A nagy év - 01

A DICSŐSÉGES CSATÁK NAPJAIBÓL.

I.
(Az áldomás. – Hogyan készül a fegyver? – A nemzetőrség. – Apám a
hadnagy. – A magyar vezényszó. – A nemzetőr egzecziroz. – A bolondos
harczi dal. – Őrizzük a Drávát. – Pápay Miklós öreg barátom.)
Kiütött a szabadság. A mi jó paraszt népünk e szót ejtette ki ajkán, a
mikor 1848-ban a pozsonyi országgyülés törvényeinek hirét vette. Nincs
többé robot, nincs urbér, nincs földesuri hatóság, nem kötéllel fogják
ezentul a katonát, egyenlők leszünk örömben-búban s a mindennél szentebb
szabadságban.
De most már hát mit csináljunk?
Épen e kérdés az, a mely fölött az én falum nemessége és jobbágysága egy
pillanatig se tanakodott.
Természetesen meg kell tartani a nagy áldomást. Ez az első. Minden, a mi
jön, csak ezután jön. Igy cselekedett Árpád apánk s igy cselekedtek
azóta őseink mindenkor. Mi sem maradhatunk el apáink mögött. Ha nem
akarjuk áldomásnak nevezni: nevezzük nemzeti ünnepnek. De meg kell
tartanunk.
Hiszen egy vérbeli igaz testvérek voltunk mi nemesek és jobbágyok eddig
is, csak a törvény csinált köztünk viszályt, zenebonát, de most már
valahára a törvény is kimondta az igazságot. Áldomással kell azt az
igazságot felszentelnünk.
A falu napkeleti oldalán volt a nagy libalegelő. Ma már vályogvető
gödrök fészke, akkor fényes szinü zöld pázsit. Apám ezt jelölte ki az
áldomás szinteréül.
Gyönyörü szép májusi vasárnapon volt az ünnep. Nagy nemzeti lobogó a
földbe ültetve. Sátrak az urnők és a sütő-főző készségek számára.
Ünneplő ruhájában a falu örege-apraja. Lelkes szavak az ajkakon; édes
öröm, nemes vidámság az arczokon. Minő tünemény volt az, a mikor az öreg
nemes megölelte, megcsókolta kérges tenyerü jobbágyát! Édes fiam vagy
ezentul, nem cselédem!
Szentek egyessége.
Lesz-e még ilyen napja valaha nemzetünknek?
Ötvenhat esztendeje ennek: azóta nem láttam ilyen áldomást. Gyerek
voltam akkor, még se felejthetem.
Három zsidója volt a falunak: Ábrahám, Salamon, Dávid. Az egyik
mészáros, a másik kocsmáros, a harmadik boltos. Az egyik a hust, a másik
a bort, a harmadik a gyerekek és leányok számára a sipot, kereplőt és
szines szalagot hordta nyalábszámra. Sehogyse akarták az árát elfogadni
senkitől.
Hát a czigány?
Volt czigányunk elég. Az öreg Józsi czigány volt a fejedelmük. Minden
czigány az ő ijafia, unokája volt. De azért csak Józsi czigány maradt.
Sohase tudott Józseffé fölvergődni. Az 1828-iki funduális könyvben is
csak ugy van beiktatva zsöllérháza: »A Józsi czigány háza«. Senki se
tudta vezetéknevét. Az is ez áldomásnapon tudódott ki. Isten előtt Jónás
József volt a neve.
Volt vagy tizenöt fia. Mind muzsikus. De ennyien el nem fértek volna a
mi kis falunkban. Otthon csak négy-öt maradt. A többi Bozsokon,
Enyéngen, Szilas-Balháson szanaszét. Az öreget apám egy hét előtt
behivatta az udvarba.
– Józsi, a gyerekek meg a szerszámok a jövő vasárnap itthon legyenek az
áldomáson!
Otthon is voltak. A pirkadó hajnalig tánczolt a fiatalság a puha
pázsiton. Csak a hajnali harangszó vetett véget az áldomásnak.
Az áldomás után mindenki tudta már, mit kell csinálni.
A nemzetőrséget kell szervezni, a legénységet begyakorolni, számára
fegyvert késziteni. Akkora szabadságot nem ád ingyen a sors. Akkora
nemzeti boldogságnak meg kell adni az árát. Bizonyosan megjön az
ellenség. Rácz, horvát, bécsi német bizonyosan ránk tör. Vissza kell azt
verni véresen.
