A podolini kisértet - 02

Total number of words is 4183
Total number of unique words is 1885
30.4 of words are in the 2000 most common words
42.3 of words are in the 5000 most common words
49.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
ur, a kinek a bajusza fehér volt a zúzmarától, vagy talán az időtől. A
csengős lovak párologva állottak meg, a fehérbajuszu ur hátrafordult:
– Mit csinálsz ott, te leány? – kiáltotta berekedt hangon. – Megfagysz
ott a hóban! Hová igyekszel?
Ancsurka fölemelkedett térdeiről. A megfeszitett még mindig nem nyitotta
rá a szemét. Ancsurka tehát a földre nézett és megpillantotta ott saját
vánnyadt, ócska bocskorait.
– Felelj már – türelmetlenkedett a szánkós. – Hová igyekszel?
– Podolinba, uram – szólt Prihoda Anna.
– Akkor egy uton megyünk – kiáltott a fehérbajuszu uriember. – No ülj
föl iziben, ide hátra. János, segitsd a kis leány batyuját.
A cifra urasági kocsis leugrott a bakról, felsegitette Ancsurkát meg a
butyrát a hátulsó ülésbe. Ancsurka persze nagyon szégyenkezett, alig
merte fölemelni a szemét. A fehérbajuszu ur nem sokat törődött vele.
Csettintett a nyelvével, aztán hajrá, megindultak a remek lovak a könnyü
szánnal. Csak ugy porzott a hó a nyomukba.
Ancsurka észre sem vette, egyszerre csak a podolini kapun nyargalt be a
szán. (A kapukat ebben az időben már leemelték sarkaikról, de a várfalak
még megvoltak.)
– Szállj le, kis lány. Isten áldjon, – szólt a fehérbajuszu ur, egy
pillanatra megálitva a vágtató fogatot. Ancsurka leszállott, a szán már
tovább iramodott és csakhamar el is tünt a piac tulsó oldalán, a merre
az országut kifelé visz a városból.
Ancsurka hamarosan megtalálta azt a házat, a melyiket keresett. Sokat
hallott az anyjától mesélni a sárga házról és a benne lakó uraságról. A
boldogult Prihodáné nagyban tartotta az atyafiságot Marczinkánéval,
sürün meglátogatta, már csak az uj bocskorok miatt is. Egy darabig
tanácstalanul állott a kapu alatt, a mely kovácsolt vasból való
eresztékeivel, hatalmas zárjával némán és sötéten állott előtte.
Egypárszor megpróbálta a kilincset megnyomni, de mivel a kapu csak
sehogy sem akart kinyilni, kénytelen volt nagy fohászkodások között
ahhoz a karikához nyulni, a mely egy rézoroszlánfő szájából lógott ki.
Meghuzta a karikát és odabenn a kapuboltban visszhangzó, mély kondulás
hallatszott. A kondulás még jobban megijesztette Prihoda Annát, ijedten
lapult a falhoz.
Odabévülről a kapu alatt csoszogó lépések hallatszottak. Zörrent a kulcs
a zárban és a kapu kinyillott Prihoda Anna előtt.
A félhomályos kapualjban egy emberforma törpe állott, a ki bozontos
szemöldöke alól éles pillantása vetett a leánykára. Nagyszakállu, igen
nagyorru, báránybőr-sipkás öreg legény volt a kapunyitó. Ancsurka
szorongva nézett a törpére.
– Mit akarsz? – kérdezte az mérgesen.
Ancsurka megigazitotta a fejkendőjét és halkan mondta:
– Öreg nénikémhez jöttem.
A törpe Ancsurka bocskorára pillantott.
– Mindjárt észrevehettem volna, hogy mi járatban vagy. Bizony, e
bocskorok már enni kérnek. No, lépj be, te kis bogár.
Megcsippentette az Ancsurka hidegtől kipirult arcát.
A leányka belépett a sötét kapualjba, a törpe megforditotta a kulcsot a
zárban, aztán megfogta a leányka kezét.
– No, ne félj, én nem harapok… Nem vagyunk ám mi olyan harapósak, mint a
hogyan a világ hiszi. Én, és a gazdám, nemes Riminszky ur nem szeretjük
a lármát, kiabálást, verekedést. Csak ennyi az egész, te kis bogár. Erre
fordulj, a konyha felé.
A konyhaajtó előtt hirtelen eszébe jutott valami.
– Megállj csak. Még csak azt se tudom, hogy ki vagy, mi vagy, honnan
jössz. Ha véletlenül eszébe jut a gazdámnak megkérdezni, hogy: mondd
csak öreg Mik, ki csöngetett máma? Mit feleljen erre az öreg Mik, mikor
még a nevedet se tudja? Nálunk nem igen szoktak csöngetni, mert mi nem
szeretjük a lármát, se én, se gazdám, nemes Riminszky ur.
