A nagy év - 06

a vizsgálatot az ő közbejöttével teljesitették. Élt Késmárky József,
ugyanott járásbiró, később megyei főjegyző, alispán, 1870-ben országos
képviselő, 1872-ben királyi törvényszéki elnök. Élt a közvetlen
szereplők közül Fodor László, Eberhard Ignácz, Ujhelyi László, Pósa
Károly s még többen a volt jobbágyok közül s élt különösen a főszereplő
Eötvös Lajos.
Mindezek olvasták a Vasárnapi Ujság közleményét s megnyugodtak benne szó
nélkül, minthogy az általuk jól ismert történeti dolog hű közlését
látták benne.
Matkovich Tivadar hallgatott, mert ő is jól tudta, hogy a közlemény
igaz; olyen handabandázó koholmányokkal előállani, mint a hogy fia
tette, eszébe se juthatott. Nem is lett volna a nagy eset után 22 év
mulva tanácsos. A még akkor élő tanuk és szereplők bizonyára
ellenmondhatlan bizonyossággal oktatták volna meg az igazságra. Most, 56
év után, senki se él már a közvetlen tanuk és szereplők közül. De azért
a koholmányoknak most sincs sulyuk.
Meg kell még jegyeznem, hogy ugy értesültem: néhány év előtt Körösztös
János is meghalt. Utolsó azok közül, a kik a nagy eseményben
szerepeltek.


NYOMOZTAM, A HOL PETŐFI ELESETT.

I.
Mindenki ugy tudta, ugy hitte, hogy Petőfi Sándor az 1849-ik év julius
31-én a segesvári csatában esett el. A csatát Bem magyar vezér vivta
Lüders orosz vezér ellen. A csatát a magyar sereg vesztette el. Petőfi
Bem vezérkarában volt őrnagy. Bem nagynehezen megmenekült, Petőfi
elesett. Menekülési kisérletét sokan látták. Akadt több tanu arra is, a
ki elestét látta.
A nagy nemzeti gyásznak idején, a zsarnoki elnyomatásnak éveiben
senkinek se jutott eszébe nyomozni, hol és melyik ponton esett el
Petőfi, hol lőtték vagy vágták halálra s hol roskadt össze haldokló
alakja? S azután hol temették el? Magános sirba-e vagy közös sirba? De
ha gondolt volna is rá valaki: az akkori osztrák kormány a nyomozást meg
nem engedte volna.
A földterület, a hol Petőfi elesett s a hol porai pihennek, hallerkői
gróf Haller Ferencz magántulajdona volt s a fehéregyházi várhoz és
uradalomhoz tartozott. Jól ismertem a grófot, benső barátság állt fenn
néhány éven át közöttünk, ismételve meglátogattam ősi várában, derék
hazafi, nemes ember, függetlenségi harczunk jeles alakja. De 1849-től
kezdve várfogoly volt, uradalmait elkobozták s fehéregyházi vára és
birtoka is az osztrák kincstár idegen földről sereglett fosztogatóinak
birtokába jutott. Nem is lett volna ember, a ki az egykori csatatér
dülőin a nyomozót jóindulattal vezetgesse. Fehéregyházi oláhtól,
segesvári szásztól annyi szivességet, annyi észt várni nem lehetett.
S azután ki ismerte ezek közül Petőfit?
Senki.
Helybeli vezetők mellett oktalan lett volna minden nyomozás.
A kik Petőfit ismerték s a csata folyama alatt látták, azok vagy elestek
a csatában vagy Bemmel együtt bujdosók voltak idegen földeken, vagy gróf
Hallerrel együtt a börtönök mélyén sorvadoztak, vagy a folyton tartó
üldözés miatt jó okuk volt hallgatni s a hazafiak sirjait nem látogatni
gyakorta. Hadd nőjjön azokon letaposatlanul a fű és a virág.
Tizenegy év mulva, 1860-ban, kezdett kissé szabadabb szellő lengeni.
Minden nemes népnek vannak fenséges ábrándjai. Ily ábránd volt:
megkeresni, megtalálni a helyet, a hol Petőfi elesett. Akadtak tanuk s
azok kezdtek nyilatkozni. Az 1860-ik, 1861-ik s következő években
ötven-hatvan komoly férfiu nyilatkozott arról, hogy a csata folyama
alatt hol s mit beszélt utoljára Petőfivel, hol látta őt s hol s miként
kellett neki elveszni?
