A podolini kisértet - 04

– Az is igaz, – szólt az amerikai. – De sok a vaddisznó.
– Annál többet ehetsz vaddisznó-pecsenyét.
Az amerikai még mindig ellenkezett.
– Rámdől egyszer valami nagy fa. Soha sem lesz belőlem többé Krumpli
György.
Komárominé erre már kijött a sodrából:
– Akkor se fogunk valami nagyon busulni utánad.
Az amerikai elnevette magát:
– No akkor már elmegyek abba az erdőbe. Nagyon utjába vagyok valakinek.
Komárominé megrázta a kezét:
– Derék ember vagy, Krumpli György. Lásd, már gondoltam is rád. Adok
neked ajándékot előre.
S szoknyája mély zsebéből egy kis ezüst tükröt vont elő.
– Ebben meglátod majd, hogy milyen nagyra nőtt a bajuszod.
A nagyszáju amerikai elköltözvén Kranyókáról, nem igen törődtek többé a
nizsderi várur minémüségével. A várból bőségesen ellátták a környék
szegény népét mindennel. Szükölködő nem igen akadt azon a tájon. Sőt, a
mikor egyszer nagy szegénységében Kohn Móric, a kranyókai házaló zsidó
levelet irt az Uristenhez, a választ erre a levélre is a nizsderi várból
kapta meg. A házaló zsidó fölkiáltott:
– Nem is tudtam, hogy a Jehova a nizsderi várban lakik. Ezentul többször
fölkeresem.
S igy levelezett az élelmes Kohn Móric az Uristennel a nizsderi vár
utján.


IV. FEJEZET. _Ancsurka cipőt kap._
Menjünk vissza Podolinba a vén Riminszky-házba, a hol Prihoda Anna, az
anyátlan-apátlan tót leányka, havas télben menedéket talált, még pedig
olyan menedéket, a hol örökösen lobogott a tüz a kályhában, sőt ennivaló
is akadt bőven.
Hogy a szolgálói teendőkben nagyon ne erőltesse magát Ancsurka, arra
elég gondja volt a két öreg cselédnek, Marcinkánénak és Miknek, a
lakatosnak; a két öreg cseléd már annyira összeszokott, összetanult,
hogy mellettük nem igen akadt tennivalója egy harmadiknak. De meg mintha
vén, összeszáradt szivükbe valami napsugár utján különös gyöngédség
lopódzott volna, a mely gyöngédséggel csak öreg emberek tudják
körülvenni a gyermekeket. Ancsurkát egyenesen olybá vették, mintha az
Uristen küldte volna ide nekik a zordon, néma ház mogorva csendjének a
földeritésére. Egyszer Marczinkáné azt találta parancsolni Ancsurkának,
hogy szellőztesse ki az ur bundáját, sapkáját. (Riminszky éppen valami
hosszu utról tért haza.) Ancsurka engedelmeskedett és a nehéz farkasbőr
bundát kiteregette az emeleti folyosó vasrácsára. Az öreg Mik, a ki
ebben az időben valamely furfangos lakattal foglalatoskodott a
kocsiszinben, a hol lakatosmühelyét berendezte, szájtátva bámulta a
leányka cselekedetét. Aztán a haragtól kivörösödve dobta el
szerszámjait.
– A szemem csal? – kiáltotta. – Mit csinálsz te ott, Ancsurka!
– A tekintetes ur bundáját teregetem.
– Az ördögbe! Hát Mik meghalt, eltemettétek már az öreg Miket? Hol van
az öreg Mik? Hol? – kiáltotta. – Mik már nincs a világon? He?
Ancsurka ijedten nézte a mérges törpét. Mik, miután a szin különböző
sarkaiba hajigálta szerszámait, földhöz csapta a lakatot, felboritott
egy régi szerszámos ládát, lecsillapodott annyira, hogy elmondotta
mindazt, a mit mondani akart. Határozottan és terjedelmesen a
következőket adta elő az udvar közepéről:
– Jegyezd meg, leány, hogy az én uram, Riminszky ur holmijához csak
nekem szabad nyulni. Egyedül, kizárólag csak nekem. Se Marczinkánénak,
se másnak nem szabad még csak a csizmáját se megérinteni. Azért vagyok
itt én, azért vagyok a szolgája Riminszky urnak, udvarmestere, lakatosa,
kovácsa és a többi. Én vigyázok a zsebkendőkre, ingekre és a többire. Én
vágom a dohányt, én szurkálom a pipát, én tartom számon a vasárnapokat,
és ünnepnapokat. Ti nem tudtok semmit azzal a vénasszonynyal együtt.