Fegyvere csak a nemességnek volt. Annak is csak puskája, kardja, fokosa.
A fokos csak követválasztásra való. Sőt az uj törvény onnan is
eltiltotta. A kard csak diszkard, csak arra való, hogy az ember, ha a
főispánhoz megy deputáczióba, az oldalára kösse czifraságnak. Különben
pedig a fogason függ, rozsda marja, nem ragyog s nincs is kiköszörülve.
A régi jó fringiák a nemesi fölkelés korszakából mind disznóölő késekké
változtak át a franczia futás óta. A puska ugyan puska, de az is csak
vadászfegyver, nyulászni való, szuronya nincs. S még az se több az én
falumban husz-huszonöt darabnál. Hiszen a fegyverfogható nemesség csak
tizenkilencz főből áll s még az se mind vadász ember.
Hát aztán a nemzetőrnek mi legyen a fegyvere? Bizonyos, hogy az ország
nem ád fegyvert, mivelhogy magának sincs.
No nem is kell. Majd csinálunk magunk. Dárda lesz a fegyverünk.
Körösztös Ferencz volt a falu kovácsa. Fekete arczu, zömök, vaskos
termetü erős ember. Volt műhelyében alkalmas legénye, egy vadrácz fiu,
vándorlása közben akadt meg az én falumban. Erre a vadráczra még nagy
szerep vár. Körösztös Ferencz ivadékai ma is élnek.
Tanácskozott legényével s megállapodtak abban, hogy naponként meg tudnak
csinálni tiz hatalmas dárdapengét. Lábnyi hosszut, hegyeset, két élüt,
két hüvelyk széleset, hosszu két szakállal, hogy a nyélre rá is lehessen
szegezni. Csak legyen nyélnek való fa. Félszázad nemzetőrnél többet ugy
se ád ki a falu, tiz nap alatt készen lesznek a fegyvertárral.
Jelentik apámnak, gondoskodjék a nyélnek való fáról.
Az én falum határában akkor egyetlen szálfa se volt. Tiszta és egyenes
róna volt az egész határ, mint a felhőtlen ég. Apám egyik kaszálóján
volt egy kökényfabokor. Ebből állott a határ egész erdősége. Nosza föl a
Bakonyba hát gyertyánfáért dárdanyélnek. Négy kocsi induljon Szent-Gálra
hajnalban, viszi a levelet apámtól nemes, nemzetes és vitézlő Zsebők
János uramnak, három nap alatt legyen dárdanyél elegendő. Zsebők János
volt a szent-gáli közbirtokosság valami választott főembere,
Szent-Gálnak pedig volt akkor még jó huszonötezer hold Bakony-erdősége
egy darabban. Az egész országot el tudta volna látni dárdanyéllel.
Házunk, udvarunk akkor még nem volt megépitve. Mező-szent-györgyi
birtokunk 1775 óta zálogban volt, apám csak 1838-ban ülhetett bele. Még
nem épithetett. A Turgonyi-házat birta zálogban. Ott születtem én is.
Annak végében volt a másik utczán a kovácsműhely. A mint a
dárda-készités megkezdődött: a műhelyben töltöttük az időt. A nemes
gyerekek mind. Az Eötvös, Pósa, Véghelyi, Szalay, Katona, Ujhelyi,
Keserü, Nagy, Bárdossy, Fodor, Harmath, Baditz, Virágh fiuk ott
segitettek a fekete arczu kovácsnak és vadrácz legényének. Fujtatni,
szenet, fogót, kalapácsot, ráspolyt kézhez adni, hütőbe vizet hordani, a
kész dárdapengét simitani, fényesiteni: ebben buzgólkodtunk. A tüzes vas
szikrája majd ki nem verte a szemünket. Estére kelve olyanok lettünk,
mint a kéményseprő. Az arczunk ragyás lett a tüzes vasszikraesőtől.
Tiz nap alatt készen lett százhusz dárda. Két tenyérnyi piros lobogó a
nyakán. Az uráli kozák dárdája hozzáképest kontár munka.
Most már szervezhetjük a nemzetőrséget.
Apám lett a mező-szent-györgyi nemzetőrség hadnagya, a jó erős félszázad
parancsnoka. A vármegye nevezte-e ki vagy maguk a nemzetőrök
választották: erre bizony már nem emlékezem. Csakhogy ezentul ő lett a
mi törpe hadműveleteink intézője.
