A nagy év - 15

Zsurmay tanácskozott a vezetőkkel. Ők elvezetik a menekülőket föl a
hegyekbe és erdőkbe olyan uton, a hol nem lesz többé ellenség, de falu
se lesz, ember se lesz. Ott éhen veszhet minden ember, minden ló.
A kapitánynak vasfeje volt. Ő ezt az utat választotta.
A mint az ellenség lőtávolába ért a huszárság, alig járható ösvény
mutatkozott jobboldalról. A kapitánynak jeladásra villant kardja s aztán
jobbra fordult az erdei ösvényre. Utána a huszárok. A cserepár csak
várta, mikor jön már a szökevény huszár, mikor sütheti rá rossz
puskáját. De bizony hiába várta. Fölfelé ment a huszár az erdőkbe, a
magasságba. A cserepár, a mint egyszer fönt a szikla élén
megpillantotta, keresztet hányt magára. Oda már nem hord el az ő
puskája. De oda már maga se megy se elébe, se utána a huszárnak.

IV.
(Hol a pokol? – A széna, juhtej, burgundi répa. – Herman őrmester
elveszti pénzét. – Kidől a ló. – Mi a hős, a mikor éhes? – A Kárpátok
tetején. – Az első magyar szó. – Fajnatelep. – Megmenekültek. –
Felső-Vissó ünnepe. – Végszó.)
A huszár átvergődött a bukovinai határon s megint ott volt Galicziában.
Valahol Probina-patak felé, valahol a Baba Ludova óriási hegységének
közelében.
Találkoztak erdei emberrel. Szóba álltak vele.
– Jól megyünk-e, héjh?
Az erdei ember a fejét csóválta. Nem akart felelni.
– Akárhova mennek a vitéz urak, nem jó uton mennek. Éhen-szomjan
pusztulnak el a vitéz urak.
No, ez ugyan jól biztat. Hanem azért csak előre! A mig ló birja, ember
birja.
A pokolról azt beszélik a papok, hogy az a kegyetlen vendégfogadó
valahol lent van alattunk, valamiféle mélységben s ott valami
kecskelábu, kettős szarvu, hosszu farku, kiöltött piros nyelvü fürge
fekete legények rakják a tüzet a katlan alatt, kétágu vasvillával
berzengetik a parazsat s igy fütenek be a szegény vendég alá, a ki igy
vagy amugy oda kerül szállásra.
A huszár most arról győződött meg, hogy mindez bolond beszéd.
Nem a mélységben van a pokol, hanem a magasságban. A hol nincs
jótét-lélek, nincs meleg hajlék, nincs ember. A hol nincs más, mint
árnyék, sötétség, nyirkos kő és büdös fenyő. A hol se fű, se virág, se
napfény, csak mérges gombák, pöfetegek, utálatos csuszó-mászó férgek. A
hol nem csak nem sütik-főzik az embert, de a hol az ember még csak föl
se melegedhetik, a hol örökké didereg s a ködtől, nyiroktól még délben
se tud szabadulni.
Ez a valóságos pokol.
Egész nap mentek. Mikor volt este, mikor volt éjszaka, nem is tudták a
fekete fenyvesekben. Hol töltötték, hogy töltötték az éjszakát: mind
elfeledték. A ló csak bandukolt előre hegynek, völgynek. Talán harapott
is útjártában, ha füvet talált itt-ott. A legénység megette
gödölyeczombját s azután szunyókált vagy a lován, vagy a lova mellett.
Déltájban havas tetejére értek. Kiéhezve ember, állat. De itt mégis
szerencsések voltak. Ráakadtak egy ütött-kopott, rozoga gunyhóra. Valami
juhásznak vagy kecskeőrzőnek volt a gunyhója. De eleven; gunyhólakó
nyomai látszottak körülötte s volt mellette egy boglya széna is. Idei
rakás, egészséges, illatos.
