A podolini kisértet - 13

Total number of words is 3936
Total number of unique words is 1750
35.0 of words are in the 2000 most common words
48.8 of words are in the 5000 most common words
55.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
– Fizess, Filkó! – szólt a trombitás és a kis fekete kutya kimászott az
asztal alól s egy kerek aranypénzt ejtett az ivó keményre vert
pádimentumára.
A korcsmáros hamarosan számolt. A kutya szájába vette a visszaadott
pénzt és hallgatva ült vissza vak gazdájához.
Riminszkyt módfelett mulattatta ez a dolog. Különben is igen jó kedve
volt. Igen nagyokat kacagott és utána mélyen elhallgatott.
– A macska tudja, mi van ma velem? – mormogta, közelebb huzva székét a
trombitás asztalához. – Ma ugy szeretek mindenkit, hogy legjobban
szeretném megölelni az egész világot. Téged is, Péter, a kutyádat is,
Péter. Fujj egy nótát, öreg, azokból a régiekből, a mikor még Kavaczky
ur verte a sarkantyus csizmáját a gerendához meg a pádimentumhoz!
– Kavaczky ur, – mormogta az öreg – nagyon jó ur volt.
A szájához illesztette a vén, horpadt hangszert és fujni kezdte. Mintha
a Kavaczky nevének az emlitésére megmozdult volna valami láthatatlan
verkli-szerkezet odabenn a trombitában, a kürtből a Rákóczi dallamai
tódultak ki. Fujta az öreg elboruló arccal, Riminszky pedig fejét öklére
támasztva hallgatta.
– Mégis csak más világ járta – mormogta, mikor a nóta elhallgatott.
Egy percig a mécses lángjába mélyedt a tekintete, aztán duhajon az
asztalra csapott:
– Egy hordó bort ide, korcsmáros.
Két perc mulva az ivó közepén állott a bor. Riminszky előparancsolta a
legnagyobb ivóedényeket, a melyek a csárdában voltak, kétliteres
üvegeket. Az egyiket a trombitás elé állitotta, a másikból maga ivott.
– Igyál, Péter… Mintha Kavaczky urral innál.
A vak ember fölemelte a hatalmas üveget és le sem tette addig, a mig egy
korty maradt benne. A szájával lefelé forditotta az üveget és egy csepp
sem jött ki belőle.
Riminszky nevetett ezen és habozás nélkül követte a trombitás példáját.
– Tartsd ide a kezed! – szólt a vén emberre.
Az üveg száját a Péter tenyerébe forditotta. Abban az üvegben sem maradt
egy csöpp bor sem.
A világtalan zenész kifejezéstelen arcára mintha valami rendkivüli öröm
szállott volna.
– Igy volt uram, bizony igy volt! – dohogta, mintha életének
legkedvesebb emlékei jutottak volna eszébe. – Akkoriban még láttam is
egy nagyon keveset. Láttam Kavaczky urat. Nem is bánom, hogy azóta már
semmit sem látok. Mi az ördögöt láttam volna?
Riminszky töltött és ivott. Péter egy tapodtat se maradt mögötte.
Versenyt ivott Riminszkyvel.
– Ördögöd van, Péter – mondta egyszer Riminszky, megtörülve verejtékező
homlokát. – Másféle ember a helyedben már régen az asztal alatt ülne.
– Te sem ülsz az asztal alatt, uram!
Riminszky erre megint dohogott valamit. Az arca már tüzes volt, a szeme
vérben forgott.
– Pedig valamit kérdezni akartam tőled, Péter, most magunkra vagyunk. A
kocsis, meg a hajdu részeg. Talán ellopják a lovaimat, azt sem bánom
most… Semmit sem bánok. Mit ér nekem már az egész világ!
Ujra az asztalra ütött. A korcsmáros betoppant.
– A legerősebb pálinkádból, szomszéd, – parancsolta Riminszky. – Ez a
csiger nem nekünk való! Add a hajdumnak, kocsisomnak.
A csapláros alázatosan mosolygott.
– A minap lengyelek jártak erre és egy nagy butykost itt felejtettek.
– Ide vele! – harsant föl Riminszky. – A lengyel pálinkában van tüz, van
erő, van benne fantázia. A lengyel pálinkától vagy véreset álmodol, mint
egy csatatér, vagy fehéret, mint egy menyegző. Középut nincs. Én ma
fehéret fogok álmodni.