Kiváncsi vagyok, mit felelnétek, ha Riminszky ur meg találná kérdezni,
hogy milyen nap is van máma? No, mit felelnél, te kis csirke? Felelj,
beszélj, tedd le a vizsgát, aztán nyulj a Riminszky ur bundájához.
Ancsurka persze nem tudott feleni. Az öreg Mik diadalmasan rázta meg
nagy szakállát.
– No hát Mik ezt felelné: Tekintetes uram, ma januárius tizenharmadika,
a 40 katona napja vagyon. Ujhold vagyon és a Szaturnusz bolygó látható
az égen. A százesztendős jövendőmondó szerint, mielőtt a nap lenyugszik,
hózivatar lészen. Ezt felelné az öreg Mik, ha az ő gazdájának, nemes
Riminszky urnak eszébe jutna kérdést intézni hozzá. Ti persze
asszonyfélék a csirkeeszetekkel csak annyit tudnátok neki mondani, hogy
csütörtök vagyon. Talán még annyit sem. Már most mit ér azzal az én
gazdám, ha csak azt tudja, hogy csütörtök van? Semmit. Az ördögbe, éppen
semmit. Hagyd ott rögtön azt a bundát!
A csinos szónoklatot Mik egy viharos kiáltással befejezvén, olyan
iramodásba fogott karikalábaival, mintha legalább is egy vár bevételére
indult volna. Pedig csak az emeletre igyekezett. A nagy kiabálásra még
Riminszky is kinyitotta a szobája ajtaját. Egy pillanatra megakadt a
tekintete az Ancsurka bocskorán, majd Mikhez fordult:
– Megbolondultál, hogy ugy kiáltozol?
Az öreg Mik lekapta vidrabőr kucsmáját deres fejéről és magyarázni
kezdte a kiáltozás okát. Riminszky legyintett a kezével:
– Ugyan hadd el, vén bolond… Nem harap az én bundám.
A szeme akaratlanul odatévedt ismét azokra a nevezetes bocskorokra.
Ancsurkának elvörösödött az arca, maga sem tudta miért. Riminszkynek
összeráncolódott a homloka.
– Nem szeretem, hogy bocskorban jársz, leány – mormogta. – Bizonyosan ez
is az apám bocskorai közül való, azokból a hóbortos bocskorokból.
Mik tiszteletteljesen szólt közbe:
– Tél van, tekintetes ur, mezitláb nem járhat.
– Fogd be a szádat – mordult rá Riminszky. – Járjon cipőben. Vegyen neki
cipőt Marczinkáné.
Igy szólott Riminszky és becsapta az ajtót maga mögött. Az öreg Miknek
szinte tátva maradt a szája a csodálkozástól. Hol arra a bezárt ajtóra
nézett, hol az Ancsurka bocskorára. Csóválta a fejét, rázta nagy deres
szakállát, aztán megint az ajtóra nézett és azután a bocskorra.
– Nem szereti, ha bocskorban jársz… dünnyögte. – A manóban! Hát miben
járj? Cipőben, mint a kisasszonyok?
Elkeseredve nézett a bezárt ajtóra, aztán hirtelen ellágyulással fordult
a leánykahoz:
– Jer, Ancsurka, segithetsz az öreg Miknek a Riminszky ur bundájánál.
Segithetsz, annyit segithetsz, a mennyit éppen akarsz.
Igy jutott Ancsurka váratlanul cipőhöz.
De nem nagyon örült ám a cipőnek. Sajnálta a gyönyörü bocskorokat, a
milyenben valamikor a királynék járkáltak, a mikor még a királynék is
bocskort viseltek. Hiábavaló volt Marczinkánénak minden rábeszélése,
hiába dicsérte munkáját Fintor Mátyás, a podolini suszter, a kit a
leányhoz hivattak, Ancsurka vigasztalan volt a bocskorok miatt. Fintor
Mátyás megsértődvén önérzetében, az ő kezemunkájának a lebecsülését
látta a leányka szomoruságában.