Én e nyilatkozatokat gondosan olvasgattam. Csak nem olyan szemmel, olyan
észszel, mintha birói feladatom lett volna végső itélettel eldönteni,
hogy az összes tanuk vallomásai szerint hol az igazság, valósággal
miként halt meg s hol esett el Petőfi?
Az ily munka az elmének igen nagy és nehéz munkája. Tudom ezt megyei
tisztviselő koromból. Hányszor történik birósági tárgyalásokon, hogy egy
közönséges kocsmai verekedés részleteit se lehet egészen tisztába hozni,
holott csak tiz-tizenkét egybe nem hangzó tanuvallomást kellene valahogy
megérteni és egymással kiegyeztetni. Nem lehet, pedig minden tanu igazat
akart vallani.
Képzeljünk már most egy csatát; bomlásban, futásban, kegyetlen üldözés
alatt levő hadsereget, száz meg száz holdra rugó nagy területet, mely
utakkal, szántásokkal, ligetekkel, kukoriczaveteményes táblákkal van
szétszaggatva? Mindenki fut vagy hadakozik vagy fekszik. Semmi rend és
pillanatnyi nyugalom sincs. Mindenkinek magára s üldözőire van gondja. S
akad ötven-hatvan tanu, a ki mindenkitől függetlenül, egymással nem
érintkezve, a kétes részleteket meg nem állapitva, a tévedéseket ki nem
javitva, a csatának ugyanazon zürzavaros pillanatnyi állapotáról tesz
tanubizonyságot, holott a tanuk közül kettő se volt ugyanazon
pillanatban egy helyen és hasonló helyzetben.
Hányféle különbözés, ellenkezés, sőt ellenmondás támad ily és ennyi tanu
vallomása közt? Pedig minden tanu becsületes és értelmes, sőt tanult
komoly férfiu, ki egész lelkével az igazság kideritésére törekszik.
S aztán ha még a tanuskodás csak tegnapi vagy tegnapelőtti esetről
szólana. De tizenegy-tizenkét év előtti történetről van a szó s alig
lehet oly elme, a mely a régi dolognak minden részletét üdén meg tudná
őrizni a maga számára.
A futó és üldözött harczos addig fut, mig ki nem dül vagy meg nem
menekül. S ha már megmenekült is: gondja arra van első sorban, hogy
kifujja, kipihenje magát, ételhez, italhoz, ruhához, fegyveréhez jusson,
tisztjét, csapatját fölkeresse vagy ha örökre vége a harcznak, övéihez
visszatérjen. Nem keresheti föl nyomban dolgozó szobáját, nem ülhet
kényelmesen iróasztalához, nem törheti fejét és tollát emlékiratain, nem
csinálhat jegyzeteket arra az esetre, hogy majd idővel, hosszu évek
mulva, tiz-tizenkét esztendő mulva a nemzet lelkiismerete megtalálja
kérdezni, hol hagytátok Petőfit, hol halt meg a nemzet világitó
szemefénye: hát akkor majd ő előálljon egy jegyzőkönyvvel, a melyet ott
vett föl a csatatéren vagy üldözés közben kozákok lándzsái közt?
Én vakmerő elmével föltettem magamban, hogy a tanubizonyságok alapján
megkeresem az igazságot.
Ám első tennivalóm: a csata összes körülményeit megismerni, a csatateret
s annak minden hegyét-völgyét személyesen bejárni, a távolságokat
fölmérni, az egész területet hadmérnökileg meghatározni és megrajzolni.
S ha ez megvan: a hely tökéletes ismerete alapján birálni meg minden
tanubizonyságot s állapitani meg minden ellenmondás benső igazságát vagy
benső tévedését.
Sok munka, nagy munka, de másként az igazsághoz eljutni vagy azt csak
megközeliteni is lehetetlen.
Elindultam hát 1875 nyarán önkényt vállalt feladatom teljesitésére.
Fölkerestem nemes barátomat gróf Hallert fejéregyházi várában. Vendége
voltam néhány napon át, de a helyszini tanulmányokat ez idő alatt
Segesvártól Héjasfalváig, különösen a fehéregyházi határban is
elvégeztem, rajzaimat, számitásaimat befejeztem.
Ez a munka kisebb része.
