A nagy év - 10

elől kerestek ott menhelyet, különben a zord éjszakában megfagyott volna
valamennyi. Gyönyörü halvány rózsaszinü vörösbegy volt minden madár. Vad
madár s mintha még se félt volna tőlünk. A hideg és az éhség már
elsanyarta őket. Apám behozott egy fél szakasztókosárnyi kendermagot, az
ablakot kinyitotta, a sok madár szinte bedőlt a szobába s a padlón
szétöntött magot mohón ette.
Ugyanennyi efféle madár menekült be a méhesbe is ez éjszakán. Azért nem
feledem el e napot, mert e tünetet életemben máskor soha nem láttam.
E napon, az 1849-ik ujév napján apám szokatlan lódobogást hall az utcza
felől. Ültéből fölkel, leteszi pipáját s kimegy az utczaszinre. Kapunk
nem volt; – a ház előtt s az udvar bejáratánál áll vagy husz-huszonöt
lovas.
Fehér ló mind s fehér lovakon fehér emberek! A kisértetek világából
jönnek.
Minden ló a füle hegyétől farka végéig tele dérrel-fagygyal, zuzmarával.
A ló minden bajuszszála, minden szempillaszőre jégcsap. Maguk az emberek
torzonborz, mesebeli alakok. Csákójuk, bajuszuk, szemöldökük hó és dér.
Mentéjük szőre földuzzadva, a mint a fagy és förgeteg megtömte,
telerakta hópehelylyel.
Apám elbámul s pillanatig szóhoz se jut. Jól látja, kard van az emberek
oldalán, sarkantyu csizmájukon. Ezek ugyan huszárok. De ősz emberek,
roskadt fehér lovakon, hogy lehetnek huszárok!
Az egyik zuzmarás ősz ember kezdi a szót.
– Adjon isten jó napot! A miénk ugyan kutyának való. Micsoda falu ez,
uram?
– Mező-Szent-György. Honnan jönnek kendtek?
– Csak az ütközetből. Megcsufolt bennünket a német Mórnál. Eltévedtünk.
Azóta nem szálltunk le a lóról.
Apám elborzadt. Mór oda hozzánk messze van. A boldogtalan vitézek Bodajk
és Moha felé menekültek. A téli est rájuk szakadt. A Sárviz völgyén
irányt vesztettek. Egész éjjel kóboroltak. A hóban, ködben, fagyban,
fehér sötétségben nem vették észre a közbeeső falvakat. A pusztákon,
embernemlakta helyeken csakugyan nem lehetett megállni s a lóról
leszállani.
Odanéz a lovakra. A lovak vékonya beesett. Hasuk alig van. A terhelő
csak ugy lóg a hasuk alatt. A nyereg inog-binog, csuszkál. A lovak
lehajtják fejüket.
Ember és ló – mit szenvedhettek 24 óra alatt!
Apám szeméből kicsordult a köny. Pedig kemény ember volt.
De nyomban ránk rivallt, a kik ott bámészkodtunk a tornácz végén a háta
mögött.
– Hozzátok ki hamar a pálinkát, meg a nagy csutorát!
A pálinka pintes üveggel; a nagy csutorában magaszürte erős
balatonfüredi uj bor. Maga vitte oda a huszárokhoz.
– Először is igyatok egyet, fiaim. Azután kerüljetek beljebb!
Már akkor volt ott egy csomó ácsorgó legény a közeli szomszédokból. Apám
rájuk rivallt:
– Ne tátsd a szádat kölyök, hanem csutakra! Minden ló mellett ott legyen
egy közületek!
Bizony a huszárokat csaknem ugy kellett a lóról lesegiteni. S azután is
a legtöbbje nem tudott fölegyenesedni. A kegyetlen hideg és az éhség
elgyalázta őket, térdük összezsugorodott. Órányi időbe telt, mig ép
kéz-láb ember lett belőlük.
Lett.
Ettek, ittak, fölmelegedtek, lábra álltak. S a mikor azt is látták, hogy
lovuk se pusztult el s a kidörzsölés s jártatás után jó étvágygyal
ropogtatja a szénát, még jókedvre is kerekedtek.
Elmondták végzetüket.
A Württemberg-huszárezredhez tartoznak, Mórnál tűzben voltak, a csatát
mi vesztettük el.
Valami most jött kósza hir után apám azt mondta nekik:
– Azt beszélik, hogy a Württemberg-huszárokat mind elfogták.