No hála legyen a papnak-papucsnak: a lovak számára hát lesz ennivaló.
Zsurmay kapitánynak aggodalmai voltak ugyan, hogy a tulajdonos engedelme
nélkül föl lehet-e a szénát étetni, de már erre csak nevetett a huszár.
Hát a betlehemi jászolból, a csecsemő Jézus Krisztus alól nem kiszedné-e
a huszár a szénát, mikor az ő lova éhes?
Mégis trombitáltatott a kapitány ott a havas rengetegben, hogy ha
közelben van a széna tulajdonosa: hallja meg.
Meghallotta. Odajött. Sajnálta a szénáját eladni, mert nem hitte, hogy
megkapja az árát, – attól félt, kardlappal fizetik ki. De bizony jó
pénzt kapott érte. Épen két akkora szája lett örömében a rusznyáknak,
mint a mekkora illett volna.
Ennivaló hát van a lónak, de hol lesz már az innivaló?
Sehol se lesz. Csak annyi viz van a havason, a mennyi holmi apró
gödröcskékben, földszinti faodvakban meggyülekezik. Ez pedig édeskevés.
Sok hegyet-völgyet meg kell mászni még ma a lónak, mig vizre akad.
De hát most már mit eszik a legénység? A huszár se kutya.
Előállt a rusznyák, van két hordó juhteje.
Hejh rusznyák, istennek angyala vagy te. Hol az a két hordó juhtej?
Előkerült.
Megvették, megitták. Minden legénynek jutott egy meszely. Savanyu volt,
mint a vén asszony nevetése, de többet ért, mint máskor a sódar.
Hanem hát végre is mi az? Egy meszely juhtej. Becsületes macskának is
kevés. Valami harapnivaló is kellene.
Egyik huszár elkezdett böngészni. Valami vakandturásra akadt, de a mely
mégis nagyobb volt, mint a vakandturás. Szétrugja a földet s ime,
veremre akad. Turkál benne s kisül, hogy a verem tele van burgundi
répával.
Isteni fölfedezés. Nagyobb, mint a könyvnyomtatás, fontosabb, mint
Amerika fölfedezése. Burgundi répa! Igaz, hogy takarmány; állatnak,
malacznak való, de mennyei étel lesz most ez a huszárnak.
Megvették mind s neki álltak a burgundi répának. Azt az édes, leves,
émelygős, szokatlan torzsát ugy ették, csak ugy harsogott. Még a
tarsolyba is eltettek egy darabot.
– Röf! röf!
Ezt a hangot a volt pataki diák ejtette ki a száján.
– Ugy lesz biz az bajtársak; – ha még igy élünk egy darabig, nem huszár
leszek én, hanem sertés a javából. Savó és nyers burgundi répa: épen igy
élnek a malaczok anyám házánál.
Valami nagyon még csak el se keseredtek a legények.
Egyik huszár felkiáltott:
– Hejh, Fecském, édes lovam, gyere csak ide, üljünk egy asztalhoz!
Fogott egy nyaláb burgundit s vitte lovához s szeletenkint adta neki.
Egyik szelet a lóé, másik a huszáré. Legalább a szomjukat is eloltották.
S utána minden huszár azt cselekedte. – Minden huszár! Hányan is vannak
csak még? Talán jó lenne számba venni most már.
Elindultak százhetvenöten. Megszaporodtak három lengyellel, de egyet
maguk közül elkergettek. Tehát százhetvenhétnek kellene lenni még most
is.
Nincs pedig több százhatvanötnél. Tizenkét huszár tehát már elveszett.
Kidőlt, elmaradt, eltünt. Vagy talán megszökött?
Nem. Egy se szökött meg. Jó az isten. Van még remény, hogy megkerül majd
az a tizenkettő is.
