A nagy év - 02

Apám hát összegyüjtötte még a déli órában a nemességet. Menjünk
deputáczióba a bánhoz a nemesség nevében. Menjünk kardosan, panyókásan,
a hogy’ illik a magyar nemeshez. Kérjük meg e tisztelgés fejében, hogy
vitéz katonáinak a rablást, gyujtogatást, fosztogatást tiltsa el.
A küldöttség utját és sikerét leirtam már másutt. A küldöttségnek tagjai
voltak: Bózsa Sándor lelkész, hogy legyen valaki, a ki néhány szót
németül is tud; azután Fodor László szolgabiró, Pósa József és Nagy
Károly, mind falunkbeli birtokos és közelebbi vagy távolabbi rokonunk s
végül apám.
Apámra igazán jó hatással volt a bán. Tökéletes magyar beszéde, nyilt
bizalmas beszélgetése, minden jóra utaló igéretei: mintha nem is
ellenség lett volna, hanem jóbarát.
Mindent megigért a bán s mint utóbb bebizonyodott, igéretét a mi
falunkra nézve meg is tartotta. Itt legalább fosztogatás nem történt.
De apám még se hitt.
Alkonyat felé kocsira rakta anyámat Laczi öcsémmel, a ki akkor négy éves
volt és Lajos öcsémmel, a ki akkor csecsemő volt s elküldte
Balaton-Füredre, a Balaton éjszaki partjára, ottani kis birtokunkra. Ott
nem járt ellenség.
De Lepsény felé a rendes uton még se merte küldeni, mert arra ellenséges
csapatok portyáztak, hanem a kocsi a fehérvári országutra vezető
mellékuton ment s a szőlők mellett dülőutakon. Füle felé kerülve csak
reggel felé ért Veszprémbe s onnan azután Balaton-Füredre. Alacsony
termetü, pupos, törpe alaku emberke volt a kocsisunk. Neve Bükki István.
De minden izma aczél s régi hű cseléd.
Sohase felejtem el anyám elutazásának egyik kis részletét.
Hálószobánkban piros posztóból voltak az ágyteritők. Az volt a hire s
ugy is volt igaz, hogy a szerezsánoknak piros posztó a köpönyegjük.
Anyám csak az ágyteritőit féltette. Ezt bizonyosan elragadoznák a
szerezsánok. El is dugta az ágyteritőket oly gondosan, hogy aztán maga
is alig találta meg őket. Ép igy rejtette el védegyleti lobogónkat, mely
értékes volt. Fehér nehéz atlasz-selyem, feliratai vastag arany és
skófiumvarrással.
Elmult a baj egyelőre. Az ellenség simán ment rajtunk keresztül. Sőt a
falunkbeli népség még ki is állt a szőlőknél a fehérvári út szélére,
hogy lássa az elvonuló sereget. Igaz, hogy a bán meg is hivta a
küldöttséget erre a diszes látványra. Ilyet nem igen látott a mi népünk
141 esztendő óta. Akkor vonult el ezen az uton az utolsó német sereg,
Rabutin labancz német generális serege, a mikor 1707-ben téli szállásra
vonult Stájerország felé. Keserü emléke meg van örökitve a családi
irásokban. Török, tatár sohase pusztitotta el falunkat, de ez a német
sereg kirabolta s porrá égette.
Magam is elmentem az utpartra a vonuló hadsereget nézni. A gyerekek hogy
maradtak volna otthon.
Lovasság, tüzérség, gyalogság, szekértábor sorban, egymásután.
Vértesezrede, huszárezrede is volt a bánnak. Voltak határőrei is. Száz
meg száz kocsi kisérte a mi vidékünkből is. Vagy harmincz
mező-szent-györgyi kocsi is volt köztük. Ezek a bán parancsára voltak
kénytelenek a táborral menni. A hadi és élelmiszereket, podgyászt,
szénát, abrakot, a beteg és kidőlt katonákat vitték. Ugy voltak
kirendelve, hogy Székesfehérvárról visszaeresztik őket. De bizony
elhajtották őket Pákozdig. Ott a csata alatt a tábor mögött maradtak. De
egy magyar ágyugolyó egyszer közibük keveredett s egyik kocsijuk kerekét
összetörte. Nosza lóra legénység. A szent-györgyiek pillanat alatt
fölugráltak lovaikra s kezdtek lassan hazafelé baktatni. Két-három
huszár a bán seregéből utánuk rucczant:
– Hová mégysz, paraszt?