A nagyobb részét, a tanubizonyságok birálatát, benső igazságaik
megállapitását, ellentéteik kiegyenlitését maig se végeztem el. Az élet
mást parancsolt s parancsa erősebb volt, mint az én szándékom.
De ezt a munkát más se végezte el. A kérdés tehát ma is megoldatlan még.
Hanem akkori tanulmányaim alapján időközben a lapok sürgetéseire mégis
tettem némi megjegyzéseket. Egyszer Oreusz orosz iró történelmi művére,
mely a segesvári csatáról szól. Másszor arra a kérdésre, hol porladoznak
a valószinüség szerint Petőfi hamvai? Mindkét megjegyzésem nagy
általánosságban mozog.

II.
Oreusz orosz irónak a segesvári csatáról irt hézagos rajza több irányban
némi megjegyzéseket tesz szükségesekké. Mindenekelőtt meg kell
jegyeznünk, hogy ezen csataleirásban csak az orosz és osztrák táborkari
adatok s hadi jelentések használtattak fel s nem egyuttal a magyar
hivatalos adatok is. Nehéz is lett volna ezeket felhasználni, miután
ezek – tudomásunk szerint – sem akkor, sem később tüzetesen össze nem
állittattak s Bem seregének egyes részeiről, e részek számszerü erejéről
s a csata kezdetén történt felállitásáról, valamint a csata folyama
alatt tett mozdulatairól csakis egykoruak s a csatában részt vett
egyének nyilatkozatainak gondos egybevetése után lehetne megközelitően
szabatos képet alkotni magunknak.
Az orosz iró Lüders segesvári hadtestének egész létszámát nem közli. E
hadtest az osztrák táborkari adatok szerint 10 zászlóalj gyalogságból,
14 lovas századból, 4 egész üteg tüzérségből állott s összesen mintegy
12 ezer főnyi erőt képezett 32 ágyuval. E szám alatt pusztán a
kombattans elemet kell érteni s ebben az utászok, szekerészet stb. nem
szerepelnek. A gyalogságban több vadász-zászlóalj s a lyubini-ezred
volt, a lovasságot az odesszai uhlánus-ezred s az első doni kozák-ezred
képezé.
Voltak azonban egyéb ezredek is egyes zászlóaljak, illetőleg századok
által képviselve mind a gyalogságnál, mind a tüzérségnél.
Bem haderejét mind az orosz, mind az osztrák források mintegy 7000 főre
teszik 12 ágyuval. Ez azonban kézzelfogható nagy tulzás. Bem hadereje
ugyanis nem állott egyébből, mint azon kis sereg maradványaiból,
melylyel ő julius 22-én Moldvába tört. Ez állott a betörés előtt 2000
gyalog és 1000 lovasból. Ezenkivül magához vette Damaszkin hadtestét,
mely julius 23-án Inczédy diviziójával s 3 zászlóalj erősitéssel együtt
tett 5000 embert minden fegyvernemből. Összesen lenne e két csapat 8000
fő.
Ámde Bem a maga csapatával julius 20-án és 21-én Clam-Gallas osztrák
tábornok ellen csatázott Szemerja és Sepsi-Szent-György között, 22-én az
ojtozi szoroson Moldvába tört, 23-án Ustrugoff orosz tábornok seregével
Hirsa mellett ütközött, de miután a várt önkéntesek és segédcsapatok
sehonnan nem érkeztek, 25-én már ismét visszajött az ojtozi szoroson
Erdélybe. Ha figyelembe vesszük, hogy e kis csapat hat napon át
háromszor ütközött s folytonosan erőltetett menetekben ki Moldvába s
onnan Erdélybe vissza, már julius 30-án Udvarhelynek s onnan
Marosvásárhelynek kerülve Segesvár közelében volt, s ha figyelembe
vesszük, hogy ekkor már a sereg önkénytesek által soha nem szaporodott,
ellenben a sebesültek, kifáradtak elhagyásával s szökésekkel is folyton
fogyott, e csapatot az eredeti létszám felénél többre semmiképen sem
vehetjük fel.
