A podolini kisértet - 03

békén meg hagynák halni az utolsó Kavaczkyt.
A folytonos tivornyában mindig inkább megbomlott a Kavaczky agya.
Különösen az bosszantotta, hogy nem tud vendéget kapni az asztalához.
– Hej, Borocskay – sóhajtott fel néha – pedig mennyi borocskámat
megittad, mégis hűtlen lettél hozzám.
Ünnepnap volt, ha valamely vándor komédiás truppot, vagy effélét vettek
észre az őrködő cselédek az országuton. Az asszonyoknak a váron kivül
kellett maradni – asszonynak belépni nem volt szabad – a vásári kócevők
pedig ittak, ettek, mulattatták a várurat, a mig az ebrudon dobatta ki
őket végezetül.
A sziklafészek fenn a vén hegyen lassan-lassan elnéptelenedett. Pénze se
volt már valami nagyon bőven az utolsó Kavaczkynak. A cselédség
elszökdösött, a banda megfogyatkozott. A borkereskedő zsidók mindenféle
hamis és olcsó borokat hoztak szekereiken a régi finom hegyaljai borok
helyett. Kavaczky kezdett nagyon egyedül maradni…
… És eljött az idő, hogy a hires kranyokai banda annyira
megfogyatkozott, hogy csupán egy vak ember maradt belőle, a ki a
helikont fujta. Ezt a vak embert a többiek elfelejtették magukkal vinni,
vagy az is meglehet, hogy ő maga nem akart menni. Öreg legény volt,
közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez. A Rákóczin kivül talán egyebet
se tudott. Ezzel a kevés tudománynyal nem élhetett meg máshol, mint a
nizsderi várban. Tehát ott maradt.
A cselédek nem fogtak vendéget az országuton, mert már nem voltak
cselédek. Kavaczky egy zimankós téli este – talán éppen karácsony estéje
volt – elkeseredve hallgatta a vak trombitást és egymásután üritgette a
boros kupákat. Valami bolond gondolat motoszkált a fejében, az nem
hagyta békén. A mig a vak trombitás meg-megpihent, hogy kifujja magát,
Kavaczky szóba ereszkedett vele.
– Te, bátyikám, azon gondolkozom, hogy ha meghalnék, nem is volna senki,
a ki eltemetne.
A vak ember megnyugtatta:
– Hát a szolgabiró mire való?
Kavaczky lehajtotta a fejét:
– Igaz, Péter bácsi, a szolgabiró arra való. Fujjad hát tovább…
Egy ujabb szünetnél aztán megint más jutott a Kavaczky eszébe:
– Igen ám, de nem volna, a ki megsiratna?
– Megsiratlak én, uram – felelt a trombitás.
Kavaczky beleegyezőleg bólintott:
– Ezzel is rendben volnánk.
Dühös havasi hóvihar zugott a vár körül, a kéményekben gonosz ördögök
dudoltak bugó hangokon, az ablakok, ajtók megrecscsentek. Kavaczky egy
ujabb kupa bor felhajtása után ezzel a szóval fordult a vak muzsikushoz:
– Arra felelj most nekem, bátyikám, hogy mit csinálnék a várral? Kire
hagynám azt, a mikor még egy macskám sincsen? Kire hagyjam a várat?
Péter zenész erre a fogas kérdésre leeresztette a hangszerszámát.
Világtalan arcával megrőkönyödve bámult maga elé. Ez a nagy kérdés olyan
nagy kérdés volt, a mire hirtelenében nem tudott megfelelni. Nagyokat
nyelt és hallgatott. Kavaczky titkolózva hajolt előre.
– Nem szeretném, ha a császár kezére jutna a vár. Ki tudja, mi történik
Magyarországon vagy Lengyelországon? Hátha kiüt még egyszer a szabadság?
Akkor ez a vár fontos pozició lehet, a hová a szabadsághősök
befészkelhetnék magukat. Fontos hely volna ez, Péter bácsi.
Ábrándozva nézett a régimódi olajlámpába és az arcán egymást váltották
fel a különböző indulatok.
– Szabadsághősöké legyen ez a vár, ha én meghalok… Ha én meghalok, –
dünnyögte. – Pedig érzem, nemsokára meghalok. Talán még az éjjel.
Megborzongott, talpraugrott, rémülten nézett a vak trombitásra, a ki
egykedvüen billegtette szerszámját.