– Itatni, fiam, itatni!
– No csak gyorsan, azután visszatérni!
– Várj, fiam, várj!
No hiszen várhatta őket Jellasich. De ugy elszeleltek ők az ötven
kilométer távolságból Mező-Szent-Györgyre, nem látta őket többé a büszke
bán soha. Köd előttem, köd utánam! Hanem a kocsijuk csakugyan ott
maradt. A bán megvert serege se vitte futása közben magával.
Órákig tartott a katonaság elvonulása ott a szemeink előtt. Egyik-másik
katona oda is szólt hozzánk, ki tótul, ki németül. Ki értette volna e
nyelveket? Az asszonynépség vihogott is a furcsa beszéd hallatára.
Két előkelő uri hintó is ment az oszlopsorban. Az egyik négy lovas. Az
ostorhegyes sántitott. Kovácsunk szakértő; mindjárt mondta, hogy meg van
nyilalva, valami gézenguz horvát kovács vasalhatta. E hintóban ült a
bán, a hadvezér; mellette valamelyik generális pajtása vagy
segédtisztje.
Jókedvü volt a bán, folyton nevetgélt. A szent-györgyiek tisztességgel,
levett kalappal köszöntek neki. Oda is kiáltott nekik:
– Jó napot, jó napot, emberek! Köszönöm!
Várj csak bán néhány napig, majd meglátod te, hogy mi lesz a vége a nagy
barátságnak!
A másik hintóban polgári öltönyü uriemberek ültek. Akkor se tudtuk: kik
és mifélék. Bizonyosan komiszáriusok voltak. Előttük a nyitott kocsiban
nyomtatványok feküdtek csomagokban. Fel-felvettek egy-egy kisebb
csomagot és odahajitották a nép közé.
– Olvassátok, emberek! Adjátok oda másnak is.
Ezek voltak Jellasich proklamácziói a magyar nemzethez.
Hogy őt, a bánt fölséges ura s királya bizta meg, hogy győzhetetlen
serege élén bejőjjön hozzánk. Nem ugy jön, mint ellenség, hanem ugy jön,
mint jó barát és jó hazafi s mint a rendnek, nyugalomnak, polgári
békességnek őre. Csak a zenebona-csinálókat, izgatókat, forradalmárokat,
Kossuth elámitott embereit, külföldi csavargókat akarja móresre
tanitani. Elvárja minden jó hazafitól, hogy ebben neki segitségére
legyenek.
No csak várd el, jókedvü bán.
E proklamáczió volt az, melynek terjesztése miatt Görgey felakasztatta
idősb gróf Zichy Jenőt. Volt pedig ebből minálunk száz meg száz. Az
igaz, hogy mi nem terjesztettük.
Jellasich szeptember 26-án Székesfehérvárra ért, hogy onnan hatoljon
előre az ország fővárosa ellen. Előtte vonult vissza mindenütt a magyar
hadsereg.
A bán hadteste 18 vagy 20 ezer emberből állott. A sereg jobb szárnyát
Roth és Philippovich tábornokok vezették. Ugy hiszem, Roth volt a
hadvezér, de mi akkor e két néven ismertük hadtestüket. Igy ismeri
függetlenségi harczunk történetében a nemzeti történetirás is.
Ez a jobb szárny, a mai katonai műnyelven, erős dandár volt.
Hadakozóinak létszáma 7–8 ezer körül. Sorhadi ezredek, lovasság,
megfelelő tüzérség, határőri és szerezsáncsapatok. Valóságos kiképzett
katonák mind, az akkori idők szerint tökéletes fegyverzettel. 1848-ban
hadtestnek nevezték ezt a tábort is. Ezzel együtt Jellasich betörő
hadserege 27–28 ezer főből állott.
Azonban az osztrák katonai gőg s Jellasich hadvezéri képtelensége valami
érthetetlen, csodálatos hibát követett el a mi szerencsénkre.
Ha Jellasich a pákozdi csata előtt egyesülhet jobb szárnyával: serege
épen kétszer vagy harmadfélszer lett volna erősebb, mint a mi magyar
hadseregünk. Hiszen a mi seregünk egészben se volt nagyobb 12 ezer
főnél. Ennek is tetemes része ujoncz honvéd s hevenyészett önkéntes
csapatok. Lelkes nép, de nem kész katona. Ma is él Veszprémben egy öreg
barátom, Kovács mérnök, egykor megyei tiszttársam, a ki szeptember 12-én
állott be tüzérönkéntesnek, mint mérnök-tanuló, azelőtt sohase látott
ágyut s néhány nap mulva már ott volt a pákozdi csatában s tüzmesterré
léptették elő ügyes tüzérkedése miatt.