A világtalan ember erre csak csendesen emelgette magát:
– Az álmoknak nem parancsolsz, Riminszky ur.
– De igen. Mindig azt álmodom, a mit akarok. Még az apámtól tanultam,
hogy este lefekvés előtt csak itallal és asszonynyal szabad foglalkozni.
Fájdalom, itt nincs asszony. Mert később arról álmodik az ember.
– Helyes, helyes – bólongatott a vak ember. – Kár, hogy itt nincs
asszony.
A csapláros a pálinkával a szobába lépett. Lapos, nagy üveg volt az,
szalmába, vesszőbe fonva. Ökölnyi ólomfeje volt és nagy pecsétek lógtak
a nyakán, mint valami dekrétumon.
Riminszky próbálta kibetüzni a pecsétek felirását, de nem igen ment
neki.
– Szaniszló király pincéjéből való, érzem a szagáról, – szólt a vak
ember. – Kavaczky ur mellett a szagáról tanultam megismerni mindenféle
italt.
– No hát igyunk Szaniszló király égett borából – kiáltott fel Riminszky.
A trombitás egyre fujta Kavaczky nótáját, Péter bátyó ivott, de
lassan-lassan rajta is erőt vett a nehéz pálinka, mint akár Riminszky
uron. A trombitát le-letette, nagyokat szuszogott és olykor beszédeket
intézett a kutyájához, mintha legalább is az öregapjához beszélgetne. A
kutya figyelmesen hallgatta a szónoklatot és bizonyára felelt is volna
rája valamit, ha felelni tudott volna.
Riminszky ur egyszer elérkezettnek látta az időt, hogy megkezdje annak
az elmondását, a mi egy darab idő óta a begyét nyomta.
– Péter bátyó – kezdte – mi már nagyon régen ismerjük egymást. Együtt
voltunk rossz napokban, jó napokban. Meg fiatalabb is voltam, meg kend
is fiatalabb volt, a mikor megismerkedtünk.
– Akkor még láttam is valamicskét, – mormogta a vak ember. – Az arcodra
még emlékszem, nemes uram. Nagy, bozontos fekete hajad volt. Nagy,
bajuszod, mint egy kandurnak. A szemed fényes, mint a medvéé. Jól
mondtam-e?
– Ugy van, ugy van, Péter bácsi, de még ma sem vagyok sokkal öregebb. A
macska tudja, valahogy takarékoskodtam az időmmel. Nincsen olyan ember a
határban, a kit földhöz ne vágnék; nincsen olyan menyecske, a kire ne
kacsintanék, ha akarnék.
– Az a menyecskék dolga, – zörgött Péter. – Én már nem igen tudok
különbséget tenni asszony meg férfi között.
– Hallgass ide, Péter. Azt kérdezem én tőled, öreg, sok mindent
tapasztalt embertől, hogy igazán meghalt-e az, a kit mi a nizsderi
várban eltemettünk? Halott volt-e az, a kit a koporsóba tettünk, vagy
pedig élő? Igaz-e, hogy itt kisért a környéken?…
Péter Riminszky ur felé forditotta az arcát és nagyot hallgatott.
– Mit akarsz tudni, nemes uram? – kérdezte csöndesen.
– Azt, hogy hol van a nizsderi várur, ha ugyan megvan még valahol a
nizsderi várur?
A vak ember fölemelte a karját és Riminszky feje fölött mutatott a szoba
hátterébe:
– Ottan, a hátad mögött, nemes uram.
Riminszky megfordult. Mintha villám érte volna, meredten, mozdulatlanul
maradt egy percig. Aztán hörögve fölugrott.
– Hé, korcsmáros, korcsmáros! – orditotta.
Az alak pedig mozdulatlanul állt.
Skarlátpiros középkori ruha volt rajta, a fején aranyos sisak és
könyökével arra a hosszu meztelen pallosra támaszkodott, a mely olyan
volt, mint a régi hóhéroké.
Nem szólt, csak állott mozdulatlanul és Riminszkyre függesztette szürke,
jéghideg szemét.
– Eljöttem veled leszámolni, Riminszky, – mondá mély, zengő hangon.
Riminszky eltakarta az arcát. Mintha a hideg rázta volna, vacogott a
foga.
A vak trombitás csöndesen kibotorkált a szobából annál a szijnál fogva,
a mely a kutyája nyakában volt.
– Riminszky, tudod mivel tartozom neked és mivel vagy adósom nekem?
