A podolini kisértet - 05

Total number of words is 3966
Total number of unique words is 1785
33.7 of words are in the 2000 most common words
47.3 of words are in the 5000 most common words
54.0 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
csöppség, kövérkés, kékszemü és szőkehaju csöppség és Wart Sámuelnek
kimondhatatlan volt az öröme. Azért a csöppségért élt, halt. Midőn a
rugókat igazgatta a beteg órákban, lelki szemei előtt a Lizi kék szeme
ragyogott. A kerekek halk zörgésében a Lizi hangját hallotta. És midőn a
felettünk kiismerhetetlen sors rendelkezéséből Wart Sámuelné belefáradt
a háztartás gondjaiba és egy ábrándos alkonyaton, a midőn a hegyek
felett ugy bucsuzott a napsugár, mint akár Goethénél, a hol a bús
szerelmet énekli, – a csendes asszony elbucsuzott az idevalósiaktól,
férjétől, a hozzátartozó rugóktól és kerekektől, valamint a kis Lizitől:
elmenvén egy szebb, nyugodalmasabb, ábrándosabb világba, mint
Heidelberga, a hol utóvégre is nem dalolnak a diákok éjnek-éjszakáján az
utcasoron. Elment s a rugók tovább munkálkodtak, a kerekecskék forogtak,
a diákok énekeltek, mert egy szegény egyszerü asszonynak az eltemetése
nem szokott földrengést okozni. A királynék is meghalnak, hát még az
órásnék! Lizike is kinőtt gyermekruháiból, Sámuel ur a rugókat mindig
nehezebben fogta meg szerszámjaival és a kerekek, azok a bolondos
kerekek olykor minden látható ok nélkül forogni kezdtek keze alatt. Igy
multak az évek. A fiatal órásból öreg órás lett, Heidelbergában vénebbek
lettek a házak és a diákok más nótákat énekeltek éjjelenkint, mint
valamikor énekeltek.
S egyszer – a midőn már igen sok esztendő elmulott – az öreg órás
estebéd idején igy szólt Lizihez:
– Mi magunkban vagyunk és a házunk sokkal nagyobb, mint hogy ketten
meglakjuk minden szobáját. Nekem elég egy sötét zugocska is, a hol
fáradt szemem megpihentetem.
– Nekem elég egy másik zugocska, – felelt alázatosan Lizi.
Az öreg órás habozva, csendesen igy folytatta:
– A szomszédaink és ismerőseink kitünő kenyérkeresetre tesznek szert
azzal, hogy diákokat fogadnak a házukba. Mondd, Lizi, nem volna kedved
hozzá? A rugókat és kerekeket mind nehezebben látom, a boltocskát
maholnap becsukom, mert legfeljebb karácsonykor téved vevő boltomba.
Próbáljunk megélni ugy, mint a heidelbergaiak már számos esztendő óta
élnek. Egy-két diákot veszünk házunkhoz és csendesen éldegélünk.
Lizi – ebben az időben már igen tömör szőke hajzata volt és csak a rugók
és kerekek embere nem látta meg, hogy arcának olyan szine van, mint a
hamvas őszi baracknak – Lizi, mondom, nem ellenkezett. Utóvégre a diákok
olyan ábrándosan énekeltek néha az utcasoron, hogy kedves álmai lettek e
daloktól. Miért haragudott volna a diákokra?
Ezen beszélgetés után nemsokára meghirdették, hogy két komoly és rendes
magaviseletü diák urat hajlandók volnának házukhoz fogadni. A hirdetés
után következő napon már jelentkezett is egy tagbaszakadt, egészséges
arcu, rövidszakálu fiatalember. Egyebekben semmiben sem különbözött a
többi diáktól. Az akkori idők divatja szerinti sapkát viselt, pipa volt
a kezében. Csak a kutyája volt valamiképpen másféle, mint a milyent
Heidelbergában láttak. Lompos, fehérszőrü, középnagyságu kutya volt.
Bemutakozás helyett átnyujtotta a névjegyét Lizinek, a ki ajtót nyitott
a csönditésre. Azon a névjegyen csak ennyi volt:
_Kavaczky de Nizsder._
A látogató ezzel mintha be is fejezte volna jövetele célját. A lompos
komondorra mutatott:
– Ez majd szerez lakótársat!
Igy szólott különös nyugalommal. Lizi megnézte a kutyát, megnézte az
embert és semmi jót nem látott rajtuk. Kavaczky de Nizsder lehetett igen
tisztességes férfiu, de a kutyája az semmiesetre se volt a jó kutyák
közül való. Igen alattomos, ármányos ebnek látszott, a mely szaglászva
dugta be az orrát a házba, a mint a kaput kinyitotta Lizi.
