A podolini kisértet - 11

– Istenben boldogult páter Szuhaj följegyzése szerint ezt a bort
Tokajban szüretelték az 1822-ik esztendőben.
A nagyszakállu fejek erre mind bólintottak, Riminszky pedig kigombolta
macskabőr bekecsét.
– Tokajban, – mondták csendesen.
A sarokban egy kerekeken mozgó állvány állott – kovácsolt vasból – a
mely állvány már igen sok hordó bort tartott vaslábain. Ezen az
állványon végezték ki a hordókat a kolostor lakói már sok százesztendő
óta és ez állványról még sohasem került le addig hordó, a mig benne egy
csöppecske folyadék vala.
A pincemester – bizonyos Hubennai volt éppen a pincemester – hatalmas
karjaival fölemelte a hordócskát és az állványra tette.
A falon különböző csapok függtek egymás mellett. Volt ott félméteres
csap is, a melyet tizakós hordókhoz használtak, de volt olyan kicsinyke
csap is, a mely éppen csak egy kis pálinkás hordócskába illett.
A pincemester egy ezüstcsapot vett le a szögről és hamarosan a hordóba
illesztette.
A pincemester megeresztette a csapot és aranyszinü nedv csurgott a
hordócskából a kristálypohárba.
A poharat áhitattal vitte az asztalfőn ülő páter Timoteuszhoz, a ki ez
idő szerint perjele volt a kolostornak.
Nagy, mély ember volt Timoteusz atya, a szakállát, haját behavazta az
idő, de arca rózsaszinü volt, mert mindig bort ivott és nem vizet.
A perjel kezébe vette a poharat, a világosság felé tartotta és szakértő
szemmel vizsgálta.
A pincemester a hordóra vert ezüstlapról kibetüzte ezalatt a fölirást:
– A Kállay-donációból…
A perjel ajkához emelte a poharat és csendesen hörpintett belőle.
Megforgatta szájában a bort és aztán csettintett nyelvével:
– Ez a bor az aranykorból való. A mikor kétszer szüreteltek a hegyalján,
– mondta.
És az atyák áhitatosan néztek a hordócska felé.
Riminszky helyeslőleg bólintott a fejével.
– Holnap a lipovnicai tanyámról tizenkét juhot hajt be a juhászgazdám a
kolostor udvarára.
Az atyák ismét bólintottak.
Áhitatos csend volt, a pincemester a csöndben megtöltötte a poharakat.
– Georgius atya, üsd föl az Aranykönyvet, a melyben boraink története
foglaltatik. Halljuk e hordócska történetét.
Georgius atya álmatag, szőke férfiu volt, fölállt az asztaltól és midőn
visszatért, egy nagy, rézkapcsos könyvet hozott magával.
Lapozgatott a könyvben és mialatt az atyák a bort megizlelték, csendes,
imádkozó hangon olvasni kezdte a következőket:
– Kállay donáció. Tizenkét hordócska dupla hegyaljai asszú.
Hajdani jó Rákóczi Ferenc idejében kuruc kapitány volt Kállay János.
Mikor megszólalt a tárogató, menyecskefelesége nem hogy tartóztatta, de
küldte:
– Eredj, apámuram, aztán kerülj haza épen, egészségesen.
Mentek, mentek a magyar urak a Rákóczi táborába, mintha valami
mulatságba mennének. A legjobb ruhájukat vették föl, a legszebb
kucsmájukat nyomták a fejükbe.
Kállay János uram gyönyörü szál legény volt. A kasmirvörös ruha
megfeszült rajta, mintha szobor volna. A fejedelem nem is engedte el
maga mellől, ott tartotta udvari vitéznek. Hogy pedig el ne unja magát
Kállay uram az udvari életben, elhozatta Tiszahátról az agarait. A
menyecske nem tudta mire vélni, hogy mit akar az ura az agarakkal.
– Tán csak nem agárral kergeti a labancot, apámuram? – kérdé levelében
az urától.
De hát Kállay János uram erre a levélre már nem küldött feleletet. Nem
azért, mintha nem lett volna érkezése a levéliráshoz. Csak azért nem,
mert röstelte bevallani a felesége előtt, hogy a zajgó tábori élet
helyett a vig, tétlen udvari életet választotta.