Hanem az én mesemondó őrmesterem rosszul járt. Összes málhája,
fehérnemüje kocsin volt, kocsin szállitották a század után. Ezt a kocsit
a menekülés második napján már elfogták. Tartalék ruhája tehát már régen
nem volt. Most pedig a burgundi répa-lakoma közben azt vette észre, hogy
szép, duzzadt, őrmesteres, piros bugyellárisa is elveszett s nincs
sehol. Vele együtt minden pénze is. Sehogy se tudott visszaemlékezni,
hogy a sok utban, futásban, keserves hercze-hurczában, hol és miként
veszthette el kincsét.
De hiszen mindegy az már. Mégis nagyon elkeseredett. Most hát már
egyetlen fillérje sincs.
Azonban megvigasztalódott. A pataki diák különösen meg tudta
vigasztalni.
– Sohase busulj, bajtárs, pénzed miatt. Ebben az alávaló rengetegben ugy
se adnának érte semmit. Innen pedig ugy se tudunk menekülni. Itt döglünk
meg a hányan csak vagyunk, egy rakáson. Ma ugyan még nem, hanem holnap
vagy holnapután.
Hát e bizony alapos vigasztalás volt. Nem is tudta hamarosan Herman
János, miként köszönje meg.
– Ha pedig, édes jó bajtársaim, utóbb mégis hazajutunk valahogy, hát
akkor…
Nem szólt többet a pataki diák, hanem összeütötte bokáját, csak ugy
pengett a sarkantyuja. Hátra is nézett a sarkára. Hogy annak a
sarkantyunak még el nem állt a szava!
No, majd eláll az is.
Tovább mentek a huszárok. Jó két vezető emberük volt, de jól is fizeték
őket. Nagyon bizott a két vezető, hogy egy-két nap mulva fölérnek a
hegységek legmagasabb tetejére. Onnan azután majd csak legurulnak
valamerre.
Késő estig szakadatlanul mentek hegynek föl, völgynek le. A hegyen viz
nem volt, a völgyön fű nem volt, a lovat jól etetni, erőben tartani nem
lehetett.
Öreg este volt már, a mikor egy nagy hegyről lebotorkáltak egy
völgykatlanba. Nem is katlan volt az, hanem valóságos gödör. Szűk
mélyedés, alig fért el rajta husz-harmincz ló. De volt forrásvize… Itt
mégse éjszakázhattak. Föl kellett mennie a hegy oldalára s ott
elszéledve legeltetni a lovakat. A hegy pedig meredek volt.
Itt már kitört a zugolódás Zsurmay ellen. Csakhogy a vitéz kapitány ezt
nem hallotta. Ő messze elől járt több órajárásnyira az erősebb lovakkal
és erősebb legényekkel. A gyöngébbek maradtak hátra s velük a mesemondó
őrmester s a pataki diák. Erős mind a kettő, lovuk is jó, de ők el nem
akarnak hagyni senkit. Biztattak, vigasztaltak, segitettek.
Gyakran a biztató szó se ért semmit.
Zabla-száron vezeti a huszár a lovát. Bágyadt a lova is. A nyereg és
minden készség ott van a ló hátán.
Egyszer csak megáll a ló. Fejét lehajtja, orra majd a földet éri. A
huszár szólitja, zabla tövénél föl akarja a fejét is emelni. A ló nem
mozdul, hanem lefekszik, elnyujtózik, fejét leteszi a hantra.
A huszár félrevágja a csákóját, nagyot káromkodik.
– Hejh, a megváltóját, hát csakugyan itt kell elpusztulnunk!
Ismeri már a lovat. Napok óta nem evett, nem pihent a ló kedve szerint.
Talán el is busulta magát. Ha a ló egyszer lefekszik az utban, nem kel
az már fel többé.
Mégis szeretne reménykedni a huszár. Szól hozzá.
– Édes lovam, Vidám te, ne hagyj el engem!