– Menj, te kis béka! – förmedt rá. – Az első pár cipőt már csak hadd
varrjam én neked. Tudom, ha ujra cipőre lesz szükséged, nem kell többé a
Fintor munkája, hanem valami pesti svindleré. Ugy ám!… Vagy talán
bécsié, mint már az a kisasszonyoknál szokás. A Riminszkyeknek az a
bogaruk, hogy a lábára gondolnak legelsőbb is annak, a kit szeretnek.
A sánta suszter csak akkor vette észre, hogy mit mondott, a mikor már
kinn volt a száján. Ijedtében körülnézett. Marczinkáné egykedvüen
hámozott almát a konyha sarkában, mert ő süket volt. De az öreg Mik
elkeseredve vetette hátát az ajtófélfának. Mogorván nézett a levegőbe,
mintha igazat adott volna Fintor Mátyásnak. Ancsurka nem értette
mindjárt a dolgot, de hát leány volt és lassan-lassan mégis csak
megértette a Fintor uram szavainak jelentőségét. Az arca olyan vörös
lett, mint a bibor. Még fehér nyaka is elpirosodott. Két nagy könycsepp
jelent meg hosszu szempilláin.
– Aztán jó legyen az a cipő – mondta kényeskedve.
A sánta suszter letérdepelt előtte, kezeibe vette a lábát.
– Igenis, kezét csókolom – mondta gunyolódva. – Ámbátor nem dolgozom
ilyen kisasszonyoknak, csak a főbiró ur kisasszonylányainak, a
postamesternének, a patikárusnénak, kezét csókolom…
Ancsurka erre még pirosabb lett.
A konyhaajtó kinyillott. Riminszky állott a küszöbön bundában.
Kedvetlenül nézte a susztert, meg a leányt. Mintha valamit mondani akart
volna, de meggondolta magát.
– Elmegyek, Mik, – dörmögte.
A törpe a kapukulcshoz nyult és előrefutott kaput nyitni. Ancsurka, a
mikor a hatalmas férfiut látta az udvaron végigmenni, megrázkódott és
hevesen kezdett dobogni a szive. Valami különös érzés járta át.
– Szép lesz a cipő? – kérdezte Fintor Mátyástól.
A suszter felállott. Csunyán nevetett és gunyosan felelt:
– Szép lesz, kisasszonyka.
Három nap mulva elhozta Fintor a megrendelt cipőt. Ancsurka felpróbálta.
Tizenkét gomb volt a cipőn, az orra hegyes, mint a kecsegéé, a sarka
magas, hogy csak ugy ingadozott benne a sugár leányzó, mint a nád a
szélben.
– Jaj, én szép drága bocskoraim – mondta sirva.
Fintor uram kedvetlen arcot vágott.
– Majd megtanulsz benne járni, ne félj. Ha az Uristen azt rendelte, hogy
kisasszony legyen belőled, hát kisasszony leszel.
Marczinkánénak se tetszett valami nagyon a cipő-viselet.
– A macska rúgja meg, – dohogta. – Már csak szebb a bocskor.
Aztán sóhajtva tette hozzá:
– De hát ha az ur azt parancsolta, mit csinálhatunk akkor?…
Persze, hogy nem lehetett semmit sem csinálni. Sőt az öreg Mik, a ki
Riminszky távollétében sokkal szigorubban ügyelt a házirendre, mint
akkor, midőn az ur otthon volt, nagy patáliát csapott, a midőn Ancsurka
egy délután előkereste régi bocskorait és titkon felhuzta a Fintor uram
gombos cipellői helyett.
– Ez a hála? – kiáltozott az öreg Mik. – Felfogadtunk az utcáról, mint
talált gyereket, most pedig ellenszegülsz Riminszky ur parancsainak, te
béka?! Ancsurka, ne görbitsd el a szájadat. Nagyon kérlek, ne görbitsd
el a szájadat!…
Ennek a szájgörbitésnek mégis megvolt az az eredménye, hogy Prihoda Anna
egész nap viselhette a bocskorokat. Szomoruan sétálgatott a bocskorokban
a nagy házban, mintha bucsuzott volna valamitől, mintha kedves halottja
volna… Tudja isten, miért fájt olyan nagyon ennek a kisleánynak az, hogy
többé bocskort nem viselhet? De fájt neki, mert még éjjel is felkelt
ágyából és megtapogatta a bocskorokat.
– Még itt van, – suttogta magában és a feje alá tette. Erre kedves álmai
voltak. Az anyja simogatta az arcát és becézgette. Egyszer még a toporci
kovács is megjelent álmában, a részeges Korinszky. Ekkor nagyon józan
volt Korinszky, – álomban mindenféle bolondságokat lát az ember, – s igy
szólt hozzá:
– Némely tótocskákból gazdag tótocskák lesznek odaát az uj világban.
