A podolini kisértet - 01

  
  KRÚDY GYULA
  A PODOLINI KISÉRTET
  BUDAPEST,
  Rákosi Jenő Budapesti Hirlap Ujságvállalata
  M DCCCC VI
  BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.
  
  
  VALAMI ELŐSZÓ-FÉLE.
  Sok esztendővel ezelőtt egy felsővidéki, kis szepességi városkának
  voltam a lakosa. Ugy hivják a városkát: Podolin. Közel a határszélhez, a
  Kárpátok alatt, mély völgyben feküdt a városka és vasutnak hire-hamva se
  volt messzi vidéken. Ám a városka mégis utjába esett annak a nagy
  országutnak, a mely keresztül vezet a határon és igy nem volt teljesen
  elzárva a külvilágtól. A furmányos szekerek nagy csörömpöléssel döcögtek
  a városka kövezetén, a mely még a középkorból maradt itten. Messzi
  földről jött vásárosok megpihentek az egyetlen vendégfogadóban, a
  Rókában, a hol az ivó sötét falain százesztendős felirások hirdetik,
  hogy itt valamikor lengyel hercegek mulatoztak. A derék Zsigmond király
  zálogba vetette Podolint tizenkét másik várossal együtt és hosszu száz
  esztendőkig el volt szakitva a hazától a kis középkori város. Lengyel
  urak mulatoztak benne és lengyel kapitányok parancsoltak a népességnek.
  De akármilyen soká tartott a podoliniak számkivetettsége, az ódon
  városházán az egymás után következő polgármesterek féltő gonddal őrizték
  a város régi, magyarvilágbéli pecsétjét, törvénykönyveit. Nagy
  Magyarországot sohasem felejtették el teljesen és fájó szivvel gondoltak
  a messzi hazára, mint a számüzöttek gondolnak a honukra. A gazdagabb
  patriciusok Magyarországba küldték a fiaikat iskolába és a régi krónikák
  akárhány polgármesterről tudnak, a ki az iskolai tudományokat a
  debreceni nagy kollégiumban nyeldeste A százesztendők multak és a
  szegény podoliniak már azt hitték, hogy soha többé vissza nem váltja
  őket a haza a zálogból. Mig egyszer Mária Teréziának sok birodalmi
  tervei, ábrándjai közepette eszébe jutottak a szegény szepesi városok.
  Akkor már nagyon régen sinylődtek a városok az idegen zálogban. A nagy
  királynő egy szekér aranyat küldött a lengyel királynak a városok
  váltságdija fejében és a városok, közöttük Podolin is ujra a magyar haza
  tartozékai lettek…
  A hosszu középkori rabság azonban rányomta bélyegét a városkára. Az
  idegen uralom alatt a városka semmit sem fejlődött. Elég bajuk, gondjuk
  volt a lengyel királyoknak a saját országukkal, országuk városaival. Mit
  törődtek volna az idegen jószággal? Annyit tettek, hogy néhány lándzsás
  katonát küldtek a városka őrizetére, a kik megvédelmezték a polgárokat a
  hegyvidéki rablóbandáktól. A várost magas kőfal vette körül és a falakon
  négy kapu nyilott a négy égitáj felé. A Poprád ott szaladt el a bástyák
  alatt, mintha csak a Poprádot is zálogba csapta volna a könnyelmü
  Zsigmond: a Poprád is kifelé folyt Lengyelországba; keresztül a
  határszéli hegyláncokon, nagy magasságban járja be meredek utját; minden
  természeti törvény ellenére nem lefelé, hanem felfelé folyván. A
  pirospötyös pisztrángok lengyel honfiak csemegéi voltak és a hűtelen
  folyó folyását már a nagy királynő sem tudta megváltoztatni. A Poprád
  örökre a lengyeleké maradt; örökre hűtelen hazájához, a melybe minden
  folyó befelé folyik, nem pedig kifelé.
  A zálogba töltött százévek tehát ugy multak el a városka felett, mintha
  valami dermedt álomban töltötték volna. Mária Terézia idejében egyszerre
  fölébredtek az emberek hosszu álmukból, megdörzsölték a szemüket:
  – Nini – mondták – asszony-király van Magyarországban. Mi bizony azt
  hittük, hogy még mindig Zsigmond uralkodik.
