🕥 30-minute read

A podolini kisértet - 12

Total number of words is 3948
Total number of unique words is 1910
32.9 of words are in the 2000 most common words
46.0 of words are in the 5000 most common words
52.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  az odavaló levegőt szivja, meg a vizet issza – Riminszky akkor is boldog
  ember lehet.
  Az üveges batár soha sem jött üresen. A hintó mögé terjedelmes láda volt
  csatolva és a ládában mindig akadt valami ajándék Ancsurkának meg
  Marczinkánénak. A legszebb ruhákat Ancsurka viselte Lőcsén, a legdrágább
  kalapjai neki voltak, selyem, bársony, brokát annyi hevert a szobájában,
  hogy akár boltot rendezhetett volna be belőle. De több esze volt, hogy
  boltot rendezett be volna, egész nap azon töprengett Marczinkánéval,
  hogy mit varrjanak ők abból a sok drága kelméből? Később erről is
  gondoskodott Riminszky ur – mintha csak az Ancsurka gondolatát találta
  volna ki – három varrónőt beállitott a lőcsei házba, azok aztán
  reggeltől estig egyebet sem tettek, mint varrták, varrták a sok drága
  kelmét. A varrónők nem fáradtak el, de a kelme sem fogyott el soha. Még
  az öreg Marczinkánénak is olyan ruhát varrtak a varrónők, hogy a mikor a
  jó asszony először felvette, meg se mert benne mozdulni. Egész nap a
  karosszékben ült – ülhetett, mert egyéb dolga nem volt – és nagyokat
  sóhajtott:
  – Istenkém, Istenkém, ki hitte volna? Az egyik Riminszky bocskorokat
  vett, a másik selyemruhákat. Hát olyan szép vagyok én? Hittem volna
  valaha, hogy olyan szép vagyok?
  Riminszky – nagyon megszelidült ez a haragos, komor férfiu –
  megsimogatta a vénasszonyka kezét:
  – Nagyon szép vagy, nénike! Meglátod, még férjhez is adlak. Csak várj
  sorodra, egyszer majd férjhez adlak.
  Marczinkáné nevetett:
  – Lehet, lehetséges… Hiszen ha Toporcon ebben a selyemben, bársonyban
  meglátnának, mindjárt akadna három kérőm is.
  Majd elgondolkozva tette hozzá:
  – De lehet, hogy négy is akadna…
  Ancsurka megsimogatta a néni arcát:
  – Talán öt kérőd is akadna nénike. De azért már ne menj férjhez.
  Riminszky ur a diványon ülve, igen nagyokat nevetett ezeken a
  bolondságokon. Szivből, igazán nevetett, mintha csiklandozta volna az
  Ancsurka hangja.
  Történt, hogy Riminszky Lőcséről jövet, késő éjszaka érkezett a podolini
  határba. A négy fehér ló vigan szántotta az országutat; a huszár a
  bakon, Riminszky a hintóban csendesen bóbiskolt.
  A mikor a város széléhez értek, a hol hajdanában kapu volt, most pedig
  rombadőlt bástyák álltak nagy szomoruságban, a lovak hirtelen
  meghőköltek, a vén kocsis káromkodva rántotta vissza a gyeplőt.
  Riminszky megdörzsölte a szemét.
  A mezőn – a Poprád irányába – fehér árnyék imbolygott tova.
  – Mi az? – kiáltott nyugtalankodva Riminszky.
  A kocsis – régifajt ember volt – megsodorta a bajuszát és kedvetlenül
  dörmögött:
  – Valami lelket láttak a lovak.
  Az ostorával a mezők felé mutatott:
  – Ahun megy ni. A füzesek alatt.
  Ekkor Riminszky is látta a fehér, imbolygó árnyékot a folyó felé
  haladni, mintha hosszu köntösü szellemalak lett volna – a köntös ködből
  és felhőből – és öleseket lépett.
  – A macskába! – dörmögött Riminszky. – Hát ez megint miféle babonaság?
  Nem igen volt ideje feleletet adni a kérdésre. A négy ló tovaragadta és
  csakhamar hazáig vitte.
  A rózsaszinü vidám házikó előtt félig öltözötten, nagy felidulás
  közepette állott az öreg Mik és a városi bakteroknak magyarázott éppen
  valamit, a kik lámpásaikat lóbálták.
  Riminszky kiugrott a hintóból.
  – Kezét csókolom, nemes nagy uram, – kiáltott az öreg Mik lelkendezve. –
  Csak egy perccel előbb kellett volna jönni…
  Riminszkynek megborzongott a háta.