Ugyane sorsa volt Damaszkin hadtestének is. E hadtest julius 23-án
Grotenjhelm orosz hadtestével szerencsétlenül ütközött, mind
Szász-Régennél, mind Radnótfájánál s innen Marosvásárhelyre vonult
vissza. Itt vette őt fel Bem a maga seregébe s az ekként egyesült két
sereg itt becsültetett hozzávetőleg mintegy 6000 főre. De még e sereg
sem volt az, melylyel Bem Ördögfalva – máskép Héjasfalva – és
Fehéregyháza felé vonult, mert ennek is egy, noha kisebb részét, mintegy
2000 embert Gál Sándornak engedett át. A minek az volt indoka, hogy Bem
terve szerint Lüdersnek Segesvárott álló seregét egyszerre két oldalról,
ugy mint nyugot felől az udvarhelyi uton Bemnek, észak felől pedig a
vásárhelyi uton Gálnak kellett volna megtámadni, egy időben, összevágó
terv szerint. Lüders maga is igy számitott s ettől félt s félelme nem is
lehetett alaptalan, mert ha a támadás csakugyan igy történik, az a
hadsereg, melynek czentruma Segesvár s mely egyik szárnyával az
udvarhelyi, másik szárnyával a vásárhelyi uton kénytelen verekedni, a
tökéletes megsemmisülésnek nézhet elébe, miután a két szárny
mindegyikének egymástól teljesen függetlenül kell verekedni, mint két
külön hadtestnek, s miután visszavonulási vonala egyiknek sincs s ha
csak egyik szárny is visszavonatik, az egész sereg a rendkivüli
kedvezőtlen terepviszonyok miatt Segesvárott, mint egy kijárat nélküli
katlanban, mindenestől az ellenfél martaléka leendett. Hogy nem igy
történt: annak Gál Sándor kényszerü elmaradása s az orosz tulereje volt
oka.
Bemnek Ördögfalva és Fehéregyháza közt működő hadteste nem 7000
emberből, hanem annak pusztán feléből állott. Sőt egykoruak és ott
résztvettek állitása szerint a 3000 főnyi létszámot sem haladta túl.
Ez ellen vitt tűzbe Lüders először Skariatin, később Ivin és Demidov
tábornokok vezetése mellett délután 4 óráig mintegy 5000 s később, midőn
belátta, hogy Marosvásárhely felől nincs mit tartania, mintegy 8000
embert 24 ágyuval s hatalmas lovassággal, melynek tömeges rohamai előtt
a magyar seregnek sem gyalogsága, sem lovassága meg nem állhatott.
Néhány megjegyzést kell még tennünk arra a térképre, mely szintén az
orosz iró művéhez van csatolva s melylyel a terepviszonyokat s a csata
folyama alatti mozdulatokat akarja megvilágositani. E térkép szerint, ha
a skála segélyével megtesszük a számitásokat, nem egészen ezer holdnyi
területen lett volna felállitva az orosz és magyar sereg összes
tartalékaikkal s a magyar sereg visszavonulási vonala a
fehéregyház-héjasfalvi uttól tökéletesen el lett volna szoritva, ugy,
hogy a magyar sereg csakis Sárpatak irányában délnek, fel az erdős,
járhatatlan hegyek felé menekülhetett volna.
Ez azonban nem igy volt. Föl a hegyeknek sem lovasság, sem ágyu nem
menekülhetett volna, mert arra utak nem vezetnek, pedig a lovasság és 4
ágyu megmente tett és pedig a Héjasfalva-Ördögfalva felé vezető jó uton.
A dolog ugy áll, hogy a szoros értelemben vett csatatér még Fehéregyháza
fölött délfelé legalább egy kilométerrel s Fehéregyháza mögött kelet
felé legalább két kilométerrel kiterjedett. Ez már nincs kirajzolva az
orosz térképen. A hol az orosz lovasság szétverte a magyar gyalogsági
négyszöget, a hol egy helyben a legtöbb honvéd elesett, mintegy 180, s a
honnan nem messze esett el Petőfi Sándor is, az a hely Fehéregyházától
keletre fekszik.
A bekeritési mozdulat sem azon a vonalon hajtatott végre, mely a
térképen van jelezve.
