A leányvári boszorkány: Regény - 08

teszem felelőssé, hová lett?! Mondja, mit csináltak Málikával?!…
Frundsberg végre összeszedte magát.
– Hagyjon engem az úr békében! – kiáltotta. – Ez hallatlan injuria, amit
velem tettek! Mi vagyok én, ki vagyok én, hogy így rám törjenek?! Az a
kisasszony, ha éppen tudni akarja, egy fiatalemberrel megszökött. Itt a
levele, amit nekem hátra hagyott. Azt írja benne, hogy reggelre majd
mindent megtudok! Tessék elolvasni, tisztelt úr!
Kipirult és a magas vékony hangja fisztulába csapott át. Pillanat alatt
megvénült, megráncosodott és ha lehet, még csúnyább lett.
– Reggelre! reggelre! – kacagott reszkető hangon. – És én talán aztán
vegyem el! Nem rossz! Én, aki egész életemben becsületes és tisztességes
ember voltam! Hát hol fogja tölteni a kisasszony az éjszakát?! Nem
mondaná ezt meg, tisztelt úr?
Cseróczy mintha lázban hallotta volna e szavakat. Eleintén elkábult,
aztán kiverte a hideg verejték s amikor Frundsberg mondata végére ért, a
fiatalember fölordított, vércseként lecsapott a vőlegényre, a hóba
tiporta s irgalmatlanul elpáholta. A rendőrök és cselédek alig tudták az
akadémikus körméből kiszabadítani Frundsberget, aki krákogva, prüszkölve
köpködte a havat és folyton ezt az egy szót kiabálta: – Mordio! Mordio!
Körülöttük ezalatt összecsődült az egész város, az emberek föl voltak
izgatva, hadonászva kiabáltak és javarészt Frundsbergnek fogták pártját.
– Igazat beszélt… Mi is láttuk a levelet… Hallatlan, hogy így bánnak
becsületes polgárokkal… Meg kell verni a diákokat, ki kell űzni a
magyarokat… – ezek a szavak hallatszottak ki az egyre fokozódó morajból.
Itt-ott már egy-egy fütykös is fölemelkedett.
– Hozzám ne nyúljon, akinek kedves az élete! – bömbölte Cseróczy. – Ki
merészeli meggyanúsítani Málikát? Beszéljen, ha bátorsága van! Tessék
felelni, majd számolok vele!
Egy pillanatra csönd lett, aztán látszott, hogy valaki hátulról
széjjellöki az embereket és utat csinál magának. Mindenki arra fordult.
Egy hórihorgas alak törtetett előre. A hosszu Sepi volt; egyik kezében
fütykös, a másikban félelmetes papucsa. Hosszu szája vigyorgott;
szemtelenül nézett a két diákra. Egészen hozzájuk ment és így szólt:
– Nohát, én láttam a kisasszonyt, ezelőtt másfél órával. Ha az urak oly
rettenetesen kiváncsiak, tudják meg: Hertelendi úr lakására ment. Ez az
igazság!
Cseróczy egy lökéssel a hóba terítette. Még ilyen vadnak és erősnek nem
érezte magát. Az izmos péklegény, mint a pléhkatona görbült meg kezében,
de ha ötször olyan erős lett volna, akkor is pozdorjává kellett volna
törnie. Sepi messzire elvágódott a hóban s fektében védelmezve emelte
föl a kezét. De Cseróczy nem ütött feléje.
– Állj föl! – ordított rá. – Csak állj föl, himpellér és védjed magadat,
ahogy tudod. Ki a fütykössel! Urral van dolgod!
Sepi egy pillantás alatt fölkelt és fütykösével nekiszaladt a diáknak. A
bot nagyot puffant Cseróczy fején. Kemény koponya volt, nem érezte meg,
csak a süvege hullott a hóba. Most ő következett. Két kezével megkapta a
legény torkát s pillanat alatt megint a hóba lökte. A hosszu Sepi, mint
a lisztes zsák, puffant a földre.
– Csak állj föl! – ordította vadul a diák. – Csak állj föl!
De Sepinek elég volt a két zuhanás. Fölugrott ugyan, de nem támadott
többet, hanem vinyogva menekült el. Amikor már ötven lépére volt,
megállt, megtörölte az ábrázatát és gúnyosan ordított Cseróczy felé.
– Azért a kisasszony mégis a Hertelendi úr szeretője. Én láttam! ezt nem
lehet pofonnal elintézni. Alászolgája!