Igy álltak a szemközt álló haderők arányai. Kétszeres erővel Jellasich
könnyen átgázolhatott volna a kis ujdonsült magyar seregen, sőt talán
még ütközetre se kerül a sor, kardcsapás nélkül foglalja el országunk
fővárosát.
Minő letörölhetetlen szégyen, mily irtóztató csapás lett volna ez
miránk! A mikor a párduczot legyőzi a kopó!
A bán jött előre a rendes ősi hadi uton Kanizsa, Balaton-Szent-György,
Székesfehérvár felé. Roth és Philippovich pedig jött előre Baranyán,
Tolnán keresztül Simon-Tornya és Székesfehérvár felé. Ugy látszott
mozdulataikból, hogy eredetileg Nyék vagy Tétény körül akart a két sereg
egyesülni. Legjobb esetben Fehérvár alatt.
A végzet azt a kötelességet rótta ki apámra, hogy ezt az egyesülést
gátolja meg. Akár tudatos terv szerint, akár ösztön szerint, ezt meg
kellett gátolnia.
Itt kezdődik igazán a mi történetünk.
A bán Fehérváron már valószinüleg belátta, hogy czélszerü volna, ha
serege jobb szárnya, Roth tábora közelebb vonulna hozzá s minél előbb
egyesülhetne vele. Utasitotta tehát ezt, hogy kettős sietéssel vonuljon
előre.
De miként utasitotta?
Táviró még nem volt.
Rendes katonai őrvonal a két sereg közt fenn nem állott. Nem voltak
rendesen összekötve.
Egyes-kettős lovasfutárt küldeni semmit se ér. Azt utközben ugy lelövik
vagy ugy leütik a lóról, mint a verebet. Sohse ér el Rothhoz és
Philippovichhoz.
Nagyszámu erős csapatot pedig hiába küld, mert ez gyorsan nem mehet s
egyébként is saját erejét gyöngitené vele.
A táborkar hát osztrák észszel ugy gondolta ki: legjobb lesz 16 bátor
katonát valamelyik vakmerő hősi osztrák hadnagy vezetése alatt három
gyors táboriszekéren küldeni, mely lóhalálában siet s idején átadja a
hadiparancsot Rothnak. Ez már elég erő arra, hogy fegyvertelen falusi
nép könnyelmüen meg ne támadhassa vagy az esetleges támadást véres
fejjel utasitsa vissza.
Igy történt.
Szeptember 27-én hajnalban indulhatott el a három tábori kocsi
Székesfehérvárról. Reggelre Lepsénybe ért. A távolság 28 kilométer,
gyors futó lónak is másfél órai út. A nehéz osztrák szekerész lovak ki
voltak fáradva és izzadva a futásban kegyetlenül. A hadnagy betért
legényeivel a vendéglőbe reggelizni, a három kocsis pedig kifogott,
etette-itatta és dörzsölte a lovakat.
Ugyanez időben apám is ott ment el a vendéglő előtt kocsival. Édes
anyámat akarta meglátogatni Balaton-Füreden. Három nap előtt küldte el
oda a gyerekeket, látni akarta családját. Vele mentem a kocsin én is,
Dénes testvérbátyám is.
Meglátja apám a három tábori kocsit. Néhány öllel odább megáll ő is
kocsijával. Kuka Péter nevü szentgyörgyi zsöllérembert látja ott a
vendéglő kapujában ácsorogni. Odaszólitja magához, de a kocsiról le nem
száll.
– Miféle három kocsi ez, Péter?
– Katonákat visz, Fehérvárról jön, lovaik kutyául meg vannak hajtva.
Tizenhat szálas katona van velük és egy tiszt.
– Nem beszéltek senkivel se?
– Nem ezek. De különben se érti őket senki, hacsak a zsidó nem. Én tőlem
azt kérdezték: merre van Szilafa? A vendéglőstől azt kérdezték: merre
van Simite-Simota? Nincsenek a mi vidékünkön ilyen bolond faluk.