  A regebeli Rip van Winkle ébredt fel itt a mély völgyben, csakhogy husz
  esztendő helyett századokat aludt. A városka ugyanabban a középkori,
  ódon állapotban van Mária Terézia idejében, mint a mikor Zsigmond
  zálogba vetette. Nem raktak itt le egyetlen téglát sem azóta, – talán
  még az emberek is ugyanazok voltak. A lengyel kulturát, müveltséget nem
  vették be, megmaradtak tehát Zsigmond király korában. Ugyanazok a
  divatok, szokások uralkodtak; Corinini ezredes, a nagy királynő
  kiküldött biztosa a maga egyszerü katona eszével csudálkozva irja meg
  jelentését a városokban talált állapotokról.
  – Itten, – irja az ezredes, – egyetlen polgárt sem találtam, a ki
  bizonyosan tudná, hogy fölséged előtt, mely uralkodók valának a magas
  trónuson. Csudálkozva hallgatták, hogy a habsburgi ház uralkodik a
  birodalomban – Isten szent akaratából.
  A lengyel lándzsásokat elrendelték a városkapuk őrizetétől és a kapukon,
  különösen a délfelé nyilókon uj áramlatok, szelek kezdtek befujdogálni.
  A városka, felébredvén hosszu álmából, mozogni, fejlődni kezdett. Igen
  ám, csakhogy mit csináljanak most-azzal az átaludott száz esztendőkkel?
  A dolgok természetes rendje szerint azt a lemulott időt nem lehetett
  elsemmizni. Olyon varázscsizmát még Mária Terézia sem huzhatott a
  visszaváltott városkák lábára, a mely csizmákkal száz esztendőket
  lehetne egyszerre ugrani. Azokat az elaludt századokat végig kellett
  élni, végig kellett csinálni. Andrássy János, Szepes vármegye akkori
  alispánja, a ki hires volt nagy eszéről, bölcseségéről, maga is
  elcsodálkozott a városok középkorias állapotain.
  – Már régen el fogjuk felejteni az egész középkort, a szepesi városokban
  még mindig föltalálalható leszen ez a kor. Ők elmaradtak az időtől és
  talán sohasem fogják utólérni a valóságos időt – mondta a bölcs alispán
  és látszólag igaza volt.
  A városkák folytatták a fejlődésüket ott, a hol elhagyták Zsigmond
  király korában. Békés, csendes, belvillongástól mentes idők jártak, az
  idegen gyámság alól felszabadult városnak mégis a legelső gondja volt, a
  hosszu századokon át megrongált várfalakat, bástyákat kijavitani,
  megerősiteni. A kapukhoz polgárőrséget rendeltek, a mely ügyelte az
  utazókat, vándorlókat, kereskedőket. Éjjel becsukták a kapukat és a
  városra középkori csendesség borult. Az utcákon nem járt senki,
  legfeljebb a Rókában busult néhány utazó idegen, a mig a városi
  darabontok aludni nem zavarták őket. A Poprád sietett, futott a határ
  felé, a nagy hegyek, sötét erdők nagy árnyékukkal ráfeküdtek a
  városkára. Mintha arra vigyáztak volna, hogy az átaludott esztendőkből
  nem fog-e egyet is elsikkasztani?
  De nem sikkasztott el egy hónapot sem. Az uj házakat, a melyeket itt-ott
  épitettek, régi középkorias stilusban tervezték az épitők. Lobumirszky
  hercegnek, a ki a városkának templomot épittetett, arcképét megföstették
  a városháza számára… És abban az időben, a mikor én a városka lakója
  voltam, a városi tanács mindenféle elavult jogoknak alapján örökös
  számüzetésre itélt egy asszonyt, bizonyos Wart Erzsébetet. De hiszen
  éppen ezt akarom elmondani.
  
  
  ELSŐ FEJEZET. _Egy különc ember története._
  A podolini háromszáz esztendős házak között, a melyek a piacteret
  négyszögalakban határolták, nem volt a legfiatalabb, de a legvénebb sem
  az az emeletes, keskeny, nyurga ház, a mely csupán abban különbözött a
  többitől, hogy állandóan szép sárgára volt beföstve. A tulajdonos
  hiusága tette talán, vagy valami véletlen viszonyok: elég az hozzá, hogy
  a vén házról soha sem mosta le teljesen a föstéket az idő. Igy aztán
  bizonyos tekintélyre tett szert e ház a többiek között, a melyeket talán
  Zsigmond király óta sem festettek. A kapuja ennek is zárva volt, mint a
  többieké általában. Mintha örökösen attól rettegtek volna a lakosok,
  hogy valamelyik órában ellenséges hadak csapnak le a városra és
  kirabolják a házat. Legalább is akkora vasrácsok voltak az ablakokon,
  mintha hosszu ostromra volnának berendezkedve. Hiába, őket a békés idők
  meg nem csalják! Egyszer mégis csak átcsap a határon valamely ellenséges
  sereg; aztán az ellenfél nem kér, hanem visz mindent, a mi a kezeügyébe
  akad. A sárga háznak a kapuja tehát csöppet sem volt nagyobb gonddal
  bezárva, mint a többié. A kapu felett három kőből faragott kutyafej
  emelte még a háznak külső diszét. Közönségesen Riminszky-háznak hivták a
  házat és bennelakóját Riminszky Kázmérnak. Riminszky Kázmér volt a
  leggazdagabb podolini polgár.
