A podolini kisértet - 10

veled. Férjhez kellene menned. Szeretnél férjhez menni, Ancsurka?
A leány némán csóválta a fejét.
– Podolinba szeretnék menni, – felelt lesütött szemmel.
Ebben a pillanatban halkan zörrent valami a szoba hátterében. Egy nagy
olajfestmény, a mely a várkisasszonyt ábrázolta lóháton, csöndesen
visszaereszkedett helyére és a festmény előtt ott állott a várkisasszony
rövid macskabőr-bundában, magasszáru csizmában. Sötétpiros volt az arca
és acélszürke szeme, mint éles penge szegeződött Riminszkyre és a
leányra. Szótlanul állott egy másodpercig.
– Hogy van, Riminszky ur? – kérdezte fagyosan.
Riminszky megzavarodva emelkedett föl.
Ancsurka kezet akart csókolni a kisasszonynak, de ez csak ennyit mondott
a fogai között:
– Kotródj!
A mint a leány kilépett a szobából, Erzsébet szenvedélyesen támadt
Riminszkyre:
– Nem szeretem, ha a cselédeimnek udvarol. Nézzen a tükörbe és majd
elszégyeli magát, Riminszky. A szakálla, haja szürke és a pesztonkával
mulat távollétemben. Ugyan, Riminszky…
Riminszky nem felelt nyomban. Elgondolkozva nézte az előtte álló
hölgyet. Excentrikus, sajátságos látvány volt a várkisasszony a
férfiöltözetben. Az arcát pirosra festette a hideg és a belső
fölindulás. A szemét lehunyta és lecsöndesedve ült le szembe
Riminszkyvel, arra a helyre, a hol előbb Ancsurka ült.
– Csak nem féltékeny? – kérdezte évődve Riminszky. – Hogyan lehetne
féltékeny ön, a ki valamikor egész Európát meghóditotta szépségével és
művészetével? És vajjon kire is volna féltékeny? Arra a senki
gyermekére?
Erzsébet fölnyitotta a szemét. Valami nagy szomoruság látszott abban. De
erőt vett szomoruságán és elég vigan válaszolta:
– Tudja, Riminszky, némely dolgokban én is csak olyan közönséges nő
vagyok, mint a többiek. Mi nők nem szeretjük, ha udvarlóinkat
hütlenségen érjük. Bolondság, de igaz: eddig mindig azt hittem, hogy
éppen ugy rendelkezem maga fölött, mint a viaszbábuim fölött. Egy gombot
kell megnyomni és maga éppen ugy megjelenik hivásomra, mint Kavaczky
vagy a másik. Most pedig azt tapasztaltam, hogy maga nem egészen
viaszbábu…
– Nono, – dörmögött Riminszky. – Azt hiszem, eddig se tartott egészen
viaszbábunak.
Erzsébet nem válaszolt. Csöndesen a szomszéd szobába ment, a honnan
átöltözködve tért vissza. Asszony volt most már külsőleg is és
letelepedve Riminszky mellé, azt kérdezte:
– Először is arra feleljen nekem, hol járt annyi ideig? Hol a pokolba
kószált? Merre korhelykedett, merre csalt meg?
Riminszky csöndesen nevetett:
– Nem igen csaltam meg, Erzsébet. Miért is csaltam volna meg? Én már nem
vagyok ifju ember s tökéletesen elegendő, ha néha letelepedhetek egy
kedves asszony mellé és annak illatát élvezhetem.
A várkisasszony tréfásan megfenyegette az ujjával:
– Az előbb is, mig nem jöttem, ilyen ártatlan dologgal foglalkozott?
Riminszky elkomolyodott:
– Erzsébet, hallgasson meg. Én tartozom magának egy vallomással, a mely
vallomást már régen meg kellett volna tennem, hogy semmi félreértés ne
legyen közöttünk. Ez a leány körülbelül egy esztendő előtt került a
házam udvarába. Jószivü cselédeim a megdermedt madárkát sem hagynák
elveszni és az árva gyereket sem küldték az országutra. A leányka ott
maradt a házamban, nem igen láttam, nem igen törődtem vele, hisz önnek
sem szóltam felőle soha. De egyszer valami betegség fogott elő és
napokig szenvedtem magányosan, elkeseredve, addig a mig eszembe nem
jutott a leány. Megparancsoltam, hogy körülöttem legyen és igen jól
elmulattatott a macskájával. Akkor azt gondoltam magamban, hogy ezt az
árva gyermeket fölnevelem és magam mellett tartom öregségem napjaira.