Az őrmester szájában már füstölt a pipa. De a pipát se vette ki a
szájából, csak ugy felelt e szóra csöndesen, de büszkén:
– Hogy lehet a Württemberg-huszárról ilyet elhinni. Csak azt lehet mi
közülünk elfogni, a ki előbb már meghal a mezőn. Még azt se mindig.
– Volt-e nagy veszteségtek?
– Volt. Századparancsnokunk elesett, de előbb levágott egy vasasnémetet.
– Ki volt az a parancsnok?
– Kun Béla hadnagy.
* * *
Ekkor hallottam nevét először. De gyerek voltam. Nevet, történetet, még
a huszárokat is jószerével elfeledtem.
Vitéz volt, hős volt, meghalt a csatában. Katonadolog, mindennapi eset.
Életében nem ismertem. Ismeretlen vitéznek zöld fű terem sirján, feledés
boritja emlékezetét.
* * *
Tizennégy év mulva elvégeztem az akadémiát s patvarista lettem. Veszprém
városában telepedtem meg. Tanulótársam és jóbarátom lakott ott: Ányos
Pál. A hires költőnek, a pálos barátnak, Ányos Pálnak az unokaöccse.
Most is élő ember.
Nevenapját ünnepeltük. Ifjak voltunk. Jó kedvvel és nagy zajjal voltunk.
Nekünk állt a világ.
Zajos mulatságunk közben nyilik az ajtó s uj vendég lép be.
Alacsony termet, sovány alak. Divatos szabásu, de viseltes fekete
ruhában. Kemény, pattogó lépésekkel jön előre. Föltartott fejjel,
nyugodtan és tájékozottan, mintha otthon volna. A házi kisasszonynyal
kezet fog, őt már ismeri s azután hozzánk fordul.
– Jó estét fiuk! Kun Béla vagyok!
Hallottuk is, nem is a nevét, de a neve semmi feltünést nem keltett. Sőt
első pillanatra még alakja se. Eddig nem ismertük. Valami falusi
jegyzőt, vagy a Bakonyon tulról, vagy Somlyó vidékéről valami falujához
ragadt kis nemes birtokos atyánkfiát sejthettük benne. Nemes atyánkfiát
annálfogva, mert első szava már rokoni bizalmassággal hangzott felénk.
Hanem arcza: az különös volt. Minél tovább néztem: szemem annál jobban
rátapadt. A lelkem is. Torzképet és istenarczot láttam benne egyszerre.
Csodálatos fenséget, melyet porral, szeméttel boritott be a vihar.
Mintha az ősregék valamely hősi látását láttam volna elevenen, a köznapi
élet harczában megfakulva.
Bátor férfiarcz. Sohase láttam még arczot, mely jobban hasonlitott volna
a saséhoz. De nem a vércséhez, nem a sólyomhoz, nem az ölyvhöz s a
sasok, kányák, héják, keselyük, rárók bármely fajához. Mindezek arczán a
bátorság és szilaj harczi kedv mellett ott van még a ravaszság is. Az ő
arcza olyan volt, mint a Gypaëtus barbatusé, a keselyük királyáé, a
melyből egy-egy országban csak egy-két család él. A rettenthetlen
bátorság megvan ennek arczán is, de a ravaszság nincs meg. Azt a szelid
komolyság s a büszkeség nélkül való nyugodt önérzet pótolja.
Ki lehet ez? Mi e férfi multja? Mi ennek jelleme?
Arczának szine naptól barna, szeplőtől foltos, szennyes és sötétfakó.
Semmi pirosság rajta. Ajkait félig szintelen barna bajusza födi. Az
egész arcz mintha mohával volna benőve. Még homloka is, még orra is.
Csak sötét szemei tiszták. De ezek szilaj bátorsággal és szelid
fönséggel villognak. Életkora lehet harminczöt év is, lehet ötven év is.
Csak gyors, szabályos és katonás mozdulatai bizonyitják, hogy inkább
harminczöt év.
Ez volt Kun Béla, a kiről a huszár azt mondta apámnak, hogy a móri
csatában elesett.
Harmincz év előtt halt meg. Hű és jó barátom volt első találkozásunk
óta. Mikor meghalt, csak én emlékeztem meg róla. A mit akkor irtam, most
fölelevenitem nagyjából. Ime ez.