Lizi az ebet nézte és azt a kérdést intézte Kavaczkyhoz, a ki Nizsderről
jött:
– És hogyan gondolja azt, uram, hogy majd az eb lakótársat szerez önnek?
Kavaczky furcsán mosolygott.
– Igen egyszerü a dolog, kisasszony. Ez a kutya magyarországi komondor.
Ennek az ugatását nyomban meghallja minden magyar ember. Nemcsak
meghallja, de meg is érti. S megtudja belőle, hogy ott, a hol ez a kutya
ugat, ott magyar ember van. Igy kapok én lakótársat ehhez a lakáshoz.
Lizike furcsának találta az okoskodást, de mert igen kötelességtudó, jó
leányka volt egyébként, szépen megmutatta a kutyás embernek a földszinti
szobákat, a melyeket diákoknak rendezett be az órásmester.
Kavaczkynak módfelett tetszett a szálás. A vasrácsos ablakok,
bolthajtásos vén falak különösen megnyerték tetszését.
– A gyermekkoromat is éppen ilyen falak között töltöttem, – mondta.
Lizi kiváncsi volt a Kavaczky gyerekkorára.
– És hol lakott eddig az uraság?
– A nizsderi várban, – felelt nyugodtan Kavaczky. – Ott várur az apám,
de a multkoriban összevesztünk, hát eljöttem onnan. Az öregur ugyanis
nem egészen tisztaeszü ember.
Lizi, – igen jó leányka volt, – szemrehányólag vágott közbe:
– Ugyan, hogy beszélhet igy az édes apjáról?
Kavaczky furcsán nevetett. Felelet helyett a kutyája fejét simogatta és
annak a mocskos bundáját nézte.
– Ez még magyarországi sár! – mondta végül, a kutyája bundájára mutatva.
– Mit kérnek a lakásért?
Lizi ekkor elmondta, hogy apja beleegyezése nélkül ő semmit sem tehet,
fáradjon el délután az uraság és akkor megállapodhatnak a lakás
dolgában.
Kavaczky de Nizsder egykedvüen vállat vont.
– Otthon egy egész falura megalkudtam volna ennyi idő alatt, – mondta
csendesen. – De azért eljövök, már csak a maga kedvéért is, szép
kisasszony.
Lizi elpirult és többé nem látta olyan utálatosnak a juhászkutyát, a
melynek Kavaczky füttyentett.
– Poprád! – mondta.
És a kutya hegyező fülekkel rontott utána.
Aznap délben igen nagy tanácskozás volt az óráséknál. Lizi elmondta
tapasztalatait, a melyeket az idegen ur felől szerzett. Sámuel mester
komoly arccal hallgatta.
– Hm, – mormogta, – olvastam valamikor, hogy furcsák a magyarok. Igen
furcsa népség. Ám, ha előre kifizeti a lakást, véleményem szerint
beköltözhet oda utálatos kutyájával.
– Csöppet se látszik művelt embernek, – vetette ellen Lizi.
Az órásmester egy lekváros gombócot tolt a szájába.
– Utóvégre csupa professzor urakat nem vehetünk ide. A szegény ember ugy
rendezi be az életét, a hogyan lehetséges.
Lizi belátta apjának helyes gondolkozását és igy történt, hogy midőn
Kavaczky de Nizsder délután ismét megszólaltatta a kapu-csengetyüt, az
utálatos kutya társaságában, Lizi nem utasitotta őt el, hanem alkuba
bocsátkozott vele a lakás irányában, a mint jóravaló, rendes lányhoz
illik.
Kavaczky de Nizsder a sörtebajusza alatt furcsán nevetett, a mikor a
Lizi aggodalmait hallotta a lakáspénz dolgában. Egy csomó aranypénzt
markolt ki zsebéből.
– Akár egy esztendőre előre kifizetem, – mondta egykedvüen.
Egy pillanatra a leány arcába tévedt a tekintete. Aztán megfordult és
megsimogatta a sarkában szaglászó ebet.
– Poprád, ezentul itt lakunk, – szólt a kutyához, mintha egy hozzá
hasonló emberhez szólott volna.
Kavaczkynak igaza volt.
