A nagy év - 13

Rácsapott az árulkodó altiszt vállára.
– Derék legény kend. Különös gondom lesz kendre!
Nyomban elfordult tőle s a hitszegő Gojnárnak nem volt alkalma titkát
kitárni.
Hát a szász pap kölyke, a Kossuth-gyülölő őrmester, a ki ott állott a
balszárnyon szélről!
Verte a mellét, hogy ő igaz hive a császárnak.
Erre már nem volt kiváncsi sem a kapitány, se a többi altiszt. Ezt ugy
is jól tudta mindenki.
A fenyegető véletlen igy ért véget. De a vezetők aggodalma tovább
tartott.
Az udvaron állt már az egész század, várta a lénungot. Herman János és
társai attól féltek, hogy a kapitány az egész századot is vallatóra
fogja. Ez esetben halomra dől minden. Akadt volna egész sereg legény, a
ki megvall mindent. A huszár előtt rettentő hatalom a kapitány. A
kapitány az uristen. Még annál is több: a császár helytartója. A mit a
kapitány parancsol: az a szentirás.
Csakhogy a kapitány semmi különös dolgot nem parancsolt.
Sőt nekem az a gyanum, hogy ez a kapitány nem ostoba ember volt, hanem
jó ember. Németországi igazi német, nem afféle osztrák. Rajnavidéki
hazájában megismerte s megszerette a népek szabadságát. Csaknem
mindenből, a mit tett vagy mulasztott, az tünik ki, mintha tudta volna s
jó szivvel látta volna: mit akarnak a huszárok. Hadd menjenek isten
nevében arra dél felé orvul megrohant hazájuk védelmére.
Napiparancsa abból állt: mai naptól kezdve ő veszi át a század
vezetését, – a lénungot megkapja minden legény; – a ki fogságban van,
kiereszti; – elődje a század pénzéből megtakaritott hetven ezüst
forintot, azt ő nyomban a legénység közt jutalmul kiosztja.
Ez kell a huszárnak. Hetven forint nagy pénz. Minden legényre majdnem
harmincz pengő krajczár. Hiszen ez tiz napi lénung! Hol lesz a huszár
már tiz nap mulva! Ugy se volt pénze. Arra pedig el voltak szánva, hogy
utközben nem harácsolnak, hanem a mig győzik: készpénzzel és becsülettel
megfizetnek mindent.
Jó az isten.

II.
(Indulnak hazafelé. – A zarubinczei izenet. – Zsurmay kapitány. – A
lengyelek bucsuja. – Az első állomás. – A borkii gátszakadás. – Herman
őrmestert meg akarják ölni. – A trembovlai huszárok. – A lengyel
önkénytes. – A czorkovi eset. – Miért haragszik a paraszt? – Átkelés a
Nyisztra vizén.)
Most már nem sok idő volt hátra az indulásig. Csak izenetet vártak még
Zarubinczéből.
Kis falu ez, Zbaraztól alig öt kilométernyire. Valami ujabb keletü
nemzetőrség volt ekkor Gácsországban és Zarubinczében lakott a nemzetőri
kapitány. Derék lengyel nemes, előkelő földesur, a magyar barátságnak s
a népek szabadságának rajongó hive. Napok óta biztatta már ő is a
huszárokat a hazamenetelre. Az összeesküvő altisztek korán reggel
kiküldtek hozzá egy huszárt, hogy adjon nekik biztos kalauzt, a ki
elvezesse a huszárokat a Kárpátokig és küldjön attól néhány száz
forintot is. Pénz nélkül, kalauz nélkül vészbe, nyomorba, halálba
mennek.
Tőle várták az izenetet, a pénzt, a kalauzt. Esteledni kezdett már s még
mindig nem volt itt, a mit vártak.
Október 26-án korán alkonyodik. Hat órakor már teljes sötétség. Herman
Jánosnak nem volt maradása. Összejárta mind a négy szakaszt. Nem lesz-e
baj? Nem bomlik-e meg az egész terv? Nem volt-e áruló?
Nem vett észre semmi gyanusat. A huszárok is ettek, lovaik is
abrakoltak, minden kéz munkában. Minden készség málházva, csomagolva.
Nyolcz órakor kellett indulni. Egy negyed órával előbb minden huszár a
lován, indulásra készen. Egészben 130 huszár s 17 vezetékló.