  – Nos? – kérdezte tétovázva.
  – Alig egy perccel előbb, – folytatta az öreg szolga, – a kapun bejött
  valaki, bár a lakat és a zár érintetlen volt. Bejárta a házat, végigment
  a szobákon. Csupán arra ébredtem fel, hogy lépések kopognak az emeleten,
  a mely lépések senkié. Kapom a lámpást és egy vasrudat, – no mert
  zsiványokra gyanakodtam, – s a lépcsőn megtántorodtam, mert egy
  fehérruhás nőszemély a mellembe vágott. Kiáltásomra ide gyültek ezek a
  jó emberek.
  Klein Márton éjjeli őr megerősítette az öreg Mik szavait.
  – Éppen a piacon álldogáltunk, az óra egyet ütött, a kapu csendesen
  felnyilt és fehér árnyék suhant ki a házból. Társammal, Gavra Pállal, az
  árnyék után siettünk, de miután lépése nem kopogott a kövezeten, jobbnak
  véltük visszamaradni.
  Riminszky – nem igen volt valami félős ember – nyugtalanul nézett körül:
  – Részegek vagytok, emberek? – kérdezte, de csupán a maga
  megnyugtatására.
  Az öreg Mik némán csóválta a fejét, a mig Klein Pál éjjeli őr butykosa
  nyakát megcsavarva, azt a föld felé forditotta.
  – Száraz, uram, mint a „Jánosik kutja“!
  – Mert benned van, huncut, – szólt Riminszky.
  Az éjjeli őr tisztelgett alabárdjával:
  – Bennem sincs, jó uram. Szagold meg, légy szives.
  Kinyitotta a száját, Riminszky odadugta az orrát. Majd megcsóválta a
  fejét:
  – Hm, – dünnyögte, – ugy vélem, még ma nem ittál pálinkát.
  Riminszky fölment a szobájába. A sötétes folyosón fázósan nézett körül.
  – Vajjon mit akart itt? – dünnyögte magában.
  Alig hogy elaludt, nyomban felköltötte az öreg Mik.
  Lovas ember hozott sürgős levelet Riminszkynek. Riminszky felnyitotta a
  levelet, aztán hátrahőkölt. Megdörzsölte a szemét és ujra a levélbe
  nézett.
  Azt a levelet Komárominé, a nizsderi „várnagy“ irta. Röviden tudósitotta
  benne Riminszkyt, hogy a nizsderi várur meghalt. Ha a temetésén ott akar
  lenni, akkor jöjjön nyomban.
  – Tehát ő volt a kisértet! – kiáltotta Riminszky. – Még ki sem hült, már
  elindult kóborló utjára!
  Nyomban felöltözött és elindult Nizsderre.
  Bezzeg máskor vidáman, jókedvüen szokta megtenni ezt az utat, most a
  hideg lelte egész uton. Az üveges hintó vitte a kis tót faluba és a
  lakosok lekapták a kalapjukat a megye legelső földesurasága előtt.
  A lipovnicai kolostornak valamennyi harangja szólott, a mikor Riminszky
  éppen elhaladt a kolostor előtt.
  – Ez már a nizsderi halottnak szól, – gondolta magában Riminszky.
  Megállitotta a kocsit és a hintóhoz intette a kapuban gunnyasztó vén
  frátert.
  – Nos, mit mondanak? Mi baja volt a halottnak? – kérdezte.
  A kapusfráter vállat vont.
  – Még eddig a kivel beszéltem, mind azt mondta, hogy beteg sem volt és a
  koporsót máris elhozatta Krakkóból. Nagy márványkoporsót hozatott, a
  melyet tizenkét ló vonszolt ide. A képfaragók három hétig kalapáltak a
  várudvarban, bevésték a szokásos betüket, figurákat, képeket. Ő meg
  hallgatta azt a kalapálást. Mikor mindennel elkészültek, elküldött a
  várból mindenkit, csupán csak Pétert, a vak zenészt türte meg maga
  mellett.
  Péter három nap mulva megkonditotta a lélekharangot a toronyban, ekkor
  már mindnyájan tudtuk, hogy halott van a nizsderi várban.
  Riminszkynek valami viz nedvesitette meg a szemét.
  – Szegény! Tehát önkezével vetett véget életének?
  A fráter a vállát vonogatta:
  – Ki tudná azt bizonyosan? Hiszen ismered uram a dörgést: nem igen
  eresztenek senkit sem a várba. Rocskay Teofil doktor járt ott csupán. Az
  a hóbortos se mondott többet:
  – Örökké nem élhet senki.