Apám nevetett. Nyomban kitalálta, hogy az a Szilafa nem más, mint
Szilas-Balhás, a Simite-Simota pedig kétségtelenül Simon-Tornya.
Csakhogy a német tiszt nyelve rosszul ejti ki, Kuka Péter füle pedig
rosszul hallja.
Tehát a bánnak Simon-Tornyára van izenni valója! Még pedig nagyon
fontos, azért ez a nagy katonai karhatalom. Talán ott van a másik betörő
osztrák-horvát sereg. Vajjon mi lehet abban az üzenetben?
Bánja a kő, akármi van. Odaszól a kocsishoz.
– No menjünk, István!
Elindult a kocsink s mentünk rendes ügetésben előre Balatonfő-Kajárra.
Apám nem akart letérni füredi utjáról.
Balatonfő-Kajár jó négy vagy öt kilométer Lepsényhez. Rendes hajtással
husz percznyi távolság. Husz percz alatt sokat lehet gondolkodni. Apám
is gondolkodott, vajjon jól cselekszik-e most, ha Balaton-Füredre megy,
a helyett, hogy otthon volna.
Balatonfő-Kajáron megáll a faluháza előtt. Ismerősök beszélgetnek ott.
Felső-bükki Nagy Ferencz, a falu potior birtokosa, legidősb Kenessey
József atyánkfia, a jegyző s mások. Valamennyien egyszerre kiáltják
apámhoz:
– Mi ujság Szent-György felé?
Apám elbeszéli a három tábori kocsi esetét. Elbeszéli gyanitásait is.
Beszélgetés közben azt mondja Kenessey József apámnak:
– Mégis jó volna tudni, Lajos öcsém, mi van annak a hadnagynak a
táskájában.
Ez bizony igaz. Apám rögtön készen volt eltökélésével. Kiadta a
parancsot a kocsisnak.
– Fordulj meg, István. Megyünk haza. A hogy’ a kocsi meg a ló birja.
A pupos kocsis kezén röpült a két ló. Mikor Lepsénybe visszaértünk, a
három tábori kocsi akkor is ott volt a vendéglő előtt. A katonák már
megreggeliztek, de a lovak még ettek.

III.
(Apám támadást parancsol az ellenség ellen. – Kik voltak a hősök? – A
vadrácz kovácslegény. – Csata előtt igyunk egyet. – A vakmerő lelkész. –
Sortüz egymás ellen. – Holtak, sebesültek. – A háboru kemény dolog. – Az
ellenség menekül. – Utána! – A félre vert harangszó. – Az üldözés. –
Ujabb véres összecsapás. – Az utolsó hős. – Szomoru halála. – Mit
feleljen az örök biró előtt?)
Apám, a mint hazaértünk, nyomban hivatta a falu hadnagyát, a dobost s a
kisbirákat. Nyargalják be a falut, minden nemes és minden nemzetőr ott
legyen nyomban a falu házánál. Három kocsi is készen álljon befogva,
hevenyészett ülésekkel ellátva. Fegyvert hozzon mindenki.
Huszonöten vagy harminczan jöttek össze hamarosan. Nagy munkaidő volt,
vetés, kukoriczaszedés, szüretre készülődés. Az emberek nagy része nem
volt otthon, vagy nem volt kéznél.
Apám előadta, mi a teendő. A katonákat el kell fogni, le kell
fegyverezni s ha másként nem lehet, véres összecsapásban elpusztitani.
Becsület, okosság és hazafiság parancsolja. De azonfelül ő is
parancsolja.
Tizenöten vállalkoztak. A többi valamely ürügy alatt elosont,
elpárolgott, elkésett.
Ne csodálkozzék senki.
A katona mégis csak katona. Tanult mestersége a véres harcz.
Életre-halálra mindig kész. Erős, bátor, fiatal mind a tizenhét vitéz.
Hadnagyuk nem tud megijedni. Lőfegyver a kezökben, szurony a fegyveren,
hatvan töltés a táskában, elszántság a szivekben. Bizony meg kell azt
gondolni, hogy kis falunak fegyvertelen szántóvető népe megrohanja-e a
vitézek csapatát?
A tizenöt elszánt vállalkozó nemzetőr közül mindegyiknek a nevére már
nem emlékszem. De a kikre emlékszem, megérdemlik, hogy nevüket
följegyezzem.
Apámon kivül ott volt Bózsa Sándor lelkészünk. Ott volt Kovács János
tanitónk. Ez volt az én elemi oktatóm. Ez tanitott először a latin
nyelvre is. Ettől tanultam meg Vörösmarty Szózatát és Kölcsey Himnuszát.