Az első este, a melyet uj lakásában töltött, meghozta neki a lakótársat,
még pedig az első holdvilágos este. A hold magasan barangolt a
heidelbergai csúcsos háztetők fölött és ábrándos sugarai enyhe fényt
árasztottak a szük, kacskaringós utcácska kövezetére. Kavaczky a
diványon heverészett és éppen azon elmélkedett, hogy tulajdonképpen
roppant unalmas dolog az egész élet, a mikor Poprád, a lompos fehér
kutya, jelt adott magáról. Jelezte, hogy ő is a világon van. Két első
lábával felkapaszkodott az ablakpárkányra és teljes szivvel, odaadással
vonitott a holdra, a melyet éppen észrevett barangolásában.
Kavaczky néhányszor rászólt a kutyára, de azt nem lehetett lebeszélni az
égen uszó sajtról, egy olyan sajtról, a melynek szaga nincsen. Poprád
el-elhallgatott, de aztán csak folytatta az éjszakai ábrándozást, a mely
ábrándozás különös hangokat csalt ki belőle.
Kavaczky, – természeténél fogva igen lusta, nyugalomkedvelő férfiu volt,
– megunta a kutya csillapitását, ez pedig nem hagyott fel az
ábrándozással. Sőt mikor a hold felhő mögé rejtőzködött, hangos
ugatással követelte vissza az égi sajtot.
Egyszerre azt veszi észre Kavaczky, hogy árnyék vetődik a szobába. Az
árnyék ott maradt a szoba közepén, a kutya erősén ugatott és kaparta a
falat.
Kavaczky végre fölemelte a fejét a divány karfájáról. A holdvilágos
éjben egy fekete férfiu állott a függönytelen ablak előtt és látszólag
nagy kedvteléssel hallgatta a kutya ugatását.
Kavaczky álmosan fordult el. Azt gondolta magában, hogy az éjjeli ember
majd csak elunja egyszer az álldogálást és tovább megy. De bizony az nem
mozdult. Sőt inkább halkan kopogtatni kezdett az ablakon, mintha mondani
akart volna valamit a kutyának.
Az eb vigan csaholt, Kavaczky most már hiába figyelmeztette szeliden
vagy szigoruan:
– Poprád! Csiba te, Poprád!
A Poprád ugatott, mintha fizették volna érte. Ugatott torkaszakadtából
és legjobban szeretett volna kirohanni az utcára, és lábszárába kapni az
idegennek.
Kavaczky, – végtére ő sem volt fából, – feltámaszkodott a diványról és
néhány erőteljes rugással elkergette a kutyát az ablaktól.
– Mit akar itt, hé? – kérdezte mérgesen az idegentől.
Az idegennek széles mosolygás terült el az arcán:
– Azt a kutyát szeretném! – kiáltott be, tölcsért formálva tenyeréből.
Kavaczkyt nem hozta ki a flegmájából ez a beszéd.
– Majd mingyárt kinyitom az ablakot, aztán elviheti, – felelt és már
nyitotta is az ablakszárnyat.
– Csipd meg! – kiáltott a kutyára hazai szokás szerint.
A kutya nem sokáig hagyta magát biztatni, egy-kettőre odafönn volt az
ablakon, aztán kiugrott az utcára.
Az idegen ezalatt csendesen hátrahuzódott. Ugy látszik, igen komolyan
fogta fel a dolgát. Négykézlábra ereszkedett és ugy fordult a kutya
felé. Valami különös hangot hallatott, a mitől egyszerre megjuhászodott
a dühös eb. Farkát lába közé huzva odalgott a fal mellett. Az idegen
pedig, mint a ki teljesen bizonyos akar lenni dolgában, fejével
néhányszor a kutya felé bökött és szüntelenül hallatta a különös hangot.
A kutya szükölve hátrált.
Kavaczky elképpedve nézte a különös jelenetet az ablakból.
– Poprád! – kiáltotta. – Összetöröm a fejed, te becstelen dög.
De Poprádnak mondhatott már akármit. A kutyát tejesen megbüvölte az
idegen különös magaviseletével. A Poprád szeliden lapult meg a fal
mellett, majd mikor az éjszakai látogató talpraállott, hizelkedő
farkcsóválással közeledett feléje.
– Hát most már viszem a kutyát! – mondta az idegen. Füttyentett a
kutyának és halkan mondta:
– Poprád!
A kutya, – hja, ilyen a kutyabarátság! – szeliden, csendesen követte.
Kavaczky mérgesen vágta be az ablakot. Megsértett büszkesége nem
engedte, hogy egy hanggal is visszacsalogassa hűtelen kutyáját.
Ámde hiába való volt minden büszkesége, valahogyan igen rosszul kezdte
magát érezni, a mint a kutya és uj gazdája eltüntek az utca
kanyarulatánál. Nyugtalanul sétálgatott fel és alá a szobában; valami
nagyon hiányzott neki. Nézegette a szobasarkokat, bepislogott az ágy
alá, mintha keresne ott valakit. De nem talált senkit. Senkit, senkit…
Teljesen egyedül volt. S e végből elkeseredésében földhöz vágta a
pipáját, majd lefeküdt és nyugtalanul aludt.