Nagyon hiszem, hogy az a furfangos Prihoda kifundált valamit.
Igy szólott éppen a kovács és a nagy fa alatt állott bőrkötényében, a
mely nagy fa alatt Rákóczi Ferenc üldögélt; – a hegyeken tavaszi virágok
nyiltak és fehér báránykák szaladgáltak a réteken; az égen bárányfelhők
uszkáltak, – a mikor a kapu nagyott csattant a Riminszky-házban.
Ancsurka nyomban fölébredt és ijedten felült ágyában. Sötét téli hajnal
volt odakünn, talán havazott is, a szél dorombolva kóborolt a régi ház
zeg-zugai között. A kapuboltozat alatt nehéz döngő lépések
hallatszottak.
Riminszky mély hangja hallatszott:
– Megvarrták a cipőt?
Az öreg Mik szokásos bőbeszédüségével felelt:
– Igenis, meg. Fintor mester varrta, a legelső mester városunkban. Magam
voltam érte, magam hoztam el és magam szóltam igy hozzá: Szép legyen a
cipő, Fintor, mert Riminszky ur ezt parancsolta… Ne kiméld, varga a
bőrt.
– No ezt éppen nem mondtam – dörmögött Riminszky. – Hát aztán?
– Aztán? – szólt Mik és Ancsurka képzeletben látta, hogy az öreg szolga
milyen hősies állásba vágja magát, mert gazdája annyi kérdést intézett
hozzá. – Aztán, kérem nemes uram, megvarrták a cipőt. Meg ám. Tizenkét
gomb van rajta, megolvastam.
– Hát a leány?
– A bocskorai után bőg naphosszant, – felelt haragosan Mik.
Riminszky erre nem felelt semmit. Felment a szobájába és nehéz lépései
sokáig visszhangoztak odafönn. Ancsurka hiába hunyta le a szemét, hiába
próbálta folytatni az álmot ott, a hol elhagyta: Korinszky, a kovács,
végleg eltünt a sötét éjszakában. Ellenben mindenféle más képek vonultak
el előtte: az öreg Mik, a lakatos, a mint a kapukulcsot szorongatja, a
méltatlankodó sánta suszter és végül Riminszky, a mint komoran néz alá a
folyosóról. Igy kergették egymást a képek szundikálásában, a mig végre
eszébe jutott az a fehér macskácska, a mely valami véletlen folytán a
Riminszky-ház udvarába került. A kis macska tán a háztetőkön kalandozott
és kiváncsi lett arra, hogy mit kalapál az öreg Mik örökösen a szinben.
Ezt megtudni lejött a tetőről és Ancsurka nyomban foglyul ejtette,
reáboritván a kötényét.
A kis macska igy fogságba esett és Ancsurkának egyéb gondja se volt
ezentul, mint megédesiteni a kis fogoly rabságát. Elnevezte Ancinak,
mert ez volt a legkedvesebb név előtte. Igy szólongatta valamikor az
édesanyja, a mikor még nagyon kicsi volt. Egész nap dajkálta, táplálta,
dédelgette. Az öreg Mik, a ki nem igen szerette, hogy ismét
megszaporodtak a ház lakói, mindenáron arra akarta rábeszélni Ancsurkát,
hogy bocsássa szabadon a macskát. Ő majd – tudniillik az öreg Mik –
készit neki egy olyan lakatot, a melyet egész nap zárogathat,
nyitogathat. De Ancsurka sehogy sem akarta belátni a csere előnyeit és
Anci igyen továbbra is megmaradt a zordon házban, a hol együtt
sétálgatott urnőjével és néha nagyon boldogan simultak egymáshoz.
– Én is olyan árva kis macska vagyok, mint te, – suttogta Prihoda Anna a
macska fülébe.
Értette-e a macska azt, a mit Ancsurka sugott neki, nem lehet teljes
bizonyossággal állitani. Csak az bizonyos, hogy nagyon odasimult az
Ancsurka kebeléhez.
– Te vagy az én gyerekem! – sugta neki Ancsurka. – Te vagy az Anci, én
pedig az öreg Prihodáné vagyok. Jer ide Anci, hadd csókoljalak meg!