– Bátyikó, – kiáltott rá – hallottad-e már azt, hogy valaki minden ok
nélkül meghaljon? Csak ugy hirtelen meghaljon, mint a hogy a mécsest
elfujja a szél? Hallottál-e már olyant?
– Hallottam, különbet is hallottam, uraság, olyant is hallottam, hogy
valaki leszállott a szekérről, a melyen a lakodalmából jött és nyomban
meghalt. Nyomban, uraság. Pedig még meg sem csókolta az ifju asszonyt.
– Mindig asszonyokról beszélsz – dörmögte rosszkedvüen Kavaczky. – Mi
közöm nekem az asszonyokhoz? Én ugy születtem, hogy ne szeressem őket,
hogy ne állhassam őket…
– Elég nagy baj az neked, uram, – sóhajtotta a vak trombitás. – Én
bezzeg szerettem őket; nagyon szerettem azokat a fránya asszonyokat. És
ha meggondolom, uraság, még most is néhanapság kivánja a mellem…
Kavaczky dühösen toppantott a sarkantyus csizmájával.
– Fogd be a szádat, vén szamár. Utállak, tudd meg, utállak… Most már az
sem kell, hogy megsirass. Majd megleszek én a nélkül is. Hallgass,
hallgass, nem akarok tudni se felőled. Takarodj a szemem elől, te vén
szoknyakergető.
Kitárta az ajtót és kitaszitotta rajta a vén trombitást. A vén ember
szokva volt Kavaczky szeszélyeihez, bolondságaihoz. Tudta, hogy öt perc
mulva ujra szüksége lesz rá. Meghuzta magát a várudvar oszlopai alatt és
dideregve hallgatta az odabévülről hangzó nehéz lépések döngését.
Egyszer ujra kitárult az ajtó. Kavaczky alakja jelent meg. Farasbőrbunda
volt rajta, a vállán fegyver. Egy percig gondolkozva nézett a viharos
téli égbe. A sötét fellegek, mintha közvetlenül a vár tornyai felett
lebegnének, a zugó szél az arcába vágta a havat. Behuzta az ajtót maga
után.
– Uram – kiáltott a zenész – hová mégy ebben a kisérteties időben?
– Megyek, – felelt Kavaczky. – Addig vissza sem jövök, a mig valakit nem
találok, a kinek a váramat hagyhassam, mert én nem sokára meghalok.
Elhangzottak a lépései az éjben. A trombitás egy darabig figyelt utána.
A vihar zugásán is áthallatszott a becsapódó várkapu döngése.
A legenda szerint a trombitás ekkor elaludt az oszlopok alatt. Arra tért
magához, hogy Kavaczky a fülébe kiabál:
– Hé, ébredj vén arkangyal! Fujjad, fujjad, hogy beleszakadj.
A trombitás álmosan támolygott be a szobába. A vak emberek sajátságos
ösztönével nyomban megérezte, hogy valaki idegen is van a szobában.
Fujni kezdte Kavaczky kedves dalát és Kavaczky mély medvehangján dudolt.
A trombitás először azt hitte, hogy talán megcsalja hallása. Kavaczky
sohasem énekelt azelőtt. A trombitás fülelt, Kavaczky mindig hangosabb
lett.
A trombitás csakhamar arra a különös tapasztalásra jutott, hogy
Kavaczkyvel valami különös dolog történt az alatt az idő alatt, a mig
aludt. Valami rendkivüli változáson ment át, a melyet még sohasem
tapasztalt a trombitás. Mintha részeg lett volna Kavaczky? Az ördög
bujjon belé, csak nem kapta le lábáról az ital? Mindig hangosabb lett és
folyton többet beszélt ahhoz az idegenhez, a kinek a kupájához
hozzáütötte a magáét.
– Soha se láttam még ilyen embert, mint te, komám. Senki ugy nem győzte
asztalomnál a bort, mint te. Nem is vagy te talán ember?… Az ördög vagy,
a ki eljött értem. Itt vagyok, pajtás elvihetsz.
Az idegen nem felelt se igent, se nemet. Csak a kupájával ütötte meg az
asztalt. A nehéz ércedény döngött a diófaasztalon. Kavaczky kedvet
kapott ettől a döngetéstől:
– Ugy van, pajtás, most már bizonyosan tudom, hogy te vagy az ördög.