  Az alföldi embereknek a gazdagsága földekben, gulyákban, ménesekben
  fekszik. De hát itt nincsenek se földek, se gulyák, se ménesek. (Habár
  némelyek tudni vélték azt is, hogy Riminszkynek nagy birtoka van valahol
  Szeged alatt, a melyet bérbe adott.) Miben volt Riminszkynek a
  gazdagsága? Juhnyájakban, a melyek kora tavasztól késő őszig a hegyek
  között tanyáztak, aztán elvitték őket a majorságokba.
  Az ördög tudná, hogy hány nyája volt Riminszkynek szerte a hegyek
  között. A felvidéki fantázia igy festette Riminszkynek a gazdagságát:
  Állitanának valahol egy nagy ollót, a mely olló egyebet sem tenne, mint
  folyton-folyvást a juhokat nyirná. Riminszky pedig otthon kényelmes
  házában egyebet sem tenne, mint olvasgatna csendesen:
  – Egy, kettő, három…
  A mint egy számot kiejtene a száján, a juhászok mindig egy birkát
  kapnának el a hátulsó lábánál fogva s odanyomnák a nagy olló alá, a mely
  egyszerre lenyirná a bundájukat. Riminszky olvasna, a juhászok elkapnák
  a juhokat, az olló nyirna, a lenyirt juhok száma annyi volna, hogy a
  majorosok se tudnák már számon tartani, a gyapju olyan garmadává nőne,
  hogy magasabb volna a Lynt hegynél, – Riminszky pedig még mindig olvasna
  és a juhászok szakadatlanul kapdosnák a birkák hátulsó lábát. Igy
  olvashatna Riminszky élete végeig, de még akkorára se volna vége a
  birkáknak.
  Riminszkynek jobb dolga volt, semhogy belefogott volna a végtelen
  számadásba, azaz hogy semmi dolga sem volt. A podoliniak azt mondták,
  hogy ugy él, mint egy király. Én a magam eszével azt gondolom, hogy
  Riminszky ugy élt, mint egy – kutya. Mint egy vén fogatlan eb, a mely
  már semmiben sem találja gyönyörüségét. Agglegény volt, senkinek nem
  volt tudomása arról, hogy a szerelem valamikor megkörnyékezte volna a
  gazdag ember szivét. Pedig lányok, menyecskék teremtek ezen a vidéken
  is, nem szebbek, sem csunyábbak, mint Toporcon, vagy Lublón. Igaz, hogy
  másfelé se igen kereste Riminszky Kázmér a szerelem gyönyörüségét, de
  Podolinban semmiképpen. Valahogyan mindig idegennek, vendégnek tartotta
  magát a városban. Néha még el is szólta magát:
  – Csak addig maradok itt, a mig visszaállitják a lengyel királyságot és
  én visszakapom családi méltóságomat és birtokomat.
  Habár régen elmult háromszáz esztendeje, hogy a Riminszkyek Podolinba
  költöztek, sohasem feledkeztek meg arról, hogy az őseik valamikor vajdák
  voltak ott, a határon tul levő országban és fejedelmekkel voltak
  atyafiságban. Jártak rossz idők, jó idők a Riminszkyekre, a családi
  hagyományokat mindig egyforma gonddal ápolták. Egyszer valamelyik
  Riminszkyt éppen polgármesternek akarták megválasztani. Fölkeresték a
  városka vénei és felajánlották neki e méltóságot. Riminszky keserüen
  nevetett fel:
  – Megbolondultak az urak? Ha akarnám herceg lehetnék Lengyelországban és
  mert nem akarok, azért podolini polgármester legyek? Nem, urak, nem. Ne
  nézzenek egész bolondnak.
