A leányvári boszorkány: Regény - 03

mint űzte ki Urunk a templomból a galamb- és pénzkufárokat…
A vasárnap egyébként békés ünnepe volt az egész háznak. Ezen a napon egy
szál cérnát sem volt szabad befűzni s szép német szokás szerint a
cselédek is az asztalnál ebédeltek. Mindenki a legujabb s a legfeszesebb
ruháját vette föl, kinézett az ablakon, végigsétált a fősoron s aztán
egész ebéd alatt szorgosan ügyelt rá, nehogy foltot ejtsen az új
asztalkendőn. Délután, ha szép idő volt, elküldtek Vietoriszhoz, a
fuvaroshoz, egy pár kölcsön-lóért. Hintaja tudniillik volt a háznak, egy
ódon bárka, amely a kapu alatt állott s csöndesen küzködött a rája
telepedő porral. Bakjában békés tücsök lakott s vígan hegedült egész
nap, a pincetok helyén tyukok költöttek.
Alkonyat felé kikocsiztak Hodrusra vagy a tóhoz, amelyhez csodálatos
babonák fűződnek, avagy Vihnyére, s fölvirágozva tértek haza. Mindenki
meg volt elégedve a gyönyörü délutánnal s az estét Harang és Kalapács
játékkal vagy tépéscsinálással töltötték el. Néha elvetődött hozzájuk
egy pár komolyabb fiatal ember: Hrehus, a gyógyszerész vagy
Heiligenbluth, a postamester fia. A két fiatalember hegedült és
fuvolázott, amíg a pulpitus gyertyái le nem égtek s a kakukóra nyolcat
nem jelentett…
A család hétköznapokon az ambituson találkozott. Ambitus alatt nem kell
folyosót érteni: ez egy terasz féle, tágas, üvegfalu helyiség, amely a
széjjel fekvő szobák közt kapcsolatot létesít s amellett minden
házimunkára alkalmatos. Budapesten télikertnek neveznék, a felvidéki
szerénység beéri a folyosó cimmel. Itt készitik a nőiruhákat, amelyek
szabási lim-lomjainak tág tere van, itt pipázhat legkényelmesebben a ház
ura, itt rendezik a befőtteket, a lányok itt vagdossák ki cifra papirból
a lámpa- és ablakdíszeket, szóval, mindenki napi tevékenységének alkalom
és hely nyilik. Itt hányják-vetik meg a hétköznapi dolgokat: mit főznek
holnapra, melyik malac kerül kés alá, mikor kell fölrakni a téli
ablaktáblákat, hány zsák krumplit hoz a hodrusi föld? Itt lüktet a ház
szíve, mellette van a gyomra: a konyha.
E szó fölött nem lehet ily gyorsan tovasiklani, ez a főzőhelyiség a
komolyság és ünnepiesség. Tág, világos terület, akár egy fegyverterem;
falain lógnak az asszonyok félelmetes szerszámai: hegyes, hosszu
nyársak, rézvörös vedrek és edények, különböző alaku sütők és fazekak,
olyan fedelekkel, mint egy-egy pajzs. Hatalmas tölgyfaszekrény rejti a
konyha gyógyszertárát: a gyömbért, szegfüszeget, vaniliát, borsot,
babérlevelet s egyéb ingredienciákat, amelyek hervadt szaga kicsap a
fiókokból s jelentős részt követel a konyha vegyes illatából. Mert
különböző szaggal van tele a helyiség: emitt a fenyőfa parázsának
kellemes füstje kavarog, odébb a pecsenye egészséges, erős illata
száldogál, egy kondérból az égetett cukor édeskés szaga árad, míg arrébb
a nyers hus hirdeti jelenlétét, s velök összevegyül, terjed a friss
káposzta, a fokhagyma, a sült kenyér, a meleg bor, a fagyott burgonya, a
frissen párolt gyümölcs szaga. Két helyről indul szét az illat: a kis
tűzhelyből, amelyen a napi ételek készülnek s a nagy, bástyaszerü
kemencéből, amelynek belseje olyan, mint a tűzokádó hegy krátere. Ebben
készülnek a nagy ebédek, az egydarabban sült őzek és disznók, a hatalmas
kenyerek, amelyeknek elkészítése mindig huszonnégy órás munkával járt, a
régi német szilvás és gesztenyés kalácsok, amelyek heteken át
süstörögnek a gádorban. A leghatalmasabb eféle tészta karácsonyra
készült, még pedig nyolc nappal az ünnep előtt. A tésztába
pénzdarabokat, apró ékszert dobtak, s aki mit magának leszelt, azt
megtartotta… Természetes, hogy a konyhának az illatokhoz meg volt a maga
zenéje is: itt egy huspároló fazék pöfögött csöndes méltósággal, emitt a
saját zsirjában sülő hal sziszegett, ott, mint nyári záporeső pattogott
a frissen sülő husszelet, itt lassu sercegéssel készült az ünnepi
tészta, ott a nagy kemence vadul lobogó lángjának zihálása hallatszott.