Ez ugyan nem lett volna nagy mesterség. Veszprém-, Tolna-, Zalavármegyék
tisztujitó, követválasztó csatáiban elég része volt; a mezőföldi
nemességnek ő volt a tiszttartója; a mező-szent-györgyi
közbirtokosságnak ő volt az inspektora, a családi közösügyeknek, a
regáléknak, vadászatoknak, kirándulásoknak, határjárásoknak ő volt a
vezetője; holmi hadvezéri ösztönnel, furfanggal és ügyeskedéssel tehát
tele volt az ő tapasztalása.
De hát ez mind semmi se ahhoz a mérhetetlen tudományhoz, a mely nélkül
nemzetőrből katonát csinálni sehogy se lehet. Ez a tudománya pedig nem
volt meg apámnak.
Apám sohase volt katona. Sőt az én tudtommal egyetlen ősöm se volt.
Gazdák, tisztviselők, papok, sőt iparosok is voltak őseim közt, a nemzet
függetlenségi harczaiban mint felkelők ott csatáztak ugyan mindenütt s
voltak köztük szegények és gazdagok, Karaffa idejében bujdosók,
földönfutók, de a balsors egyiket se érte el annyira, hogy kénytelen
lett volna osztrák katonává lenni. Honnan tudta volna hát apám a
haptákot?
Hanem hát jó az isten, megsegiti az embert még a katonamesterségben is.
Volt egy községi jegyzőnk, Gregorich Ferencz volt a neve. Honnan jött és
mikor jött a falunkba: nem tudom. Maga orosz volt, görög katholikus, a
felesége pedig német, alig tudott valamit magyarul. Fajuk és vallásuk
miatt egyedül valók nagy vidéken. Csodájukra jártak az emberek. Volt
öt-hat gyermekük. Apám keresztapja, anyám keresztanyja valamennyinek.
Hová lettek: nem tudom. Mig én főiskolákra, akadémiákra jártam: azalatt
eltüntek, nyomuk se maradt.
Ez a Gregorich Ferencz valamikor katona volt, huszár volt, fölvitte az
őrmesterségig, szolgált tizenkét esztendőt, jól értett az
egzeczirozáshoz. Olaszországban töltötte katonaidejét, katonaidejéből
nagyokat tudott mondani, most is emlékszem még néhány hajmeresztő
adomájára. Hozzá fordult apám:
– No, most már nótárius koma, kend tanitja be a nemzetőröket, kend tanit
meg engem is a hadnagyságra, a század vezetésére.
Nagy örömet okozott e szóval Gregorichnak. Szive-lelke szerint jó hazafi
volt a nótárius, utálta a németet rettenetesen, hosszu katonáskodása
alatt volt módja ehhez az érzéshez hozzászokni.
– Csakhogy nemzetes komám uram, a kommandó németül van. Hogy tanithassam
én be ezt a sok szőrösfülü parasztot német szóval?
Bizony sehogy.
Apám hallani se akart a német vezényletről. Ebből a szép világnyelvből
maga se értett egy szót se. A falu összes lakosságából is csak a néhány
zsidó tudott németül. A papunk is csak annyit értett hozzá, hogy
diótörő, fogcsikorgató nyelven és hangon el tudta olvasni a nyomtatott
német irást és szótár segitségével meg is értett belőle valamit.
Egyetlen nemes birtokos társunk volt, Matkovich Tivadar, később 1869-ben
országgyülési képviselőnk, a ki jól tudott németül. Lutránus volt.
Budán, Pesten növekedett, édes anyja a nádorispán feleségének volt
egykor barátnéja, ő hát megtanult németül. Csakhogy az apja szeptemvir,
ő maga királyi viczefiskus volt, a mi nagy forradalmi dolgainkba
beleavatkozni sehogy se akart. Katona pedig ő se volt soha.
Mit csináljunk most már?
– Kend pedig nótárius koma, magyarul oktatja a legénységet, punktum.
– Nem lehet, nemzetes komám uram! Minden lehet, de ez nem. Katonát csak
németül lehet kommandérozni. A hapták: hapták. Az atyaisten mindentudó,
de a haptákot ő se tudja másként. Hát én hogyan tudnám másként?
Apám gondolkodott. Katonai oktatást hiába kértünk volna akárhonnan. A
vármegyének nem volt. Holmi öreg, rokkant obsitos katona akadt volna
itt-amott, de az mind paraszt legény volt valamikor. Már pedig szabadság
ide, szabadság oda, nemes embert ne oktasson a haptákra paraszt, mig a
világ az ő sarkaiból ki nem fordul.