Most már nem féltek senkitől és semmitől. Herman János adta ki a
vezényszót.
– A kapitány ur lakására! Indulj!
A század odament a kapitány lakására. A kapitány nem volt otthon. A
városi társaskörbe ment vacsorára, ismerkedni és udvarolni. Csak
katonaszolgája volt otthon. Nyavalyás osztrák fiu, majd a nyavalya törte
ki, a mikor a raktár kulcsát oda kellett adnia.
Kiszedték az éles töltéseket. Herman maga osztotta ki a legénység
között. Egy csomó legénynek rongyos volt a csizmája, mindegyik kapott uj
csizmát. Uj dolmány, mente és nadrág is volt a raktárban, a huszárság
szennyes, rongyos, de azért az uj ruhát nem vették ki.
Miért?
Mert az a másé, az osztrák kincstáré, a császáré!
Óh, együgyü magyar huszár! Bizonyára nem jutott eszedbe, hogy az a más
mennyit rabolt, mennyit fosztogatott a te szegény nemzetedtől háromszáz
év óta! Az a csoda, hogy meztelen bőröd megmaradt. S te még most sem
akarod, most sem mered az uj dolmányt magadra ölteni!
Vigyázz! Fordulj! Indulj! Neki a sötétségnek, neki a nagy
bizonytalannak!
A lovak alig tesznek néhány lépést: megállásra ad jelt a trombitaszó.
– Mi történt?
A gondviselés mérhetetlen jósága beleszólt a játékba. Azok a szegény
huszárlegények elindultak volna pénz nélkül, vezető nélkül, főtiszt
nélkül, térkép nélkül, az utak, lesek, veszedelmek ismerete nélkül,
Tarnopol felé, háromszáz kilométernyi utra, nagy Magyarországba. De
megjött a zarubinczei izenet.
Herman János lovagolt az oszlop szélén. Szemközt jön vele uri kocsi a
sötétben. A mint a huszárok elé ér, megáll. A kocsiban fölemelkedik
valaki s hangosan a huszárok felé szól:
– Vilmos huszárok! Én vagyok a zarubinczei izenet.
Herman János s altiszttársai leszállnak a lóról s a kocsi mellé állanak
meghallgatni az izenetet. Fontos és érdekes az!
Volt a Vilmos-huszároknál egy lengyel származásu hadnagy, daliás termet,
lelkes fiu, nemzetünk lángoló hive. Függetlenségi harczunk történetében
Zsurmay a neve. Eredeti lengyel családi neve Surmacki volt, keresztneve
Leopold. Mint hadnagy épen 1848-ban vált meg az ezredtől, mert a tavasz
elején nyugalomba vonult. A márcziusi dolgok után nem volt kedve többé
az osztrák császárt szolgálni. Nálunk leginkább Bem oldalánál harczolt
Erdélyben, Zsurmay Leopold néven ismerte csak a honvédhadsereg. Kitünő
tiszt lett belőle, ha jól emlékszem ezredes. Októberben épen Zbaraz
körül tartózkodott.
A zarubinczei nemzetőrkapitány igenis el volt határozva, hogy vezetőt
is, pénzt is küld a huszároknak, de csak akkor, ha már ezek valósággal
elindulnak. Elhatározásuk erejében ugyan nem kételkedett, de gondolt
arra az ezer meg ezer akadályra, mely esetleg fölmerülhet s mely a
szándékot dugába dönti. Az utolsó pillanatra tartotta fenn tehát a
segitséget. Hiszen kudarcz esetén ő is nagy bajba kerülhetett volna.
Zsurmay az alkonyat sötétsége alatt már bement Zbarazba kocsijával.
Megvárta, mig a huszárok lóra ülnek. Megvárta, mig a kapitánynál
elvégzik dolgukat s a raktárból a szükséges dolgokat magukhoz veszik. De
előállt akkor, a mikor már változhatatlan bizonysággal az elindulás
hazafelé megtörtént.
– Hozzátok jöttem, Vilmos-huszárok s megyek veletek hazátokba. Karom,
kardom, vérem és életem a tiétek és hazátoké. Ismerlek benneteket,
szolgáltam köztetek. Van pénzem, térképem, elszánt akaratom számotokra,
az utakat tudom és megtalálom. De csak ugy, ha biztok bennem, ha én
leszek a század parancsnoka.
Ez volt a zarubinczei üzenet, a hogy Zsurmay tolmácsolta.
