A nagy év - 11

megmutatni. Kun Bélát vezényelte maga mellé a maga száznyolczvan
magyarjával. Teljes diszszel, pihent lovakkal kisérte a magyar huszár be
a városba dicső vezérét.
Minő kiséret volt az! Érett legények voltak már azok a huszárok, de
azért nyalka fiu valamennyi. Maguk, lovuk teljes diszben. Ragyogott
rajtuk minden. S minő büszke lovaglás volt az! Sohase látott olyat még
az a félmillió olasz se azelőtt, se azóta. Két hátulsó lábán játszott
ott minden ló s komoly méltósággal ülte meg lovát minden huszár. Rá se
nézett az örömében őrjöngő népre, a mely pedig lovát, magát, lábafejét
csókolgatta ott az utczákon és köztereken. Maga Garibaldi könnyezve
ölelte meg kedves hősét, legvitézebb bajtársát, Kun Bélát. Ilyet még ő
se látott.
Ha azt mi itthon olvashattuk volna, a hogy az olasz krónikák Kun Béla
huszárjainak bevonulását akkor leirták! De negyvenöt éve már ennek. A
régi tűz elhamvadt. Jobb is talán ezt már elfeledni.
Hanem egy vitézi tettét el kell még mondanom.
II. Ferencz nápolyi királynak nem volt már birodalma. Elvette már tőle
Garibaldi mind a két Szicziliát. Csak Gaeta vára volt még birtokában a
tengerparton s annak a környéke. Volt még serege is, voltak még hű
vezérei is. Csodálatos az: mennyi hű szolgájuk van a legirtózatosabb
zsarnokoknak! Vezérei Gaeta előtt még nyilt téren is elfogadták a
harczot Viktor Emánuel csapataival. Ott maga a piemonti király volt már
a fővezér. Az ő hadseregébe volt már beosztva huszárlégiójával Kun Béla
is.
Egyik éjszaka valami Traetto nevü városka előtt állt Kun Béla az ő
huszárjaival. Tudta, hogy a városka nápolyi királyi csapatokkal van
megtömve. A kémek szerint lehetett ott egy kis hadosztály, négy-ötezer
ember minden fegyvernemből. Gyalogság, lovasság, tüzérség. Bent a
városban volt a hadosztály főhadiszállása is.
Kun Béla előre küld négy legényt kémlő csapatnak, kipuhatolni az
ellenséges előörsöket. A csapat jól végzi dolgát s a mit talált:
bejelenti a parancsnoknak.
A huszárparancsnok vakmerő, sőt lehetetlen tervet érlel meg agyában. Ő
vakmerőnek, az olasz lehetetlennek tartotta volna.
Legényei közül kiválaszt harminczhárom huszárt s igy harmincznegyed
magával elhatározza, hogy az ellenséges hadsereget kizavarja állásából,
fölveri főhadiszállását s az egész hadsereget szétszórja.
Ha lehet!
Kora reggel volt s kissé ködös. Alig szürkült.
Egész csapatával észrevétlenül megközelité az ellenséges előörsöket s
lövéssel, vészjelekkel nem törődve, megkezdte ellenük a pokoli hajrát.
Az volt a terve, hogy az előörsökkel együtt rohan be a városba, az
ellenséges hadosztály közepébe, nehogy azok hirt adhassanak s őt készen
fogadják.
A terv sikerült.
Az előörsöket mindenütt meglepték. Lovaikról lehajigálták őket s a
békességes város s az egész ellenséges hadsereg arra ébredt föl éjjeli
nyugalmából, hogy a magyar légió-huszárság a városnak, a hadseregnek, a
főhadiszállásnak kellő közepében termett.
Hirtelen, mint a vihar. Ellenállhatlanul, mint az árviz.
Felriadtában, ijedtében, meglepetésében mit gondolhatott a nápolyi sereg
s a kis város lakossága? Azt ugyan nem gondolhatták, hogy husz-harmincz
bátor legény csinálja az egész zenebonát. Szentül hitték, hogy a vakmerő
huszárok mögött Viktor Emánuel és Garibaldi egész hadserege nyomul
előre.
Ezek pedig pihentek szépen táborhelyükön.
Kun Béla habozás és tervezgetés nélkül csinálta meg, a mit a különös
helyzet megengedett és megparancsolt.