A két diák rémülten, eltorzult arccal bámult egymásra. A polgárok
zajongani kezdtek.
– Az egész városra szégyent hoznak… Mindenkit megtámadnak… Ezt nem
tűrjük! – elégedetlenkedtek. – Menjünk a tanári karhoz!
– Hallgassatok! – ordította Cseróczy. – Csőcselék vagytok!
megértettétek?! Fogjátok be a szájatokat!
Fekete szeme félelmesen forgott. Mintha ólomgolyó ugrálna körül a
fejeken – mindenki egy csöppet megbiccentette koponyáját a diák
pillantása alatt.
– Aki egy rossz szót szól, azt elpáholom, – tette hozzá vadul Cseróczy
és senki sem mert neki ellentmondani. Az emberek meghuzták magukat, mint
az elvert öleb. A diák egy ideig várt, hogy talán valaki még szól egyet,
de rémes csönd maradt, senkinek se volt kedve az akadémikussal kikötni.
Cseróczy lassan megindult Vitnyédivel Herteleni lakása felé.
A nép sokáig maradt csomóban és föllélekezve, hogy Cseróczy alakja
eltünt, megbeszélték a történteket. Elhatározták, hogy nem türik tovább
a zsarnokságot, s ha nem kapnak jogorvoslást a tanári kartól vagy a
rendőrségtől, a miniszterhez fordulnak, hogy vessen véget e szörnyü
selmeci állapotoknak.


Az eljegyzés.
Hadd mondjam el az előbbi csattanó előzményeit. Térjünk tehát vissza
néhány nappal.
Málika fásultan, csüggedten várta az eljegyzést. Feje tele volt bús
gondolatokkal. Cseróczy nem jött vissza: Cseróczy szívtelen, rossz,
hűtlen ember! Ha csak valami fűzné hozzá, megérezné, hogy vissza kell
térnie, bocsánatot kell kérni és mindent jóvá tenni. De nem jött, nem
jön, talán végigkószálja az ország valamennyi korcsmáját, talán utána
szaladt a szép Meluzinának és tovább éli vele csunya világát… Talán már
azt se tudja, ki az a Judex Málika, akinek egykor örök hűséget igért. S
ebben talán igaza is van, hiszen az egykori Judex Málika eltünt: aki itt
a karosszékben szomorkodik, az egy másik nő, egy elcsüggedt, kifáradt,
megvénült leány, akinek már nincs az életben semmi öröme, semmi vígasza,
akinek csak egy vágya van: felejteni, mindent felejteni… Avagy talán
megalázkodjék, utána üzenjen – ő, akit úgy megbántott, akinek kérő
szavára korhelykedésekkel válaszolt?… Nem, soha: ő is megmutatja, hogy
büszke tud lenni, ha mindjárt ketté is hasad a szíve. Nem is szereti őt
Cseróczy, ha térden állva nem jön bocsánatot kérni s nem érdemeli meg
azt a szeretetet, amely szívében iránta lobogott s még most is ég a hamu
alatt…
De a diák nem jött. S az eljegyzés napja egy reggelen tényleg
fölvirradt. Milyen szép ünnepség volt ez és mégis mily szomoru! A tarka
színeket mintha az ősz dere csípte volna meg.
A Judex-ház tehát egy napon újra vendégeket látott: az eljegyzésre
eljött az egész presbytérium, valamennyi céh küldötte, a tanács, sőt a
rendőrség és a tűzoltóság is. Ünnepi dísz várta a vendégeket; az ódon
tornyon zászló lengett, a vaskosaras ablakból virágfüzérek és szőnyegek
lógta le. A kapuban állott Judex, a polgárt ékesítő egyszerü fekete
kabátban, kibontott inggallérral, hajadon fővel, ahogy egykoron a
jobbágy fogadta várurát. Fönt az emeleten a ház asszonya várakozott – ő
már brokátban, arany főkötőben, nehéz bársonyban és csipkében, régi
Brenner-klenódiumokkal – és kenyeret meg sót kínált az érkezőknek. A
barátság és bizalom jele ez. Köröskörül asztalokon, padokon, székeken
kirakva a ház minden ékessége: régi selymek, ezüstök, jelvények,
zászlók, kardok, kalapácsok, közepén Mária Terézia adományozó-levele. A
háttérben temérdek cseléd, mind fehérbe öltözve, homlokukon fejkendővel,
övükben kulcscsal, tollseprővel, fakanállal, a helyes gazdálkodás
szimbólumaival.