Az altisztek alig egy-két pillanatig tanácskoztak. Herman őrmester
kimondta az itéletet:
– Legyen hát vitéz kapitány uram a mi vezérünk. A magyarok Istene hozta
mihozzánk!
Zsurmay csak ennyit felelt:
– Lovat, nyerget!
S a mint lovára ült, kirántotta kardját s huszárai élére állt.
– Utánam!
Azt hitték a jó huszárfiuk, hogy majd ők az éjnek sötétségében titokban,
észrevétlen osonnak ki Zbarazból. Nem lehet ám az! Lengyel lakja azt a
várost, a kinek szive eltiprott honáért örökké vérzik, mint az istenanya
szive keresztre feszitett szent fiáért. A lengyel jól tudta már, hogy a
magyar hazamegy nemzete szabadságát megvédeni. Előbb tudta, mint maga a
huszár. S a mikor a század megindult, egyszerre világos lett minden
ablak, fényes lett az egész utcza; néppel, tömeggel, sokasággal tele
lett a házak eleje; – aggok, kicsinyek, férfiak és nők és ragyogó szüzek
pirult arczczal éltették a huszárt s a hős magyar nemzetet, a ki
fegyvert fogott szabadságáért.
– Isten áldása legyen veletek. Legyen utazástok boldog, győzelmetek
bizonyos. Miért nem mehetünk mi is veletek? Ha mikor diadalmaskodtok: el
ne feledjétek Lengyelországot.
Zsurmay minden szót jól értett. Kemény arczán végig csurgott könyje. De
mintha a huszárok szivét is megérintette volna a földindulás.
– Isten hozzád Lengyelország, nem látunk mi már téged többé!
Oszlopban ment a huszár, csak léptetve a kivilágitott városon keresztül.
Mikor már kiért a városból, még akkor is hallotta, a mint utána zugott a
két nemzet testvéri dala:
Polak z Wenger
Dva bratanski
Ido sablye,
Ido sklanki.
De a huszár is mély hangon dalolta a maga nyelvén:
A lengyel és magyar
Együtt két jó barát,
Egymásért emeli
Kardját és poharát.
Hajh, szomoru és mégis dicső kor, a mikor az elnyomott nemzetek édes
testvér gyanánt szerették egymást. A lecsillapodott város mint az
erdőzúgást, ugy hallotta a huszárok énekét a távolból, a sötét
éjszakából.
Igy hagyta el a Vilmos-huszár Zbaraz városát 1848-ik év október 26-án
esti nyolcz órakor. Csak a mikor jó messze kiért már, akkor kezdte
rendezni, tarsolyába és kápájába elrakni a sok lengyel kalbászt és
mézeskalácsot és rozsliszt-pereczet, melylyel a népség az utczákon át
nagy szivességgel elhalmozta.
De Zsurmay nem a tarnopoli uton vezette századát. Az a katonai főút
sokszorosan veszélyes lett volna. A város vége felé balra, mellékutczába
vezényelt s onnan mellékútra Zarudzie felé. Meg is magyarázta
altisztjeinek rögtön. A főuton okvetlenül útjukat állják s el is fogják
őket. Ő ezért az orosz határszél mentében Bukovina felé mellékutakon
akar haladni, igy biztosnak tartja a menekülést.
Négy jó legényt elvesztettek e miatt a menekülők. Hárman őrszem gyanánt
álltak messze kint a tarnopoli uton s egyet utánok küldtek ordináncznak,
a mikor még Zsurmay nem jelentkezett. Ez utolsó neve Hegedüs volt. Derék
fiu, nagyon szerették. Ez a négy huszár többé nem is csatlakozhatott a
menekülőkhöz.
Az első állomás Czernietov-Mazoviecki volt, kisded falu, jó 12
kilométernyire. Nem nagy távolság, a lovak is jó erőben, a legénység is
jó kedvvel, nem is kellett volna megállani. De másrészt jó ok volt rá.
Az uraság várta itt a huszárokat. Zsurmay kijelentette, hogy neki be
kell menni az urasághoz, de benne ne kételkedjenek, kisérjék őt oda.
Herman János hatodmagával odakisérte. A kastély kivül volt a falun,
termei kivilágitva fényesen s tele uri vendéggel, tündöklő szépségü
asszonyokkal. Esti tiz óra tájban volt az idő.