– Poprád, – mondta néha, de senki sem felelt neki.
– Poprád! – sóhajtotta.
Vajjon hol járhatott már akkor Poprád!
Reggel sietve öltözködött és a szabad levegőre vágyódott, hogy
elfelejtse bánatát. Hát a mint kisietett a kapun, kit talál vajjon a
kapusarok mellett üldögélve? Senkit mást, mint a hütelen Poprádot. A
kutya farkcsóválva, ragyogó szemmel közeledett feléje. Kavaczkynak is
nagyot dobbant a szive.
– A kakas csipjen meg! – kiáltott fel, a midőn magához tért
csodálkozásából. – Hol jártál az éjszaka, te betyár?
Poprád persze felelt volna, ha tudott volna. Felelet helyett csak a
lompos farkával ütögette a Kavaczky csizmaszárát. Mintha azt mondogatta
volna, nagy hizelkedve:
– Ne haragudj, öreg. Nekem is vannak diszkrét dolgaim.
Kavaczky egyszerre igen jól kezdte magát érezni. Szétterpesztett lábbal,
pipázgatva állott a kapuban, a kutya mellette guggolt, hegyező füllel. A
jövő-menőkre legfeljebb csak annyit nézett Kavaczky, a mennyire egy
fehér, lompos juhászkutya gazdája nézhet. Talán, ha a nagyherceg jött
volna éppen arra, azon se csudálkozott volna jobban, mint a szomszéd
pékmesteren.
Egyszerre fölemelte fejét Poprád és vigan elvakkantotta magát.
Kavaczky gyanakodva nézett abba az irányba, a merre a kutya orrát
forditotta. Mintha valami uj veszedelem készült volna!… Nem, szó sem
volt veszedelemről. Az utca végén kék ruhában, kis fehér kosárkával
kezében, nyulánk, karcsu, fiatal hölgy közeledett. Kis kerek kalapja
alól megcsillant aranyszőke haja a tavaszi reggeli napsugárban és
Kavaczky ünnepélyesen emelte le kalapját:
– Jó reggelt, Lizi kisasszony!
Lizi mosolygott:
– Már ébren, doktor ur? A doktor urak nem koránkelők.
(Heidelbergában minden diák doktor volt hajdanában.)
A „doktor ur“ komolyan pislogott és fejét bólongatta hozzá:
– Én mindig korán kelek. Korán, mint a madarak.
Lizi kisasszony elmosolyodott erre a különös hasonlatra. Kavaczky de
Nizsder minden inkább lehetett volna, mint madár. Azaz, hogy kakas-madár
lehetett volna, pocakjával és vékony lábszárával.
Kavaczky nagyot szivott pipájából:
– Az éjjel nagy dolog történt, – folytatta és szemével hunyoritott Lizi
kisasszonyra. – Az éjjel ellopták a kutyámat. De Poprád hűséges volt és
szépen hazajött, mire megvirradt.
Lizi kisasszony, már mondtam, hogy igen jóravaló, rendes leányka volt, –
nagyon elcsodálkozva hallgatta a Kavaczky előadását az éjszakai
kutyalopásról. Későbben maga is megcsóválta szép fejét:
– Mindenesetre különös dolog, – mondotta.
S ezzel már eltünt a ház ajtajában. Kavaczky megelégedetten nézett utána
egy pillanatig.
– Csinos teremtés, – dörmögte és lábait ujra szétterpesztette, kutyájára
engedékeny pillantást vetett és pipázgatva nézegette tovább az utcai
járókelőket, a mig a házból harangcsöndités jelentette, hogy odabenn
ebédre tálaltak.
Kavaczky ekkor szobájába vonult és nagy érdeklődéssel várta az első
ebédet. Az ajtó fölnyillot és Wart Sámuel, az öreg órásmester lépett be
rajta.
Az órák mestere ebben az időben már olyan rövidlátó volt, hogy csak
hosszas vizsgálódás után vette észre Kavaczky urat, a ki szarvasagancsos
kését, ezüst kanalát már az asztalra készitette és mindenféle töltött
káposztáról ábrándozott, a mint Heidelbergában ábrándozni szoktak a
magyar diákok.
Wart uram az ő félszeg, alázatos modorában, félénken közeledett az
asztalhoz és a Kavaczky bicskájára mutatva igy szólalt meg:
– Odafenn az emeleten is van kés, valódi ezüstkés, a melylyel a sültet
földarabolni lehet. Legyen szerencsém, doktor ur. Tiszteljen meg,
Kavaczky ur.