Csupa élet volt a nagy konyha, telve színnel és asszonyos tudománynyal,
méltó a Brillat Savarin, s nem az én tollamra.
A Judexék konyhája hires, nevezetes volt az egész felvidéken. Ha valaki
leányát férjhez adni akarta, nem mulasztotta el, hogy tiszteletét ne
tegye Judexnénál, meginstálván őt, hogy leányát néhány heti oktatásra
vegye föl. Judexnének hizelgett a megtiszteltetés és hat hét alatt
megtanította az ifju lánykát ama művészetre, amelynek felvidéki konyha a
neve. Recipéit messze földre vitték el s még a székely menyecskék is
megcsodálták.
Egy-egy főztjének híre, – akár ma egy párbajé – országszerint
tovaszállt. S ha hozzájuk ment vendégségbe, a bányagróf is tizenkét órát
éhezett, hogy annál nagyobb ájtatossággal kezelje a nagykanalat. A
konyha mellett volt az éléskamra: méltó a szomszédjához. A hosszu polcok
görnyedésig rakva befőttekkel, konzervekkel, rizikével, gombákkal, még
egy hordó kolozsvári káposzta is akadt, amelyből minden héten egyszer
levettek egy réteget, a többit pedig gondosan eltették. Itt lógtak a
hatalmas sódarok, az oldalasok, odébb csillogó zsiros bödönök
sorakoztak, mellettük gyönyörü tégla vajak és turók, friss gyümölcsök,
hideg pecsenyék, aztán téli főzelékek takaros zsákokban, utánuk óriás
ecetes üvegek, amelyeknek peremén teleszítt szivacsként áll az anyaecet.
Ki tudná felsorolni mindazt a gazdagságot, amely e két teremben
összetalálkozott s földolgoztatását várta?
Még meg kell emlékeznem egy sajátos szobáról, amely ma már szintén a
multé. Ez a lomkamra, telve évszázadok elnyűtt, régi portékáival,
molyokkal és békén nyugvó emlékekkel. A Judex-házban nem dobták félre az
elhasznált holmikat, mert ki tudja, mit mire lehet még fölhasználni? Itt
van például az óriás, évszázados foltzsák, amelyről a mai kor emberei
már alig tudnak. Mint a mult hiénája fogyasztja el mindazt, amit az idő
a csatatéren hagyott. Van benne velencei selyem, török rongy, rácvászon,
spanyol, virágos rokokó és sok tarka fátyol, foszlány, szövet meg
szepesi posztó, sőt még egy bőrköpönyeg romjai is itt lesték
metamorfózisukat. A kortörténet ismerője visszamehetett volna a
tizenhatodik századig. Vele rokon egy másik, kisebb zsák, amely a
gombokat őrizte. Ez is tarka begyü volt: kezdve az empire pillangós
bronz csattocskáin, a tizenhetedik század polgármesteri gombjáig,
amelylyel törököt lehetett volna agyonütni, a mándli-pitykétől a
karneólig, megtalálhattad itt minden divat maradványait. A fakult
aranypaszomántok, prémek és zsinegek ott hevertek mellettük. Oldalt a
falakon s fennt a padmalyon ócska függönyök, madárkalitok, foszlott
esernyők, kézi lámpák, gyerekbölcsők, összecsuklott, zöldülni kezdő
csizmák, paradicsomkarók, régi újságok, szakadozott kosarak, rozsdás
egérfogók és – egy finom, virágokkal ékesített, kék és piros színekkel
váltakozó selyemnapernyő álltak tarka sorban. Hát ez hogy került ide?