A huszárokat nagyon szivesen fogadták, kivált mikor értésükre esett,
hogy felsőbb parancs nélkül mennek Magyarországba. A gazdasági udvarban
a legénységet is ellátták itallal s harapnivalóval, a lovakat is
hevenyészett abrakkal. De nem ez volt a fődolog, hanem az, hogy Zsurmay
kapott itt egy jó rendben kidolgozott utirendet, melyen a nappali és
éjjeli állomások meg voltak jegyezve s az uton talált összes lengyel
urak megnevezve. Ezek fogják ellátni a huszárokat, ezek jegyzik föl az
ellátás költségeit. A költségeket majdan a diadalmas Magyarország fogja
annak idején megtériteni. A becsület dolga ez.
Bizony a becsület dolga ez! Derék, jó lengyel barátaink rég aluszszátok
már az örök álmot s várakozástok még mindig nem teljesülhetett. Porrá,
hamuvá váltak már a huszárok is. Alig élhet közülök egy-kettő. De azért
mi most is esennen várjuk, hogy nemes adósságunkat valamikor, minél
előbb leróhassuk.
Egy órai pihenés után tovább mentek. Esős ősz járt, az utak fel voltak
ázva, felfakadozva. A ló csülökig dagasztott a sárban. De menni kellett.
Tarnopol közelében voltak, innen távozni kellett minél előbb.
Utjuk mellett nagy tekergéssel folyik a Gniezna patakja. Jókora folyó,
mint nálunk a Hernád. Vize most kissé fel volt duzzadva. Borki fölött
mesterséges halastó van, ennek gátján jó időben út vezet s ez útra
tévedtek a huszárok. Ám a gát fel volt ázva, omlott, süppedt a lovak
lába alatt, néhány ló le is fordult a gátról, bele is sülyedt a sárba,
az őszi habarékba.
Egy embert és egy lovat se volt szabad elveszteni. Kimentettek, kihuztak
minden lovat.
Éjfél volt az idő, felhős ég, kevés világosság. Keservesen jutottak el a
zúgóig, a csapógátig. S a mikor oda jutottak: nagy riadalmukra akkor
vették észre, hogy a csapógát dobogója nincs meg, elvitte a viz, vagy
elvitték ellenséges kezek.
Most mit csináljanak?
Visszafordulni majdnem lehetetlen. A csapógáton kell átmenni.
A borki éjjeli őr segitségükre volt. Maga is egykor katonaviselt derék
lengyel. Ő megmutatott a faluban valahol egy csürön egy óriási kaput,
hozzák el a huszárok, keresztül teszik a zúgónak árkán, jó lesz hidnak.
Igy történt. Valami tizenöt vagy husz ló Zsurmayval együtt át is ment
rajta. Ijedezve, toporzékolva, de mégis átment. Hanem a többi ló át nem
ment az apostolok kedvéért se. Az éjszaka sötét, az út sötét, a kapu
világos, a ló el nem tudta gondolni, miféle bolondságba viszik,
megbokrosodott, nem ment.
Herman János leszállt a lováról s kantáron fogta a huszár lovát. A
huszárt nem engedte leszállni, fogja a kantárt s használja sarkantyuját.
Erős legény volt, 26 éves, zablatövön fejénél fogva huzta a lovat. Hátul
pedig az éjeli őr dolgozott. Alabárdjának vastag, hosszu nyelét elvégre
összetörte a lovak hátán. Képzelhetlen vesződséggel csak igy lehetett a
lovakat egyenkint átvonszolni.
Vagy nyolczvan huszár átkerült már, de még mindig túl volt a csapógáton
ötven. Éjfél rég elmult már, hajnali két óra körül járt az idő. Zsurmay
elgondolta, hogy a nagy hajszának nagy zaja van. Fele falu már fölébredt
s ott volt, ott bámészkodott a gáton. Tarnopol alig tiz kilométer nyugat
felé. Tarnopolba Zbarazból is eljuthatott már a szökés hire. Ott nagy
helyőrség van, üldözésre küldhetnek ki lovas századokat. Elhatározta,
hogy a 80 huszárral megindul s a túl rekedt 50 huszárt sorsára hagyja.
Egy huszárt oda küldött Herman Jánoshoz s közölte vele e szándékát.