Estére harangoztak, amikor mindenki elhelyezkedett s német szokás
szerint végre a vőlegény is a házba lépett. A kapunál álló Judex karon
fogta s végigvezette a ház valamennyi szobáján, udvarán, sőt még
istállóin is, ahova Frundsberg cselédsége ősi szokás szerint már
előzetesen egy fölpántlikázott borjut állított. Elvégezvén útjukat,
amely annak bizonyságául szolgált, hogy a házban minden rendes és jó
módra valló. Frundsberg átadta a maga ajándékát: egy szép aranyművü
nyakláncot, amelyet Málika egy szál rozmaringgal viszonozott.
Most átmentek a főterembe, ahol ünnepélyes csöndben, kört alkotva,
álltak a vendégek. Frundsberget négy ifju leány vezette, a szoba
közepére, Málikát négy bányász. Az urak és hölgyek most szemügyre vették
az ifju párt és helybenhagyólag bólintottak. A vőlegény ugyan nem volt
valami híres legény, de a férjnél nem is ezt kell megkivánni. Annak
legyen jó esze, jó szíve és jó karja, a ház díszét az asszony adja meg.
Már pedig ez a rózsabimbó gyönyörü lesz, ha kelyhe kinyílik. Sápadtsága
dacára Málika bájos volt e percben. Régi, rókatorku német ruha volt
rajta, barna selyemből, telirakva színes gyöngygyel; a fején
kócsag-bóbita, a nyakán nehéz, multszázadbeli aranylánc, haja régi
módira fölfelé simítva… Olyan volt, mint amikor a kis unoka belebujik
nagyanyja ruhájába, az ódon keretből rózsásan világított ki ifjúsága,
amelyet az öltözet ellentéte még szebbé tett. Aki ránézett, az
ünnepélyes jelenet ellenére is jóindulatuan mosolygott, mint májusi
reggelen, amikor a harmatos rózsafán az első bimbót vesszük észre.
Most a főtisztelendő, Institórisz lépett elő. Ceremóniája rövid volt,
miután az egyház hivatalosan nem segédkezik az eljegyzésnél, de a rövid
aktus ellenére, a pap sok méltóságot tudott kifejteni. Lassan a terem
közepére lépett, megállott, szünetet tartott, – szünetet tartani fölötte
szeretett, – s aztán csöndes imát mormolt. Ujabb pauza után, amely
közben a legyek röptét is meglehetett hallani, a főtisztelendő úr
megfogta a mátkák kezét, összetette azokat és egy régimívü serlegből
bort öntött rájuk… A leány megrázkódott egész testében… Mintha tüzes
harapófogó érintette volna ujjait, amint keze a Frundsbergéhez ért s a
bor nem volt nedü, hanem izzó zsarátnok, amely fájó sebet égetett rajta…
Szédülve emelte föl eddig lesütött szemét, mintha keresne valakit, aki
kimentse e szörnyü helyzetből. De senki sem akadt, ellenkezőleg, a
vendégek természetesnek találták az egész jelenetet és helybenhagyólag
bólintottak fejükkel… A leány ismét visszasülyedt letargiájába és
megadta magát. Fátyol mögül látta a világot, a papot, szüleit, a
kifésült vendégeket és vőlegényét, aki most gyöngéden fogta karon és a
szomszéd terem felé vezette. Itt ültek le a gazdag vacsorához, amely nem
kevesebb ceremóniával járt.
Beszéden, ábrázaton, viselkedésen, mintha a mult támadt volna föl: régi
szövetek zizegtek-susogtak, az emberek köröskörül mind fakók, öregek és
hallgatagok voltak a mondókákban és szokásokban eltűnt idők emlékei
elevenedtek meg. A mult szelleme járt az asztal fölött, az oltotta el
egyszerre a terem valamennyi gyertyáit is. Mert az ebéd nem kezdődött
levessel meg jóétvágy kínálással, hanem az ételek hódolatával, amihez
sötétség kell. Ki emlékszik ma még erre a ceremóniára? Hogy is volt hát?