Végre jó gondolata jött az apámnak.
– Irja le kend, nótárius koma, azokat a német szókat tiszta papirosra,
majd előteremtem én azokat magyarul is.
Ugy lett. Apám befogatott, kocsira ült, berucczant Veszprémbe. A
pozsonyi országgyülésnek már vége volt, követeink hazajöttek. Kocsi
Sebestyén Gábor volt egyik követünk, szegről-végről atyánkfia, ő mindent
tud, tehát bizonyára a magyar katonai nyelvet is tudja. Ő volt a
vármegyének egyik legelső irodalmi embere is.
Apám előadja neki az esetet.
A nagyfejü és nagyszemü mindentudó követ keserüen mosolyog.
– Lássa uramöcsém, igy vagyunk. Az a féleszü nótárius a mi korunknak
igazi képviselője. A magyar volna a kerek földnek első katonája. S
odajutottunk, hogy most már minden okos és minden bolond ember azt
hiszi, hogy csak német nyelven lehet katona még a magyar is. Ne gondolja
ám uramöcsém, hogy az országgyülésen másként gondolkodnak.
Apám elkomolyodott. Nagy elméjü ember volt, de nagy világtudása nem
volt. Sohase hallotta ezt az őrültséget.
– Már pedig urambátyám, én a szentgyörgyi nemzetőrt németül meg nem
tanitom, de magam se tanulok meg. Inkább ott hagyom tiszti állásomat.
Nem ugy lett.
Gregorich leirt valami harmincz német vezényszót, Kocsi Sebestyén Gábor
ezt kiegészitette valami nyolczvanra s a szójegyzéket átadta apámnak.
»Állj. Figyelj. Vigyázz. Sorakozz. Jobbra nézz. Balra nézz. Féljobb.
Félbal. Jobbra át. Balra át. Indulj. Fordulj. Fejlődj. Kanyarodj.
Lépést. Siess. Rohanj. Vállhoz. Lábhoz. Czél. Tűz. Őrs. Csapat. Szakasz.
Század. Tized. Zászlóalj. Dandár. Ezred. Sereg. Hadtest. Tizedes.
Százados. Ezredes. Őrlegény. Hadnagy. Őrnagy. Vezér. Fővezér. Nyugvó.
Ülj. Ébredj. Rajta. Hátra. Előre stb.«
Efféle szavakat állitott össze a mindentudó követ. Mi, gyerekek,
megtanultuk három nap alatt valamennyit. De megtanulták a nemzetőrök is.
Sőt a mit senki se hitt volna el előre, megtanulta utóbb még Gregorich
Ferencz nótárius uram is.
A falu napnyugoti oldalán, a falun kívül van egy nagy telkem. Most
gazdasági épületek vannak rajta, hajdan csárda volt, az ugynevezett
Barta-csárda. A csárdák kora elmult, azért hagytam abban én is. Volt a
telken szép pázsitos mező 1848-ban, hogy lovas ember, mig betér a
csárdába, éhes lovát legeltethesse. Ma már az is zöldséges és gyümölcsös
kertnek van bekeritve. Ezt a mezőt jelölte ki apám gyakorlótérnek. Ide
jöttek ki a nemzetőrök derüs szép napokon egzeczirozni. Itt tanulták a
katonai mozdulatokat, a figyelmezést, az állást, a lépést, mozgást,
fordulást, menést, futást, fegyverfogást. Élemedett embernek, mezei
gazdának rettentő nehéz tudomány ez.
Izzadt a nemzetőr, mintha követ fejtett volna a nagy igyekezetben.
Nem volt hiány a mulatságban se. A népek el-kijöttek a faluból, nézni a
katonai gyakorlatokat s bizony nevettek is egyszer-másszor.
A katona akkor katona, ha ugy áll, mint a czövek: egyenesen. Ha pedig
lép: oly keményen lép, mintha hidon járna s a hidat le akarná maga alatt
szakasztani. A mi jó földmives népünknek pedig az ilyen lépés épen nem
természete. Hetyke bolondnak tartja azt, a ki mikor simán is léphetne,
oldalba rugja maga alatt az istenadta földet. De a katona igy kivánja.
Gregorich uramból a gyakorlat alatt önkénytelenül ki-kitört a
katonatermészet. Káromkodni ugyan magyarul káromkodott, de a
vezénylésnél minden pillanatban németre botlott a nyelve.