Mikor ott szembe jöttél velem a razsonykói mély hegyi uton a sötét
éjszakában, mindjárt azt gondoltam magamban, hogy az nem lehet
mindennapi ember, a ki éjjel csavarog a hegyek között. Előbb azt hittem,
hogy rabló vagy, aztán meg, hogy szökött katona… Most már tudom, hogy
egyik se vagy e kettő közül. Te vagy az ördög, a ki eljött az utolsó
Kavaczkyért.
Az idegen még mindig nem felelt semmit. A vak ember pedig már szerette
volna nagyon hallani a hangját, hogy megállapithasson valamit az
idegenről… Fiatal-e vagy öreg? Tót-e vagy magyar? De az idegen
hallgatott, némán ivott. Kavaczky ráförmedt a hallgatódzó muzsikusra:
– Fujjad, vén gazember, talán utoljára fujod. Elviszi az ördög az utolsó
Kavaczkyt.
A vén ember fujta. A legenda szerint három napig fujta, mindig fujta a
Rákóczi-indulót. De hát a legendák nem mindig mondanak igazat. Ám az is
meglehet, hogy igazat mondanak. Elég az hozzá, hogy a rejtélyes vendég
három napig mindig ivott Kavaczkyval. Versenyt ivott vele némán,
kitartóan, mozdulatlanul. Kavaczky néha elkeseredve kiáltott fel:
– Tudom, – lihegte, – hogy ez a versengés azzal végződik, hogy letörök,
beletörök… De könnyen nem adom magam, ördög komám. Meg aztán még mindig
megvan az a reménységem, hogy én leszek a győztes. Az asztal alá iszlak,
öcsém. A föld megnyilik és te kénköves füst között visszamégy oda, a
honnan jöttél, a pokolba.
Rekedtes, tompa nevetés volt a felelet a Kavaczky szavaira.
A harmadik napon, – a vak ember már félig aludott és fujta, fujta még
álmában is, – Kavaczky lebukott a székről.
– Végem van, hörögte.
Majd teljes tüdejéből orditani kezdett:
– Hé, emberek, cselédek!… Meghal a gazdátok.
A trombitás kitárta az ajtót és néhány cseléd futott a szobába. A
cselédek egybehangzó vallomása szerint akkor Kavaczkyn kivül senki se
volt a szobában. Némelyik képzelődő tót asszony látni vélte a szomszéd
szoba nagy tölgyfaajtaját becsukódni, mintha valaki odarejtőzött volna
előlük.
Kavaczky szederjes arccal feküdt a földön. A cselédek fölemelték és a
medvebőr pamlagra fektették.
– Hivjátok a tisztelendő urat a faluból, – kiáltott Pohánka János, az
udvaros.
Kavaczky révedezve nézett maga elé.
– Hivjátok, – mormogta, – de nem azért, mintha gyónni akarnék. Nekem
nincs gyónni valóm. Nem vétettem soha senkinek, legfeljebb magamnak. De
azért csak hivjátok el a tisztelendő urat. De hivjátok Korubányt is, a
birót. Tanukra van szükségem, végrendelkezem.
A cselédek elfutottak. Valamelyik meghuzta a lélekharangot a vár
tornyában. A harang szava vészesen, ijedten hangzott a havasok között.
Kavaczky a medvebőrön hentergett:
– Most hal meg az utolsó Kavaczky.
Beletellett két-három óra, a mig a faluból a várba ért tisztelendő Kovik
János és Korubány, a nizsderi biró. Tudták, hogy miért rendeli őket maga
elé a várur. De ha nem is tudták volna a hirnököktől, megértették volna
a helyzetet a folyton csilingelő lélekharangtól. Azt szakadatlanul
huzták a Kavaczky rendeletére.
– Ha már nem szólhatnak az ágyuim a bástyákon, legalább ez a csengő
hirdesse, hogy egy Kavaczky haldoklik, az utolsó Kavaczky.
A szomszéd szoba ajtaja nem nyilott fel az egész idő alatt, bár Kavaczky
sokszor figyelé az onnan kihangzó lépteket. De az ajtó nem nyilott…
A várur arca lassan-lassan sötétkék lett. Csak a szeme égett, mint a
parázs. A pap és a biró leverték csizmájukról a havat, Kavaczky hörögve
emelte fel a fejét.
– Siessetek – kiáltotta. – Egy-két percem van már csupán. Abban a fali
szekrényben van papiros, ténta. Korubány, ird, a mit mondok.