Hogy akkor is elmulattasson, elszórakoztasson. Esetleg ápoljon
betegségemben és lezárja valaki a szemem, ha meghalok…
A várkisasszony a helyett, hogy ellágyult volna erre az értelmes
beszédre, haragosan állott föl és duzzogva nézett ki az ablakon.
– Hálátlan ember. Eddig azt hittem, hogy rajtam kivül nincs senkije és
csupán én tudom elmulattatni, ha együtt lovagolunk a sötét erdőkben,
vagy vadászunk a havasok között. Olyan régen ismerjük már egymást és
eddig soha sem adott okot arra, hogy kételkedjem önben. Mától fogva nem
hiszek. Hiába mond akármit, nem hiszem. Ön is olyan férfi, mint a többi.
Riminszky kezet csókolt Wart Erzsébetnek.
– Erzsébet, igaztalan hozzám. Remélem, mindjárt megbánja, ha arra
gondol, hogy én tizenhat esztendő előtt is szerettem magát. Emlékszik
Heidelbergre, emlékszik a régi kis házra?… Mikor először megláttam,
megszerettem. Ha nem lett volna a másé, régen az enyém lett volna. De a
másé volt, mindig a másé.
Erzsébet sötéten nézett maga elé.
– Emlékszem, – mormogta, – emlékszem mindenre és soha sem fogok
elfelejteni semmit. Hej, nagy ördög maga, Riminszky. Sok minden szárad a
maga lelkén. Ha maga véletlenül nem születik erre a világra, más lett
volna az én életem. Maga ölette meg azt az embert, a kit egyedül
szerettem… Maga volt oka mindennek. Maga adta a kezébe annak a félbolond
Kavaczkynak a pisztolyt, a melylyel az én szegény szerelmemet kivégezte.
És még nem fizetett meg semmiért.
Riminszky vállat vont.
– Én ártatlan vagyok. Fiatalság, bolondság: akkor nem tehettünk
másképpen. A diáknak meg kellett halni akkor. Százszor meg kellett
halni, mert el akarta rabolni tőlünk.
– Tőlünk? – kérdezte élesen Erzsébet. – Talán bizony arra számitott,
hogy ha Kavaczkyé leszek, a magáé is leszek?…
Riminszky elvörösödött.
– Az ördög tudja, – fakadt ki. – Néha ugy gondolom magamban, hogy ha a
diák nem szöktette volna el, én szöktettem volna. Mert szerettem akkor,
a mikor először megláttam. Régen volt, hagyjuk a multat, Erzsébet. Hisz
soha se beszélgettünk egyébről, mint a multról.
– Hát miről beszéljünk? A jelenről tán, vagy a jövőről? Vénasszony
leszek maholnap. A vénasszonyoknak csak multjuk van… Mikor Pétervárott
eltörtem a lábam és többé nem kaptam szerződést semmiféle cirkuszhoz, ön
eljött és Kavaczky nevében fölkeresett. Jöjjek és legyek a nizsderi vár
asszonya. Én eljöttem és mikor kocsim az est sötétségében a vár felé
közeledett, Kavaczkyval találkoztam. Kavaczky ebben az időben már nem
volt beszámitható állapotban. A szervezete tönkrement a vad
dorbézolásban, lelke egyensulya megbomlott és az esze ritka vendégként
kopogtatott nála. A szerencsétlennek az volt az első dolga, hogy borral
kinált és le akart itatni, mint valami korhely cimboráját. Eleinte
mulattatott a dolog. Régen meg-megszoktam csupán furcsa oldalait látni
meg a máskülönben szomoru emberi életnek. Versenyt ittam az elborult
elméjü emberrel és vártam egy alkalmas pillanatot, hogy elhagyhassam
őtet. Hadd gondolja, hogy csupán rossz álom volt az én megjelenésem.
Mély bánatom közepette egyszerre fölidézte az elborult lelkü emberek
kegyetlenségével annak a megholt fiunak az alakját. Hallucinált és
rémlátásában az én alakom fölcserélődött előtte annak a megölt
szerelemnek az alakjával.