Állani épen nem tudta megtanitani a nemzetőrt.
– Mellet ki! Hasat be! Azt az áldóját annak az erre-amarra futkározó
vakapádnak, a ki fölmarkolt erre a vöröshagymaszagu világra!
Szavajárása volt ez, de tudta még sokkal czifrábban is. A gyereksereg
vihogása ilyenkor elhallatszott a szomszéd faluba. De ő mérgében,
haragjában nem vette észre még ezt se.
A nemzetőr természetesen sohase értette meg, mit jelent az a vad
vezényszó: »Mellet ki, hasat be«. Hiszen a mell és a has nem dolmány,
hogy az ember hol kigombolja, hol begombolja. Aztán mit akar épen a
hassal? Szent dolog a has, melyről tisztességes ember legföljebb akkor
emlékezik meg, a mikor nagyon éhes. S aztán az ökör is értékesebb, ha
mély a hasa. A tehén is, az emse is akkor áros, mikor hasas. Az embernek
is a domboru has adja meg az igazi tekintélyt. Mitől jó hát, hogy a
katona, kivált a nemzetőr, titkolja el az ő hasát? De sőt inkább, hadd
tudja meg mindenki, hogy a szent-györgyi nemzetőr nem éhenkórász. Annyit
eszik, a mennyit akar. Istennek hála, van miből.
A gyerekek is katonást játszottak. Kard az oldalunkon, igy jártunk fel
az iskolába. Kallós uram, az asztalosmester gyártotta a kardokat fából,
markolattal és kereszttel. Az uri gyerekeknek még hüvelyt is készitett
hozzá szintén fából. A szegény zsöllér fia száraz ágot kötött
kóczmadzaggal az oldalára. De azért minden gyerek tanubizonyságot tett
arról, hogy ő fegyveres vitéz, a ki védelmezi a szabadságot. Valami szép
furcsa tollal árasztották el a vidéket a sipoló bugyros zsidók. Pirosra,
fehérre, zöldre voltak festve. Ott fénylett a süvegünk mellett. Honnan
jött, hogyan jött, de eljutott hozzánk a francziák hires
marseillais-indulója. A rajongó pesti ifjuságnak nem volt elég az ősi
magyar kurucz-zene, a mely pedig művészileg is szebb és tartalmasabb a
francziánál. E helyett elterjesztette a nagy forradalom hires indulóját.
Énekeltük is. De nem franczia szöveggel, hanem magyarral. Valami
bolondos gúnydalt készitettek zenéjére. Előfordult abban a dalban Zsófia
főherczegasszony, bécsi kamarilla, Jellasich generális, rántás, mártás,
tormás virsli és sok más ostobaság. A virsli szót akkor hallottam
először. Az egész falu megtanulta rögtön s dudolta egész nyáron át.
Furcsa volt ez. Idegen zenét nem hallott addig az én szülőföldem s ez
mégis fülébe mászott nagy hirtelen. Szövegét elfeledtem. Valami efféle
bolondság volt:
Zsófia, Zsófia, Jellasich!
Csokoládé, limonádé,
Krámpámpuli, tormás virsli
Jó eledel.
Gyurótábla, rézfazék.
Lábas, rostély, vasreszelő.
Matilda, Matilda, patrontás
Aridone, Szimonide, Brikszit Mátyás
Rántás, mártás
Jó eledel!
Igazi bolondság. Zsófiáról, Jellasichról tudtuk, kik és mifélék. De már
Matildáról és Brikszit Mátyásról s a többiről az ördög se tudta, honnan
származnak. Öt-hat versszakból is állott az egész, mig az egész franczia
indulót el lehetett vele dudolni. Azt hiszem, vidékenként pajkos elmével
készitettek hozzá változó szöveget.
Mi gyerekek minden nap kimentünk a gyakorlótérre. A haragos jegyző
vezénylő szavait gyorsan megtanultuk, azután sorakoztunk s az én
kommandóm mellett mi is megkezdtük végigcsinálni az egész katonai
gyakorlatot. Mellet ki – hasat be. Jobban tudtuk, mint az öregek. Apám
azonban elkergetett bennünket a napkeleti libalegelőre. Ugy is kellett
tennie. A nemzetőrség, a nézőközönség s az utonjárók gunyolódásnak
tartották a kölykek katonás játékát – ott az öregek mellett.
Mindez csak mulatság volt egyelőre.
