi és erkölcsi egyenlőtlenségek)
lerombolhatatlan. Sőt szerintünk ellentét van az osztályeszme és a
kiválóság eszméje között. Annál a ténynél fogva, hogy az ember
beleegyezik abba, hogy tagja legyen valamely uralkodó, vagy állítólagos
uralkodó osztálynak, már annál a ténynél fogva, hogy hozzájárul ennek
megszabott elveihez és társadalmi fegyelméhez, – bizonyos mértékig
lemond egyéniségéről; csordaszellemüvé válik, a hozzá hasonlóak
osztályelőitéleteit teszi magáévá; megszelidül és beleesik abba az
értelmi és erkölcsi megfogyatkozásba, melyet testületi szellemnek, vagy
osztályszellemnek nevezünk.
Feltéve, hogy kivételes eset folytán képes lesz osztálya kebelén belül
megőrizni értelmi és erkölcsi függetlenségét, utódai elkorcsosulnak és
csordaszellemüekké válnak. Kiélvezik megszerzett helyzetüket. Ő talán
igazságot vagy vagyont teremtett. Ezek pedig élősdiek lesznek.
Amint mondottuk, semmi sem nehezebb, mint meghatározni azt, hogy miről
ismerjük fel a kiválasztottakat, azaz az egyéni fensőbbséget; mert az
állítólagos társadalmi fensőbbségnek nincs semmi jelentősége. Csak egy
dolog bizonyos, az, hogy az értelmi és erkölcsi fensőbbség lényegében
egyéni dolog. Az egyénben székel, nem a családban, sem az osztályban.
Nincsenek kiválasztott osztályok, hanem csak kiválasztott egyének.
Következésképpen, ha egy jövőbeli társadalmi rend, hivják azt
szoczializmusnak, vagy másnak, kiválasztottakat akar teremteni, akkor
dobja félre az osztály, sőt a kollektiv kiválasztottság fogalmát is; de
ápolja és tegye hatályossá az egyéniség s az egyéni érték érzését.
Teremtsen olyan embereket, akik egyének tudnak lenni.
És válaszsza jelmondatul Nietzsche aforizmáját: «_Nicht nur fort sollt
Ihr euch pflanzen, sondern hinauf._» És mi hozzáteszszük: Nem
csordaszellemüekké kell lennetek, hanem ellenkezőleg: egyénekké.

IV. FEJEZET. Az egyéni tudat és a társadalmi tudat.
Annak alapján, amit előzőleg mondottunk, számot vethetünk világosan az
egyéni és a társadalmi tudat között lévő nem felületes, hanem valódi
ellentéttel.
A kérdésnek két oldala van. Mintahogy e munka elején mondottuk, az
egyéni tudat és a társadalmi tudat között nemcsak érintkezési pontok
vannak, hanem eltérülések és ellentétek is. De az ellentétek
súlyosabbak, mint az egybehangzások.
Ismerjük el először is, hogy lehetetlen teljesen elválasztani az egyéni
tudatot a társadalmi tudattól. Az egyén, amint százszor mondtuk, nem
egész, hanem csak alkotóelem.
De minek az eleme?
Szerintünk az egyén kevésbbé a jelenlegi társadalom, az adott társadalmi
közösség eleme, amelyben él, mint inkább ama dinamikus, eszményi
társadalomé, amely az időben fejlődik és amelyben az egyén csak múló
mozzanat.
Szerintünk, ha valóban számot akarunk magunknak adni az egyén és a
társadalom kapcsolatairól, ez utóbbiról nem _statikus_, hanem dinamikus
fogalmat kell alkotnunk.
Ez alatt azt értjük, hogy az egyénnek nem _maga körül_ kell szétnéznie,
hogy irányt és eszményt találjon, hanem a háta mögé és maga elé kell
néznie. Az egyén csak pont valamely örök evoluczióban, de egy mozgó,
tevékeny, bizonyos mértékig önrendelkezéssel biró pont. «Az egyénben
kezdődnek azok a változások, – mondja Paulhan, – melyeknek hatalma
annyira meghaladja és csaknem megsemmisíti őt. Általa, találékonysága
folytán mennek végbe az átalakulások, ő a középpontja annak az
automatikus vagy önkényes cselekvésnek, mely által a társadalom magát
védi vagy átalakítja. Az egyén a kezdeményezője azoknak a változásoknak,
melyek fel fogják forgatni a világot…»[150]
Ezzel nem tagadjuk azt a hatást, melyet az egyénre a környezet tesz, de
nem szabad túloznunk ezt a hatást és főleg nem szabad úgy, mint némelyek
teszik (például Spencer), szabályként és dogmaként felfognunk. Az
egyénnek megvan a hatalma és a joga, hogy visszahasson a környezetre.