Kavaczky nagyott szivott a pipájából:
– Jól van, öreg bácsi. Én nekem egészen mindegy, – felelt egykedvüen, –
de mi lesz a kutyámmal?
Wart Sámuel kedélyesen veregette meg a Kavaczky széles hátát:
– Ne busuljon, doktor ur. A Wart házában senki sem éhezik. Leányom is
nagy kedvelője az állatoknak… Jelenleg három csiz énekel odafönn.
Kavaczky megrugta az asztal alatt fekvő ebet.
– Hé, Poprád! Jó lesz neked kendermag ebédre? Felelj az órásbácsinak!
Szereted-e a kendermagot?
Poprád morogva huzódott el a Kavaczky husszucsizmás lábai közeléből.
– Azt mondja, – dünnyögte Kavaczky, – hogy csak a csontot szereti.
Wart Sámuel sokatmondólag pislogott gömbölyü szemüvege alatt.
– A kutya is jóllakik, doktor ur se marad éhesen. Legyen szerencsém.
Tessék, tessék. Lizi se venné jó néven, ha doktor ur nem tisztelné meg
asztalunkat.
Kavaczky tunyán nyujtózott. Előkereste a legjobb kabátját, a tükör előtt
néhányszor megcsavarta a bajuszát.
– A kisasszony kedveért mindenre hajlandó vagyok, – dörmögte, – habár
nem szeretném, ha a kutyám éhen maradna.
Wart Sámuel amolyan németes kedélyességgel lökte előre Kavaczky urat a
kacskaringós lépcsőkön, a ki nem győzte egyre hangoztatni, hogy néki
tulajdonképpen mindegy a dolog. Ezt többször elmondta és végül, a midőn
az ódivatu ebédlőben voltak, a hol a falakon régi rézmetszetekben
mindenféle fűstösképü férfiak, kisasszonyok lógtak szögeiken és az ablak
mellett nagy zöld kalitkában három elkeseredett madárka ugrándozott és
gubbasztott, a napfényről álmodozva, – az ebédlőben Kavaczky elfoglalta
a számára kijelölt széket és többé semmi mondanivalója nem volt.
Szórakozottan evett és mindig mintha valami kutyaugatást hallott volna a
földszintről. Hallgatózott, elgondolkozott és midőn Lizi, – nagy fehér
kötény volt rajta ezen alkalommal, – már a befőttes üvegeket
fölbontotta, Kavaczky megnyugodva szólalt meg:
– Azt hiszem, mégsem a Poprád ugatott!
Ennyi volt mindössze az, a mit érdemesnek tartott kijelenteni. De ez a
kijelentés is elég volt ahhoz, hogy az öreg Wart ur, a ki ebéd ideje
alatt mindenféleképpen igyekezett vendége kedvében járni, végre
felhajtsa azt a pohár óbort, a melynek szinében és illatában már régóta
gyönyörködött, és megszólaljon, mint a ki már régen vár elmondani
valójával:
– Nem szeretném, tisztelt doktor ur, ha félreismerné az öreg Wartot és
házát. Mi becsületes, rendes polgáremberek vagyunk; mi familiáris
emberek vagyunk; mi azt szeretnénk, ha tisztelt doktor ur otthont
találna nálunk. Ugy-e bár, Lizi? Érezze magát nálunk jól; gondolja
magában, hogy otthon van… Csak egyet kérünk – és ezt az öreg Wart Sámuel
nagyon kéri öntől, – hogy a kaput éjjel nyitva ne hagyja…
Kavaczky, miután már nem hallotta azt a nyugtalanitó ebugatást,
megengedte magának a következő kijelentést:
– Én nem járok el éjszaka, sem hozzám nem járnak éjszaka. Én és a kutyám
ahhoz vagyunk szokva, hogy korán aludni menjünk.
Az öreg Wart Sámuelnek erre ugy felderült az arca, mintha most
találkozott volna először az életben a boldogsággal. Ragyogó szemmel
nézett a sajátságos Kavaczkyra és elfogódva kérdezte:
– És a dalokkal hogy van doktor ur? Barátja-e a daloknak, a melyeket a
diákok fujnak az utcán és a korcsmákban?
Kavaczky álmosan hunyoritott:
– Nem hallottam dalolni.