A piacz közepén, a templom oldalán fegyverkupaczok körül tanyázott a
gyalogság egy része. Ezt szétrobbantani pillanat műve volt.
Egyik mellékutczában a lovasság kezdett összeszedkőzni s oszlopba,
hadsorba kifejlődni. A trombiták jelző harsogása megtöltötte az utcza
levegőjét. Kun Béla huszadmagával maga rontott rájuk, mint az oroszlán.
A szűk helyen az ellenség nem vehette hasznát tömegének. A reggeli
szürkületben nem is láthatta, mekkora a huszárok ereje. Megforditotta
lova fejét s vad futásban menekült ki a városból a cserjék, szőlők,
narancsok szakadékos ligeteibe.
Néhány percz alatt az egész város s az egész nápolyi hadsereg zavar és
ijedtség martaléka lett. Ágyu, puska összevissza szólt, mintha
rendszeres csata fejlődött volna ki. Egy üteg ágyu kimenekült a
városból, valami biztos helyen megállt s kezdte lőni a várost.
Az általános zürzavarban Kun Béla visszafordul, annyi lovat és
hadiöszvért, a hány embere van, vezetékre fog s valami ötszáz gyalogost
elkerit, kiszakit, lefegyverez s mint foglyot hajt maga előtt. El – ki a
városból, Viktor Emánuel serege felé.
De nyomban az ellenséges nápolyi hadsereg is összeszedi a városban is, a
városon kivül is szétzilált csapatait s elkezdi a rendszeres
visszavonulást Gaeta irányában.
Kun Béla nagy délczegen viszi zsákmányát hazafelé.
A csatának különös hangja van a távolságból. Valami zúg, valami dübörög
a messzeségben. Mintha a tenger moraja volna. Mintha a föld bensejében
háborogna valami tompán, ijesztően. A puskalövés hangja, emberek és
állatok orditása, lovak robogása együtt, egyszerre. De a távolból külön
hallani nem lehet. Az ágyuszó dördülését külön lehet hallani. Ez is
tompa, de erős. Egy kis ábrándozással mintha a viz alól a bölömbika
hangját hallanók.
A király, Viktor Emánuel hallja a riadalmat, a csatazaj zugását. Kérdi
körülvalóitól: mi ez? Nem tud megfelelni senki. Hallja a csatabeli
szabályos ágyudörgést. Hol folyik az ütközet? Bizonyos, hogy ütközet
folyik. Apró előörsi csetepatéba nem szól bele az ágyu. De hát miféle
csapatok vannak az ütközetben és hol?
Jön a szél a tenger felől s mind világosabban hozza a hangot. A táborkar
futárai nyargalnak erre-amarra. Biztos hirt senki se hoz. A táborkar
főnökei se tudnak semmit. A király nevet is, boszankodik is. Utóbb
haragra gyul, lóhátra ül, erős kiséretet rendel maga mellé s megy az
elővédek, előörsök felé a csatazaj irányában. Maga akar értesülést
nyerni. Az elővédek, előörsök helyükön, teljes rendben és éberséggel. De
ők se tudnak semmit!
Egyszer csak kibontakozik előtte a fákkal, cserjékkel szegett országuton
egy nagyobb katonatömeg. Kun Béla a huszárjaival, foglyaival,
zsákmányolt lovaival hosszu sorban. Halottja nincs, sebesültje kettő,
azokat is lóháton vezetik a legények.
A mint a királyt meglátja, villámként ugrat eléje, suhogó karddal
üdvözli királyát, fővezérét s harsogó hangon adja elő hivatalos
csatajelentését.
– Jelentem alássan Fölséges ur! Az ellenségnek egy hadtestét Traetto
városában megleptem, csatára kényszeritettem, állásából kiszoritottam,
visszavonulásra birtam, a várost megtisztitottam. Veszteségét holtakban
és sebesültekben nem puhatolhattam ki. A mi veszteségünk holtakban
semmi, sebesült két közvitéz. Elhoztuk a csatatérről őket. Hadizsákmány:
harminczöt ló és öszvér, ötszáz fogoly.
Ujra üdvözli a királyt, két lépéssel hátravonul s várja a napiparancsot.
A daliás királynak eláll lélekzete. Hiszen ő erről mit se tud. Ki tette
a rendelkezéseket, miféle hadcsapatok vettek részt az ütközetben; mikor,
miként, ki tervezte az egészet? Egyetlen szóval se mondta neki senki.