  Hát már most hogyan lehet ebből kiokosodni?
  – Hát te mit gondolsz magadban, tisztelendő testvér?
  – Én azt gondolom, hogy délután nagy temetésünk lesz, persze a kolostor
  rendezi a temetést és utána nagy tort rendelt a halott.
  Riminszky a várnak kanyarodott. A vár épen olyannak látszott a völgyből,
  mint máskor. A bástyákon sohasem mutatkozott senki akkoriban sem. A nagy
  kapu kinyilott és Riminszky hintaja döngve gördült be az udvarra.
  Az udvar sarkában már összegyülekeztek a falusiak. Ott álltak reggel
  óta, hogy semmit se mulaszszanak el a szertartásból.
  Özvegy Komárominé zokogva csókolt kezet Riminszkynek:
  – Ki hitte volna, nagyságos uram?
  – Szeretném látni a halottat, – szólt türelmetlenül a férfi.
  Az udvar sötét hátteréből halk zsolozsma hallatszott. A lipovnicai
  barátok litániáztak ott a kegyuraság felett. Szálas gyertyák, fáklyák
  világitották meg a kápolnát, de ha háromszor ennyi lett volna, akkor sem
  lett volna elég világos a földalatti terem. A barátok sürü rácscsal
  elkeritett részben, csinos bársonyszékeken foglaltak helyet. Félig
  ébren, félig szundikálva mormogták az imát. A kápolnában senki sem volt.
  Riminszkynek halkan megpendült a sarkantyuja, a mikor lassu léptekkel a
  középen álló koporsó felé közeledett.
  És erre a sarkantyupendülésre mintha valami halk fuvalat meglobogtatta
  volna a gyertyákat és meglebbentette volna a szemfödőt.
  Hatalmas márvány-szárkofágban feküdt a nizsderi várur.
  Sokkal magasabban feküdt, semhogy valaki elérhette volna. Riminszky
  felágaskodott és figyelmesen végignézte skarlátpiros középkori
  öltözetben fekvő halottját. Finoman sodrott aranypáncél volt a melle
  felett és hosszu egyenes kard, hüvely nélkül feküdt mellette. (Nem is
  volna rossz, hogy ha hirtelen fölébredne és szétütne a koporsó körül a
  pallossal!) Tollas, aranyozott sisak a fején és hosszu sarkantyus
  szattyán-topánka a lábán. Ugy feküdt ott, mint egy középkori ifju
  király. Az arca semmit sem változott halálában, csak mintha valami
  kemény, szigoru vonás rajzolódott volna az ajka mellé.
  – És a halottat senki sem őrzi? – kérdezte Riminszky halkan özvegy
  Komárominétól. – Fegyveres testőröket kellett volna ideállitani, a hogy
  az dukál. A halottakra vigyázni szokás. Nem azért, mintha éppen
  elszöknének – habár már előfordult az is.
  – Az első éjszaka – felelt suttogva Komárominé, – két nizsderi legényt
  állitott ide, meg egy vén embert, a ki a legényekre vigyáz. Éjfélkor
  valamennyien elszöktek, mert az egyik bolond fejjel azt mondta, hogy a
  halott felnyitotta a szemét és parancsolóan pillantott az ajtó felé.
  Reggelig nem is nagyon merészelt senki belépni a kápolnába.
  Főtisztelendő Timóteusz atya volt az első, a ki szentelt vizzel a
  kezében, ide belépett. És Timóteusz atya is megcsóválta a fejét.
  – Siessünk a temetéssel, – ajánlotta az atya, – mert a halott
  visszakivánkozik a földre.
  Riminszky félfüllel hallgatta ezt a babonás asszonyi beszédet.
  Körüljárta háromszor-négyszer a szárkofágot, de nem vette magának azt a
  bátorságot, hogy fölebb kapaszkodjon a lépcsőkön. Hátha megmozdul az a
  széles pallos a halott kezében! Riminszkynek is csak egy nyaka volt.
  A mikor a kápolnát elhagyta, az udvaron doktor Rocskay uramba botlott.
  Megkapta a doktor vállát:
  – Nos, mi a halál oka? – kérdezte Riminszky.
  Rocskay Teofil kiszabaditotta magát a Riminszky kezéből. Az ujjával a
  szívére bökött:
  – Itt volt a baj. De hát vajjon miért kérdi Riminszky uram éppen tőlem a
  halál okát? Kérdje önmagától és hamarabb kap feleletet.