Hónap hónap után mulott. A menyecske odalenn Tiszaháton már el sem tudta
gondolni, hogy mi történt az ő drága urával, mikor végre levelet hozott
egy vén huszár Kállay Jánostól. A levélben érzékeny bucsut vett a
kapitány Erzsikétől és megirta, hogy a fejedelem parancsára Párisba
utazik. Ki tudja, mikor kerül onnan vissza?…
A menyecske megcsóválta a fejét:
– Ha a fejedelem parancsolta, akkor jól parancsolta, – gondolta magában,
de azért a szive összeszorult a fájdalomtól, szomoruságtól.
Most már nemcsak a hónapok multak, hanem az évek is. A tiszaháti vén
udvarház jegenyefái háromszor is uj ruhába öltözködtek, tél jött őszre,
tavaszra nyár. A szép Kállayné egyszer reggel a tükör előtt állva azon
vette magát észre, hogy hollóhajába ezüstszálakat rakosgatott titkon az
idő. És Jánosról most már hir sem érkezett.
– Könnyü a nagyságos fejedelemnek türelemmel várni az uramra, – gondolta
sokszor szomoruan az árva menyecske, – de vajjon hol találjam én föl a
türelemnek a forrását?
Az atyafiak ellátogattak hozzá és fejcsóválva vigasztalták:
– Ha élne, már régen itthon volna… Elpusztult János valahol a nagy
idegenben. Busulhatunk érte!
A menyecske hallgatta egy darabig az atyafiakat, de utóljára megunta
őket.
– Busuljon az ördög! – pattant föl végül. – Elmegyek az után a
pernahajder után és hazahozom a fülénél fogva.
Könnyü volt azt mondani, de nehezebb keresztülvinni. Páris akkortájt se
volt egy macskaugrás ide, de még két macskaugrás sem. Ha a véletlen nem
jő Kállayné segélyére, tán még ma is csak a cipellője sarkát kopogtatja
a fel s alá való sétálgatásban a kuriában. De a véletlen jó barát. Egy
vén kuruc barát került a környékre, a ki anekdotával és imádsággal
tartotta a kedvet a kuruc seregben. Elvitte a jobb karját valami bolond
golyó. Ott kellett hagynia a sereget. Hivták pedig a vén barátot fráter
Homolainak.
Homolai fráter ne tudta volna, hol van Páris? A barátok abban az időben
többet tudtak, mint manapság a püspökök. Hisz bejárták az egész világot
hajdanában…
Fráter Homolai odaszegődött a Kállayné szolgálatába. Csavargatta rőfös
szakállát:
– Csak bizza rám, nemzetes asszony, előkeritjük a kapitány urat a föld
alól is.
Egy nagy batárt fölpakkoltak. Kállayné elbucsuzott a virágzó nyárfáktól
s elindult ura keresésére. Homolai lóháton ballagott nyomába.
Messze van Páris Tiszaháttól, de ha még olyan messzire lett volna, akkor
is odaért volna Kállayné. Odaért a nagy, idegen városba és elkezdte
keresni az urát.
A harmadik napon Homolai fráter, mikor a keresésből hazakerült a
szállásra, azt mondta:
– Megvan ám ő kelme!
Kállayné fölugrott:
– Hol van?
A barát csóválta a fejét:
– Egy kis baj van ám!… Ő kelme igen nagy ur lett. A francia király
gárdistája. Már magyarul is elfelejtett félig-meddig.
Kállayné fenyegetőleg vonta össze szemöldökét
– Majd eszébe juttatom én neki a magyar szót! – mormogta.
Homolai csak a fejét rázta:
– Nehéz lesz az!
De másnap reggel elvezette a menyecskét Kállay János szállására. Aztán
hagyta egyedül menni az asszonyt előre, ő maga szépen hátul maradt.
Hogy történt, miképp esett meg a házaspár találkozója, arról nem mesél a
régi irás, csak annyi bizonyos, hogy Kállay János uram csakhamar
otthagyta a francia király udvarát. Haza költözött Tiszahátra és késő
öregségében derülten mesélte pipaszó mellet:
– Egyszer Párisban igy szólt hozzám Lajos király: Komám, jó volna holnap
vadászni menni…
A mult – a huncutkodó mult – igy oszolt szét köddé az ő szemében is.