Holott ő a király, ő a főhadvezér. Az ő tudta nélkül nem volna szabad
történni semminek. A táborkar által megszabott hadrendet megbontani
semmi szin alatt se volna szabad.
Ez rendetlenség. Ez a katonai fegyelem megbontása. Kedvetlenség,
boszuság támad lelkében. Keményen kérdi Kun Bélától:
– Minő hadcsapatok s kinek rendelkezéséből vettek részt az ütközetben?
– Jelentem alássan Fölséges ur! A magyar légió huszárcsapatából egy
szakasz harminczhárom legénynyel az én vezérletem alatt!
A király lassanként megérti a dolgot. Arcza felvidul. Elneveti magát.
Kun Bélával az egész fényes kiséret előtt kezet szorit. Ismeri már
korábbi időből is, de igy, mint ma, még se ismerte.
– Köszönöm, köszönöm vitézek! Mit adjak jutalmul?
Megtapogatja dolmányát, mellényét. Se pénz, se óra, se rendjel nála. De
talál három szivart. Kiveszi zsebjéből.
– Most csak ezt adhatom.
Átnyujtja Kun Bélának.
– Jelentem alássan, Fölséges ur! Hadd adjak egyet-egyet a két
sebesültnek. A harmadikat emlékül megtarthassam.
A király rendelkezik a foglyok felől. Rábizza kiséretére: vegyék át. A
sebesültek ápolását megparancsolja. Kun Bélát huszárjaival együtt
kiséretébe fölveszi. Visszafordul s utközben azt mondja kedélyesen a
huszároknak:
– Barátim, ilyen hős bolondságot csak ti tehettek – magyarok. Az én
népem erre nem való.
Ez volt jutalmuk.
* * *
Ennek a harcznak vége lett.
Ezután a király utja és Garibaldi utja elvált egymástól. A király
elfoglalta az egyesült Olaszország trónusát, a melynek azonban még egyik
lába se nyugodhatott Rómában.
Róma kivül esett Olaszországon. A nagy szabadsághős, Garibaldi pedig azt
mondta:
– Róma vagy a halál!
S ezt mondta az olasz nép is.
A király Róma elfoglalását rábizta az időre, Garibaldi pedig ugy
vélekedett, hogy az elszánt nemzeti akarat és a kardvas hamarosan
eldöntheti Róma kérdését is. Ujra kitüzte a felszabaditás szentséges
lobogóját.
Mit csináljon most már a magyar szabadsághős?
A királylyal tartson-e, a ki jó volt hozzá s a ki szép országában neki,
a bujdosónak barátságos menedékhelyet adott?
Vagy ősz vezérével, Garibaldival tartson, a kit imádott, a ki őt fiaként
szerette s a kivel megesküdött, hogy kardját nem teszi hüvelyébe, a mig
az elnyomott nemzetek szabadulásáért becsülettel küzdhet.
Ősz vezérével tartott.
Szembe szálltak a király seregével. Ősz vezérét szemeláttára lőtték meg
a király seregei. Fogságba esett ő is, vezére is.
A király tisztje tisztelettel szólitotta fel:
– Adja ön át kardját!
– Majd ha kettétörtem.
S kardját két darabban dobta oda a királyi tiszt lábaihoz.
– Ép kardot ki nem adok a kezemből soha.
Hát ez is bolondság volt, de már igy illett ő hozzá.
Ősz vezérét kórházba vitték, őt magát egyik piemonti sziklavárba zárták.
Huszárjait erre-arra helyezték el foglyok gyanánt.
Egy évnél tovább tartott fogsága. A király talán nem is tudta, hova lett
s hol van egykori magyar hőse.
Keserü pajzánul irt a királynak szomoru fogságából.
– Fölség, elfogyott szivarom, melylyel Traetto előtt ajándékozott meg.
Rögtön kibocsátották, de vezették a király elé. A király kegyes volt.
– Mit kiván ön nemes vitézem?
– Hazámba szeretnék visszamenni. De otthon a golyó vár rám.
A király maga személyesen lépett közbe Ferencz József császárnál, hogy
Kun Béla és huszárjai bántatlanul jöhessenek haza.
Igy tértek haza 1862-ben. S ekkor találkoztam vele Ányos Pál barátunk
nevenapján.