  A tanácsurak összenéztek és elszégyelték magukat. Persze-persze, ha
  valaki herceg lehetne Lengyelországba, hogyan lehessen az Podolinban
  polgármester? Nem is kérték többé a Riminszkyeket semmiféle hivatalnak
  az elfogadására. Habár az idők során akadt olyan is közöttük, a kire
  bizony ráfért volna valami hivatalocska, de nem vállalta. Büszkén
  nélkülözött. Annak a bizonyos Riminszkynek az apja – a kinek annyi
  tenger birkája volt – annyira elszegényedett, hogy már nem rejtegethette
  a nyomoruságát. A csizmája, köntöse leszakadozott róla, a tanácsbeli
  urak már azt várták, hogy Riminszky egy szép napon jelentkezik városi
  hajdunak. De Riminszky nem jelentkezett. Elbujdosott, eltünt a vidékről.
  A podolini urak gunyosan mondogatták:
  – Elment a hercegségét keresni. Vajjon megtalálja-e?
  Megtalálta-e, nem találta meg, – Riminszky soha sem beszélt róla, a
  mikor visszakerült. Csak elkezdte a juhnyájakat vásárolni. Egyiket a
  másik után vette, épitette a majorokat és a juhászaiból kitellet volna
  egy nagy hadsereg. A kisfiát – Kázmért – mindig maga mellé ültette a
  szekérbe, ha elment a juhászokat ellenőrizni a hegyek közé A kisfiu még
  alig látszott ki a földből, már ugy értette az apja mesterségét, hogy az
  öreg majd kibujt örömében a bőréből. A juhászokkal nagyszerüen tudott
  káromkodni és ismerte névszerint a komondorokat, majorosokat,
  juhászgazdákat. Annyira tetszett neki a juhászság, hogy kamaszkorában
  félesztendeig lakott a veresnyei hegyek között. Ott juhászlegénykedett,
  nyirta, fürösztötte a birkákat; fejte az anyajuhokat és olyan sajtokat
  küldött haza, az apjának, hogy az öreg két hétig se birta megenni. A
  mikor Kázmér a juhászságból hazakerült, az öreget éppen az nap
  teritették ki. Valami mérges légy csipte meg. A légycsipés két nap alatt
  végzett vele. Klebák Mihály, a városi nótárius ebben a pár szóban
  terjesztette a fiu elé apja végrendelkezését:
  – Az öreg ur azt hagyta, hogy szaporitsd a juhokat, mindig csak azt
  szaporitsad. Egyszer éhinség talál kiütni és akkor felszökik a birkahus
  ára.
  Kázmér levágta a fejét.
  – Mást nem mondott?
  – Mondott, mondott, – felelt Klebák Mihály, – de annak bizony a felét
  sem értettük meg. Körülbelül azt vettük ki, hogy a családi papirosok a
  nagy ládában vannak, meg mi egymás. Az öreg ur az utolsó percig nem
  hitte, hogy egy nyomorult légycsipés elbánik olyan erős emberrel, mint a
  milyen ő volt.
  Kázmér megfogadta az apai tanácsot. Szaporitotta, mindig csak
  szaporitotta a juhokat a hegyek között. Ha egyik-másik nyájat eladta a
  lengyelországi vásárokon, vett helyébe kettőt. Azonkivül egész hegyeket
  vett meg, a hol a nyájai kényelmesen legelhettek. Az ő idejében
  keletkezett a legenda a nagy ollóról és a tömérdek birkáról. Ősei
  szokásához hiven, mogorva, elzárkózott életet élt. Átutazó vásárosok
  beszélték, hogy láttak néha egy-egy Riminszkyhez hasonló embert idegen,
  messzi városokban megfordulni, a hol duhaj kedvében verekedett, táncolt,
  közben pedig marékszámra szórta az aranyat. De meglehet, hogy ez is csak
  amolyan legenda volt, a milyent messzi földről jött emberek kitalálni
  szoktak. Riminszky Kázmértól oly távol állott a mulatozás, mint a milyen
  távol van a fösvény embertől a pazarlás. Még csak kocsit sem tartott. Ha
  valami utja volt, legtöbbször gyalogszerrel tette meg. A nyájait a
  hegyek között amugy gyalogosan kereste fel. Egy nagy, görcsös botja
  volt, téli időben akárhányszor verekedett ezzel a bottal utonálló
  farkassal. Különben is hatalmas, nagyra termett ember volt. Széles
  vállain kissé meghajolt nagy, csontos feje, mintha mindig a földre
  nézne.