És Kállay Jánosné sem feledkezett meg a barátról. Tizenkét hordó
asszubort küldött a lipovnicai kolostornak, ahová Homolai fráter
öregségében elvonult…
Eddig tartott a történet.
Georgius atya becsapta a könyvet és a pohár után nyult.
A perjel igy szólt ünnepélyes hangon:
– Fráter Homolai emlékezetére!
Ivott és az atyák vele ittak. A nagy félhomályos ebédlőben halk
csengéssel szálltak vissza a poharak a diófaasztalra.
Riminszkynek kipirosodott az arca a pompás italtól.
– Tiz öl fát hoznak holnap az erdőmből a kolostor udvarába – mondta.
Az aranykorból való asszu, a mely szinte csengve ereszkedett belé a
finom kristálypoharakba, mintha folyékony érc lenne, hamarosan megtette
hatását. Az álmos, mozdulatlan atyák lassan kihuzogatták mind a két
kezüket a bő szőrcsuhából, sőt egyik-másik mezitelen karjával az
asztalra könyökölt.
Riminszky nagy fejét lehajtotta és komor arccal nézte a bort. Igen rossz
gondolatok kergetőztek a fejében. Mindenféle asszonyok árnyékai szálltak
keresztül kristálytiszta boron. Mindig más és más figurák.
És akkor, a midőn páter Georgius, az ábrándos, egy sötét
diófaszekrényből karhosszuságu fuvó hangszert vett elő, a melybe
csendesen belefujt, Riminszky az asztalra hajtotta a fejét.
De az atyák többsége sem igen maradt nyugodtan, a midőn ez a hangszer
megszólalt. A nagy, kemény koponyák koppantak a diófán, a kezek ökölbe
szorultak és a pincemester fráter olyan mélyen nyomta a csapot a
hordócskába, hogy ez szinte feljajdult belé.
Georgius egy Rákóczi-korból itt maradott tárogatót fuvott. És a falak
visszhangozták a tárogató hangját.
– Rákóczi járt erre, – mondotta egy nagyszakállu vén barát.
A hangszer még azon időkből való volt, a mely időben Rákóczi Ferenc járt
erre.
Erre járt volt és a hangszert itt felejtette.
Egy zivataros téli éjjelen történt, hogy Rákóczi Ferenc, Magyarország és
Erdély nagyfejedelme kopogtatott a határszéli kolostor kapuján.
A vándorlónak a vendégszerető barátok kaput nyitottak és midőn a
vándorló sarkantyus csizmáit elnyujtotta a tüz mellett, a barátok ilyen
kérdéssel fordultak hozzá:
– Mondd, vándor, merről jösz? Lengyelországból vagy Magyarországból?
– Magyarföldről, – felelt a vándor.
– Mi hir magyarföldön? Lesz-e szabadság, él-e még Rákóczi?
– A szabadság meghalt és vele hal Rákóczi! – felelt a vándorló.
A barátok megcsóválták a fejüket.
– Ugyan honnan tudnád te azt, szegény vándorló? A szabadság él és
Rákóczi Ferenc még mindig uralkodik Magyar- és Erdélyországokban.
A vándorló erre elnevette magát.
– A bujdosó, a ki itt előttetek ül, senki más, mint Rákóczi Ferenc.
A derék barátok persze nem nagyon adtak hitelt ennek a beszédnek.
Igen csóválgatták a fejüket, a mig az éjjel folyamán megérkezett a
fejedelem kisérete, néhány válogatott kuruc vitéz, a kik menekülésközben
valahol Késmárk táján verekedtek labanc-katonákkal.
Csupa párducbőrkacagányos, sárgacsizmás vitéz, a kiknek vékony kis
bajuszuk hetykén fel volt pederve és a szemük sötéten lobogott.
A vitézek között volt egy olyan is, a melyik a fuvószerszámot kezelte.
Ez keresztbevetett lábbal a földre ült a medvebőr-kanapé mellett, a
melyen a fejedelem hevert és halkan fujdogálni kezdte…
Valami véletlen folytán a fuvó-hangszer ott maradott a kolostorban, a
mikor az éji vendégek hajnalhasadáskor tovább mentek.
Rákóczi Ferenc hálából évek mulva egy szekér bort küldött a
vendégszerető barátoknak hegyaljai pincéjéből, a mely bort a barátok
békésen elfogyasztottak.