Az aratás és nyomtatás alatt szüneteltek a hadi gyakorlatok. De Szent
István napja után már komolyra fordult a dolog. A ráczok, oláhok,
horvátok ölték a magyart, a hol módjukban állott. Rémséges hirekkel volt
tele a levegő. Biztosnak tartották, hogy a horvátok betörnek
Magyarországba. Jött a parancsolat a vármegyétől, hogy a nemzetőrök
álljanak ki, szállják meg a Dráva partját s ne eresszék be Jellasich
seregét. A vármegye egész nemzetőrségét odarendelték valahova
Dráva-Sellye tájékára. Vigyázzanak, ha jön az ellenség, vegyék el
botját, tarisznyáját; ha pedig gorombáskodik: üssék agyon.
Elég nagy ravaszság volt Jellasichtól, hogy ott jött át a Dráván, a hol
a mi nemzetőrségünk épen nem várta. No de majd lakol érte hamarosan.
Sajátságos idők voltak azok, az 1848-ik év szeptemberének napjai. Az
utolsó kurucz csaták óta, száznegyven esztendő óta már nem harczolt a
magyar önönmagáért. A régi harczok emlékei már csak a tudós emberek
irásaiban éltek. Mindenki bizott még a királyban. Azt pedig el nem hitte
komolyan senki, hogy a gyámoltalan horvát nép meg merje támadni a
magyart saját otthonában.
Apámat a maga kis csapatával nem rendelték a Dráva mellé. Bizonyára
azért nem, mert az ország hadvezetői jól tudták előre, hogy Jellasich
egyenes uton tör Buda és Pest felé, az egyenes út pedig a Balaton déli
partján vezet, tehát a mi falunkon is átvezet. Inkább maradjon itthon a
nemzetőrség s ártson annyit, a mennyit tud az ellenségnek.
Jól is volt ez igy, a mint a következés megbizonyitotta. Apám legalább
nem járt ugy, mint a Bakonyontuli Pápa-vidéki nemzetőrség. A hogy
egykori öreg nemes barátomtól, Pápay Miklóstól hallottam.
Pápay Miklós a jeles irodalomtörténetirónak, Pápay Sámuelnek volt egyik
fia. Vagy husz-huszonöt évvel idősebb, mint én, de aztán benső barátság
fejlődött ki köztünk. Pápay Sámuel a nemzetébresztő dicső korszak nagy
költőinek, Kazinczynak, Kisfaludy Sándornak, Berzsenyinek volt kortársa
s lelkes és bizalmas barátja. Uri házát Pápán a nemzet minden nagyja
fölkereste, ha utja arra vezetett. Jeles iró, nagy műbiráló maga is és
régi irodalmunk első nagy buvára. Ő mellette nőtt fel Miklós fia, az én
öreg barátom. Lángelme, tökéletes magyarság, rajongó lélek, nagy tudás,
legnemesebb táblabiráink egyike.
1848-ban pápai főbiránk volt s már ennélfogva is a járásabeli
nemzetőrség vezető főtisztje. Seregét ő is elvezette Baranyában valahol
a Dráva mellé. Járásában volt néhány nyavalyás sváb faluja is, tehát
nemzetőrei közt voltak svábok is.
Ugy szeptember közepe táján, a mikor már seregét majdnem megették a
szunyogok is, egyszer csak összeáll egy csomó sváb s deputáczió gyanánt
megjelenik Pápay Miklós előtt. Alkotmányos előterjesztésük volna.
– No, mit akartok? Gyorsan, szaporán, röviden!
– Azt szeretnők tudni, tekintetes urunk, mikor megyünk már haza!
– Haza? Hát mit akartok ti otthon?
– Dolgozni!
– Miért akartok ti mindenáron dolgozni, mikor a nélkül is ellehettek?
– Ha most nem keresünk: miből élünk a télen?
– Micsoda? Ti még a télen is élni akartok? Nem azért hoztalak én ide
benneteket, hogy még a télen is éljetek!
Azt a jajgatást, a mi a szegény svábok közt e szóra kiütött, leirni nem
lehet. De ugy elszökdöstek ezután jobbra-balra, hogy egy hét mulva egy
se maradt közülök. Csak a magyar őrizte a határt.
De az is hiába őrizte.