Riminszky, a nagy bozontos ember szepegve állott a sarokban, mint egy
gyerek.
– A szeretőm voltál, az életem voltál, mindenem voltál és megcsaltál,
elhagytál.
– A mióta ismertél, tudtad, ki vagyok. Asszony, a kiben három férfinak a
bátorsága, szive és esze szorult. Senki sem tudta, csak te, hogy gyémánt
vagyok, nem pedig sárgolyó.
– Hóbortos voltam, mert az akartam lenni a kedvedért. Éltem
szeszélyeidnek, rabja voltam szenvedélyednek, – mindened voltam. Mivel
fizettél ezért?
– Elhagytál, megcsaltál. És a kiért eldobtad az én gyémánt szivemet, az
egy darab sár. Egy kis nőstény macska, a melyet csak véletlenül nem
dobtak a folyóba akkor, a midőn a világra jött.
– Ellöktél, pedig tudtad, hogy nem nyugszom bele abba, hogy többé ne
szeress. Kinevettél és kigunyoltál, pedig tudtad, hogy inkább tőrt
verhettél volna a mellembe, azt is inkább türtem volna. Még csak annyiba
se vettél, mint egy elkergetett rossz cselédet, – az utamat is
elfelejtetted kiadni. Csak elmentél, hogy soha többé vissza ne jöjj.
– Kázmér, az egész életemről számolok most veled. Arról az életemről, a
mely fiatalságomtól a tied volt. Megölted a kedvesemet, elvetted a
vőlegényemet, nyomomban voltál, akármerre bujdostam előled. Végül
elhoztál a sziklavárba és ott elrejtettél a magad számára hétszeres
lakatok mögé.
– Riminszky Kázmér, álmatlan éjjeleken soha sem látod a „diák“ kedves,
rózsaszinü arcát? Barátod, Kavaczky György nem költ fel néha, hogy a
füledbe dörögje: te csalfa, hűtlen, gaz barát? Soha sem látod, hogy
mindig mindenkit megcsaltál? Hazug és csalfa voltál.
– Végül egy gyémánt akadt a kezedbe, a melyet ugyancsak össze akartál
zuzni, de a gyémánt erősebb volt a te kemény kezednél is. A gyémánttal
nem birtál…
– A föld alá mentem, hogy onnan visszajöhessek.
– Most itt vagyok. Mit gondolsz, Kázmér, miért vártalak meg itt?
Riminszky lassan leereszkedett egy sarokban levő ládára. Arcára
tapasztott kezeit levette és zavarosan, csudálkozva nézett körül.
– Ó, Erzsébet, – suttogta mintegy félálomban.
A pallos megvillant a skarlátruhás alak kezében.
– Tudom, hogy nem félsz a haláltól, Riminszky Kázmér. Mitől is félsz te
tulajdonképpen.
– Tőled, te megholt asszony visszatérő árnya.
– Tőlem se félsz. Hazudsz, nem hiszek neked. Attól a kis nyavalyás
macskától félsz csupán, a kinek cérnaszálon csüng az élete.
Riminszky ijedt mozdulatot tett.
– Ne bántsd az ártatlant.
A pallos nagyot koppant a földön.
– Hát a diák nem volt ártatlan. Nem volt fiatal, kedves és
szeretetreméltó és te megölted őt?
– Kavaczky ölte meg.
– Hazudsz, hazudsz Riminszky… Halld, hogy mindent tudok. Halld meg,
mielőtt örökre elválnánk, hogy mindig tudtam mindent. A diákot te ölted
meg. A kezedben pisztoly volt, a mikor Kavaczky Györgygyel szembe
állitottad az én szerelmesemet. És a te pisztolyod teritette le őt,
szegényt.
Riminszky felhorkant
– Nem igaz, nem igaz…
A kisértet toppantott a lábával.
– De igaz. Sok esztendő előtt a sors egy bolyongó, csavargó vásári
költőt vetett az utamba, a ki verseit a népnek szavalta, a mely röhejjel
kisérte. Ennek a félvad állapotban lévő csavargónak a neve Schiller
volt. Ugyanaz a Schiller, a ki tanuja volt a gyilkosságnak…
Riminszky megtörten mormogta:
– Mert téged szerettelek. Csupán téged szerettelek…
– Gyilkoltál, csaltál, raboltál értem. És most elhagysz, eldobsz,
elfelejtsz. Ó, Riminszky, ha tudnád, hogy mennyit szenvedek! Jer ide és
mondd, hogy még mindig szeretsz. Jőjj és csókolj meg. Mondd, hogy az
enyém vagy, csupán az enyém vagy…
Riminszky fölemelkedett és tétovázva közeledett.