Kimerülten roskadt hátra. A szeme lecsukódott, tisztelendő Kovik János,
a ki értett valamit az orvosi mesterséghez, sietve nyitotta fel a
bekecsét. Szétfeszitette az ingét és elborzadva látta, hogy Kavaczkynak
sötétkék a teste. Hátralépett.
– Vissza, emberek, – kiáltotta. – Itt a kolera…
A cselédek hátráltak. A szoba kiürült, csak a nyitott ajtón kandikált be
néhány bátor ember.
Kovik Jánosnak ezalatt eszébe jutott, hogy nem egészen valószinü, hogy
itt tél derekán, fenn a nizsderi sziklafészekben kolerában haldokoljon
valaki. Kavaczky is megmoccant, valami torz mosolygás ült az arcára:
– Bolondság, tisztelendő ur… Csak egy kis mérgezés az egész, de most
hagyjuk ezt. Hol van a biró?
A bocskoros falusi birót csak nagy nehezen tudta a pap becsalogatni az
udvarról. Kavaczky intett neki.
– Irjad!
A biró reszkető ákom-bákomokkal irta, a mint Kavaczky meggondolt hangon,
ünnepélyesen diktálta:
– Én Kavaczky György, Nizsder vár örökös ura, a legutolsó sarjadéka a
nemes és vitézlő Kavaczky nemzetségnek, tiszta észszel végakaratomként
rendelem…
Fölemelkedett a medvebőrről és kimeresztett szemmel bámult a szomszéd
szoba csukott ajtajára. De az ajtó nem nyilott.
– Rendelem – ismételte.
A biró kezében nyikorgott a rozsdás toll. Tisztelendő Kovik János valami
imádságot mormogott magában.
A haldokló folytatta:
– Hogy mindennemü ingatlanom, ingóságom és nizsderi váram örökségben
szálljon egyetlen örökösömre…
A szomszéd szobából ekkor tompa, mély hang hallatszott:
– Pogrányi Sámuelre.
A biró ijedtében elejtette a tollat. A pap meghökkenve nézett a bezárt
ajtóra. A mély hang mintha ott reszketett volna a nagy, borral
fellocsolt terem fülledt levegőjében.
– Pogrányi Sámuelre, – ismétli Kavaczky erős hangon.
Hátradőlt. Inkább csak intett, mint mondta:
– Irjátok alá a neveteket.
Megtették, a mit parancsolt. Kovik János szép gömbölyü betükkel
kanyaritotta oda a nevét a végrendelet alá. A falusi biró előszedte a
tüszőjéből a községi pecsétet és megnyálazva, odanyomta azt is.
A haldokló ezalatt vonagló kézzel vonta le ujjáról nagy pecsétgyürüjét.
A pap viaszt melegitett egy gyertyadarabkánál. Kavaczky odanyomta a
pecsétgyürüjét. Aztán megkapta a tollat és nekivetette a papirosnak. A
toll fröcscsögött, karmolta, tépte a papirost, de a haldokló nem
engedte, a mig dülöngöző betükből össze nem állitotta a nevét: Nizsderi
Kavaczky György, m. p.
– És ki légyen az a bizonyos Pogrányi Sámuel? – kérdezte Kovik
tisztelendő ur.
Kavaczkynak hab jött ki a száján, vonagló kezével a szomszéd szoba
ajtajára mutatott. A pap az ajtóhoz lépett és felnyitotta azt. Kitárta a
szárnyas ajtót és benézett. Majd belépett, a biró kiváncsian furakodott
nyomába.
A szobában pedig nem volt senki. Az egyik ablak nyitva. Az üres,
butorozatlan szoba padlóján egy szál havasi gyopár feküdt. A pap
felvette és megforgatta a kezében.
A másik szobából tompa zuhanás hallatszott. A pap és a biró berohantak.
Az utolsó Kavaczky lefordult a pamlagról és holtan nyult el a szoba
keményfa padlózatán.
Kavaczky mozdulatlanul feküdt.
A pap szivére tette a kezét. Aggodalmas arccal hallgatódzott.
– Megtért az örök nyugalomba, – mondta csendesen. Künn a cselédek
hangosan sirtak, legalább egyszer kisirhatták magukat. Péter bácsi
elővette a trombitáját és halkan fujdogálni kezdte a Rákóczi-indulót.