Harminc cselédleány állott föl sorjába a konyhában, harminc étel került
az asztalra: főként vadak, halak, (mert ez jellemzi a nemesembert),
továbbá kalácsok, mult századbeli pástétomok, fánkok, pecsenyék,
tészták, cukrostornyok s a többi, s a többi. Valamennyi hosszu
ezüstedényeken állott, amelyek peremén kis viaszgyertya lobogott. A
sötét terem ettől a fénytől lett világos. A szolgálók sorjában Málika
elé járultak, mindegyikük mondott egy-két jó szót a pecsenyéről s aztán
mélyen meghajolva a menyasszony elé tette. A disznókról, őzekről és
borjufejekről kisérteties fény áradt a nézőre, úgy látszott, mintha nem
a polgárok ennék meg őket, hanem e tátott száju fenevadak akarnák
fölfalni a vendégeket. Azután ismét kivilágosodott a terem s a vendégek
jóétvágyat kivánva egymásnak, nekiláttak a tálaknak, amelyeknek súlya
alatt a nehéz tölgyasztal meg-megremegett.
A vacsora soha véget nem ért volna, ha egyszerre az ablakok alatt meg
nem riannak a régi városi kürtök. A vendégek fölkeltek székeikről s az
erkélyre tólultak. A lejtőről kígyóvonalban hosszu menet közeledett,
élén, fáklyásoktól kisérve, a bányazenekarral, végén a kiváncsi nép
fekete tömegével. Hozták a menyasszony ajándékait. Ki tudná elszámlálni
azt a tömérdek bútort, holmit, jószágot, amely kocsira rakodva az
ablak alatt elvonult? Knappe, az asztalos, valóban kitett magáért,
ilyen szép hozománya leánynak még nem volt Selmecen. Elől a nehéz
tiszafa-szekrények, karosszékek, asztalok, fiókos ládák, ruhásszekrények
és egyéb bútorok, mind művészi gonddal, kézzel kifaragva, nehéz
pántokkal ékesítve.
Aztán két szekér a fehérneművel, ami len a Garam völgyében egy éven át
termett mind itt találkozott össze. Utána következtek a ház fényűzési
fölszerelései: gyönyörü máramarosi üvegcsillárok, káprázatos fényü
arany- és ezüstevőeszközök, gyertyatartók, ékszeres ládák, tükrök,
csipkék, selymek, úgy helyezve el nagy gonddal, hogy mindenki
megcsodálhassa őket. Az utána döcögő kocsin a gazdag konyha jelvényei
sorakoztak, rengeteg üstök és csebrek, sárgaréz kondérok, fazekak,
tepsik, nyársak, közöttük a faedények sárga halmaza. Nyomon követte őket
az éléskamra fölszerelése: nehéz zsákok töltve kávéval, babbal,
borsóval, gyömbérrel, ánizszsal, gesztenyével, köménynyel, majd a zsiros
bödönök páncélos csoportja villogott, mellettük boros, káposztás,
pálinkás hordók sorakoztak. A menyasszony fehér tehene csöndesen
léptetett utánuk.
Málika szomorúan nézte a fölvonulást s egy könycsepp hullott szűzi
ruhájára.
– Síró menyasszony, nevető asszony, – bólogattak helybenhagyólag a
vendégek.
A hordók kocsija után egy nagy szekér következett, megrakva mindenféle
édességgel, kalácsokkal, lepényekkel, fánkokkal, meg perecekkel, a
melyeket egy markos fehércseléd osztott szét az utca lármás népének.
Utána forgácscsal földíszített sörös kocsi haladt, egy csapos
derűre-borúra mérte az árpalét, ezen a napon Selmecen még a kutyák is
sört ihattak, ha akartak. A menyasszony végigjártatta tekintetét a két
elemózsiás szekéren, s aztán a következő alkalmatosságra pillantott… S
ekkor a szíve verése egyszerre elállott s a torka összeszorult. A szeme
előtt az ünnepély kezdete óta lebegő fátyol még sötétebb lett s a feje
elszédült. Azután egyszerre a szíve hevesen kezdett dobogni s ki akart
ugrani a testéből…
Mi volt az, ami Málikát ennyire indulatba hozta? Ártatlan, régi német
szokás okozta. Mult századbeli germán családok azzal akarták a
házasságba vetett bizalmukat kifejezni, hogy a hozomány ajándékai közé
egy selyemmel, bársonynyal ékesített bölcsőt is tettek…
S ez a szimbólum az összes eddigi képeknél, az eljegyzésnél, a jelképes
vacsoránál, a pap szavainál erősebben, közvetlenebbül mutatta a leánynak
jövendőjét, életét, egész nyomorúságát. Nem tudta tovább kiállani az
ablaknál, félt, hogy a háztető rája szakad.