A kisértet kitárta karját.
– Az ajkamat csókold meg. Jőjj, Riminszky, jőjj.
A férfi már ott állott a kisértet előtt. Annak vészes, őrjitő tüz
lángolt a szemében.
– Jöjj, jöjj, – sóhajtotta és Riminszky ebben a percben arccal bukott a
földre.
*
Az üveges hintó robogott a podolini uton a négy fehér lóval. Benne
Riminszky ur ült és fejét hátrahajtotta. A nyári hajnal fölébredt a
hegyek felett és az ut mentén a virágok fölemelték fejüket. Repült a
fogat, benne a négy fehér lóval. És benn mozdulatlanul ült a diszruhás
férfi.
A podolini ház előtt megállott a hintó. Benn mély kondulás és a kapu
feltárult. Az öreg Mik kacskaringós lábain sietve üget az udvar
fenekéről. Kinyitja az udvar ajtaját.
– Uram, nemes jó uram!… – kiáltja tele tüdőből.
De Riminszky nem mozdul.
Az öreg Mik rázza jéghideg kezét, de mindhiába rázza. Odabenn nem mozdul
Riminszky ur, – többé már soha sem mozdul. Holtan jött haza a
menyasszonyától.


XII. FEJEZET. _Ancsurka._
Ez a különös s egyszerü történet, a mely két meleg, szerelmes szivnek a
bolondságaiból vagyon összeállitva, nem is annyira regény, mint némely
embereknek a bolondos élettörténete.
Már Heine Henrik emlegette, a ki valamelyest értett a költészethez, hogy
a pálma és fenyőfa északról délre vágyakoznak. A legcsudálatosabb az
volt a dologban, hogy a fenyőfák szerették egymást…
Podolinban mást nem mondtak, mint csupán azt, hogy Riminszky urat is
utól érte az, a mit ő olyan nagyon keresett. Hisz emberi számitás
szerint nem igen lehet az ifjuságot és lenge szerelmet visszavarázsolni.
Azon szerelmet, mely dalra nyitja fel az ajkakat és a sziveket
megdobogtatja… Riminszky urat csendesen eltemették; más nem sirt utána,
mint az öreg Mik, a kinek utóvégre volt mit siratni régi gazdáján.
Riminszky urral nem sokat komédiáztak. Szépen betették a föld alá, a
hová való volt és erre nyomban elcsendesedett volt minden.
… Lőcsén pedig varrták, varrták a menyasszonyi ruhát.
Már készen volt minden az utolsó öltésig és a templomokban hosszan
harangoztak a nagyságos Riminszky ur tiszteletére, a mikor hire
futamodott, hogy a menyasszony árva. A kis Ancsurka szerelem nélkül
maradt, mint a fiatal rózsafa, a melyről minden virágot letépnek.
Riminszky ur immár halott volt és Mik az ajtókat csupán abból a
szempontból zárta be, a mely szempont neki a legkedvezőbb volt.
Tudniillik, szerelem szempontjából, a mely a legkedvezőbb volt…
Ancsurka nagyon buslakodott, Marczinkáné még nagyobbakat busult és Lőcse
városában sem igen akadt senki, a ki örült volna a Riminszky ur váratlan
halálának.
Hisz a legnagyobb ur utazott el innen a Riminszky Kázmér alakjában… el
az egész Szepességről!
És mikor már magas domb állott a podolini temetőben, a mely domb fölött
fekete fakereszt jelölte a Riminszky másvilági helyét, – történt, hogy
Prihoda Anna elérte azt a szabadságot, a mely után életében vágyakozott.
A nizsderi vár némán, mozdulatlanul nézi magát a hegytetőről a Poprád
rohanó vizében.
Néma a vár és környéke kihalt. A nagy kaput soha sem bocsátják le és a
bástyák fölött nem kanyarog a kémény füstje. A hegy lábánál fekvő
rongyos falucskában ugy tudják, hogy odafent nem lakik senki, Rocskay
doktor, a vár gondozója minden harmadik hónapban megjelenik és megnézi a
gyermekfej nagyságu lakatokat.