Az utolsó Kavaczky mozdulatlanul, némán feküdt a szoba közepén. Valami
torz mosolygás jelent meg az arcán. Mintha azon nevetett volna, hogy őt
még megsiratják.
*
A Kavaczky-ősök az ő torzonborz bajuszukkal, szakállukkal még egy
darabig mereven bámultak az üres folyósóra. Aztán, – mert talán senki
sem járt arra, – lehunyták a szemüket és aludni mentek sok százesztendős
ébrenlét után. A legendának is vége szakadt, a hóbortos várurat
eltemette a hatóság; a nizsderi vár állhatott tovább a kopasz hegy
ormán, az ördög sem törődött véle.
De hát a legendának vége lett.
Korindesz Kálmán, a legelső lőcsei fiskális egyszer bejelenti a
telekkönyvnél, járásbiróságnál és még mindazokon a helyeken, a hol
gazdátlan ingatlanokat figyelemmel kisérnek, hogy a nizsderi várnak
végrendelet szerint akadt uj tulajdonosa, bizonyos Pogrányi Sámuel
személyében. Kornidesz ur rendesen elvégezte a dolgát, az utolsó
Kavaczky végrendelkezése ellen sem volt senkinek kifogása, a nizsderi
várral és környékével nem igen volt kedve törődni senkinek. Az uj gazda
nyugodtan beköltözhetett hajlékába. Beköltözött és többé hir sem
hallatszott felőle.
A kranyokai rezesbanda ősi szokáshoz hiven ebben az esztendőben is
tiszteletét tette Szent-György napján, de a várkapuk csukva maradtak,
nem guritottak hordó borokat a vár udvarára. És a rezesbanda elfujván a
Rákóczit, eltávozott anélkül, hogy a várur ezüst huszasokat szórt volna
közibük a toronyablakból. A megyebeli urak, korhelykedő szomszédok,
vándorlólegények és ingyenélők (egyszer Borocskayt is elcsapták a
hivatalából) hiába zörgettek a nizsderi kapukon. Mintha valami nagy
bánat költözött volna a várba. A régi cselédek, a kik hajdanában egyebet
sem csináltak, mint bort hordtak a pincéből és bortól elgyöngült
vendégeket ápoltak a maguk módja szerint (Pohánka János udvarmester
találmánya volt a jegesfürdő, a mely a holtat fölélesztette), az utolsó
Kavaczky halála után éppen olyan jelentéktelen tótocskák lettek, mint
azelőtt voltak. A sarkantyus csizmát, alabárdot, vitézi köntöst
levetették és halinás, bocskoros tótok lettek ismét. A nizsderi várban
esténkint nem raktak máglyát az udvar közepén dologtalan cselédek
melegedésére, sőt a fáklyákat is eloltották, a melylyel a sötét hosszu
folyosókat világitották. Ha világosság volt valahol, az legfeljebb csak
egyetlen ablak eresztékein szürődhetett az éjszakába. A vak trombitás, a
ki az uj birtokos idejében a kulcsári és várnagyi teendőkkel
megbizatott, hiába világitott volna magának. Egyedül neki volt szabad
belépni a várurhoz. Ő hozta föl a konyhából az ételt, ő közvetitette a
várur parancsait a szolgálókkal. Tudniillik – és ez jellemző a
legendákra, – éppen ellenkezője volt az uj várur a réginek. A mig az
utolsó Kavaczky asszonyfélének még csak azt se engedte meg, hogy a vár
küszöbét átallépje, Pogrányi Sámuel, a nizsderi vár uj birtokosa csupán
asszonycselédeket tartott. Azok is valahonnan az alföldről kerültek ide.
Még csak tótul sem tudtak. A vár gazdaasszonya, bizonyos özvegy
Komárominé, helyre alföldi menyecske volt, a ki szörnyen lenézte azt a
görbe országot, a hová a véletlen vetette. Két szamarat fogott a
kordéjába, ha hébe-korban lejött a várból és a szamarak ugyancsak
emelték a lábukat a takaros asszony keze alatt. A faluban és környékén
csupán annyit tudtak az uj várurról, hogy Budapestről és Bécsből látja
el magát mindennel. Ha Komárominé szamaras kocsija megjelent valahol, a
melyen a jeles asszonyság bokorugrós szoknyában, szines kendőben,
csizmában ült és cifra huszáros káromkodással nógatta a szamarait, akkor
a nizsderi tótok még a szemük világát is odaadták volna az
asszonyságnak. Talán nem csupán azért, mert az asszonyság zsebe mindig
tele volt ezüst- és aranypénzzel, hanem azért is, mert Komárominé volt
ezen a tájon a szolgabiró, pap, még több… A szolgabirónál is nagyobb ur
volt ez az asszony. A pörlekedők között rendet teremtett, a veszekedő
házastársakat kibékitette. Segitett a szükölködőn és köszönetet nem
fogadott el érte:
– Sámuel ur parancsolta, – mondta egyszerüen.