Herman testben-lélekben ki volt már merülve. Szakadt róla az izzadtság,
alig lihegett az órákon át tartott erőfeszitéstől, inai már elkezdték az
ernyedést. El is volt keseredve. S ime, azt hallja, hagyjuk el ötven
bajtársunkat.
Odaszól nagy lélekzetvétel után a huszárhoz:
– Hát te mit csinálnál?
A huszár neve volt Böszörményi Dani. Ő is altiszt. Egykor sárospataki
diák, kemény fiu, mint a tűzkő. Igaz, jó, benső barátság kötötte
Hermanhoz. Azt felelte:
– Én, Jancsi, a bajtársaimat el nem hagyom, ha megnyuz is a kapitány ur.
– Én se, Dani. Eredj oda az emberekhez, a hol a kapitány ur áll. A
kapitány urnak ne szólj semmit, hanem vedd elő a pisztolyodot, huzd fel
a sárkányát s kiáltsd ki hangosan, hogy a kapitány ur is hallja, hogy a
ki előbb megindul, semmint minden bajtársunk megmenekül, azt agyonlövöd,
mint a kutyát. S kiáltsd ki azt is, hogy ezt én parancsolom.
Ugy történt. Egy huszár se mozdult meg, mig az utolsó is át nem jött a
kapuhidon.
Hajnali három órakor lett vége az iszonyu vesződségnek. Herman Jánost
két huszárnak kellett tartani, hogy a képzelhetlen fáradtságtól el ne
essék és a puha sárba el ne feküdjék. Jártányi ereje nem volt, lovára se
tudott felülni. Husz év mulva is azt irta Jókaihoz küldött rövid
emlékiratába e jelenetről:
»Ha valaha isten ellen vétettem, most leróttam, mert olyan dolgot
végeztem el, a melyet elgondolni se lehet.«
Elvégre feltették lovára s a nyeregben meg tudott ülni. Ereje is
lassankint visszatért. A reggeli hüvös őszi szellő már teljes erejében
találta. Hiába, a fiatal kornak varázsló képessége van.
Ezután nagy utat tettek egyfolytában világos reggelig. De csak léptetve.
Az út rossz, a lovak erejét kimélni kellett oly időre, a mikor a
gyorsaságra lesz szükség. Az út mindenütt a Gniezna partján vezetett.
Reggel Smolanka táján nagy nemesi vagy grófi kastélyhoz jutottak. Az
utirend szerint itt jóbarát várta őket, ide hát betértek. Minden
huszárnak volt elég zabja, a legtöbbnek szénája is. Megetettek. S a
legénység is reggelizett és pálinkázott.
Itt egy 15–16 éves uri rendbeli fiu jött hozzájuk. Lelkes arcz, tüzes
szemek, lángoló lélek. Ott őgyelgett a huszárok közt s a régiekkel, a
kik már megtanulták a lengyel szót, beszélgetett. Elkérdezgette: hova
mennek, ki küldi és ki hivja őket, mit akarnak?
Egyik öreg huszár szóba állt vele.
– Senki se küld minket urfi, nem is hi minket senki, csak a haza. Tele
van osztrákkal az országunk, csak azokat akarjuk egy kissé agyonverni.
Nagyot sóhajtott a fiu.
– Hejh magyar vitézek, én is szivesen elmennék veletek, ha lovat,
fegyvert adnátok kezembe!
– Hiszen ha csak az kell!
Az öreg huszár jelentette Herman őrmesternek s ez Zsurmaynak. A derét
fiut bevették huszárnak. Pénze volt elég. Jó katona lett belőle. A
veszedelmes utat könnyü lélekkel tette meg a huszárokkal. A halálos
órákban nem siránkozott édes anyja után. Ő is Bem közelébe került
Erdélybe. Nevét az őrmester elfeledte.
Tovább mentek.
Ha a Gniezna partján maradnak; egyenesen Trembovlába jutnak. Ebből baj
lehetett volna. Skomorochynál tehát letértek az utról Iwanowka felé.
Délután négy órakor értek ide s jól látták jobbkézről nyugat felé
Trembovlát a völgyben valami nyolcz-kilencz kilométernyire. Bár a nap
már nyugvóra kezdett fordulni, Trembovla tornyai oda fénylettek
hozzájuk. Itt is sok jó bajtársuknak kellett volna lenni.
Éjszakára egy nagy faluba értek s a falu közepén levő nagy korcsma
udvarán helyezkedtek le.