Később lelkész lett ő is s valahol már irtam róla. Végre a belső emberek
közül ott volt Gregorich Ferencz, a jegyzőnk. Huszártermészetét most se
tagadhatta. Káromkodott szakadatlan.
A nemes urak közül vállalkozott Matkovich Balázs, nyavalyatörőssége
miatt kissé hóbortos. Aztán Fodor László szolgabiró rokonunk. Ők azonban
ketten együtt külön kocsin mentek ki az összeütközésre s apám kommandója
alá nem helyezkedtek. Vállalkozott még Horváth Sándor birtokos,
Szentkirály-szabadjai származásu, régebben akademikus tanitó falunkban,
a hol egy távoli rokon családba házasodott és Ujhelyi László kisbirtoku
nemes, a ki anyámnak volt távoli rokona. Végül Pósa József közeli
rokonunk. Ennek 14 éves fia is pápai tanuló, már akkor ügyes lövő minden
áron csatlakozni akart, de apám nem engedte. Neve Pósa Károly. Csak
később önfejüleg vett részt az ellenség üldözésében.
A volt jobbágy telkes gazdák közül vállalkozott Kemény Péter, három
vármegyében a leghiresebb zsákoló; vállas, termetes, erős ember. Guzst
tudott csavarni a kapanyélből. Azután Szente Péter, a kinek a mellékneve
ez volt: »a hosszu nyaku«. Ez volt a parasztság szónoka. Végül, a kire
biztosan emlékszem, Körösztös János. Ezeken kivül még hárman voltak, de
e háromnak a neve emlékezetemből kipárolgott.
Igy jött össze a 15 főből álló csapat. Apámon kivül öt nemes ur, három
belső ember s hat telkes gazda. A telkes gazdáknak nem volt lőfegyverük.
Az egyik dárdával, a másik fejszével jött. Ujhelyi László vasvillával.
Javakorabeli vakmerő ember volt.
– Nekem – ugymond – nem kell a puska. Nagyot puffan s azután eldobhatom.
A vasvilla nem csal.
A nemes urak s a belső emberek mind lőfegyverrel voltak. Tehát hét
lőfegyver. Csak amolyan vadászpuska. Uraik nem szoktak golyóval lőni,
minthogy határunkban csak apró vad van. Csak a söréttel s legföljebb a
ficzkóval tudtak bánni.
Mikor a három kocsi kiindult a falu házából, az utolsóra fölkapaszkodott
a vadrácz kovácslegény. Csak ugy kötényesen, szurtosan, füstösen,
mellény nélkül, feltürt ingujjal, a hogy a műhelyben szokott dolgozni. Ő
volt egyedül az önkéntes csapat. Volt a kezében egy rozsdás háji-báji
egycsövü rongyos puska. Valami csőszpuska lehetett, a műhelybe adták
igazitás végett. A vadrácz most megtöltötte ezt az egy csövet. Csaknem
felehosszáig töltötte meg vágott vasdarabokkal s ugy vette magához.
Ő fürödni akar az ellenség vérében.
Indulás előtt még egy fontos intézkedést kellett tenni apámnak.
Falunktól északkeletre a székesfehérvári országut partján van a
bessenyői puszta valami négy kilométer távolságban. Falunk völgyben
fekszik s a puszta szép fehér épületei a faluhoz képest bizonyos
fensikon. A pusztából nagyon szépen be lehet látni falunkba s falunk
egész határába.
A bán seregének valami utócsapata, valami podgyászfedezet vagy katonai
nyelven: hátvéd ott táborozott a bessenyői pusztában. A csapat vagy 800
főből állhatott. Volt valamelyes lovassága is. Óvatosnak kellett lenni,
hogy ez a csapat valahogy észre ne vegye, mi történik falunkban. Ha
észreveszi s ránk rohan: a falut fölégeti s lakosait kardélre hányja. A
hogy szokás a háboruban ősidőktől fogva.
Minthogy az összeütközésnek a falutól nyugatra, az Enyingre vezető út
körül kellett megtörténni: apám attól nem félt, hogy a bessenyői
ellenség idáig elláthasson vagy a puskaropogást innen meghallhassa.
Egészen más, ha a falu déli vagy keleti határában történnék az ütközés.
De már a harangszót a somogyi szél elringatná Bessenyőig.