A legnevezetesebb az volt a dologban, hogy Sámuel ur néha a
legcsudálatosabb parancsokat adta. Mikor Veszelka János
fenyőfa-fuvarozás közben pálinkával leitta magát és részegségében
megverte a feleségét, a nizsderi várur erről is tudomást szerzett.
Másnap legurult Komárominé kordéja a hegytetőről és Veszelka Jánost
előparancsolta. (Nizsderen még éltek a vár régi cselédei, ingyenélői, –
tulajdonképpen az utolsó Kavaczky jobbágya volt minden nizsderi lakos) –
és ezek a régi cselédek tartották magukat a váruri parancsolatokhoz.
Komárominé a szamaras kordéján felállott és Veszelka Jánost elitélte:
– Verjetek rá huszonötöt, a gazdám parancsából.
Az egykori várnépség megragadta Veszelka Jánost és rámérte a huszonötöt,
akárhogyan tiltakozott is ellene. Komárominé a szamaras kordéról
végignézte a büntetést, aztán ünnepélyes szóval kijelentette:
– Igy jár mindenki, a ki az erkölcsök ellen vét.
A szamaras kordé tovább gurult a hatalmas asszonynyal és a tótok
alázatosan vették le a kalapjukat mindenütt, a merre gurult.
Máskor Kranyókán esett meg, hogy Krumpli György, egyszerü földmives
abban találtatott, hogy a parasztokat mindenfelé uj eszmékkel az urak
ellen heccelte. Ez a Krumpli György különben is gyanus ember volt.
Megjárta Amerikát, csizmát hordott és vasárnap szivarozott. A
parasztokkal semmi egyebet nem akart elhitetni, mint csupán azt, hogy
egyenlőség van a világon. A kranyokai tótok egyenlők a nizsderi
váriakkal.
Harmadnapra begurult Kranyokára a szamaras kocsi, rajta a pirosszoknyás
Komárominé. Az egykori várnépség csakhamar összegyülekezett a kis kocsi
körül. Az öregebb tótok tiszteletteljesen kérdezgették:
– Szép asszonyság, mit parancsol a várur?
Komárominé kihirdette a várur parancsát:
– Verjetek Krumpli Györgyre huszonötöt, mert vétett az igazság ellen.
Krumpli Györgyöt csakhamar előkeritették. Éppen csizma volt rajta és a
szájában szivar. Igen hetykén, sőt kihivólag vitette magát az
asszony-biró elé.
– Én gentleman vagyok, – mondta foghegyről. – Szeretném látni, hogy ki
parancsol nekem.
– A nizsderi várur, – felelt Komárominé. – Verjétek rá a porcióját!
Az amerikai hiába tiltakozott kézzel-lábbal. Bizony lekapták a tiz
körméről és a szamaras kordé saroglyájából előkerült az a bizonyos
spanyol nádvessző.
A delikvens fogcsikorgatva türte a botütéseket, a melyeket maga a
kranyókai biró mért reá. (Valamikor bandista volt Korubány János is.)
Aztán talpra állott és ökölbe szoritotta a kezét.
– Megkeserülöd ezt nizsderi uraság! Megyek a szolgabiróhoz. Egy csapat
polgárt nem szabad bántani.
Komárominé a szamaras talyigán már indulóban volt, de erre megállott.
– Verjetek rá még huszonötöt – kiáltotta.
Krumpli György megkapta a másik huszonötöt is. Akkor már magánkivül volt
a dühtől, fájdalomtól.
– Ügyvédet fogadok, – orditá. – Majd megmutatom én nektek, hogy ki
vagyok én?…
Komárominé egykedvüen vont vállat.
– Még huszonötöt, – mondta nyugodtan és meginditotta a szamarakat.