A törpe bőbeszédüsége talán soha sem ért volna határt, ha ebben a
percben ki nem nyilik a konyha ajtaja és Marczinkáné meg nem jelenik.
Nagyot kiáltott, mert kicsinyt nagyot hallott már az öreg asszony.
– Te voltál az, Ancsurka? A jó Istenke áldjon meg. Milyen hideg van! Be
régen nem láttalak. Jöhettél volna már hamarább, rongyos a bocskorod.
Az öreg Mik, a leányka mellett állva, a fejével biccentett minden
mondatnál, aztán maga is megszólalt nagy szemrehányással:
– Hát miért is nem jöttél már, Ancsurka? A macska vigye el a dolgod,
rongyos bocskorban nem lehet járni télen.
Ebben a percben az emeletről egy kemény férfihang szólalt meg:
– Öreg Mik.
A vén szolga ijedten forditotta a fejét a hang irányába.
– Jövök, jövök, – kiáltotta és rövid, görbe lábszáraival fürgén
iramodott fel a kőlépcsőn.
Az egyik emeleti ablakban egy pillanatig még látható volt a Riminszky
feje. Ancsurka a kendője alól félszemmel az emeletre pislogott. Azon a
kemény, zordon arcon mintegy másodpercig valami kiváncsiság tükröződött
vissza a kis parasztleány láttára. Aztán sietve bezáródott a szinesüvegü
ablak. Marczinkáné betuszkolta Annát a konyhába. Süketek szokása szerint
igen hangosan beszélt:
– Ülj le itt és melegedj… tedd le a bocskort, mindjárt hozok ujat.
Megállj csak! Van egy nagyon szép kis bocskorom. Olyanféle lehet, a
milyenben a lublói Mária járhatott akkor, a mikor ezen a tájon lakott.
Megsimogatta a leányka arcát:
– Olyan vagy, mint a Mária… Az anyád tán Lublón járt akkoriban, a mikor
te a világra jöttél. Lehet, lehet. Másképpen hogyan is hasonlitanál te
ahhoz a Máriához?
Ancsurka csak ekkor jutott szóhoz:
– Az anyám meghalt, néni, már el is temettük.
Marczinkáné egy pillanatig a leány száján felejtette a tekintetét,
mintha nem értette volna meg annak a szájnak a mozgásából az Ancsurka
szavait:
– Meghalt, – ismételte hangosan.
Az öreg Marczinkáné erre sirva fakadt. Sirt, sirdogált, talán nem is
annyira a haláleset miatt, csupán azért, mert egyszer megint kedvére
kisirhatja magát.
– Istenem, – sóhajtotta, – ebben a nagy hóban olyan keveset tud az ember
a világ folyásáról! Bizony, már azt is elfelejtettem, hogy Toporc a
világon van. Mik se igen jár ki a kapun. Fél a nagy hótól. Az ilyen öreg
embernek legjobb is már odahaza ülni. No, de hozom a bocskort.
Ancsurka azalatt fölmelegitette dermedt tagjait a kályha lobogó
rőzselángjánál. Volt fa elegendő a Riminszky udvarán. Olyan hatalmas
rakásokban állott ott a tüzelőfa, hogy tán még a király udvarán se volt
nagyobb rakás. Persze, tellett bőven az erdőkből. Riminszky jókedvében a
vármegyét befüthette volna, akkor is maradt volna elég fa az erdeiben.
De Riminszkynek nem volt olyan jókedve sohasem.
Ancsurka félénken nézegetett a konyha ablakán át abba a világba, a mit
az ódon ház udvarán láthatott. Vasrácsos ablakok a falakon,
gyermekfej-nagyságu lakatok lógtak mindenfelé. Az udvar sarkában egy
óriási batár, a melynek deszkáját szürkére mosta az idő. A vasrészeket
megette a rozsda, a szijak, bőrök elrongyolódtak. Ki tudja, mikor jártak
ezen a batáron utóljára a Riminszkyek, talán még hercegkorukban? (Azóta
gyalog járnak a Riminszkyek, pedig talán inkább tellenék kocsira, mint
hercegségükben!) Prihoda Anna a maga kisleányos eszével arra gondolt,
hogy be jó volna egyszer ebbe a batárba beleülni.
Marcinkáné már jött az uj bocskorokkal. Valóban pompás kis jószágok
voltak. Ha a királynék valamikor bocskort viseltek, különb bocskort még
ők sem huzhattak a lábukra. Finom fehér szattyán volt a bőre, piros
bársonynyal, csillogó aranynyal kihányva, mintha tündérkezek varrták
volna.