A napernyő egykor Málikáé volt, de, amint Judex a „maskarát“
megpillantotta, apai szigorát latba vetette s a cifraságot kiküszöbölte
a házából. Ilyen napernyőt csak színésznők viselnek, – mondotta a
családfő, aki ennél szigorúbb ítéletet nem tudott. Ez tehát nyakát
szegte a tarka jószágnak. A szegény napernyő most egy drótozott fazék s
egy molyette vadászmellény közt várta megújhodását…


Málika kérői.
Amint a két leány eladó sorba jutott, a házhoz szállingózni kezdtek a
kérők.
A Judex-családnak a felvidéken mindenütt voltak ismerősei. Már tizenhat
esztendő óta, ha a ház ura kimozdult Selmecbányáról vagy valamelyik
ismerőse keresztülutazott a bányavároson, Judex szóba hozta a _leányt_ s
a vendég a _fiut_, aki akkor még gimnáziumba, vagy elemibe járt. Akit
Judex ezzel a bizalommal megtisztelt, jó emberének kellett lennie, de
így is voltak vagy tizenketten, akikkel valamelyes hallgatólagos
egyezségre lépett. Eperjesen, Gölnicbányán, Szomolnokhután, Iglón,
Lőcsén, Körmöcbányán, de sőt még Brassóban is volt egy-egy barátja, akit
évszázados hospitális viszony fűzött a családhoz. Amikor az idő haladt,
a régi barátok sorban visszaemlékeztek a rég elmult téli esték bizalmas
beszélgetéseire s egy-egy napon megjelentek Judexnél. A háziúr régi
szeretettel fogadta őket, megcsókolta az apát s a fiút, aki illemtudó
szerénységgel egész nap egy szót sem szólt, hanem figyelmesen hallgatta
az öregek beszélgetését, s nem mert Málikára nézni. A vendégek egy hétig
voltak ott, átadták ajándékaikat: egy-egy darab szepesi vásznat vagy
dobsinai hímes tojást, szomolnoki fenyőfákból faragott asztalkendőgyürüt
s effélét egyebet, aztán továbbmentek, jövő esztendőben visszatértek s
folytatták a barátkozást.
Amikor az első háztűznéző megérkezett, Judex családi tanácsot tartott.
Szobájába hítta az asszonyokat meg Málikát, s midőn elhelyezkedtek s egy
percnyi mély csönd keletkezett, kifejtette a házasságról való nézeteit.
Az öreg asszonyok mindjárt az első szónál sírni kezdtek s végig sírták a
fejtegetést, jóllehet, amint tudjuk, az egészből édes keveset hallottak.
Judex okos ember volt s szépen beszélt. Egyszerü színekkel festette meg
a kor romlottságát, amely immáron a legnemesebb intézményeket is aláásta
s a házasság egykori szent bástyáit is lerombolja. Hitszerü kötelessége
azoknak, akik magukat becsületes embereknek gondolják, e sáncokat
megvédeni. Azt is kifejtette, hogy nem barátja az egyéni szabadság
korlátozásának; a leány akaratát figyelembe kell venni. Éppen azért
tetszésére bízza, hogy ama válogatott tizenkét fiatalember közül,
akiknek családját a Judex-házhoz évszázadok kipróbált barátsága
csatolja, annak nyújtsa kezét, akit leginkább megkedvelt. Ne hamarkodja
el a dolgot, fejtegette tovább, Jákob is évek hosszu során át várt
Sárára, s ő maga is hat évig járt jegyben feleségével. Idő nélkül az
érzelem gyökér nélküli virág… Miután mindezeket puritán méltósággal
elmondotta volna, közölte Málikával annak a tizenkét fiatalembernek a
nevét, akiket méltónak tartott arra, hogy valamelyikét vejéül fogadja.
A következő esztendők tehát a házasság előkészületeinek szóltak. Az
ambituson már készültek a Málika fehérnemüi s ruhái, Judex pedig
elutazott a Garamra s egy régi kipróbált asztalosnál, a híres Bischofnál
rendelte meg a tiszafa-butorokat. Málika tehát válogathatott, s egyúttal
a világba is lépett. A téli hangversenyekre elvitték, sőt részt vettek
egy valéta-bálon is. Itt ismerkedett meg Málika Cseróczyval…
A szíves olvasó, akit kitéréseim eddig is bizonynyal kifárasztottak,
engedje meg, hogy még egyszer visszaéljek türelmével és egy valéta-bál
rövid leirásával próbálkozzam meg.