Megkapta-e Krumpli György a harmadik huszonötöt, az nem tartozik ennek a
történetnek a keretébe. Csak annyi bizonyos, hogy a nizsderi várur saját
külön szolgabirójának veszedelmes hire volt. Ez a kemény, tagos
asszonyszemély kegyetlenül végrehajtotta az itéleteket, a melyeket
odafönn a sziklafészekben a láthatatlan ember talán az ördög segélyével
tartott meg. Nem történhetett semmi kihágás, rendellenes cselekedet
három faluban, a melyről a nizsderi várur másnap, harmadnap tudomást ne
szerzett volna. Mintha a boszorkányok ezüsttála lett volna a birtokában,
a mely tálnak a tükörvizében meglátott mindent, a mi közel, messze
vidéken történt. Különösen a részeges embereket üldözte. Az utolsó
Kavaczky idejében, a mikor a bor patakokban folyt e tájon, nem igen
akadt józan ember a Dunajec völgyében. Részeg volt ott még az utszéli fa
is. A tótocskák, a kik különben se nagy ellenségei az alkoholnak,
Kavaczky idejében mértéktelenül élvezték a szeszet. Ha a várban szólott
a rezesbanda – már pedig az mindig szólott – boldog-boldogtalan ihatott
az udvaron csapravert hordóból. A vár körül mámoros emberek támolyogtak.
Kavaczky nevetve nézte őket az ablakból.
– Legalább elfelejtik még azt is, hogy élnek – mondta nagyvidáman.
Ennek a részeges időnek egyszeriben vége lett, a mint Kavaczky György
lehunyta a szemét. A várudvaron többé nem csapoltak, a megmaradt bort
egy kiszáradt hegyikutba öntette a vár uj tulajdonosa, mikor pedig
észrevette azt, hogy a tótok rájártak a kutra, földdel behányatta. A
borkereskedő lengyel zsidók hosszu szekerei hiába nyikorogtak ezen a
tájon – Kavaczky már meghalt, a nizsderi várban tejet ittak és sohasem
muzsikáltak.
De hát ki is volt a rendkivüli várur a ki egyszerre uj szokásokat,
törvényeket hozott ezen a tájon?
A környékbeliek sokat tudtak róla, illetőleg semmit sem tudtak. Soha nem
látta senki, vele nem beszélt senki. A várból egy földalatti, rejtett ut
vezetett a külső világba. Lehet, hogy ezen az uton járt ki a várur a
világba, ügyelni a tótocskákra, hogy pálinkát ne igyanak.
A cselédei csak annyit tudtak felőle, hogy pontosan fizette a bérüket.
Az egykori trombitás – a kürtöt régen félretette, mert senki sem volt
kiváncsi a Rákóczi-indulóra – világtalan arcával mozdulatlanul ült a
folyosó sarkában. Aludt-e, nem aludt-e? Hogyan lehetett volna ezt tudni?
Ott ült éjjel és nappal és a harangkonditásra siető léptekkel indult a
régi tölgyfaajtónak, a mely mögött hajdan Kavaczky György mulatott és
ivott. Régen volt… A várba olyan csendesség költözött, mintha kripta
lett volna az, egy élőhalottnak a kriptája…
Néha azonban vendég is jött a várba.
Az a vendég se volt olyan vendég, a milyenek hajdanában mulatoztak a
nizsderi várban. Rendesen éjnek idején jött lóháton vagy kocsin.
Hatalmas, őszülőhaju férfiu volt, nehéz lépései döngtek a vár folyosóin,
de soha hangosan nem beszélt. Özvegy Komárominé, a ki a várnagyi
teendőket végezte, kiugrott ágyából és felzörgette a vak trombitást a
folyosói oldalon át.
– Jelentsd, Péter bátya, hogy itt van Riminszky ur.
Riminszkyt mindig fogadja a nizsderi várur. Riminszky szerette a bort és
az ő tiszteletére a várpince sarkából előkerültek azok a pókhálós
üvegek, a melyeket még valamelyik régi uraság raktározott el. Özvegy
Komárominé talpon volt egész éjjel és ha Riminszky ur megéhezett, Péter
bátya az ablakból kiadta a rendeletet:
– Paprikás csirkét főzzetek!
Az ablak bezárult és Komárominé sütött-főzött, mintha nappal lett volna.