– Jaj, be gyönyörü! – kiáltott fel Prihoda Anna és belepirult az arca.
Marczinkáné ráncos vén arca is földerült a bocskorok láttára.
– Bizony gyönyörü! – rebegte. – Be nagyon régen is adta már ezt nekem az
öreg ur. Fiatal menyecske voltam, ő se volt még öreg ur. Hat pár volt
belőle. A többi elkopott, ez megmaradt. A fiatalságom nem tartott ki a
bocskorok mellett. Hamarább koptam el, mint a bocskorok. Most már viseld
te egészséggel.
Letérdepelt Ancsurka elébe és felhuzta a lábára a bocskort.
– Ejnye, be fehér lábad van, mint egy kisaszonykának – jegyezte meg. –
Talán bizony az Uristen eltévesztette a dolgot. Egy kisasszonykának a
lábát adta neked és a Prihoda Anna lábát valamely kisasszonyka rejtegeti
most a harisnya alatt.
– A vállam is fehér – mondta Ancsurka és elpirosodott.
Marczinkáné megcsóvála a fejét:
– Ej, no, hát egészen eltévesztettek volna tégedet, Ancsurka?
A bocskor már a lábán volt Ancsurkának. Felállott és tetszelegve
nézegette a lábát. Egy darabig ügyetlenül lépegetett a gyönyörü
holmiban, de aztán ugy megszokta, mintha egész életében aranyos
bocskorokat viselt volna.
Az öreg Mik köhögése hallatszott kivülről. A nagyszakállu törpe fürgén
gurult be az ajtón karikalábain. Csodálkozott ő is egy percig a
bocskorokon és háromszor is elmondta, hogy ilyen szépet ő még soha sem
látott. A hitelesség kedvéért kész lett volna akármikor megesküdni erre.
Aztán hizelkedve simogatta meg az Ancsurka arcát.
– Megmondtam ugy-e előre? Az én gazdám, nemes Riminszky ur semmi egyebet
nem kérdezett tőlem, mint azt, hogy ki volt az, a ki a kapun csönditett.
Mintha csak megálmodtam volna előre, hogy nemes Riminszky ur mit fog
kérdezni. De hát Mik tudja a dolgát, nem jön zavarba soha. Soha,
leánykám. Ezt pedig jegyezze meg mindenki jól magának. Mik nem lop, nem
káromkodik és nem iszik…
– Ej, ej – dünnyögött közbe Marczinkáné. – Megint nagyon sokat jár a
szád, Mik. Minek mondasz olyat, a mi nem igaz. Az Uristen ugyis tud
mindent, neki hiába hazudozol…
A törpe elvörösödött.
– Csak vén asszony ne volna a világon – morogta elkeseredve.
Aztán keményen rárivalt Marczinkánéra:
– Lódulj, öreg seprő. Az én uram parancsolta, hogy menj hozzá.
Bozontos szemöldöke alól ünnepélyesen nézett Prihoda Annára, mintha
ezzel a mondással okvetlenül meggyőzte volna az idegen leányzót arról,
hogy ő nem közönséges ember.
Marczinkáné, a milyen gyorsan csak tellett öreg csontjaitól, sietve
tipegett fel a kőlépcsőkön. A törpe az ablakból mogorván nézett utána,
aztán széles mosolygás jelent meg groteszk arcán. A nagyujjával az
emelet felé bökött.
– Persze, odafönn másképpen beszél őkelme. Az én uram, Riminszky ur, a
legjobb ember a világon. De csak addig, a mig öklével az asztalra üt.
Akkor pusztuljon előle mindenki. Minden teremtett lélek. Egyszer – s
ekkor felvillant a Mik szeme – egy öles juhászgazdát – Zakálnak hivták,
Zakál Pálnak, lelkecském – ugy megütött, hogy egész életére megsiketült
az ütéstől. Tudja azt mindenki az én uramról, hogy vele nem jó
kikezdeni. Legalább is olyannak nem jó, a ki félti az életét.
Prihoda Anna csodálkozva hallgatta a törpe előadását. Nem igen érzett
valami nagy félelmet a szivében, mert a törpe minden erőlködése mellett
sem látszott rossz törpének. Ott állott az ablaknál ódivatu, kopott zöld
bársonyzekében, nagy csizmában, a mely csizma magas szárával mintha arra
lett volna jó, hogy velük kifelé hajló lábszárait összetartsa. Mintha e
magas száru csizma nélkül elszöktek volna a lábszárak. Mind a kettő
ellenkező irányba. A derekán széles bőrszijj volt, a melyen még ott
fityegett valami maradványa a szijhoz tartozó tőr tokjának. A tokban
most egy nagy kapukulcs volt csupán, de arra is elég büszke lehetett,
mert a keze néha odatévedt.