Talán még megérti a ló a keserü hangot. Fejét kissé megmozditja s ránéz
gazdájára. Azután megint leteszi a fejét s szemére valami láthatatlan
pókháló kezd ereszkedni.
Utolsó pillantása volt gazdájára.
A huszár kemény gyerek. De könyei mégis kitörnek. Hiába! Teste-lelke
neki is elernyedt már. Leül a ló ejéhez, leveszi róla a kantárt s haját
a két füle közt szeliden huzogatni kezdi. S zokog keservesen. Igy
találja őrmestere.
– No fiam, Ferkó, gyere már, hagyd ott a lovadat. Végy magadon erőt.
– Nem hagyom itt, őrmester uram. Ő se hagyna el, ha ereje volna. Azután
mindegy már az. Akár itt pusztulok el, akár másutt. Ugy se birom tovább!
Ime egy jelenet a sok közül. S mindennap több. Mind egyenlő s mégis mind
másféle. De a szivet szaggatja valamennyi.
Az őrmester nyeregszerszáma is összeszakadozott már. Az ő lovának se
volt már hasa. Nem állt rajta rendben semmi. Szájánál fogva vezette maga
után s folyton kötözni, szoritgatni, igazgatni kellett rajta mindent.
Nem számlálták most már se a napokat, se az éjszakákat. Hegynek-völgynek
mindegy volt már. Ha inuk leroskadt: lefeküdtek. Ha egy kis erőhöz
jutottak: megint mentek tovább. Néhol buja fű volt a völgyeken,
szakadékokban, források tövénél. Ott a ló kedvére jóllakott. A huszárt
is tudta vinni. A huszárnak alig volt már egyebe szárazkenyér
morzsájánál. Valami vad, tövises, erdei eper érett itt-amott: azzal
verték el éhüket, szomjukat. De erőt az se adott. Nem féltek már
ellenségtől, kémektől, üldözőktől. Felértek már a magas Kárpátokra
Galiczia és Máramaros vármegye határán, de ők nem tudták: hol járnak,
hova lyukadnak ki. Se jókedv, se elszántság, se számitás, se hidegvér –
csak az élet vak ösztöne vezette őket.
– Ott jártunk, uram, olyan magas hegyekben, a hol még ló nem járt, a
mióta a kutya mezitláb jár a világon!
Igy beszélte a mesemondó őrmester.
A legénység elszakadozott egymástól. Nem volt már hadoszlop, nem volt
már büszke huszár többé. Négy óra járásnyi távolságban széledeztek
egymásután. A ló néha még tudott nyeriteni. Hivta társát vagy jelt adott
neki.
Egyik estén nagy erdő tisztásán öten jöttek össze. Az őrmester,
Böszörményi, a pataki diák és három legény.
Mit csináljunk?
Előttük is sok huszár, utánuk is. Hogy’ érjék el, a ki előttük van, hogy
szedjék össze, a ki utánuk van? Éhesek is voltak, fáztak is.
Hasig érő fű volt a tisztáson, harapta a ló, csak ugy bujálkodott benne.
Aznap havas eső esett; minden fűnek széles sása tele volt hóval, vizzel,
harmattal, nem kellett a lovat itatni se.
Itt töltjük az éjszakát. Ebben történt megállapodás.
Tüzet raktak. Magánosan álló egész óriási fenyőfákat gyujtottak meg.
Hadd legyen meleg és világitás. Talán az égre verődött fényt
mérföldekről meglátja a nyomorgó huszár s oda siet. Lövöldöztek is
rendes időszakokban, talán a pisztoly hangját is meghallja a menekülő.
Akár a fény, akár a hang után, azon az éjszakán még huszonkét huszár
jött össze azon a helyen. A lovakat legelni eresztették, maguk jól
aludtak a nagy tüzek enyhe közelében. Se ételük, se italuk, de annyi
fáradtság után az édes alvás mégis adott erőt napkeltére.
De fokozta az éhséget is. Azután a keserüséget s utóbb az erőtlenséget.