  Riminszky fejcsóválva nézett a hóbortos doktor után. Az egyenesen a
  kápolnába ment és Riminszky csakhamar látta, hogy a barátok valamennyien
  kiszállingóznak a kápolnából. Később a doktor bezárta a kápolna kapuját
  és a kulcsot hosszu kabátjába rejtette.
  Riminszky mint egy alvajáró bolyongott a várban, a hol ezelőtt annyira
  otthon volt.
  Nagy csodálkozással tapasztalta, hogy azok az ajtók, a melyek valamikor
  Erzsébet lakosztályába vezettek, mind be vannak falazva. A mikor
  megkérdezte, hogy kinek az intézkedésére történt ez, azt a választ
  kapta, hogy ez volt utolsó intézkedése a várurnak. Akkor már felöltözve
  feküdt a koporsóban és hüséges embereitől sorjában elbucsuzott. A mikor
  a kőmivesek berakták az ajtókat, ablakokat, a várur magához intette a
  vak trombitást.
  – Huzd meg a harangot, – mondta neki.
  A harang megkondult a toronyban és ezalatt meghalt a nizsderi várur.
  – Bizonyosan meghalt? – kérdezte önmagától. – Attól a hóbortos
  asszonytól még az is kitelik, hogy tréfát űz a halálból.
  Dél elmult és a hegyoldalon kanyargó ösvényeket mindig sürübb tömegben
  lepte el a környék népe.
  Sokan még Lengyelországból is eljöttek, a hol hallottak az excentrikus
  várurról, a ki némelyek állitása szerint férfiu volt, mások pedig azt
  állitották, hogy nő. Ki tudott volna eligazodni a mendemondákon. Csak
  annyi volt bizonyos, hogy most meghalt a szeretett várur és temetése
  nagy látványossággal van összekötve.
  A várudvaron gyászruhás vitézek sürögtek-forogtak. A lépcsőkön apródok
  álltak és páncélos, dárdás vitézek segitették le a környékbeli
  asszonyokról a kacabajkát. Mindezt még az elhunyt várur rendezte,
  intézkedvén temetése minden részletéről. A váron kivül már rakták a
  máglyákat, a hol egész ökröket, bárányokat sütnek a köznépnek. A
  pincéből szünet nélkül guritották fel a boros-hordókat a pincemesterek
  és a földszinti nagy lovagteremben, a melyet négy óriási oszlop tartott,
  a szolgálók végtelen abroszokat kezdtek fölteregetni. A konyhában akkora
  tüz, mint tán a pokolban sem nagyobb és mindenféle kellemes illatok
  tekeregtek a levegőben, érdeklődést ébresztve még azokban is, a kik
  jóllakva indultak el hazulról. Hát még mennyire érdeklődtek azok, a
  kiknek gyomruk történetesen üres volt, mint a legtöbb temetés-látogatóé.
  A lipovnicai barátok se huzták a szertartást végtelenig. Elmondtak
  mindent, a mit ilyenkor szokás, – hátul csendesen piszmogott néhány
  vénasszony és érzékeny lelkü cseléd.
  Riminszky közvetlenül a koporsó mellett állott néhány megyei
  honoráciorral, földesurasággal, a kik idejében tudomást szereztek a
  temetés órájáról. Megszokott diszruhája volt rajta, csupán a jobbkarján
  sötétlett egy gyászszalag.
  Ugy állott, hogy pillantása éppen a halott arcát érte. Mozdulatlanul,
  leskelődve figyelte azt az arcot:
  – Nem, Wart Erzsébet, – gondolta magában – nem fogsz tuljárni a
  Riminszky eszén.
  A halott arca meg se mozdult.
  – Ismerem csalafintaságod, Erzsi, – gondolta tovább. – Kiváncsi voltál a
  saját temetésedre, mint már annyi sokan. De engem nem tehetsz bolonddá.
  A papok énekeltek és a halott csendesen feküdt.
  Egyszerre csak azt veszi észre Riminszky, hogy vagy egy tucat markos
  ember emelgeti a márványszárkofág több mázsa sulyu fedelét.
  Az óriási márványdarab csendesen himbálózva emelkedik a levegőbe. Rajta
  márványból faragott vitézi sisak, páncél és kard.
  Emelik-emelik a koporsófedelet, még egy perc és örökre eltünik az élők
  elől a nizsderi várur.
  Riminszky ekkor nem tarthatta tovább is vissza megrázó felindulását.