Riminszky fölsóhajtott:
– Szegény Kavaczky, sokat szenvedett.
– Különösen akkor, mig vele voltam. Vonaglott a lelke, szenvedett, mint
talán még férfi soha. Egyik pillanatban esdekelve térdelt elém, hogy
később fegyvert fogjon reám. Kicsavartam a fegyvert a kezéből és a
divánra dobtam, mert, megvallom, hogy a bosszu érzete hozott ide
először. Bosszut akartam állani életem megrontóján. Azon gondolkoztam,
hogy végzek vele és elmegyek. Soha se tudta volna meg senki, hogyan halt
meg a nizsderi várur. Sokáig gondolkoztam, nem tudtam elhatározni
magamat. Végre az az ördögi terv villant meg bennem, hogy Kavaczkyt
rábeszélem az öngyilkosságra. Minek szennyezze be vére az én becsületes
kezemet, miért üldözzön rémes alakja engem az életen keresztül. Szépen
letelepedtem melléje és okosan, világosan próbáltam megértetni vele,
hogy az ő sorsán már csak az javithat, ha megöli magát. Akkor jóvá teszi
egész életét. Sokáig beszéltem hozzá és ő kimeresztett szemmel
hallgatott. Midőn már azt hittem, hogy meggyőztem, kezébe adtam a
pisztolyt, a melyet előbb a kezéből kivettem. Ő rémülten nézett rám:
„Hát igazán meg kell halnom?“ – kérdezte. „Igen, – feleltem, – egyebet
nem tehetsz!“ Kezébe vette a pisztolyt. Egy pillanatig azt hittem, hogy
végez magával – vagy velem… Aztán eldobta a pisztolyt. „Nem, – mondta, –
még van időm. Reggelig van időm!“ Ez a gyávaság dühbe hozott. Már
csaknem azon a ponton voltam, hogy fejének szegezem a pisztolyt, a mikor
a vak trombitást a szobába szólitotta… Rémes éjszaka volt az. A
trombitás szünet nélkül fujta, Kavaczky szünet nélkül ivott. Versenyt
kellett vele tartanom, mert kényszeritett rá. Dalolt és öklével
csapkodta az asztalt. Egyszer igy szólt: „Helyes, megölöm magam, ha
Riminszky is azt tanácsolja.“ Erre én megijedtem. Nem akartam egy
harmadikat, – azt a harmadikat, a ki eddig is harmadik volt, – belevonni
a dologba. Sürgettem, biztattam, rábeszéltem. Valahogyan ugy éreztem,
hogy nekem hivatásom Kavaczkyt rávenni az öngyilkosságra. Valahogyan azt
gondoltam, hogy ezzel szolgálatot teszek neki, magamnak és mindenkinek.
Gyávának neveztem és gonosznak. Erre ő mindig vidámabb lett. A kemény,
kegyetlen szavak jól estek lelkének és már éppen megnyugodni látszott, a
mikor én végső kétségbeesésemben azt az ajánlatot tettem neki, hogy
megcsókolhat, ha megöli magát. A szeme fölvillant és nyomban elfogadta a
borzalmas ajánlatot, csak azt kötötte ki, hogy a pisztoly helyett más
halálnemet választhasson. Abban az időben állandóan mérget hordtam
magammal, a keblemen egy kis arany medalionban, a szerelmem arcképével
együtt. Elővettem a mérget. És Kavaczky megmérgezte magát.
Riminszky hideglelősen nézett az asszonyra, a ki halálravált arccal
mondta ezt a történetet.
– Miután megcsókolta? – kérdezte és megborzongott egész testében.
Az asszony némán bólintott. Majd hirtelen megnyomott egy
elefántcsont-gombot a falon és a szoba hátterében megjelent a
zöldkalapos viaszbábu: Kavaczky György. Az asszony oda rohant a bábuhoz
és kétszer arcul ütötte; aztán zokogva, sirva roskadt egy medvebőrre…
Riminszky fázósan emelkedett föl és nesztelen lépésekkel osont kifelé. A
külső szobában találta Ancsurkát, a mint a macskáját ölébe tartotta. A
leány fülébe sugta:
– Nemsokára elviszlek innen.
Ancsurka hálásan, könytelt szemmel nézett Riminszky után. Odabentről a
várkisasszony hangos, kétségbeesett sirása hallatszott.