Azonkivül mindig akadt valaki, a ki a régi szerszámot meg tudta
szólaltatni, hol egy fráter, hol egy páter, – a tárogatón kivül másféle
zenét nem igen hallottak a lipovnicai kolostorban.
Most is azt fujta a szőke szakállu barát és már mint ilyenkor szokás, a
kezek ökölbe szorultak, az arcok kipirultak és a szemek felragyogtak.
– Más világ van, – sóhajtott a perjel. – Hagyj föl a muzsikával.
Riminszky, a ki eddig nem igen avatkozott a dologba, most öklével az
asztalra csapott:
– Tiz akó bort küldök a kolostornak, mert, becsületemre, megérdemlitek.
A legöregebb fráter – volt valami kilencvenesztendős – ilyen alkalmakkor
el szokta hagyni a kapufülkét. Ugyan, csak nem jut eszébe a szepesi
püspöknek éppen erre járni?
Ott ült az öreg és reszkető fejjel bólongatott a melódiákra, a melyek az
ölesvastagságu falak között felhangzottak. A poharat sem vetette meg
ezenközben s egyszer Riminszky ur füléig hajolva igy talált szólani:
– Mi ugyan csupán Istennek egyszerü szolgái vagyunk itt Lipovnicán, de
az országut erre elviszen és mindent tudunk, a mi a környéken történik.
– Mi történik, tisztelendő testvér? – kérdezte Riminszky.
A vén fráter öreg szemével hamiskásan hunyoritott.
– No, a nizsderi várban is történik néha valami! Ha nem csal
horoszkópom, lovad éppen a nizsderi magaslatokról érkezett ide veled…
Riminszky ur, – mert hiszen nem tagadhatta, – beleegyezőleg bólintott.
– A napokban, – folytatta a vén barát, – a régi kalitkából egy madárka
röppent ki. Erre járt Lipovnica felé, a midőn a kolostorban éppen Ave
Máriát harangoztak. Egy kis madárka jött Nizsder felől és az országut
néptelen és elhagyott volt.
Riminszky visszafojtott lélekzettel hallgatott.
A vén barát megnedvesitette öreg ajkát. A bornak egy részét bizony már
csupán nyelvével kellett összeszedegetni ajkai körül, a hová az kifolyt.
Csettintett a nyelvével s igy folytatta:
– A kapu alatt éppen Fintor a podolini susztermester melegitette belső
részeit, mert megfázott a hosszu utban. Ott kocintgattam vele e szent
kolostor nevében, a mikor a madárka az országuton közeledett. Sárga
vászonruha volt rajta és uszályát fölemelte kezével, a mint sietve
lépegetett.
– Nos? – kérdezte Riminszky és eltolta a poharát.
– Erre jött és megállott a kolostor előtt. Mint mikor a lengyel urak
hushagyó keddjén bolondos ruhákba öltözködve szánkáznak vagy lovagolnak
errefelé, olyanféle maskurája volt a leányzónak, még mondtam is neki:
hushagyó messze van, galambom.
Riminszky türelmetlenül intett:
– Mindegy az.
– Fehér, lisztes paróka a fején, a lábán aranysarku cipő. Szuhinka, a
lőcsei gyolcsos, a ki éppen itt etetett a kolostor előtt, ugy
rámeresztette a szemét, hogy szinte kipottyant a szeme. Mert különben
igen takaros fehércseléd volt.
– Mindegy az, – türelmetlenkedett Riminszky.
De észrevette, hogy bolondot mondott, azért hozzátette:
– Azaz, hogy nem egészen mindegy. Meséld tovább, fráter, merre ment az
aranycipős kisasszony?
– Bizony az nem messzire ment, csak a kőpadig, a mely a kolostor előtt
van, ott fáradtan leroskadt, mintha messzi utról jött volna. Szuhinka
uram nyomban beszélgetésbe eredt vele, magam is oda-odafigyeltem, mert
más gondom nem igen volt akkor.
– Honnan jösz? – kérdezte Szuhinka uram a maskarás kisasszonytól.
– Szolgálatban voltam idáig, de az urnőm elkergetett.
Szuhinka uram csóválta a fejét.
– Ejnye, ejnye, hát aztán ebben a ruhában szolgáltál?