A simaképü gyerkőcz helyett viharvert arczu meglett férfiu. Arczára két
nemzet függetlenségi harczának küzdelme volt fölirva – sebhelyekben.
Megnősült. Szerény kis hivatalt is adott neki vármegyéje. Nem volt
szerencséje. Penészes békének robotos élete nem való a hősnek. Elsorvad
alatta. Az 1873-ik év végén meghalt.
Gróf Schaffgotsche művészi emléke ott áll a móri csatatéren. Kun Béláról
nem emlékezett meg az ő nemzete. Magam sem tudom már jószerével, hol
domborul sirja. Dicső emléke álljon itt e sorokban.


SZÁZHETVENÖT HUSZÁR.

I.
(Jókai regénye. – Ki volt Herman János? – A Vilmos-huszárok. – A furcsa
hirek. – A két rongyos zsidó beszélget. – Kászonyi Dániel. – A huszárok
megesküsznek. – Ermisch kapitány.)
Százhetvenöt huszár! Ugyanannyi hős egy csoportban. Elszánva a halálra,
a bujdosásra, a vértanuságra. Minő szép és minő szomoru lehet ennek az
igaz története.
Jókai Mór leirja abban a regényében, melynek czime: »A kőszivü ember
fiai«.
Kétszázhusz huszár elindul Bécs alól, hogy hazajőjjön imádott honába s
itt ontsa vérét nemzetének ádáz ellenségei ellen. Baradlay Rikhárd
kapitányuk vezeti őket. Kapitányuk hős, bátor, legyőzhetlen. A menekülő
huszárcsapat száz akadályon tör keresztül. Fut, ha kell; – verekszik, ha
ki nem kerülheti. Étlen-szomjan tölt napokat és éjjeleket. Ellenség,
vizáradás, fölbujtott földnépe, árviz, nagy folyam, sziklás hegység,
hózivatar, kigyult erdő tör életére. Embernek és természetnek minden
ereje és ravaszsága megejteni iparkodik. Mégis hazajön utolsó emberig és
utolsó lóig s itthon száz diadalt arat az ellenségen.
Igy irja a költő.
Istenerő van képzeletében. Szomoru a történet; fekete, mint az éjfél,
melynek nincs csillaga. De a költő képzelete ragyogóvá teszi az éjfél
sötétségét is. Az olvasónak szinte remeg a lelke a fájdalomtól s a
dicsőség érzetétől, a mint a huszárcsapat halálos küzdelmeit a költő
szemein át maga előtt látja.
Nem mese ez. Nem a költő álmodta ezt a történetet. Igaz történet ez.
Minden szomoru részlete ugy folyt le, a hogy leirja a hires regény. Csak
a Baradlay Rikhárd neve költött. És csak a történet helyszine van más
vidékre áthelyezve. Nem Bécs alól menekült a huszár s nem az osztrák
rónán, nem a March-folyón s nem a pozsonyi és trencséni Kárpátokon
törtetett keresztül. De részletekben még gazdagabb, még szomorubb az
eset, mint a hogy a költő elbeszéli. A regénynek nem volt szüksége az
egészre.
Én ismerem az egészet. Most elbeszélem. A ki jól emlékszik a regényre,
annak sok részletét nyomban felismeri az én elbeszélésemben.
*
Volt Veszprémben ezelőtt negyven-ötven évvel egy jámbor gabonakereskedő.
Herman János volt a neve.
Származása odavaló volt-e: nem tudom. Azt se tudom: él-e még. Ha él:
öreg ember lehet. Gyermekei bizonyára élnek s már meglett emberek és
asszonyok. Kedves, vidám, beszédes felesége volt s ha jól emlékszem,
több gyermeke volt. Utóbb Veszprémből elköltözött, de egész biztosan nem
tudom, hová. Feledékeny az ember. A hogy szemeim elől eltünt: többé nem
is gondoltam rá. De ugy rémlik előttem, Szatmárra vagy Szamos-Ujvárra
költözött. Veszprémi és szatmári és szamos-ujvári nyájas olvasóim, kik
közelebb álltak hozzá, biztosabban tudhatják.