VIII. FEJEZET. _Prihoda Anna naplója._
Egy kis notesz-könyvecskébe, verébfejnagyságu, kerek betükkel ezeket a
sorokat irta be Prihoda Anna, a toporci árvaleány:
Ma szombat van és a kisasszonyom egész nap nagyon haragos volt.
Néha sirva vetette magát a földre, majd fölugrott és összetépett
mindent, a mi a kezeügyébe esett. Zsebkendőt, ruhát, függönyt.
Mikor már a körmei is véreztek, behivott és igy szólt hozzám:
– Te leány, tudod-e, mit tesz az, egész életen át szenvedni,
mindig-mindig szenvedni és soha egy percnyi nyugalmat nem találni?
– Tudod-e, mit érzett egy sziv, a mely valamikor éppen olyan érző volt,
mint a többi, hogy kőkemény legyen, mint a szikla?
– Tudod-e, hogy milyen az a szerelem, a mely egy csöppnyi boldogságot,
örömet nem szerez, csak fájdalmat?
– Szenvedtél-e már, sirtál-e már hosszu éjjeleken, a mikor senki sem
hallotta?
– Mondd, te leány, tudod-e mily keserü a köny, a melyet senki sem lát,
senki föl nem csókol?
Persze én nem tudtam felelni urnőmnek, hisz nem is igen értettem, hogy
mire akar tőlem feleletet. Néhányszor megrázott, hogy alig tudtam
magamhoz térni, aztán ellökött magától. Kikergetett és most itt ülök
magamban Ancival s hallgatom a lépéseit, a melyek onnan belülről
hangzanak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Urnőm jókedve egész héten nem tért vissza. Már a következő hét
szombatján vagyunk és ő még mindig nem mozdult ki szobájából. Vajjon mit
csinál odabenn? Sir-e, jajgat-e vagy haragszik-e?
A Poprád kutya az ajtó elébe feküdt és ott nyöszörög, kaparász. Azt
hiszem, végét járja a vén eb, de urnőm nem engedi maga elé.
Pedig oly keservesen nyög ez a vén kutya!
Ha engem keresne, már régen megsimogattam volna, de reám ellenségesen
morog. Kapkod fogatlan szájával, de mozdulni már nem tud.
Vajjon meddig szenved még idekünn a vén Poprád és odabenn urnőm?…
Riminszky ur igéretet tett, hogy visszajön és elvisz innen, de
szánkójának csörgését nem hallom.
Vajjon már mindenki megfeledkezett rólam itt az elátkozott várban?
Riminszky ur se gondol már reám? Istenem, mi lesz velem? Ha legalább az
udvarra mehetnék, a hol a mosóleányok énekelnek. De Péter bácsi elzárta
az ajtót.
– Mi itt mindnyájan rabok vagyunk, – sugta a fülembe és csöndesen
betuszkolt.
– O, bár már megvert volna kedvére urnőm! Bár már ne járna magába
odabenn szünet nélkül, megállás nélkül.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ma a völgyből száncsörgés hallatszott. Az ablakot csöndesen fölnyitottam
és figyelve hallgatóztam.
A mély hegyi uton haladt egy szán, de benne nem Riminszky ur ült. Sokáig
néztem a szán után, a mig az eltünt egy hegykanyarulatnál.
Milyen boldogok lehetnek, a kik ott a szánon ülnek. Talán messzire
mennek, idegen országokba, idegen emberek közé, – de én szivesen
elmennék velük akár a világ végére is.
… Fölirom ezeket a dolgokat, mert nincs egyéb dolgom.
A macskám is belebetegedett a tétlen életbe. Persze itt nem lehet
egerészni, mint Podolinban lehetett. Nincsenek háztetők, ereszek, a
melyeken föl lehetne kuszni. Azaz, hogy van minden, csakhogy Ancinak nem
szabad a szobát elhagyni. S itt ülünk és szomorkodunk.
Anci rám mereszti a szemét és csodálkozni látszik, hogy itt mindenfélét
összefirkálok.
– Most már igazán kisasszony vagy, Anci, – mondja a macskám. – Szép
ruhád, szép cipőd van és betüket vetsz papirra, mint a kisasszonyok.