  – Hátha valaki elveszitett előtte egy ezüst huszast, – mondogatták a
  rossznyelvü podoliniak.
  Csak annyi bizonyos, hogy törött patkót, tengely-szöget nem hagyott
  heverni a nélkül, hogy fel ne vette volna. Mikor utjaiból néha
  hazakerült, megelégedetten rakta ki az asztalra a félpatkót, ócska
  vasdarabokat. Öreg gazdasszonyának, bizonyos özvegy Marcinkánénak,
  figyelmeztetőleg mondta:
  – Rakd el és vigyázz rá, mert én találtam.
  Az ördög tudja, miért gyüjtötte a rozsdás patkókat? Lehet, hogy ez csak
  amolyan babona volt, mint a többi: templomba nem járt, ha kutya szaladt
  előtte keresztül az uton, megfordult, az öreg asszonyokat csak hátulról
  szerette látni. Rossz kedvében még saját gazdasszonyára, özvegy
  Marcinkánéra is ráförmedt.
  – Fordulj meg, tudod, hogy nem szeretem a boszorkány arcodat látni.
  Marcinkáné engedelmeskedett, de nem mulasztotta el fel nem sóhajtani:
  – Pedig már megszokhatta volna az urfi.
  Tudniillik Marcinkáné még a megboldogult Riminszky idejében került a
  házhoz. Az öregnek ugyanis különös szeszélyei voltak. Néha megkivánt
  egyes eledeleket és addig nem nyugodott, a mig étvágyát ki nem
  elégitette. Kövér, puffadt ember volt, és beszéde hevében néha nevetve
  mondogatta:
  – Én már husz esztendeje nem álmodom mással, mint végnélküli ebédekkel.
  Midőn elalszom, elkezdek ebédelni, és még mindig az asztalnál ülök, a
  mig megvirrad. Ezeken az álombeli ebédeken olyan eledelekkel traktálnak,
  a melyeket a világ semmiféle szakácsnője nem tud megfőzni. Az éjjel
  éppen juhhusos kásával álmodtam. Egy véka aranyat adnék annak, a ki
  nekem olyan juhhusos kását tudna főzni, a milyet álmomban ettem, a
  melynek ize még mindig a számban van.
  Egy véka arany sok pénz, kevés ember látott annyit egy csomóban; az öreg
  Riminszky pedig nemhogy megbánta volna az igéretét, hanem sokszor
  megismételte:
  – Egy véka aranyat adnék egy tál kásáért! Én mondom, Riminszky.
  Hát a Riminszky mondása nem maradhatott titokban. Elment a hire
  mindenfelé, a hol az asszonyok főzni tudnak, a hol a juhhusos kását
  ismerik. A véka arany izgatta a fantáziákat. Akadtak olyanok is, a kik
  látták a véka aranyat Riminszkynek a szobájában. Oda volt téve az asztal
  közepére. És azé lészen, a ki a legjobb juhturós kását főzi.
  Nosza, neki fogtak az asszonyok a juhturós kásának. Késmárktól Lublóig,
  de talán még tovább is, az aszonyok egy fél esztendeig nem főztek mást,
  mint juhturós kását. Hátha éppen akkor jön Riminszky vendégségbe, hátha
  éppen akkor viszi arra az utja? Meg aztán elvitték Riminszkyhez a kását
  nagy cseréptálakban és aggódva lesték, hogyan veszi kezébe a kanalat, a
  puffadt, szőrös ember, hogyan veszi a szájába a kását, megforgatja
  nyelvével, végre rosszkedvüen dünnyögi:
  – Eh, ez sem az igazi.
  Még a hires Dócziné is megpróbálkozott versenyezni a véka aranyért. A
  maga korában a leghiresebb főzőasszony volt, a kit vittek az ország
  egyik szélétől a másikig. A hol valami nagyszabásu trakta, lakodalom
  vagy lakzi volt készülőben, oda elhivták az ujhelyi főzőasszonyt. Főzött
  a Dunántul, főzött az Alföldön, Erdélyben, mindig szekéren volt és
  örökké utban. Vagy az is meglehet, hogy boszorkány volt ez a Dócziné, a
  ki egyszerre többfelé főzött. Tehát ő is megpróbálkozott a Riminszky
  juhhusos kásájával. A szepesi püspöknél főzött valami traktamentumra, a
  mikor pedig ott rendje-módja szerint elvégezte, nekifogott a kásának.