Odahivatta hát a szomszédból a vén Balázs Jánost, a harangozót, hogy a
templom kulcsát vegye magához és semmi teremtett lelket a harangokhoz
férni ne engedjen s bármi történik, tűz, véres halál vagy más
veszedelem, a harangokat félreverni nem szabad. Nagyobb biztosság okáért
Csonka Ferencz dobost is odaállitotta ezzel a parancscsal a templom
ajtajába.
No most már Isten hirével neki az ellenségnek!
Ragyogó szép őszi nap volt. Délelőtti tizenegy óra. Ebédet még nem evett
senki. Mikor már fennültek a kocsin, a jegyző fölkiáltott:
– Hahó, urak, majdnem elfeledtünk valamit!
Leugrott a kocsiról, bement a szobába s kihozott egy pintes üveg jóféle
pálinkát. Zöld dió és aszalt szilva volt a pálinka ágya és ezerjófű.
– Igyunk egyet utoljára. Az apám se ment a csatába üres gyomorral.
Hát ez bizony jó lesz!
Ittak. Az üveg üres lett, csak a pálinka ágya maradt meg benne.
Volt ugyan néhány hangos szó ivásközben is, de boldogult jó apámnak,
valahányszor az indulás pillanatáról megemlékezett, mindig volt
megjegyzése.
– Nem mondom, hogy valami nagy kedvünk lett volna az ellenségbe
belerohanni. Az volt a szerencse, hogy az a hóbortos jegyző ugy szidta a
horvátot még akkor is, mint a zápor. Magam is aggódtam. Mi lesz az
összecsapásból? Hát majd azután még mi lesz, ha a német talál győzni
utoljára?
Apám rákiáltott a kocsisokra. Fiatal paraszt legények voltak.
– Sebesen hajtsatok, gyerekek.
A faluvégen, az én Barta-csárdám mellett válik az út kétfelé. Az egyik
ága Lepsénybe, a másik ága Enyingre vezet.
A mieink a lepsényi ágra fordultak. Alig mentek azonban ötven ölnyire,
csak látták ám, hogy a három tábori kocsi katonákkal megrakva sebes
hajtással iramodik le a puszták felé.
Nosza sebten átforditani a kocsikat az enyingi utra! Az enyingi út épen
keresztezi a pusztákra vezető utat. A keresztutnál épen beleütköznek a
horvátokba.
Ugy is lett. Hajtott a három szent-györgyi kocsis, mint a förgeteg.
Porfelhő támadt a nyomában. De a tábori kocsik nyomában is. A biztos
szemmérték ugy mutatta, hogy a keresztutnál a hat kocsi egymást
lovastul, emberestül együtt összetöri.
Azonban a vitéz osztrák hadnagy okosabb volt. Épen a keresztut előtt
megállitotta a kocsikat.
Harsány, pattogó német szóval vezényelt. Le a kocsikról! Háttal a
kocsiknak! Csatasorba! Fegyvert lövésre készen?
Mire apám a kocsiról leszállt s jó nemzetőreit olyan a milyen csatasorba
tudta állitani: az ellenséges katonaság már némán, de nyugodtan és
készen várta a csatajelt. Lőni, vágni, élni, halni!
Az osztrák hadseregnek eszeágába se jutott megijedni. Látta, hogy
ellenfele kisebb számu, fegyelmezetlen, csupán nemzetőr s ugyszólván
fegyvertelen. Még ő kezdte meg a tárgyalást. Természetesen németül.
– Mit akarnak az urak?
A mi sorunkból Bózsa Sándor, a lelkész, szó nélkül előre lépett s a
hadnagy előtt két lépéssel megállt. Puskája kezében, lövésre készen.
Rossz, tört német szóval azt mondta a hadnagynak:
– Önök foglyaink, le a fegyverrel!
A hadnagy elnevette magát. Mintha játéknak, bolondságnak tartotta volna
az egész dolgot.
Kétszer is kérdeztem apámtól: nem csalódott-e, jól látott-e, csakugyan
nevetett-e a hadnagy? Apám figyelőképessége csodálatos volt. Erősebb
figyelőt nem ismertem. Negyven éves férfi volt, teljesen higgadt vérrel
és gondolkozással. Bizony nevetett a hadnagy Megkérdeztem Horváth
Sándort és Pósa Józsefet. Ők is határozottan észrevették a nevetést.