  Egyetlen szökéssel az emelvényen termett, ott, a hol a halott feje
  feküdt biborpárnán.
  – Erzsébet! – hörögte – ne hagyj itt.
  Mintha valami derüs napsugár röppent volna ebben a pillanatban a halott
  arcába. De csak egy másodpercig tartott jég-arc mosolygása. A következő
  percben zökkenve ereszkedett le a szárkófág födele, örökre eltakarva a
  nizsderi várurat. Lakatosok nyultak szerszámaikhoz és kalapálva zárták
  le karvastagságu csavarokkal a koporsó födelét. Onnan már nem jöhet
  vissza, a ki odabenn rekedt.
  A gyászoló gyülekezet lassan elhagyta a kápolnát: a gyertyák, fáklyák,
  tömjén fullasztó levegőjéből sietett mindenki szabadulni.
  Mindenki rangja szerint igazodott. Nem volt semmi zavar. A köznépnek nem
  jutott eszébe a lovagterembe menni, az urak pedig csak messziről
  szemlélték az ökörsütést.
  A kiürült kápolnában nem maradt más senki, csak Rocskay Teofilusz
  doktor.
  A doktor megvárta, a mig a mormoló hangok mindinkább eltávolodtak, aztán
  neki fogott a munkának. Vésővel és kalapácscsal dolgozott. Annyira
  sietett munkájával, hogy homlokáról sem volt ideje letörülni a
  verejtéket.
  A véső és kalapács fáradhatatlan munkájának meglett az a következménye,
  hogy a szárkófág oldala megmozdult. Csendesen ajtó nyilott a koporsó
  oldalán és az ajtón először egy pár hosszu sarkantyu, majd a hozzája
  tartozó skarlátszinü ruházatu vitéz is megjelent.
  Ott állott Wart Erzsébet a kápolna közepén. Vérből, husból volt és ép
  minden porcikája.
  – Köszönöm, doktor ur, – szólt kinyujtózkodva. – Nem igen birtam volna
  már odabenn egy negyedóráig sem.
  A doktor nem felelt. A kinyitott márványajtót igyekezett visszaállitani
  helyére a szarkofág oldalán. De mivel egyedül nem igen birt vele,
  felkiáltott végtére:
  – Ugyan, nagysád, segithetne a koporsója elzárásánál!
  Az izmos Erzsébetnek csakhamar sikerült az, a mivel a doktor hiába
  próbálkozott.
  Ott állott a koporsó érintetlen mozdulatlanságban, mintha örök álmára
  készülne benne valaki.
  Lépések hallatszottak az udvaron. A léptek egyenesen a kápolna felé
  közeledtek. Wart Erzsébet egyetlen szökéssel eltünt a kápolna
  hátterében, a hol hosszu bársonyfüggöny takarta el a falat.
  Riminszky jött vissza. A jó ur igen keserves állapotban volt, megszökött
  a torból és fáradtan ült le a szárkofág lépcsőjére.
  A doktor ügyet sem vetett rá. Jéghideg nyugalommal indult az ajtó felé.
  – Doktor, te kősziv, – kiáltotta elkeseredve Riminszky, – maradj itt
  velem!
  – Dolgom van, – felelt Rocskay.
  – A manóban! Az a dolgod van, hogy itt vagyok én, gyógyits meg.
  Kinevezlek háziorvosomnak. Tudod, hogy ez nagy hivatal, zsiros,
  irigyelt… No, gyere, ülj ide és próbálj meggyógyitani.
  A doktor komoly arccal jött vissza. Előbb a pulzusát tapogatta meg
  Riminszkynek, aztán a szivére nyomta a kezét.
  – Baj van, amice. A masina odabenn ugyanis rendetlenül dolgozik. Jó lesz
  óvakodni a bortól, szivartól, zsiros pecsenyétől és egyéb gyomorrontó
  csemegéktől.
  Riminszky dacosan tolta el a doktor kezét:
  – Bolond kend, – mormogta komoran. – Mostanában akarok megházasodni,
  hogyan lehetnék tehát beteg.
  – Nono, ismételte Rocskay. A masina rendületlenül dolgozik. És az a
  legnagyobb baj, hogy nincsen olyan cigány, a ki ezt meg tudná reperálni,
  ha elromlott.
  Riminszky begombolta a kabátját.
  – Visszavonom: nem kell ilyen emberháziorvosnak. Menjen a pokolba az ur
  az ijesztgetésével. Én ugyan nem félek semmitől.