  – Majd megmutatom én Riminszky uramnak, – mondta nagy önteltséggel, –
  olyan kását, mint a milyen az én kásám, még álmában sem evett.
  De bizony Riminszky még a Dócziné kásájára se mondott egyebet, mint a
  többire:
  – Ez sem az igazi. Hibázik belőle valaminek az ize…
  Dócziné haragosan pakkolt. Nem is jött többet még a tájékára sem
  Podolinnak.
  A Dócziné kudarca után a többi asszonyokban is megszeppent a versengési
  kedv. A macskába, ha már Dócziné se tudta azt a bizonyos kását megfőzni,
  akkor már nincs is olyan asszony, a ki meg tudná főzni. Pedig hát volt,
  volt. A minthogy mindenféle asszony van a világon. Még olyan is akadt, a
  ki a Riminszky juhhusos kásáját meg tudta főzni. Ez az asszony pedig
  senki más nem volt, mint egy Marcinka nevü juhászgazdának a felesége.
  Marcinka János odakünn volt a juhokkal a hegyek között tavasztól télig.
  Éppen olyan juhászgazda volt, mint a többi. Öreg se volt, fiatal se
  volt, a felesége se volt szebb, mint a többi juhászgazdák felesége.
  Fehér bocskorban, tarka szoknyában, fehér ingvállban járt-kelt a nyáj
  után. A fenyőfából összetákolt kunyhóban főzte az ebédet a juhászoknak,
  – persze juhhust, minden nap juhhust. Egyik nap paprikásan, másik nap
  tokánynak, harmadik nap kásának. A juhászok sohase panaszkodtak a koszt
  miatt.
  Egyszer, ősz felé, Riminszky uram éppen azon a hegyen tartott
  vizsgálatot, a hol a Marczinkára bizott nyájak legeltek. Gyalogosan
  ballagott fölfelé a hegynek a mély fenyves erdőben, dél felé járt az
  idő, a nagy utba elfáradt, megéhezett. A juhásztanya pedig még messzire
  volt, Riminszky számitása szerint. A mint ment-mendegélt, a mély hegyi
  utban, a hol birkanyomon kivül más nyom nem látszott, egyszerre
  megállott és szaglászott a levegőben. Majd nagyot nyelt:
  – Álmodom, vagy ébren vagyok! – dörmögte. – Az álombeli kásának illatát
  érzem.
  Kifutott a nyála a szája két szélén, nekivörösödött, a mint sietésre
  nógatta fáradt lábait.
  Egyszerre elmaradt a fenyveserdő és nagy erdei tisztásra ért. A tisztás
  szegletén kis juhásztanya állott, a honnan kékes füst kanyargott a
  tiszta levegőbe. A kis tanya felől sodorta a szél a remek illatot a
  Riminszky orrába. Marczinkáné főzte ott a juhászok ebédjét.
  Riminszky a földre dobta a kalapját.
  – Adj ennem, – szólt az asszonyhoz.
  Az asszony szó nélkül engedelmeskedett a gazda parancsának. Riminszky
  pedig nekiült a kásának és evett, evett, a mig mozdulni tudott. Akkor
  felemelte a szemét és az asszony rózsás arcába nézett.
  – Mit csinálnál, ha egy véka aranyad volna? – kérdezte megfontolva.
  A juhászné vállat vont. Majd szakadozott bocskorára esett a tekintete.
  – Egy pár uj bocskort vennék magamnak…
  – Elég! – kiáltott Riminszky nagylelküen. – Egy szekérderék bocskort
  küldök neked. Elhordhatod életed végéig.
  Persze, a szekérderék bocskorból, a mire Riminszky elküldte a
  juhásztanyára, nem lett több, mint hat pár. De hát hat pár bocskor is
  nagy ár egy tál kásáért. Főzte is Marczinkáné a kását, valahányszor csak
  gondolta, hogy Riminszkyt utja a juhásztanyára viszi. Riminszky pedig
  valahányszor jött, jóllakott és mindig hat uj pár bocskort küldött a
  juhásznénak. Szaporodtak a bocskorok, messzi vidéken nem volt gazdagabb,
  boldogabb asszony a juhásznénál. Persze, ő nem tudta odafönn, a hegyek
  között, hogy Riminszky uram egy véka aranyat takaritott meg a
  bocskorokkal…
  Azon az őszön az történt, hogy hamarább hullott le a hó a hegyek között,
  mint várták. És hamarább jöttek elő a farkasok is a hegyek közül.