Huszonnégy óra óta voltak utban. A mult éjjel semmit se aludtak. Egész
nap keveset pihentek. A halastó gátjánál sok erőt vesztettek. Mégis
nagyobb utat végeztek hatvan kilométernél.
De legényen, lovon meg is látszott. A ló nem szokta meg ezt. Huszonnégy
óráig hosszu uton hurczolni lovasát s egész terhét, nem a közkatona
lovának való. Sok ló nem evett s alig ivott valamit. Alig várta, hogy
nyergét levegyék, csak elfeküdt oly gyorsan, mintha leroskadt volna.
A legénység is fáradt volt kegyetlenül. Huszonnégy óra óta nem aludt,
folyton lóháton vagy a lovat kantáron vezetve gyalogszerrel. Sok
legénynek se ital, se étel nem kellett. Csak letette fejét a lova
mellett nyergére s aludt, mint a kősó.
Itt azonban mégis uj erőhöz jutottak.
A földesur nyomban fölkereste a századot s az egész legénység számára
húst főzetett és süttetett. Kenyere ugy is volt, de azt is kaptak. Esti
tiz óra tájban hatalmas lakmározást csapott a huszár. A lovak is
megdörzsölve s kissé pihenve, vigan kezdték ropogtatni a takarmányt és
az abrakot. A lovak száma azonban kisebb lett. Hármat az útban el
kellett hagyni. Kettőt Zsurmay és a lengyel urfi ült meg. A vezetékló
tehát tizenkettőre olvadt le.
Az őrmesternek, Herman Jánosnak itt komoly esete támadt.
Délután egy útszéli csárdánál itattak. Volt egy közhuszár, félig magyar,
félig tót, mogorva sunyi legény. Beült a csárdába s kijelentette, hogy ő
most már innen az istennek se megy tovább. Ő nem megy neki a
veszedelemnek, hanem belovagol Trembovlába s jelentkezik ujra az
ezrednél.
A ki ezt cselekszi: egyuttal áruló is lesz.
Az őrmester megfogta a két fülét s megrázta kegyetlenül, mint Krisztus a
vargát.
– Vagy hű maradsz vagy meghalsz!
A legény megadta magát, elcsillapodott, megigérte, hogy ezentul
szófogadó lesz.
De alattomos természete nem változott. Az egész uton estélig senkihez se
szólt. Látszott rajta, gonosz indulata még mindig tart s boszun töri
fejét. Egy-két huszár figyelemmel kisérte.
Ez volt a szerencse.
Az őrmester aludt, mint egy darab fa. Ő dolgozott a gáton legtöbbet, ő
volt kifáradva legjobban, neki kellett a pihenés leginkább.
A sunyi legény fölkelt fektéből, pisztolyát kivette a nyeregkápából s
ment az őrmesterhez. Alvása közben agyon akarta lőni az őrmestert.
De a két szemes huszár utána. Kezét elkapták, pisztolyát kicsavarták s
egy ajtószár rekeszvasához odakötözték.
Zsurmay bent volt az uraságnál, az őrmestert keltették hát föl törvényt
látni az orgyilkos fölött.
Egy-két altisztből, egy-két közhuszárból állt a hevenyészett biróság. A
tárgyalás alig tartott három perczig. Tetten is érték, be is vallotta
gyilkos szándékát, a büntetés: halál. Példa kellett.
Belátta a sunyi legény is: ez az igazság. Nem is igen nyugtalankodott,
mikor az udvaron a kút mellé állitották, hogy ott agyonlőjjék. De akkor
előállott maga az őrmester s igy szólt:
– Bajtársak, megérdemelné a nyomorult a halált. De kegyelmezzünk meg
neki. Kitaszitjuk magunk közül, hadd menjen neki a világnak. Rongy
életét ne pusztitsuk el. Minek az nekünk?
A bajtársak belenyugodtak.
Az orgyilkost kikötötték a kúthoz s ott volt reggelig, indulásig.
Könyörgött, istenkedett, égre-földre esküdözött, hogy szánja-bánja
vétkét, jó bajtárs marad ezentul, de már többé nem hittek neki.
Reggel a huszár-gunyát le kellett tennie. Pőrén, gyalog, ló nélkül,
fegyver nélkül kikergették a faluvégre. Mehetett Trembovlába. Hirt róla
ezentul nem hallottak.
Reggel még sötét volt, a mikor elindult a század. Jó előre az előörsök,
jó hátra a hátvéd.