* * *
Meghalt, eltemették. Emléket nem állitottak neki. Nevét a nemzet nem
ismeri. Néhány rokon, néhány jó barát s néhány öreg bajtárs emlékezik
még életéről, melynek hamar vége lett s dicsőségéről, melynek nem lesz
vége soha.
Kun Béla. Ez volt a neve. Apja Kun József, Veszprémvármegyének volt
alispánja. Szelid kedélyü, csendes vidámságu, jó öreg táblabiró a régi
időkből. Mintha most is látnám a zöld asztal mellett, a mint kiváncsi
mosolylyal hallgatja a jegyző előadását tolvajokról, szegény
legényekről, verekedő fiatalokról.
Nem volt nagy birtoka, de volt több gyermeke. A Bakony nyugati oldalán,
Gyepesen volt néhány száz hold földje, erdeje, legelője. Ez bizony egy
embernek, egy családnak is szüken nyujtott jóllétet, uraságot. Hátha
többfelé kell majd osztani. Magam is jártam ősi kuriájában. Fala omlott,
palánkja romlott, teteje foszlott, még gyümölcsöse is aggóban,
kiveszőben. Csak neki lesz jó, mig él, az öreg alispánnak.
Béla fiát prókátornak, szolgabirónak, tisztességes közhivatalnoknak
szánta. De hiába szánta. Vad volt a fia, mint a hegyi patak, melynek
partjain szeretett csatangolni a Bakony árnyas ligeteiben. A patak maga
ássa medrét és a fiu maga teremté meg az életpályát. Magunkfajta
közönséges emberré nem tudta őt tenni még az anyának szeretete sem.
Pedig milyen anya volt az! A legjobb és legszebb asszony a világon.
Szépsége csoda volt. Olyan szépségről a művészek teremtő képzete se
álmodott. A veszprémi püspökök valamelyike, Kopácsy vagy gróf Zichy,
hires művészszel lefestette madonnának. Fiatal koromban még ott volt
János püspök rezidencziájában. Ugy hiszem most is ott van. Olyan arczot
nem lehet elfeledni.
Ő se birt Béla fiával.
Tizenkilencz éves volt, mikor a függetlenségi harczot megkezdettük. Még
gyermek volt, még bajusza is alig kezdett pelyhedzeni, még oly könnyen
elkelt volna játszótársnak fiuk között, lányok között.
Hiszen játék is volt egész élete. Játék a sorssal. Játékszerei a kard, a
harczi ló, az ágyu, a háboru és saját élete. Különbséget nem tett
köztük. Egyiket csak ugy szerette, mint a másikat. Talán mégis életével
játszott legjobban.
Mikor a harcz kiütött, a családnak minden erőteljes férfitagja felajánlá
szolgálatát a hazának, vérét a csatatérnek. Kun Sándor és Kun Géza már
férfiak valának s szinte röstelkedve gondoltak arra, hogy Béla, a
gyerkőcz is velük megy egy sorba. Megállta a helyét valamennyi. Bátor
volt mind a három, a hősök sorába emelkedett Kun Géza is, de a
gyerkőczéből a mesék csodás hőse lőn, a kinél nagyobb nem volt még soha.
Csak ketten maradtak otthon a Kunokból. Az öreg táblabiró és serdülni
kezdő Aladár fia.
Kun Sándor és Kun Géza sokáig éltek. Az egyik osztotta az igazságot a
király nevében, a másik szántott, vetett, kertészkedett saját falujában.
A gyerkőcze régen alszik a temetőben.

II.
(A móri csata. – Wallmoden-ezred. – Kun Béla rohamot intéz az ezred
ellen. – Levágja az ezredest. – Sebjeiből kiépül. – Barátsága az orosz
tisztekkel.)
Első nagy csatája a móri volt.
Vonult a magyar sereg visszafelé. Kicsiny is volt, ujoncz is volt. Jött
ellene, jött utána Windischgrätz herczeg osztrák fővezér győzelemhez
szokott rettentő hadával.
Utolsó napja volt az esztendőnek. Kegyetlen hideg idő, mintha már az is
ellensége lett volna a fegyvertelen, ruhátlan honvéd-hadseregnek.
A csata előtti napon Mórott pihenőt tartott a honvéd. Kun Béla már akkor
tiszt volt a württembergi huszároknál. Két csonka századból állt ez a
huszárság.