És a várban néha mégis hárfapengés hallik csöndes éjszakákon, pásztorok,
kóborlók hallgatják a vár körül a különös zenét, a mig az csöndesen el
nem szunnyad az éjszakában.
– A kisértet jár odafönn, – vélik a nizsderiek és nem törődnek a
dologgal. A kisértet tehet, a mit akar, senki sem áll utjában. Igen
csöndes, jó magaviseletü kisértet, mintha csak a tótok megjutalmazására
került volna erre a vidékre. Hiába, a nizsderieknek szerencséjük van!
A hegyeken elterülő nagy néma erdőségekben, sötét völgyekben alkonyi
órában néha szembe találkoznak a skarlátruhás kisértettel, a mint
lehajtott fejjel, bánatba merülve kóborol, mintha örökkön-örökké valamit
keresne, a mit soha meg nem találhat.
Ha zivatar orgonáz a hegyek között és a menykő belecsapkod a
hegyormokba, sudár fenyőszálakba, – a kisértet künn jár az égi háboru
közepette a szabadban. Meg-megáll a hegyormokon és hosszan hallgatja az
égi dördüléseket, belemereszti szemét a villámok vakitó fényébe.
Az eget beirják a kék, tüzes vonalak, fölszántják a látóhatárt, mintha
megvadult paripák tüzekét ragadnának tova az ismeretlen országokba, –
elhallik a moraj, a nehéz égi szekerek tova zörögnek országutakon, a
kisértet pedig áll merőn valamely sziklacsucson s szemét az égre veti.
A tótok keresztet vetve nézik a skarlátpiros alakot és dehogy is
mernének a közelébe menni. Pedig mindenki tudja a környéken, hogy a
kisértet senkit sem bánt. Sőt aranypénzeket dobál néha a hegytetőről a
völgyben elhaladó vándor lábához. Az aranypénz éppen ugy cseng, mintha
valódi volna, – pedig hát macskát valódi, gondolják a tótok.
A Kárpátok földet rengető, egetverő zivataraiban a régi vár megkopott.
Persze, nem volt senki, a ki uj zsindelyt tett volna a régi helyébe, a
falat nem vakolták és nagy kövek eresztékeibe belopódzott a viz. Ezeken
a csöndes, ártatlan vizcsöppeken már sokszor beköltözött a romlás régi,
örök időkre szánt épületekbe. Mintha a vizcsöppeknek egyéb gondjuk sem
volna, mint a mulandóságra oktatni a köveket.
S a nagy kövek megmozdultak, tovább csusszantak helyükből és ha a gyik
kidugta zöld fejecskéjét az északi bástya repedései közül, ijedten
láthatta fényes szemével, hogy a bástya csaknem a meredély szélére
csusszant már. A bástya felső része mintha előre mászott volna és a
huszöles mélységbe pillant alá. Vajjon mi történik odalenn? kérdik tán
magukban a nagy kövek, a melyeket évszázadok előtt fölcipeltek.
Ennek a kiugró bástyának a tetején látták legtöbbször a kisértetet.
Néha, különösen olyan éjszakákon, a mikor a hegyek hátát csillámló
lepellel boritotta be a holdfény, őszhaju fenyőfák álldogáltak a
hegyoldalakban és a denevérek ezüstfelhőkön utaztak tovább a dolgaik
után, – néha napokig állt vagy ült mozdulatlanul az ezüstruhás kisértet
odafönn a bástyafokon.
Ilyenkor kiváncsi emberek annyira megközelitették, hogy még azt is
kivehették, hogy hamuszürke szemében olyan mélységes mély bánat lakik,
hogy az már a bánatnál is több… Persze, a mint a kisértet észrevette,
hogy leskelődnek reá, nyomtalanul eltünt. Mintha a föld nyelte volna el;
a bástyák, a sziklák. De hát hiszen azért volt kisértet!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy havas novemberi éjjelen, a mikor a hegyek között éles szél
süvöltözött és a fenyőfák dideregve csapkodtak kopasz galyaikkal, azon a
mély hegyi uton, a mely a nizsderi várnak kanyarodott, egy bozontos fejü
vak ember bandukolt, kezében szijat tartva, a mely egy kis fekete kutya
nyakába volt erősitve. A vén ember elveszitette valahol a kalapját, a
haját szétzilálta a szél mintha egy csomó fehérszárnyu madár röpködne az
öreg fej körül.