A hadnagy tehát bátor, nyugodt, igazi hős lélek volt. Csodálatos ember.
Az ember a halál pillanatában nem szokott nevetni. A nevetéshez a
testnek is, a léleknek is jókarban kell lenni. Akár a test van haldokló
állapotban, akár a lélek teljes a halál tudatával: a nevetéshez se erő,
se kedv. Ezer meg ezer ember haláláról emlékeznek meg az irások, de a ki
halála pillanatában nevetett volna, olyan emberről nincs emlékirás.
A hadnagy elnevette magát.
A pap rettentő hirtelen természetü ember volt. Valami kimondhatatlan düh
vett erőt rajta, a mint a nevetést látta és hallotta. Egyetlen szót se
szólt többet, puskáját nagy gyorsasággal fölemelte s abból a két lépés
távolságból a hadnagyot mellbe lőtte.
A hadnagy megingott, de nem esett el. Csak a kocsi lőcséhez tántorodott.
Sörétre volt a pap fegyvere töltve, a fojtás és a sörét egy tömegben
ütötte mellbe abból a nagy közelségből a hadnagyot, mellén vastag ruha,
vastag rétegü irások és tárcza: a lövés még csak komoly sértést se
okozott. Csak épen nagyot taszitott a hadnagyon.
De aztán a hadnagy harsány hangon kiáltotta legényeinek a vezényszót:
– Tüzelj!
S a tizenhat katona a vezényszóra szabályosan, bátran belelőtt öt lépés
távolságból a szent-györgyiek hadsorába. De e hadsorból is visszaadta a
lövést hat lőfegyver.
A hős hadnagy a kettős sortüz eredményét nem érte meg.
Azalatt a néhány pillanat alatt, mig a két ellenfél sorakozott s a
hadnagy és a pap egymáshoz szólt, a vadrácz kovácslegény a maga
agyontöltött rongyos puskájával az egyik tábori kocsi mögé surrankodott
s rátámasztotta a puskáját a lőcsfejnél a kocsioldalra. Ez a lőcsfej
épen átellenese volt annak a lőcsnek, a melyhez a hadnagy tántorodott. A
mint a hadnagy a »tűz« vezényszót elkiáltotta, a vadrácz legény is
elsütötte fegyverét. A négyszeres töltés akkorát durrant, mint egy kis
mozsárágyu. Mire füstje eloszlott: a hadnagy élettelen teste ott feküdt
a földön a kerék mellett, feje pedig két lépéssel távolabb.
Csoda esett. Az az iszonyu lövés ugy leszakitotta a hadnagy fejét,
mintha bárddal metszették volna le. Ily esetnek hirét apám se hallotta
soha.
Egy másik katona is elesett a sortűz alatt.
De a mi csapatunknak is sulyos vesztesége támadt. Gregorich Ferencz
nótárius uram nagy lövést kapott a tomporánál ugy félszakosan. Minden
vastag izmán keresztül tört az ostoba golyó. A vitéz egykori
huszárőrmester szó nélkül összeesett. Csak azután kezdett káromkodni
amugy huszárosan, a mikor már a csatatér üres lett s a holt hadnagyon és
a vonagló katonán kivül senki se volt körülötte.
Mert annak a kettős sortűznek a holtakon és sebesülteken kivül az lett a
következése, hogy a három tábori kocsi kocsisa, mintha parancsolták
volna, belevagdalt a lovakba s ugy elnyargalt a kőkuti puszta irányában,
hogy csak a porát láttuk egyideig, de azóta hirét se hallottuk.
De a mi három kocsisunk se volt röstebb. Szempillantás alatt rajtuk
termettek vitézeink s a három kocsi is menekült vissza a falu felé
lóhalálában. Hiába! A fejsze, a vasvilla s a kilőtt vadászpuska még se
elég erősség vitéz katonák fegyvere ellen. Kivált ha a vitéz katonák még
nagyobb számmal is vannak.
E pillanatban vágtatott oda Fodor László és Matkovich Balázs külön
kocsin. De bizony nem mentek ők nagyon közel az ellenséghez. Jó távolból
mindegyik kilőtte puskája mindkét csövét a katonák felé s aztán fordulj,
indulj, – ugy elszeleltek hazafelé, előbb otthon voltak az ebédnél, mint
apám vitézei.