Hejh katona, vitéz huszár, elsőrangu hőse a világnak, de nyavalyás
alakká válsz te, ha nagy fáradalmaid közt egy-két nap óta nem ehettél.
Enni: állat dolga. Igy mondják az erkölcsök nagy birái.
Az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette az alkotó. Igy
tanitják a bölcsek és irástudók. De igy van-e hát?
Nézd az ifju hőst, a kit levert lábáról az éhség és fáradtság. Hős
indulat a szivében, éles aczélfegyver a kezében, de üres a gyomra.
Akármelyik futkározó rongyos siheder le tudná gyalázni egy furkósbottal.
Oh, Zrinyi, oh Leonidas s ti többiek, örökké ragyogó hősei a nagy
világnak: éreztétek-e ti az éhség kinjait? S te Toldi és Kinizsi s ti
aczélkaru óriások a mesék országából s a nagy nemzetek történelméből:
vajjon le tudott volna-e suhintani buzogánytok, hogy az ellenség
csontjait összetörje, ha napok óta éhen-szomjan vonszoltátok volna
fáradt tagjaitokat? S ti lánglelkek, te maczedoni Sándor, te Czézár, te
Napoleon s ti nagy eszmék és nagy szenvedélyek teremtői: mit tudtatok
volna ti, ha csak nyers burgundi répával lehetett volna jóllaknotok
minden harmad, negyednapon egyszer? S te Romeo és Julia, hova lett volna
szerelmetek istenereje, ha egy héten át koplalnotok kellett volna és a
mellett ázva-fázva nehéz munkát végeznetek?
Gyomor: te benned lakik együtt az isten és az ördög, a fenség és a
nyomoruság! Tőled származik minden jó és minden nagy és minden hitvány!
Reggel a huszonhét huszár még egyszer és utoljára rendbehozta lovát,
szerszámát, ruházatát s elindult azok után, a kik előtte voltak. A
század többi része jó előre járt már, ezt a szakasz el se érhette.
Két-három órai utat kellett volna gyors menettel megtenni, hogy
elérhesse.
Hanem egyeseket csakugyan ért el. Ott hullároztak az utban s lovaikat
kergették, hivták, édesgették. Mert akadt olyan huszárló is, a mely
megunta már az égben és a szirteken való járást s megemlékezvén a
völgybeli jó levegőről, a mennybeli seregek kedvéért sem akart előre
menni – hanem vissza – hátra a legelőre. A huszár aztán ugy akart lova
során könnyiteni, hogy leszedte róla a nyerget és terhelőt s ezeket ott
az erdőben egy csomóba összerakta.
Ha megélünk: majd eljövünk érte. Ha meghalunk, ha éhen veszünk, hát
isten neki – hadd pusztuljon a nyereg is. Mindegy már!
A Lozdun havasok körül jártak. Galicziában is, Máramarosban is igy
hivják a Kárpátoknak ezt a részét. A vezetők is aligha el nem
tévesztették az utat. Ha kissé nyugotra mennek, rábukkanhattak volna a
Suliguli szorosra. De a hágón, a hegység gerinczén csakugyan áthatoltak
már. Hanem a huszár ezt még mindig nem tudta. Kiszámitotta, hogy egy
napig még talán megállhat a lábán: azután jó éjszakát. Most már nem is
káromkodtak. Mint a fekete köd, mint a fekete éjszaka: ugy állt lelke
előtt a rettentő sötétség. Az a lélek már hervadó volt, már alig látott
világosságot. Csak az éhséget és összeomlást, csak a halált látta.
Déltájban levánszorogtak a hegyről. Valami völgybe értek, csörgedező
patakhoz. A ló nagyot ivott.
A patak mellett ember állt. Borzas gucsma a fején, bocskor a lábán.
Kuszált haju erdei ember, csak bajusza volt kipödörve. Nyilván orosz
ember.