Majd kérdezgetni kezdte halkan, szomoruan, a mint az anyjától hallotta
egyszer:
– Hol van az apád! Mondd meg, hol van az apád?… Elment, elhagyott
bennünket az a rossz apád. Talán sohase is jön vissza.
A macska álmosan hunyoritott a szemével. Hogyan tudott volna ő erre a
rendkivüli kérdésekre megfelelni? Talán a podolini háztetőkről tudott
volna egyetmást elmondani, de Toporcon már nem volt ismerős.
– Felelj, felelj, – biztatta szenvedélyesen Ancsurka, – te vagy az én
gyermekem.
Riminszky ur betegen jött vissza abból az utból és se másnap, se
harmadnap nem mutatkozott. Negyedik nap hirtelen igy szólott az öreg
Mikhez, a ki mindenféle teákat kotyvasztott körülötte, a melyet
Riminszky ur természetesn nem ivott meg. Tehát igy szólott:
– Valami macskát láttam annál a lánynál. Régen láttam már macskát; hozd
el, Mik, hadd ugrándozzon itt körülöttem.
Nagyott ásitott a medvebőr-kanapén.
– A leány is bejöhet a macskájával.
Az öreg Mik hamarosan elővezette Ancit és Ancsurkát.
– Itt vannak, – mondta keményen, mintha valami fogháznak lett volna az
őrmestere.
Riminszky tunyán intett.
– Üljetek le itt, – folytatta az öreg Mik. – Aztán játszatok itt.
Ancsurka kebléhez szoritva fehér macskáját, szorongva nézett körül a
komor szobában. Nem igen mert megmozdulni. Anci is nagyon ijedtnek
látszott. Az öreg Mik dirigálta a leányt:
– No, beszélj hát! Mit szoktál mondani a macskádnak? Mi neked a macskád?
Nos?
Ancsurka szégyenlősen nézett a macskájára:
– Az én gyerekem…
Az öreg Mik elégedetlenül sodorta meg a szakállát, mint a ki nincs
megelégedve a mutatványnyal.
– No és tovább? – szólt kemény hangon.
Riminszky ur ekkor megfordult a medvebőrön. Nagyon fáradtnak,
szenvedőnek látszott.
– Ne féljetek! Te pedig fogd be a szádat, Mik. Lódulj, nem akarlak
látni.
Mik erre a váratlan fordulatra azt hitte, hogy megnyilik alatta a föld.
Körülnézett, háromszor is körülnézett, de senki sem mondta neki, hogy
rosszul hallott.
Csendesen ódalgott kifelé az ajtón, mintha azt várta volna, hogy
meggondolják a dolgot és mégis csak visszahivják. De nem hivta senki.
Elkeseredve vonult le a mühelyébe, a hol egész nap olyan zörgést müvelt,
mintha valamennyi rozsdás lakatját ezen a napon akarta volna kivégezni.
Ancsurka pedig leült a szoba sarkában a macskájával. Ott ültek sokáig
csendesen, mozdulatlanul és folyton egymásra néztek. Folyton-folyvást
nézték egymást, mintha beszélgettek volna valami rejtett dolgokról.
Riminszky végre megunta a nagy csöndességet és fölnyitotta lezárt
szemét.
– Szeretném, ha nekem is ilyen macskám volna!
Ancsurka alázatosan emelkedett föl a sarokból. Két kezébe fogta a
macskát és Riminszky felé vitte.
– Tessék! – mondotta, de a szeme könybe borult.
Riminszky ránézett:
– Hadd el, nem kell a macskád. Csak játsz vele tovább… Játsz vele
mindig. Aztán ide is be szabad jönni, ha éppen kedved tartja.
Megengedem.
Ancsurka kezet csókolt Riminszkynek. Az megsimogatta a macskát a nagy
tenyerével.
– Csak játsz vele mindig, – szólt. – Most pedig elmehetsz.
Riminszkyt valami kinzó reuma kötötte szobájához. Az öreg Mik minden
tudománya kudarcot vallott, hiába főzte reggeltől-estig a mindenféle
teákat:
– Ha lakat volna, a kakas csipje meg, majd elbánnék vele, – dörmögte
elkeseredve, – de hát nem lakat!… Ha egyszer nem lakat, mit csináljak?
Riminszky ur még éjjel sem tudta lehunyni a szemeit. Kinjában még
Rocskay Teofillal, a podolini körorvossal is összeveszett.