Közepesnél magasabb termetü, erős, egészséges alak. Bajuszszal és teljes
szakállal. Kevés beszédü, szerény modoru férfiu. Fejét kissé lehajtva
szokta tartani társaságban is, menésközben is. Foglalkozása is a szerény
polgári osztályba sorakoztatta. Senki se sejtette volna róla, hogy
huszár volt, szabadságharczunk hőse s a legdicsőbb bátrak egyike. Még
bajusza se volt szemem láttára kipödörve soha.
Apró megyei tisztviselő voltam, a mikor vele véletlenül megismerkedtem.
Megszerettem. Valamelyik elejtett szavából megtudtam, hogy neki is
szerepe volt a függetlenségi hadjáratban. Addig incselkedtem vele, mig
utóbb csakugyan elbeszélte átélt küzdelmei közül legnehezebb sorát. A
hogy bajtársaival együtt hazamenekült Gácsországból, hogy kardját a
magyar kormánynak, a szabadság ügyének felajánlja.
Sok jeles barátom volt dicső honvédeink egykori sorából. Bátrak,
vitézek, derék katonák. A vidám társalgások, a barátságos összejövetelek
beszédtárgya ötven év előtt rendesen a forradalmi harcz volt. Nagy
tetteknek mindig akadt kitünő elbeszélőjük. De senkinek a története nem
hatott meg jobban, mint az övé. A hogy ő szerényen, komolyan,
részletesen előadta.
Hejh, ha akkor eszembe jutott volna, hogy iró legyek! De, ki gondolt
volna arra? Csak egyetlen irót, egy igazi élő költőt ismertünk: Jókai
Mórt. Ugy irni pedig ugy se tud senki. Nyomoruság volna ő mellette az
irói tollat megfogni.
Azt mondtam Herman Jánosnak:
– Barátom, a mit maga nekem elbeszélt, az a mi dicső harczunknak egyik
legragyogóbb fejezete. Elfelednünk ezt nem szabad. Irja le apróra s
küldjük el Jókainak. Az ő lantja örökitse meg azt.
Elpirult. Ő irjon Jókainak! Micsoda vakmerőség lenne az! Szabódott,
tiltakozott. De utóbb is addig unszoltam: ráállott. Nem valami fényes
irással, de azért egy szerü, szabatos, tiszta gondolkozással, jó magyar
nyelven megirta a történetet Jókai számára. El is küldtük, a kihez
szólt, jó harminczhét év előtt, az 1867-ik év tavaszán. Jókai meg is
köszönte, valamelyik lapjában közölte is a munkát s ama hires regényében
fel is használta.
De csak röviden s a nagy történetnek csak egy-két megható részletét. De
kiegészitem én, a hogy’ a hanyatló emlékezet megengedi.
*
Herman János 1848-ban a tizedik számu huszárezredben szolgált. Az
ezredet ugy nevezték: a Vilmos-huszárok. Már több éve szolgált s akkor
már őrmester volt szakaszában.
E huszárezred hadkiegészitő törzse ma túl a Dunán Székesfehérvár.
Valószinüleg akkor is az volt. De a legénység még se annyira egy
vidékből való volt, mint most. A legénység egy részét nem ugy
ujonczozták, hanem az ország minden magyar vidékén ugy toborozták. Az
ezredben hát volt legény az ország minden részéből, még Erdélyből is, a
mely pedig akkor külön fejedelemség volt s nem Magyarország. Volt az
ezredben az én vidékemből is, – egyet legalább, valami Kuti Ferkó nevüt,
jól ismertem.
Az ezred már sok év óta Gácsországban feküdt Tarnopol vidékén. Közel
Oroszországhoz, mindenütt az orosz határ mellett. Egyik százada épen
Tarnopolban volt elhelyezve laktanyában. Itt volt az ezredes is Földváry
István. A másik század innen délre harmincz kilométernyire Trembovla
városában feküdt szintén laktanyában. A harmadik század még távolabb,
valahol Bukovinában szintén az orosz határ mentén. Végül a negyedik
század Zbarazban Tarnopoltól északra, mintegy husz kilométernyi
távolban. Ez már az orosz határtól alig fekszik hét kilométernél
messzebb. A jó magyar fiuk itt már szemtül-szembe megismerték az orosz
kozákokat és dsidás lovasokat; gyakran ittak, gyakran verekedtek is
velük a határszéli csárdákban.
A zbarazi századnál volt Herman János is, mint őrmester.