Majd midőn látta, hogy Wart Sámuel a boldogságtól magánkivül tipeg a
pohárszékig, a honnan egy pókhálós palackot vett a kezébe és nekifesziti
az üveg fejének dugóhuzóját, – midőn ezt a nagy örömet látta a tunya
Kavaczky, nem röstelkedett többé még a következőkre is kiterjeszkedni:
– A zenét se szeretem ám, Wart uram. Egyetlen hangszer a mit kedvelek, a
kecskeduda.
Mintha valami nagy változás történt volna azzal a pókhálós palackkal, a
melyet felnyitásra vett elő az órásmester. A palack, mintha időközben
haladékot nyert volna Wart uramtól, érintetlen állapotban vándorolt
vissza a pohárszék sarkába. Ott megállott mozdulatlanul, mint valamely
pincebeli kis szellem, a ki az örök sötétségből napvilágra kerülve,
idegenkedve látja maga körül a földfeletti élet zajgását.
Az öreg Wart ur szomoruan tette vissza dugóhuzóját hosszu
bársonymellénye zsebébe.
– Kár, igazán kár – mondotta lehangoltan. – Lizi hárfázni szokott
esténkint.
Kavaczky, a ki nagy figyelemmel kisérte a dugóhuzó eltünését, ennyit
jegyzett meg:
– No, a hárfának nem vagyok éppen ellensége.
Wart ur aggodalmai azonban korántsem oszlottak el. Valamelyes mozdulatot
tett ugyan a bársonymellény felé csontos, hosszu ujjaival, de az arca
borus maradt. Majd szégyenkezve, félig elfordulva kérdezte:
– És az oboával hogy van, doktor ur? Az oboát gondolom, a melyet néha
fujni szoktam, ha eszembe jutnak fiatalkorom emlékei?
Kavaczky összeráncolta a homlokát.
– Megvallom, nem igen ismerem ezt a hangszert – mormogta habozva.
Az öreg Wart Sámuelnek megcsillant vastag szemüvege.
– Ó, ha nem ismeri, okvetlenül megszereti. A legszebb hangja az oboának
van: mély, szomoru, borus és ábrándos. Hallgassa csak meg…
Szokatlan fürgeséggel nyitotta fel egy ódon diófaszekrény elzárt fiókját
és onnan sebesen elővette különös hangszerét. Néhányszor belefujt, majd
valamely régi dalnak kezdetét fujta el, miközben szemét lehunyta.
Kavaczky beleegyezőleg bólintott:
– Jeles szerszám – mondta.
– No, ugy-e megmondtam előre? – kiáltott fel az öreg órásmester. – Az
oboa és a hárfa hangjai zavarják meg csupán ennek a háznak a
csöndességét. Csupán ezen ábrándos hangok töltik be ezen vén falakat. És
még soha sem panaszkodott emiatt egyik szomszédunk sem. Ön sem fog
panaszkodni, doktor ur.
A következő percben az oboa visszavándorolt a régi fiók mélyére és a
dugóhuzó is eleget tett kötelességének. A pince pókhálós szelleme ott
vérzett el a sötétes ebédlőben a régi rézmetszetek alatt, a melyek barna
rámáikkal mozdulatlanul függtek a falakon. Egy nagy álló óra komolyan
beszélgetett magában a sarokban és ingáját olykor megvillantotta kis
házikójában. Az ablak melletti kalitkában néha halkan füttyentett
valamelyik rabmadár, mintha csupán arról akart volna meggyőződni, hogy
még nem felejtette el a zenét. Valahol, egy közeli toronyban rekedten
ütött a toronyóra. Az óraütésre Wart Sámuel megmozdult az asztal mellett
és a zsebében lévő rézórát hamarosan összehasonlitotta a sarokban álló
nagy órával, a mely inkább valami öreg nagyapónak látszott, mint órának.
– Mindig mondtam, – kiáltott fel az öreg Wart – hogy a heidelbergi órák
nem járnak pontosan! Ime, itt a példa…
Miközben beszélt, gyorsan tipegett a sarok felé, a honnan előhalászott
egy vén botocskát, a mely olyan pontosan kezdett el kopogni az öreg órás
kezében, mintha már a világ kezdete óta egyebet sem tett volna, mint
mindig-mindig kopogott volna. Ugyanabból a sarokból előkerült egy igen
régi fekete kalap, amely mintha csak abban a percben kezdte volna magát
igazán jól érezni, a mikor az öreg órás fejére került, a hol kényelmesen
elhelyezkedett… S a vén botocska kopogva vitte el az ódivatu szobából a
régi kalapot.