Ennek nincs más értéke és más szerepe, mint hogy támadó pontja és
ösztönzője legyen az egyéni energiáknak, és amint a visszahatás
követeli, az egyéniség kiterjedését előidézze. «Bizonyos esetekben, –
mondja Paulhan, – az egyénnek igaza van a tömeggel, az állammal, kora
művészetével, kortársai tudományával vagy a vallással szemben.
Rembrandtnak igaza volt kortársaival szemben, akik félreismerték, és
Galileinek igaza volt biráival szemben. De ebben az esetben az egyén nem
csak magából merít jogot és erőt. Magasabbrendű igazságokat, szépségeket
képvisel, mint azok, amelyek ellen harczol. Magasabbrendű,
nagyobbszabású társadalmat képvisel, mint amelyik őt elnyomja, mint
valami nemes vágy, mely véletlenül durva lélekben sarjadzik ki, mely
megvetően elnyomja. És ezt a társadalmat ő ébresztgeti és bizonyos
mértékig ő csinálja is.»
Számos és jelentős olyan pont van, ahol az egyéni tudat és a társadalmi
tudat közti összeütközés megnyilatkozik. A társadalmi tudat
természetesen arra törekszik, hogy elnyomja az egyéni tudatot. A nagy
társadalmi intézmények, mint vallás, törvényhozás, kaszt, osztály, arra
törekszenek, hogy az egyént teljesen maguk alá rendeljék. Mindazonáltal
az egyén visszahatást fejthet ki és nem tűri, hogy a csoport felszívja
és elnyelje. A társadalmi körök sokfélesége, melyekben részt vesz,
szabadulási eszköz lehet ránézve, eszköz arra, hogy uralkodjék azok
fölött a társadalmi hatások fölött, melyek közül mindegyik elharácsolni
igyekszik őt a maga számára. Tudatában öszpontosítja a különféle, néha
ellentétes hatásokat, és amikor megvan a kellő egyéni energiája, azokat
kombinálja egy neki megfelelő formulában. Simmel fokozatos társadalmi
differencziálódásának törvénye működik itt. Mennél inkább halad az
evoluczió, annál inkább növeli az egyén körül a társadalmi köröket és a
társadalmi hatásokat, annál inkább előmozdítja ez úton eredetiségét és
függetlenségét. És elérkezünk ahhoz a látszólag paradox tényhez, hogy az
egyén függetlensége egyenes arányban van azoknak a társadalmi köröknek
számával, melyekben részt vesz.
Gyakran ellentét van a társadalom haladása és az egyéni tudat haladása
között. De amikor a társadalmi haladás ellentétben van az egyéni
haladással, ez csak látszata a haladásnak; ez ál és ideiglenes haladás.
Ez gyakran visszafejlődés. A társadalom arra törekszik, hogy az egyént
pangó intézményeinek tárnájába zárja. A társadalom lényegében mizonéista
és haladásellenes. Az egyéni tudat a haladás szülője, ő az a rejtélyes
csira, mely magában hordja a jövendőt, hasonlóan az első elemi sejthez,
az élet homályos és nyugtalan fakadásához, mely magában hordta a jövendő
életek mérhetetlen genezisét. Minden alkalommal, amikor haladás történt,
azt az egyéni tudat végezte. «Az emberek, – mondotta Galilei, – nem
hasonlatosak a kocsi elé fogott lovakhoz, amelyek mindent húznak:
olyanok, mint a szabadon futó lovak, melyek közül valamelyik nyer.»
Az egyéni tudat világosságban és őszinteségben túltesz a társadalmi
tudaton.
Először is őszinteségben. Valamely adott korszak társadalmi tudata a
konvenczionális hazugságok, kiadott és gyáván eltürt parancsok
szövevénye.[151]
Azután világosságban. A társadalmi tudat ellentmondások szövevénye,
melyeket a kissé áthatóbb elmélkedés leleplez. Azt lehetne mondani, hogy
az egyéni tudatoknak homályos, nem gondolkozó része. Nem kollektiv
gondolat, hanem kollektiv ál-gondolat.
Valamely társadalmi szervezetben mindenféle olyan elv van, melyekre úgy
hivatkoznak, mint világos igazságokra és amelyeknek lélektani tartalmát
képtelenek lennénk egy igazi gondolatban kifejezni. Tiszta
papagálybölcseségek.