Apám nem ugrott fel egyik menekülő kocsira se, szűk hadnagyi magyar
ruhájában nem is lett volna könnyü az ugrándozás. Nótárius komája eleven
vagy holt testét se akarta otthagyni. De a mikor mindenki megfordult, ő
is meghátrált vagy száz lépésnyire.
Ott legelt a lepsényiek tehéngulyája. A gulya szélén megállt. A tehén
biztos védőfal volt a golyó ellen. Onnan nézte, mire határozza el magát
az épségben maradt tizenöt katona.
A katonák tiszt nélkül s kocsi nélkül maradtak. Ugy látszott: tanakodtak
egy-két perczig. Mitévők legyenek? Falunk fölött oda-odanéztek a
bessenyői pusztába. Tudták, hogy a bán hadseregének egy erős »hátvéd«
csapata ott táboroz. Legalább reggel még ott volt. Ezzel kellene
egyesülniök. Ez volna a menedék. Ámde a mi falunkon át vitt oda az út;
az pedig bizonyos, hogy a mi népünk őket át nem ereszti. Elhatározták,
hogy falunkat kikerülik s a pusztákon át kisérlik meg Bessenyő vagy
Székesfehérvár felé a menekülést.
Apámban feltámadt a vadászvér. Puskájának mind a két csöve meg volt már
hatalmasan töltve ficzkóval. Egy tehén faránál féltérdre ereszkedve
erősen czélba vett egy katonát. A puska kettőt durrant egymásután.
Valaki nagyot kiáltott mellette.
– Megvan! Megvan, nemzetes hadnagy uram! Egy megint ott fekszik.
Egy katona csakugyan elesett. A lövés térdkalácsát zuzta össze. Csak
akkor vette észre apám, hogy a ki közbekiáltott, ott állt mellette. S az
senki se volt más, mint Szombati, a zsöllérünk, a kit egyik munkámban »A
házatlan zsöllér« czim alatt már megénekeltem.
Épen jókor jött.
– Eredj csak iziben az emberek után. Ki ne fogjanak, forduljanak vissza
nyomban ide hozzám!
A gyorslábu Szombatinak nem sokáig kellett futnia. Mi gyerekek s még egy
csomó népség a Barta-csárda mellől, az árokpartról néztük a véres
csetepatét. Ott megálltak a kocsikkal menekülő nemzetőreink, ott vették
észre, hogy se apám, se a jegyző nincs közöttük.
Ott érte el őket Szombati. Közölte velük a parancsot, de azt is, hogy
egyet azóta a katonák közül apám elejtett.
Visszafordultak mind a tizenhárman.
Apám először is az egyik kocsin Gregorich Ferencz jegyzőt hazavitette.
Levágott kukoriczaszárból hevenyésztek neki puha, ringó fekvőhelyet.
Sulyos volt a seb, sok vért vesztett már, káromkodni se tudott már.
A másik kocsit küldte lóhalálában Enyingre orvosért és kötőszerekért. A
Wallenstein doktor jőjjön azonnal, semmiféle halogató kifogása el nem
fogadtatván.
A harmadik kocsi menjen vissza a faluba, hozzon embereket ásóval,
kapával. A halottakat el kell temetni haladéktalanul. Ne is menjen
messze be a faluba. Csak a tóparti zsöllérek közül szedjen össze
ötöt-hatot.
Azalatt, mig e rendelkezések történtek, a két sebesült katonát
agyonlőtték. Ujhelyi László és Kemény Péter ugy akarták őket agyonverni,
de apám ezt nem engedte. Golyóhalál a katonahalál.
De hát nem lehetett volna őket megmenteni, kórházba vinni,
meggyógyitani, az életnek és szerető családjuknak visszaadni?
Megegyezett az a hadi joggal, a nemzetközi joggal, a Corpus Jurissal s
az emberséggel, hogy ép katonát igy legyilkoljon, sebesült katonát igy
elpusztitson a nemzetőr, a mivelt és jólelkü magyar ember?
Bizony, nagy kérdések ezek.
De ha Jellasich tábora egyesül Rothnak táborával: agyontiporja az
ellenség a mi ujoncz magyar seregünket.
Tehát a két tábor közt az érintkezést szent kötelesség volt minden áron
meggátolni. Minden áron!
Hiszen mi joggal védtük apáink földjét, melyet az ellenség bitorul
támadott.
Hiszen, ha a katonacsapatból csak egyetlen egy marad is életben: az
embertelen ellenség mindent megtud s akkor bitófára huzatja jobbjainkat