Sietve beszélt, mintha sürgősen akarna mindent az Ancsurka tudomására
hozni.
– Lásd, lelkecském, akármit beszél is az a vénasszony, – tudom, nagyon
sokat szokott fecsegni – azért én rám mégis csak nagy szüksége van az én
uramnak. Ha én nem volnék, teszem fel, ki az ördögnek jutna mindig
eszébe számon tartani, hogy be van-e csukva a kapu? Ki olajozná meg a
zárakat, lakatokat? Ki reparálná meg az ajtókat, ablakokat? Én kovács is
voltam valamikor, – én minden voltam. Lakatos és még minden… Nincsen
olyan furfangos zár, a mit én föl ne tudnék nyitni. De még a lakatokhoz
is értek. Egyszer az én uram Lengyelországból hozott egy ménkü nagy
lakatot. Ott még értenek az ilyesmihez. Nagyszerü lakatosok akadnak
arrafelé, lelkecském!… Az én uram elhozta a lakatot és igy szólt hozzám:
– No, öreg Mik, itt az alkalom, most mutasd meg, hogy mit tudsz? Hadd
lássuk, legény vagy-e a talpadon? Az angyalát, öreg Mik, tedd le a
vitézi próbát.
Szóról-szóra ezt mondta az én uram, nemes Riminszky ur, a kinek több őse
volt vajda, mint nekem hajamszála van. Megnézem a lakatot, forgatom
jobbra-balra, nézem elülről, hátulról, próbálgatom, nyitogatom… Hát nem
nyilt a kutya. Lengyel lakatosok csinálták, azok értenek mindenféle
furfangos titkos zárakhoz. Nem nyilt a lakat, sehogy sem nyilt. Öreg
Mik, mondom magamban, ha ördögök fognak kuglizni a fejeddel, akkor is ki
kell nyitni azt a lakatot…
Az elbeszélés hevében Marczinkáné nyitotta ki a konyhaajtót. A törpe
csunya grimászt vágott. Dohogott valamit a szakállába és elfordult.
– Már megint fecsegtél, Mik – szólt az öreg asszony. – Éjjel-nappal
fecsegnél, ha akadna, a ki hallgatna rád. Pedig tudhatnád, hogy az
Uristennek nem lehet hazudni, ő tud mindent…
Mik elkeseredve vetette falnak a hátát.
– Éppen csak arra legyen gondja a jó Istennek, hogy mit beszél
Podolinban Mikoviszki Mikics? – dünnyögte elkeseredve és elgondolkozva
nézett a levegőbe egy darabig. – Az ur azt parancsolta, hogy fogadjalak
szolgálatba, Ancsurka, ha éppen kedved van hozzá. Az ur azt mondta,
minek csavarogna az a szegény Ancsurka az országuton? Vajjon minek?
A leányka arcába nézett és elgondolkozva folytatta:
– Igaz. Vajjon minek csavarognál, Ancsurka? Se apád, se anyád, hová
mennél?
A törpe, a ki eddig az Uristennel vitázott magában, most szintén
megszólalt és gyöngéden hátba verte Prihoda Annát:
– Hová mennél, he?
Ancsurka a meglepetéstől bámulva nézett a két öregre. A kis szivébe
fölmerült a toporci keresztut Krisztusának lehunyt szemü arca. A
Krisztus nem nyitotta fel a szemét és ime mégis meghallgatta
fohászkodását. Meghallotta és már gondoskodott is róla, hogy el ne
tévedjen azon a nagy havas világon, a melyből eddig Ancsurka csupán
annyit ismert, a mennyit a nagy hegyek látni engedtek. A nagy hegyen tul
vajjon mi lehet? Ugyan kinek jutna eszébe azon gondolkozni, a mikor a
kályhában lobog a rőzseláng és az udvaron annyi tüzelőfa van, hogy
tavaszig eltart? Ha egy utszéli szalmakunyhóban kinálták volna meg
szállással Prihoda Annát, nem-e hálatelt szivvel kellene gondolni a jó
Istenre? Ez pedig nem szalmakunyhó, hanem szép nagy kőház, benne a jó
Marczinkánéval és Mikkel, a kitől egyszer megtudja még a nagy lakat
históriáját, hiába látszott fogadalmat tenni Mik az imént arra nézve,
hogy ezentul csak olyan dolgokat fog elmondani, a mely dolgokról az
Uristennek is tudomása van.