De mégis ember! Napok óta nem láttak már idegen emberalakot a
rengetegben. Talán most már nekik is hajnalodik.
Megszólitják oroszul.
Az ember magyarul felel.
– Hozta isten vitéz urak! Erőt, egészséget adjon a gondviselés! Honnan
jöttek kigyelmetek a mi országunkba?
Az ember a patak tulsó partján állt. Erős férfilépéssel át lehetett
lépni a patakot. Böszörményi Dani, a sárospataki diák megmozdult, hogy
odamegy az emberhez. De nem volt már annyi ereje. Csak ugy szólt hozzá.
– Ugyan kedves bátyám, jőjjön kelmed ide hozzám, hadd szoritom meg
kezét.
Az ember odament. A sárospataki diák megszoritotta kezét, de szólni már
nem tudott. Összeölelte, csókolta a torzonborz embert s fejét vállára
tette, ugy zokogott. Elfogta az érzés. Hazája szentföldén édes
anyanyelvét ime, mégis meghallotta!
Nagy megindulással nézte a többi huszár ezt a tüneményt. Jó magyar fiu
valamennyi, feszült a sziv a szűk zsinóros dolmány alatt. Hazaértünk. Az
élet hát mégis megmaradt számunkra. Nem hiába volt hát a szenvedés.
Saját vérünket mégis megláthattuk.
Istennek nagy adománya volt az az érzés, mely egy pillanatig erőt vett a
huszáron. Öröm és vigasztalás. Enyhület, mely megérdemelte a
férfikönnyet is.
Az az ember Fajnatelepről való volt. Felső-vissói jó kálvinista-zsöllér,
a kincstárnak valami erdei embere. Elmondta, hogy reggel óta látott ő
már huszárokat erre vonulni. Bizony csak ugy szédelegtek, támolyogtak
azok is. De most már ott vannak a telepen. Megsegitette az isten azokat
is.
Odasietett az őrmester is huszonhetedmagával.
Első dolguk volt két embert a telep lakói közül felküldeni a hegyekbe:
szedjék össze az elmaradt, elkényszeredett huszárokat. Vigyenek magukkal
kenyeret, turót, pálinkát. A mi kezük ügyében volt. Két fiatal,
gyorslábu legény vállalkozott erre. Oda a galicziai határ alig
nyolcz-kilencz kilométer. Ők estélig fölkeresnek minden embert, minden
lovat és elhányt nyeregkészséget; legkésőbb reggelre hazahoznak
mindenkit.
Ugy lett.
Kenyér kevés volt a telepen. De nyomban levágtak egy félig hizott
hatalmas röfögőt s néhány juhot és kecskét. Ropogott a tűz, készült az
illatos sült, megint megszólalt a pataki diák sarkantyuja s megint ő
volt a főszakács. Az éhes huszár, végigfeküdve a haraszton, most már
nyugodtan várta a lakomát. Sajt, turó, pálinka volt az étvágygerjesztő
előétel.
A mint kifujta magát a huszár: első dolga volt lovát levetkőztetni,
annyira-mennyire megcsutakolni s ételhez-italhoz juttatni. A
telepesemberek segitettek a munkában.
Szó se lehetett arról, hogy még este tovább menjenek. Felső-Vissóra,
onnan a Vasérpatak völgyén vezet az út. Kanyargós út, jó harminczöt
kilométer távolság. Hanem a telepről szamaras legény hirt vitt a
városba, hogy a haza védelmére megjöttek a huszárok Galicziából, holnap
estére beérnek a városba.
Lett nagy lótás-futás a városban. Sütni-főzni minden házban.
Tejben-vajban fürödjék a huszár, de a lova is. Kéznél legyen minden
czigány és a szerszáma. A késő ősz minden virágát szedjék össze.
Koszorut a huszár csákójára!