Egy jó öreg móri lakoshoz volt beszállásolva. Sváb volt az istenadta.
Ajka egy szót se tudott magyarul, de a szive egy szót se tudott németül.
Valahányszor a jó öreg német és istenfélő felesége ránéztek a fiatal
hadnagyra: mindannyiszor kicsordult szemeikből a köny. Hogy ennek a
gyermeknek ily fiatalon kell meghalni.
Az ellenséges hadsereg jobb szárnya meglepte a honvéd hadsereget.
Perczel Mór volt e sereg vezére. Talán jobb lett volna neki csatát nem
állani, de ő megállta azt.
A koczka gyorsan eldőlt. A tulnyomó ellenség fegyelmezett s harczedzett
csapataival pár óra alatt szétszórta a meglepett honvédeket. Szét is
szórta, el is tiporta.
Az ellenségnek egész lovasezrede robogott előre, hogy a menekvőket
elfogja vagy lekaszabolja. A Wallmoden vértes-ezred volt ez. Teljes
számban, teljes erőben. Vértje, sisakja, fegyvere csak ugy villogott a
napnak és a hónak fényében. Vitéz őrnagya gróf Schaffgotsche Rudolf
Gotthard ott száguldott ezrede élén. Kezében suhogott hosszu nehéz
kardja. Bátor katonának, hires vivónak hirében állt.
Kun Béláé volt a feladat: fedezni a visszavonulást s fentartani és
visszaverni a vértes-ezred rohamát. Százötven Württemberg-huszárral
kilenczszáz Wallmoden-vértes ellen.
Élére állt a gyerkőczhadnagy a legénységnek és saját lelkét szerette
volna a huszárba átönteni. Rohamot parancsolt ő is. Másként a vértes
pillanat alatt eltiporja a huszárt.
De a huszárnak nem volt kedve a rohamra. Se magát, se lovát nem tartotta
elég erősnek az összecsapásra. Megmordult a huszár.
– A mi nem lehet, nem lehet, vitéz hadnagy uram!
S megforditotta a kantárszárat.
– Ide nézzetek hát! – kiáltá az ifju hadnagy. – Igy kell meghalni a
katonának!
Többet aztán nem is szólt. Keserü elszánással neki forditá lovát az
ellenséges lovasság rohanó érczfalának.
Az egyik oldalon egyetlen lovag. A másik oldalon kilenczszáz. Mint mikor
a vékony villámsugár nekiront a felhők fekete végtelen tömegének.
Az ifju hadnagy kiválasztá az ellenség parancsnokát. Gróf Schaffgotsche
termetre óriás, erőre hatalmas a gyerkőcz mellett.
Csak egyetlen szempillantásig tartott a harcz. Az ellenség parancsnoka
holtan bukott lova alá. Az ifju huszár kardja kettéhasitotta sisakját
is, koponyáját is.
De abban a pillanatban a gyerkőczét száz rohanó lónak vaskörme tiporta
le.
Vége volt a harcznak. A csatatér felett a szilaj, fagyasztó förgeteg
lett urrá. A holtakat és a haldoklókat eltakarta a fehér hó és a fekete
éjszaka.
Mielőtt leszállt volna az est, gróf Schaffgotschenak hű katonaszolgája
elment megkeresni urának holttestét. Megtalálta. A holttest mellett
feküdt Kun Béla is lovastul. Nem mozdult egyik sem. De Kun Béla kezében
akkor is ott volt a véres kard.
Sirt a hű katonaszolga. Siratta urát és őrnagyát. A mint meglátta az
ifju huszártiszt holttestét, bánatos dühében előrántotta pisztolyát.
– Ez a kutya ölte meg az én uramat!
S mellbe lőtte a huszártisztet. De az nem tudott már a lövésről semmit.
Kisujja se mozdult meg rá.
* * *
Hogy történt ez a jelenet? Miként eshetett az meg, hogy az ifju hadnagy
levágta a vitéz őrnagyot egész rohanó ezredének élén és szemeláttára?
Volt egy képviselőtársunk régebben: gróf Nugent Artur. Ugy gondolom,
Nugent Laval irlandi grófnak s osztrák altábornagynak fia. Horvátország
küldte országgyülésünkre. A pártkörben véletlenül szóba jött, hogy a
móri csatában mint fiatal tiszt ő is részt vett. Természetesen ellenünk
az osztrák hadsereg sorai közt.