– Talán bizony szerelmes levelet irkálsz, Ancsurka? – kérdi a macskám.
– Nem, – felelek neki, – naplót irok. Hátha egyszer valaki kiváncsi
lesz, hogy mi történt Prihoda Ancsurkával az elátkozott várban, a mikor
a boszorkány szobaleánya volt? Mit csinált ott a Prihoda Ancsurka? Vig
volt-e vagy szomoru?
Ebből a könyvből megtudandja, hogy szomoru volt, mint Bársony, a
tengerszem tündére, a kiről éppen tegnap olvastam a lidérc-naptárban.
Anci megcsóválta a fejét és a körmét kinyujtotta a papiros után.
– Ugyan ki a manó lenne kiváncsi Prihoda Ancsurkára? Törődik is Prihoda
Ancsurkával valaki? Talán már az öreg Mik is elfelejtette, hogy Ancsurka
a világon van, hisz elég gondot adnak neki lakatjai.
– Igaz, igaz, – feleltem Ancinak. – De hátha egyszer mégis kiváncsi lesz
valaki?
Anci erre nem felelt. Lehunyta a szemét és dorombolt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Itt az az ujság, hogy Poprád időközben kiszenvedett. Mindig csöndesebb,
csöndesebb lett, már csak alig hörgött néha. Szegény kutya nagyon
bánkódhatott, hogy az az ajtó nem nyilott föl előtte. És talán a bánat
siettette halálát.
Reggelre kelve ott feküdt dermedten a küszöbön és már egy csöpp élet sem
volt benne.
Behivtam Péter bácsit, a ki nagy óvatossággal vette karjába az ebet és
elvitte.
– Neki sem volt már foga, mint nekem! – mondotta.
És talán éppen ezért szerette olyan nagyon a Poprádot.
Vitte, vitte, tapogatózva, csöndesen.
– A vár alatt megásom sirját a vén szolgának, a mely annyi esztendőn át
hűségesen szolgálta a nizsderi várat.
Erre egész nap az ablaknál ültünk Ancival, a mig végre késő délután
feltünt mélyen a vár alatt az öreg Péter bácsi alakja. A térdig érő
hóban lassan bandukolt, a vállán ásó, kapa, mögötte kis szánon a Poprád
hullája feküdt.
A halott kutyát földiszitette Péter bátyó mindenféle ékességekkel, a
melyeknek szinét ugyan nem látta, de tapintásából azt érezte, hogy ez
valami nagyon szép lehet.
Igy találta ki, hogy az én hajam szőke és nagyon dús, arcom pedig piros,
mint a nyiló rózsa.
(Csoda, hogy a nyiló rózsához hasonlitott; a vakemberek tudatlanságával
sorozhatott volna egyébhez is…)
A vak trombitás mély árkot huzott a nagy hóban. Ásott, ásott és
munkájával csak nagyon lassan haladt, mert a hó folyton hullott és a mit
kiásott az árokból, azt csakhamar megtöltötte ismét hóval a szél.
Alkonyatra járt, mire elkészült munkájával.
A Poprád hulláját óvatosan a gödörbe helyezte és hóval bekaparta.
Aztán a szánnal együtt eltünt az estalkonyban…
Éppen Ali Babát és a negyven rablót olvastam, a mely könyv a
Lidérc-naptáron kivül a nizsderi várban található volt, a mikor urnőm
szobájából hangos beszéd és sirás hallatszott.
Csakhamar kiderült, hogy Riminszky ur jött urnőm látogatására valamelyik
földalatti folyosón.
A földalatti folyosót urnőm kivánságára választotta.
Urnőm ugyanis az utóbbi időben megharagudott reám és nem akarta, hogy
Riminszky ur velem találkozzon.
Ezalatt fölvettem sárga bársonyruhámat, hajamba szalagot fontam. Hátha
mégis meglátna Riminszky ur s eszébe jutna neki engem Podolinba
visszahivni?
De Riminszky ur nem jött ki a szobából, urnőm nem hivott be és én
magamban azt gondoltam, hogy soha-soha többé nem fogom látni az öreg Mik
fehér szakállát és a podolini klastrom-tornyocskát.
És ezen nagyon elszomorodtam.
Az ajtó egyszerre fölpattant és Riminszky ur kipirosodott arccal lépett
ki:
– Jőjj, Ancsurka, – mondta, – elviszlek.