Valétának hívják Selmecen, mint fentebb is jeleztem, az akadémiát
végzett tanulót, aki a régi dal szerint így távozik: „az út hazámba
visszaint, filiszter leszek ott megint“. Elvégezvén tanulmányait,
fenékig ürítve a diákélet serlegét, megy vissza a maga csöndes kis
városkájába erdőt őrizni, fát eladni, deszkát fürészelni s a szép
diákéletnek menthetetlenül vége. Természetes, hogy ez alkalom bizonyos
ünnepélyességgel van egybekötve, rendesen pedig táncvigalom keretében
zajlik le. A táncolók közt könnyü a távozó ifjakat észrevenni. A valéták
között ugyanis egy sincs, akinek váll-szalagja ne volna; tanulói
pályájának ez a legszebb trofeája. Hosszú, széles selyemöv ez, amelyet a
jobb váltól a bal csípőig keresztbe húzva viselnek.
A zöld vagy kék színü pántot egy-egy selmeci szép leány olykor egész
esztendőn át hímezte s adta örök emlékül… Ha megfordulsz valamelyik öreg
erdész házában, a fegyverek közt elfakult, régi időkről beszélő szalagot
fogsz látni. Ha megkérdezed gazdájától, mit jelentsen e különös
selyemhímzés, az öreg vadász szeme talán könybe fog lábadni.
Zászlómaradvány az: az ifjúság, a boldogság, a szerelem egykor diadalmas
lobogójának foszlánya…
A valéták utolsó mulatságára egész Selmec, élén a bányagróffal és a
tanári testülettel, megjelent. Ez nem a rendes vad táncestély volt, ahol
az ifjúság tűze szertecsapkod s lángba borítja az egész termet: a
kedélyeket a jövő ismeretlensége, az emlékek varázsa és az élet
változandóságának érzése tartotta bilincsben, a fiatalság lángja csak
megötvözte a hangulatokat.
Judex Málikának ez volt az első bálja: a családi otthon csöndes, örökké
változatlan s multban, jövőben egyforma képe után egy új világ sajátos
színei jelentek meg előtte. Összeakadt egy csomó emberrel, akik eleintén
furcsák, nevetségesek, aztán őszinteségük s közvetlenségük révén
érdekesek, majd kedvesek lettek előtte. Nyugtalanságuk, lelkesedésük és
csüggedésük, erejük, szilajságuk az ifjúságot hirdette, a gyors
fergeteget, amely telve izgalommal, rejtelemmel és ismeretlen érzéssel.
Amikor a leány először indult táncba, idegenkedve símult a fiatalemberek
karjához: így férfi őt még nem érintette, ily különös, szinte lázba
borító levegőt nem ismert. De csakhamar fölébredt ő benne is a
fiatalság, lelkéből egy csomó idegen, szilaj és meleg érzés fakadt;
érezte, hogy az ifjúság összekapcsolja őket s gyönyörrel engedte át
magát az új világ rejtelmes lázának, amely fölvillanyozta s minden
gondolatát mint egy csapásra megváltoztatta. Alig fordult meg párszor a
teremben s már úgy látta, hogy csupa régi ismerős közt jár s amikor
táncosa karjához símulva szemét félig lehunyta, a hideg, komoly szülői
ház messze, ködös távolban maradt mögötte… Furcsának, lehetetlennek
látszott a rendes esti családi kör, a békén világító lámpa, az ódon
falak, a néma környezet… Milyen más világ ez! Hogy is lehet, hogy eddig
nem tudott róla?
A fiatalság csakhamar megérezte, hogy új szövetségesre akadt; Málika a
bál királynője lett, körülötte hemzsegett a táncos had, őt ünnepelték
valamennyien s ő is oly kedvesnek, oly ragaszkodónak s hozzája
tartozónak látta valamennyit. Amikor éjfél beköszöntött, a terem zajos
hangulata kissé leszűrődött. Most következett a valéták búcsúzója.
A táncosok hosszu félkörben állottak föl s lassu sétára indultak. A
teremben csak a gyertyák sercegése hallatszott, mindenkin ünnepies
hangulat vett erőt. Elől ment az akadémia akkori büszkesége: Ocsovai,
egy deres haju, élete delén levő férfi, aki nemrég szabadult ki
Kufsteinból s azóta látott neki a tanulmányoknak. Utána a többi
valetáns, míg a fiatalabb diákok oldalt sorakozva, tiszteletteljes
csöndben nézték végig a fölvonulást. Málika Cseróczyval állt a terem egy
sarkában.