A pesti hadvezető urak ott feledték az én nemes barátomat seregével
együtt a Dráva partján. Jellasich már régen bent járt az országban, meg
is verték, meg is szalasztották, az országból ki is kergették, a jó
Pápa-vidéki nemzetőrség pedig mind csak várta, csak azt várta: mikor jön
már Jellasich a Dráva felé?
Ettől a kalandtól apám megmenekült.

II.
(Jön Jellasich. – A borsodi alispán fia. – Itt vannak a horvátok. – Ők
lakmároznak abból, a mi a honvédek számára készült. – Küldöttség a
bánnál. – Az ellenség elvonul. – Apám Balaton-Füredre indul. –
Ellenséget lát utjában. – Jó lenne azt elfogni.)
Hanem hát Jellasich azért mihozzánk is eljött.
Hetekig járt már a hire, hogy jön, jön, de nem igen hittük. Szeptember
huszadika körül ért hozzánk a magyar hadsereg, mely Jellasichnak utját
akarta állani, valahol a Balaton mellett. A nádorispán, István
főherczeg, habsburgi uralkodó herczeg volt a magyar hadsereg fővezére.
Ki hitte volna azt, hogy az ő fönséges szine előtt meg merjen állani egy
rongyos tábornok? Ki gondolt volna arra, hogy Magyarország nagyura elől,
a nádorispán elől el ne párologjon a horvát bán?
Hejh, hajh, hiszékeny lelkü bolond magyar! De nem kárhoztatlak! Jobban
fájna a rossz szó nekem, mint másnak. Olyan gyalázatos árulást a
nemzetek világtörténete nem ismer, a milyen volt ezé a magyar
nádorispáné. Elszökött saját hadserege éléről s még arról se
gondoskodott, ki töltse be helyét a fővezérségben. Hűtlen cseléd módjára
szökött el s ellopta, elvitte magával a nemzet bizodalmát.
A magyar hadsereg hátrálni kezdett. Itthon, saját országunkban, szemünk
láttára.
Apám semmiféle utmutatást, parancsot vagy intést nem kapott sehonnan
arra, mit csináljon. Pedig, mint afféle falusi hazafi, ugy gondolkodott,
hogy az ő nemzetőrcsapatának mégis csak tenni kellene valamit, a mikor
az ellenség már a nyakunkon van. Fölkerekedett tehát szeptember 24-én s
átment a szomszéd faluba, Lepsénybe, hogy a még talán ott levő magyar
csapatok vezetőivel értekezzék.
Csakugyan ott találta Répássy őrnagyot és Ivánka Imrét. Ivánka a
pestmegyei önkéntesek élén állott. Ezek voltak ott s még a borsodi
önkéntesek. Teljes visszavonulásban. Eddig a mi hadseregünk előőrsei,
most már hátvédői. Talán maguk se tudták, de apámnak épen nem mondták,
hogy az ellenség oly közel van.
Apám belátta nyomban, hogy most nincs tennivalója. A hol a főhadsereg
hátrál: mit csináljon ott néhány nemzetőr? De még azt is jó lesz
eltagadni, hogy nemzetőr is van a világon.
Alig tudott Répássy és Ivánka csapatjától elválni. Különösen megkedvelte
a borsodi önkénteseket. Palóczos beszédük nagyon tetszett neki. Ezt a
beszédet még nem hallotta.
A lepsényi nagy kőhid párkányfalán üldögélt egy feltünő jó nemes arczu
ifju. A borsodi önkéntesek egyenruhája volt rajta. Apámnak ugy tetszett,
mintha búnak eresztette volna fejét vagy szunyókált volna ott a kőfalon.
Késő délután volt már az idő.
Megszólitotta az ifjut. Beszédbe ereszkedett vele. Csakhamar megtudta,
hogy a borsodi alispánnak volt a fia. Az akkorinak-e vagy korábbinak:
elfeledtem. Nevére se emlékszem. A kit érdekel: Borsodban könnyen
megtudhatja. Beszéd közben azt mondja az ifju:
– Hejh, ha az én apám tudná, hogy az ő fia most még sokszor a puszta
kenyérből se ehetik eleget!
Az ifju honvéd nem olyan szinben volt, mintha sokat nyomorgott, koplalt
volna a hadjárat kezdete óta, de azért apám nem sokat tétovázott, hanem
hazasietett, rögtön hivatta Csonkát, becsületes szabómestert, egyébként
a falu dobosát, hogy az előljárókat s a falu módosabb gazdáit rögtön
hivja össze még az esti órákban a faluházához.