Egyszer csak előre rugtat a hátvéd és jelenti, hogy trombitaszót hall
mögötte az uton. A ködben, sötétben nem tudja, miféle csapat, de
lovasságnak kell lenni.
Zsurmay megállitja a századot és csatasorba rohamra fejleszti. Herman
őrmester hat erős legénynyel visszafordul kikémlelni az ismeretlen
csapat erejét és mivoltát.
Csakhamar megközeliti s meglátja a csapatot. Lovasság jön, de a ködben
nem látja jól, miféle. Rájuk kiált, de a csapat nem felel, csak jön.
Vagy ötven lépés távolságból még egyszer rájuk kiált:
– Megállj, vagy lövetek. Ki vagy?
Erre a szóra csak jön ám vissza a hang, a ködből:
– Jó reggelt, Herman bajtárs!
Bizony Rácz Pista őrmester volt az, a ki jött Trembovlából, a
Vilmos-huszárok ottani századából. Gyenge félszázaddal, épen 45-öd
magával indult el épen azzal a szándékkal és igyekezettel, miként a
zbarazi huszárok. Csodálatos véletlenség volt találkozásuk.
Csakhogy a trembovlaiak valahogy fehér köpenyegre tettek szert. Bizonyos
távolságból svalizséroknak lehetett tartani. De azért kölcsönösen nagy
volt az öröm a találkozás fölött. Csakhamar megizleltek minden kulacsot
s kicseréltek minden pipát. Csak Zsurmay nem örült.
– Eddig is sokan voltunk. Eddig is sok baj volt, még több lesz ezután!
Már ebben nem hallgattak rá a huszárok.
Igy került össze a 175 huszár, a melyről szól ez a történet. Sorsuk
ezentul egyenlő.
Délután Czortkovba értek. Jókora város ez, a Szeret folyik keresztül
rajta sokféle kanyargással. Itt nem volt szándékuk megállni s mégis
megszaporodtak egy önkénytes lovaggal.
Épen a város közepén lovagoltak a folyó balpartján. Szemközt a
jobbparton látnak egy előkelő ifju lengyelt, a mint felszerszámozott,
felnyergelt lovára akar ülni. Oldalán kard, övében pisztolyok, lengyel
süvegén kócsag, jó meleg dolmány vállain. Daliás alak.
De könnyedén nem tud felülni. Körülötte családjának tagjai. Apja, anyja,
testvérei, gyönyörü leánykák és fiuk. A lovat is fogják. Az apa mordiáz,
az anya sir, a leánykák fejük felett összekulcsolt kézzel könyörögnek,
könyjük hull, mint a záporeső.
– Ne hagyj itt bennünket. Ne menj el. Sohase látunk többé!
– Megyek harczolni a magyarokért.
Lerázta magáról siró rokonságát, felpattant lovára s nyargalt ki a folyó
partjára. A legközelebbi hidnál Zsurmaynál jelentkezett s a huszárokhoz
csatlakozott.
A neve Maklovszky volt. Csatában bátor, jó katona. A lengyel légiónak
volt egyik jeles tagja. Végigküzdötte egész függetlenségi harczunkat. Az
őrmester Lugoson találkozott vele utoljára. Menekült Törökország felé.
Él-e még vajjon? Ősz fürtökkel, rokkant öregséggel emlékezik-e még a
Vilmos-huszárokra? Visszajutott-e még egyszer szülőföldére?
Megölelhette-e még szeretteit, a kik oly sürü könyhullással látták, a
mint szabadságért lángoló ifju hevében elrohant harczolni szegény magyar
testvéreiért? Vagy elhunyt utközben, elvérzett az oroszok elleni
harczokban s hamvait elfödte már az enyészet s emlékét a feledés!
Ki tudna ezekre ma már feleletet adni!
A mint a század átment a városon s a város végére ért: ime, a folyó
hidja nincs meg. Gonosz kezek fölszedték a huszárok előtt. A tulsó
parton pedig egész tömeg férfi állt kaszával fölfegyverkezve. Zajongtak
s emelgették a kaszát, hogy most mindjárt lekaszálják, rendre vágják a
huszárokat.
Mi ez?
Kérdik uj bajtársukat, Maklovszkyt. Ő aztán megmondja, hogy a tömeg
oroszokból áll, valami orosz pap bujtotta s fegyverezte fel. Szándéka
határozottan ellenséges.