A menet egyszer megkerülte a termet, aztán hirtelen minden lámpa kialudt
s a széles helyiséget egy szál gyertya világította meg. Csöndesen
zendült meg a régi diáknóta:
Ballag már a vén diák tovább.
Isten hozzátok cimborák – tovább!
Az ut hazánkba visszaint,
Filiszter leszek ott megint,
Tovább! tovább! tovább!
Fel bucsucsókra cimborák!
Isten tudja, ennek a nótának a szövegében nincs semmi rendkívüli
gondolat s a melódiája se szárnyal magasan, mégis a mint kísérteties
világításban, őszintén, a szívből, mintegy az elmult fiatalság panaszos
sóhajaként fölhangzott, szem nem maradt szárazon a teremben. Málika azt
érezte, hogy Cseróczy erősebben fogja meg a karját s félig
elérzékenyülve, félig elkábulva az ösmeretlen, nem sejtett képtől, a
diákélet allegóriájától, amelyben a saját lelke visszfényét látta,
önkéntelen odasímult a fiatalemberhez, az ifjúsághoz, az élethez. Azután
fokozatosan lassu zsongással véget ért a dal s a terem megint
kivilágosodott.
Málika végighúzta kezét homlokán s a fiatalember szemébe nézett. Vére
lüktetett, feje egy cseppet szédült s édes láz rázkódtatta meg testét.
Behúnyta szemét s átengedte magát új gondolatok és hangulatok
hullámainak, Cseróczy pedig érezte, hogy a leány repkényként símul
hozzá, amint végigröpülnek a termen…
A búcsúének után az ifjúság jókedve magasra csapott. A lámpákat újra
fölgyújtották s a zenekar víg nótába kezdett. A kép most más. A terem
telis-tele csupa féktelen táncossal, akik úgy robognak végig az ócska
fenyőpadlón, mintha rohamra mennének. A cigány nem bírja a muzsikálást,
szüntelenül húznia kell, de a táncos párok fáradhatatlanul nyargaltak
föl s alá. Egy-egy sarokban éveken át egymáshoz nőtt s most mindörökre
elváló diákok csókolóznak össze, az étteremből, mintha szüntelenül
csilingelnének, poharak összeütése hallatszik. Málika körül tömött
sorokban állottak a fiatalemberek, boldog volt, aki egy percre
körültáncolhatott vele; mindannyian megállapodtak benne, hogy ő az est
dicsősége. Málika nevetett, tréfált és valamennyivel egy csöppet
kacérkodott is. Bűn-e a kacérság? Hogyan volna, hisz az egész ifjúság
kacérság: az élettel, a jövővel, a szerencsével, a boldogsággal; csalóka
ígéretek szószólója, dőre remények ébresztője, tarka lonc eltakarta
sötét szakadék. Széles jókedvvel élte hát világát a fiatal leány is.
Málikára még ez éjen ráragadt a leányvári boszorkány neve.
A nap már magasan járt az égen, amikor a mulatság véget ért s Judexék
hazatértek. Mikor az ódon ház hűvös levegője megcsapta, a leány úgy
érezte, mintha börtönbe menne s minden csöpp vére visszakívánkozott oda,
ahonnét megtért, a fiatalság, az élet közé. Félrehajtotta csipkés
fátylát s még egyszer visszamosolygott a kocsi mellett álló Cseróczyra,
azután fölszaladt szobájába, a párnák közé rejtette arcát és sírt,
könyzáporban zokogott.
Helén fölébredt és ijedten gyújtott gyertyát.
– Mi bajod van, Málika? – kérdezte ijedten. – Megbántott valaki?
– Olyan boldog vagyok, Helén – felelt a leány és kipirult arcáról
patakban folytak a könyek – oly végtelenül boldog…
Helén csodálkozva nézett rá, aztán neki is könybe lábadt a szeme és
együtt sírtak tovább.
Így szeretett Málika Cseróczyba.
Ezen az éjszakán az ifju leány megnőtt, megszépült, kicserélődött.