– Ebben, – felelt a kisasszonyka. – Mert az urnőm igy szerette.
– Hát mostan hová mégy? – kérdezte Szuhinka.
– Toporcra mennék, mert ott van egy öreg néném.
– Hát akkor ülj föl a szekeremre, éppen arra megyek.
– Nem sokára el is indultak. Szuhinka uram a kisasszonykára teritett egy
vastag pokrócot, aztán elmentek. Sokáig nevettem magamban, hogy
aranysarku cipőben volt szolgálatban a kisasszony.
Riminszky elgondolkozott.
– Ismerem azt a fránya Szuhinkát, – mormogta, – szép leánynak,
menyecskének mindig szivesen ad helyet a szekerén.
Nem igen izlett neki a bor többé, a tárogatót se hallgatta már szivesen,
csakhamar elbucsuzott a vendégszerető kolostortól és lovára ült.
Lipovnicáról Cservenka felé vette az utját.
Ott a falusi csárdában hallotta, hogy a Szuhinka vásáros szekere erre
járt és a szekeren ott ült a pokrócba burkolt leány. Szuhinka szokás
szerint megpihent a korcsmában és vöröshagymát evett, hozzá pálinkát
ivott.
Mizsonyai Pál, a korcsmáros észrevette a leányt a szekéren.
– Szép portékát árulnak a krakkói vásáron, – mondta évődve. – Nagyon
ügyes emberek az ottani mézeskalácsosok, hogy ilyen helyre babákat
csinálnak.
Szuhinka uram vállat vont és nem igen felelt.
Mizsonyai tovább évődött.
– Csak arra vagyok kiváncsi, hogy kinek vette Szuhinka uram ezt a
kékszemü mézesbabát. Magának-e, vagy másnak?
Szuhinka lustán vállat vont.
– Nekem van otthon feleségem. Mit csinálnék a mézesbabával?
Látszott rajta, hogy igen nagyon sajnálja, hogy otthon felesége van.
Riminszkyt lehangolták a Cservenkán hallott hirek. A macska tudja,
miért, legjoban azt szerette volna hallani, hogy a lőcsei gyolcsos
eltörte közben a lábát.
Estére érkeztek Primókára, a mint Riminszky később megtudta. Szuhinka
mindenáron tovább akart utazni, mert holdvilágos éjszaka volt, de
fölhagyott szándékával, a mikor meghallotta, hogy a napokban erre felé
látták csavarogni Jánosikot, a havasi rablót.
– No, akkor itt maradunk, – dörmögte a leánynak, – mert se a portékámat,
se téged nem szivesen adlak a Jánosik fogára.
A leányka a korcsmáros feleségével aludt, mig Szuhinka uram a szekerén
maradt és szokása szerint egész éjjel fűtyülgetett. Mondják, hogy
álmában éppen ugy fütyült, mint ébren. Igy nem igen lehetett sohasem
tudni, hogy mikor alszik az élelmes kalmár.
Hajnalban már utra keltek. A nagy szekér tovagurult a primókai mély
hegyi uton.
A vizsnyai vendégfogadóban, a mely körül három országut keresztezi
egymást, délfelé érkezett Szuhinka uram a szekerével. Éppen egy csomó
lengyel és szepesi gyolcsos tanyázott az ivóban. Vásárokról jöttek,
vásárokra mentek: nagy volt a kedvük, a pohár feneke sürün kopogott az
ivó asztalán.
Szuhinkának nagyon megörültek.
A lőcsei gyolcsosnak mindig volt valami vidám tréfa, pajkos bolondság a
tüszőjében. Ancsurkát a szekéren hagyta a nagy vasládák között és
meghagyta neki, ha egy tejszemü embert lát a szekér körül ólálkodni,
akkor lármát csapjon, mert a tejszemü ember senki más, mint a hires
Jánosik, vásárosok fosztogatója.
Mi történt, mi nem történt az ivóban, azt nem igen kell hosszadalmasan
elmondani. A lengyel és szepesi gyolcsosok nagyon megörültek egymásnak.
Ölelkeztek, csókolóztak és iddogáltak. Özvegy Susákné, a fogadó
tulajdonosa egy öles termetü asszonyság, egymásután hordta ki az ivóból
a végképpen elázott vendégeket. A szinben szalma volt a földre szórva,
odafektette az ital legyőzöttjeit. A legutolsók között volt Szuhinka
uram is.