Két esetre határozottan emlékezett. Tisza László és Kun Béla esetére.
Tisza László is hősi viadal közben kapta halálos sebeit. Isteni csoda
volt fölépülése. A csatamezőn vére hullása közben kérte meg Nugent
osztrák hadnagyot, hogy Pesten keresse fel menyasszonyát s adja hirül
neki, hogy él s ha meghal, utolsó szava áldása lesz menyasszonyára.
Nugent lovagias pontossággal és hűséggel teljesitette Tisza László
kérését.
Kun Béla esetéről különösen is kikérdeztem.
A halálos rohamnak szemtanuja volt. Egyetlen vitéz egész ezred ellen. Az
osztrák hadsereg tisztjei bámulva, elképedve, később rajongva beszéltek
maguk közt erről. A hadak története nem is ismer ilyet többet. Százan is
megnézték az elesett hőst, a mint holt mereven feküdt mozdulatlanul a
hóban. Körülötte a paripák lába által felturt hó véresen.
Azután tanácskoztak: miként érhette halálos csapás Schaffgotsche
őrnagyot.
Rettenetes vágás volt az, a mely érczsisakját kettéhasitotta. Megnézték
Kun Béla kardját is. Semmi csorba rajta. A kard Ottinger osztrák
tábornokhoz jutott, ő tette el emlékül.
Gróf Nugent beszélte el nekem a tanácskozás eredményét.
Két Württemberg-huszár visszafordult.
– Ne hagyjuk vitéz hadnagyunkat.
Viharként száguldtak Kun Béla után, szemközt a vágtató
Wallmoden-ezrednek. Ne egyedül haljon meg a hős, két huszárja legyen
legalább mellette. A halál – az bizonyos volt.
Nem érték utól, de nyomába értek. Egyik jobbfelől, másik balfelől. Lovuk
orra egy vonalban volt már hadnagyuk lova farával. De hadnagyuk nem
látta már ezt. Neki minden szeme, minden indulata ellenfelére vigyázott
s a rázuhanó vértes-ezredre s a halálra, a mely megrohanja majd őt
szempillantás alatt.
Hanem Schaffgotsche látta a két huszárt is. Bátor katona, hires
kardvivó: egy gondolat elröppenésének idejéig arra kellett gondolnia,
miként állja meg a harczot a három huszár ellen. Lova kantárszárát
visszarántotta. Ebből azt következtették az osztrák tisztek, hogy
egyetlen pillanatig tétovázott. Ez a pillanat elég volt arra, hogy Kun
Béla halálos suhintása elől meg ne menekülhessen.
Az osztrák tisztek, mint szakemberek, igy tudták megérteni vitéz
őrnagyuk halálát.
Igy beszélte el nekem gróf Nugent. Maga Kun Béla, a hős gyerkőcz, e
részletekről semmit se tudott. Mosolygott, a mikor Nugent előadását
elbeszéltem neki. Csak ennyit felelt rá:
– Meglehet, ugy volt.
Azonban sok egyéb részletről se tudhatott ő semmit.
Mikor a honvédsereg szétszórt maradványai a városon keresztül
menekültek, a jó öreg német, a gyerkőczhadnagynak szives házigazdája,
oda állt a kapu elé várni, vajjon az ő vendége a menekülők közt van-e?
Elment már az utolsó honvéd is. Az ellenség diadalmas csoportjai
száguldoztak már előre. A gyerkőcz nem jött. Könyező szemekkel ment be
feleségéhez.
– Mondtam, asszony, mondtam. Azt a gyereket nem látjuk mi többé. Készits
tiszta fehér ruhát teritőnek, szemfedőnek. Ha esteledik, kimegyek érte.
Megkeresem és hazahozom. Eltemetjük tisztességgel. Mit mondana rólunk az
alispán ur, ha ezt meg nem tennénk?
Az asszony készitett tiszta fehér ruhát teritőnek, szemfedőnek. De
készitett jó meleg levest is. Hátha még él. Hátha ő még fel tudná
támasztani!
Férje kiment a mezőre másodmagával, egylovas kocsival. Megtalálta a
halottat s nagy vigyázva hazavitte. Bizony látta azt az asszony, hogy
itt nincs szükség a meleg levesre. Halotti teritő, szemfedő kell ide.
Bevitték az ifjut az első szobába, föltették az asztalra, leteritették
szépen, égő gyertyát állitottak a fejéhez.