Bármily magas lehetett is ott helylyel-közzel julius 31-én a kukoricza,
olyan nagy nem lehetett, hogy a magyar hadállás magaslatáról, ugy mint
ezt a térkép feltünteti, a kukoriczában mozgó lovasságot észrevenni ne
lehetett volna. A magyar hadállás legmagasabb pontja a térkép szerint a
bekeritő mozdulat vonalához körülbelől oly magasan és oly messze áll,
mint a budai várhoz például a Lipót-templom, csakhogy a lejtő szép
meneteles, nem oly meredek, mint a vár oldala. Hogy oly magasságból és
messzeségből szaggatott kukoriczatáblák közt mozgó lovasságot észre ne
vettek volna: az képtelenség. Hogy pedig maga Bem észrevette volna, mint
az orosz iró állitja, s mégis tovább folytassa az orosz jobb szárny
elleni támadásokat s ne tegyen megfelelő védintézkedéseket: ez megint
képtelenség, sőt még nagyobb, mint az előbbi. Nem Bemről, de a
legkorlátoltabb eszü zászlóaljparancsnokról sem lehetne ekkora
ügyetlenséget feltenni.
Nem is ugy történt. Hanem szemtanuk állitása szerint az orosz megkerülő
lovasság a Küküllő jobb partján azon uton indult ki, mely Bun felé
vezet, mely falu Fehéregyházával csaknem szemközt a Küküllő-völgy északi
magaslatain fekszik. De valószinüleg nem maradt meg az uton, hanem
levonult a folyam partjára, részint azért, hogy gázlót keressen, részint
azért, hogy ennek füzesei és rekettyései árnyékában észrevétlenül
vonuljon fölfelé a folyamnak. – Gázlót könnyü volt találni, talált is
Fehéregyháza mögött s itt nem hátban, hanem oldalt támadta a magyar
sereget. Ha hátban támad, akkor egyenesen elzárja a héjasfalvi utat s az
esetben lovas és ágyu nem menekülhet. Tényleg a visszavonuló magyar
sereg elől el is zárta s itt e ponton, körülbelül a gróf Haller Ferencz
által körülültetett és ápolt honvédsir körül kell keresni – ha
megtalálható – azt a helyet is, a hol Petőfi eleshetett Mert itt
szélesebb lévén a sík, a nyilt tér, véletlen lovassági roham elől nehéz
és kivételes volt a hátramaradtak menekülése. Ha Petőfi az orosz térkép
bármely pontján áll a magyar hadálláson: neki, mint akkor tényleg nem
kombattansnak, könnyü szerrel lehető lett volna a hegynek, az erdő felől
menekülés.
Még néhány szót a magyar sereg veszteségéről. E veszteséget osztrák és
orosz források 1200–1300 halottra és 500 fogolyra számitják. Holtak és
foglyok száma nem üt ki ily kerekszámra. Hol vannak a sebesültek? Orosz
részről meghalt 41. Ennyi halottnak bármily mészárlás esetén is nem 1300
halott felel meg. – Még ha rémülés szállta is meg a magyar csapatokat,
egyes részek kitünően harczoltak s gyáván, összetett kézzel valószinüleg
nem várták be a halált. A szomoru tény az, hogy az orosz sereg leölte a
foglyok egy részét, a szászok és oláhok pedig az nap este és éjszakán
agyonverték a sebesült honvédeket. Csakis igy érthető ama nagy
halottszám.
Az orosz irónak egyébiránt valami különös ellenszenvet vagy
elfogultságot nem vethetünk szemére. Ő nem ismeri a magyar táborkari
adatokat s személyesen nem tanulmányozta a segesvári csatatér
terepviszonyait. Tévedései innen eredhetnek.

III.
Ezelőtt nyolcz évvel, a segesvári szerencsétlen ütközet napjának
huszonhatodik évfordulóján néztem meg először azt a mezőt, azt a
vidéket, a hol Petőfit utoljára látták, a hol meghalt, a hol el van
temetve, hogy beteljesedjék három év előtti álma: ott esni el a harcz
mezején, ott folyni ki szivéből az ifjui vérnek, kardok zörejében,
trombita hangjában, ágyu dörgésében enyészni el ajaka végszavának s
összetiportatni fujó paripák száguldozó körmei által.
Igy álmodá meg, igy következett be.
Csakhogy álmának irtózatos visszája teljesült. Közös sirnak adták ugyan
őt is és hősi társait, kik valamennyien a szent világszabadságért haltak
meg, de nem a világszabadságnak diadala, hanem az osztrák és orosz
zsarnok-uralomnak diadala volt a segesvári nap. Talán jó, hogy Petőfi
nem élte túl ezt a szörnyü napot.