Fölugrott és átszaladt az apjához, aki egy percre visszavonult a
szobájába, hogy a tűzijátékot rendezgesse.
Málika pihegve rogyott le előtte és megragadta Judex kezét. El akarta
mondani összes szenvedéseit, föl akarta tárni szíve szörnyü csatáját és
soha meg nem szűnő szeretetét a selmeci diák iránt, de görcsösen vonagló
ajka mást nem tudott mondani, mint ezt:
– Sohasem, édes jó atyám, soha, sohasem!…
Judex letette a kezében levő görögtüzet és ránézett a sápadt gyermekre.
– Hogy értsem ezt? – kérdezte hidegen. – Magyarázd meg a szavaidat.
A leány ki akart egyenesedni s újra megkísérlette, hogy elmondja azt,
ami a szívét nyomja. De csak kúszált mondatokban tudta magát kifejezni.
– Nem tudok a lelkem ellen cselekedni, – zokogta, – nem birom tovább…
Olyan szerencsétlen, olyan nagyon szerencsétlen vagyok…
Feje lehanyatlott gyorsan emelkedő keblére. Judex kelletlenül símogatta
szakállát, mint amikor haragudni szokott.
– Kérlek, ne beszélj félre, – mondta szárazon. – Mire jó újból zavart
csinálni? Már minden, ahogy illett, rendben volt, és most újra kezded?
Nem szeretem az ilyen színpadi jeleneteket, torkig vagyok velük.
Rosszkedvűen, összeráncolt homlokkal járt föl és alá a könyvespolcok
között, aztán megállt Málika előtt.
– Nem hogy megköszönnéd szüleid jóindulatát, amely kedvezővé tette
jövődet, most újra össze akarod bogozni a csomót. Azt hiszed, örökké
rabszolgái leszünk szeszélyeidnek? Hogy tréfát űzhetsz emberrel,
becsülettel, Istennel? Nagyon tévedsz, nem tűröm házamban az ilyen
dolgokat!
Élete legnagyobb büszkesége volt az a három szó: „az én házamban“. A
mintaszerűség, tökéletesség és a legfőbb erények jelvényét látta bennök.
Az „ő házában“ élni gyönyörűség és kitüntetés lehetett földön, mennyben
egyaránt. Ott soha helytelen dolog nem történhetik, ott senkinek oka
nincs a sorsa ellen tiltakozni s ott minden úgy van jól, ahogy a
családfő akarja. Ilyen az ő háza; boldog, aki falai közt élhet,
békességben, tiszta polgári becsületben és boldogságban… Nincs több
ilyen ház az egész világon… Nem csoda, ha megrészegedett e kedves
szavától. Az asztal elé állt s így kiáltott:
– Nem tűröm, hogy tréfát űzzél belőlem, hogy pellengérre állítsd e
becsületes falakat és botránynyal szennyezd be e mocsoktalan házat!
Megértetted?! Eddig van!
Málika fölemelte sápadt arcát.
– Nem akarok semmit sem hallani! – rázta dühösen fejét Judex. – Most már
az én becsületemről, adott szavamról és személyemről van szó! És ha a
Paradicsom-hegy megindúl is, a Frundsberg felesége leszel! Punktum!
Soha még ilyennek nem látta atyját: a kis emberke arca mintha óriásivá
nőtt volna, szeme akkora volt, mint egy ágyúgolyó, szája, mint a barlang
torka. Málika megrázkódott. Látta, hogy hiába volna ellenmondani, apja
szigoru, hideg arcán tükröződött a szilárd elhatározás, amelynek most
már minden áron érvényt szerzett volna… Ez volt hát az élet, amelynek
borzalmairól iskolában és könyvekben annyit olvasott, ez a jövendő!
Lelkében egyre nagyobb lett az undor, mintha keze, arca, szája, minden
porcikája útálatos sárral érintkezne s neki bele kellene fúlnia. A lány
egy ideig tétován nézte, lassankint hogy sülyed belé a mocsárba és hogy
nő szívében a gyűlölet mindenki, minden, első sorban önmaga ellen.