  Marczinka Jánost egy holdvilágos éjjelen meglepték a farkasok és a
  derék, szép szál emberből nem maradt meg más, mint a tüszője. Azt nem
  birták megenni a bestiák. Riminszky uram, mikor ennek hirét vette,
  nyomban üzent az asszonyért. Legyen ezentul az ő gazdasszonya.
  Marczinkáné vállalta a hivatalt és még sokáig főzte a hires kását az ő
  gazdájának. A bocskorok mindig kijártak. Marczinkánénak annyi bocskora
  volt az idők folyamán, hogy már nem tudott velük mit csinálni. Ha
  hébe-korba meglátogatta valamelyik atyafia, nyomban bocskort
  ajándékozott neki. Tellett; volt elég a kamarában. Még öregasszony
  korában is mindég ugyanazokat a bocskorokat hordta, a melyeket a
  megboldogult Riminszky ajándékozott neki. Mindig fehér volt a bocskora,
  uj volt a bocskorszija, pedig már olyan öreg volt, hogy talán egy foga
  sem volt. Talán éppen azért nem szeretett Riminszky az arcába nézni, ha
  rossz kedve volt. Talán az apja jutott eszébe az uj bocskorokkal, vagy
  talán, ki tudja, miért haragudott meg néha a vén asszonyokra? Néha
  napokig nem akarta látni, igaz, mást sem engedett olyankor a közelébe.
  Bezárkózott a szobájába és járt fel-alá, szünet nélkül, pihenés nélkül,
  mintha az ördög kergetné. Megvirradt, besötétedett, ujra éjszaka lett; a
  rosszkedvü Riminszky szünet nélkül járt az emeleten. A vén ház korhadt
  padlózata recsegett, ropogott nehéz lépései alatt. Ezekről a végtelen
  sétákról tartotta a podolini közvélemény azt, hogy Riminszkyt ilyenkor
  látogatja meg a gonosz szellem. Gyötri, kinozza, marcangolja: Isten
  tudja micsoda nagy bün terheli a Riminszky Kázmér lelkét!… Mig aztán
  néhány nap mulva ujra látták Riminszkyt leszegett fejjel, még
  komorabban, mint azelőtt, görcsös botjával a hegyek közé menni. A
  kucsmáját a fülére huzta; közben nem nézett senkire.
  
  
  II. FEJEZET. _Galamb a varjufészekben._
  Ebben az időben történt, hogy Toporcon meghalt egy öreg tót asszony,
  bizonyos Prihoda Mária. Az öreg tót asszonyoknak az a sorsuk, hogy
  meghaljanak és bizonyos, hogy Prihoda Mária sem gondolta azt, hogy
  örökéletü lészen e földön. Nevezetes az ő halálában csupán az, hogy
  olyan kemény téli idő volt, hogy a sirásók fejszével ásták meg a sirt a
  hegyoldali kis temetőben.
  – Prihodáné is rosszkor halt meg, – mondogatták. – Az első éjszaka
  csonttá fagy, a mit idekünn tölt a temetőben.
  De hát Prihodáné már nem igen törődött az ilyen csekélységgel. Az ő
  jámbor, egyszerü lelke bizonyosan ott járt már akkor, a hol köntöst sem
  kell viselni, még sincs hideg, se meleg. A hol nincsen nyomoruság, csak
  örökös gazdagság. S ha visszanézett a magasságból erre az elhagyott
  csillagra, bizonyosan megakadt a szeme ott a toporci temető akácfái
  között egy uj siron, a melyre egy didergő, vékonyka növendék-leány sirva
  borult. S ha fájt valami ebben a percben az eltávozott léleknek, csupán
  az fájhatott, hogy azt a leánykát nem vihette magával oda, a másik
  országba.
  Prihoda Anna olyan árván maradt, mint az ujjam, a milyen árván csak egy
  kis tót leányka maradhat egy rongyos tót falucskában tél közepén. Az
  apjáról csak annyit tudott, hogy elment már ötödik esztendeje valahová
  Amerikába. Azóta nem érkezett róla semmi hir. Beleveszett valami
  bányába, vagy másképpen szólitották el a világból, bizony azt nem igen
  lehetett sohasem megtudni. Korinszki, a falubeli vén kovács, a ki
  háromszor is megjárta Amerikát, néha, ha éppen nem volt részeg,
  megsimogatta a Prihoda Anna rózsaszinü arcát:
  – Te, Ancsurka, te! Te még valamikor aranycipőben fogsz járni, négylovon
  és inasokkal. Mert sokat hallottam én már olyan szegény tótokról, a kik
  milliomosok lettek odakünn. Hátha éppen a te apádat is ama szegény tótok
  közül választotta az uristen?