A huszár pedig kedvére lakomázott. Azután a boldogok álmát aludta egész
éjjel. Husz keserves napnak fáradalmát pihente ki egyszerre.
Milyen más volt reggelre kelve a huszár is, meg a lova is! Csodaerő van
a fiatalságban s az egészséges lóban.
Hanem azért volt bizony ott egy csomó hiányosság!
Reggel trombitaszóra szakaszonként összegyült a legénység. Szemlét
tartott a kapitány s számba vett minden embert.
Furcsa látvány volt.
A fej nyiretlen, a haj csapzott, három hét óta a huszár álla nem látott
borotvát, fölverte állát, arczát az avar. Mintha ágról szakadt volna
valamennyi. A bajusz is vagy busan lóg, vagy a hány szál: annyifelé akar
futamodni.
– Hejh, a ki áldója van ennek a keserves világnak, meg ne lássa a
Vilmos-huszárt ilyen ábrázattal az ország.
No, hiszen volt mosdás, nyirás, borotválás, bajuszpödrés. Nyalka legény
lett a huszárból hamarosan. Hát még, a mikor minden vasa ragyogott a
tisztaságtól s minden szija fényes volt és rendes.
– Gyere édes lovam te is, tartsd a lábad.
Erre került most már a sor s elvégezték jó renddel a vasalást is.
Hogy azután még a köpönyegek tele voltak foltokkal, a mentének prémje
feslett, posztója rongyos s a dolmánynak hetvenhét zsinórja hetvenhét
felé szakadozott, de meg sok csizma sincs rendben s a nadrág is busul a
szabó után: ez ugyan mind szomoru valóság, de már erről Fajnatelepen nem
tehetünk.
Majd valahol máshol ezen segitünk.
Késő este lett, a mikor Felső-Vissóra beértek. De nem is ugy szállt le a
huszár a lóról, hanem csak ugy leölelték, lecsókolták.
S a mikor délután kiállt a század a templom elé: nem volt már akkor
szakadozott se a posztó, se a prém, se a zsinór. Soha se lesz annyi
szabó Felső-Vissón, mint a hány akkor egész éjjel dolgozott a
huszárokon. Kik voltak, honnan jöttek, miként kerültek elő; sohase tudta
elgondolni senki.
*
Vége a történetnek. A többi már a hadjáratnak, a függetlenségi harcznak
s a nemzetnek története. De nyájas olvasóim közt lehetnek kiváncsiak is:
az ő kedvükért jegyzek föl itt némi apróságot.
Hogy Böszörményi Daniból, az egykori hatalmas pataki diákból, mi lett,
nem tudom. Tiszt lett-e, ott halt-e el a csatatéren vagy talán ma is él:
nem tudom. Pataki ifju és öreg barátaim keressék ki nevét és szülőhelyét
a mult század negyvenes éveinek tanuló-névsorából: akkor utána
kérdezősködhetünk s életsorát megtudhatjuk.
A mesemondó őrmester életéről többet tudok.
A mikor a század diadalmenetben Máramaros-Szigetre ért: onnan a
századot, Zsurmayval az élén, Bem hadseregéhez rendelték Erdélybe.
Herman János őrmestert azonban kiszakitották századából.
A nemes vármegye két erős század felállitását határozta el s Herman
Jánost hivta meg a szervezésére.
Micsoda?
Háromszáz parasztból huszárt gyártani, háromszáz tanulatlan csürhéből
huszárlovat teremteni: nem egy embernek való munka az. Elkopik abban tiz
erős őrmester is.
Herman János tisztelettel megköszönte a megbizást, de el nem fogadhatta.
Az alispán kemény ember volt.
– Ha kend százhetvenöt huszárral át tudott jönni a lozduni és borkuti
havasokon, a hol csak a sas meg a mormota tud járni: akkor kend a
regrutával és a remondával is el tud bánni. Kend katona, kendnek az
engedelmesség a dolga.
Ez is igaz.