És, a mi a legfontosabb, a gyönyörű pár bocskor, a melyet talán vissza
kellene adni, ha innen tovább akarna menni. A bocskorokra esett a
tekintete s a két szeme megtelt könynyel.
Az öreg Mik még mindig harsogó hangon kérdezte:
– Hová csavarognál, he?
… Igy került Prihoda Anna szolgálócskának a podolini Riminszky-házba,
mint egy kis fehér galambka a zordon, mogorva varjufészekbe.


III. FEJEZET. _Egy igazi embergyülölőről._
Lipót király alatt megcsinálták a törvényt, hogy Magyarországon le kell
rombolni a várakat, – ne legyen buvóhelye a kurucoknak, – de hát a
törvény is olyan, hogy csak akkor hajtják végre, a mikor lehet. A
bünösre vár a törvény vasmarka, de mit ér a vasmarok, ha csak akkor
tudja megfogni a bünöst, ha elébe kerül? A bünös várakról kimondotta a
törvény, hogy el kell tünniök az ország mappájáról és a középkori
lovagvárak, nagy nemzetségek sasfészkei a hegytetőkön egymásután omoltak
romba. A nagyurak azért nem maradtak födél nélkül, a nemzetségek is
tovább virágzottak, de mi volt az a régi élethez képest, a midőn a
nagyurak saját ágyuikon hirdették a várfalakról örömüket vagy bánatukat?
Igaz, hogy ezek az ágyuk olyankor is megszólalhattak, ha a nagyuraknak
éppen haragos kedvük támadt, de hát éppen azért hozták a törvényt, hogy
ne szóljon az ágyu, ha a várur megharagszik. Elnémul a fegyvercsörgés a
hegytetőkön, a várnépség az oromról a völgybe költözött és a zordon
katonák kard helyett az ásót kalapálták, ha élén csorba támadott.
A lovagregényeket a valóságos élettől átvette a költészet, mert a költők
leginkább olyan dolgokkal szeretnek foglalkozni, a melyek jobbára csupán
a fantáziákban élnek. A hold soha sem nézegette magát oly mélán a
várudvarok mély kutjának fenekén, mint akkor, a midőn a várkutak már
beomlottak. A várurak se nyargalásztak örökösen mellbeteg külsejü
kisasszonyok után a maguk idejében, hanem bizonynyal pipázgattak,
idogáltak, dalolgattak eleget ők is, a mint rendes uriemberekhez illik.
A várakban találódtak megtermett menyecskék, bájos kisasszonyok, a kik
nagyszerüen főztek, sütöttek, versenyt mulattak a férfiakkal, mint derék
asszonyszemélyekhez való. De mikor a költők vették kezükbe a várak
dolgát, az a sok gömbölyü, egészséges asszony mind semmivé lett. Vagy
talán csak lesoványodtak valami varázslat folytán és lett belőlük a
sarokszobában ablaknál üldögélő, oltárteritéket himező, ábrándozó és
bánatos asszonyféle. Az ember az olvasmányai révén azt hihetné, hogy a
régi lovagvárakban csak két dologról beszéltek: szerelemről és
háboruról. Pedig én azt hiszem, hogy öltek ott disznót is fagyos télben
és az asszonyoknak nagyobb gondjuk volt az ugorkás edényekre, mint a
lantoló ritterekre.
De hát lehet, – minden lehetséges, még az is, hogy a költőknek van
igazságuk a régi várak ügyében és én fantáziálok, a midőn a régi várak
omladékai között nem csupán a sötét fenyegető bástyák, rettenetes
kaszabörtönök és sinylődő foglyok merülnek föl a képzeletemben, hanem
mozgalmas gazdasági udvar, a hol a malacok és baromfiak között a várur
gyerekei szaladoznak együtt a parasztfiukkal; a hol a jókedvü várasszony
számon tartja kedves tyukjának tojásait s a várur estenden egy hentes
kedélyességével vakargatja meg az eledelüket habzsoló hizók gerincét.
A várak elpusztultak, a várurak eltüntek és igy nem igen tudható teljes
bizonyossággal, hogy hol van az igazság. Azaz, hogy a várak nem mind
pusztultak el… Lehet, hogy talán másfelé is meghagytak egyet-kettőt
mutatóba a százhatvan vár közül, de annyi bizonyos, a törvény vasmarka
nem ért el a határszéli havasok közé, a hol a Dunajec völgyében, sötét
hegyek között állott egy középkorból megmaradott vár. Nizsder vára.
Igaz, nem valami nagy vár volt, csak amolyan sasfészek, a milyennek
valamikor a cseh rablók megrakták a felsőmagyarországi hegycsucsokat.