Az egyéni tudat széttépi e hazugságokat. Ő az, amely szilárd logikával
felfegyverkezve, megszünteti az ellentéteket és lesújtja a társadalmi
papagálybölcseségeket. A társadalmi tudatból, mely szűk önzések
összetétele, hiányzik a lélek finomsága, az éles elme ereje, és a
függetlenség, melylyel az egyéni lélek az élet és a társadalom
problémáihoz közeledhetik. A csoportitéletek nagyon durvák, tömörek és
egyvágásúak. Valamely csoport egyoldalúan itéli meg a dolgokat és az
embereket. Azt értem ez alatt, hogy egyedül a csoport _alkalmi_
hasznának szögéből látják ezeket. Ha csak egyetlen ponton is valamelyik
ember viselkedése ellentétben volt, vagy látszott lenni a csoport többé
vagy kevésbbé konvenczionális egyformaságával, ez az ember nem várhat
semmi méltányosságot, semmi belátást még az itéletekben sem, melyeket
róla mondanak az emberek. Az _emberek_, ez a személytelen és névtelen
erő, elitélik felebbezés és minden veszély nélkül, mert a csoportok
itéletei felelőtlenségnek örvendenek, mely kedves a gyávaságnak. A
csoport minden egyes tagjának felelőssége elmerült a közösség
büntetlenségében.
Ilyenek a csoportok, testületek, osztályok, stb. itéletei. Szürke
önzésre, _jelenlegi és közeli_ érdekekre lévén alapítva, az
életfelfogásnak és a dolgok mozgékonyságának hiánya jellemzi őket. A
legtökéletesebb filiszterség bélyege van rájuk ütve. Az egyéni tudat az
alkalmi társadalmi érdek fölé emelkedhet; megvan benne az élet és a lét
dinamikus érzéke, mert öszhangzó és művészi, mint maga az élet.
«Hányszor megállapítottam, – írja Guy de Maupassant, – hogy az értelem
növekszik és emelkedik, mihelyt egyedül élünk; csökken és sülyed, amint
újra emberek közé keveredünk! Az érintkezés, mind az, amit beszélünk,
mind az, amit kénytelenek vagyunk meghallgatni, megérteni, hogy
felelhessünk rá, hat a gondolatra. Az eszmék fejből-fejbe áramlanak és
visszaáramlanak, és minden számbeli tömeg számára értelmi középszerűség
szinvonala alakul ki. Az elszigetelt ember egyéni kezdeményezése, bölcs
meggondolása, sőt értelmi ereje is eltünik, mihelyt ez az ember más
emberek tömegébe keveredik.»[152]
A csoport visszahatása leszállítja úgy az értelmet, mint az egyén
erkölcsiségét. «Nagyszámú emberi gyülekezések, – mondja Sighele, – a
kollektiv lélektan végzetes törvénye folytán, mindig leszállítják a
szándékolt elhatározás értelmi értékét.»[153] Ami a csoportnak az
egyénre gyakorolt erkölcsi hatását illeti, ime ez Sighele egyik igen
találó megjegyzése: «Nézzük meg a gyermekeket, mikor együtt vannak:
rosszabbak és kegyetlenebbek lesznek, mint bármikor. A kissé merész
csinyt, apróbb lopást, a fal-ostromot, amit egyik sem merne megcsinálni,
sőt, amire gondolni sem merne egyedül, kigondolják és megcsinálják,
amikor többen vagy sokan vannak együtt. Mi magunk, mi többi emberek,
kénytelenek vagyunk elismerni, hogy ha van eset, amikor vétünk a
gyöngédség vagy a könyörület törvényei ellen, ez pontosan akkor
történik, amikor többen vagyunk együtt; mert feléled bennünk a rosszra
való bátorság s könnyedén itéljük meg az olyan kevésbbé kifogástalan
cselekedetet, melyet egyedül sohasem vittünk volna végbe.»[154]
Schopenhauer szerint, a társadalmi tudat az intellektustól elválasztott,
tiszta élniakarás, az ostoba, vad és durva önzésű élniakarás
megtestesülése. Az egyéni tudat az a rejtelmes tűzhely, ahol a
felszabaduló _értelem_ kicsiny lángocskája pislog, mely az élniakarás
önzései és vadságai fölé emeli a lényt. Mindegy, hogy Schopenhauernak
ezt a nézetét pesszimista, vagy más szempontból magyarázzuk-e; ez a
nézet, mint ténymegállapítás, vitathatatlan. A társadalmi tudat, ha
_statikus_ szempontból, vagyis a csoport közvetlen érdekeinek
szempontjából nézzük, erősen elnyomó és korlátolt; az egyéni tudat
előtt, mely azokat az értelmi és erkölcsi hatásokat öszpontosítja
magában, melyek e nemzedékről-nemzedékre fejlődő társadalmi dinamizmust
alkotják, végtelen látóhatár van. Ő az Eszmény szülője, a világosság és
az élet tűzhelye, a felszabadítás és az üdv géniusza.

V. FEJEZET. Szoczializmus és individualizmus.
Ezek után foglalkozhatunk immár azzal a kérdéssel, mely az egész
társadalomtudomány főkérdése: az egyén és a társadalom kapcsolatainak
kérdésével. A szoczializmusnak és az individualizmusnak két tanával lesz
itt dolgunk.