Késő éjjel benyit az asszony a szobába, hogy megnézze halottját. Rémülve
látja, hogy a halott sebei vérzenek. Öreg cseppekben hulladoz a vér az
asztalról a padlóra. Holt embernek nem hull a vére. Bekiáltja érjét.
Észreveszik, hogy az irtóztató hidegben kint a mezőn befagytak a sebek,
de most az enyhébb szobában kiengednek, nyiladoznak.
Rögtön fölverték az orvost s vitték a halotthoz. Az orvos kimondta az
itéletet. Nem halott az ifju, hanem élő.
Hirt adtak apjának. Ápolták anyai gonddal s elvégre az ifjuság vasereje
legyőzte a halált.
Megtalálták a bordák közt az utolsó pisztolylövés golyóját is. Kivették
onnan szépen. Törött csontok helyreálltak, vágott sebek beforradtak,
eltünt erők visszatértek, megint egészszé lett az élet.
Hanem azután, mikor ugy négy hónap mulva lábra állott: egész mulatság
volt ránézni.
Hova lett a gyerkőcz? Hova lett az ifju? Egyszerre férfiuvá vált. A sok
szabályos sebhely az arczon teljesen megfelelt az élemedett kor férfias
vonásainak. A sebhelyek körül apró, pehelyszerü szőr nőtt. Mintha finom
moha lepte volna el az arczot. A zsenge kor finom pirossága örökre
eltünt róla. Barnás, szeplős, szürke árnyék boritotta el. Hátha mikor a
süveget levette fejéről? Tiszta fehér homloka teljesen hasonlitott a
térképhez, mely hegyek, völgyek, folyók rajzával van tele.
Hanem most már rokonai, bátyjai se röstelték többé, hogy a gyerkőcz is
ott állt a katonasorban.
Jobb kezébe kardot fogni nem tudott. De ez nem gátolta őt, hogy
ezredéhez ujra be ne álljon. Május végén már ott küzdött a diadalmas
honvédsereg sorai közt.
De magával vitte Aladár öccsét is, a ki akkor 16 éves fiu volt. Szelid,
jámbor, szótalan, csak pirulni tudó fiu, inkább lánynak, mint férfinak
való. De azért magával vitte.
– Én csonka-béna vagyok öcsém, ketten majd csak egész ember lesz
belőlünk.
Addig incselkedett ezredénél, mig Aladár öccsét is be nem sorozták.
Volt még egy huga is, tizenötéves lányka. A női alak tökéletessége.
Anyjának egész ragyogó szépségét örökölte. De a mikor az első
tánczvigalomra öltözött, ruhája véletlenül meggyuladt s igy támadt égési
sebjeiben meghalt. Egész vármegye siratta.
Végigharczolta Kun Béla a függetlenség harczát. Katonai pályája a
személyes bátorság hőstetteiből állt. Példabeszéddé vált neve. Bámulták,
szerették. Ha valakit bajtársaik közül elfogott a dicsekvés heve és
szükség nélkül beszélt vitézi tetteiről, csak azzal csillapitották el:
– No, no, bajtárs, el ne hitesd velünk, hogy te Kun Béla vagy.
Világosnál tette le a fegyvert ő is.
Az oroszok foglya lett. Nagyváradra kisérték. Az orosz hadsereg és a
honvéd hadsereg tisztjei közt szives barátság fejlődött ki. Nem tudták
eldönteni, melyik hadsereg gyülöli jobban az osztrákot. Kun Béla iránt
különösen figyelmes és barátságos volt az orosz tisztikar.
Csekély, de jellemző körülmény szolgált erre okul.
Unalomból, mulatságból kártyajátékkal foglalkoztak oroszok és honvédek
vegyest. Ő is e játékosok között volt s nyert bomlottul. Egy gazdag
orosz fiu elkezdette veszteni mindenét.
Kun Béla megfigyelte, mi a nagy vesztés oka. Rájött. A kiosztott kártyát
rátette az asztalra s azt mondotta a gazdag orosz fiunak:
– Nem játszom tovább veled.
Az orosz rárivallt.
– Miért?
– Azért nem, pajtás, mert nem értesz a játékhoz. Elveszted az inged is.
Ne is jőjj indulatba. Helyzetünk nem egyenlő. Ha hozzáértő ember áll
mögéd s szavát fogadod: ugy játszom veled, egyébként nem.