Bástyái, tornyai nem igen voltak Nizsder várának, de voltak kemény
sziklából épitett falai.
Régi krónikák szerint a vár különös fönmaradásának az a története van,
hogy a várak lerombolására kiküldött bizottság nem tudta eldönteni, hogy
tulajdonképpen hová is tartozik ez a vár, magyar földön van-e, vagy
lengyel területen. A falu – egy nagyon rongyos kis tót falucska, – a
hazáé volt és az odavaló tótokat a lublói szolgabiró huzatta deresre, ha
éppen olyan kedve volt a lublói szolgabirónak. De hát ki az ördögnek
jutna eszébe az a gondolat, hogy annak a rongyos falucskának a védelmére
épitették volna a sastanyát a vár épitői. Épitette bizony azt a saját
uri passziójából valamely régen megholt nagyur. Egyik nemzetség
elpusztult a várból, a másik kihalt, de azért a sasfészek sohasem
maradott üresen. Talán éppen Lipót király idejében lakott benne valami
sokaranyu, sokezüstü ember, a ki ezen beszédes ércek nyelvén érttette
meg a királyi komisszióval, hogy Nizsder vára nem tartozik Szepes
vármegye területéhez, de még az országhoz sem, hagyjanak tehát neki
békét.
A komisszió belenyugodott a dologba, a királynak is talán éppen másfelé
akadt tennivalója, az ódon vár megmaradott éppen ott a Dunajec
völgyében, a sötétlő Kárpátok között. A parasztok csendesen szántogatták
a hegy oldalát, a lányok, legények itt is ugy daloltak, mint másfelé, ha
rájött a sorja és az öreg emberek meghaltak itt is egyszer. A várban
békés nemzetségek váltogatták föl egymást, soha sem jutott egyiknek se
eszébe rárohanni az utazó kereskedőkre, vagy pörlekedő szomszédokra.
S igy Nizsder váráról nem sokat tudhattak a hatóságok. Egyszer egy
bizonyos Alapi Salamon, – ez a nemzetség is lakta a várat, – nagyon
megharagudott valamelyik szomszéd földesurra és haragjában hadat üzent
neki. Engedett neki még időt arra is, – lovagias ember volt, – hogy a
hadüzenet után összegyüjthesse a hadait. De a földesurnak nem voltak
hadai, Alapi Salamonnak pedig volt csaknem százfőnyi várőrsége,
fegyveres, kipróbált katonák mind. A földesur tehát megugrott a hadak
elől és évekig nem mert hazakerülni. Ezen idő alatt Salamon is kifujta
mérgét és a háboruból semmi sem lett…
A mi történetünk idejében is volt lakója a sasfészeknek, mint általában
mindig. A vár falait nem döntötte le Lipót király törvénye, de antul
jobban megviselte az idő. A mint az emberek nem élhetnek örökké, ugy nem
örökkévalóság egy vár sem, bár sziklából épitették. A falak nagyrésze
összeomlott, a tornyokat elhordta a Kárpátok felett átzúgó vihar.
Nizsder vára a hegytetőn nagyon fogyatékos, leromlott ruházatban huzta
meg magát. Vastag falai mindig közelebb és közelebb lapultak a földhöz,
mintha attól féltek volna a falak, hogy egyszer egy nagy vihar
mindenestől lesöpri őket a magasságból. Bagolynak, varjunak még mindig
elég kényelmes tanya lett volna a vár, de embernek egy kissé különös
lakhely volt. Mégis volt lakója e magános, elhagyott romnak, – igaz,
éppen olyan lakója volt, a ki teljesen ide való volt. A nizsderi várurat
Pogrányinak hivták. Többet nem igen tudtak felőle a környéken. Annak is
igen tudós embernek kellett lenni, hogy a Pogrányi névhez még egy másik
név is csatlakozik, – Sámuel. Egy felvidéki anekdota szerint az ilyen
tudós embernek bátran adhatna plébániát a szepesi püspök.
Osztogatta-e a püspök a Pogrányi nevének tudói között a plébániákat, –
azt nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Elég az hozzá, hogy a
nizsderi várur olyan emberkerülő volt, hogy élő ember még nem látta soha
szemtől-szembe. Ki volt, mi volt? A legendák, a melyek a láthatatlan
emberről keletkeztek, sokat tóditanak, vagy elvesznek az igazságból.
Utóvégre nem is lehetnek mind igazak a legendák, mert akkor nem is
volnának olyan szépek. De hát a nizsderi várurról semmit sem jegyez föl
a történelem és igy azt kell elfogadni, a mit rejtélyes személye felől a
legendák mondanak.