Kavaczky de Nizsder, a mikor végre körülnézett, senkit sem látott mást,
mint Lizit, a ki félig lehunyt szemmel üldögélt egy sarokban. Ott ült a
szőke, fehérarcu leány és Kavaczkynak – az ördög igazodna el a férfiak
észjárásán – egyszerre mindenféle régen látott képek merültek fel a
lelkében. Bizonyos gyermekkori mesék jutottak hirtelen eszébe, a hol a
mesebeli leányok éppen igy ülnek mozdulatlanul az elátkozott várban és
várják megmentőjüket.
Kavaczky ettől a gondolattól annyira meglepődött, hogy szó nélkül
kiosont a szobából s csak akkor mert nyugodtan fellélekzeni, a mikor
odalenn heverészett végre a földszinti szobában kutyája társaságában.
Szórakozottan simogatta a lompos komondort és a gondolatai mindenféle
kocogó vén botocskák körül kalandoztak. Mintha a vén, rejtett ingáju
órát is hallotta volna valahol, mint a hogyan a nagyanyó kötőtűinek
zörgését halljuk a szomszéd szobából. S mikor már tulesett gondolataiban
az öreg órásmester fején kényelmesen elhelyezkedő régi kalapon is,
valamint a furfangosan eltünő és váratlanul megjelenő dugóhuzón, akkor
eszébe jutott a sarokban ülő elátkozott hercegkisasszony.
S akkor haragosan rugta meg Poprádot, bár az semmi okot sem adott a
rugásra:
– Az ördög vigyen el – dörmögte. – Legalább valami zenét tudnék
játszani.
És mert semmiféle zenéhez nem értett, elkeseredetten nézte sokáig a
sarokban meghuzódó Poprádot s dühösen megfenyegette:
– Összetöröm a fejed, ha még egyszer elszököl a háztól!
S nemsokára ezután felvidulva hallotta a vén botocska kopogását, a mint
az utca felől a házba kanyarodott. Wart ur csendesen felnyitotta az
ajtót és rejtelmes mosolylyal mondta:
– Ha kedve van, doktor ur, velünk töltheti az estét. Ma zenélni fogunk.
Kavaczky de Nizsder, a ki soha sem kelt föl fekvő helyzetéből a nélkül,
hogy meg ne gondolta volna jó előre a dolgot, ezen akalommal gondolkozás
nélkül talpra ugrott és megrázta a Wart Sámuel kezét:
– Imádom a zenét – mondta hevesen.
Aztán, miután Wart ur mögött bezáródott az ajtó, ismét kutyájára esett a
tekintete. A lompos komondor mintha gyanakodva meresztette volna rá
szemét a sarokból, megfenyegette az öklével:
– El ne szökj a háztól! – mondta.
Tehát azon az estén zenézés volt a régi házikó ódon ebédlőjében.
Kavaczky pipája társaságában meghuzódott egy sarokban és onnan komolyan
hallgatta a dalokat, a melyeket Lizi kisasszony hárfakiséret mellett
énekelt. Csupa régi német dalok voltak és Lizi teljes szivvel és
lélekkel, ábrándozva dalolta a régies melódiákat. Csinos althangja volt
és Kavaczky lehunyta a szemét a sötét sarokban, még pipáján is csupán
azért szivott néha egyet-kettőt, hogy a pipa el ne aludjon. Wart Sámuel
ur, az öreg órás ragyogó szemüveggel nézett hol Lizire, hol Kavaczky
urra. Meggyőződése szerint az angyalok sem hárfázhatnak szebben odafönn
az égben, mint a hogy Lizi hárfázott. A hárfa sajátos hangjai mintha
egyenesen szivébe lopództak volna és az ottani kerekecskék között olyan
zenebonát okoztak volna, a milyen zenebona némely óránál szokott
előfordulni.
Mikor Lizi megpihent és a hárfa végső hangjai, mint valamely elmult
álomnak emlékei, bongtak, visszhangoztak pillanatokig az ódon ebédlőben
és az ebédlőben levő ódon s fiatal szivekben, Wart ur észrevétlenül ugy
tette szájához az oboát, hogy megszólaltassa azon saját érzeményeit.
Többnyire maga költötte azokat a dalokat, a melyeket fujdogálni szokott
és éppen ez volt annak is okozója, hogy már sok esztendő előtt kilépett
a városi polgár-zenekarból, a hol sehogyan sem akarták méltányolni, hogy
Wart uram saját műveinek hódol az oboán, mig a többi hangszerek valamely
más zeneszerző utmutatása szerint szólanak. Az oboa a legünnepélyesebb
pillanatokban megfeledkezett kottáról, karmesteri pálcáról és minden
zenei fegyelemről és olyan hangokat hallatott, a mely hangokra a jámbor
polgár-muzsikusokban ágaskodni kezdett minden csöpp vér és a
vasvillatekintetek azzal biztatták a helikonistát, hogy vágja hatalmas
hangszerét az oboához. Áldatlan viszálykodások, gyülölködések és
torzsalkodások magvát hordta magában az oboa gyakori megfeledkezése, mig
elkövetkezett az az idő is, hogy Wart Sámuel urat legjobb barátja, a
földsüket helikonista is elhagyta.