Régóta voltak már a huszárok Gácsországban. Régóta vágyakoztak onnan
hazafelé. Akkor nem három év volt a szolgálati idő, hanem nyolcz év s ha
az letelt: akkor is sokféle mesterkedéssel ott marasztalták a legénység
nagy részét ujabb nyolcz esztendőre. Vastag bajszu, dörmögő hangu kemény
legény volt már a huszárok nagy része, túl a harmincz éven, élemedett
férfiak.
De azért csak vágyakoztak hazafelé.
Igazi magyar fiu nem szokik meg idegenben. Nem érti nyelvét, nem kedveli
ételét-italát, nem dalolja dalát. Se polákkal, se oroszszal, se
zsidójával nem tud barátkozni. A csárdája se olyan, mint az otthonvaló.
Bora sincs. Pöcsét a pálinkás üvegjén. Asszonyának, lányá nak csókja,
ölelése se olyan édes, mint azé volt egykor régen, otthon, a kit el
kellett hagynia. Mi lett most már abból is nyolcz év mulva, tiz év
mulva? Azt az egyszál czigányt se találja, a ki neki néha-néha elhuzta
dalát hol egyesben, hol harmadmagával. Vagy jó szóért, vagy egy ital
borért, vagy pengő huszasért, vagy egy jó hátbaütésért.
Más világ az mégis.
Az 1848-ik év április 15-én elvégre megkapták a napiparancsot, hogy az
ezred hazamegy Magyarországba, otthon is lesz néhány hét alatt.
Azt is meghallották, mi ennek az oka.
A császár megszerette valahára a magyar nemzetet. Most már szabadság van
otthon. Nincs többé ur, nincs többé paraszt, minden ember egyenlő fia a
hazának. Nem deres ezentul a szegény ember jutalma. Nem kötéllel fogják
a katonát. Mindenkinek megvan a megérdemlett becsülete.
A huszár lenézi a parasztot, kivált a polákot. Arra tanitják attól a
percztől fogva, a mikor felhuzza a sarkantyus csizmát s felölti a
huszárdolmányt. De azért most mégis eszébe jut, ő is paraszt sorból
származott s ő is visszaszármazik majd az ő népe közé. De nem bánja,
csak hazatérhessen. Inkább otthon szegényül, mint idegenben nyalkán.
Nem lehet azt az örömöt elmondani, a mit érzett a huszársziv az április
15-iki hirre. Az őrmester, Herman János, már félig-meddig tanult
emberszámba jött, németül is tudott beszélni, mégis sirva fakadt, azután
meg tánczra kerekedett örömében, hogy valahára hazajöhet. Tiz egész
esztendő óta nem látta hazáját.
De azért most se látta hazáját hamarosan. Sokat kellett még addig
szenvedni. Korai volt az áprilisi öröm. A bécsi kohóban uj és gonosz
terveket főztek.
A zbarazi század huszárjai folyton érintkeztek a tarnopoli századdal. Ez
közel feküdt. Ez kapta meg először a parancsot, hogy április 20-án
induljon Magyarországba. De a mikor az indulás napja megérkezett;
elhalasztották öt napra. Azután megint öt napra. Azután május közepére.
Egyik-másik század el is indult a nyár folyamán s jelentkezett is
Mészáros Lázárnál, a magyar hadügyminiszternél. Ezek szerencsések
voltak.
Akkor az ezred gyakran nagyobb volt, mint ma s némileg más volt a
beosztása. Volt benne ezredesi, alezredesi s őrnagyi ezredosztály. Ennek
divizió volt a neve. Minden divizióban két század, katonai nyelven
eskadron. A huszár ezt a maga nyelvén svadronynak nevezte. Az alezredesi
divizió első svadronyjánál volt Herman János őrmester. Az ő zbarazi
századát nem eresztették haza békével. De nem eresztették az alezredesi
második századot se, mely Tarnopolban feküdt az ezredtörzs székhelyén.
Nem eresztették az őrnagyi divizió első századát se, mely Trembovlában
és Czortkovban volt szálláson. De már a második század békességgel
hazajöhetett Szadagórából és Sznyatynból, valamint az ezredesi divizió
századai is Tlusztéból és Grzymatovból.
Bizony ezek pogány nevek. De hát át kell rajta esnünk, hogy a mi
következik, jobban megérthessük.