Ment az öreg, mendegélt a kegyetlen éjszakában és a kutyájával
beszélgetett:
– Filkó, nézz jól körül, nem látod valahol a bizonyos kisértetet? Egy
hónapja jövünk már, ugy-e, Filkó, a mikor hirét hallottuk a nizsderi
kisértetnek. A kürtöt a hátunkra kötöttük és elindultunk. Jöttünk,
jöttünk…
Filkó letelepedett az ut közepére és ez annyit jelentett, hogy a gazdája
fáradt. Pihenni kell neki.
Az öreg ember kifujta magát és a hajába kapaszkodott.
– Jaj, be hideg csókjai vannak az éjnek! Ez a novemberi hó még nem az
igazi, becsületes hó. Ez csak olyan, mint az agg ember szerelme: több
benne a könnycsepp, mint a mosoly. Vizzé válik nyomban. Ugy-e, Filkó,
jobb volna odabenn ülni valamely csárda ivójában és mással csókolózni,
mint az éjjellel. A borral csókolózni, Filkó, öreg Filkó.
Megsimogatta a kutyát és ellágyulva dörmögte:
– Semmit sem vethetünk egymás szemére, Filkó; egyforma korhelyek
vagyunk. Addig még csak nem is tudtuk magunkat jóformán kialudni, a mig
az utolsó arany is el nem gurult a nizsderi örökségből. Bezzeg azóta
alszunk bőven, öreg Filkó.
A kutya megindult és a vak ember nyomában.
– A helikont se fujtuk másnak, csak a magunk mulattatására, Filkó, –
sóhajtotta.
– Az ivókban azóta se ülnek olyon sokáig a fuvarosok, mint a mikor Péter
bátyó táncolt ott. Ültek, ültek és néztek bennünket, vén Filkó, mert
senki ugy nem tudott mulatni, mint mi. Most pedig, mert minden
elfogyott, jövünk Nizsderre és keressük a kisértetet, a ki aranyakat
szokott a völgybe dobni. Ha az aranyakról nem hallottunk volna, tettünk
volna csak egy lépést is, öreg Filkó? Ugy-e, nem, vén kutya?… De hát
hallottunk az aranyakról. Ez a nizsderi várurra vall, gondoltam
magamban. Te meg azt mondtad, Filkó, hogy a nizsderi várur még
kisértetkorában sem feledkezhet meg teljesen régi öreg szolgájáról.
Hátha ád ujból azokból az aranyakból? Nem látod sehol a kisértetet,
Filkó?
Most megállt Filkó és csendesen vonitani kezdett.
Odafönn jártak a várban, a bástya alatt… A kutya vonitott és a vak ember
hallgatózva állott mögötte.
– Jár itt valaki? – kérdezte és megfordult, mintha lépéseket hallott
volna.
De szavára nem felelt senki, csak a szél süvöltött tova a falak között.
Tapogatózva ment előre, a mig olyan helyet talált, a hol nem érezte a
kegyetlen szelet. Itt leheveredett a földre és kutyáját simogatva,
halkan beszélt hozzá:
– Néha azt hiszem, Filkó, hogy te nem vagy más, mint az öreg Poprád, az
én régi barátom. Vagy legalább is Poprádnak a fia… Itt éltünk sokáig
ezek között a falak között. Voltak vig és szomoru napok; néha daloltunk,
máskor busultunk, de mindig csak megvoltunk valahogyan. De most sehogyan
sem vagyunk.
– Előbb, legelőbb elment Kavaczky ur. Semmi baja sem volt, mégis
itthagyta a hordókat és régi üvegeket. Azután jött a kisasszony, a kinek
néha sarkantyus csizma volt a lábán, máskor pillangós papucs. Itt járt a
kisasszony a derék Riminszky urral; suttogtak, csókolóztak, – azután ők
is elmentek. Csak a vén trombitás, Péter bátyó maradt itt, pedig ő volt
mindnyájuk között a legöregebb. Hallod-e Filkó? Péter bátyó volt a
legöregebb és ő maradt itt legtovább…
A szél dudolt a falak fölött és a vén trombitás lehajtotta a fejét.
Egyszerre összerázkódott. Hideg kéz érintette meg s érezte, hogy valaki
megállott előtte:
– Te vagy az, Péter? – kérdezte egy mély hang. – Hogy kerültél ide?
Péter kinyujtotta a karját:
– Az aranyak elfogytak, eljött vissza az öreg Péter, mert máshol nem tud
lenni, csak ebben a várban. Vagy élni, vagy meghalni, de mindig itt
lenni, a hol Kavaczky ur lakott valamikor.