– Nem, Sámuel, nem – mondta ez a hallgatag férfiu, a ki foglalkozására
nézve pékmester volt, egy zenekari próba után, a mikor Cornelius mester,
a városi karmester az oboa feletti boszuságában végképpen összezilálta
hosszu fürteit – a mi nem megy, az nem megy. Tisztelünk, becsülünk, mint
polgártársunkat, de a zenét már csak bizd másra.
Wart Sámuel szenvedélyesen kiáltott fel:
– Ó, tudjátok is ti, mi a zene?
Az öreg órásmester azonban mégis legyőzetett a vitában és helyét a
városi zenekarban bizonyos Raffaidesz Péter foglalta el, a kinek ugyan
fogalma sem volt az oboázásról, de órás volt szintén. S mintha az
oboával együtt a fiatal Raffaidesz szerencséje is felderült volna,
csakhamar virágzani kezdett üzlete, mig az öreg Wartot végképpen
elhagyta szerencséje. Bátran be is csukhatta volna boltját, ha meg
tudott volna lenni a bolt és körülötte heverő beteg órák nélkül.
Megesett, hogy unalmában szándékosan rontott el egyes órákat, hogy
később megreparálhassa. Bezzeg Raffaidesz Péternek nem volt ideje
unatkozni, volt munkája bőven. S ekkor történt meg az, a mely minden
heidelbergai polgár előtt a legtermészetesebb esemény volt, hogy a
győztes Raffaidesz egy napon megkérte Wart Sámueltől a leánya kezét.
Az öreg órás nagy felindulással hallgatta a fiatal órás kérését, majd
makacsul megrázta a fejét:
– Nem, Raffaidesz barátom, addig mig én élek, szó sem lehet a dologról!…
Nálunk kell tudni oboázni, nem ugy, mint a városi zenekarban, ebben a
botfülü zenei bolondok gyülekezetében.
Raffaidesz Péter szomoruan ment el és többé nem mutatkozott. Hogy Lizi
mit mondott a dologhoz, bizony azt nem igen kérdezte senki. De mégis
szóba került egyszer az ügy, még pedig azon esztendőnek végső napján,
havas Szilveszter éjszakáján, midőn visszagondolt az elmult év
eseményeire, az eladott órákra, az órákhoz tartozó emberekre, üzleti
barátaira és ellenfeleire. Ekkor jutott eszébe versenytársa, Raffaidesz
Péter.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A podolini kisértet - 06
  • Parts
  • A podolini kisértet - 01
    Total number of words is 4115
    Total number of unique words is 1884
    31.6 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    49.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 02
    Total number of words is 4183
    Total number of unique words is 1885
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    42.3 of words are in the 5000 most common words
    49.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 03
    Total number of words is 4036
    Total number of unique words is 1753
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    52.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 04
    Total number of words is 4020
    Total number of unique words is 1735
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    46.9 of words are in the 5000 most common words
    53.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 05
    Total number of words is 3966
    Total number of unique words is 1785
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    47.3 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 06
    Total number of words is 4003
    Total number of unique words is 1787
    34.4 of words are in the 2000 most common words
    48.6 of words are in the 5000 most common words
    55.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 07
    Total number of words is 3845
    Total number of unique words is 1711
    36.3 of words are in the 2000 most common words
    50.3 of words are in the 5000 most common words
    56.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 08
    Total number of words is 3866
    Total number of unique words is 1869
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    47.0 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 09
    Total number of words is 3973
    Total number of unique words is 1725
    36.9 of words are in the 2000 most common words
    49.8 of words are in the 5000 most common words
    56.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 10
    Total number of words is 3962
    Total number of unique words is 1804
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    48.9 of words are in the 5000 most common words
    56.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 11
    Total number of words is 3967
    Total number of unique words is 1833
    34.1 of words are in the 2000 most common words
    46.0 of words are in the 5000 most common words
    53.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 12
    Total number of words is 3948
    Total number of unique words is 1910
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    46.0 of words are in the 5000 most common words
    52.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 13
    Total number of words is 3936
    Total number of unique words is 1750
    35.0 of words are in the 2000 most common words
    48.8 of words are in the 5000 most common words
    55.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.