Riminszky rendesen hajnal előtt távozott a várból. Mikor zömök,
zsuffa-lován lefelé léptetett a hegyoldalból, a vár valamelyik ablakában
megjelent egy fehér kendőcske. Az lobogott a hajnali szürkületben
mindaddig, a mig Riminszky alakja el nem tünt a hegyoldal bokrai között.
Krumpli György, az amerikai gentleman a ki megveretése óta sokat
szaglászódott a nizsderi vár körül, egyszer szivarozva igy beszélt a
kranyókai korcsmában:
– Furcsa urunk van nekünk odafönn a várban! Minek neki az a sok
vászoncseléd! Minek neki az éjjeli lovas, a kitől olyan nehezen
bucsuzik? Az ördög tudna eligazodni ezen a dolgon. A mult éjjel a vár
alatt jártam… Egyszer, hogy, hogynem, csak elében toppan egy magas,
karcsu, vadászruhás urforma. A hold gyöngén világitott, a bokrok levelét
meg lehetett volna olvasni mellette. A vadász rámnéz, – nagy fekete
szeme volt, – aztán hirtelen eltakarta az arcát egy fekete kendővel.
Sietve fordult meg. Én még utána kiáltok: – Hó, megállj!… de már csak az
üres levegőnek beszéltem, a vadász ur eltünt.
– Nos, hát mi van ezen csodálkozni való? – kérdezték a falusiak.
Krumpli György eloltotta nyálával a szivar tüzét és bagó alakjában a
fogára nyomta. Nagyot serccentett és a levegőbe bámult.
– Hát csak az, – felelt, – hogy a vadász urnak nem volt se bajusza, se
szakálla. A szeme meg olyan volt, mint egy asszonyé. A lábát is ugy
rakosgatta egymás mellé, mintha asszony lett volna, nem férfi.
– Te bolond! Az ördögök játszottak veled! – szólt a kranyókai biró. –
Miért járna nadrágban egy asszony? Mikor szoknyában is járhat?
Krumpli György fölhorkant:
– Miért, miért? Hiszen éppen ez az, a mit tudni szeretnék! Azt szeretném
tudni, van-e bajusza a nizsderi várurnak?
A falusiak mosolyogva néztek össze, nevettek az amerikai ostobaságán. De
Krumpli Györgygyel nem lehetett olyan könnyen elbánni, a mit a fejébe
vett egyszer, azt végrehajtotta, mert különben nagyon keménynyaku ember
volt. Még arra sem ijedt meg, a mikor negyednapra a korcsmai beszélgetés
után begurult Kranyókára a Komárominé szamaras kordéja. A hatalmas
asszony nagyon mérges volt és izgatottan parancsolta mag elé Krumplit:
– Te, amerikai, – mondta neki, – nagyon sok ostobaságot beszéltél már
megint. A nizsderi várur azt üzeni, hogy befogjad a szádat, mert ha
egyszer kipödri a bajuszát, akkor megemlegeted.
Az amerikai vállat vont:
– Hogy pödörje ki azt, a mi nincs?
Erre a vakmerő föllépésre a jó Komárominé nem tudott mit felelni.
Valójában ő sem tudta, hogy van-e bajusza a nizsderi várurnak. Vagy ha
tudta is, hallgatott róla. Megdöfködte a szamarait és kordéján elgurult.
Az amerikai csufondáros nevetéssel nézett a termetes asszonyság után:
– Ő kelme is jobb szeretné, ha bajusza volna a gazdájának.
A tótok a fejüket csóválták:
– Ördöngős Krumpli György, – morogták. – Egyszer még csakugyan kisüti,
hogy a nizsderi várban asszony lakik.
– Az bizony, még pedig szép asszony, – felelt az amerikai.
Dehogy is félt most már attól, hogy huszonötöt csapat rá a várur.
Nem is csapatott rá. Ellenben a nizsderi várbirtokhoz tartozott egy nagy
erdőség is, tul a határszélen. Ennek az erdőségnek meghalt a gondozója,
bár nagyon jó hivatala volt ott neki. Annyi fát lophatott, a mennyit
akart, senki sem törődött vele. Krumpli Györgyöt ezzel a hivatallal
kinálta meg a teljhatalmu Komárominé.
– Eregy oda, Gyurikám, – mondta neki nyájasan.
Gyurikám a fejét vakarta:
– Nagyon messzire van, – felelt ravaszul.
– Nem hozhatjuk közelébb az erdőt.