– Mit tudtok ti, doktorok? – kiáltozta haragjában, szokása szerint
tegezve mindenkit, – semmit sem tudtok. Illetőleg sintérelni tudtok.
Kezem, lábom le tudnátok vágni, de benn, odabenn egy beteg csontot nem
tudtok meggyógyitani.
Rocskay Teofil zömök, elhizott, bölcsészkedő ember, volt, a kinek az
volt a szokása, hogy leült a haldokló tótok ágya szélére és vitázott
velük a mulandóságról. Illetőleg a tótok nem igen tudtak hozzászólani a
dologhoz, de felelt és kérdezett helyettük Rocskay.
Riminszky dühöngése se hozta ki a sodrából. Szeliden összefonta kövérkés
kezeit és áldott mosolylyal hallgatta. Csak a tegezése bántotta egy
kicsit, utóvégre ahhoz még sem szoktatták a tótok. De filozófus létére
könnyen segitett magán: visszategezte Riminszkyt.
– Mit ágálsz, ember? Mit hánykolódol, ugrándozol, rug-kapálsz? Sorsod
meg van pecsételve, mint valamennyi földi halandóé. Itt hiába trémázunk,
barátocskám, itt hiába jajgatunk, imádkozunk, sirunk; menni kell, ha a
másvilági zsandár eljön értünk. Azért legjobb férfiasan viselni a bajt,
a melybe keveredtünk. A gonosztevők közül is mindig az a szimpátikus, a
melyik nyugodtan, bátran, félelem nélkül néz szembe a reá váró
büntetéssel. A halállal vivódónak se szabad gyávaságot mutatni. Az egész
néhány esztendei földalatti fogság. Néhány év alatt a legerősebb
csontokkal is elkészülnek a férgek. Néked erős csontjaid vannak,
Riminszky.
Riminszky dühében az asztalra csapott:
– Ördög bujjon beléd, doktor. Hát azt gondolod bolond fejeddel, hogy én
tán meghalok? Egy rongyos kis reuma miatt! Azt gondolod rólam?
Rocskay doktor szeliden legyintett a kezével:
– Hallottam én már ilyent! Ne folytasd, Riminszky, tudom előre, mit
akarsz mondani… Azt akarod mondani, hogy nem akarsz meghalni. Tudom,
fiam, tudom. Senki sem akar. De senkit sem szokás megkérdezni erről.
Magad is ismerheted a tót közmondást, – elég tót vagy magadért,
Riminszky, – hogy Jarinkó, az erdei szellem köhint egyet és egy pár
bocskor gazdátlan lesz a földön. Már most minden attól függ, hogy mikor
köhint neked Jarinkó? Elmégy te is, mint a többi tótok.
Riminszkyt végleg kihozta flegmájából ez a cinikus beszéd. Összefonta a
karját és a doktor elé állott:
– Hát te mi vagy? Nem vagy tót? – orditotta magából kikelve.
Rocskay Teofil angyali nyugalommal felelt:
– Ne ordits, bolond, ugy is megmondom. Hát igenis én nem vagyok tót.
Semmiféle ivadékom nem volt az. Nekem köhöghet Jarinkó… de azért egyszer
én is csak elmegyek, ebben nyugodt vagyok. Gondolhatod, nem szivesen.
Magamfajta tudományos ember pedig már csak megpróbálkozik, hogy
hosszabbra nyujtsa az életét, mint a tótokét. De hiába próbálkozik.
Becsületemre mondom neked, nincs segitség. Uri becsületemre, Riminszky…
– Először is ne tegezzen az ur, – sziszegte Riminszky, mert már nem
tudott egyebet mondani a rettenetes embernek.
A doktor komoly arcot vágott:
– Pardon, ezer pardon… Lássuk csak, miről is van itt szó? Arról, hogy
egy beteg csontot kellene meggyógyitani, egy uj csontot kellene
fabrikálni a régi helyett. Erre az a válaszom, uram, hogy ha én nem egy
darab csontot, hanem csak egy mákszemnyi izületet tudnék ujjáteremteni,
kicserélni az emberi testből, akkor meg volna oldva az örök élet titka.
Annyit azonban tudok, hogy enyhitsem, esetleg elmulaszszam a fájdalmait.
Leült, receptet irt és igen komoly arccal ajánlotta magát.