Herman János ott maradt és a télen át csakugyan gyártott két század jó
huszárt. Kora tavaszszal be is osztották a hadjáratba.
Végigküzdötte a függetlenségi harczot. Becsülettel, tisztességgel.
A harcz után ujra besorozták régi ezredéhez, de csak közlegénynek.
Büntetésül elcsapták az őrmesterségből. A Vilmos-ezredet az osztrák ujra
szervezte, német tisztekkel tömte tele és Csehországban helyezte el.
Onnan bocsátották el Herman Jánost az 1851-ik év végén.
Veszprémbe jött, ott megnősült, a város közönsége megszerette,
megbecsülte. Lisztes boltot nyitott s a lisztet, melyet árult, maga
őrlette be hetenként a veszprémi Séd-vizi műmalmokban. A buzát is maga
vásárolta össze hetenkint a gabonapiaczon. Ezért jött a gabonakereskedők
névsorába.
Ezelőtt harminczöt évvel 1870 körül elvesztettem szemem elől. Ismétlem,
a mit már mondtam. Ugy emlékszem, mintha Szatmárra vagy Szamos-Ujvárra
költözött volna. Ezóta nem ismerem élete sorát. Veszprémi és szatmári és
szamos-ujvári barátaim nyomozódjanak utána. Él-e még, vagy élnek-e
maradékai?
A Zbarazból hazajött jó Vilmos-huszárok nem sokáig maradtak tétetlenül.
Hentaller barátom jegyzetei nyomán adom elő történetük rövid foglalatát.
November közepén érhettek Máramaros-Szigetre s 25-én már csatát álltak.
Katona Miklós serege ütközött meg Kozárvárnál Urbán osztrák tábornok
seregével. Urbán győzött s a magyar seregnek Deés felé kellett hátrálni.
A Vilmos-huszárok Zsurmay vezénylete alatt fedezték a visszavonulást, ők
állták utját az üldöző ellenségnek s ők mentették meg az ágyukat.
1849-ik évi január 24-én Bem alatt a szelindeki csatában vettek részt.
Kegyetlen tél volt, de azért nem szenvedtek annyit, mint menekülő,
hazatérő utjok alatt.
Február 4-én a vizaknai ütközetben vettek részt Zsurmayval, a ki akkor
már őrnagy volt. Puchner osztrák tábornok középhadát rohanták meg,
vissza is szoritották és ezzel lehetővé tették a szabályos
visszavonulást.
Négy nap mulva Zsurmay a Vilmos-huszárokkal Medgyesről kiverte a
császári sereget. A medgyesi szász polgármester épen kivilágitást akart
rendezni a császári sereg tiszteletére. A fáklya, muzsika, áldomás már
készen volt. A polgármester azonban Zsurmaynál tisztelgett, minthogy ő
volt a győző.
– Aztán kedves polgármester ur, mibe került volna az a fáklyászene?
A polgármester vakaródzott, de azért megmondta.
– Kétezer forintba!
– No hát azt a kétezer forintot nyomban lefizessék. Kell az én
vitézeimnek!
Márczius 2-án Medgyesnél Zsurmay őrnagy és Bethlen ezredes huszárai
döntötték el a csatát, Van der Null osztrák generálist kiverték
állásából s Asszonyfalváig kergették az ellenséget.
– – Ime öregéből, nagyjából a százhetvenöt huszár története.
Derék fiuk. Hazatérésük a legszebb s legnehezebb katonai cselekmények
egyike, melyeket a világ ismer. Hősök voltak mind végig. Életük, haláluk
s örök dicsőségük felett álljon őrt a nemzet hálás emlékezete!
Zsurmay alezredes és Szontagh kapitány nem ülte végig a tizenhat és
tizennyolcz esztendeig vasban töltendő várfogságot. 1857-ben kegyelmet
kaptak.
Dicső életük további folyamát nem ismerem.