A gazdag orosz tiszt megköszönte a figyelmet. Az orosz tisztek kezet
szoritottak vele. Köztük azelőtt nem igy volt a szokás. Ki nevetett, ki
csodálkozott közöttük. Volt, a ki kérdezősködött tőle, vajjon
Magyarországon mindenütt ez a szokás?
– Én szegény fiu vagyok, bajtársak. Nincsenek százezreim. Nem is
illenék, nem is szabad százezreket nyernem.

III.
(Besorozzák osztrák katonának. – Tisztelegnek előtte az osztrák tisztek.
– Garibaldit bekiséri Nápoly városába. – Harminczhárom huszárral
elkerget egy hadsereget. – A hős börtönbe jut. – Haza tér.)
Őt is, mint honvéd bajtársait, besorozták az osztrák hadseregbe.
Természetesen közlegénynek, a hogy illett oly fiatal gyerekhez. És
gyalogosnak idegen, magyargyülölő, miveletlen és durva altisztek kezére.
Mivelhogy ő huszár volt. Ha lovat adnának alája, mindjárt látná
mindenki: ki ő és mi volt előbb.
Veronában osztályozták a besorozott honvédeket. Ott osztották őket
széjjel az egyes fegyvernemekhez, ezredekhez, zászlóaljakhoz. Katonai
avató bizottság végezte a munkát. Törzstiszt volt a bizottság elnöke,
századosok, hadnagyok a tagjai.
Fönséges jelenet fordult ott elő.
Kun Béla előtt közvetlenül egy volt honvéd századosra került a sor.
Szőllőssy Sebestyén volt a neve. A bizottság elnöke, a műveletlen,
nyers, de szálas termetü őrnagy intézte hozzá a kérdéseket.
– Hány éves?
– Huszonegyéves.
– Minő állásban volt a lázadóknál?
– Százados voltam a negyvennegyedik zászlóaljban.
– Tacskó!
Durván és gőgösen mondta e két szót a német tiszt a magyar fiunak. De ez
is elfeledte sanyaru helyzetét. Eszébe jutott, ki ő. Harsány hangon
felelt:
– Uram! Első Ferencz József osztrák császár másfél évvel fiatalabb, mint
én, jegyezze meg ön!
A törzstiszt nem tudott, vagy nem mert e válaszra megfelelni.
Valószinüleg utasitás volt már akkor, hogy a közlegényekké besorozott
mivelt honvéd tisztekkel tisztességesen bánjanak. Gyilkos szemeket
vetett Szőllőssyre s aztán dühösen odafordult Kun Bélához.
– Mi az ön neve?
– Kun Béla.
– Hány éves?
– Húsz.
– Mi volt a lázadó hadseregben?
– Százados a Württemberg-huszároknál.
Kun Béla kis termetü volt s akkor vézna fiu. Fogoly közlegényruhában.
Rongyos, szennyes vászonnadrág, hitvány, foltos bakancs, szennyes
vászonkabát, tört-gyürt szennyes vászonsipka. Alakja nem a huszáré, nem
a hősé, hanem az éhes, koldus, csavargó, szökevény közlegényé. Csak
szeme és arcza! Csak az volt a hős. De mit vesz abból észre durva
osztrák törzstiszt?
Százados a Württemberg-huszároknál!
Nagy szó volt ez akkor igazi osztrák katona előtt. Már a huszár is
tekintély volt előtte, hát még a huszárkapitány a Württembergeknél!
Hiszen diszezrede volt ez az egész hadseregnek ebből a fegyvernemből.
Idegen potentátok előtt ezzel szoktak Bécsben dicsekedni. Magyarország
és Ausztria legmagasabb főrangu ifjainak csak az volt a nagyravágyásuk,
hogy ennél az ezrednél kaphassanak tiszti állást. Fényes egyenruha,
aranyos diszszel, délczeg szabással, ragyogott rajta minden. S ime, itt
most egy kopott, rongyos, züllött legény vakmerően előáll s kijelenti,
hogy ő e világ hirü ezred századosa!
Az osztrák törzstiszt különben is dühös volt már. Gyülölte is a magyart
teljes szivéből. Hányszor kellett futnia a honvédsereg előtt! Nem is a
maga erejével és vitézségével, hanem a kikönyörgött orosz segitséggel
tudott nagynehezen diadalmaskodni.
Vak dühében ez a szó szaladt ki a száján:
– Hitvány kölyök.