Az a legenda azt mesélte, hogy Nizsder várának egyszer megholt az utolsó
gazdája, bizonyos Kavaczky.
Ez a Kavaczky utolsó sarjadéka volt nemzetségének, a legislegutolsó.
Utána már nem következett senki. A prémbundás ősök a vár folyosóin, a
hol olajban, aranyrámába zárva élték második életüket, hiába pödörgették
a bajuszukat, ráncolták a homlokukat, keményitették meg a tekintetüket.
Az utolsó Kavaczkyt semmiképpen sem lehetett arra rávenni, hogy
megházasodjon. De ha már megházasodott volna is, amugy bolondjában,
vajjon mi lett volna a vége annak a házasságnak? Semmi esetre se lett
volna valami jó vége, mert az utolsó Kavaczky nem volt egészen
tisztaeszü ember. Hóbortos futóbolond volt, a ki végigtivornyázta az
életét. A nizsderi várban évről-évre szólott a kranyokai rezesbanda. A
muzsikusokat esztendőszámra fogadta, mint a cselédjeit és ugyanigy
fogadta fel egyik-másik vendégét.
Eleinte még elvetődtek a várba a környékbeli urak, hatóságok. Kavaczky
megszólaltatta a rezesbandát és csapra üttette a hordókat, a melyeket
hosszu szekereken lengyel zsidók hoztak a hegyaljáról a nizsderi várba.
Ennivaló vajmi kevés akadt a várban, hisz maga a várur hónapszámra avas
szalonnán élt. A vendégei kedvéért néha elfogatott néhány sovány csirkét
a faluban, a lovászlegények ilyenkor nagy hajrázásokat rendeztek a
falusi tótok csirkéi után, mintha legalább is vaddisznókra vadásztak
volna, de hát nem volt asszonyféle a várban, a ki a csirkét megsütötte,
feltálalta volna. Az volt a jó szerencse, ha éppen a várban időzött volt
Borocskay Gyurka, az északi részek utolsó ingyenélője. Ez a vidám, öreg
korhely változatos élete folyamán megtanulta többek között a
szakácskodást is. (Sok mindent kell annak tudni, a ki munka és
foglalkozás nélkül akarja leélni a sorstól rája szabott esztendőket;
legalább is kell annyi tudomány hozzá, mint a szolgabirósághoz.) No, hát
Borocskay Gyurka fehér kötényt kötött maga elé, és naphosszat
sütött-főzött a vár konyháján. A megyei urak, ha éppen Nizsderre vitte
utjuk, nem is annyira a gazda után tudakozódtak, mint inkább Borocskay
után. Felüzentek a várba, vajjon ott van-e Borocskay? Ha igenlő
feleletet kaptak, jókedvüen irányitották szekerük rudját a sziklafészek
felé, de Borocskay nélkül, elmenekültek még a környékéről is a várnak.
Borocskay nélkül ugyanis semmi egyéb nem történt odafönn, mint
végnélküli ivás. Ittak reggeltől estig, estétől-reggelig. Ha sok volt a
vendég, a szerződött rezesbanda két csoportra oszlott, éjjeli és nappali
csoportra. A bor soha nem fogyott ki a pincéből, folyt az néha
patakokban a várudvaron, ha Kavaczkynak olyan kedve kerekedett. Még a
cselédek is elszökdöstek lassan a háztól, vendég hétszámra nem akadt,
Borocskayt időközben pincemestenek szerződtette valamelyik felvidéki
püspök, az utolsó Kavaczky egyedül hallgatta a rezesbandát, a mely
ilyenkor kedves nótáját fujta, a Rákóczi-indulót. Reggeltől estig a
Rákóczit. Kavaczky keringőzött, csárdást táncolt, polkázott, a mi éppen
eszébe jutott, mindent a Rákóczi dallamára. Ha kifáradt a táncban,
ráorditott a cselédjeire:
– Mit tátjátok itt a szátokat! Menjetek iziben az országutra; a melyik
hamarább elébem hoz egy kaputos embert, hordó bor a jutalma.
A cselédek azután napszámban lesték odalenn, az országuton a vendéget.
Csakhogy akkorára már éppen olyan hire volt a nizsderi várnak, hogy
elkerülték azt még a varjuk is. Kavaczky napról-napra veszitett az
eszéből. (Mindig nagyon kevés volt neki belőle.) Rémes történetek
keringtek felőle a vármegyében. Hogyan kényszeritette felhuzott sárkányu
pisztolylyal a gyuvodai kántort az ivásra. A szegény ember ivott, mert a
bornak nem volt ellensége. De utóvégre neki is elég volt és szökött
volna valamerre a Rákóczi-induló elől, a melyhez Kavaczky verte a
taktust. Igen ám, de nem volt merre szöknie. Fegyveres cselédek álltak
az ajtókban, a kik lándzsát szegeztek a kántor mellének. Kavaczky
töltött pisztolyt vont elő az asztalfiából és a kántort megcélozta:
– Iszol barátocskám, vagy meghalsz.