Hol eshetett el Petőfi? Mely rög szivhatta magába kihulló vérét? Hol
nyughatnak porladó csontjai? Ezek a kérdések érdekeltek engemet.
Száz meg száz nyilatkozatot olvastam a segesvári csatatér leirásáról s
Petőfi halálának közelebbi ugy vélt részleteiről, de a nyilatkozatok nem
elégitettek ki. Homályos emlékezet vékony erü forrásából buzogtak ki e
nyilatkozatok s térkép, szabatos területi fölvétel nem kisérte őket. E
nélkül pedig csataleirás igazán lehetetlen.
De a hű és igaz csataleiráshoz még egyéb is kell. Tudni kell a hadsereg
létszámát, felosztását, elemeit, a csataintéző hadvezérnek csatatervét,
a csata folyamán tett hadvezéri vagy táborkari intézkedéseket, minden
csapatnak, minden ezrednek, zászlóaljnak s magának a törzskarnak is a
csata folyamán át óránkint megtett mozdulatait, s ha mindezt összegyüjti
az ember s aztán kipuhatolja, hova volt beosztva Petőfi, minő
mozdulatokat tett csapatja a csatanap lefolyta alatt időről-időre; hol
állt a csapat, melyhez tartozott, az orosz lovasság bekeritő s oldalt és
hátban támadó-művelete alkalmával; merre menekült vagy hol
kaszaboltatott le vagy hol fogatott el ez a csapat: ha mindezt tudjuk,
csak akkor lehet megközelitő valószinüséggel megmutatni a helyet, a hol
Petőfi elesett.
Katona, mérnök, helyismerő, közvetlen szemtanu s tanuk kihallgatásában
tapasztalt és jártas lélekbuvár kell ahhoz, hogy egy katona elestének
helye, időpontja negyedszázad mulva lehető pontossággal kipuhatoltassék.
Elmémet feszité az a gondolat: megbirkózni a lehetetlenséggel. Hiszen,
ki érdemelné meg a fáradságot, ha nem Petőfi?
Be kell vallanom, hogy nyolcz év előtti fáradozásom kevéssé sikerült.
Nem is az lett volna s ha Isten éltet, nem is az lesz utolsó kisérletem
erre a czélra, ha ügyesebb és szerencsésebb kutató meg nem előz. De
nyolcz év óta nem volt időm a tanulmány helyszini folytatására. Csak
töredékes, ki nem egészitett jegyzetek azok, melyekből most e sorokat
meritem.
Mindenekelőtt megjegyzem, hogy se Bemnek, se törzskarának hivatalos
jelentését a segesvári csata leirásáról, a csata folyamán tett
rendelkezésekről, a foganatositott csapatmozdulatokról, a csata végéről,
a visszavonulásról, a holtak és sebesültekről nem sikerült feltalálnom.
Abban a véleményben vagyok, hogy ily hivatalos jelentés nem is készült
soha.
Bem maga nem készithetett; betegsége és menekülése gátolta, serege
szétszóródott, törzskarának tagjai részint elestek, részint a menekülés
zürzavarában voltak, Bem podgyásza és iratai is a győző kezébe jutottak,
s ha valaki irt is jelentést a kormányhoz: az valószinüleg soha se
juthatott rendeltetése helyére. Hiszen ekkor, pár nappal a világosi
fegyverlerakás előtt, már voltaképen magyar kormány sem volt, s
Udvarhelyről vagy Marosvásárhelyről bizony nehezen ért volna el a
jelentés Szegedre vagy Aradra.
Rüstow, utána Horváth Mihály s legujabban Oreusz katonai iró a csata
leirását, a szemközt álló haderők létszámát és mozdulatait orosz és
osztrák hivatalos jelentések alapján állitották össze.
E jelentésekben a magyar seregről sok téves adat fordul elő, s azért a
megnevezett irók csataleirásai is helytelenek. Ez irók a csatatért nem
tanulmányozták a helyszinén, azért igazitám helyre tévedéseik nagy
részét a »Vasárnapi Ujság« tavalyi 1883-iki 41-ik számában.
Ugyanekkor kimondám, hogy »körülbelül a gróf Haller Ferencz által
körülültetett és ápolt honvédsir táján kell keresni – ha megtalálható –
azt a helyet is, hol Petőfi eleshetett. Mert itt szélesebb lévén a sík,
a nyilt tér: véletlen lovassági roham elől nehéz és kivételes volt a
hátramaradtak menekülése«.