Midőn egy-két óra mulva magához tért, a szekerét megtalálta, de a
szekérről hiányzott az aranycipős kisasszonyka.
Riminszky izgatottan hallgatta a történetet:
– Nos, elment magától, vagy elvitte valaki? Mit gondolsz Susákné?
Susákné a Riminszky arcába nézett:
– Én eddig nem gondoltam semmit. De most már azt gondolom, hogy a ki
után ilyen nagyságos ur tudakozódik, mint te vagy Riminszky ur, annak
bizvást lehet aranyból a cipellője sarka.
– Ne bolondozz – felelt csendesen Riminszky. – Öreg legény vagyok már.
Tisztára annyi az egész, hogy megigértem valakinek, hogy nem hagyom el
ezt az árva gyereket… Gondolkozz, Susákné, nem bánod meg, hogy hová
lehetett az a kisasszonyka?
A termetes asszonyság összeráncolta a homlokát.
– Sok ember megfordult itt. Honnan a manóból tudnám én valamennyinek a
szándékát? Egyik jó szándékkal van, a másik rossz szándékkal. Még az is
meglehet, hogy valaki ellopta a kisasszonyt. Igen értékes kék szeme
volt, a mint egy pillanatra láttam. Legalább is annyit ér a szeme,
mintha rubintból lett volna.
Riminszky rosszkedvüen hallgatta ezt a beszédet.
Estére, a mikor Podolinba ért, már olyan haragos volt, hogy kezében
maradt a szobájának a kilincse, a midőn oda benyitott.
Az öreg Mik, a ki gazdája körül forgolódott, felemelte a földről az
eltört kilincset és megnyugtatólag mondta:
– Nem baj az, nemzetes uram. Reggelre ujra a helyén lesz a kilincs. Még
pedig olyanformán lesz a helyén, hogy onnan többé le nem törheted.
Riminszky a medvebőrre dobta magát és valami különös ellágyulással nézte
az öreg szolgát, a ki csizmájába kapaszkodott.
– Tudod-e, mi történt, öreg Mik? Nyisd ki a füled, öreg! Ellopták a kis
Ancsurkát.
Mik eleresztette a csizmát és a szája tátva maradt.
– Kinek kellett a mi Ancsurkánk? – kérdezte nagy megilletődéssel. –
Ugyan kinek fájt rá a foga?
– Mit tudom én, – dörmögte Riminszky. – Csak annyi bizonyos, hogy nyoma
veszett… Öreg Mik, kedves szolgám, tudnál-e lóra ülni, mint hajdanában?
– Hogyne, uram, hogyne.
– Ülj hát lóra. Az éjjel holdvilágos, el nem tévesztheted az utat.
Nyargalj Toporcra és keresd fel az öreg Marczinkánét. Ha nála nincsen
Ancsurka, akkor már sehol sincs. Akkor már elveszett. Örökre. Elvitte
magával valamely lengyel gyolcsos, vagy ellopták a vándorlók. Valaki
magával hurcolta, mert hisz szép volt a szeme.
Az öreg Mik mély felindulással bólongatott fejével:
– Hallottam magam is valamikor, hogy szép leányokat szokásos ellopni,
elhurcolni idegen országokba, a hol eladják őket. Némelyikért annyi kiló
aranyat adnak, a mennyit nyom. Vajjon ez történt volna a mi
Ancsurkánkkal is?
– Ülj lóra, Mik, és járj gyorsan. Köss sarkantyut a csizmádra, hever
elég rozsdás sarkantyu a kamarában.
Az öreg Miknek már nem kellett ismételni a parancsot…
*
Hajnalodott, a mikor lódobogás hallatszott lenn a piacon.
Riminszky ur nem igen aludt, gyorsan az ablakhoz lépett és felnyitotta
azt. A holdvilágos térségen nyargalva jött a fehérszakállu Mik és
mögötte a nyeregben ott ült Ancsurka. Hosszu uszályos ruhája lobogott
utána és aranyos cipőjén megreszketett a holdsugár.
Riminszky ur a következő percben odalenn volt az utcán. Két karjával
leemelte Ancsurkát a nyeregből. Szólni nem igen tudott mindjárt. Csak
nézte a leány fehér arcát, tündöklő szemét.