Elhatározták, hogy az asszonyok sütéshez lássanak. Az éjszaka elég
hosszu. Kenyér, kalács, pogácsa, ludpecsenye, birkasült legyen reggelre
két-három kocsira való. Bort, szalonnát, füstölt hust is gyüjtsenek, a
mennyit lehet. Ha a borsodi alispán fiának is van oka panaszra: ez a
panasz a mi vidékünkön szünjék meg alaposan.
Bizony az ellenség lakmározott ebből.
A mi hadcsapatunk hajnalra otthagyta Lepsényt s folytatta a
visszavonulást Polgárdi és Székesfehérvár felé. Reggelre ott termettek
Lepsényben és Mező-Szent-Györgyön Jellasich táborának előőrsei.
Akkor láttuk csak, hogy nem holmi gyülevész nép az ellenség, hanem
rendes hadsereg, az osztrák császárnak és magyar királynak a hadserege.
Ime, tehát a legnagyobb békesség idején a magyar király maga rohanja meg
saját hűséges és nyugodt magyar nemzetét. Voltak ugyan horvátok,
szerezsánok, határőrök is az ellenséges seregben, de azért csak
valóságos rendes hadsereg volt az ágyuval, lovassággal, rendes
tisztikarral, osztrák tábornokokkal ellátva. Az osztrák császár küldte
azt a magyar király ellen. Még a fővezér is magyar kormányférfi volt,
Magyarország tisztviselője, harmadik rangu zászlós ura, a horvát bán, a
magyar mágnás, gróf Jellasich.
Ne neked királyi eskü, alkotmány, hűség és becsület! Kutyának való
minden hűség, a mikor a magyarhoz mindenki hűtelen.
Ezt mondta a papunk: Bózsa Sándor s egyetértett vele mindenki. De nem
volt mondásában semmi ujság. Régi példabeszéd az már a mi országunkban.
Az előőrsök hozták a bán harácsoló rendeletét a mi falunk számára is.
Nyolcz tehén, száz pozsonyi mérő zab, tizenkét szekér széna, huszonöt
akó bor, tiz öl fa, százötven kenyér, só, szalonna: ennyit kellett
nyomban Lepsénybe szállitani az ellenség számára. Estére ott kellett
lenni a készségnek.
– Vakapád, adta horvátja, lehet teveled másként is beszélni!
Gregorich nótárius uram ötlete volt ez. Ott áll készen három kocsival a
sok kenyér, kalács, pogácsa, ludpecsenye, birkasült, mézes bor és
szalonna is. A gulyáról is könnyen be lehet hajtani a nyolcz tehenet.
Mindez ugyan jobb lett volna a honvédseregnek, nem is más sereg számára
készült, váltsuk meg ezzel a többi harácsot.
Jó lesz biz az. Csak csinálja meg hát nótárius uram. Ő legalább tud
németül is, horvátul is beszélni.
Meg is csinálta. Átment a terhes kocsikkal nyomban Lepsénybe. A déli
harangszó se hangzott még el, már ott volt a kálvinista templom előtt s
a mint jöttek előre az ellenséges csapatok: tisztjüket, legénységüket
nyomban ellátta fölséges izü és illatu puha kenyérrel, dagadó
kalácscsal, ropogós pecsenyével. Nem evett a horvát ilyet, a mióta az
árnyékvilágon kóborol.
De azt is elmondta az ellenségnek százszor németül is, horvátul is, hogy
a szomszéd Mező-Szent-György község már esennen várta s ime, kész
vendégségre várta a hős bán vitéz hadseregét. Ilyen »hazafiságra« nem
számitott a hős bán, adott is nótárius uramnak hiteles levelet arról,
hogy minden harácsot a falu becsülettel beszállitott a táborba.
Apám azonban még ezt se tartotta teljesen megnyugtatónak. Volt ennek az
ellenséges hadseregnek szedett-vedett gyülevész népe is. Határőrök,
szerezsánok, marczona, vad, bitang népség. Ez bizony a maga szakállára
is harácsolt és garázdálkodott. Rabolt, gyilkolt, pinczéket tört, lábas
marhát ragadozott, utczákon és udvarokon tüzet rakott s arra keritést,
kaput, kocsit, szekeret, hidast, butort, ágynemüt fölhányt. Szilaj
vadsággal okozta a károkat a nélkül, hogy haszna lett volna belőle.
Csupán azért, mert véres gyülöletre biztatták föl a magyar ellen.
Ez volt a hire Jellasich táborának.