A hogy e két czikk szűk keretében lehető: rámutatok a nyomokra, melyek
engem e föltevésre vezettek.
Petőfi a csata alatt Bem közelében, lehet mondani, törzskarában volt. Ez
természetesen nem azt teszi, hogy az egész csataidő folytán
szakadatlanul Bem személye mellett tartózkodott. Ellenkezőleg.
Szemtanuk, bajtársak állitják, hogy Petőfi a csata folyama alatt jó
darabig ismételve oly helyeket keresett fel, honnan az orosz seregre s a
csata egyes távoli jeleneteire is elláthatott. Ez természetes. Olyan
lélek, mint Petőfié, a csatanap izgalmai közt nem szunyókál s vagy részt
vesz a verekedő csapatok mozdulataiban, vagy legalább nézi azokat s ha
lehet: az ellenfelet is.
Itt pedig lehetett.
A csata kezdődött 10 és 11 óra közt s délután 2 óráig változó
szerencsével folyt. Eddig leginkább csak az ágyuk működtek. Skariatin
orosz tábornok körülbelül ott esett el, a hol most siremléke áll.
Ágyugolyó találta Bem azon ütegéből, mely körülbelől ott volt
felállitva, a hol a Sárpatak a segesvár-fehéregyházi utat kettészeli. Ez
ütegből s ennek környékéről az oroszok segesvári hadállását meglehetősen
látni lehetett a három–negyedfél kilométernyi távolságból. Itt volt Bem
s az ő közelében lehetett Petőfi is délután 2 óráig.
Ezután élénkebb lett a harcz. Az országuton s az attól délre fekvő
magaslatokon ismételve gyalogsági rohamokat rendelt Bem, de sikertelenül
s viszont Lüders az országut és a Küküllő közti lapályon tömeges
lovassági előnyomulást kezdeményezett, jelentékeny sikerrel. Bem délután
3 óra tájban már Fehéregyházára s az e mögötti meneteles oldalra vonult
vissza s alig lehet abban kétség, hogy Petőfi is kisebb-nagyobb távolban
követte őt.
Délután 5–6 óra tájban sikerült az orosz lovasság megkerülő mozdulata,
mely arra képesité, hogy a magyar sereg jobb szárnyát oldalban s
hátulról támadja meg. A mint ez bekövetkezett: az előlről is erősen
szorongatott magyar sereg teljesen felbomlott s hanyatt-homlok futásban
keresett menedéket.
Valószinü, hogy Petőfi ekkor nem volt nagyon távol Bemtől, Bem maga
pedig a Fehéregyháza és Héjasfalva közti országuton vagy ettől délre
fekvő, lassu emelkedésü magaslaton volt törzskarával, de az uttól nem
messze Bem lóra kapott s huszárjainak fedezete alatt igy menekülhetett.
Petőfi gyalog maradt, ő tehát a kozákok elől meg nem menekülhetett. Ha
lova van: menekülése valószinü.
Most három feltevés áll előttünk.
Az első feltevés az, hogy fogolylyá lőn s mint fogoly vitetett el. Ez
legkevésbbé valószinü, mert a foglyok közül vagy 500 később
elbocsáttatott, ezek valamelyike pedig Petőfiről hirt tudott volna
mondani.
A második feltevés az, hogy Petőfi a kozákok elől az országuttól délre
fekvő kukoriczákba s ezeken át a magaslaton levő erdőbe menekült s az
oláhok által veretett agyon, mint nem egy bujdosó honvédtársa. Ez nem
lehetetlen, de szintén nem valószinü. Az erdőkbe csak azok
menekülhettek, kik Bem balszárnyáról Fehéregyházának az oroszok által
történt elfoglalása után 5–6 óra tájban az erdők felé fölszorittattak s
az oroszok bekeritő mozdulatát s a jobb szárnynak és központnak
felbomlását észrevevén, az erdős magaslatok felé látták a menekülést
egyedül lehetőnek.