A néma alak, a rongyos hős, Kun Béla, nem szólt erre egy szót sem.
Jobbkezének minden ujja csonka volt a móri csata sebjeitől. Kezének
csonkaságát meg kellett látnia mindenkinek.
Ezzel a kezével lassan, csöndesen leemelte fejéről a szennyes
vászonsipkát. És sas-szemeivel odanézett az osztrák őrnagy szemei közé.
Arczának sebhelyeit beárnyékozta a nap heve és a hegedés moha. De tiszta
homlokáról száz kardvágásnak pirosló nyoma fénylett a gőgös törzstiszt
felé. Istennek glóriája nem ragyog szebben.
A törzstiszt megdöbbent, elhalványodott. Katona volt ő is s érezte most
már, hogy előtte katona áll. Merev szemeivel szinte azt kérdezte:
– Hol kapta ön e sebeket?
A hős hangja reszketett az elfojtott nagy indulattól, a mikor e kérdésre
felelt.
– Őrnagy ur, a móri csatában egy egész lovasezred rohanva jött ellenem.
Egymagam ellen. A Wallmoden vértes-ezred. Én elfogadtam a rohamot. Az
ezred őrnagyával, gróf Schaffgotsche Rudolffal találkoztam az
összeütközésnél s ő ott maradt halva a móri csatatéren.
A durva német törzstiszt magához tért. Fölébredt benne a nemes ember s
az igazi katona. Felállt ülőhelyéből, felállásra vezényelte
tiszttársait, felhuzta keztyüit.
– Vigyázz!
A vezényszóra ugy álltak meg tisztelegve a közlegény előtt, a rongyos
hős előtt, mintha fővezérük előtt tisztelegtek volna.
Azután odalépett Kun Bélához.
– Bocsáss meg, bajtárs
S nyujtotta kezét.
A bevonult honvédeknek senki se volt ezentul oly jó barátjuk, mint e
goromba törzstiszt. Kun Bélával kétszer is elbeszéltette a móri roham
mithoszát.
Vége lett az osztrák katonai szolgálatnak. Kun Béla nem jött haza. Ott
maradt Itália szép ege alatt s az olasz háborut 1859-ben Viktor Emánuel
piemonti király seregében harczolta végig az osztrák sereg ellen.
Azután se jött haza. Garibaldi zászlójának lett vitéze; ő is a marszalai
ezer hős egyike volt. Vitézi tettei, hadi kalandjai összeolvadtak az
ezer hős tetteivel, kalandjaival. Garibaldi ugy szerette őt, mint
gyermekét. Jobban senkit se szeretett.
Mikor már a két Sziczilia királyi trónusa összeomlott, mikor már csak
Gaeta és vidéke állott a nápolyi király uralma alatt s mikor maga Viktor
Emánuel király állott a felszabaditó sereg élére: akkor már Kun Béla a
magyar huszár-légió parancsnoka volt.
E légió alig állt kétszáz legényből. De ez a kétszáz legény aztán magyar
volt és huszár a legjavából. Kun Bélának elég pénzt és alkalmat nyujtott
a király, hogy a csapat számát szaporitsa. Lovuk is kitünő volt.
Toborzott is ő egyszer-kétszer legénységet. Néha három-négy századra
szaporodott lovassága. De csak hiába volt az. Az olasz meg nem maradt
nála. Hiába öltöztette azt fényes dolmányba, feszes nadrágba, nyikorgó
csizmába hiába tette fejére a csákót s oldalára a tarsolyt, elszököt az,
elkivánkozott az onnan. A magyar fiuk csak maguk maradtak. Igy volt a
legjobban.
Garibaldi bevonult Nápolyba. Abba a nagy városba ott a tenger partján,
ott a tűzokádó hegynek alján, mely századok óta hordta már a vállán a
szolgaság rabigáját. Szinte hozzá is szokott már sok nemzedék óta. Ugy
vonult be az ősz vezér, mint diadalmas hős, mint népének szabaditója,
mint a zsarnokok kérlelhetlen ellensége. A szabadulás örömének lázas
kitörése várta. Vágy és remény, lelkesülés és rajongás. Fél millió olasz
imádkozott Nápolyban, hogy Garibaldit és hős bajtársait lássa.
Nohát lássa!
Garibaldi megakarta tisztelni Nápolyt. Legragyogóbb hőseit akarta