  Rocskay csúfondárosan nevetett:
  – Dehogy is fél. Egy kis szivszorultságtól is jobban fél, mint tizenkét
  medvétől.
  
  
  XI. FEJEZET. _Merre jár a kisértet._
  Lenn a völgyi falucskában már hajnalt kukorikoltak a kakasok, a nizsderi
  várban és a vár alatt még mindig tartott a halotti tor.
  A vár pincéi kifogyhatatlannak látszottak, a pincemesterek
  fáradhatatlanul guritották fel a hordókat. Uj máglyákat raktak, uj
  ökröket huztak nyársra. A konyhán előlről kezdték a sütést-főzést.
  Az utolsó Kavaczky virágkora óta üres volt a nizsderi vár, vendég
  elkerülte, konyháján csak éppen szokásból raktak tüzet. Most egyszerre
  fölelevenedni látszott a régi várélet, csakhogy fájdalom, mindenki
  tudja, hogy nem tart tovább, mint egy-két napig. A csata sebesültjei
  ekkorára ismét magukhoz térnek, kipihenik kialuszszák magukat még
  Nizsderen és ismét olyan csendesség lesz, mint ezelőtt volt.
  Honeczkyék – a hiresek – Lestyenszky Kázmér Gácsországból, Lukai, az
  eperjesi légátus tartották legtovább a tort.
  A nagy lovagteremből már mindenki elpusztult, a cselédek aludtak,
  kidőltek, csak az országos korhelyek nem adták be a derekukat.
  Negyedik napon a félhomályos lovagteremben egyszerre különös nesz üti
  meg az ivók fülét.
  A terem fekete falára ragyogó betükkel vetette egy láthatatlan kéz:
  – Menjenek kendtek már a pokolba!
  Lukai fölhevülten vágta a földhöz a poharát:
  – Boszorkányság, – kiáltotta. – Hamar hozzatok tömjént, majd elfüstölöm
  én innen az ördögöt, hogy békén mulathassunk.
  A többiek savanyu arcot vágtak. Egyszerre nagyon szolgálatkész lett
  valamennyi. Mind tömjénért akart menni.
  – Hohó, – szólt a legelső, a helyzet magaslatára emelkedve, – az eszme
  enyém volt, én hozom a tömjént.
  És hosszu lábaival megelőzve a többit, legelsőnek hagyta el a várat.
  Igy aztán a legutolsó borozók is elhagyták a nizsderi várat.
  A hatóság a végrendelet iránt érdeklődött, de ekkor előállott Rocskay
  Teofil és irásokkal igazolta, hogy a nizsderi vár haszonélvezeti joga az
  övé. Aztán pedig alapitványé legyen, – boldogtalan nők alapitványa.
  Miután Rocskay uram állitását kétségen kivül igazolta, lassan kezdték
  volna elfelejteni a hóbortos nizsderi várurat. Utóvégre mit is
  emlegettek volna rajta oly sokat!
  De a nizsderi várur nem hagyta magát elfelejteni. Kisértet lett belőle,
  mint a környéken mondták és a márvány-koporsóból ki-kijött, a mikor
  senki sem várta.
  Legelőször Lipovnica és Cservenka között találkoztak vele az országuton
  jámbor tót emberek.
  Ugyanaz a ruha volt rajta, a melyben a koporsóban feküdt, a kezében
  hosszu hegymászó-bot és sietve ment a hegyeknek fölfelé. Igen sürgős
  dolga lehetett, mert nem fogadta a tótok köszönését, holott életében
  igen nyájasan bánt velük.
  Skarlát-ruhás alakja csakhamar eltünt a hegyoldal fenyőbokrai között.
  A tótok tátott szájjal bámultak utána… Aztán futni kezdtek. Futottak,
  futottak, talán még most is futnának, ha Cservenkán nem jön velük szembe
  a szogabiró kocsija.
  De szembe jött szolgabiró és a tótok nyomban előadták neki a dolgot.
  Angyalffy György, az akkori lublói főbiró figyelmesen hallgatta meg
  tótjait.
  Mellette ült a kocsiban a segédje, annak odaszólt:
  – Mindinkább bonyolódik a dolog. A mult héten komoly, szavahihető
  emberektől hallottam ilyesmit, most pedig ezek a jámborok állitják.
  – Tán még most is mernétek esküdni arra, a mit mondtatok? – kérdezte a
  tótok felé fordulva.
  – Megesküszünk pan szolgabiró! – felelték egyhanguan a tótok.