Történetünk mai pontjáig az emlékezetes első báltól félesztendő mult el
s ez idő alatt a lány hamarosan rászolgált a neki adományozott névre. A
fiatalabb diákság, amelynek szíve még szabad volt, Judex Málikára
esküdött, nagy szomorúságára a selmeci kisasszonyoknak, akik mint minden
kisvárosi fiatal hölgyek irígységökben sárgaságba estek. Ha Málika
valahol megjelent, a hangulat egyszerre magasabbra szökött s az ifjúság
hajlandó volt a legképtelenebb erőpróbákra. Természetes, hogy ennek
számtalan lovagias következménye lett, mert Málika köré nemcsak diákok,
hanem egyébb fiatalság: lateinerek, hivatalnokok, keresedők sorakoztak.
A párbajok, mióta Málika fölbukkant, ijesztően elszaporodtak, jóllehet a
tanári kar mindig kellő erélylyel üldözte a „középkori furort“, amint
ezt számos edictuma bizonyítja. Tényleg: Selmecen ez időben megverekedni
nehéz dolog is volt: amelyik diákra rábizonyult, hogy lovagias utakon
jár, könyörtelenül relegálták. Ezért az ifjúság nagy elővigyázattal
intézte aféle ügyeit, magánlakásokban vívott meg s a résztvevők
becsületszavukkal fogadták, hogy se eleven, se holt nem tudja meg
harcukat. De a professzori kar is éber volt: a pedellusok szüntelen
kifürkészték a viaskodási helyeket; amelyik ifjú pedig összekarcolt
arccal, felkötött karral jelent meg az előadáson, minden ellentmondás
dacára a párbajt sujtó paragrafusoknak esett áldozatul. Miután azonban
verekedni muszáj, az ifjúság bűne leplezésére a következő utat találta
ki.
Ebben az esztendőben ugyanis a korcsolyázási szezón sok balesettel járt.
A dolog következőképp állott. A korcsolyahelyen egész Selmec s az egész
tanári kar megfordult. Vegyük most már ezt az esetet: egy diák
párbajozott s a bicepsén vitte haza a lovagiasság útlevelét. A seb elég
mély volt, de lefeküdni nem volt szabad, mert akkor a professzorok _ex
offo_ küldöttek orvost, aki könyörtelenül leplezte le a bűnt. De a kezet
legalább is föl kellett kötni, máskülönben az egész jobb kar az ördögé
lett volna. Ilyenkor a diák úgy segített magán, hogy elment a
jégpályára, kinézte magának, hol iringál a direktor s aztán fájó kezével
óvatosan, éppen előtte esett orra.
– Jaj, jaj – nyögte – oda a karom! oda a karom! Direktor ur, eltörött a
kezem…
Véletlenül ott korcsolyázott persze doktor Blum is, aki gyorsan ápolás
alá vette a diákot s a megijedt rektornak szomorúan jelentette be, hogy
a „kartörés esete, kisebb folytonossági hiányokkal forog fenn.“ A diák
másnap felkötött karral jelenhetett meg az előadáson, s nem is
relegálták, mert az sehol sincs megírva, hogy aki nem tud korcsolyázni,
azt ki kell csapni. Amikor Judex Málika virágában állott, a tudós
direktor egyebet se látott a jégpályán, mint csupa szerencsétlenséget.
Jobbra is, balra is folyton orra estek előtte a diákok s az akadémia
lassan kórházzá alakult.
– Soha ilyen ügyefogyott fiatalságot – dörmögte az öreg úr, aki nem
győzött csodálkozni, hogy neki magas kora dacára még sose esett a jégen
baja.
A korcsolyapálya átkozott helylyé lett s az óvatosabb családok lassan
abba is hagyták a veszedelmes sportot.
Mindezzel azt akarom mondani, hogy Málika töviről-hegyire fölforgatta
Selmecet. Az öreg Judexnek ez nem volt inyére; az eladó leányt nem
ilyennek képzelte. A leánya körül sürgő-forgó fiatalemberek éppen nem
tetszettek neki: javarészt, mint tudjuk, igen közelről ismerte őket. Az
ő üzletének szelleme minden más prakszissal ellenkezett. Ha az ember jó
szobrász akar lenni, járjon sokat akadémiákba, ha jó zenész,
hangversenyekre, ha jó orvos, a klinikára, de aki jó zálogos akar lenni,
maga lehetőleg mentől kevesebbet forgolódjék ilyen üzletekben.
Akinek e téren nagy gyakorlata van, az nem jó kereskedő, hanem csapni
való korhely. Micsoda vő telne ebből a társaságból, akik állandó
törzsvendégei az ő üzletének?