Riminszky egy percig a doktor után nézett, aztán valami hirtelen
ötlettől megkapatva, rákiáltott az öreg Mikre, a ki a sarokból
álmélkodva hallgatta a doktort:
– Fuss a doktor után, jöjjön vissza.
Mik karikalábain még a kapu alatt utólérte Rocskay Teofilt. A doktor
fejcsóválva jött vissza.
– Ugy látszik, még sem győztem meg egészen, hogy meg kell halnia, –
dünnyögte, a lépcsőket kopogtatva elefántcsont botjával.
– Nekem is, doktor ur? – kérdezte ijedten az öreg Mik, a ki mellette
ballagott. – Megvallom, még sohasem gondoltam a halálra.
A doktor különös mosolylyal nézte a Mik hosszu, deres szakállát.
– Kár lesz a szakálladért! – mormogta. – Egyébként elég érett vagy már.
Benyitott Riminszkyhez:
– No, mit akar még az ur? – kérdezte.
– Mik, maradj odakünn, – szólt Riminszky.
Az öreg Miket módfelett meglepte ez a parancsolat. Még nem fordult elő,
hogy gazdája, nemes Riminszky ur kiparancsolta volna őt a szobából. Vén
fejében valami bolondos gondolat azt sugta, hogy Riminszky talán mégis
megtudja a doktortól, hogyan lehet elsvindlizni a halált. Az a kutya
doktor tán tud valamit, hogy olyan bátran mer beszélni Riminszky urral.
Az öreg Mik se volt rest, hamar kihuzta fejét a vidrabőr-kucsmából és
odanyomta a fülét a kulcslyukra.
Odabentről a gazdája akadozó szavát hallotta:
– Tudja, doktor ur, sok mindenféle bolondság megtörténik az emberrel.
Néha még meg is szokott házasodni. Tegyük föl, ha egy ötvenesztendős
ember megházasodik, számithat-e az arra, hogy házasságának gyümölcse
legyen?
A doktor krákogott
– Hm, – dünnyögte, – sok minden függ attól az ötvenéves embertől. De ha
olyan erős valaki, mint Herkules és legyen bár csak harmincesztendős,
azokra a gyümölcsökre csak akkor számithat, ha a felsőbb természeti
hatalmak is beleegyeznek a dologba. Mert, uram, ez sem biztos dolog.
Riminszky hümmögött valamit, olyan mély hangon, mint mikor a medve
haragszik.
A doktor az ajtóból felelt:
– Ámbátor minden lehetséges…
Az öreg Mik ugy kapta el a fejét, mintha le akarnák vágni. Pedig csak a
doktor koppantott rá a pálcájával, mikor észrevette, hogy hallgatódzott:
– He, vén betyár, tán te is meg akarsz házasodni? – kérdezte csufolódva.
Sietve kocogott lefelé a lépcsőkön, Miket pedig gazdája a patikába
küldte a recepttel.
– Menj, öreg Mik, – mondta Riminszky ur különös szomorusággal. – Azt a
leányt pedig küld föl a macskájával. Hadd mulattassanak.
Mik mérgesen ugrált lefelé a lépcsőn.
– Beteg, tisztára beteg, – dünnyögte. – Egy macska mulattatja! Szörnyű!
Érteném, ha furfangos lakatokat szeretne látni! De egy macskát?…
Bekiáltott a konyhába:
– Ancsurka, vedd a macskát. Az ur hivat.
Ancsurka hamarosan előkereste a macskáját. Nem sokáig kellett
keresgélnie. Ott aludt a meleg kemencén.
– Jer, Anci, – szólt hozzá, – Riminszky ur látni akar.
A két lábánál fogva megfogta Ancit, ölébe vette és megigazitotta a kék
szalagot, a melylyel tegnap óta földiszitette a macskát. Vidám, fürge
lépésekkel futott föl az emeletre, mint a ki tudja, hogy kedvesen látott
vendég.
A Riminszky szenvedő arcán valóban valami játszi mosoly futott
keresztül, a mikor a leányt meglátta macskájával. A sarokba már oda volt
dobva egy nagy medvebőr. Ugyan ki dobhatta oda előre? Talán az öreg Mik?
Nem, Mik nem gondol az ilyesmire.
Riminszky a medvebőrre mutatott:
– No, üljetek oda és játszatok.
Leültek és játszadoztak a maguk módja szerint. Ancsurka halkan
kérdezgette a macskát:
– Te vagy az én gyerekem?
Mindjárt felelt is a macska helyett:
– Én vagyok a te gyereked.