A szél zugva vágta a havat az udvar mélyére, a hideg kéz megszoritotta a
Péter kezét.
– Én sem tudok innen elmenni, se életemben, se halálomban. Tudod-e, hogy
ki vagyok én? Én a kisértet vagyok.
A vak ember felelt:
– Mintha látnálak, asszonyom. Piros ruhád van és bánatos szemed. Itt
állasz előttem és nagyon szomoru vagy. Mint egykor a toporci
határcsárdában megálltál Riminszky ur háta mögött, – de Riminszky ur
most nincs itt.
– Ő meghalt igazán, Péter bátyó. Véle nem tréfált a halál, mint velem.
Elment, hogy többé vissza ne jöjjön. Hiába keresem mindenfelé, meg nem
találhatom. Lenn fekszik mélyen a föld alatt, karja összefonva és
fölötte bánatosan suhan el a szél. Egyedül vagyok, senkim sincsen… Péter
bátyó, maradj itt velem, nálam… Ugy sem lelheted föl máshol a helyed.
Péter intett galambősz fejével:
– Itt maradok.
A kéz megszoritotta a kezét:
– Itt maradsz és mindig arról fogunk beszélgetni, hogy milyen volt
Kavaczky György, milyen volt Riminszky Kázmér. Ezekről a nagy jó urakról
fogunk mindig mindig gondolkodni… Itt maradsz, Péter bátyó, hogy néha
megszólaltassad trombitádat? Ha ezeknek a nagy jó uraknak névnapjuk
vagyon?
– Ha névnapjuk vagyon, – felelt Péter.
A kisértet megfogta az öreg Péter kezét és bevezette a várba a rejtett
uton.
*
Ebben az időben Toporcon egy régen holtnak vélt férfiu házat és
földbirtokot vásárolt. A jó Prihoda János tért vissza Amerikából tizenöt
esztendei távollét után és csinos vagyonkát hozott a tengeren tulról.
Föltalálta Ancsurkát és nagyon boldog volt a vén tót ember. Mister
Prihoda, a hogyan Toporcon nevezték, kinevelődött az uj világban. Fényes
csizmát hordott és mindennap borotválkozott. Előkelőbb férfiu nem igen
akadt nála Toporcon, mig leánya, a kinek Riminszky ur föltalált
végrendeletében egész vagyonát hagyományozta, a Szepesség leggazdagabb
leányzója volt. A podolini házban ott maradt az öreg Mik és hozzá
költözött Marczinkáné, mig Ancsurka apjával, az előkelő Misterrel
nagyobb utazást tett, hogy elfelejtse Riminszky urat, a nizsderi várat
és a többi szomoruságot.
Mister Prihoda a világlátott ember gyakorlottságával tette meg az
előkészületeket az elutazáshoz és fényes csizmái ugy nyikorogtak a
podolini kövezeten, mint egy grófé. Általában igen büszke volt az
amerikai gentleman és még a főszolgabiró is kezet fogott vele.
(Fájdalom, Korinszky, a toporci kovács már nem élt akkor s igy elesett
azon nagy megelégedettségtől, a melyet érezhetett volna, hogy jóslata
beteljesedett.)
Utazott Ancsurka virágok között rózsás tavaszi tájak felé… A podoliniak
még látták rózsás arcát, tündöklő kék szemét és szőke fejét, a mely fölé
a sors áldólag terjesztette karjait. Utazott messze országokba és sokáig
nem hallatszott felőle hir.
Egyszer aztán hire támadt, hogy Ancsurka férjhez ment. Valahol a
Riviérán érte utól Hymen aranyos szárnyaival, bizonyos Angyalffy Gábor
nevü lublói uriember volt az a szerencsés, a kit Ancsurka kezével
boldogitott. Ennek az Angyalffy Gábornak az édesatyja volt az, a ki sok
esztendő előtt a toporci országuton szánkójába vette az elárvult,
világnak indult tótleánykát. Vitte, vitte Ancsurkát a szánkó az
ismeretlen jövő felé a podolini országuton. S immár elérkezvén az
ismeretlen országba, a jövő kitárult előtte és kezét nyujtotta azon
kedves fiatal lublói embernek, a ki hazai tót nyelven vallott neki
szerelmet.