Málika hospitalis jellegü kérőinek sem tetszett a dolog. Ők jól nevelt,
kitünő gazdasszonyt, egyszerü leányt kerestek s a szépségtől részben
eltekintettek volna, ahelyett azonban egy bájos, okos és éles nyelvü
kisasszonyt találtak, akinek modern hajlamai és fölfogásai voltak. Ez
természetesen csalódásokra vezetett. Hogy járt például a gölnicbányai
gazdag kaszacsináló: Knappe Farkas? Német polgár volt, még fiatal, de
megállapodott és jeles üzleti ember, akinek kaszái elárasztották az
Alföldet. Mint a Judex család ugyancsak hospitalis barátja, egy nap ő is
megjelent apjával, akinél szebb kecskeszakálla az egész felvidéken
senkinek sem volt, s átnyujtván ajándékcikkét: egy kovácsolt vasból
készült rózsacsokrot, egyúttal átadta hódolatát is Málikának. Este
valami kirándúlás féle volt Kis-Iblyére s tánc kerekedett. A diákok
furcsa nótát húzattak: a szövege csak ennyi volt: „Alsó Weisz – Felső
Weisz“, de a zene elkacskaringózott félóráig s a diákok ki nem fogyó
lelkesedéssel folyton ezt énekelték: „Alsó Weisz – Felső Weisz.“ Úgy
mulattak rajta, mintha a szöveg a világ összes szellemességeit fogta
volna együvé. Knappe, aki nem értett magyarul, csak nézte, nézte a
jókedvü arcokat, hallgatta a minden sor végén feltörő kacagást s végül
megkért valakit, ugyan fordítaná le neki németre ezt a mulatságos
poemát, amely Málika tetszését oly nagy mértékben nyerte meg. A
fölszólított engedett a kivánságnak és átültette a költeményt: „Oberer
Weiss, unterer Weisz.“
– No és tovább? – tudakolta Knappe.
– Tovább? Nincs tovább. A sor folyton ismétlődik: „Oberer Weiss, unterer
Weiss.“
Knappe azt hitte, hogy meg akarják tréfálni s mint alapos emberhez
illik, még egy urat kért meg, hogy fordítsa le neki a sajátos verset. Az
ugyanezt tolmácsolta, mint elődje. Erre Knappe apjával egyetemben még az
este összecsomagolt és gyorsan hazautazott Gölnicbányára…
Mind e dolgok az öreg Judexet egyre komorabbá tették. Hozzájárult ehhez,
hogy háza éjjeli nyugalma is megzavarodott. Alig mult nap, hogy
éjféltájt zene és énekszó nem csendült volna meg ablakai alatt s amikor
egy ízben egy korsó vizet öntött a csendháborgatókra, a diákok nagy
nyugalommal nyitották föl esernyőjüket s úgy énekeltek tovább… A
mérgesedő ügyet betetőzte, amikor egy éjjel komoly cégtábláját a
szomszéd bundakereskedőével fölcserélték s reggel a zálogház kapuja
előtt ilyen fölirat fityegett: „Itt mindenféle bőrök nyúzatnak,
kifordíttatnak és átalakíttatnak.“ Most már erélyesen követelte
Málikától, hogy hagyjon föl a diákokkal kötött barátsággal és térjen
végre észre.
De ez már nehéz volt. A jókedv a szívben gyökeredzik, az észből nem
fakadnak tréfák, s a Málika jókedvének szálai is a szívéig futottak…
Amikor az akadémiai esztendő véget ért s a diákság elszéledt, a leány
gondolatai a Garam gyors habjai felé szálltak, oda, amerre egy könnyelmü
vérü, de jószívü fiu eltünt. Amikor pedig Selmecre csönd borult s a
tanulók nélkül való város visszasülyedt a maga ódonságába, a Málika
jókedve is alább hagyott. A leányvári boszorkány hallgatag, ábrándozó
leány lett, szeme a nyugatra szálló felhőket nézte, dehogy volt kedve
tréfálózni, dehogy ültette föl a hospitális kérőket… Az öreg Judex már
megnyugodott, hogy immáron rendben van.


Téli esték.