Az öreg Mik a földre zörrent és nagy komolysággal jelentette:
– A kisasszonyt Toporcon megtaláltam és legjobbnak tartottam mindjárt
magammal hozni.
Riminszky ur hálásan veregette meg az öreg Mik hátát.
– Derék ember vagy Mik. Mondd, mivel jutalmazzam meg hüségedet? –
kérdezte Riminszky ur.
Mik a csizmája orrára nézett, mintha attól kérne tanácsot. Aztán
csendesen mondotta:
– A zárak és lakatok a házban mind a régiek. Ideje volna már ujakkal
felcserélni a régi holmikat.
– Cseréld fel, öreg Mik, annyiszor cseréld, a hányszor akarod.
– Köszönöm uram, – felelt a vén szolga.
– Jer, Ancsurka, jer, – szólt Riminszky a leányhoz. – Többé soha sem
engedlek el magamtól.
Felvitte az emeletre és ott a legnagyobb székbe leültette, a mely
széknek piros bársonyból volt az ülése és a lábai aranyozott
oroszlánkarmokban végződtek s a legenda szerint eddig benne csupán
lengyel vojvodák ültek, nem pedig elveszett és megtalált tót leánykák.
– Ülj itt Ancsurka és ha kedved tartja, soha se is kelj föl innen. Annyi
szolgálóleányod lesz, a hány ujjad van és mindnek te parancsolhatsz.
Ancsurka tágranyitott szemmel hallgatott.
– Selyemből, bársonyból lesz a ruhád és szinaranyból a papucsod. Mindent
megkapsz, a mit szád, szemed kiván. Csak itt kell maradnod mindig.
Ancsurka azt hitte, hogy álmodik. Lehajtotta a fejét és titkon megcsipte
a karját. Ébren volt, valóság mindaz, a mit hallott…
Későbben Riminszky ur még azt is megkérdezte, hogy hová lett Ancsurka a
gyolcsos szekérről.
– Eluntam várni a gazdát, – felelt egyszerüen Ancsurka – és gyalog
folytattam utamat Toporc felé.
– És nem bántott senki utközben?
– Bántani nem bántottak. Csak az emberek olyan furcsán néztek reám, mint
egy kisértetre. A falusi gyerekek utánam szaladtak, a kutyák megugattak.
Marczinkáné egy darabig nem akart beengedni a házába. Be furcsa maskara
vagy, – mondogatta mindig. Pedig nekem nagyon tetszett a ruhám.
Még mindig az a sárga bársony lovaglóruha volt rajta, a melyet a
nizsderi várban viselt. Riminszky ur hallgatva nézte és nagyon
kimelegedett. A következő percben lehajolt és megcsókolta az Ancsurka
kezét.
A mire Ancsurkának vérvörös lett az arca.


X. FEJEZET. _A kisértet megjelen._
A ki Podolinban azelőtt ismerte a Riminszky-házat, ugyancsak
elbámulhatott, ha utja véletlenül rövid időn belül arra vitte és az ódon
háznak nyomát kereste.
Mintha mindenestül elnyelte volna a föld a vén portát, a hol hajdanában
a „vajdák“ laktak, ivással és egyéb nemes időtöltéssel várakozván az
időre, a mig vagy itt e földön, vagy a másik világon visszanyerik vajdai
méltóságukat. Mert a vajdaság bizonyos volt. Az egyik Riminszky –
valamikor – sok pénzt költött arra, hogy valami lázadás-félét csináljon
odaát Lengyelországban. A lázadást vérbe fojtották, némely
békétlenkedőket fölakasztottak… Riminszky állitólag igy szólott volna
akkor:
– Nem baj, barátaim. A másvilágon folytatjuk a háborut. Odaát talán
győzedelmeskedik az igazság.
Megnyugodtak-e ebben azok, a kik nyakukban hurokkal lépték át a
másvilági ösvényt, – nem tudatik. A legendák rendesen elhanyagolják az
efféle részlet-dolgokat.