Általános értelemben véve ez a szó, hogy _szoczializmus_, jelenti
mindazt a társadalmi tanítást, mely az egyént a közösségnek alárendeli.
Ez a plátói szoczializmus értelme. Szorosabb és modernebb értelemben
véve a szoczializmus az a tan, mely a tulajdon uralmának gazdasági
reformja útján arra törekszik, hogy az egyénnek nagyobb anyagi és
erkölcsi függetlenséget biztosítson.
Az individualizmus az a tan, mely ahelyett, hogy az egyént alárendelné a
közösségnek, azt az elvet vallja, hogy az egyénnek önmagában van czélja;
hogy tényleg és jogilag saját értéke van és autonóm léte, és hogy a
társadalmi eszmény az egyénnek legteljesebb felszabadítása. Az így
értelmezett individualizmus ugyanaz, mint az úgynevezett anarchisztikus
_(libertaire)_ társadalmi bölcselet.
Szükebb értelemben individualizmus alatt a _laisser-faire_ (a
manchesteri iskola) gazdasági elméletét értjük. Amikor mi
individualizmusról beszélünk, arról az individualizmusról lesz szó,
melyet libertaire bölcselet alatt értenek.
Melyek a szoczializmus és az individualizmus kapcsolatai?
A szoczializmus és individualizmus között sok az érintkezési pont. A
szoczializmus, amelyre nagy mértékben hat az individualizmus, sok
pontban arra törekszik, hogy elégtételt szolgáltasson ez utóbbinak. Az
egyén gazdasági felszabadítását kivánja és ki akarja szabadítani őt a
kapitalizmus karjai közül. Sőt mi több, nemcsak a kapitalizmust akarja
elpusztítani, mint gazdasági rendszert, hanem azokat a társadalmi
intézményeket és alapítványokat is, melyek e rendszer következményei: a
kapitalista és burzsoá jogot, mely rajtunk uralkodik, a birtokos és
burzsoa erkölcsöt, mely osztály- és az egyént elnyomó érdekből
keletkezett. Egy német társadalomtudós azt mondja erre vonatkozóan: «A
liberalizmus nélkül a szoczializmus teljesen érthetetlen: a
szoczializmus lényegében liberális; felszabadító és függetlenítő
eszmékre hallgat, melyek napjainkban létének legbiztosabb feltételei és
biztosítékai. Aminek elérésére törekszik, nem kevesebb, mint a munkások
felszabadítása a tőke mindenhatóságával szemben.»[155]
Ez nem minden. A szoczializmus ma még a küzdelmi állapotban van.
Ellenzéki és harczi párt. Tehát védi a szabadságot politikai,
társadalmi, erkölcsi területen minden alkalommal, amikor teheti.
Előmozdítja mindazokat a törvényeket, mindazokat az indítványokat,
mindazokat a rendszabályokat, melyek az egyén gazdasági, értelmi és
erkölcsi felszabadulására kedvezőek. Szivesen törekszik arra, hogy
széttörje a mult társadalmi és erkölcsi kereteit. Ezért van az, hogy
erkölcsi téren sok szoczialista hive van a szabad szerelemnek. Ezért van
az, hogy a multkoriban Németországban az egész szoczialista párt ellene
szavazott a zaklató és egy kissé nevetséges Heintze-törvénynek. Tehát
tagadhatatlan, hogy ma a szoczializmus képviseli az individualizmust és
annak leghatalmasabb társadalmi megtestesülése. Jaurés igen helyesen
fejtette ki ezt az igazságot a _Revue de Paris_-ban megjelent
Szoczializmus és _Szabadság (Socialisme et Liberté)_ czímű
czikkében.[156]
De így lesz-e mindég? Amikor hatalomra jut, amikor kormánypárt lesz,
vajjon a szoczializmus és individualizmus szabadelvű lesz-e akkor is
még?
Ez a kérdés, mert akkor talán az anti-individualizmusnak a
szoczializmusban rejlő csirái kifejlődnek.
Melyek ezek a csirák?
Vannak olyanok, melyek szemelláthatóak és amelyekre a szoczializmus
ellenségei régóta hivatkoznak. Hozzuk fel például a valószinüleg
túlzásba menő közigazgatási és rendszabályozási dühöt; a társadalom
megnőtt igényét arra, hogy joga legyen az egyének tevékenységét
ellenőriznie; a közvélemény egyre növekvő mindenhatóságát, amennyiben
szoczialista uralom idején a közvélemény válnék a legfőbb erkölcsi
szankczióvá. Már pedig tudjuk, hogy a közvélemény mennyire vak,
zsarnoki, mindenféle előitélet számára megközelíthető, és végül, hogy
mennyire anti-individualista.
Egy másik pont, ahol a szoczializmus, úgy látszik, ellentétben áll az