Az esküvőt a vén lipovnicai kolostorban tartották meg és az öreg barátok
nagyon örvendeztek, hogy kolostorukat ilyen kitüntetés érte. Ott volt a
Szepesség apraja-nagyja. Eljöttek a toporciak hosszu szekereiken és
eljöttek a lublóiak, még Lengyelországból is eljött néhány uriember,
mint a hogy a nevezetes névnapokra, temetésekre és esküvőkre el szoktak
jönni.
Mister Prihoda igen komolyan fogadta az urak üdvözlését, gratulálását:
– Tudtam én mindig, – szólt határozott hangon, – hogy kincsem van a
leányomban. Csakis miatta jöttem vissza szabad Amerikából.
A násznép között ott volt egy öreg vak ember trombitával a hátán és egy
kis fekete kutyával előtte. A szertartás után ő is jó előre furakodott a
tömegben és a templomajtónál elébe is került a boldog párnak.
– Péter bátyó! – kiáltott föl boldogan Ancsurka. – Maga is eljött? Be
jól tette, hogy nem felejtett el.
– Mit akar az öreg gentleman? – kérdezte mr. Prihoda.
– Nizsderről jövök. A nizsderi halottaktól hozok üdvözletet, – mormogta
Péter bátyó. – És ezt a kis ajándékot.
Ragyogó gyürüt vett elő tüszőjéből és átnyujtotta.
Ancsurka kissé elsápadt. Megösmerte a gyürüt. Wart Erzsébet ujján
viselte azt akkor, a mikor ő a nizsderi várban szolgált.
– Köszönöm, – felelt remegő hangon. – Tisztelem a nizsderi halottakat.
Péter bátyó eltünt a tömegben. Hiába keresték később, nem tudták
megtalálni a vak embert.
*
Ancsurka nagyon boldog asszony lett. A podolini Riminszky-házból már
gyermekek vidám kiáltozása hallatszott, az öreg Mik mindig ujabb és
ujabb Angyalffy-csemetéket hordott a hátán és sötét éjszakákon a piacon
a ház előtt gyakran látták a kisértetet üldögélni egy kőpadon. Ott ült
skarlátpiros ruhában és szemét figyelve függesztette a Riminszky-házra.
Néha rátörtek a buzgó éjjeli őrök és a város kapujáig kergették, de
napok mulva ujra visszajött… Sok mindenféle legenda keringett erről az
eltünő és visszatérő kisértetről. Némelyek határozottan állitották, hogy
a kisértet senki más, mint az egykori várasszony, Wart Erzsébet. De
hiszen Wart Erzsébet meghalt, vetették ellen mások. Ki tudna eligazodni
a legendákon?
You have read 1 text from Hungarian literature.
  • Parts
  • A podolini kisértet - 01
    Total number of words is 4115
    Total number of unique words is 1884
    31.6 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    49.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 02
    Total number of words is 4183
    Total number of unique words is 1885
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    42.3 of words are in the 5000 most common words
    49.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 03
    Total number of words is 4036
    Total number of unique words is 1753
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    52.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 04
    Total number of words is 4020
    Total number of unique words is 1735
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    46.9 of words are in the 5000 most common words
    53.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 05
    Total number of words is 3966
    Total number of unique words is 1785
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    47.3 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 06
    Total number of words is 4003
    Total number of unique words is 1787
    34.4 of words are in the 2000 most common words
    48.6 of words are in the 5000 most common words
    55.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 07
    Total number of words is 3845
    Total number of unique words is 1711
    36.3 of words are in the 2000 most common words
    50.3 of words are in the 5000 most common words
    56.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 08
    Total number of words is 3866
    Total number of unique words is 1869
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    47.0 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 09
    Total number of words is 3973
    Total number of unique words is 1725
    36.9 of words are in the 2000 most common words
    49.8 of words are in the 5000 most common words
    56.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 10
    Total number of words is 3962
    Total number of unique words is 1804
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    48.9 of words are in the 5000 most common words
    56.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 11
    Total number of words is 3967
    Total number of unique words is 1833
    34.1 of words are in the 2000 most common words
    46.0 of words are in the 5000 most common words
    53.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 12
    Total number of words is 3948
    Total number of unique words is 1910
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    46.0 of words are in the 5000 most common words
    52.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A podolini kisértet - 13
    Total number of words is 3936
    Total number of unique words is 1750
    35.0 of words are in the 2000 most common words
    48.8 of words are in the 5000 most common words
    55.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.