Petőfi minden valószinüség szerint a központon volt s azért menekülése
csakis arra volt lehetséges, a merre Bemnek, tehát az országuton. Ámde
ezt már a kozákok elfoglalták s azért Petőfi is osztozott
gyalogtársainak sorsában. Ezek részint szoritva, részint menekülve, az
országuttól délre fekvő magaslat felé tartottak, azonban utólérve és
bekeritve, legnagyobb részben lekaszaboltattak.
A Haller-féle honvédsirban pár száz hősnek porladozó csontjai pihennek.
Hogy minden honvéd nem ide temettetett: az kétségtelen. A
Fehéregyházától nyugatra és délre, valamint a héjasfalvi hid körül
elesetteket az oláh nem hurczolta egy helyre össze. Lustasága és
munkájának ingyenessége nem engedte azt. Hanem a legnagyobb részt
eltemette ott, a hol megtalálta, legfölebb tizével, huszával hordta őket
össze.
A Haller-féle honvédsir se véletlenül van ott, a hol van. Itt kellett
lenni egy csomóban a legtöbb holtnak és haldoklónak, mert itt volt a
menekülőknek legnagyobb veszedelme. Itt volt pedig azért, mert a
bekeritő orosz lovasság e tájt gázolván át a Küküllőt, itt lepte meg
oldalban és hátban a honvédsereget.
Valószinü, hogy itt pihennek Petőfi hamvai is. S méltó helyen pihennek.
Mert imádott honának porával s dicső bajtársainak hamvaival vannak
összevegyülve.
* * *
Töredék csak mindaz, a mit e kis tanulmányban följegyeztem.
A három czikket, melyből e tanulmány áll, három különböző alkalommal
nagy időközökben irtam. Gondos olvasó a czikkek szövegéből észreveszi.
Művem egész akkor lett volna, ha mindazok nyilatkozatát, a kik Petőfi
utolsó perczeiről s eleste körülményeiről tanuskodtak, gondosan
összehasonlitottam, szigorun egybevetettem volna. S ha a csatatér
viszonyainak s a tanuk szavahihetőségének körülményei alapján szigoru
birói mértékre vettem volna.
Ez eleddig elmaradt.
Mégis volt okom, kis tanulmányomat gyüjteményes munkáimba fölvenni.
Hiszen minden dolog érdekes, a mi Petőfire vonatkozik.
Az is érdekes némileg, hogy én ifjabb koromban utat, költséget,
fáradtságot nem kiméltem, kinyomozni a helyet, a hol a nagy költő és
nemzeti hős csontjai porladoznak.
Végre sok év mulva az irodalom és a közönség megnyugodott abban, hogy
sirja csakugyan ott van, a hová az én nyomozódásaim harmincz év előtt
vezettek. Tehát nem helytelen irányban nyomoztam.


MÉG SE LETT KIRÁLYI EMBER.

I.
(Komárom várát feladjuk. – Szabó Gábor honvédszázados. – Wolff
Sebestyén, a cserepár főhadnagy. – A macska. – A rizskása. – A sok
takács.)
Kissé hosszu a történet, de azért mégis elején kell kezdeni.
A mi hadvezérünk elhatározta, hogy Komárom várát átadja az osztrák
ellenségnek. Okosabbat már alig tehetett. Az orosz czár és az osztrák
császár hadai már elárasztották az országot. Nem volt már a szabadságnak
fölfegyverzett hadserege sehol. Utolsó győzhetetlen hadserege is letette
már a fegyvert Világos sikjain a nyár derekán. Komáromot ugyan be nem
veszi a gőgös ellenség. De mi haszna? A vár nem az ország. A kőfal nem a
szabadság. A hősi védő sereg nem a nemzet. Dicső halála nem a
függetlenség. Ködével, hidegével, komor napjaival már az ősz is
beköszöntött. Az én öreg barátom és atyafi bátyám tagyosi Csapó József,
a ki hirt mondani kint járt az országban, azzal jött vissza a várba,
hogy odakint már nincs remény. Bizony át kell adni a várat. Hadd legyen
a kardból, szuronyból kasza, kapa, a vitézből szántóvető, a háboruból
békesség.
Igy lett.
A nagy vár átadása sok mindenféle munkával, irka-firkával és huzavonával
jár. Át kell adni a kézi fegyvereket, az ágyukat, az épületeket, az
erődöket, a hadi lobogókat, annyi diadalmas csata dicsőséges tanuit. Át
kell adni a huszárlovakat, a hidverők, szekerészek, tüzérek szerszámait