Azután fölébredt benne az önvédelem, galambnak érezte magát,
amelyet kegyetlen vércse üldöz s kétségbeesve tekintett, amibe
belékapaszkodhatnék mentőkar után. De sehol semmi. Az ódon óra nyugodtan
percegett, a vén butorok és képek közönyösen néztek rá, ők már
bizonynyal láttak ilyen jeleneteket a Judex-házban… Az apa
összeszorított ököllel állott a sarokban, az utcáról fölvilágító piros
fáklyafény még zordabbá tette ábrázatát… Lentről egyre jobban
hallatszott a bányász-zenekar muzsikája s a vendégek zsivaja…
A leány összeszedte magát s föltápászkodott. Szíve nyugtalanul vert,
fülében két szó zúgott: „nem lehet, nem szabad!“ Nem lehet, hogy élete
ily üresen, rettenetesen végződjék, nem szabad, hogy lelke megadja
magát. És ha megindul a Paradicsom-hegy, temesse őt el, de soha sem lesz
a Frundsberg felesége… Lehajtotta fejét s magára hagyta apját.
Kitámolygott az ajtón s kis szobájába ment.
Üres és néma volt az egykor víg leányszoba, a bútorok egy részét már
elvitték, a többi félszegen, idegenül álldogált szerteszét. Odalépett
egy almáriom elé s kiszedte azt a sok apróságot, amelyet egykoron
Cseróczytól kapott. Tarkán össze-vissza hevert a sok csip-csup, amelyet
a szerelem manója aranyozott meg: hervadt virágok, szalagok,
lövész-monéták, madártollak, fényképek, táncrendek. Maga elé rakta őket
és sírva nézte végig valamennyit, tanácsot, segítséget, kérve tőlük.
Össze-vissza beszélt a sok régi emlék, egyik panaszosan, a másik
jóakaróan, a harmadik keserü szemrehányást téve. Régi, meghitt barátok
voltak, hű tanui a leányszoba minden örömének és bánatának. Tudták,
hogyan kell a szívhez beszélni s tudták, hogy szerencsétlen kis gazdájuk
nagy bajban van, az egész világ megrendült körülőtte…
S amint a leány hallgatta őket, amint visszahozhatatlan időkről mondtak
bús regét, a különösebbnél különösebb tervek vonultak föl előtte.
Elszökni… zárdába menni… térden állva könyörögni az atyja előtt, akinek
kell, hogy szíve legyen… széjjel marcangolni e csinos arcot, amely
mindennek oka… Avagy: meghalni… eltünni a havas éjszakában mindörökre…
Oh, be jó is lenne a puha, illatos hóba temetkezni…
A nagyteremből víg zene harsogott föl.
– A vánkostánc! Kezdődik a vánkostánc! – hallatszott egy éles hang.
A bevezető muzsika elvégezvén néhány ütemét, elhallgatott; hallatszott,
amint a vendégek vidám zajban csoszogtak sorba.
– Mindjárt keresni fognak, – riadt föl Málika.
Fölugrott és sietve kapta magára köpönyegét. Nem tudta, hogy mit fog
tenni, csak azt tudta, hogy menekülnie kell e szörnyü házból, amelynek
falai börtönként övezték testét-lelkét.
– Kezdődik a vánkostánc! – hallatszott még élesebben. – Hol a
menyasszony?
Eloltotta a lámpát, nehogy rája akadjanak. Azután tollat keresett s a
kivülről beszürdő félhomályban pár kúsza sorral tudatta Frundsberggel,
hogy nem lesz az övé. Reggelre majd megtud mindent… Vajjon mi lesz az a
minden, még ő sem sejtette…
Az ámbituson cipőkopogás hallatszott, Frundsberg meg a rendező keresték
a menyasszonyt. Kinyították az ajtót s benéztek a szobába.
– Nincs bent senki, – dörmögött a rendező, látva, hogy sötét a szoba.
Frundsberg tétován állott az ajtóban. Fejének árnyéka az ámbitus falán
olyan volt, mint egy vén asszonyé. Málika önkéntelenül elmosolyodott s e
derü bizalmat, bátorságot öntött szívébe. Most már nyugodtabban várta,
hogy a keresők odébb menjenek…
Amikor a vőlegény és a vőfély eltüntek a szomszéd folyosón, gyorsan
kisurrant az udvarra és csipkekendőjét arcára szorítva, kiszaladt az
utcára. Nem látta meg senki…
Üde, éles levegő csapta meg arcát: óh, be jól esett a petroleum- és
limonádé-szagu báli levegő után! A város még élénk volt ugyan, de az
emberek csoportokba verődve tárgyalták, mennyi kincscsel terhelve
vonultak föl a hozomány-vivő szekerek s így senkise törődött vele. Azt
hitték, valami korán távozó vendég.