  A kisértet pedig nem maradt meg a lublói vár környékén. Másfelé is
  feltünedezett.
  Kóborolt, bolyongott a vidéken; a tótok eleinte rettegtek tőle, mint
  minden másvilági lénytől, de később csaknem megbarátkoztak vele. Igen
  jóindulatu, csöndes kisértetnek bizonyult.
  Riminszky néha hallotta a kisértetről szóló hireket, de mert személyesen
  nem látta, csóválta a fejét és nevetett az egész dolgon.
  – A tótok képzelődnek. A tótoknak mindig kell valami, hogy
  foglalkoztassa a fantáziájukat, mert igen fantaszta, álmodozó nép a
  szláv nép. Egyszer a szentek járnak közöttük emberi alakban, másszor a
  halottak jönnek vissza. Pedig, a kik odalenn vannak, nagyon jó helyen
  vannak.
  Igy beszélt addig Riminszky ur, a mig csak hirből ismerte a dolgot.
  Különben is egyéb ügyei voltak, mint mindenféle bolondos kisértettel
  vesződni. Közeledett az esküvő napja. Lőcsén éjjel-nappal varrtak a
  varróleányok. Asztalosok kalapáltak, furtak, faragtak a podolini házban
  is. Az öreg Mik fényes uj lakatokat tett fel mindenhová és naphosszat
  gyönyörködött a különös závárokban. Néhány kitünő angol lakathoz jutott
  gazdája nagylelküsége folytán és miután részeire bontotta a lakatokat,
  meggyőződött arról, hogy azok jobbak minden eddig ismert lakatnál.
  A podoliniak lassan beletörődtek a dologba, Riminszky megbolondult
  vénségére; mindenkinek szabad egyszer megbolondulni egyiknek előbb,
  másiknak később.
  A közvélemény hamar megnyugszik, ha nincs, a mi izgassa. Itt pedig
  megnyugodhatott. A Riminszky menyasszonyáról mindössze annyit tudtak,
  hogy helyes, finom kisasszonykának nevelték attól a naptól fogva, hogy a
  Riminszky-házba betette a lábát. Először nyomban piros bocskorkákat
  kapott; a többinek Fintor uram, a cipész, az elmondhatója, a ki halála
  napjáig emlegeti, hogy milyen kényes volt az egyszerü tót leányka, a
  mikor az első pár cipőhöz mértéket vett a lábáról.
  – Mintha már akkor is a Riminszky jövendőbelije lett volna.
  Az esküvő előtti héten, – nyárba hajlott már az idő és szénaillattal meg
  juhturószaggal volt tele az egész Szepesség – Riminszky Lőcséről jövet,
  megpihent a toporci határcsárdánál. Talán eszébe sem jut neki
  megállitani büszke hintaját, ha észre nem veszi, hogy bár éjfélre járt
  az idő, a csárdában világosság volt és valami reszketeg trombitaszó
  mormogott az alacsony ablakok mögött.
  Egyszerre – maga sem tudta hogyan – megkivánt egy ital bort, a rongyos
  csárda borából, bár otthon aszut ihatott volna; megkivánt egy rongyos
  vándor muzsikást és főként szerette volna, még egyszer legénységében, a
  tenyerével ütögetni a csárda füstös mestergerendáját.
  Ezután ugyis vége – gondolta magában jóleső szomorusággal, – otthon ülök
  feleségem szoknyáján.
  (Ilyen lágyan is gondolkozott néha Riminszky ur, bár ezt róla senki sem
  tételezte volna fel.)
  A négylovas hintó bekanyarodott a csárda kopár udvarára. A huszár
  leugrott a bakról – hetyke abuji gyerek volt – és a kardja tokjával
  megzörgette a korcsma ajtaját.
  – Hé, csapláros – kiáltotta. – Bujj elő! Vörös betüvel irták neked ezt a
  napot a kalendáriumba, bár semmiféle ünnep nincsen.
  Riminszkynek tetszett az ilyen beszéd. Megsodorta a bajuszát.
  – Csak keményen, Peti fiam.
  A huszár megrugdalta az ajtót és a csaplár előbujt. Jámbor zsidóember
  volt, a ki a nyavalyás hegyháton csak ugy tudott megmaradni, hogy mind a
  tiz körmével a rögökbe kapaszkodott. Különben rég elfujta volna valami
  szél a hegyről – vagy pedig elüldözte volna a nyomoruság. Négyrét
  hajolt, a mikor a hintós uraságot meglátta. Tudta, hogyne tudta volna,
  hogy ki ez az uraság odabenn a kocsiban. Tán a tetőt is felgyujtotta
  volna, ha Riminszky éppen azt parancsolja.