– No hát akkor mondd el, mit csináltál máma?
– A kemencén aludtam, édesanyám.
– A háztetőn voltál-e?
– Voltam, voltam, ne haragudj, édesanyám. Csak az orromat dugtam ki a
padláslyukból. Juj, de hideg van odafent. A konyhán jó meleg van.
– Hát a torkoskodással hogy vagyunk?
– Ma nem torkoskodtam.
– Akkor jól viselted magad. Akkor az én gyerekem vagy.
Mire az öreg Mik visszajött a patikából az orvossággal, Riminszky ur már
ott ült a kanapén és nevetett.
– Ördöngős macskája! – kiáltotta és mindig nevetett.
Az öreg Mik földhözvágta a sapkáját:
– Bizony ez egy ördöngős macska! – tóditotta. – Az ördögök kuglizzanak a
fejemmel, ha láttam valaha ilyen macskát. Becsületemre, kitünő macska.
Riminszky még mindig nevetett és ugy kérdezte Ancsurkától:
– Hát ki a te gyereked?
– A macskám, – felelt Ancsurka.
– Hát te ki gyereke vagy? – folytatta Riminszky.
Ancsurka behunyta a szemét:
– Senkié. Én árva vagyok.
– No, azért ne sirjál, majd csak valahogy gondoskodom rólatok… Az az
ördöngős macskád csaknem meggyógyitott.
– Az az ördöngős macska! – üvöltötte az öreg Mik és már rohant is az
orvosságos üveggel, hogy ezer darabra zuzza azt.
Neki ugyanis az volt a fölfogása, hogy a ki orvosságot használ, az
bizonyosan meghal. Azért összetörte az üveget, de még sem volt teljes az
öröme. Ezen a napon elgondolkozva ült a szinben rozsdás lakatjai között
és ha a jó Isten megengedte volna valakinek, hogy belelásson az öreg Mik
vén koponyájába, ott a következőket látta volna:
A mühelyben található legnagyobb lakat Riminszky ur alakját vette föl,
egy négyszögletes, furfangos záváru a Rocskay doktorét. Marczinkánét egy
kimustrált, két darabban heverő ócska lakat képviselte, mig egy
vadonatuj, kis lakat, a melyet az öreg Mik nem a furfangosságáért, mint
inkább a csinosságáért vásárolt meg a legutóbbi országos vásáron,
Ancsurka volt. A macskának nem volt külön lakatja, az együtt volt
Ancsurkával a csinos lakatkában.
Az öreg Mik kezében a kalapács és a kalapács olykor végigkopogtatja a
lakatokat. Végig valamennyit, mindegyiket más és másféle érzelemmel. A
lakatok is másféleképpen szólnak a kalapács alatt.
Mikor végigment valamennyi lakaton, akkor nagyot csap a kalapácscsal a
lakatos-üllőre. Kettőt, hármat, négyet.
Mert az üllő, ott benn a vén koponyában, az öreg Mik alakját öltötte
magára ezen a gondolat-teljes délutánon.


V. FEJEZET. _Ki is volt hát a nizsderi várur?_
Annak a rejtélyes várurnak a történetét, a ki a nizsderi sziklafészekben
lakott, a következőkben lehet összefoglalni:
Sok esztendővel ezelőtt Heidelbergában lakott egy becsületes
órásmesterember, bizonyos Wart Sámuel.
Hogy Wart Sámuel uram mennyire müvész volt a mesterségében, az nem
tartozik ennek a történetnek a keretébe. Lehet, hogy nagy müvész volt a
rugók és kerekek világában, de az is meglehet, hogy mit sem értett a
mesterségéhez. Utóvégre Wart Sámuel uram e regénynek irója szempontjából
teljesen eleget tett kötelességének akkor, a midőn kis emeletes házikót
vásárolt és benne családi fészket alapitott. Bizonyos Klein Clara nevü
leányzót vezetett az oltár elé, – a heidelbergi óriások nagyot ittak
ennek az örömére és egy nagy rakás esztendő lemullott Heidelberga és az
órás kis emeletes háza felett. Ezen esztendők alatt a sorsnak akaratából
kis leánya született a szorgalmas órásnak és a leánykát Lizinek
keresztelték. Furcsa is lett volna, ha nem Lizinek keresztelik. Utóvégre
nem hivhatják másképpen egy heidelbergai órásmester leányát. Lizi lett a