Tehát a vajdák régi tanyáját elnyelte a föld és helyébe egy mosolygó,
vidám házikót épitettek szorgalmas kezek. Azaz talán a falak
megmaradtak, csak a régi szinüket váltották föl mással. Azelőtt komor
zöldek voltak, most rózsaszinüek lettek. A tetőről leverték a mohos
zsindelyt és helyébe tarka, sokszinü zsindelyt raktak. Az uj kapun
rézkilincs ragyogott, a melyet egy görbelábu öreg ember sürün
fényesitett. És az ablakokból a zordon vasrácsok helyett vidámságot
jelentő világos függönyök nevettek ki.
A mig az ódon ház igy megifjodott, Riminszky ur se maradt tétlenül.
Elutazott Podolinból és mikor visszajött, a szomszédjai is alig ismerték
meg. A haja megfeketedett, a bajusza gácsérformáju lett és az arca
piros, mint a rózsa.
– Ördöngős Riminszkyje – mondogatták a podoliniak. – Néhány esztendőt
eltett annak idején az ifjuságából, hogy elővehesse, ha szüksége lesz
rá.
Hová tette Riminszky az ifju esztendőket és honnan vette olyan hirtelen
elő, arra talán a naiv podoliniakon kivül mindenki tudott volna felelni.
Valamely ügyes borbély officinájából vette elő a megtakaritott
ifjuságot.
Midőn Ancsurka látogatására ment Lőcsére, a hol egy egész házat bérelt
ki a leánynak és öreg nénikéjének, a honnan majd illendő módon
elhozhassa feleségének, négy fehér lovat fogatott a kocsijába és a bakra
zsinóros, kardos huszár ült.
– A püspök se járhat másképpen, pedig a püspöknek talán még Riminszkynél
is több báránya van – mondták a podoliniak.
Mire Fintor uram, a sánta suszter nyomban megfelelt:
– A püspöknek lehet több báránya, de nem mindegyik báránynak van gyapja.
A mi bizony igaz lehet, tekintve a szegény szepesi egyházmegyét.
Riminszky szakitott az európai viselettel. Szárnyas kabátban,
kürtőkalapban, lakktopánkában mindenkit láthat Ancsurka. De ugyan van-e
Lőcsén olyan valaki, a ki zöld szattyáncsizmát hord a lábán és minden
lépésénél finoman muzsikál az ezüstsarkantyu? De még zöld mentét,
aranynyal gazdagon kihányva, kócsagtollas föveget se hord minden ember.
A mikor üveges hintóján végigrobogott a kis falukon, a tótok lekapták a
kalapjukat. Azt hitték, hogy maga a király jár közöttük, vagy legalább
is annak a helytartója.
A kik ismerősebbek voltak a dolgokkal, szájukkal csettintve magyarázták:
– Nem született még olyan tót leány a világon, mint Prihoda Anna. A Szüz
Mária vigyázott reá a bölcsőjében, az vezette a kezénél fogva későbben
is. Azért nem volt szüksége Prihoda Annának az édesanyjára. Mária azt
mondta neki: „Eregy pihenni te szegény tótasszony, eleget dolgoztál,
kapáltál már; majd én vigyázok az árvádra.“ És a kire Mária vigyáz,
Riminszkyhez adja feleségül.
Mások nem ebből a szempontból fogták fel a dolgot.
– Bolond ez a Riminszky, az Isten elvette az eszét. Minek neki Prihoda
Anna? Egy egész vármegye minden szép leánya a felesége lehetett volna, ő
pedig kiválaszt magának egyet. Majd megunja, majd eldobja… A legszebb
bocskorból is rongy lesz valamikor. Hogyan vesz akkor Riminszky uj
bocskort?
De hát ezek a beszédek nem jutottak a Riminszky fülébe. Járta üveges
hintóján Lőcse és Podolin között az országutat. A mezőkön mindenütt
sárga virág nyilott, a réteken sárgaszoknyás tót leányok dolgoztak.
Össze lehetett téveszteni a tót leányokat a virágokkal.
A lőcseiek is nagyon büszkék voltak, hogy olyan igen nagy ur éppen az ő
városukat választja ki, hogy onnan asszonyt vigyen. Hiába, jó izlése van
annak a Riminszkynek. Tudja, hogy a lőcsei leányok mind szépek,
dolgosak, erkölcsösek. Hogyha a három tulajdonság közül csak egyik is
ráragad a kis menyasszonyra, – már pedig valamelyik csak ráragad, hisz