A tisztikar nagyrésze, több mint fele, idegen volt; volt benne osztrák
fölös számmal. Volt benne rajnai német, volt angol, volt lengyel. Volt
magyar is. Az ezredes márczius óta véletlenül épen magyar volt. Földvári
és bernátfalvi Földváry István Pestvármegyéből. Régi katona, régi
huszár. Harczolt már a franczia háboruban is. Magyarságát nem vesztette
el egészen, noha gyerekkora óta a Habsburgok katonája volt. Öreg szive
megdobbant, a mikor a magyar dicsőségről volt szó. Néhány jó magyar fiu
ennek köszönhette életét.
Elmult a nyár.
A magyar nemzet ellen Bécsben fölszitották, fölfegyverezték a
nemzetiségeket. Oláh és rácz dulta, égette, öldökölte a magyart.
Asszonyt és öreget se kimélt. De még a bölcsőben alvó csecsemőt se. Ki
akarták irtani a magyarságot. Mindezt a magyar király nevében, a magyar
király rendeletére cselekedték. A király hülye és gyámoltalan volt. Az
egészről bizonyára nem is tudott semmit.
De a huszár se tudott Gácsországban. Ki mondta volna el neki ott az
isten háta mögött, Muszkaország határszélén?
Egyszer azonban ugy ősz elején mégis furcsa hir jutott el hozzá. Azt
suttogták, azt beszélték tisztek, altisztek, nyelves közlegények, hogy a
Württemberg-huszárok honnan, honnan se, hazaszöktek. Nem nézhették
tovább, a hogy’ nemzetünket irtják. Mirevaló a kard az ő kezükben, ha
nem arravaló, hogy saját édes vérüket védelmezhessék? Fölkerekedtek hát
Morvában vagy hol s egyenesen hazavágtattak s kardjukat fölajánlották
Kossuth szolgálatára.
Ezt hallották meg a Vilmos-huszárok Zbarazban.
Mi ez?
Azt mondják: felhőtlen égből is leüt néha a menydörgős menykő. Bolond
dolog, ha igaz. Lehet rajta csodálkozni. De még sokkal jobban
csodálkozott a Vilmos-huszár azon, a mit hallott.
Megszökött a Württemberg-huszár? Igaz lehet-e ez? Ha nem volna igaz: nem
beszélnének róla a tiszt urak. De beszélik már a zbarazi zsidók is. No,
pedig a zsidó élete váltságáért se merne róla beszélni, ha nem volna
igaz. A policzájok agyonütnék őket nyomban.
De azért hitték is, nem is a huszárok. Hanem a kételkedésre mégse maradt
sok idejük.
Valami érthetetlen okból tisztjeik lassanként eltünedeztek. Ki
Tarnopolba vonult, ki tovább is ment, ki nyugdijba menekült, ki beteg
lett. Nem volt kapitányuk, nem volt egyetlenegy hadnagyuk se. Se hadfi,
se tiszthelyettes. Még kezelőőrmesterük is Tarnopolban. Csupán egy
főhadnagyuk volt, valami angol ember. A neve Crowther Eduárd. Ez is
azért maradt ott, mert volt neki egy szép lengyel asszony szeretője. Ott
lakott a város végén szép kastélyban vagy villában.
Ha tiszt nem volt: gyakorlat sem volt. Nem parancsol senki. A főhadnagy
ott lebzselt a szeretője mellett. Bizonyára jobban mulatott nála, mint a
gyakorlaton, kint a mezőn. A huszárnak nem akadt dolga. Reggeltől estig
összeülhettek, pipázhattak és elbeszélhették egymásnak a világ sorát.
Csak a lóról nem volt szabad megfeledkezni. Minden másnap kivitték a
lovakat jártatni. S gyakran nem maradtak meg a gyakorlótéren, hanem
elkoczogtak hol az orosz határ felé Novikinak, hol dél felé
Szlachcziméig.
A mely napon nem mentek ki, arra a napra oktatást rendelt az angol
főhadnagy. Volt köztük egy szász őrmester, erdélyi szász papnak a fia,
utálatos osztrák érzésü fiu, Kossuthnak nagy gyülölője. Ezt bizta meg,
hogy üres napokon, hetenkint háromszor oktassa meg a legénységet a
katonai erkölcsökre.