Ancit nyomban egy kis selyemkendőbe takartam, hogy valahogyan meg ne
fázzon az uton, a mikor urnőm is kijött és igy szólt Riminszki urhoz:
– Hagyja itt nálam Ancsurkát, Riminszky. A nélkül is majd megbolondulok
néha a gondolataimtól; legalább nem vagyok egyedül, mig a leány itt van.
Riminszky ur habozva pillantott rám:
– Szivesen itt hagyom, de maga az utóbbi időben nagyon szenvedélyes,
Erzsébet.
Urnőm lesütötte a szemét és ebben a pillanatban nagyon kezdtem tőle
félni, halkan igy felelt:
– Nem lesz neki semmi bántódása. Igérem.
Riminszky ur még mindig habozni látszott.
Óh, be szerettem volna fölkiáltani:
– Vigyen el, Riminszky ur, vigyen el ebből az elátkozott várból, a
boszorkány hatalmából.
De nem mertem egy kukkot sem szólni, mert urnőm rámpillantott hideg
szemével, a mely néha ugy fénylett, mint a meztelen kard.
Riminszky ur vállat vont:
– Utóvégre itt is maradhat… Nálam ugy sem tudna mit csinálni, a mióta
nincs asszony-cselédem.
Igy szólt és megsimogatta az arcom.
Nem hallotta meg, hogy odabenn a szivemben vadul sikoltozom, mint egy
menekvő madár…
Megsimogatott és szokása szerint igy szólt hozzám:
– Aztán jól viseld magad.
Nem tudtam felelni.
Csak némán intettem a fejemmel.
Aztán nagyon sokáig sirtam, hogy Riminszky ur elment a várból.
Urnőm szobájában maradt és az égboltozaton, a mely nagyon közel látszott
lenni a hegycsúcsokhoz, szikráztak a csillagok.
A csillagokat néztem és szomoru dolgokat gondoltam magamban.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Éjfélig nem történt semmi, akkor – csaknem szokás szerint – csengetés
hallatszott; urnőm hivott.
Megint az ágyán ült, az arca fehér és a tekintete zavarosan szegeződik
reám.
Előtte a háromlábu asztalka a ragyogó kristályüvegekkel és pohárkákkal.
A kristályüvegben szinte szikráztak a különböző szinü folyadékok.
Legelsőbb azt hittem, hogy ezen az asztalkán van urnőm
boszorkánykonyhája.
Itt büvöl, itt varázsol, itt ront, mint ahogy már a boszorkányok
szokták.
Későbben pedig megtudtam, hogy a ragyogó edényekben igen erős pálinkák
voltak, a melyeket éjjelenkint urnőm összekeverve iszogatott.
– Megint nem tudok aludni, – mormogta sötéten, a mikor meglátott.
A fejére nyomta a tenyerét.
– Néha azt hiszem, hogy megpattant valami a fejemen. Valamely idegszál,
a mely többé sohasem lesz ép. Mint mikor a telegráfdrót elszakad valahol
a hegyek között és két messzefekvő állomás, a mely eddig a drót révén
mindig egymás közelében volt, egyszerre eltávolódik egymástól…
– Az az idegszál szakadt el a fejemben a melyen át a való élet
telegrafirozott az álmok világával. Többé nincsen átmenet a valóságból a
képzeletbe. Vagy fáj az élet, vagy pedig nem is tudok arról, hogy élek.
– De te ezt nem érted, te béka.
– Te nem értesz máshoz, mint szamár öreg urak fejének az elcsavarásához.
– Szalagot kötsz a hajadba, mint egy pásztorleány, pedig itt rajtam
kivül senki sem lát. Ugyan kinek akarsz tetszeni?
Urnőm szenvedélyesen nézett rám.
A szemében ezer mélység sötétlett. Mintha félelmes örvények kavarogtak
volna abban a szempárban, a mely örvények elnyelik azt, a ki beléjük
néz.
– Ülj le, – szólt, – és melegitsd a kezem.
Egész lényében reszketett és halotthalványan nézte a kezét, a melyet
jéghideg dermedtségéből földörzsöltem.
Mintha csodálkozott volna a kezén, mintha nem is az ő keze lett volna.