– Bodog fickó! – mondta valaki, a ház felé mutatva pipájával. – Így én
is megházasodnám!
Málika nevetett. Hiszen jól járna, ha így nősülne meg! Még az eljegyzés
napján megszökik a menyasszonya. Egyszerre visszanyerte önuralmát s mint
az élet nagy pillanatai előtt, amikor hirtelen szembe kerülünk a
rettegett eseménynyel s íme, egyszerre csodálatosan természetesnek s
könnyünek látjuk a megoldandó dolgot: ő is szinte magától értetődőnek
tartotta, hogy éj idején egyedül megy végig a városban, valami
titokzatos, de éppen nem ijesztő szakadék: a jövendő felé… Hiszen mindez
egyszerü: akit gyűlölünk, ahhoz nem megyünk feleségül s a szabadságot,
épp úgy, mint a szeretetet az Isten oltotta a szívünkbe. Ez ellen nem
lehet cselekedni… Visszanézett, a Judex-ház párás ablakán fény tódult az
utcára. Az éjjeli világításban szinte rá sem ismert a szülei házra.
Az első utcán balra kanyarodott föl. A nagy zaj után egyszerre nagy
némaság fogadta. Itt nem járt senki, léptei ijesztően visszhangoztak s
az utca sötét gádora mintha el akarta volna nyelni karcsu alakját. Nem
félt tőle: sőt érdekesnek találta a furcsa helyzetet. Még sohase járt
ily késő éjszakában gyalog az utcán. Pedig érdekes Selmec ilyenkor is.
Milyen különösek a púpos, fekete házak, nyakukban a hófehér prémmel,
milyen titokzatosak a mélyen lógó, sürü, csillagtalan felhők, akárha itt
gyülnének tanácsra, holnap ki melyik országba vándoroljon, milyen
sajátságosak a kopár fák, amelyek hosszu, bogos ágaikkal, mintha meg
volnának fordítva: a gyökerek állnak ég felé, a lombok pedig télen a
föld alatt virulnak. A város koronájaként szögletes vonalaival ott
emelkedik az Angyal-vár, hófehéren, érintetlenül, mintha cukorból
faragták volna ki. Málika tágra nyílt szemmel nézte, mint a gyerek a
cukrász kirakatába tett édességből csinált házakat.
Jobbra a gyertyamártótól alacsony, sötét ház terpeszkedett: papírral
átragasztott, összetört ablaktábláin és nyitott kapuján meglátszott,
hogy diákkvártély. Minek a kapukulcs ott, ahol éjjel élénkebb a
forgalom, mint nappal s ellopni amúgy se lehet semmitse? Málika tudta,
hogy Hertelendi meg Vitnyédi itt laknak; ha errefelé sétált, a két
fiatalembert mindig az ablakban láthatta. Tudta azt is, hogy egész
Selmecen ezek a leghívebb emberei s azért védelmet keresve, gondolkodás
nélkül fordult be a kapun. Ezek a jó fiúk csak nem hagyják el élete e
nehéz pillanatában? Ha azt kivánná tőlük, menjenek a tűzbe, elmennének,
ha azt, hogy hozzák le a napot az égről, azt is megtennék.
… Az utcán pedig akkor suhant végig a hosszu péklegény árnyéka…


A diáktanyán.