Annál jobb. Fél is a huszár gyalogembertől, kaszás paraszttól. Nem is
volt a tömeg épen nagy. A huszár rögtön neki akart rohanni s széttiporni
az egész csőcseléket.
De Zsurmay nem engedte. Semmi zajt, zenebonát, ütközést, vérontást nem
akart. A lovat is féltette, az embert is. Visszafordult. Egypár
körmönfont huszárimádság átröpült ugyan a kaszásokhoz a folyó tulsó
partjára, de egyéb baj nem is történt. Csak az, hogy istentelen nagy
kerülővel lehetett ismét a rendes utra visszatérni. S nem is aznapon,
hanem csak másnapon délelőtti tiz órakor. Kisebbszerü faluba értek.
Vasárnap volt. A legénység nekivetkőzött embert, ovat, ruhát, patkót,
nyerget, szerszámot rendbehozni. A birónak megparancsolták, hogy minden
ház főzzön egy-egy huszárra. A huszár-kovácsok munkához láttak. Minden
huszárnál volt két patkó és harminczkét patkószeg. A ló papucsának
rendben kell lenni. Ez a fődolog. Patkó nélkül nincs ló, ló nélkül nincs
huszár.
De tökéletes boldogság sincs a földön.
A biró csak jön ám vissza kis vártatva, hogy a főzésből nem lesz semmi,
mert a népség nem engedelmeskedik. Azt mondja a népség, nincsenek jó
járatban a huszár urak.
Dühbe jön az őrmester. Tud beszélni oroszul is, lengyelül is; öreg
katona; még káromkodni is tud idegen nyelven. Elkeriti a főzőkanálfülü
mivoltát a biró hetvenhetedik öregapjának s ugy kérdi tőle:
– Honnan tudjátok ti gazemberek, hogy a huszár urak nincsenek jó
járatban?
Nem is ijedt meg nagyon a főzőkanálfülü biró.
– Azt mondja a népség, csókolom a vitéz ur kezét, ha jó járatban
volnának, akkor jött volna a szálláscsináló és szépen beszállásolnák a
huszár urakat.
Ebben pedig igaza volt a birónak. A huszárok csak a csürös kertekben
tanyáztak.
Rendes étkezés, elegendő pihenés tehát nem volt.
De nemcsak a biró szava volt az, a mi sietésre biztatta a századot.
Hanem az urak beszéde. Néhány lengyel nemes ur is lakott ott és a
közelben. Ezek jó szivvel, jó szóval felkeresték a huszárokat. Ők már
tudták hova mennek azok. S nyiltan megmondták, hogy a parasztok rossz
indulattal vannak a magyarok iránt.
Ugyan miért?
E kérdésre már nehezebb a felelet. Hiszen a szegény paraszt volt a
legnagyobb szolgaságban. Ő szolgája volt uraságának is, a császárnak is.
A magyar pedig szabadságáért küzdött s parasztjainak is jóvoltáért,
felszabadulásáért. A józan ész tehát ugy hozta volna magával, hogy a
lengyel és orosz paraszt szive is ott legyen a huszárok mellett, a
szabadság bajnokai mellett. A józan ész és a tisztesség egyaránt.
Ejh-hajh, gyerekbeszéd ez! Ha a koronás urakat s tanácsosaikat a józan
ész és a tisztesség vezetné! Épen csak ez a kettő nem vezeti.
A lengyel nemesség nemzeti nagyságra s országának szabadulására
törekedett. A bécsi hatalmasság épen ezt nem akarta. A nemességet nem
fojthatta bele a gödörbe, mint ősszel a méheket szokás, tehát
felbujtotta ellene a parasztságot. A parasztság aztán épen két év előtt
verte agyon a nemes urakat halomszámra.
Azóta nemesség és parasztság a sziv mélységeiben ellensége volt
egymásnak. A kit a nemesség szeretett, azt gyülölte a parasztság. A
lengyel nemes rajongó barátja volt Magyarország függetlenségének, hű
bajtársa a magyarnak. A lengyel és orosz paraszt már ennélfogva is
ellensége mind a kettőnek. S a bécsi udvar gondoskodott arról, hogy a
szegény földnépe meg ne ismerje az igazságot s meg ne szeresse a
magyart.
A huszár itt már torkig volt az indulattal. Nem akart a faluból