– Ma éjjel, – suttogta csendesen, – véled álmodtam, Ancsurka. Igen
rosszat álmodtam véled.
Eleinte zöld mezőn jártam, a hol fehér tojásokból pici libácskák, kacsák
ugrottak ki és mohón enni kezdték a zöld füvet.
A felhők nagyon fehérek voltak és egészen közel ereszkedtek a fákhoz, a
melyek lilásszirü virágok terhe alatt reszkettek.
Mentem, mendegéltem a mezőn.
A libuskák száma mindig több lett, a felhők mind közelebb jöttek, – és
én nagyon könnyünek, fiatalnak éreztem magam.
Még daloltam is álmomban egy régi dalt, a melyhez, sajnos, hiányzott a
hárfakiséret.


IX. FEJEZET. _Merre jár Riminszky?_
Ancsurka naplóját Riminszky Kázmér találta meg a nizsderi várban, akkor,
a midőn Ancsurka már régen nem volt ott.
Egyszerre eltünt Ancsurka a várból.
Hová lett, merre ment – senki sem tudta.
A várkisasszony vállat vont, a mikor Riminszky Ancsurkáról tudakozódott.
– Megszökött a kis pesztra, mert unatkozott. Itt nem igen voltak
mulatságok.
Riminszky csóválta a fejét.
– Ejnye, ejnye, a macska rugja meg, – mormogta magában. – Nem is hittem,
hogy valamikor meg fogom kérdezni, hová lett Ancsurka?
Wart Erzsébet figyelmesen nézett Riminszky arcába.
– Bolond dolog volna, Riminszky, ha magában mást gondolna, mint a mit
hangosan mond.
A szemével hunyoritott és szürke szemét Riminszky arcába kapcsolta,
mintha mindent egyszerre ki akart volna olvasni a férfi lelkéből.
– Igen bolond dolog volna, – mormogta, – ha egy szolgáló leányka olyan
nagyon érdekelné.
Riminszky magasszáru csizmájára nézett és keservesen fölsóhajtott:
– Kutya mája! Szerettem a macskáját.
Erzsébet elnevette magát.
– Hiszen ha csak macskája lett volna! Igen kedves arcocskája volt… De
hát unta magát. Hiába, elunta magát és bucsut mondott a várnak.
Riminszky egy darabig hallgatott és magában gondolkozott. A manó tudja,
igen rossz kedve volt, de maga sem tudta, hogy miért.
Nem is nagyon sokáig időzött Nizsderen. Hamarosan bucsuzott és gyorsan
sietett le a várból. A hó már elolvadt és a hegyek között langyos
tavaszi szelek bujkáltak. A hegyoldalak világoszöld ruhába öltözködtek
és a fenyőfák kemény burkolata alatt megmozdultak a rügyek.
Riminszky csöndesen ügetett zsufa-lován a hegyek között. Addig soha sem
vette észre az évszakok változását. Télen rövid macskabundát hordott,
nyáron szalmakalapot tett a fejére. Hogy a hegyoldalakban a fű kiüti
fejecskéjét, az véleménye szerint a birkáknak volt jó. De Riminszky hust
evett és hozzá bort ivott.
Most mégis meghatotta a langyos szél, a mely arcába fujt és a kis bokrok
szines rügyeikkel a legkülönösebb gondolatokat ébresztették lelkében.
Igy például arra gondolt, hogy halottak feküsznek a föld alatt, a kik
már nem látják az évszak változását. Odalenn feküsznek, mélyen a füvek
alatt és kezük összefonva. A szél elsuhan fölöttük és talán azt sem
tudják, hogy fölöttük a földön gyermekek, nők és férfiak járnak. Odalenn
a nagy csöndességben nem járnak az álmok, nem járnak a sóhajtások; se az
örömök, se a bánatok. Kavaczky se iszik már bort és Pogrányi valahol
messze, egy német temetőben csöndesen fekszik. Csupán az élőket érdekli
az, hogy ők már meghaltak s innen elmentek.
Riminszky ur nem igen volt filozófus és a gondolatai, zsufa-lova hátán,
addig kalandoztak a földalatti állapotokon, a mig mélységesen
elszomorodott. A halált csak annyiban ismerte, mint a legtöbb ember
ismeri: meghaltak szomszédjai, ismerősei és többé nem mozogtak. Még csak
a korcsmába se ment el senki, miután a lábát kinyujtotta és a föld alól
semmi hir nem érkezett azokról, a kik ottan bekvártélyozták magukat.