Hertelendi nagy munkában volt: meg kellett erőltetnie minden sejt eszét,
hogy fütőanyagot fedezzen föl. Rossz idők jártak a diákra, az apja
hallani sem akart róla, s a fia legfurfangosabb ötleteinek sem ült föl
többé. Pedig vele sokáig el lehetett bánni, mert az öregnek,
közbevetőleg jegyezve meg, gavalléros hajlamai voltak s ha itt tudta
megfogni, akkor a diáknak nyert ügye volt. De Tamás a húrt a végsőig
feszítette. Ha kifogyott a pénzből, párbajafférekbe ment bele s ezen az
immár nem egész szokatlan úton sarcolta meg az öreget. Orvos, terem,
bepaukolás… Gentleman apa nem térhet ki ily kiadások elől. A valóságban
pedig a diákok az erdőben verekedtek s tiszteletbeli doktornak Blumot
vitték magukkal. Nehogy különben valaki azt gondolja, hogy a lovagias
ügyek egyoldaluak voltak, ennyire naiv nem volt az apa. Tamásnak haza
kellett küldenie a jegyzőkönyveket, sőt amikor az afférok nagyon
elszaporodtak, az öreg úr a hiteles hely bizonylatát kivánta be… Nagyobb
baj volt, hogy végül már nem akadt senki, aki Hertelendivel mérkőzni
akart volna. A fiatalember nem riadt volna vissza attól sem, hogy
proviziót adjon ellenfeleinek, sőt a reverzálistól sem, amelyben
biztosította őket, hogy semmi kárt sem tesz bennük, de az emberek
lemondtak a dicsőségről. Így hát Hertelendi szénája kezdett rosszul
állani. Egy geniális eszme rövid időre fölszínen tartotta még. Apja
gavalléros gondolkozására számítva, fogott egy stróhmannt, akit
bepörölt. Állitólag követelni valója lett volna rajta, egy
szabályszerüer lejárt és óvatolt váltó. Amikor az öreg Hertelendi, egy
gőgös, tizennégy ősös földesúr a pört megtudta, dühösen robogott be
Selmecre. Már a lépcsőn káromkodott.
– Ilyen szégyent hozol a fejemre, hogy pörlekedel, mint az örmény
pénzváltók!? – kiáltotta fiához betoppanva. – Váltóra adsz ki pénzt? Egy
Hertelendi… Nem szégyeled magad? És még be is pörölöd a szerencsétlent!
Ez gyalázat! Nemes ember nem tesz ilyet!
Tamás azzal védekezett, hogy másképp nem tud megélni, sok az adóssága,
az élet drága, minden fillért értékesíteni kell és végre is azt a pénzt
becsületes úton, kártyán nyerte.
– Mennyi hát az adósságod? – bömbölte az öreg erre a vallomásra.
Hertelendi bevallotta az összeget s az apa… nos, mit tehet egy
becsületében sértett apa: szépen kifizette. Ő, aki soha sem adott egy
fityinget se, ha arról volt szó, hogy a fia váltója lejárt, most, amikor
a fia váltót óvatolt, mint a jómódu bankárok szokták, szó nélkül
fizetett, mert a családi becsület kockán forgott…
– Soha többet meg ne történjék ilyesmi, vagy kitagadlak! – kiáltotta még
távozáskor is.
Dehát ez is régen volt. Hertelendire és Vitnyédire csakhamar újból a hét
sovány esztendő köszöntött be. Színi való csak lett volna, mert a
szárított kukoricaszár apróra vágva s bepaprikázva nem a legrosszabb
dohány s holmi élelmességgel ebédelni is tud az ember, de a hideg, az
átkozott tél nem ismer se hitelt, se részletfizetést. Füteni kell. A két
diák sokáig megbírkózott a válsággal. Példának okáért: mire szükségesek
a szekrények hátsó falai? Ott sem tolvaj hozzájuk nem férkőzik, sem egér
be nem bujhatik. Ez tehát jobb lesz fütőanyagnak. Kiszedték Simonideszné
siffonérjainak hátsó deszkáit s vígan fűtöttek vele. Simonideszné,
akármilyen ravasz némber is lett légyen, arra ugyan soha sem gondolt,
hogy a szekrények hátsó falait megvizsgálja. Ki is gondolna ilyen
csalafintaságra? Amikor ez az anyag is elfogyott, a szalmazsákokra
került a dolog s miután azok is a tűz martalékává lettek, s az ágyak
vékonyak voltak, mint egy héring, a székek és asztalok lábait nyirbálták
meg. Ez is jobb ügyhöz méltó pszihológiára vall, mert ugyan ki venné
észre, hogy az asztal eredetileg három hüvelykkel magasabb volt?… Az a
fő, hogy mind a négy láb a műtét után egyformán hosszu maradjon… De
mindennek egyszer vége szakad s amikor az asztalok alig voltak
nagyobbak, mint egy rattler, a műveletet be kellett szüntetni.
Simonidesznénak különben egyszer föltünt a dolog s meg is kérdezte
Hertelendit, mi az oka, hogy a bútorok mintha összezsugorodnának?
– Ezt a fizika magyarázza meg, – mondta a fiatalember magisteri
ábrázattal, – a meleg ugyanis kinyújtja, a hideg pedig összevonja a
testeket… Adjon kölcsön egy pár zsák fát, fütsünk be jól és meglássa,