Annyit tudunk már, hogy ezen az őszön az akadémia hallgatósága néhány
becsesebb erővel szaporodott meg, így Hertelendivel és a kövér
Vitnyédivel, akik csakhamar jelesen illeszkedtek be az ifjúság
aranygyürüjébe. Hertelendi hivatva volt rá, hogy majdan népszerüség
dolgában átvegye Cseróczy örökét. Tréfákat kieszelni, végrehajtani,
professzorok orra alá borsot törni, táncolni, inni s mulatni csakúgy
tudott, mint Cseróczy s amellett alapjában szintoly jó fiu volt, mint
barátja. Vitnyédi nem sokkal maradt mögötte, de az ő temperamentuma
csöndesebb volt s ennek következtében inkább passziv szerepet játszott,
hátteret alkotott, s a sörivók kényelmes álláspontjáról nézte a világot.
Hertelendinek úri passziói voltak: amikor Selmecre jött, lovat tartott
(szomoru végét ismerjük), Vitnyédi ellenben mindig a takarékosságot
tartotta szem előtt. Ez a jellemzés az előzmények után paradokszonnak
tetszik s tényleg Vitnyédi takarékosséga kissé furcsa jellegü volt.
Tudjuk róla, hogyan számította ki, hogy sokkal több pénzt keres, ha nem
vállal hivatalt s ez értesülésünket még a következő adatokkal lehet
kiegészíteni. Vitnyédi elvből későn feküdt le, mert ilyenformán későn is
kelt s megtakarította a reggelit; ha a hónap vége közeledett, nem
engedte, hogy tűzifára költsenek, hanem a tankönyveivel fütött be; egy
egész esztendőt erdészkedett Leobenben, kiszámítva, hogy ott a sör
literenkint hat krajcárral olcsóbb, következésképp neki, aki egy nap
nyolc-tíz kancsó árpalét elfogyaszt, meg kell gazdagodnia és így tovább.
Bajban, örömben e temperamentumbéli különbségek ellenére egyformán
elválhatatlan jóbarátok voltak s Cseróczyval együtt azt a bizonyos
társaságot alkották, amelyet a világ összes professzorai minden
iskolában trifólium pratense cím alatt gúnyos diadallal szoktak
felfedezni.
Barátságuk még erősebb lett, amikor észrevették, hogy Judex felösmerte
bennük az ellenséget, akik a leányára pályáznak. Judex régen nem jó
szemmel nézte Cseróczyt s lehetőleg távoltartani iparkodott tőle a
leányát. A fiatalemberrel azonban nem lehetett olyan könnyen végezni,
szívósan védelmezte pozicióját s minden alkalmat megragadott, hogy
úton-útfélen vele találkozhassék. A szerelmeseknek postájuk is volt, még
pedig furfangos. Cseróczy néhány házzal magasabban lakott, mint Judexék,
de mindkét épület udvarát egy, a völgybe szaladó patak érintette. Amikor
ebédre harangoztak, a patakon egy kis papiroshajócska indult el s Vénusz
kedvezéséből zavartalanul ért a Judex-udvarba, ahol Málika már várta s
óvatosan kihalászta. A csónak hozta az üzeneteket, meg egy szál
aranyvirágot. De jött a tél s a patak befagyott; ekkor sajátos
galambposta lépett életbe. Mint minden jóravaló családnak, Judexéknak is
volt egy tehenük, amely nap-nap után még zord időben is kiment a
csordára legelni. Cseróczy volt olyan élelmes, hogy kisétáljon a
tehénpázstra és a riska kolompjába rejtse mondanivalóit. „Kis galambom
merre szállsz, arra száll a szívem“, énekelte, amikor a postás-barom
útnak indult s gyanutlanul kocogott haza, nem sejtve, hogy gazdáját
árulta el. De ha nagy hó volt, a tehén otthon maradt s ekkor ismét más
úton kellett érintkezni. Hát ez hogy volt? Anno dazumal Selmecen még nem
volt a mai gázvilágítás s a fényt ódon lámpások árasztották.
A lámpák vasszegen lógtak s láncra jártak; ha az alkonyat beállott, a
lámpagyujtogató leeresztette a rozzant készüléket, meggyújtotta kanócát
s ismét fölhúzta az első emeletig. Csak meg kellett várni, amikor az
utca egy pillanatra üres, aztán Cseróczy követte a lámpagyújtogató
példáját, lebocsátotta a világító szerszámot, beletette a levélkéjét s
fölszállította a magasba. Ha Málika kinyújtotta kezét az ablakon, éppen
elérte a lámpást. Ime, a szerelem találékonysága.