  Prihoda Anna értelmes leányka volt. (A toporci tanitó, Kusnay György
  sokszor emlegette, hogy Ancsurkának több esze van, mint három öreg
  tótnak együttvéve. Ezt pedig onnan meritette Kusnay uram, hogy Ancsurka
  egyszeri látásra megismert minden nyomtatott betüt, azonkivül ő volt az,
  a ki legszebben énekelt a templomban.)
  A világotjárt kovács beszédére igy felelt Ancsurka:
  – Nem lehet az, hogy az én édes apám éljen. Nostyek Péter, Szalan György
  meg Jánoska, a kik egyszerre indultak vele Amerikába, annyi dollárt
  küldtek azóta haza, hogy tehénkét vásároltak az itthon maradottak. Az én
  édes apám pedig egy dollárt sem küldött.
  Korinszki a fejét csóválta:
  – Lehet, lehetséges… De én ismerem azt a ravasz Prihodát. Furfangos,
  ármányos ember volt egész életében. Egyszerre akar hazatoppanni,
  egyszerre akarja az ő feleségét, meg Ancsurkáját gazdaggá tenni. De az
  is meglehet, hogy egyszer csak elküldi a hajójegyet. Azzal, hogy
  menjetek utána…
  – A hajójegyet – rebegte Ancsurka és boldogan sietett haza az anyjához.
  Igy csurrant, cseppent néha valami kis vigasztalás az elhagyottak közé,
  ha a világot járt Korinszki nem volt éppen részeg. De az esztendők
  multak, muladoztak, odakintről még mindig nem jött a várvavárt hajójegy,
  a kovács is többet volt részeg, mint józan s igy történhetett, hogy a
  szegény Prihodáné megunta várni a szegény tótocskából lett gazdag tótot.
  Megcsókolta Ancsurkát:
  – Majd talán te látni fogod még azokat a dollárokat, gyöngyöm. Addig is
  vigyázz magadra, soha se felejtkezzél meg a jó Istenről. Ha pedig el
  találna szakadni a bocskorod, menj Podolinba öreg nénikédhez,
  Marczinkánéhoz. Neki még mindig akad egy pár uj bocskorra valahol a
  padláson, ha takarékosan bánt vele.
  Körülbelül ezek voltak a Prihodáné utolsó szavai. Ancsurka a temetés
  után egy-két napig meghuzódott a szomszédoknál. Sirdogált, melengette
  fázós kezeit a fenyőfa lángjainál, a mig valaki azt a tanácsot adta
  neki, hogy legjobb lesz, ha elmegyen szolgálatot keresni. Maholnap
  tizenöt esztendős, kifejlett, erős leányzó, a ki gyerekkora óta
  szakadatlan munkában van. Elbirja tehát a dolgot. Ancsurka azt gondolta
  magában, hogy bizony ez lesz a legjobb, a mit tehet. Egy piros abroszba
  kötötte a holmicskáját, még azt is, a mi az édes anyja után maradt reá.
  A batyut a nyakába keritette, aztán ott hagyta a falut. A mikor a falusi
  dülőutról a nagy országutra ért, ott találta a feszületet az ut szélén,
  rajta a megfeszitett Krisztussal. Ugyan kihez fordulhatott volna máshoz
  tanácsért, a mikor ilyen nagy ut előtt állott? Leoldozta a batyut a
  nyakából és oda térdepelt a hóra a feszület elé. A feszületen vastagon
  feküdt a hó és a nagy hidegben dideregni látszottak a megfeszitett
  mezitelen tagjai. Valami jólelkü vándorlegény ugyan egy rongyos,
  szinehagyott kendőt felakasztott a feszületre, de hát mit ér egy csöpp
  rongyos kendőcske a csontig járó hidegségben? A megfeszitett szemei
  lehunyvák, pedig Ancsurka forró fohászkodásában mindig csak azt nézte,
  vajjon nem pillant-e reá csak egyetlen egyszer is az elhagyott szegények
  régi pártfogója? Károgó varjucsapat szállott fel a közeli mezőkön, sebes
  vágtatva suhant el egy csörgő szán Ancsurka mellett.
  – Hó! – kiáltott az, a ki a szánt hajtotta, egy vidrakucsmás, nagybundás