  – Ki mulat odabenn? – kérdezte Riminszky szigoruan. – Nem tudod, hogy
  tilos éjszakának idején devernyálni?
  A zsidó kezét-lábát mozgatta:
  – Könyörgöm, méltóságos ur, csak egy vak muzsikus iszik magában. De
  aranypénzzel fizet. Valódi jó aranynyal. Szegény ember vagyok,
  esztendőszám nem látok aranyat. Miért ereszteném tovább a jámbor
  muzsikust, a mikor máshol is csak találna csárdát.
  – Nono – dünnyögte Riminszky. – Valami rosszban járó ember lesz ez a te
  muzsikusod. Majd a szeme közé nézek.
  Kiváncsiságtól ösztökélve nyitott be az ivóba, a melyben egy árva mécses
  pislogott. A fal mellett a lócán egy bolyhos, fehér ember ült, a lábánál
  fényes szemü fekete kutyácska. Riminszky nyomban megismerte:
  – Hé, Péter bátya! – kiáltott fel. – Megismered-e a hangom. Mi szél
  vetett ide?
  A világtalan ember fölemelkedett a lócáról:
  – Kezedet csókolom, Riminszky uraság. A kutyám vezetett ide, mert most
  az gondoskodik rólam, mióta árva lettem.
  – Hát az aranyakat is a kutyádtól kapod?
  A vak ember megvakarta a fejét.
  – Jaj azok az aranyak! Bár már ne volna egy fia se belőlük. Azok az
  aranyak kergetnek engem, nem hagynak nyugodni békességesen. Mert tudd
  meg uram, hogy mikor temetés volt nálunk, valaki egy zacskó pénz nyomott
  a markomba és szónélkül kitessékelt a várból. Mentem volna magamtól is,
  mert mit is csináltam volna tovább uraság nélkül? Meghalt az uraság, oda
  a szolgaság. Hát mentem…
  A mikor Lipovnicára érek, belenyulok a zacskóba, hogy majd egy kis italt
  veszek rajta, hát a korcsmáros zsandárt, tolvajt kiált! Itt van egy
  ember a Jánosik bandájából! kiáltozta legharsányabban! Én pedig
  megtudtam, hogy a zacskóban csupa aranypénz volt.
  Én se voltam lusta. Látni nem látok ugyan, de a lábam még elé jó. Neki
  az országutnak, a hegyeknek. Engem bizony ne bántson senki azért, hogy
  egy zacskó aranypénzem van.
  De uram, nem tudtam nyugodni, nem tudtam aludni, nem tudtam megpihenni.
  Amerre mentem, a hol megfordultam, mindenütt rablónak, zsiványnak
  tartottak.
  Már éppen a Poprádnak akartam menni. Jaj be szépen csalogatott,
  hivogatott a kutya folyó! A jó sorsom ekkor összehozott egy vak
  koldussal. Annak két kutyája is volt, a melyik vezette. Velem egy se
  volt, megvettem tőle az egyik kutyát.
  – Erre rábizhatod magad, – mondta a koldus, – ez csak olyan helyre
  vezet, a hol nem kell zsandártól tartani. Ez a kutya az utszéli árkokat,
  meg a rejtett csárdákat szereti. A másikat azért tartom meg, mert ez meg
  vásárokra, sokadalmakban szeret kóborolni. Ez a kutya, a mit neked adok,
  eddig csak ugyis kárára volt a mesterségemnek.
  Igy jutottam én a toporci csárdába, nemes Riminszky uram. Itt nem csap
  lármát a csárdás, ha aranypénzzel fizetek neki; mert az aranypénz
  valódi. – De azért már szeretném, ha egy se volna belőle.
  Riminszky nevetett is, meg a fejét is csóválta ennek a tragikomikus
  történetnek a hallatára.
  – Hát aztán hol tartod az aranyaidat, hogy eddig el nem vették tőled?
  – Azt nem mondhatom meg, uram – felelt komolyan Péter zenész. – Ha
  fizetni kell, a kutyám fizet helyettem. A szájából kiejt egy aranypénzt;
  a mi visszajár, azt is szájába veszi. Hány liter bor van fizetni való,
  korcsmáros?
  – Tizenkettő, tekintetes ur – felelt arcátlan nyugalommal a csárdás.
  
You have read 1 text from Hungarian literature.