Ez a jámbor zöld szász semmi más katonai erkölcsöt ez időtájban nem
ismert, csak azt, hogy a huszárnak elszökni, zászlóját elhagyni, a
császárhoz hütlenné lenni nem szabad. Császár az istene, zászló a
szentsége, osztrákság a mennybéli üdvössége. A ki pedig mégis el találna
szökni: annak a büntetése akasztófa. Nem is golyó. A golyót csak a
tisztességes katona érdemli meg. Hanem gyalázatos akasztófa. El se
temetik dög testét az anyaföldbe, hanem ott hagyják az akasztófa alatt
kutyáknak, hollóknak, ragadozóknak zsákmányul.
Mind jól tudták ezt már a huszárok. Hiszen a fejükbe verték már
szolgálatuk első féléve alatt. A mint a szász papfiu a száját kitátotta,
már röhögni kezdtek. Nini, most megint az isten, a szentség, az üdvösség
és az akasztófa következik.
Ez az oktatás pedig akkor kezdődött, a mikor a Württemberg-huszárok
szökéséről megjött a hir. S folytatódott minden másodnapon, hetekig.
E miatt szünt meg a huszárok kétsége. Most már csakugyan igaz a hir. Ha
igaz nem volna, az oktatóőrmester nem fecsegne minden nap a szökésről és
az akasztófáról.
Csakhogy aztán a huszárnak magyar esze egészen másként szőtte-fonta
tovább a gondolatát.
Megszöktek hát a Württembergek?
Bizonyosan nagy okuk volt rá. Nagy ok nélkül öreg huszár meg nem szökik
tömegesen. Egy-egy ujoncz megugrik néha. Szeretőjét látni akarja még
egyszer. S ha már dezentorrá lesz: nem is marad meg a békességes
világban. Erdőbe megy, Bakonyba siet, felcsap Sobri Jóska pajtásának.
Ily esetet lehet hallani. De hogy öreg huszár századonként szökjék: ily
eset még nem volt a világon.
Mégis megszöktek a Württembergek?
Akkor hát mind hazugság az, a mire eddig oktatták a huszárt. Akkor az se
igaz, hogy a császár szereti a magyarokat. Az se igaz, hogy boldogság
uralkodik nagy Magyarországban. Hanem az az igaz, hogy otthon ölik,
gyilkolják édes véreinket, a magyart.
De akkor meg nekünk is otthon kellene lennünk. Nekünk is meg kellene
fajunkat védelmezni. Miért legyen különb a Württemberg-huszár, mint a
Vilmos-huszár?
E körül járt most már a huszárok esze. Dehogy félt ő az akasztófától.
Hiszen előbb meg is kell azt fogni, a kit föl akarnak akasztani. De a
huszárt, a mig lova hátán ülhet s kard van a kezében, meg nem fogja
semmiféle isten katonája. S azután régóta tart már a béke is. Le kellene
már a rozsdát a kardról tisztitani. Hadd legyen az a kard megint fényes,
megint véres.
Volt huszár, a ki nem sokat törődött a dologgal. De ilyen kevés volt.
Legtöbbje elhallgatott, keveset beszélt, bajuszát pödörgette, nagyot
gondolt, nagyot káromkodott. De meg nem mondta: miért.
Egyik őszeleji napon kirendelik őket katonai szemlére. Esett az eső,
csak ugy zuhogott. Szép sorban felállnak a gyakorlótéren. Napiparancsot
kapnak. Az van benne, hogy a császár báró Jellasich horvát bánt
hűtlennek, ellenszegülőnek, gonosztévőnek nyilvánitja s minden rangjától
és méltóságától, báni és tábornoki állásától megfosztja. Ezt adja tudtul
vitéz katonáinak.
Hát jól van. Nevet is, káromkodik is a huszár. Bánja is ő, ha megnyuzzák
is a horvát bánt. Tudja is ő, ki az a Jellasich. Hol van Zbarazhoz
Horvátország? Ezért ugyan kár volt embert és lovat ily gyalázatos
időben, zuhogó őszi esőben kizaklatni.
Ez azonban semmi.
Alig telik el kis idő: ujra ki kell menni a gyakorlótérre s diszben
kiállani. Uj hadiparancs készült. Megint a császár nyilatkozik
legmagasabb kiáltványban.
Most pedig azt kiáltja ki, hogy báró Jellasich bán ő nagyméltóságát
visszahelyezi minden rangjába, tisztébe és méltóságába, kedvelt hive