Mit tehetett egyebet a kántor? Ivott, ivott, a mig össze nem rogyott.
Kavaczky (undorodott a részeg embertől) megrugta néhányszor, aztán mert
nem ébredt, kidobatta a cselédségével az országutra.
– Ne lássam a dögöt, – mondta utálattal.
Mert a legnevezetesebb az volt az utolsó Kavaczkyban, hogy akármennyit
ivott, sohasem volt részeg. Azaz hogy részegnek elég részeg volt (Ugy
jöttem a világra – mondta néha elkeseredve), de tökéletesen nem tudta
átengedni magát a mámornak. Nem birt vele a bor. A nehéz lengyel
pálinkát, a melyeket kis fonott füzfavesszőből való takarókban
szállitanak, ugy itta, mint a vizet. Egyik se volt neki elég erős. Minél
többet ivott, annál inkább győzte. Csak az arca lett nagyon fehér
hosszadalmas ivások után, de hát annak a ragyavert, gyérszakállu,
feldult vonásu arcnak mindegy volt, hogy milyen a szine. Elaludt ott
helyben a borozó-asztalnál, de csak félszemmel aludt. A rezesbandának
akkor is fujni kellett a Rákóczit – igaz, csendesebb tempóban. Ha
elhallgattak, nyomban felébredt az a nyugtalan lélek:
– Fujjátok, a rézangyalát!… – kiáltotta vadul. – Álmomban éppen egy
svadron huszár élén lovagoltam Bécs városa ellen… Hogyan folytassam én
most ezt az álmot?
A banda megszólalt, Kavaczky lehunyta a szemét. Látszott az arcán, hogy
gondolatban igen nagyon keresgéli az álom folytatását, de hát az már nem
jutott eszébe. Csóválgatta a fejét, aztán hosszu sarkantyus lábával
elrugta maga elől az asztalt:
– Gazemberek vagytok, – kiáltott a bandára. – Mért nem hagytátok, hogy
legalább álmomban bosszut állhattam volna az őseimért.
Valami korhely vándortanitó ugyanis egyszer kisütötte, hogy Kavaczkynak
valamelyik ősét lefejezték Bécsben. A megbomlott agyában számtalan társa
akadt a lefejezett ősnek és álmában mindig fej nélküli emberekkel
társalkodott.
– Meglássátok – mondta olykor a környezetének – nekem se lesz jó végem.
A bécsi udvarnak mindig utjában álltak a Kavaczkyak. Csuda volna, ha
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A podolini kisértet - 03
  • Parts
  • A podolini kisértet - 01
    Total number of words is 4115
    Total number of unique words is 1884
    31.6 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    49.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 02
    Total number of words is 4183
    Total number of unique words is 1885
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    42.3 of words are in the 5000 most common words
    49.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 03
    Total number of words is 4036
    Total number of unique words is 1753
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    52.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 04
    Total number of words is 4020
    Total number of unique words is 1735
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    46.9 of words are in the 5000 most common words
    53.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 05
    Total number of words is 3966
    Total number of unique words is 1785
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    47.3 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 06
    Total number of words is 4003
    Total number of unique words is 1787
    34.4 of words are in the 2000 most common words
    48.6 of words are in the 5000 most common words
    55.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 07
    Total number of words is 3845
    Total number of unique words is 1711
    36.3 of words are in the 2000 most common words
    50.3 of words are in the 5000 most common words
    56.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 08
    Total number of words is 3866
    Total number of unique words is 1869
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    47.0 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 09
    Total number of words is 3973
    Total number of unique words is 1725
    36.9 of words are in the 2000 most common words
    49.8 of words are in the 5000 most common words
    56.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 10
    Total number of words is 3962
    Total number of unique words is 1804
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    48.9 of words are in the 5000 most common words
    56.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 11
    Total number of words is 3967
    Total number of unique words is 1833
    34.1 of words are in the 2000 most common words
    46.0 of words are in the 5000 most common words
    53.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 12
    Total number of words is 3948
    Total number of unique words is 1910
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    46.0 of words are in the 5000 most common words
    52.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 13
    Total number of words is 3936
    Total number of unique words is 1750
    35.0 of words are in the 2000 most common words
    48.8 of words are in the 5000 most common words
    55.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.