Riminszky urat is csupán annyiban érdekelte a halál, hogy juh-nyájait
nem viheti magával.
Hogy lesz-e szolgája, háza és gazdaasszonya a másik világon, erre nem
gondolt; csak az fájt neki, hogy az árva tótleánykáról nem fog tudni
semmit.
Utközben érte a lipovnicai barát-kolostort.
A régi kolostor körülbelül négyszáz esztendeje őrizte a hegyek között
kanyargó országutat széles bástyáival és mogorva tornyaival. A barátok,
a kik itt laktak, éppen ugy tudták forgatni a kardot, mint az olvasót.
Egyszer a magyar hazáért verekedtek, másszor a lengyel királyok
szolgálatába szegődtek, majd, – ha nagyon fölhalmozódott a puskaporuk, –
a saját szakállukra kezdtek valami háborut a szepesi gróffal, vagy
valamelyik lengyel vajdával. A kolostorban csak akkor kezdtek unatkozni,
a mióta a pápa külön brévében megtiltotta, hogy fegyvert tartogassanak a
lipovnicai klastromban.
A pápa még Lipovnicán is pápa. A fegyveres kamarák kiürültek és a
puskaporos hordók helyén más hordók foglaltak helyet. Ezekben a
hordókban is puskapor volt, csakhogy folyékony alakban. A lengyel és a
magyar uraságok, a kik még kétszáz esztendő előtt is hadaikkal támadtak
a barátokra, ha kincseik megszaporodtak, most sem kerülték el a zord
falakat. A kapu száz esztendő óta nyitva volt állandóan és csupán a
hagyományok iránt való kegyeletes szokásból silbakolt a kapualjban két
lipovnicai tót, hosszu lándzsájára támaszkodva. A kapu alatt a kis
fülkében a legvénebb barát olvasta a breviárumot, – mert a legvénebb
barát ismerte már mindazokat, a kik a kolostort meg szokták látogatni.
A kapufülkéből egy csengetyü drótja vezetett a pincemester szobájába.
Ez a csengetyüdrőt jelezte, hogy milyen kaliberü vendég érkezett a
kolostorba.
Egyszeri csöngetés amolyan szegény vándorlólegény érkezését jelentette,
a ki hálás köszönettel öblitette le torkán az ut porát csigerrel. A
dupla csengetés már urakat jelentett, a kiknek ebédet vagy vacsorát
szoktak főzni a vendégszerető barátok. Háromszor csak a püspöknek – ha
éppen erre járt – csengetett a kapus; azonkivül Riminszky urnak, a ki
ezen a környéken a legelső földesuraság volt. Talán még az országut is
Riminszky uré volt. A barátok megbecsülték az uraságot, de tisztelték
Riminszkyben azt is, hogy a borokat szakértelemmel kezelte.
Háromszor csenditettek most is, a mikor Riminszky ur lován bekanyarodott
a kolostor kapuján és az álmos páterek megdörzsölték a szemüket.
– Azt hittük, hogy már sohase jön hozzánk nagyságod, – mondta a kapus
fráter alázatosan.
A silbakok tisztelegtek – hosszu dárdájukat kétszer a kövezethez
koppantották – fönn pedig a pincemester a legrozsdásabb lakatkulcsokat
kereste elő.
Azokat a rozsdás kulcsokat, a melyeket csupán nagy ünnepeken szoktak
használatba venni; a mely lakatok mögött olyan borok voltak, a mely
borokat még Mária Terézia ajándékozott a hazafias és jómagaviseletű
kolostornak.
Tehát háromszor csengettek és a barátok erre a jelre valamennyien
fölébredtek.
Mindössze öten lakták az óriási épületet, a hol egy ezred katonaság is
bátran elfért volna. Öt nagyszakállu, szótalan és komoly férfiu
gyülekezett össze az ebédlőteremben, – mert éppen délre járt az idő.
De ha nem lett volna dél, akkor is összegyülekeztek volna, mivel sohasem
lustálkodtak akkor, ha a kolostorban háromszor csöngettek.
A pincemester egy kis hordót guritott a bolthajtásos szobába és
tiszteletteljesen mormogta: